Print this page
2019 július 09, kedd

IV. Béla a makacs király

Szerző: Keisz Ágoston

Apjával összevész, tatár elől fut, de megdicsőül a makacs király...

IV. Béla egyike volt legerősebb akaratú királyainknak: ha valamit elhatározott, mindenkivel szemben makacs következetességgel hajtotta végre. Képes volt azonban belátni tévedéseit is, igaz, ehhez a tatárjárás traumájára volt szükség.

IV. Béla élete bővelkedett embert próbáló fordulatokban: mindössze hatéves volt, amikor édesanyját, Gertrúdot 1213-ban megölték. A húszas éveit az apjával, II. Andrással vívott küzdelmei határozták meg, a tatárjárás előtti években folytatott politikája pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a támadás az országot végletekig legyengült állapotban találja.

Emberi és politikusi nagyságát azonban az is mutatja, hogy 1242-ben képes volt belátni korábbi politikája teljes csődjét, és teljesen más úton hozzálátni az ország újjáépítéséhez. Hosszú uralkodásának eredményeiért második honalapítóként emlegetjük IV. Bélát, élete alkonyán mégis utolérte az Árpád-ház végzete: apjához hasonlóan neki is a fiával, a későbbi V. Istvánnal kellett hadakoznia.

 IV. Béla ábrázolása a Képes krónikában

A kamasz harca apjával

IV. Béla 1206 második felében született. Gyermekkorának meghatározó élménye volt édesanyjának, Gertrúdnak a brutális meggyilkolása. A majdani király felnőtt emberként kísérelte meg legalább birtokelvételek formájában kiosztani azt a büntetést, amit édesapja elmulasztott megtenni a gyilkosság után.

Bélát már egészen fiatalon felhasználták a II. András politikáját ellenző csoportok: 1214-ben elérték, hogy a trónörököst még apja életében királlyá koronázzák. Céljuk ezzel az volt, hogy a még gyermek király körül - II. András udvarával szemben - egy másik hatalmi központ jöjjön létre, annak minden jövedelmével és címével.

A Béla herceg körül csoportosuló előkelők többször is szembeszálltak II. Andrással, és fő törekvésük az volt, hogy fokozatosan növeljék a trónörökös személyes hatalmát. 1220-ban sikerült elérniük, hogy II. András a tengertől egészen a Dráváig terjedő, mintegy ötvenezer négyzetkilométeres terület urává tegye tizennégy éves fiát; ezen a vidéken Béla királyi jogokkal felruházva uralkodhatott. II. András pontosan látta az önálló hatalmi bázis kialakításának kockázatait, hiszen korábban maga is ezt az eszközt használta a bátyjával, Imrével szemben. 1226-ban ezért Béla hercegtől elvette Dalmáciát és Horvátországot, és a távoli Erdélybe helyezte át hercegnek, Dalmáciába pedig egy másik fiát, Kálmánt nevezte ki.

Számításaiban azonban csalatkoznia kellett: az egyre inkább önálló gondolkodásúvá érő Béla az 1220-as évek végére valódi politikai tényezővé vált. Fő célja az lett, hogy leállítsa és megakadályozza édesapja felelőtlennek tartott, az országot szerinte veszélybe sodró politikáját. Az uralma alá tartozó területeken ezért elkezdte visszavenni az apja által eladományozott földbirtokokat.

Későbbi uralkodásának fontos eredményét előlegezi meg a keleten ragadt magyarok fölkutatására tett kísérlete, ami aztán II. András halála után Julianus barát révén hozott igazi sikereket. Házasságot egészen fiatalon kötött: a keresztes hadjáratról hazatérő apja Laszkarisz Mihály nikaiai császár lányát, Máriát hozta neki feleségül, akit mindössze tizennégy éves korában, 1220-ban vett el.

A keményfejű ifjú király

Amikor 1235. szeptember 21-én az apja elhunyt, IV. Béla fő célja a királyi hatalom tekintélyének megerősítése lett. Egyrészt leszámolt II. András közvetlen párthíveivel: az apja által nádorrá is kinevezett Dénest például megvakíttatta, mások csak nagy nehezen menekültek haragja elől. Apja harmadik felesége, a gyermeket váró Beatrix is alig tudta elhagyni az országot, fiát, Istvánt német területen szülte meg. Béla soha nem ismerte el testvérének Istvánt, hiszen Beatrixot azzal vádolták, hogy viszonyt folytatott Dénes nádorral. Mindez akkor okozott problémát, amikor 1290-ben István fia, András – e néven a harmadik – az Árpád-ház utolsó, származását tekintve kételyektől övezett uralkodója került a trónra.

Béla király fontos jelképes intézkedése volt az, hogy elrendelte: tilos a jelenlétében leülni. Hogy ez ne történjen meg, elégettette a bárók székeit a királyi tanácsban. Ennél jóval nagyobb konfliktust keltett, hogy királyként be kívánta teljesíteni trónörökös korában megkezdett politikáját. Célja az apja által eladományozott birtokok visszavétele és a nagyapja, vagyis III. Béla király uralma idején fennálló állapotok helyreállítása volt. Az ellentmondást nem tűrő király parancsára országszerte bizottságok kezdték felülvizsgálni és uralkodói tulajdonba visszavenni a birtokadományokat. Ez a politika azonban kudarcra volt ítélve: a nagyapa ideje végleg elmúlt, a beindult társadalmi változásokat nem lehetett visszafordítani, hiszen a magántulajdonú nagybirtok helyzete már nagyon erős volt.

Az 1230-as végére mindennek eredményeként az ország előkelői végképp szembefordultak Bélával. Tovább erősítette a konfliktust, hogy a király 1239-ben beengedte a tatárok elől menekülő kunokat, az ország védelmi erejének növelése céljából. A nomád életmódot folytató kunok azonban folyamatosan konfliktusba kerültek a letelepült életmódot folytató magyarokkal, így a IV. Bélával amúgy is ellenséges előkelők szemében a kunok iránti segítő szándéka csak még gyűlöltebbé tette a királyt.

Amikor 1239 végén híre jött, hogy a tatárok az ország ellen készülődnek, a királyság tökéletesen megosztott volt. Sem a hadba vonuló elit, sem a király nem vette komolyan a tatár fenyegetést. A király még 1240-ben is folytatta az ellentéteket tovább élező birtokvisszavételt, az uraknak pedig nem volt kedvük a király oldalán harcba vonulni. IV. Béla csak 1240 decemberében, Kijev tatár elfoglalása és földúlása után ébredt rá a helyzet komolyságára, ám ekkor már késő volt. A kunok királyát ráadásul meggyilkolták, így seregük fosztogatva elhagyta az országot, ezzel tovább csökkentve Magyarország katonai erejét.

Egy jól szervezett magyar sereg sem valószínű, hogy elbírt volna az elsöprő tatár túlerővel, a belső konfliktusoktól gyötört ország hadereje azonban 1241. április 11-én Muhi mellett katasztrofális vereséget szenvedett. Elestek az ország főméltóságai, az egyetlen siker az volt, hogy magának a királynak sikerült elmenekülni az ütközetből. IV. Béla nagy kerülővel, kalandos úton Dalmáciába, Trogir várába menekült, ott vészelte át a tatárdúlás hónapjait. Volt olyan nap, amikor hajókkal és csónakkal a tengerre kellett menekítenie családját, mert a tatárok már Trogirt is ostrom alá vették.

Trogir vára

Tíz helyett száz kővár

A tatárok 1241-1242 fordulóján földúlták és fölégették az országot, főként a Dunától keletre volt hatalmas a pusztítás. Az emberveszteség a legszerényebb becslések szerint is a lakosság 15-20 százalékát tette ki, ez IV. Béla menekülése a tatárok előlmintegy negyedmillió főt jelentett. Amikor tehát Béla király a tatárok váratlan távozását követően 1242 májusában Dalmáciából hazafelé indult, fő feladatának az ország újjáépítését és - a tatárok esetleges visszatérése esetére - védekezési képességének javítását tartotta. Különösen ez utóbbi vált fontossá: a tatárjárás utáni évtizedek ugyanis a tatárok visszatértétől való rettegés jegyében teltek.

Az ország pusztulásából minden érintett fél levonta a tanulságokat. A király belátta, hogy az előkelők ellenében nem lehet kormányozni, az erőszakos birtokvisszavételek útja nem járható. Nem folytatta tehát ezt a gyakorlatot, sőt, maga is adományozásba fogott, hogy a maga oldalára állítsa a bárókat. Az 1241 előtt a király ellen fordult előkelők pedig egy időre belátták, hogy az erős királyi hatalom az ország megmaradásának záloga: jól látszódott ez 1242 tavaszán, amikor pusztán az a tény, hogy IV. Béla életben volt és cselekedett, átsegítette az országot a legnehezebb időszakon.

Első intézkedései a tatárjárás közvetlen következményeire vonatkoztak: meg kellett tisztítani az országot a rablóktól, ráadásul 1243-ban az elmaradt vetés miatt pusztító éhínség tört ki, és járványok tizedelték a megmaradt lakosságot.

Az ország helyzetének konszolidálása után megkezdődhetett a valódi újjáépítés munkája. A király maga nevezte a királyság megújításának (renovatio regni) tevékenységét. Egyik első feladat az ország benépesítése volt: ehhez egyrészt külföldről hívott be telepeseket, akik az ország több pontján a magyar városfejlődés alapjait vetették meg. Másrészt pedig jelentős volt az országon belüli vándormozgalom támogatása is: a király az északi hatalmas, addig lakatlan erdőségekben új, kiváltságokkal fölruházott falvakat hozott létre, ezzel megvetette Zólyom, Sáros és Ugocsa megyék alapját. Ismét behívta a tatárjárás előtt kivonult kunokat: a népességének jelentős részét elvesztő Alföldön bőven volt hely a nomadizáló kunoknak, akiknek az ország haderejében is fontos szerep jutott.

Béla levonta a tatárjárás katonai kudarcának tanulságait is. A tatárjárás során egyedül a páncélos lovagok és a kővárak hajtottak hasznot. A kor e két korszerű hadászati eszközének fejlesztését összekapcsolta társadalompolitikájával: az újonnan beinduló birtokadományozások azt a célt szolgálták, hogy a társadalom elitjének legyenek anyagi eszközei a várak építéséhez és a páncélos lovagok kiállításához. A várak építésekor Béla eltért őseinek szokásától, hiszen a 13. század elejéig kővárat kizárólag a király építhetett az országban. A király a nagyurakat, a városokat és az egyházat is támogatta a várak építésében. A program sikeres volt: a tatárjárás idején mindössze tíz kővár állt az országban, harminc évvel később viszont már száz erődítés szolgálta a védelmet.

A visegrádi vár

Egyéb intézkedései közül kiemelkedően fontos volt a költségvetés reformja. Igyekezett egyensúlyt tartani a királyi jogon szerzett bevételek és a királyi tulajdonban maradó földbirtokokból származó jövedelem között, mert megértette, hogy a királynak mindkettőre szüksége van. Stabil pénzrendszert teremtett, aminek eredményeként az országban megszűnt az idegen pénzek használata.

Életének utolsó évtizedét a fiával, Istvánnal folytatott hadakozás árnyékolta be. Istvánt már apja életében királlyá koronázták, így a két király szembenállása ismét a főúri pártok viaskodásának terepévé vált. Apa és fia haddal ment egymás ellen, aminek eredménye több ütközet és a végül 1266-ban megkötött margitszigeti egyezmény lett - ez szentesítette az ország fölosztását István és Béla között.

Béla az Árpád-házi uralkodók között szokatlanul magas életkort ért meg: 1270-ben, 64 évesen halt meg. Az általa elindított változások mélyreható eredményeket hoztak: elindult a magyar városok fejlődése, új országrészek népesültek be, a hadügyi reformmal javult az ország védelme. Azt Béla nem sejthette, hogy intézkedései a 13. század végére a főurak hatalmát erősítik meg: a királyhoz az 1240-es, 1250-es években még hűséges bárók fiai és unokái már a saját hatalmuk megerősítésére használták az eredetileg más céllal épült várakat. Mindez pedig az Árpád-ház kihalásakor anarchiához vezetett.

Forrás: origo.hu