Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

P2019Sep20

2019. Május 31., Péntek 09:07

Egy kierőszakolt párkányi szoboravatásról

Írta:  Kovács Zsolt
Értékelés:
(14 szavazat)
Kovács Zsolt korszakos írása a párkányi Stúr-szobor kapcsán Ki volt valójában Ľudovit Štúr a magyarok számára? (Gondolatok egy kierőszakolt párkányi szoboravató kapcsán)

2019. május 12-én felavatták Párkányban Ľudovit Štúr emlékművét. Egy olyan városban, amelynek nevét 1948-ban önhatalmúlag változtatták meg „Štúrovo"-ra. Egy olyan városra kényszerítették rá ezt a nevet, ahol túlnyomó többségben magyarok éltek, és élnek ma is. Egy olyan emberről kapta a nevét, akinek a legkisebb mértékben sem volt köze a városhoz, sőt, arról sem tudni, hogy valaha járt volna e városban. Egy olyan emberről kapta a nevét, akinek történelmi szerepét illetően a mai napig, nem meglepő módon, nem sikerült konszenzusra jutnia a magyar, illetve a szlovák történész társadalomnak.
Nem csak Párkány jutott ilyen sorsra, azokban az időkben szinte kivétel nélkül az összes felvidéki magyar település nevét elvették, és szlovák nevekkel látták el.

Egy átlag felvidéki magyar nem sokat tud Štúrról, ismeretei csupán a ráerőltetett iskolai tananyag néhány emlékfoszlányára támaszkodnak, amelyek, mondanom sem kell, a szlovákok szájíze szerint íródott. De ki volt valójában Štúr, milyen szerepet töltött be a magyar történelemben? Erre már kevesebben tudják a választ! Amire a nagy többség emlékezik, az maximum az, hogy a nevéhez köthető a szlovák irodalmi nyelv létrehozása, hogy küzdött a szlovákok egyenjogúsításáért, és talán még halványan arra is emlékeznek, hogy az 1848/49-es magyar szabadságharcban szembefordult a magyarokkal, és az osztrákokat támogatta.

Párkány a rendszerváltás után vissza akarta kapni a nevét, de mindennemű igyekezete ellenére a kérése süket fülekre talált. A Štúr-szobrot sem akarták, amit, ahogy a leleplezés után kiderült, ildomosabb lenne emlékműnek nevezni, mintsem szobornak, hiszen egy obeliszkre akasztott fejből áll az egész. Szóval, a párkányiak akarata ellenére mégis sor került az ünnepélyes átadásra. De ebben a fajta „demokráciában," ha a felvidéki magyarok érdekeit célzó kérelmekről van szó, a „közakarat" fogalmát hajlamosak egyesek sajátosan értelmezni.

A szóban forgó májusi vasárnapon a szervezők több busznyi embert hoztak az ünnepségre, mert, ugye, az a maroknyi párkányi maticás furán festett volna ezen a napon. Díszvendégként megjelent a volt köztársasági elnök, a magyarokat nem kedvelő Ivan Gašparovič, de itt volt a kifejezetten magyarellenes Matica slovenská, a szlovákok legfőbb kulturális intézményének - akiknek nem mellesleg a szobrot „köszönhetjük," és amit a szlovák állam is támogatott -, első alelnöke a szervezet helyi vezetőivel és tagjaival egyetemben. Jelen volt továbbá Štúr szülőfalujának polgármestere, Dušan Čabrák, valamint Maroš Smolec, a Slovenské Národné Noviny főszerkesztője, és ami igazán meglepő, hogy „tiszteletét tette" Vladislav Kulikov, a pozsonyi orosz nagykövetség kultúrattaséja is, aminek talán a pánszlávizmus tekintetében jelzésértéke is lehet, sőt, van is! Rajtuk kívül két szlovák parlamenti képviselő is részt vett az avatón, illetve a tömegben ott settenkedett az egykor drogügyletekkel hírbe hozott volt miniszterelnök helyettes, Štefan Harabin, aki karrierje során a Szlovák Legfelsőbb Bíróság elnöki tisztét is betöltötte.

Štúr életútjának, a történelemben betöltött szerepének részletes bemutatására ez az írás, már csak a terjedelme miatt is, alkalmatlan, viszont reflektál az olyan csúsztatásokkal, többnyire a valódi tényekkel homlokegyenest ellentétes állításokra, melyek a szoboravatón elhangoztak. Szembemegy az olyan kijelentésekkel, amelyek azt igyekeznek bemutatni, hogy nekünk, felvidéki magyaroknak, ezen belül a párkányi magyaroknak, tisztelnünk és szeretnünk kéne Ľudovit Štúrt, és hogy miért indokolt az emlékműve Párkányban.

Nos, akkor vegyük szemügyre kicsit részletesebben az ünnepi beszédek alapján Štúr „szeretetét," amelyet a magyarok irányában tanúsított, és úgy vélem, párkányi magyarként a szoboravatás kapcsán minden jogom megvan ahhoz, hogy a magyar történelem aspektusaiból tegyem mindezt.

Az első felszólaló Marek Hanuska, a Matica slovenská első alelnöke volt, aki felhívta a figyelmét a népes társaságnak, hogy Štúr egy kultúrember volt, egy olyan szabadsághős és demokrata, aki országgyűlési követként a népek egyenjogúságáért harcolt, aki magával Kossuth Lajossal is kezet fogott. Ha élne, elsőként fogna kezet a magyarokkal is, és azt kívánná, hogy a magyarok és szlovákok kölcsönös békében éljenek egymással. Egyúttal lebutázta azokat, akik a magyar-szlovák barátság ellen vannak. Végül kifejtette abbéli reményét, hogy a szobor és az esztergomi bazilika ezer évig áll itt majd egymás mellett.

Először is, Štúr elkötelezett pánszláv volt, és ugye, tudnivaló, hogy a pánszláv ideológia egyik legfőbb célkitűzése az volt, hogy a déli és az északi szlávok egyesüljenek, illetve az összes szláv nemzet egy nagy birodalomban egyesüljön úgy, hogy közben annektálják a magyar királyságot, hiszen a magyarok mintegy ezer éve csak bitorolják az „ősi szláv földet." Mindennemű politikai és irodalmi munkássága ennek a célkitűzésnek volt alárendelve.

Štúr szabadsághősként való megítélése, illetve az 1848/49-es szabadságharcban való részvételének a jellemzése érdekes feladat. Mielőtt belekezdenék, fontos kihangsúlyozni, hogy a korabeli magyarországi társadalmon belül a szlovákok nem különültek el szembetűnően a magyaroktól, nem létezett úgyn. különálló szlovák társadalom a Magyar Királyság határain belül, sőt identitásukat tekintve a szlovákok magukra hungarusokként tekintettek, másrészt a beszélt nyelvjárásuk és vallási felekezetük szerint határozták meg önmagukat. Vitáik a magyarokkal személyes jellegűek voltak, nem pedig társadalmi konfliktusok generálták azokat. De vitatkoztak egymással is eleget.

A szóban forgó időszakban a Štúr-Hodža-Hurban triumvirátus tagjai kitartóan agitáltak, lázító szándékú népgyűléseket szerveztek a szlovákok lakta területeken. Ezeknek az agitációknak a hangulatát Hurban egyik magyarok ellen uszító röpiratának a szövege hűen ábrázolja, amelyben felszólítja a szlovákokat, ragadjanak fegyvert a magyarok ellen a császárért, aki a birodalma nemzeteinek szabadságot adott, de ezt a szabadságot a magyarok elvették a szlávoktól. Május 10-én Liptószentmiklóson tartottak népgyűlést mintegy negyven ember részvételével. A résztvevők javarészt evangélikus lelkészek, tanárok és diákok voltak. Hosszas viták után a magyar „mit kíván a magyar nemzet" mintájára összeállították 14 pontba foglalt követelésüket, amely a történelembe a nem túl eredeti „szlovák nemzet kívánságai" néven vonult be.
Aki veszi a fáradságot, és áttekinti a szóban forgó 14 pontot, rájön, hogy ezek a követelések a kor politikai és társadalmi viszonyai között eleve kivitelezhetetlenek voltak, de megfogalmazóiknak nem is ez volt a céljuk, provokálni akartak. Štúr már az ezt megelőző időszakban is kapcsolatban állt a horvát és szerb pánszlávokkal, akik őt anyagilag támogatták. Országgyűlési követként esze ágában sem volt társadalompolitikai célokért harcolni, követi pozícióját a délszlávokkal való kapcsolattartásra használta fel. Nem akart megbékélést, hiszen tudott a délszlávok támadási szándékáról, ezért is fogalmaztak meg irracionális követeléseket, mivel ha azokat teljesítik, okafogyottá vált volna a déli szlávokkal való egyesülés a magyarok ellen. Tudomásom szerint ezt a petíciót hivatalosan be sem nyújtották a Batthyány-kormánynak.
Nem sokkal a liptószentmiklósi összejövetel után Štúrékat a Prágában megtartott pánszláv kongresszuson találjuk. Štúr nem volt ostoba, tudta, hogy a célkitűzéseit odahaza igen elenyésző számban támogatják. Tudta, hogy álmai az adott viszonyok közt kivitelezhetetlenek, ahogy a kongresszuson a valós helyzetet lefestve megfogalmazta: „Nemzetünket még nem sikerült megnyernünk, még nem beszélhetünk nyíltan hozzá; vannak nemzeti szellemű embereink, ha azonban magyarellenes gondolkodásunkat megmutatnók, ezerszámra lépnének fel ellenünk. Kezdjetek Ti, szerb és horvát Testvéreink és mi nem maradunk hátul."

Maga a kongresszus csúfos kudarccal ért véget. Egyre erőteljesebbé váltak a viták, amelyek végül utcai zavargásokba torkollottak, amelyeknek Windisch-Grätz tábornagy vetett véget, aki szétzavarta a kongresszus résztvevőit. A többiekhez hasonlóan Štúr is sietve menekült Prágából, útja Zágrábba vezetett. Külföldi tartózkodása során Michal Obrenovićtól nagy összegű anyagi támogatást, illetve egy 900 puskára szóló fegyverutalványt kapott egy magyarellenes konfliktus kirobbantására. Sietve Bécsbe utazott, ahol Hurbannal neki is láttak ennek megvalósításához. Bécsben délszláv közvetítéssel felvették a kapcsolatot a császári udvarral, és felajánlották hűséges szolgálatukat a magyarok ellen. Tervük az volt, hogy mialatt Jellasics délről támadja a magyarokat, azalatt ők fegyveres felkelést robbantanak ki a szlovákok lakta területeken. Štúr kétarcúságát mi sem bizonyítja jobban, hogy annak az udvarnak lett a talpnyalója, amelyet a pár hónappal azelőtti prágai szláv kongresszuson még úgy jellemzett, mint a besúgók, a reakcionisták és egyéb ocsmányságok melegágya.
Osztrák támogatással mintegy öt-hatszáz főnyi, hangsúlyozom, zsoldos csapatot! hoztak össze, akik jórészt prágaiak és brünniek voltak. Morvaországon keresztül, szeptember 19-én lépték át a határt. A magyar kormány ezt a „fenyegetést" nem vette túl komolyan, a konfliktus megoldását a helyi nemzetőrökre bízta, akik jórészt szlovák ajkúak voltak. Az úgynevezett Szlovák Légió sorozatos fosztogatásaival a helyi lakosokat is maguk ellen fordította, akik amúgy sem azonosultak azzal az ideológiával, amit a Štúr-féle triumvirátus terjeszteni próbált. Mindezek eredményeképpen tíz napot sem ért meg a „dicsőséges" hadjárat, amelyet támogatás hiányában könnyűszerrel szétvertek. A légió megmaradt tagjai a morva határ irányába menekültek. Akiknek sikerült elmenekülniük, azokat az osztrákok lefegyverezték, egyes vélemények szerint le is kaszabolták őket. Ezeket a szláv felkelőket – Hurban állítása szerint – az osztrákok mélyen megvetették, és akasztófavirágoknak hívták őket.

E bődületes nagy pofon ellenére Štúrék elszántsága mit sem változott, 1848. decemberében már ismét ott látjuk őket az osztrákok oldalán, ahogy 1849. nyarán is, amikor többek között a megszálló orosz sereget is segítették. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az orosz hadjárat költségeit jelentős mértékben a Rothschildok finanszírozták.

Štúrék tevékenységének érzékeltetéséhez hadd hívjam segítségül Vajda Iván politológust, aki egy írásában említést tett egy bizonyos Tirts Rezsőről, aki részt vett az 1848/49-es magyar szabadságharcban. A szabadságharcban átélt emlékeit az „1848-49-as élményeim különös tekintettel a Cornides-féle Szepesi guerilla-vadászok szereplésére a szabadságharcban" című könyvében jegyezte le, amelyet 1903-ban Késmárkon adott ki Sauter Pál. Vajda Iván elmondása szerint, sajnálatos módon, a könyv csupán egy kiadást élt meg annak ellenére, hogy sok adatot és fényképet tartalmaz, nem is szólva a szemtanúi leírásokról.

Eme bizonyos Tirts Rezső 1849-ben Szepsiváralján szem - és fültanúja volt Štúr beszédének, amelyet így örökített meg:
„Ez a 600 hurbanista felvonult a piacon, és midőn tót komandoszó mellett glédába álltak, az utcai gyerekek csak gúnyt űztek belőlük. Többnyire buta kinézésű, paraszt ruhába, bocskorban, rozsdás puskákkal felfegyverkezett, szánalmat gerjesztő desperát alakok képezték ezt a tót armadiát.
„Parancsnokuk bizonyos Bloudek volt, kék zubbonyban arany zsinórokkal, fején dupla sassal ékesített kucsma, ezredesnek csúfolták.

Utánuk érkeztek kocsin Hurban és Stur melyet lovas osztrák tisztek kísértek. Előbbit nagy bundájában és arcába húzott báránybőr sipkájában nem igen láthattuk, de Stur magas csinos alakja, pörge kalapján nagy piros structollal, kiegyenesedett és a kocsiról leugorva a városházára ment megparancsolandó, hogy másnap délutánra nem csak a helybeli, de a környékbeli összes tótság hivassék meg és gyülekezzék a piacon, hol ő beszédet akar tartani.

Másnap délután csakugyan összecsődült sok paraszt a szomszéd falukból. Fest Zsigmond nagybátyám házából kellett asztalt kihozni, melyre felállva Stur azzal megkezdte beszédjét, hogy felhívta tót testvéreit, - álljanak be dobrovolniknak, ragadjanak fegyvert és jöjjenek Debrecenbe, hogy a magyarság végvonoglásait elfojtsák, és a magyar lázadás főembereit elfogják és felakasszák, a koronát onnan elhozzák és ezzel a császárt tót királlyá koronázzák meg, mert ez az ország a tótoké, a magyarok csak tőlük elrabolták, ... és ily tónusban tovább.

A parasztság közönyösséggel hallgatta ezt a nagy hévvel folyt beszédet. Mellettem egy ismerős kolpachi paraszt állt és én – ismerve embereimet és azok túlbuzgó katolikus érzelmét –, azt kérdeztem tőle, tudja-e, hogy kicsoda ez a szónok?
„Az ördög ismeri, nem is értem, hogy mit akar" válaszolt a paraszt. Erre súgva azt mondtam neki „ez luteránus pap!" No, ezen szavak hatását látni, valami érdekes jelenség volt. Az én parasztom indignációval szomszédjához fordult azt mondta „Miso menjünk, hisz ez luteránus pap!" Miso megint szomszédjának súgta azt és mint a futóláng elterjedt a hír a buzgó katolikus hallgatóság közt. A sokaság mindig ritkább lett és Stur még be sem végezte beszédjét és nem volt már, ki hallgassa, úgy hogy Stur uram haragosan leszállni volt kénytelen az asztalról."

Ezek szerint Štúr szlovák királyságot akart, de mivel koronájuk nem volt, jó lett volna neki a Szent Korona is, amelynek egyébként is az alattvalója volt. Kérte is az osztrák császártól egy szlovák nagyfejedelemség létrehozását. Vajon mik voltak az elszántságának a mozgatórugói? A népe boldogulásának akarása, avagy a személyes ambíciói vezették? Kizárható-e minden bizonyossággal, hogy nem dédelgetett magában olyan álmokat, hogy esetleg ő lesz majd az első szlovák király, csak éppen ősi magyar koronázási díszekben? Nem ez lett volna az első irreális célkitűzése!

A forradalom során elért eredményeiket Hurban fogalmazta meg röviden és velősen: „Vége a forradalomnak. A szlávok ontották benne a vérüket, de a magyarok nyertek. Szart se kaptunk érte."

A Hanuska-féle méltatással, hogy Štúr a maga korában valódi demokrataként tevékenykedett volna, nos, azért álljunk meg egy szóra! Sokkal inkább hasonlított egy bolsevista agitátorra, mint egy demokrata politikusra, persze a két szerep között vannak bizonyos felszínes átfedések, de hogy Štúrt demokrataként aposztrofálni abban a korban és azok között a viszonyok között, azért az mégis csak barokkos túlzás. Persze, az átkos rendszerben még úgy jellemezték őt, mint az igazi szláv kommunista eszményképének az előhírnökét, már csak azért is, mivel Štúr szakítani akart a meglévő társadalmi berendezkedésekkel, terveiben a nemességet mellőzte volna. Štúr, a mélabús, a magába mélyedő, a Bacsó Péter Tanújának Virág elvtársa, aki szerint a nemzetközi helyzet egyre fokozódik...

Azóta viszont változtak az idők, változtak az ízlések. Itt lenne az ideje közös konszenzusra jutni, de e tekintetben a „demokratát" azért hanyagoljuk, ha egy mód van rá. Kossuth viszont vele szemben ízig-vérig demokrata volt, gondoljunk csak Abraham Lincoln elhíresült gettysburgi beszédére, amely javarészt lemásolta Kossuth Lajos 1852-es columbusi szónoklatát. Megjegyzem, a gettysburgi beszéd volt az amerikai történelem egyik leghíresebb beszéde.

Štúr kezet fogott Kossuthtal... Kezet fogott, na és, elvégre „kollégák" voltak vagy mi a szösz, de azért egy kézfogást nem szoktak szoborállítással ünnepelni – gondolhatná bárki. A valóságban ez a „kézfogás" sem több egy legendánál, amely Jozef Václav Fričtől, a cseh pánszláv felfogású aktivistától származik, aki nem volt szemtanúja ennek a kiemelt eseménynek, és semmilyen bizonyíték nincs rá, hogy bármikor is megtörtént volna. Frič radikalizmusa idős korában átfordult, és a magyarokhoz való közeledés híve lett. Ez a szemléletmód váltása köszön vissza az emlékirataiban is, ahol Štúr szerepét igyekezett tompítani, a valóságtól jóval kedvezőbb színben bemutatni, éppen ezért nem tekinthetjük hiteles forrásnak.
Kossuth és Štúr kapcsolatára egyébként sem a kölcsönös tisztelet volt a jellemző, épp ellenkezőleg. Štúr a levelezéseiben veszett kutyaként szokta Kossuthot nevezni, aki fanatikus és barbár is volt egyben. A politikai szembenállásuk, a társadalomban betöltött szerepük, illetve Štúr nyílt magyarellenessége eleve megcáfolja ennek a mítosznak a hitelességét.

Hanuska reméli, a Štúr-szobor vagy emlékmű, kinek hogyan tetszik, és az esztergomi bazilika még ezer évig áll majd egymás mellett. Itt jegyzem meg, nem egymás mellett, hanem egymással szemben! A valóságban is, és szimbolikusan is. A magyarellenes Štúr, igaz, hogy Kossuth-szakállal, és a magyar Bazilika a magyar királyi várral. Csak én érzem ebben a jelenetben a képzavart? Itt az ideje kimondani a világos és cáfolhatatlan tényt, hogy Štúr hazaáruló volt! Aki a hazája ellen külföldi pénzből fegyveres támadást szervez, aki folyamatosan lázít és viszályokat gerjeszt, aki a megszálló seregeket támogat és segít, azt a világ minden részén, minden államában hazaárulónak tekintik. Ettől nem mentesíti semmilyen ideológia vagy „jószándék!" És minden más országban az ilyen tetteket kötéllel szokták jutalmazni, nem pedig babérkoszorúval!
Ezer évig egymás mellett..., hát csak reménykedjen, szíve joga! Habár akkor nem értem, miért őrizték a rendvédelmi szervek több napon keresztül a szobrot? Miért kellett bekamerázni?
Hanuska után Maroš Smolec, a Slovenské Národné Noviny főszerkesztője következett, aki a megszokott Štúr-méltatások után kikelt egyes szlovák liberális újságok ellen, akik Štúrt homoszexuálisnak mutatták be, vagy éppen Hitler-bajusszal ábrázolták, ami szerinte a legnagyobb blődség, mert hiszen az antiszemitizmus akkor még nem is létezett. Érdekes, hogy köszöntőjében ezeket az aspektusokat ragadta meg!
Nem ismerem Štúr szexuális hajlamait, nem is érdekel. Annyi bizonyos, hogy az önmegtartóztatás híve volt, és ezt várta el a követőitől is. Itt hívnám fel a főszerkesztő figyelmét arra a tényre, hogy az antiszemitizmus végig kísérte Európa történelmét, és szinte mindenhol felütötte a fejét, ahol zsidók éltek. A főszerkesztő hűen követi a szlovák történészek megtévesztéseken alapuló következtetéseit. Hogy világosabb legyek! Összefoglalva: a szlovák történészek úgy állítják be a már említett liptószentmiklósi követeléseket, mintha azok a szlovák nép békülési szándékát fejezték volna ki, persze, határozott érdekképviselet mellett, de ezek a fránya magyar politikusok, semmibe vették őket, „leköpték" a feléjük nyújtott békejobbot, és statáriumot vezettek be.

Nos, a magyar kormány a liptószentmiklósi 14 pont megírása előtt 5 nappal, 1848. május ötödikén alkalmazta a statáriumot. És hogy mi volt az oka? Nem fogják elhinni! Amiatt, mert Felső-Magyarország több városában és falujában zsidóellenes pogromokra került sor! Higgyék el nekem, a szlovák történészek nagyon is tisztában vannak ezzel a ténnyel. Valami oknál fogva azonban erről (is) mélyen hallgatnak.

Štúr szülőhelyének, Zay-Ugrócnak a polgármestere elhozta nekünk a szülőföld üdvözletét, amit köszönünk szépen, cserébe adnánk ezt a szobrot, ott biztos jobb helye lenne. Dušan Čabrák is megemlítette, hogy többek között Štúrra az itteni magyarok is büszkék lehetnek. Hát ja...

Végezetül a párkányi maticások elnöke, mint „házigazda," zárta az ünnepi köszöntések sorát. Én párkányi vagyok, Párkány a szülővárosom, de ezt a Jaroslav Janok nevű illetőt még az életemben nem láttam. Biztosan ő is idevalósi, csak valamiért más társaságba jártunk, azért nem találkoztunk. Bizonyosan ezen a tájon vannak az ősei eltemetve, csak éppen nem találja a sírhelyüket. Mindegy, azt azért megtudhattuk tőle, hogy itt minden szláv volt Bénytől Csenkén át egészen az esztergomi területeken túlig, Samoé meg Svätuploké volt itt minden, és de jó, hogy itt van ez a szobor, mert most már itt is otthon érezhetik magukat. Eddig nem érezték magukat itthon? Ha nem, akkor miért nem? Nem bántotta őket senki!

Szíves engedelemmel, ezekre a fentebbi állításokra már nem is reagálnék. De mondandóm lezárásaképpen megemlítem, hogy az emlékmű alatti mesterséges dombocska Szlovákia különböző tájegységeiből idehordott földecskékből jött létre. Hűen lekoppintva azt az ősmagyar szakrális királyválasztó szokást, amelyet Napvágásként ismerünk.

A koronázás alkalmával ugyanis a megyék és a szabad királyi városok küldöttei otthonról földet hoztak magukkal a királyválasztási ünnepségre, amelyből földhalmot emeltek. Erre lovagolt fel a frissen megkoronázott király, aki a halom tetején a kardjával a négy égtáj felé suhintott, azaz napvágást hajtott végre, ezzel is bizonyosságot téve arról, hogy bármelyik irányból is érkezzen az ellenség, ő megvédi az országát. Igaz, a halomépítés szokása ősrégi és magyar, és bizony akkoriban a halom is sokkal nagyobb volt...

A fentieket összefoglalva: Štúr előképe volt Trianonnak, a beneši dekrétumoknak, a kitelepítéseknek, a ligetfalui mészárlásnak, a jogfosztottságnak, Esterházy János meghurcolásának, az erőszakos szlovákosításnak, ami még a mai napig is folyik. Éppoly aktívan és erőszakosan, csak más módszerekkel. A felvidéki magyarok nagy része napjainkban identitászavarral küszködik, a nemzeti értékeket felváltják a gazdasági érdekek. Ezért nincs képviseletünk az EU-ban és a szlovák törvényhozásban sem, mert a hidas politikát mindennek lehet nevezni csak magyarnak nem. Ezért állíthatnak alattomos és agresszív módon Štúr-szobrot Párkányban, ezért támadhatják nyíltan a magyar himnuszt, lophatják el a magyar címert, pofátlanul hamisíthatják a magyar történelmet.

Ami a legszomorúbb, hogy egy magyar nemzetiségű miniszter megakadályozhatta volna ezt a szoborállítást, de nem tette. Ő is hidas, nem is csodálkozom rajta, elvégre a himnusztörvényt is megszavazták! Pártvezérük személyében nekünk is van a Felvidéken gyurcsányunk, ami inkább deficitje, mintsem hozadéka a honi magyar - és szlovák - politikai életnek. (Bödőcs után szabadon)

Végezetül, ha a szlovákok azt akarják, hogy szeressem ezt a Štúr-szobrot, legyen, de csak akkor, ha Liptószentmiklóson felavatnak egy olyan szobrot, ahol Štúr Szent István király előtt térdel. Akkor igen, akkor nagyon is értékelni fogom ezt a gesztust! Nem olyan légből kapott ötlet ez ám! Gondoljunk csak bele! Szent István akár el is űzhette volna őket! Ehelyett ő és utódai keretet biztosítottak a megmaradásuknak. Az esztergomi vár északi bástyáján, a Duna fölé magasodva, amúgy van egy szoborcsoport, amely Szent István koronázását örökíti meg. Štúr párkányi szobra így, ebben a helyzetben, csak kénytelen rá felnézni! Igaz, nem térdel, de egy fejnek, amelynek nincsen teste, nehéz is lenne, nézzük el neki. De miért ne tehetné meg ezt Liptószentmiklóson? Ha már annyira szerette a magyarokat...

Kovács Zsolt

Beküldte: Antal Miklós

Megjelent: 160 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 68.5%Austria 1.3%
Romania 5.4%Canada 1.1%
United States 3.9%Norway 0.6%
Russian Federation 2.8%France 0.3%
Ukraine 2.6%Switzerland 0.3%
Sweden 2.1%Kuwait 0.3%
United Kingdom 2.1%Netherlands 0.3%
Slovakia 2.1%Australia 0.3%
Germany 1.8%Italy 0.2%
Serbia 1.4%Spain 0.1%

Today: 234
This Week: 2449
Last Week: 4655
This Month: 11762
Last Month: 18186
Total: 2149719

Belépés