Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

V2019Aug18

2015. Február 15., Vasárnap 00:38

Test és Vér

Írta:  Botos László
Értékelés:
(3 szavazat)
Testben és vérben egyek vagyunk, ahogy azt magyar anyanyelvünk testvér szava pontosan ki is fejezi. Közösségi alkalmazásban magyar testvért mondunk.

Kedves Testvérem!

Most így szólok hozzád: ─ Magyar Testvér! -- Egyedül a mi nyelvünk ötvözte eggyé a test és vér egységének fogalmát a testvér szavunkban. Ezen eszme szerint éltek őseink e szó születésekor, és eszerint kell magyarságunkat megélnünk, hogy gyermekeinknek szebb jövőt biztosítsunk. Tanulmányozva történelmünknek a múltban dicső, a jelenben szomorú alakulását, elgondolkozhatunk azon, hogy miként, milyen hatások következtében kerültünk a mostani, végpusztuláshoz közeli állapotba, hogyan vesztettük el hajdani dicsőségünket. Szomorú visszagondolni a megtett útra. Mindig bizalommal és szeretettel hívtuk és fogadtuk be a szomszédságunkban bajbajutott népeket és a menekülteket. Fel sem merült bennünk, hogy csalódhatunk, mert a vendégszerető magyar lelkület nem engedte feltételezni, hogy a védelmünket élvező menekültek valaha is ellenünk fordulnának. Gyalázatosnak kellett volna éreznünk, ha egyáltalán gondolunk erre.

Most, hogy elolvastad e sorokat, és megismerhetted a német-osztrák szomszédaink évszázadokon át ellenünk elkövetett, barátságtalan, sőt, a leigázásunkra, elpusztításunkra bevetett, mindenféle aljas, hazug, kétszínű, hitszegő, sokszor kegyetlen cselekményeit: rá kell döbbenned arra, hogy nemzeti érdekünk cselekvésre hív. Ha nem egyesülünk testvéri szeretetben, akkor elveszünk. Az elhatározás a Tied ─ és mindnyájunké kell, hogy legyen.

Sokszor panaszoltuk egymásnak a trianoni döntés időszakában: milyen kár, hogy nem adatott nekünk is egy (Kemal) Atatürk (Kemal pasa, „a törökök atyja”), ki a törökök élén szembeszállt az őket is feldarabolni szándékozó idegen akarattal. Atatürknek sikerült kivívnia nemzete számára a tisztességesebb elrendeződést. Tudod-e, Magyar Testvér, hogy nekünk is volt egy „magyar Atatürkünk”: Prónay Pál személyében, aki létrehozta a Lajta-bánságot, szinte a Várvidék összes magyar falva polgármestereinek önkéntes támogatásával? De sajnos, 1920-ban kormányunk becsületes magyar lelkülete nem engedte meg, hogy fegyverrel, vérontással vegyük vissza ősi anyaföldünket, a hunok, avarok és Árpád magyarjainak jogos tulajdonát. Mert a kormány bízott az antant hatalmak Velencei Határozatában, amely ígéretet tett, hogy népszavazások alapján rendezik e területek megbékélését. Így vesztettük el a Várvidékünket. Az osztrákoknak sikerült elhitetniük az „örök béke” tudatlan rendezőivel, hogy ez a terület eredetileg is osztrák területet képezett.

Az ellenséges megnyilvánulások még mindig nem csitultak, mert magyargyűlöletük gerjesztője és fenntartója az ő bűntudatuk, és a mi fajtánk lelki és értelmi magasabbrendűsége, ─ tulajdonképpen a létünk okozta örökös veszélyérzetük. (Lásd az október 11-i bukaresti selejtező meccs román szurkolóinak magyarellenes, mély gyűlöletének megnyilvánulását.) Ezért az elnyomóink szerint megbékélés csak népünk teljes kipusztítása után következhet be. Az olvasottak, remélem, meggyőztek Téged, és meggyőzhetnek mindenkit arról, hogy e tanulmány olyan perdöntő bizonyítékokat tartalmaz, amelyeket nem lehet megcáfolni. Ezek ismeretében sikerre vihetjük a Trianon-per újratárgyalását ─ az 1910-es népszámlálás adataira támaszkodva.

Vagy talán adjuk át a helyünket, és olvadjunk bele egy alávaló néptengerbe? ─ Vagy inkább harcoljunk együtt a fennmaradásunkért, tollal a kezünkben? ─ A döntés a mienk: maradjunk-e másodrendű és csak megtűrt, de örökké üldözött, megvetett „Kinnye magyarnak” a saját szülőföldünkön, mint pusztulásra szánt fajzat. Dabas Rezső Burgenland álarc nélkül c. könyvében messze évszázadokra visszamenően bizonyítja a magyar ősiséget, már abban az időben, amikor Ausztria mint név, még csak gondolat sem volt. Vitathatatlan bizonyítékok a terület magyar múltjára a magyar várak, falvak, városok, templomok, festmények, szobrok, könyvtárak, lexikonok, térképek, a búcsújáró helyek, az ipari és kereskedelmi központok, a vasútvonalaink útiránya, adományozásokról szóló, latin nyelvű dokumentumok sokasága, és az egész környék neveinek későbbi, németre változtatása. Semmilyen igazságszolgáltatás nem hagyhat figyelmen kívül ilyen nagytömegű bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy az osztrák uralom előtt itt évszázadokon át magyar világ volt. A történelmi elsőbbség alapján mi is jogot formálhatunk a Kárpát-medence e legnyugatibb részére, ahogy az állítólagos történelmi elsőbbség alapján ajándékozták Palesztina területét is az izraelitáknak. Talán a leghitelesebb bizonyítékaink a Várvidék magyar múltjára a temetők halottainak magyar neve, valamint a nyugati vármegyéink magyar földrajzi neveinek elnémetesítése, amely híven bizonyítja, hogy az idegen neveket megelőzték a magyar nevek. Az idegenek később települtek be, ─ és itt menedéket kaptak. Mindez cáfol minden osztrák igyekezetet, amellyel azt akarják elhitetni a világgal, hogy ők előbb népesítették volna be a Várvidéket, mint mi.

November 23-án befejeztem a fenti tanulmányom, és jóleső érzéssel a televízió elé ültem, hogy egy kicsit kiszellőztessem agytekervényeim zegzugait, más irányba tereljem a gondolataimat. Pihenésül kapcsoltuk be a DAMnation c. rövid dokumentumfilmet.

(A dam szó jelentése = GÁT, a damnation szó jelentése = KÁRHOZAT. – A DAMnation sokatmondó cím, arra utal, hogy hová vezet a „völgyzáró gátat építeni mindenhova” elv!)

Amint a film elkezdődött, egyszerre, mintha fény gyúlt volna bennem, nemhogy kikapcsolódhattam volna az előbb már befejezettnek hitt tárgykörből, ellenkezőleg: hirtelen megvilágosodott előttem, mi a saját legnagyobb problémáink oka: a trianoni határok ugyanúgy elvágták előlünk a mi életünk lehetőségeit, mint ahogy az Egyesült Államokban szinte minden folyón épített gátak lezárták a halak előtt a fajuk fenntartásához szükséges vándorlási utat. Az 1945 óta épült 30 ezer gát akadályozza az óceánokból a folyókon ösztönüktől hajtva felfelé igyekvő halakat, így a tavaszi pisztrángot, a lazacot, (és más fajokat), hogy eljuthassanak az ívóhelyükre, ahol lerakhatják az ikrák milliárdjait; ─ ahogy ez már évezredek óta történik fajuk fenntartása érdekében. Életük egyetlen célja: fajuk fenntartása. Mielőtt befejezik életüket, biztosítják fajuk további életlehetőségét. A gátak az ehhez nélkülözhetetlen utat zárták le. A gátakat „tudományosan” és azzal a céllal építették, hogy a folyókon létesített vízierőművek megtermeljék az ipari gazdaság és a városiasodó emberek ellátásához szükséges villanyáramot.

A gátak szélein keskeny nyílásokat hagytak a halaknak, hogy néhányuk mégis folytathassa ösztönös, hosszú, küzdelmes útját, szemben az árral: az ívóhelyre. A gátak előtt a halak milliárdjai tömörülnek össze a folyókban, hosszú mérföldeken át. Látszik rajtuk az ijedelem. Egyes példányok megfeszített erővel, hihetetlen magas ugrással próbálják túltenni magukat az akadályon, hogy aztán a légből visszaesve, ernyedten, beletörődve a változhatatlanba, zsúfolódjanak tovább a társaikkal, mint egykor a GULAG felé irányított marhavagonokba zsúfolt rabok ezrei, a drótkerítések között még élő, de már reményt vesztett, magyar testvéreink.

A 30 ezer gát megépítése az eltelt, hozzávetőlegesen 90 év alatt kimutatta káros hatását. A halak sokasága kihalt, elpusztult. A folyók elposványosodtak, csak a hosszú uszályok viszik áruikat rendeltetési helyükre. Az indiánok visszasírják a múltat, és nem értik: – mit tett a fehér ember, és miért? Azelőtt a bő halászat biztos megélhetést adott, mégsem vált a halállomány kárára. Most milliókat költenek a halkeltető helyek fenntartására, pedig ez a múltban ingyenes, természetes fejlődési folyamat volt.

Az emberek lassan rájöttek a természetellenes, ugyanakkor gazdaságtalan állapot tarthatatlanságára.

Népi gyűlések alakultak, és követelték a dollármilliókért felépített, gazdaságtalan vízierőművek lebontását. Gazdaságtalan, mint pl. az Elwha folyó vízierőműve, amely csak 4%-ban szolgálja e terület villanyszükségleteinek ellátását. A folyóduzzasztó gát lebontását nagyon ellenezte a kisszámú haszonélvező, de végül is megkezdődött a gátak lebontása.

Néhány év után, ahol ez már megtörtént, az elszabadult víz ismét elöntötte az árterületeket, onnan visszahúzódva, tápanyagban gazdag termőföldet hagyott hátra, ami elősegítette, hogy a természetes élővilág is visszafoglalja az árterületet. A vízben olyan halfajták jelentek meg, amelyeket utoljára 90 évvel ezelőtt láttak, és a halmennyiség újból megnőtt. Az emberek pedig újból ellephették a folyópartokat: megint bő halzsákmánynak örvendhetnek.

Mit tanulhattunk a fentiekből? Azt, hogy ha állatoktól, növényektől meggondolatlan intézkedésekkel elvesszük az életlehetőségüket, akkor azok elpusztulnak. De arról is meggyőződhettünk, hogy a meggondolatlanul, vagy bűnös szándékkal okozott kárt, amit emberek követtek el emberek ellen, ugyanúgy jóvá lehet tenni, ahogy az amerikaiak a gátlebontással tették, hogy a természetes élet – a gátjai alól felszabadulva – újra élhessen és teremhessen.

Ehhez testvéri egyetértés kell, és a közös akarat sikerre vitele.

Amikor az Elwha folyó gátját megnyitották, és a felgyülemlett víztömeg, mint hatalmas áradat, sodort magával minden szennyet, ami a gát fölött évtizedek alatt összegyűlt, az emberek boldogan ölelgették egymást, a környék harangjai zúgtak, úgy ünnepelték a folyó felszabadulását: a halak visszakapták életük szabadságát.

Szóltak tehát a harangok, az általános öröm messze hangzó kifejezéseként.

1920. június 4-én, Magyarországon is minden templomban megszólaltak a harangok, de ez a bánat, a kétségbeesés harangszava volt, a magyarság közös életét siratta.

Ugyanígy szólaltassuk meg harangjainkat a következő június 4-én is, annak kifejezéseként, hogy élni akarunk.

Legyen ez egységes, egész országot átfogó harangzúgás, felhívó jel arra, hogy követeljük egységesen és rendületlenül az 1920-ban megtagadott magyar igazság újratárgyalását – az 1910-es népszámlálás adatainak figyelembe vételével. Nekünk ezt ki kell harcolnunk. Ez a magyar élni akarás követelménye. A mi életünkhöz szükséges életfeltételeket is elvágták mesterséges határokkal, ahogy a gátakkal tették a halakét. Csak egy kis csonka ország-területet hagytak, mint a halaknak a gátak szélén hagyott réseket.

A halak, a madarak és minden állat tudja, hogy mi az, ami az ő fennmaradásukhoz szükséges. Ugyanígy a teknősbéka is.

Amint a nap melege kikelti a kis teknősök sokaságát a homokban, mind tudják, minden szülői utasítás nélkül, hogy azonnal, a leggyorsabban menekülniük kell a tenger biztonságosabb vizébe, a ragadozó madarak elől. Úgy tudjuk: ők ösztönösen mentik gyorsan az életüket. Hisszük: hogy mindnyájan isteni szikrával teremtettünk. Épp ezért: nekünk is tudnunk kell, hogy mi az, ami nélkülözhetetlen a létfenntartásunkhoz, – és a magyar élet folytatásához. Ez sokféleképpen fejezhető ki. Én Csobánczi Elemért idézem, és vallom: „Nagy-Magyarország – vagy nemzethalál!” A magyarság életét közösen folytatni: a mi felelősségünk, és a következő nemzedékek feladata.

Botos László

2014-12-20

Beküldte Ballán Mária

Megjelent: 1028 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 68.1%Austria 1.4%
Romania 5.5%Canada 1.1%
United States 3.9%Norway 0.5%
Russian Federation 2.8%France 0.4%
Ukraine 2.6%Switzerland 0.3%
Sweden 2.4%Kuwait 0.3%
Slovakia 2.1%Netherlands 0.3%
United Kingdom 2.1%Australia 0.3%
Germany 1.9%Italy 0.2%
Serbia 1.4%Spain 0.2%

Today: 74
This Week: 3842
Last Week: 3961
This Month: 10051
Last Month: 17275
Total: 2130297

Belépés