Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

V2017Sep24

2016. Szeptember 08., Csütörtök 14:46

Amiért élnünk érdemes

Írta:  Siklósi András
Értékelés:
(2 szavazat)
Turulmadár száll a Kárpátok fölött. Körbejárja a magyarok ősi földjét. Hívják az elesett hősök és a százados temetők. Csendesen, szinte szárnycsapás nélkül siklik. Gyönyörködik a tájban. Fentről még sokkal szebb, fentről minden békésnek tűnik. De csontjaiban érzi a tragédiát. Éles szeme észreveszi a határsorompókat, látja a szörnyű romlást és pusztulást. Elhatol hozzá az emberek sírása, hallja a nép jajkiáltásait. S figyeli a tigrisek marakodását, nézi a vérben gázoló hiénákat. Megremeg egész testében, s a magasból egy könnycseppet hullat a mélybe. Talán még nem késő. Talán még kizöldülnek az erdők, és virágba borulnak a rétek. Talán még lesz magyar újjászületés.

– Gondolatok a magyarságról, a hazafiságról és a nemzetről

(Elhangzott 2016-08-16-án Budapesten, az MVSZ IX. Világkongresszusán, a nemzetstratégiai szekcióban.)

* * *

Európa legszebb országa, legtökéletesebb földrajzi, gazdasági, hadászati egysége a Kárpát-medence. Nincs ehhez fogható természetes és állandó határ, mint a Kárpátok koszorúja. Ezt a Paradicsomot foglalták el őseink (más kutatók szerint ide gyökereztek már az idők kezdete óta!), s szívós munkával, rengeteg véráldozattal meg is tartották. Páratlan kulturális, politikai és történelmi viszonyokat hoztak létre itt. Nem csoda, hogy annyi ellenségünk támadt. Csöppet sem meglepő, hogy más gyülevész hordák az életünkre törtek. Pedig mi mindig békében éltünk másokkal. Nem fájt a fogunk földjeikre, de a magunkét se hagytuk. Befogadtunk minden menekültet, megvédtünk minden üldözött idegent. Más népek fiai is otthonra találtak nálunk. Sokszor több jogot élveztek, mint véreink, de véletlenül se kevesebbet.

Erősek voltunk, büszkék, bátrak. Sohase kegyetlenek, mindig megbocsátók. Nyíltszívű lovagok, igazi jóbarátok. Kivívtuk Európa tiszteletét (irigységét?), de a kis népeknek se kellett soha reszketni előttünk. Ha akkor másképp alakulnak a dolgok, ma a világ egyik vezető hatalma lehetnénk. 50-60 milliós nemzet dolgozhatna, szerethetne, álmodozhatna itt Lengyelországtól az Adriáig, Ausztriától egész Ukrajnáig. De nem volt szerencsénk, állandó élethalálharcra kényszerítettekbennünket. Először a tatár, majd a török dúlta, perzselte fel otthonainkat, tizedelte meg népünket. Majd 300 éven át az osztrák igát nyögtük. A török-Habsburg hódoltság alatt – pozitív vezérlőeszme híján – kezdődött nemzettudatunk sorvadása és népünk fogyása, széthullása. Később német, végül orosz tankok csörtettek hazánkba és lelkünk templomába. Legázoltak, kifosztottak bennünket. Föltépték sebeinket, s ránk szakították az eget. Sötét börtönbe, feneketlen pokolba jutottunk.

Még Szent István alatt fölvettük a római (judeo)kereszténységet, de szívünk mélyén legalább ennyire „pogányok” (valójában magyar nemzeti vallásúak!) is maradtunk. Mert bárhogy is vágytunk a nyugatiak kegyére, sohasem feledtük keleti kapcsolatainkat. A sumér-kaldeus-szabir-pártus-türk-szittya-hun-avar-magyar összetartozás és folytonosság révén az alig 2000 éves keresztény műveltség mellett mi egy másféle, sokkal régibb kultúrát, világnézetet, szellemet, gazdasági-társadalmi irányvonalat is képviselünk Európa közepén. Századokon át – mint lassan ölő mérget – csepegtették belénk, hogy egyedül vagyunk, s csak bizonyos finnugor töredéknépek (pl. lappok, vogulok, osztjákok) a rokonaink. Így jóformán elsorvadtak ősi gyökereink. Pedig most is testvérként tisztelnek bennünket a koreaiak, a japánok, a mandzsuk s Északnyugat-Kína, Nepál és India hegyi népei (az ujgurok, tibetiek, szikhek, kasmíriak, magharok, hunzák), továbbá a perzsák, az irakiak, az afgánok, a szírek, a mongolok, a kazahok (madzsarok), a kirgizek, az üzbégek, a türkmének, a kaukázusiak (csecsenek, ingusok, örmények, grúzok, azeriek, dagesztáni avarok), a törökök, Óceánia néhány etnikuma és Amerika egyes indián törzseinek maradékai stb. De a közös sors, a múlt históriája is sokakat mellénk állíthat. Mindig barátaink voltak a finnek, az észtek, a lengyelek, a bolgárok, az albánok, az írek, a baszkok; de megnyerhetjük a hollandok, a belgák, a dánok, a portugálok, a görögök, az olaszok és mások rokonszenvét is. Ideje, hogy kinyújtsuk ölelő karunkat minden jószándékú nép felé.

* * *

Ki a magyar, mi(lyen) a magyar?A kérdés első részére lényegesen könnyebb a válasz. A Millennium idején a magyarsághoz tartozás alapvető jegyei az állampolgárság, a magyar-nyelvűség, a nemzeti eszmével való egyetértés voltak. Trianon után ezekhez társult még a revízió gondolata és követelése. A két háború közötti eszmei zűrzavarban jól megfért egymással Adyvádló, tragikus magyarsága, Móriczelemző, felelősségteljes magyarsága, Szabó Dezső népből táplálkozó, mély faji magyarsága és Prohászka Ottokárdiadalmas keresztény magyarsága.Később Kodály és Bartók, Németh László, Illyés, valamint a népi írók a magyar lélek legrejtettebb kincseit hozták a felszínre. Munkáikból tanulságként leszűrhető, hogy a magyarság egy sajátos életforma, önszemlélet, történelmi szellemiség és erkölcsi parancs. Az igaz magyarság azonos a tökéletes emberséggel; aki embernek hitvány, magyarnak is az!Régebben az volt a magyar, aki annak vallotta magát. Sokan ma is így vélekednek; ám 96 év tudatos fertőzései, „agyműtétjei” után, a hazugság és zsiványság szikes pusztáinak közepén ez már édeskevés. Nem elég az egyszerű állítás, nem elég a hamis esküvés sem! Szerintünkaz a magyar, aki bizonyítja. Akiteljes szívéből, összes idegszálával vállalja e nép sorsát; osztozik örömében, fájdalmában, szól érte és védi mindenütt, aki harcol is, ha kell, aki neki szenteli egész életét, s habozás nélkül vérét ontja, ha ezzel segíthet. Ám aki népünket s földünket gyalázza, egyetlen göröngyét elárulja, egyetlen lakóját kifosztja, aki bármiben ártalmunkra van, vagy a vesztünkre tör, bizony az nem magyar. Az számunkra ellenség, legjobb esetben közömbös idegen, legyen bár főrabbi, vagy Árpád korcs maradéka.

* * *

Az a kérdés, hogy mi a magyar, már sokkal bonyolultabb – a lélek és test, faj és etnikum, az öröklött és szerzett tulajdonságok összességét, kapcsolatát és kölcsönhatását jelenti. Figyeljük meg Kodály Zoltánnak a néptől elszakadó, lezüllő elithez intézett féltő és dorgáló szavait: „Értelmiségünk kultúrája nem a népkultúrából eredő szerves, homogén magaskultúra, hanem innen-onnan összekapkodott mozaik, a magyar és idegen elemek kellő egyensúlya nélkül… Addig él a magyar, amíg falu és város, magyarság és európaiság szintézisét meg tudja oldani, amíg a keleti hagyomány és a nyugati kultúra örök harcát békévé tudja szelídíteni. Feladatnak elég volna újabb ezer évre.”

A kurucok vagy a hon(vissza)foglalók soha nem kérdezték, mi a magyar. Létük egy volt magyarságukkal, s tudták azt is, hogy velük a magyarságot pusztítanák el.Ma azonban a puszta lét (a túlélés) és a magyarság nincs ilyen egységben, sokszor ellentétbe kerül egymással. A dilemma ilyenkor úgy vetődik fel, hogy kell-e a létért a magyarságot, vagy megfordítva, lehet-e a magyarságért a létet feláldozni. Ez a töprengés azonban értelmetlen, mert zsákutcába visz. A helyes álláspont csak az lehet, hogy nemzetünk fennmaradása egy erős,öntudatos magyarság kialakulásától függ, ezt kell tehát bármi áron és minden eszközzel megteremteni.

A magyarság természeti és szellemi dolgok összessége: földrajzi tényezők (a Kárpát-medence változatos tájai s éghajlata), embertani és fajtajellegek (sokféle elem egybeolvadása), kulturális örökség, hagyományok, észjárás, jellem, sors, történelem (népek keresztútja!) stb. alkotják. A magyarság az idők múltán elszakadt testvéreitől, rokonaitól, s lényegében egyedül maradt Európában. Folyton az élet és halál, a lét és nemlét problémáival viaskodott, talán ezért bírt ki minden tragikus csapást. Ha kivirágzott, hamarosan elbukott, viszont a legszörnyűbb helyzetből is rövidesen talpra állott. Mi hát a magyar? A népdal szerint: „Se nem szőke, se nem barna, az az igaz magyar fajta.” – meglehetősen semmitmondó válasz. Megpróbálom hát a magam eszére, tapasztalatára hagyatkozva megfejteni.

A magyar ritkán panaszkodik, jajgat, ábrándozik. Komótosan, szemlélődve teszi a dolgát; általában konzervatív, becsületes, reális és józan. Tud alkalmazkodni, elfogad és megért másokat, nem akar senkit meghódítani, bekebelezni, elpusztítani. Sokáig hajlandó tűrni és nyelni, ám ha méltóságát, nyugalmát megsértik, felbőszítik, s a vesztére törnek („Ne bántsd a magyart!”), vagy ősi jussát kobozzák, bátran nekimegy bárkinek. A magyar nem bonyolult, nem filozofikus, nem pesszimista, nem is primitív. Célszerű, érzelmes, komoly, kevés szóval is beszédes, költői lelkületű, szemérmes, büszke, lovagias, férfias, szabadságszerető, törvénytisztelő és politikus nép. Ha belső feszültségei fölhalmozódnak, vagy tépi a balsors, olykor hajlamos a sírva vigadásra, a bujdosásra, a fölösleges virtuskodásra és szájhősködésre, a csodavárásra, az oktalan ellenzékiségre és összeesküvésre. Manapság sajnos a tehetetlen beletörődésre, az önpusztító mozdulatlanságra is.

A magyarság hatalmas érték, ám egyben hivatás és küldetés is. Épp annyi joga van élni, mint bármely más nemzetnek. Semmivel sem pótolható vagy helyettesíthető, nélküle szegényebbé válna a világ s az emberi szellem. A magyarság legfőbb célja, feladata, hogy legyen, mert lennie kell!Tehát csak olyan politikát tudunk támogatni, ami a nemzetet mennyiségben és minőségben növeli, fizikai, anyagi, szellemi és erkölcsi téren erősíti. Szeretnünk kell földünket és fajtánkat, mert a miénk. Szeretnünk kell magyarságunkat, mert ez a sorsunk. Szeretnünk kell múltunkat, javainkat, nyelvünket(„Nyelvében él a nemzet.”), hagyományainkat és művészetünket; mindazt, amit népünk alkotott: mert nincs más kincsünk ezen a világon! Kötelességünk, hogy minél jobb magyarok legyünk! Meg kell védenünk a magyarságot ellenségeivel, s ha szükséges, önmagával szemben is! Bármily kicsi, jelentéktelen valaki, ha képes megszabadulni bűneitől, gyarlóságaitól, ha le tudja győzni hibáit, és teljes szívéből-lelkéből szereti a magyarságot, nyeresége lehet a nemzetnek. Hazánk romlása, a nemzethalál réme egyre fenyegetőbb. Ám ha ez a tiszta tűz, ez a nemes szenvedély, ez az önfeláldozás lobog bennünk, a magyarság élni fog akkor is, ha mi már nem leszünk!

* * *

Egészen bizonyos, hogy a magyarságnak föltétlen köze van az emberiség első magaskultúrájáhozés annak szétterjedéséhez a földgolyón. Az újkőkortól kezdve a magyarok voltak Európa főnépe, jóval a görög-római világ előtt. Minimum 30-40000 éve a magyarság folyamatosan jelen van a Kárpát-medencében, de ha ez a valódi őshazánk (ez egyre bizonyosabb!), akkor még régebben is. Az ősmagyarság páratlan kultúrával rendelkezett. Nem volt eredendően „pogány” (ami valójában vidékit jelent, csak jóval később nyerte el mai pejoratív – hitetlen, panteista, barbár – vonzatát!) és nomád (utóbbi is csupán a sztyeppei vándorlásai során); hanem házakban lakó, letelepedett, földművelő és egyistenhívő, vallásos nép volt. A kazárok, germánok, latinok, szlávok és egyéb populációk tanultak tőlünk, s vették át a magyarság fejlettebb kultúráját és életmódját, nem pedig fordítva.

A világ talán egyedül megmaradt ősnyelve a magyar!Nem mi integráltuk a közös szavakat és neveket másoktól, hanem azok megváltozott nyelve őrizte meg az ősmagyar nyelv töredékeit. Tehát a magyar nem lehet származék-nyelv. A sumérok, szkíták és a hunok(nyelvi alapon is) magyarok voltak.

Kitűnően alátámasztja a föntieket a híres angol nyelvész, Sir John Bowring véleménye:„A magyar nyelv messze áll magában. Egészen sajátos módon fejlődött, és szerkezetének kialakulása olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Önmagában következetesen és szilárdan fejlődött nyelv, amelyben logika van, sőt matézis, az erő, a hangzatok minden hajlékonyságával és alakíthatóságával. A magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, amelyen az idők viharai karcolást sem ejtettek. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem alkudozik, nem ad és nem vesz senkitől. E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke. Aki megfejti, az isteni titkot boncolgat.” (De idézhetném még G. Mezzofanti, J. Grimm, G. B. Shaw, G. S. Krantz és mások rendkívül hízelgő nyilatkozatait is.)

* * *

Talán nem fölösleges kitekinteni egy kicsit más országokra sem. Néhány szemelvény erejéig vizsgáljuk meg, hogyan látnak bennünketaz ellenséges, vagy éppenséggel a tárgyilagosabb krónikások. Meglehet, ez is gyarapítja ismeretünket. Íme így vélekedik a „keresztény” Nyugat (németek, franciák stb.) az ősmagyarokról: „A barbár, hódító magyarok nem emberek, de vadállatok módjára élnek, mert nyers húst esznek, vért isznak és az ellenség szívét kitépik.” Másutt ezt írják: „Néhányan a földet művelik, mások olyan szörnyűek és iszonyatosak, hogy emberhúst esznek, és embervért isznak. Semmiféle irgalom nem hajlítja meg őket, semmi kegyesség nem indítja meg bensőjüket. Ördögi fajzat, a Sátán szövetségese.” Egy harmadik így rémüldözik: „Levágták az ellenség fejét, a koponyájából kupát készítettek, és ebből ittak.” A negyedik szerint: „Testalkatuk zömök, fejük nagy, szemük kicsiny, orruk tömpe, karjuk lelógó, mint a majmoké. Mindig lovon ülnek, rövid görbe kardot viselnek, és úgy ordítoznak, mint a vadállatok.” Lám, ilyen az egész világot bejáró szittya-vérvád. Ettől a gyűlöletes képtől máig sem szabadult meg a magyarság. Most is így festenek le minket a történelmi művekben és a tankönyvekben.

Az elfogult, becsmérlő hangot csak ritkán színezik dicséretek, vagy reális jellemzések. Jobbára csak akkor, ha egyes népek védelmi érdekei megkívánják a magyar segítséget, ha szükségük van a magyarok vitézségére, harciasságára. A bizánci Bajazid szultánvéleménye szinte kivételnek számít: a magyarokat „a földkerekség népei közt a legderekabb” nemzetnek tartja. Más írástudók szerint: a magyar nép szereti a függetlenséget, és érzéke van a szellemi és lelki kiválóságok iránt; továbbá elismerik vendégszeretetét, szíves és barátságos modorát. A török hódítás idején a vad, félelmetes magyarok hirtelen a kereszténység nemes védői, Krisztus atlétái, a hit pajzsai lettek. (Jóval később a pángermánizmus, pánszlávizmus, majd a bolsevizmus gátjai.) Ám a „kegyes” Nyugat hamar felejtett: egyes források szerint Európát nem a magyarok, hanem a németek mentették meg. A magyar csak hadakozni tud, műveltségre képtelen, továbbá gőgös, önző, lusta, szűklátókörű, kétszínű, zsarnok és népnyúzó; csekély kultúrája, tudománya, művészete, ipara és kereskedelme csak külső (német, szláv) hatás eredménye; a magyar városi életre képtelen, igazi otthona a puszta stb. Talán még a németeknél s a franciáknál is jobban gyűlöltek a csehek, tótok, rácok és oláhok: öntudatra ébredésük után elterjesztették rólunk a turáni féktelenséggel elnyomók mítoszát; akik kóbor-cigányéletet élnek, s Ázsiából előtört rabló nomádok. Ebben a nyomasztó légkörben üde szigetként a lengyelek jóindulattal néznek minket: testvérüknek tudnak, felismerik nemzeti karakterünk, természetünk, szokásaink hasonlóságát („…egy néppel sem egyezünk annyira, mint a magyarral...”). A „kultúrnépeknél” a cigány képe szorosan összeforr a magyaréval, sőt olykor azonosítják a cigány és a magyar jellemet (ez persze jórészt saját idegenforgalmi propagandánk és filmjeink hibája!). 1848-49-ben végre olyannak látta Európa a magyart, amilyen a valóságban: diadalmas harcaiban a szabadság bajnokának, tragikus bukásában szerencsétlen áldozatnak; a hősi nemzet képe Petőfieltűnése, majd Kossuthemigrációja nyomán csak erősödik. („Lovagok, hősök és költők népe a magyar.”)Talán még 1956 után él rólunk hasonlóan kedvező kép a világban.

Általában tehát negatív, olykor elismerő, de legtöbbször hamis, irreális véleményt alkotnak fajtánkról: azaz lóra termett és lovagias, nemes arcélű úri nép, mely örömmel harcol, mulatozik és cigányozik; mindamellett barbár ázsiai jövevény, vad szittya-hun őseire emlékeztet, ezért idegen test a nagy indogermán Európában. S hogy megítélésünk ma se legyen kedvezőbb és hitelesebb, arról gondoskodnak „pártfogóink”. Elsősorban a hazai és nemzetközi zsidóság (ki-ki ismeretei szerint sorolhatja a neveket!) szüntelen össztüze rendkívül ártalmas: bűnös nép, nyilasok, németbérencek, utolsó csatlósok, följelentgetők, bosszúszomjasak, szélsőségesek, rasszisták, antiszemiták, primitívek, bőgatyások – ilyesmiket terjesztenek rólunk.

* * *

Az arénák és katakombák ókeresztényeinek hitével és bátorságával, az igazság szigonyával kell küzdenünk a sátáni indulatok s az apokalipszis ellen. A saját köreinkből származó vezetőkkel kívánjuk az országot irányítani; olyanokkal, akik a mi életmódunkat gyakorolják, a mi lelkünkkel éreznek, s a mi nyelvünket beszélik. Egy olyan társadalmat szeretnénk, melynek törvényei és szokásai a mi értékeinket, hagyományainkat tükrözik. Ezt a kozmopoliták törzsi széthúzásnak, mi pedig alapvető életjognak, valódi szabadságnak, függetlenségnek, avagy Szentkorona-eszmerendszernek nevezzük. Hazánk évezredek óta európai és magyar; utódaink számára is így kell megőriznünk. Nem mondunk le ősi területeinkről és nemzeti javainkról egyetlen jöttment kisebbség érdekében sem, amely holnap talán többség akar lenni. Páratlan szellemi kincseinket és műveltségünket nem adjuk el egy tál szuperliberális moslékért. Ha az önvédelemtől bármi okból elállnánk, úgy utat nyitunk a totális pusztulásnak, mely kívülről és belülről egyaránt fenyeget. Majd ha Izrael beengedi a nem-zsidókat, Finnország és Japán a különféle menekülteket, akkor mi is fogadhatjuk a nem-magyarokat – azaz sohanapján. Akkor majd megnyithatjuk határainkat, de csak akkor. Mert egyébként feloldódunk az idegen bevándorlók tengerében. Bármit ígérnek a pajeszos szirének, hazánk, nemzetünk és anyanyelvünk nem lehet piaci árverések vagy tőzsdespekulációk tárgya!

A hazafiság nem elvont gondolat, nem üres szólam, hanem valóságos kötelesség és élethivatás. A hazafiság nem melldöngetés, nem jelszó és frázis. Nem gyalázkodás, nem kirekesztés és nem gyűlölködés. A hazafiság nem elhaló nyöszörgés vagy reménytelen sóhajtozás, és nem önpusztító ábrándozás. A hazafiság nem ugródeszka, nem üzlet és nem szélhámosság. A hazafiság éber nemzeti öntudattal végzett őrködés. A hazafiság a nemzeti értékek ismerete, megbecsülése és szeretete. A hazafiság a legpozitívabb érzelem, a leghasznosabb magatartás, a legnemesebb cselekvés. A hazafiság szent feladat: Istentől rendelt munka és áldozat!

* * *

Csak egy egyetemesen megszervezett társadalom alkothat nemzetet. Csak azok a nemzetek juthatnak magasra, amelyek valami nemes célt tűznek maguk elé, s tisztességes módon afelé törekednek. Ez megmaradásuk alapja, s ezzel egyúttal az egész emberiséget is szolgálják. A lusta, öntudatlan, szervezetlen nemzet viszont meghal. A magyarság már annyit tett Európáért, hogy évezredekre megváltotta jogát az érvényesüléshez. Egy barátom mondta nemrég: „A magyarságot a széthúzás tartja össze!”. Aligha igaz ez a kissé morbid elképzelés, mégis elgondolkoztató. Mert nemigen van más nemzet a világon, amelyik ennyi belső torzsalkodás után – nem beszélve az állandó külső nyomásról – is fenn tudott maradni.

A nemzet szellemi (emberi) közösség, egy közös gondolat („közös ihlet”). Nem lehet beleszületni, el kell sajátítani. Hosszú fejlődés során az emberi szellem szervezi fokról-fokra, s tagjai ebbe az eszmébe vetett hitükben kovácsolódnak nemzetté. Történelmi képződmény is tehát, ezért nemzetenként és koronként változhatnak ismérvei. Egy közösséget, népet az tesz nemzetté, hogy annak tartja magát. Követendő eszmét állít, s nem puszta ösztönei, szükségletei szerint cselekszik. Maga az eszme változatlan, egyetemes és örök, ezért igen nehezen közelíthető meg. Egy nemzet történetének sűrítménye: a nemzeteszme történelme. (Alkotmánynak is hívhatjuk, mely épp ezért nem szövegezhető meg, tehát „leírhatatlan”, mégis a legélőbb valóság!) A nemzetet alkotó tényezők: a közös származás, nyelv, haza, állam, kultúra és sors.

A nemzet több és más, mint a nép vagy a faj(ta). Az utóbbi egy biológiai fogalom, vagyis természeti kategória. Az erős keveredés miatt különben sincs ma már egységes, fajilag tiszta közösség, legföljebb bizonyos vérségi homogenitás. (De jobb is így, mert a belterjes tenyészet mindig korcsosuláshoz vezet.) A nép pedig bizonyos azonos lényegi vonásokkal, szellemiséggel, kultúrával rendelkező, viszonylag zárt embercsoport (etnikai egység), de még nem nemzet (nem eszmei közösség!). A kettő elsősorban az öntudatosság fokában különbözik.

A nyelv, a kultúra, a vallás, az állampolgárság, a haza és a sorsközösség csak egyes megnyilvánulásai a nemzeti lényegnek. Fontosak, de nem perdöntőek, hisz mind csak másodlagos képződmények: a már élő nemzet alkotásai. A nemzet elvileg valamennyiük nélkül meglehet (lásd a határon túli vagy emigráns magyarok, a mohamedán vagy buddhista hitre térők esetét, az idegen származású aradi vértanúink magyarrá válását stb.). Így maga a sovinizmus (nem tévesztendő össze az egészséges nacionalizmussal!) is fölösleges és esztelen emberi düh, hiszen pont a fenti külsőségeken alapul. Tipikus példája annak, ha az eszméről alkotott fogalom erősebb a valóságnál. Ebből következnek: a nemzeti imperializmus, a kisebbségi politika, az asszimiláció, a kitelepítés stb.

Magyarországon a köznép sokáig nem tartozott a nemzetbe, csak az uralkodó és hűbéresei (vagyis a nemesek). Ezért nálunk sohasem volt nemzetállam vagy népnemzet.Ősi örökség szerint minden népet a maga szokásainak, törvényeinek megfelelően kormányoztak a többnyelvű birodalomban, tehát messzemenően megőrizhették sajátságaikat. Ez a toleráns, mellérendelő szemlélet egyedülálló volt egész Eurázsiában. S ez a bölcsesség és emberség ma legfeljebb nevetség, vagy inkább megvetés tárgya „nemzetietlensége” miatt. Ha mi a szomszédainkhoz (azaz ellenségünkké váló befogadottjainkhoz) hasonló nemzetiségi politikát folytattunk volna, akkor ma a Kárpát-medencében nem lenne semmilyen nemzetiség, hazánk egynyelvű, színmagyar állam volna. A világ összes nemzete közt a magyarság (ez a szittya-keresztény nemzet) maradt legtovább hű a keresztény egyetemesség (univerzalizmus) középkori eszméjéhez, ezért védte – hősi önfeláldozással – egész Európát a mohó és gyilkos agresszorok ellen. A magyar sovinizmus (türelmetlenség, idegengyűlölet) – ha volt is ilyen – mindig más sovinizmusok létünk bástyáit ostromló támadásaira felelt, tehát inkább nevezhető önvédelemnek. Bármennyire is idegen tőlünk, úgy tűnik, jövőnk és megmaradásunk érdekében legfőbb ideje, hogy „alkalmazkodjunk” a körülöttünk élő népek körében mindenütt használatos „nemzeti” politikához.

A magyarság nem boldogság, nem előny, hanem örök szorongás a létért, a szabadságért, s egy letűnt múlt keserű önérzete.Nem elég magyarnak születni, azzá kell válni, s a magyarságot minden ízében szüntelen vállalni és bizonyítani kell! Nem lehetünk egyszerre hűségesek nemzetünkhöz és idegen hatalmakhoz! A magyarság hivatás, küldetés: sajátságainknak(hagyomány, kultúra stb.) a humánum, a tiszta, örök és egyetemes emberi felé tágítása. A nemzetiesülés és magyarosodás(nem elmagyarosodás értelemben!) tehát szellemi emelkedés! A magyar lélek lényege – a szabadság!Ezért nem süllyedhetünk állati sorba, s nem olvadhatunk be a hódítók közé. Meg kell maradnunk nemzetnek!Ezt az áldozatot várják tőlünk őseink és Európa becsületesebb része. Ezt parancsolja az emberi és az isteni törvény!

Csak a tehetséges, előrelátó, gerinces politikusoknak szabadna irányítani, hiszen fő feladatunk az állam és a nemzet összes anyagi, szellemi és morális erőinek egységbe szervezése lenne, az átlagember szükségleteinek megfelelően. Az állam lényege a hatalom. Célja a társadalom organizációja, békéjének és rendjének biztosítása, megvédése. Az állam lehet a népé vagy a nemzeté, de szembe is kerülhet velük (lásd kommunizmus, vagy napjaink „parlamentáris demokráciája”!). A tiszta államiság(a világnézet, vallás és egyebek társadalomra hagyása, a be nem avatkozás) megvalósítása szinte lehetetlen (sőt olykor kifejezetten káros, álliberális) törekvés.

A néphez, nemzethez tartozás nem hatalmi, hanem érzelmi úton jön létre; védelmet, előnyt nem nyújthat, csak etikai értékeket, szellemi-lelki kincseket, tartalmasabb életet. Aki nem képes elképzelni, hogy más néphez, nemzethez is tartozhatna, az az igazi hazafi!Erőink és gyengeségeink feltárásával, valósághű helyzetelemzéssel, a lehetőségek és érdekek ismeretében kell meghatározni feladatainkat. El kell érni, hogy minden magyar felelősnek érezze magát minden magyarért, s boldogulását – önzetlenül – csak a közösségen belül keresse. Nem hazaszeretet és nemzeti érzés az, ha akár a legcsekélyebb értékeket is eltapossuk. A magyarság bátor, öntudatos megvallása, a magyar értékek(nyelv, irodalom, képzőművészet, zene, haditettek, találmányok, sportsikerek, hősök, jelképek, hit, hűség, stb.)föltétlen tisztelete a legmagasabb szellemi és erkölcsi cél legyen!

* * *

Ma már kevesen mondják nyíltan, hogy fasiszta, alja nép vagyunk, de továbbra is ócsárolnak, s kishitűséget, bűntudatot csepegtetnek belénk, hogy akaratunkat, cselekvőképességünket teljesen megbénítsák. Idegen elnyomóinkkal, a hazugságokkal, sértésekkel, bántalmazásokkal szemben mi mindig „megértést” tanúsítottunk, ahelyett, hogy visszaütöttünk volna mindenért. A világ is ellenségeink rágalmainak ad igazat, ha védekezni se próbálunk, s a tényeket is elhallgatjuk. Nem beszélve arról, hogyújra vérszemet kaphatnak, ami egy általános magyarverésbe és mészárlásba, szülőföldünkről való elűzésünkbe torkollhat.Nem kell, hogy mi támadjunk, de némán tűrni az ütéseket – öngyilkosság! Csak akkor remélhetjük, hogy eltipróink békén hagynak, ha minden esetben visszavágunk. A sajtótól, a pártoktól, az országgyűléstől és a kormány(ok)tól nem sokat várhatunk. A választ nekünk, kárpát-medenceieknek és a (lassan kihaló) magyar emigrációnak kell megadni!

A tömbökben, szigetekben, szórványokban (ám őseink honában!) élő magyarság, ha már a politikai nemzethez nem tartozhat, legalább autonóm kulturális nemzet(rész) és szellemi haza lehessen („haza a magasban”). Mivel a fajtánk zöme súlyos helyzetben van, égetően fontos a mindenre kiterjedő önvédelem, a segítőkészség és szolidaritás fokozása, aktivizálása. Az összmagyarság legfőbb érdeke, hogy idegen zsarnokoktól és hazai lakájaiktól független, szabad, önmagának tetsző életet élhessen, s létszámában, öntudatában, gazdasági és szociális téren is gyarapodhasson. Mindig élesen el kell különíteni a magyar nép, a magyar felemelkedés szükségleteit az uralkodó hatalmak és politikák „szükségleteitől”. Az előbbieket feltétel nélkül támogatni kell, míg az utóbbiakat csak megfontolt fenntartásokkal, a magyar érdekekhez pozitívan vagy negatívan viszonyuló tevékenységüktől függően.

A legmagasabb rendű tisztesség és becsület, ha vállaljuk népünk sorsát. Azok leszünk a világban, amit magunkból kisugározni, ingyen megosztani tudunk, mások javára és épülésére. Elcsatolt (megszállt) magyar véreinknek kell az anyagi és erkölcsi támogatás, de alegfontosabb, hogy a biztonság, a rend s az egész nemzet életbizalma visszatérjen. Megmaradásunk alapja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni. A kisebbségi helyzetből is sorsot, hivatást kell kovácsolnunk; nyomorúságunkból pedig rendíthetetlen elszántságot és hatékony fegyvereket.A magyarság, a nemzet fogalmába sokféle ember belefér: jó magyar és rossz magyar egyaránt. De mindig több mint egyedi hordozója, mert túléli, átörökíti azt. Viszont a legkiválóbb vezér se halhatatlan, ha nemzete elvész. Ezért a leglényegesebb számunkra, hogy fölmutassuk és továbbadjuk a magyarság értékeit, s elkerüljük a pusztulását. Ehhez ápolni, bővíteni kell kapcsolatainkat minél szélesebb körben. Aki magyar létére elszakad nemzetétől, szélfútta levéllé, gyökértelen fává válik.

Azon kell lennünk, hogy valahány felelősséget érző, értünk tenni óhajtó honfitársunk mindenütt olvashassa az anyanyelvünkön megszólaló folyóiratokat, újságokat, könyveket; megnézhessen, meghallgathasson minden magyar költőt, papot, művészt és tudóst, akit csak akar; s bárki bármit bárhol szabadon elmondhasson és leírhasson. Akármelyik ideológiai-politikai hatalom, amely a magyarság közé éket próbál verni, tehát jogainkból kisemmiz bennünket, nemzeti öntudatunkat mételyezi, hagyományainkat zülleszti, az mindnyájunkat sért emberségünkben és magyarságunkban. Érjük el, hogy Hungária frissen születő és felnövekvő generációi büszkén, szabadon, tiszta történelmi- és magyarságtudattal fölvértezve, nemzetünkért áldozatra készen léphessenek az élet színpadára.

* * *

Az ítéletmondás a história, majd végül Isten dolga… Ám aki földi pályafutása során folyton a közjóra, önmagával és nemzetével szembeni kötelességei következetes teljesítésére törekedett, annak nincs félnivalója. „Aki a szegények és elnyomottak útját figyeli, nem tévedhet el az eszmék bábeli zűrzavarában.” A visszaszerzett s örökre megőrzendő ősi szellemiségés lelkület ne eldugott kincs, hanem célszerűen használható eszköz legyen küldetésünk – a jézusi parancs – megvalósításához; vagyis az összmagyarság s az egész emberiség felvilágosításáért, sorsának javításáért, bajainak orvoslásáért kifejtendő teremtő küzdelemhez. Ez nem könnyű szórakozás, hanem kemény, kitartó munka és szolgálat. Kevés csak a magunk boldogulását keresni, a saját érvényesülésünket hajszolni nyakra-főre. Embertestvéreink, népünk, nemzetünk szebb jövőjéért harcolni, közös ügyeit képviselni, és égető gondjait megoldani mindenütt – ez az a többlet, amiért élnünk érdemes!

* * *

Megjegyzés: Írásomat jó szívvel ajánlom sokszorosításra és széles körű terjesztésre minden korosztálynak.

Beküldte: Ballán Mária

Megjelent: 373 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 337 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68%Canada 1.1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 3.9%Switzerland 0.4%
Russian Federation 2.9%France 0.3%
Germany 2.9%Australia 0.3%
Ukraine 2.7%Kuwait 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.9%Netherlands 0.2%
Sweden 1.6%Belgium 0.2%
Austria 1.5%Greece 0.2%

Today: 20
This Week: 4507
Last Week: 5161
This Month: 17854
Last Month: 20494
Total: 1609710

Belépés