Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Sze2018May23

2017. Május 12., Péntek 17:15

A nibelung-ének magyar eredete

Írta:  Kúr Géza és Magyar Adorján
Értékelés:
(9 szavazat)
Ezt a nagyon érdekes kis tanulmányt kár lett volna a feledés homályába temetni nemcsak azért, mert a kb. 200 esztendő óta fel-felbukkanó irodalmi kérdéshez szól megfontolásra érdemesen hozzá, amidőn azt egészen más oldalról világítja meg, mint a többi, vele foglalkozó írók, hanem azért is, mert olyan történeti tények feltárását teszi szükségessé, amelyek mellett megjegyzés nélkül haladt tovább a történet-irodalom.

Előszó

Ezt a nagyon érdekes kis tanulmányt kár lett volna a feledés homályába temetni nemcsak azért, mert a kb. 200 esztendő óta fel-felbukkanó irodalmi kérdéshez szól megfontolásra érdemesen hozzá, amidőn azt egészen más oldalról világítja meg, mint a többi, vele foglalkozó írók, hanem azért is, mert olyan történeti tények feltárását teszi szükségessé, amelyek mellett megjegyzés nélkül haladt tovább a történet-irodalom.

Magyar Adorján megállapításai általában helyesnek látszanak és különösen erőteljesek, ahol a Nibelung-Ének története egyik írójának, Jiriczek professzornak a munkáját boncolja. Nincsen ezekben semmi, aminek ellentmondhatnánk, mert az utalások pontosak és a levont következtetések konzekvensek.

A szövegbe kivánkozik azonban ott, ahol thierry Amadée, „Histoire de Atilla" című művéből idéz, e munka II. kötet 200-201 oldalain olvasható történeti igazság is, amelyben arra mutat rá a francia történetíró, hogy mi történt Nagy Károlynak az avarokon vett győzelme után Hunnia lakóival. Ezt a részt ezért, mint igazi és tökéletesen jellemző helyzetképet a megfelelő helyen közöljük. Hozzáfűzzük azonban itt még azt, hogy Nagy Károly sem semmisítette meg az avarokat, mert azok a vereségük után csak a Rába folyóig húzódtak vissza. A hátramaradt, fajtánkbeli lakosságot pedig a rájuk rohanó szlávság nem tudta kiirtani, mert mint természetesnek látszik az Annales Mettenses adatai alapján:

„Chaganus princeps Hunnorum propter necessitatem populi sui imperatorem adiit, postulans sibi locum dari ad habitandum inter Sabariam et Carnuntum quia propter infestationem Sclavorum in pristinis sedibus manere non poterat." ad.ann. 805

Jelentékeny részük Szombathely és Petronell közötti területre tömörült össze, ahol aztán szervezett egységben sikeresebben védekezhettek a rabló hordák támadásai ellen.

Több észrevételt igényel Magyar Adorjánnak az a megállapítása, hogy a „ker. papság sehol sem üldözte annyira a mult emlékeit, mint nálunk."

Kétségtelenül igaz ez is, de félreértések elkerülése végett tudni kell, hogy ez nem a magyar kat. papság büne volt. Azok az adatok, amiket idevonatkozólag ismerünk, bizonyítják, hogy a magyar írók Anonymustól kezdve, az első világi krónika-íróig, Thuróczi-ig mind papi rendűek voltak, akik azonban magyarságukat meg nem tagadták, sőt a magyarságért sokszor nagyon is erősen kiálltak Róma ellen. Anonymus például azt írja munkája IX. fejezetének utólsó mondatában: „Joggal nevezhették Pannonia földjét a rómaiak legelőjének, hiszen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból..." és nagyon érdkes tudni ezzel kapcsolatban azt, hogy Lodomér esztergomi érsek az egész papsággal együtt szembeszállt Rómával, mikor ez II. Endre harmdik feleségének, Estei Borbálának (akit IV. Béla hűtlenséggel vádolt és utószülött fiát, Istvánt nem ismerte el az Árpád-ház törvényes tagjának, unokáját, a Velencében nevelkedett II. Endrét a magyar trónra juttatta. Amikor pedig III. Endre halála után VIII. Bonifácius pápa Róbert Károlyt akarta magyar királlyá tétetni és az akartával makacsul ellenkező, a szabad királyválasztáshoz ragaszkodó budai polgárokat egyházi átokkal sujtotta, ezek viszont a pápát átkoztatták ki 1302-ben. (Szilágyi S.: Magyarország története IV.k. 15.l.)

A kat. magyar papságot a mult, itt említett emlékeinek megőrzésében az 1297-ik évi budai zsinat határozatainak 8.-ik pontja gátolta meg, amely nemcsak a korcsmázást és a szerencsejátékokat tiltotta meg szigoruan nekik, hanem a regősök színjátékainak nézését és a hegedősök hallgatását is. Természetes, hogy az ilyen törvényekhez akarva-nem akarva alkalmazkodott a papság különösen a Mohácsivész után következett Habsburg uralkodók alatt.

Valószínünek látszik az a feltevés is, hogy az egész XVII. –ik századbeli, majd a XVIII. század elején volt Rákóczi-féle szabadságharcok hatása alatt felelevenedett magyar mult emlékek esetleges kat. papi vonalon való ápolása megakadályozásáért adták ki 1742-ben Bécsben, a budai zsinat határozatait a „Sacra Concilia'-ban és presentálták Mária Teréziának Kovács János kanonokkal megiratott és ugyancsak 1742-ben kiadott „Krónika"-val együtt. Az utóbbiról ugyanis az ajándékozók hirhedt mondásából: „a büszke faji öntudatot fojtja meg ez a könyv, ha a magyarok kezébe adjuk", tudjuk, hogy miért jött világra, tehát ez meg nyilván azért, hogy a papoknak a magyar-mult emlékeivel szemben köteles magatartásáról tájékoztassa az uralkodót...

Meggyőződésem szerint Magyar Adorján Nibelung-Ének című tanulmánya nemcsak érdekes, hanem igazában értékes is, ezért a magyar olvasó közönségnek figyelmébe szeretettel ajánlom.

Warren, 1963. május Kúr Géza

 

A NIBELUNG ÉNEK MAGYAR EREDETE

Ez a germánnak ismert mitologia – sejtelmem szerint – az északi árja-előtti ősnépektől: finnektől, esztektől, livektől stb., tehát magyar rokonoktól vette eredetét, illetve alapjait. Ezeket a népeket ugyanis a náluk sokkal harciasabb árják nagyrészt leigázták, majd nyelvüket elárjásítva, műveltségük nagy részét is elsajátították.

Hosszadalmas volna itt felsorolnom ennek teljes nyelvi bizonyítékait, hogy például a germán mitologia főistenének ODIN-nak (romlottabban: WOTAN) neve, ami egy, egyen szavunkból származott és hogy ez a főistenség tulajdonképpen az egész Mindenség, tehát az Ég egyetlen nagy Egészbe való bölcseleti egyesítése és költői megszemélyesítése volt. Bevezetésül tehát csak néhány idevonakozó szóra mutatok rá, amelyek az értelmi rokonság mellett hangtanilag is azonosak egymással.

 

EGY    Egység, Egy-Isten
EGÉSZ    A Mindenség egysége, egésze
IGAZ

   Egy-az

ÉG    A Mindenség
OK    A létező Mindenség emberi ésszel föl nem fogható OKA, létrehozója, teremtője.
ÜK    Az Ős-Ok megszemélyesítője: ős-apa, ős-istenség
AGG    Öreg. A népek főistenségét, illetve annak örökkévalóságát öreg férfi alakjában személyesítik meg. De csak magyarban azonos az öreg és az örök szó.

 Ismeretes, hogy ODIN régebbi nevét a germánok YGG-nek írják. (Lásd például a svéd Frans G. Bengsston, „Röde Orm" című könyvében). E nevet pedig akár IGG-nek, akár ÜGG-nek olvassuk, mindenképpen a mi  szavunkkal egyezik. Megjegyezzük, hogy kb. 900 éves „Halottibeszédünkben" az IG még egyenlő az EGY-el.

A finn mitologia főistenségének neve UKKO, egyezik az ÜK és OK szavainkkal, de azonos a régi okiratainkban fönnmaradt UKKON névvel is, amelyben némely tudósunk ősi főistenségünk nevét sejtette.

A germán mitologiában szerepel az IGGDRAFIL-FA, amelyet óriásinak, égbeérőnek képzeltek. Az IGG szótagban itt is az ÉG, illetve ÉG-Isten nevére ismerhetünk azért is, mert a mi népi hagyományainkban is szó van ISTENFÁRÓL, számtalan népmesénkben pedig az égigérő fáról.

A germán mitologia őslényeit AS-oknak (Asz, vagy Az) nevezik, ami egyezik az ŐS szavunkkal, amelyet északi rokonaink szintén ÁSZ-nak ejtenek.

A germán mitologiában szerepelnek az „Isteni szüzek" (Göttliche Jungfrauen), akiket azonban IDISI (Idiszi) néven is neveztek (Pl. Mayers Lexicon: Deutsche Mytologie). Ez az elnevezés teljesen egyezik a mi édes, tájszólásban ides, a csángó-magyaroknál iedesz szavunkkal. Lehetetlen tehát, hogy a magyar SZÜZ szónak véletlenül volna tökéletes megfelelője a német „SÜSS"—ÉDES, amikor a mitologiai szüzek neve IDISZI. A szüzesség-édesség, eszmetársulás érthető.

A germán mitologia IDŐ-istennője IDUN volt.

A germán mitologia HALÁL-istennője HOLDA, HALJA, NEHALENNIA neveken ismeretes. ezek a nevek a magyar HALÁL és HOLT szavaknak felelnek meg. Az utóbbival kapcsolatban megemlítem még, hogy a régi magyarban a jelző gyakran a jelzett szó után következett (Pl. Dunántul: Hegymagas – Magas hegy, Becskerek – Kerek vár, ugyanis őseink nyelvében a bács, becse, pécs, bécs szavak jelentése vár volt.). Eszerint tehát a NE-HALENNIA jelentése HALÁLNŐ.

Elképzelhetetlen, hogy a germán mitologia ennyi neve a magyar nyelv ilyen sok szavával csak úgy véletlenségből volna egyező.

A Nibelung-Ének felületesen szemlélve kereszténynek látszik, de igen sok kereszténység előtti őselemet is tartalmaz, tehát – mint már azt mások is észrevették – kétségtelen, hogy részleteiben, külön-külön meg volt és hogy ezeket a régi anyagokat csak később foglalták egybe, hozzáalakítva a kereszténység fölfogásához.

Több mint ötven esztendeje olvastam egy magyar értekezést, amely szerint az ének anyaga az ősmagyar csallóközi eredetű, kereszténység előtti magyar regékből származik. És hogy a németek ezeket a regéket próbálták a maguk és a kereszténység felfogásához átformálni. Sajnos, ennek az értekezésnek már sem a szerzőjét, sem a címét, megjelenési helyét megnevezni nem tudom, de megállapításainak valószínőségét sok kétségbevonhatatlan adattal igazoltnak látom.

Ismeretes, hogy Siegfriedet, az ének főalakját, Északon Sigurd-nak nevezik, s hogy az ének, az összes szaktudósok szerint, Délen és pedig Ausztriában született, s onnan került Németországba, majd Skandináviába – igen régen ugyan – de már irodalmi uton. Ez a megállapítás egészen közel hozza a dolgot Magyarországhoz, annyival is inkább, mert pl. a Bécsi Síkság (Marchfeld) és az ettől délre eső hegyvidék, még az avarok korában is Hunniának neveztetett, ahová – az avarok legyőzése után, az ottani fajunkbeli őslakosságot részben elűzve – csak Nagy Károly telepített keresztény bajorokat és szlávokat.

Dr. Otto L. Jiriczek tanár, „Die Deutsche Heldensage" (Sammlung Göschen. G.J. Göschensche Verlag, Berlin u. Leipzig, 1913) című művében a 111. oldalon ez olvasható: „Nach 'Frankenland' reitet Sigurd, als er zu dem Walkürenfels kommt; er heisst 'der südliche, der hunnische Held'... "

Valamilyen germán ének tehát Siegfriedet „déli" és egyenesen hun hősnek mondja. Sajnos Jiriczek nem árulja el, hogy melyik ének ez és hol található, de kétségtelenül a forrást akarja magyarázni, mikor zárjelben megjegyzi, hogy szerinte a „hun" alatt németeket kell érteni!... De elmulasztja megmondani azt is, hogy milyen alapon. Pedig valószinütlen, hogy az északi germánok, akik egy ideig maguk is Atilla uralma alatt voltak, olyan tudatlanok lettek volna, hogy még azt sem tudták, mi a hun és mi a német..., hiszen a germán hősénekek is sokat foglalkoztak a hunokkal és Atillával... Ha tehát egy germán hősköltemény Siegfriedet hun-nak mondja, akkor az mást nem jelenthetett, mint hogy a hajdani germánok őt ilyennek ismerték és csak később, önkényesen, ujabb-irodalmilag tették meg német hősnek.

Megemlítem még azt is, hogy Sigurd név a régi magyar Zoard névvel feltünően egyezik. Abban az időben, amikor még nem volt nemzeti sovinizmus, ha a néphagyomány Sigurdon hun-nak tartotta, nem jutott eszébe senkinek sem őt németre hamisítani. Ellenben az említett könyv szerzője már akár német, akár más szempontból (Jiriczek név szláv származásra vall) a tényt elhomályosítja, sőt meghamisítja. Pedig a germán mitologiával és hősénekekkel foglalkozva, kétségtelenül tudta, hogy a germán hősénekek Atilláról és a hunokról csupa dicséretes dolgokat emlegetnek, illetve az énekekben alig akad olyan állítás, ami nem válik Atillának és a hunoknak dicsőségére, viszont a német, vagy germán hősökről, fejedelmekről általában csak rosszat mondanak. Még Siegfriednek alattomos gyilkosairól is megmondják, hogy azok németek voltak.

A Nibelung-Ének éppen ugy, mint más germán hősiének a hunokról szép és dicséretes dolgokat regél, magát Atillát[1] pedig valósággal isteniti, s ODIN, germán főisten fiának nevezi. Viszont Jiriczek a hunok hadait „bestialisch"-oknak mondja, mintha a Nibelung-Éneket soha sem olvasta volna. Érdekes lenne tudni, hogy mire támaszkodik ez a kétségtelenül gyűlölködő megállapítás?! Ismeretes ugyanis, hogy a német, a latin „bestialis" szót az „állatiasnál" sokkal súlyosabb értelemben használja. Szerinte ez, az állatiasság mellett rosszindulatút és erkölcstelent is jelent.

Jiriczek őrizkedik annak a megemlítésétől is, hogy a hunok vezető, uralkodó, uri osztály voltak, hadaiknak nagy többsége pedig meghódított népekből, főképpen germánokból állott. Ha tehát Siegfriedet a germán hősiének déli hun hősnek mondja, ez egyezik azzal az említett értekezéssel, amely a Nibelung-Ének anyagát az ősi magyar Csallóközből eredőnek állítja, hiszen ahhoz sem fér semmi kétség, hogy Siegfried regebeli, mitologiai személy, akinek ilyen voltát csak a keresztény felfogás tüntette el, illetve formálta át.

De egyezik az említett értekezéssel még más is.

A Nibelung-Ének befejezésében ezt olvassuk:

Getichtet man ez sit hat
dicke in Tiuscher zungen
dei alten and die jungen
erkennt wol diu macre
sugt der Dichter der Klage von
dem Kampfe und Untergange
der Burgunder im Hunenlande.

Ezt Kurz Heinrich: „Geschichte der deutschen Literatur" (Leipzig 1876, I. kötet 479. oldal) művében így találjuk németre fordítva:

Gedichtet Mensch das später hat
dicht in deutscher Zunge
Die alten und die Jungen
erfahren wohl die Erzåhlung... stb.

Tudjuk, hogy a burgundok németek, tehát azok voltak a Nibelungok is, akik Siegfriedet meggyilkolták.

A költemény végén levő sorokat, amiket a Nibelung-Ének magyar fordításához (Budapest, Lampel R. kiadása) Szász Károly a bevezetésében is idéz, magyarul így olvashatjuk:

A passaui püspök, Pilgerin

A passaui püspök, Pilgerin
Öcséihez való jó szive szerint,
Leiratá a gyász-mesét,
Hogy tudja minden, hogy esék;
Latin betükkel még pedig:
Ezt mindenkinek elhihetik...

Azt sorba leírta mind,
Maga s világ tudásakint
Konrád mester, iródiák.
Azóta aztán átirák
S megvan németül is a dal...

 

Szász Károly ezekhez többek között még hozzáfűzi a megjegyzést: „Konrád íródeák latinul írta meg a munkát, s azt utána más fordította le, vagy dolgozta át németre." Bizonyos tehát, hogy az eredeti Nibelung-Ének, illetve annak ősalakja nem volt német, hiszen akkor nem kellett volna azt németre fordítani. Kitűnik ellenben, hogy Pilgrin passaui püspök Konrád nevű íródeákja a püspök megbízásából, valamilyen rege, vagy regék (szerintem magyar regék) alapján fordította le latinra, majd ugyanazt az anyagot, talán még Konrád életében és tudtával, valaki – valószínüleg költő, vagy énekmondó – lefordította németre is.

Vannak, akik azt vitatják, hogy az ének latin-előtti ős szövege, vagy anyaga francia volt. Ennek azonban semmiféle bizonyítéka nincsen. Ellenben tény az, hogy Pilgrin nevü püspök volt az első Magyarországon járt hittérítő, aki többek között azt írta a pápának a magyarokról: „...nem tiltják alattvalóiknak a keresztelkedést és a papoknak megengedik közöttük a szabad járást-kelést. Annyira egyetértenek a pogányok és keresztények, oly benső közöttük a barátság, hogy teljesedettnek látszik Ézsaiás jóslata: együtt legelnek a farkas és a bárány, az oroszlán és az ökör szénát esznek..." Ebből kitünik az is, hogy milyenek voltak azok a „pogány magyarok", amikor nem volt harc és hogy a vallást illetőleg olyan türelmesek voltak, amilyent más népekről még a mai időkben sem mondhatunk el.

Pilgrin és íródeákja sokat járt a magyarok között, s a térítés érdekében bizonyosan megtanultak magyarul és alkalmuk volt a magyar mese-, énekmondókat, regősöket is hallgatniok mindenfelé az országban, így bizonyosan a Dunántulon és Csallóközben is. A regősök énekeinek szépsége valószínüleg mindkettőjüket annyira megihlette, hogy Pilgrin megbizta Konrádot, hogy azokat latinul jegyezze fel. Érdekes tudni, hogy Dunántul énekmondó magyar regősök egészen napjainkig voltak még. Róluk Sebestyén Gyula, aki az énekmaradványokat is összegyűjtötte, két könyvet is írt: „Regősök" és „Regős Énekek" címeken.

Köztudomásu, hogy Pilgrin püspök nem Atilla, hanem a magyarok megtérítésének idejében élt, a Nibelung-Ének őt mégis Atilla korában szerepelteti. Lehet, hogy Konrád, ura iránti hódolatból szőtte nevét az elbeszélésbe, hiszen tény, hogy a költői szabadság nevében ilyesmitől a regeirók már akkor sem riadtak vissza, ha ezzel valamilyen célt akartak elérni. De megtehette ezt a Konrád latin feljegyzését felhasználó és azt németre fordító valamely költő a későbbi időben, aki aztán még más hozzátoldásokkal is szaporította, bővítette az anyagot. Ezeknek a nem népi rege- és mesemondóknak ugyanis egyik célja mindig az volt, hogy mondókájukat hosszúra nyujtsák, s ezzel egyrészt tekintélyüket növeljék, másrészt a hallgatóságot minél több estén át lekössék és így több adományt kaphassanak.

Jiriczek is említi könyve 93. oldalán, hogy a fordító sok mindent beletoldott az énekbe.

Tudjuk, hogy abban az időben az avarokat és magyarokat ugy a németek, mint más nyugati népek hunoknak nevezték, így Pilgrin püspöknek a hunok közötti szerepeltetése az akkori közönség előtt nem tünhetett fel helytelennek. Az azonban a Nibelung-Ének szövegéből világosan látszik, hogy mindenáron hosszulére igyekeztek ereszteni, ami az igazi népköltészetnek nem sajátsága.

Vannak ugyan, akik a Nibelung-Ének szerzőjéül a még későbben élt Kurenbergi Konrád költőt tartják, mert ez hivatásos költő lévén, ilyesmi megalkotására képesebb lehetett. Valószínű azonban, hogy ő is csak tökéletesítője és hosszabbítója volt az éneknek, amely a mai alakjában mestermű, akár egy ember szerkesztette különálló elbeszélésekből, énekekből össze, akár több, egymásután következő ember műve is az. De bizonyosra vehető, hogy a sok véres és borzalmas elbeszélés mind későbbi betoldás. Ilyesmit csak az olyan harcias népek izlése, amilyenek a régi germánok voltak, követelt meg, mert ilyenek nélkül számukra a regék nem lettek volna elég érdekesek. A régi germán hősköltemények mind tele vannak hihetetlenül borzalmas, véres öldöklésekkel, gyilkosságokkal, kegyetlenségekkel és bosszúállásokkal. A magyar nép ősi, kereszténység előtti fölfogása szerint – mint ezt a máig élő népmesékből tudjuk – a Tulvilág, vagy Másvilág a Tejútban látszó sziget (Fehérköz), vagyis a mennyei Tündérország (a mennyei Tejfolyóban lévő Csallóköz), ahová a földi életből elköltözött igaz emberek jutnak, ahol Tündér Ilona gyönyörűséges kertjében örök boldogságban élnek. A germán mitológiai Tulvilág lényege a Walhalla, egy mérhetetlen nagyságú épület 500 ajtóval, amelyben a harcokban elesett hősök lelkei laknak. Ezek minden reggel, időtöltésből, egymással harcra kelnek, délig azonban sebeik begyógyulnak, azután Odin asztalánál lakomához ülnek, méhsört isznak és vadkanszalonnát esznek. Minden egyébtől eltekintve tehát – amint azt már Ipolyi Arnold mitologusunk is megjegyezte – megállapíthatjuk, hogy a mi ilyen regéink ősibb jellegűek. Itt is a kert kétségtelenül ősibb, mint az 500 ajtós óriási épület.

Könyve 48. oldalán Jiriczek is úgy ír, mintha a Nibelung-Éneket franciából fordították volna németre. Nagyon valószinűtlen azonban, hogy a germánokról, hunokról és Atilláról ily sokat beszélő hősköltemény a franciáknál születhetett, sőt ha ilyen francia nyelvű hősköltemény mégis lett volna, úgy azt csak tőlünk, vagy a németektől átvett szöveg fordításának lehet tartanunk. A mi irodalmunkban ilyen dolgok fönn nem maradhattak, mert egyrészt a háborús pusztítások sehol sem voltak olyan mérvüek, mint nálunk (tatárjárás, százötven éves török uralom, aztán pedig a több százados osztrák elnyomás), másrészt mert a keresztény papság sehol sem üldözte annyira a mult emlékeit, mint éppen nálunk.[2] Érthető tehát, hogy nemcsak a rege és mondavilágunk nem juthatott irodalmi fejlődésre, hanem a pogány ízű történetek feljegyzései sem maradhattak meg, hanem csak meséinkben, amikben azonban a Nibelung-Ének több ősalakját ma is megtaláljuk. Pedig az a tény, hogy Pilgrin püspök és íródeákja magyarországi hittérítők voltak, tehát okvetlenül tudtak magyarul, továbbá, hogy a germán hősénekek Siegfriedet még hun-nak is mondják, már önmagukban erős bizonyítékok a mellett, hogy a Nibelung-Ének őseleme magyar nyelvű kellett, hogy legyen.

A Nibelung-Énekből kitünik még az is, hogy Atilla és Krimhilda násza Bécsben volt, valamint, hogy Atilla Krimhildának Tuln városáig („Osterland"-ban, azaz Ausztriában) elébe ment. Ez a földterület akkor nemcsak Atilla birodalmához tartozott, hanem Hunniának olyan része volt, ahol hun és fajunkbeli lakosság élt. A történelmi feljegyzésekből tudjuk, hogy az egész bécsi síkságról és az ettől délre eső hegyvidékről csak sokkal később, az avar birodalom bukása után – mint említettük – Nagy Károly űzte el a „hun" őslakosságot és telepített helyükre keresztyén, tehát „megbizhatóbb" bajorországi németeket és szlávokat. Ezért van az, hogy az ausztriai németek tájszólása még ma is egyezik a bajorral.

Thierry Amadée „Histoire d'Attila" című műve II. kötet 193-194. oldalán írja, hogy Nagy Károly telepítésének célja a hunniai katonai támpontok biztosítása volt. Idézi, hogy ennek érdekében: „Coeperunt populi sive Sclavi, sive Bajoarii inhabitare terram unde expulsi sunt hunni." (Auc. Anoym. Vita S. Virgil., Ann. 798).

Tudjuk azonban azt is, hogy az ilyen elüzetéseknél inkább csak a legyőzöttek vezető rétegét űzték el, mint a hódítókra esetleg veszedelmeseket, a nép alsóbb rétege azonban részben helyén maradt és hogy meg ne öljék, vagy el ne űzzék, elfogadta a hódítók vallását és talán jól-rosszul megtanulta azoknak a nyelvét is.

Thierry említett könyve II. kötet 200. oldalán azt írja: „Hunnia (vagyis Magyarország és a hozzátartozó bécsi síkság) Nagy Károly győzelme után vad szomszédai, a szlávok és bolgárok számára azzá lett, ami vadászaton a halálra sebzett állat a rátámadó és őt széttépő ebek számára. Vendek, szorábok, fehér horvátok, csehek, lengyelek törtek be a nyugati átjárókon és az Al-Dunán át. Állandóan vérszomjas bandák rohantak a falvakra, a lakosságot legyilkolva, gyujtogatva, az állatokat elrabolva és magukat a föld uraivá téve... stb."[3]

Német tudósok határozottan állítják, hogy a Nibelung-Ének szerzője, vagy szerzői ausztriaiak voltak, mert az ének az ausztriai (akkor még Hunnia) földrajzi helyzetét helyesen írja le, ellenben az északibb német tájakét hibásan és zavarosan.

Más arra valló adat, hogy a Nibelung-Ének eredetije „hun" nyelvű, vagy a tulajdonképpeni magyarság költészetéből való volt az is, hogy benne a burgundok, tehát a németek igen rossz megvilágításban szerepelnek. Először a kis törpék nemzetségét, az eredeti nibelungokat támadták és írtották ki, hogy kincseiket elrabolhassák, és mikor azt egy hegy mélyéből valóban el is rabolták, így a legyőzöttek örökébe léptek, ők vették fel a nibelung nevet (a rablók régi szokása volt ez, hogy így jogos örökösöknek lássanak). Ezután pedig előre kiszemelt terv szerint, alattomosan, hátulról meggyilkolták Siegfriedet.

A mi népi hagyományaink szerint is a törpék sötét erdőkben, vagy földalatti barlangokban laknak és gazdag arany kincsek, drágakövek birtokosai, aki azonban tőlük kincset rabol, arra az, miként a Nibelung-Énekben is, bajt, szerencsétlenséget, sőt halált hoz. Itt is látszik tehát, hogy a Nibelung-Ének feljegyzői, fordítói az ének meghosszabbítása kedvéért valósággal gyűjtötték bele a rege motivumokat, amelyekről később, a néprajzi tudományban járatlanok azt hitték, hogy a Nibelung-Énekből valók. Pedig a bajt okozó kincs magyarázata egyszerűen az, hogy a gazdagnak sok az ellensége, akik kincseire vágynak és hogy elvehessék, igyekeznek elveszíteni, mégpedig ahogyan az irigyek szokták, gonosz alattomossággal. Másrészt őseink felfogása szerint az örök Törvény, az Isteni Igazság minden jót megjutalmaz, de ugyanugy megbüntet minden gonoszságot is, vagyis jelképesen szólva: a rablással, gyilkolással szerzett kincs az illetőre romlást, halált hoz.

A „Niebelung" név szószerinti értelme „Ködfiak", de tulajdonképpen „Homályfiak" is, amely elnevezés a földalatt, vagy sötét erdőben lakó törpékre valóban ráillett, de ráillik az e nevet felvevő, alattomosan gyilkoló burgundokra is. Ezzel szemben az énekben Atilla jó és nemes uralkodónak van feltüntetve. Siegfriedet a burgund, tehát német Hagen és egy társa alattomosan, hátulról gyilkolják meg, és később a nibelungokat, köztük Hagent is az alattomos bosszu öleti meg. Siegfried özvegye, a szintén német Krimhilda gyilkoltatja le őket. Krimhilda csak azért lett Siegfried halála után Atilla nejévé, hogy bosszúját végrehajthassa. Ravasz módon meghivatta magához a gyanutlan Atillával a nibelungokat, mint kedves vendégeit, akiket aztán a vendégségben jelen volt hun harcosokkal összeveszített, felingerelte őket egymás ellen annyira, hogy a hunok a nibelungokat megtámadták és megölték.

A nibelungok gonoszságait az ének németre fordítója, majd a Siegfried mondák későbbi skandináv továbbmondói is, igyekeztek szépíteni azzal, hogy a nibelungok veszte okozójátul Atillát próbálták vádolni, és még inkább erre törekednek a mai hazafias német írók. Az énekből azonban ezeknek ellenére is kitünik, hogy eredetileg a hunok ellen elkövetett gonoszságról volt szó, mert hiszen Siegfiedet a „hun hőst" gyilkolják meg, aztán pedig az őket gyanutlanul vendégeiként fogadó Atilla kedves fiacskáját. De kitünik az elrejteni próbált valóság még abból is, hogy a nibelungok a homály, a sötétség fiainak mondatnak, Siegfried, a hun király pedig, amint majd alább látjuk: „a világosság fia" és Odin főisten származéka, ugyanugy, mint Atilla is. A Siegfried mondák behatóbb tanulmányozása és a tények el nem hallgatása révén tehát kitünik, hogy Siegfriednek, vagy Sigurdnak (talán Zoárd) német hősként való kisajátítása teljesen önkényes, a tényleges adatokkal ellenkező cselekedet.

Láttuk, hogy a „nibelung" szó magyarul „ködfiak"-at jelent és bizonyára valamilyen „homályfiak", vagy más hasonló értelmű elnevezésnek csak németre fordítása.

A német nyelvben Nebel, a latinban, olaszban nebula, nebbia, nebuloso, köd, ködös, homályos, borus, felhős jelentésű, mivel a nubes felhőt jelent. Ez megfejti azt is, hogy a Nibelung-Ének fordítója miért mondja, hogy a nibelungok burgund germánok voltak. Azért, mert a magyar boru, borulás, a köd, ködös szavainkkal azonos értelmű, úgyhogy ebből világosan kitünik még az is, hogy az eredeti magyar regében a gonosz gyilkosok nemzetségét, akik a „világosság fiát" meggyilkolták, még boru, vagy buru fiainak is nevezték.

Nem kétséges az sem, hogy a boru, vagy buru szó azonos a borít, beborít, leborít, burkol, beburkol szavainkkal is, tehát boru szavunknak felhő, homály, sötétség jelentése is volt. Az pedig közismert, hogy a finn és vogul rokonaink az Északot tartják mitologiájukban a sötétség és gonoszság hazájának, amit egyébként észak, helyesebben éjszak és éjszaka szavaink azonossága is tanusit. Az észak és a gonoszság eszmei azonositását a legtökéletesebben kifejzve a finn Kalevalában találjuk meg, ahol „Észak urasszonya" vén, csuf, gonosz boszorkányszerű nőalakban van megszemélyesítve. A görög Boreas – Észak, teljesen egyezik „boru" szavunkkal.

Feltünő mindenesetre a boru, buru, burkol szavaink egyezése a burgund névvel, továbbá a poroszok régi magyar burkus és általában használt prusz nevével.

A latinban az ország neve is Borussia. Az pedig tény, hogy régen ugy a germánok, mint a szlávok a hunoktól csak Északra éltek.

A Nibelungok hazáját az ujabb, skandináv mondákban is Nifelheim és Nifelhel néven nevezzük. Az első értelme Ködhon, de a másodiké „homályos alvilág" is lehet, sőt halálországnak is magyarázható, mivel a germánok halálistennőjének neve: Hel, Halja, és Nehalennia volt, amely név nem csupán a mi halál szavunkkal egyezik, hanem a német „Hőle" (barlang) és „Hölle" (pokol) szóval is. Ez a német „Höle" szó a barlang, üreg, üresség értelmével (amelynek megfelel a mi hőle – hüvely és üres jelentésü, valamint a hólyag szavunk is) visszavezet bennünket a barlang és boru és így a sötétség burgund nevére, azaz a homály fiaira, a nibelungokra.

Ősnyelvünk egyik sajátsága és nyelvtörvénye volt az egytagu szavak megfordíthatása. Az említett hől, hól – üreg, üres, barlang, szóalak megfordítása képezi a magyar luk (lyuk) és a német Loch – lyuk szavakat, holott az árja nyelvekben e megfordítás törvénye nincsen meg. Meglepő tehát, hogy a finn mitologiában Észak megszemélyesítője, a gonosz boszorkány Louhi, ami szintén a hőle és halál szó megfordítása és a luk szóval azonos.

Barlang szavunk tulajdonképpeni értelme is homály és sötétség volt, amit bizonyít, hogy a székelymagyarok nyelvében ma is barlang (kopott kiejtéssel: ballang) az igen sötét erdő, erdei homály és a homály általában is.

Mindezekkel ellentétben Siegfried nemzetségének, amelyről azt is mondja az ének, hogy Odintól származik, a neve „Wölsung". Maga Siegfried pedig a világosság fiaként van bemutatva. Nem kétséges tehát, hogy a „Wölsung" név völ töve a mi világos, tájszólásban: velágos szavunk tövével, valamint a sumir „vul" – tűz szóval azonos. Ismeretes ugyanis, hogy ősnyelvünk „u" magánhangzója gyakran „ö" hanggá is változott.

Ha pedig a Nibelung-Ének német, vagy germán eredetű, úgy bizonyára nem adták volna önmaguknak a nibelungok és Hagen oly nem szép szerepét, sem önmagukat „sötétség fiai"-nak el nem nevezik. Még kevésbbé fordulhatott volna elő, hogy a „világosság fiát" és Odin származékát „hun hősnek" nevezzék.

Valószínű, hogy a Nibelung-Ének fordítója az énekben előforduló magyari személyneveket, azoknak értelme szerint lefordította, de még valószínűbb, hogy ezek közül többet csak a német kiejtéshez alkalmazott. Nem bocsátkozom az előforduló nevek etimologizálásába, ami az eddigiek után már felesleges, de mégis megemlítem, hogy a Hagen név, azaz Siegfried gonosz és alattomos gyilkosának neve feltünően emlékeztet a bibliabeli Kain névre és még inkább a magyar kaján szóra, aminek „haján" kiejtése is volt valamikor. Viszont az, hogy Sigurd, vagy Siegfried meg a világosság megszemélyesítőjeként szerepel, arra mutaat, hogy itt ősrégi eredetü mitologiai motivummal van dolgunk, vagyis a Világosság és Sötétség, a Nap és az Éj örök küzdelmével: a wölsungok és a nibelungokéval, de amiről a Nibelung-Ének fordítójának már sejtelme sem volt. Köztudomásu pedig, hogy ez az egyiptomiaknál is megvolt Ozirisz és Szet mitoszában. Mint a bibliai hagyomány szerint a gyilkos Kain (kaján) saját testvérét, Ábelt ölte meg, ugyanugy az egyiptomi hitrege szerint Szet is a testvérét. Szet neve pedig nem más, mint a mi setét, sötét szavunk, amely azonos a Sátán névvel. De egyezik az ördögnek ez a neve még a settenkedik szavunkkal is, amely ismét az alattomosságot, gonosz szándékkal hátulról való támadást, tehát Hagent, a kajánt juttatja eszünkbe. A mély és a magas magánhangzós szavaink gyakori hangzó váltakozásai alapján mondhatjuk, hogy a settenkedik szavunknak volt sattankodik (sátánkodik) kiejtése is, ami nemcsak a sátán nevét őrzi, hanem a német Schatten – árnyék szónak az őse is. A „Szet", sötétség értelmét Burgsch Henrik német tudós anélkül, hogy magyarul tudott volna, megállapította és Hathor istennőnek Bubasztiszban tisztelt megnyilvánulását, amit „Schetat" néven neveztek, ő „dunkle", „verborgene", azaz sötét, rajtett értelmünek fordította. (Brugsch H., „Religion und Mythologie der alten Egypter" Lepzig, 1885. 702. oldal.) Eredetileg Oziris Hold-isten volt, de később Napistenként is tisztelték, aki ellensége volt a Sötétségnek, és aki tehát mindenképpen a világosság megszemélyesítője volt.

Az eredeti ősregékben Siegfried még a Napisten lehetett, amire következtethetünk abból is, hogy a germán regékben nemcsak erősnek, de igen szépnek is mondják. Ez eszünkbe juttatja a magyar nép által még ma is emlegetett Szépistent, valamint a görögök mindig igen szép arcunak ábrázolt Apollonját, aki szintén Napisten volt. Siegfried azonban még az erő és világosság együttes megszemélyesítője volt, a görögöknél ellenben már külön volt az erőnek is istene.

A német népi hagyományokban (nem az irodalmiban és nem az irodalmivá tett Nibelung-Énekben) Siegfried hatalmas óriás ugyanugy, mint a mi népi (és nem irodalmi) hagyományainkban toldi Miklós (Lásd: Bán aladár, Toldi-monda alaprétege, 1917, 21-35. oldal). Népi regéinkben Toldi még nem harcol karddal, hanem hatalmas doronggal, miként Heraklesz, és bár rettentő erős, a szíve jóságos, békés indulatu. Mintha tehát a Siegfried név is csak fordítás volna: Sieg és Friede – győzelem és béke. De lehetséges az is, hogy egy régebbi Szigurd, vagy Zoárd nevet e két német szóhoz csak hozzá alakították, hogy a „hős" nevébe a „győzelem" és „béke" értelmet belemagyarázhassák.

Jiriczek említett könyvében a 118. oldalon pedig hivatkozás van arra, hogy még a XVII-ik század elején is Wormsban az egyik templomban őriztek egy hatalmas fenyőfa-dorongot, amelyről azt tartották, hogy a „hürnen Seyfried" fegyvere volt. Ez is azonosítja Siegfriedet a magyar Toldival és Herkulessel is. És kétségtelen az is, hogy a dorong, a bunkósbot ősibb fegyver, mint a kard.

A „hürnen" szó a német „Horn" – szarv, szaru-anyag jelentésü szóból származik és „szarubőrüt" jelent. A Nibelung-Ének szerint ugyanis Siegfried, sárkány vérében megfürdött, s ettől a bőre úgy megkeményedett, hogy sebezhetetlenné vált a háta közepén levő kis hely kivételével, ahová fürdéskor egy hársfalevél tapadt. Ezt Hagen tudta és dárdájával itt döfte keresztül. A görögök nemzeti hősét Achillest a Stix vízébe mártották bele és lett a bőre az egyik sarka kivételével, melynél fogva a vízbemártáskor az anyja tartotta, a teste sérthetetlenné. Ilyen formában van ez a németeknél is. a vogul, tehát a magyar-rokon nép regéi között azonban az első emberpárnak még „körömbőre" volt, ami őt páncélként védte, de amit Kuláter, azaz a Halálisten, más változat szerint az ördög cselvetése következtében elveszett annyira, hogy csak az ujjak hegyén maradt meg a köröm-páncél. Ez a hagyomány, bár a magyar és a vogul egymással évezredek óta nem érintkeztek, elkeresztényesítve meg van nálunk is. (Kálmán Lajos: „Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban", és Kandra Kabos: „Magyar Mitologia"). A magyar hagyomány ezt mondja: „Ádámnak eleintén olyan kemény bőre volt, mint a köröm, de mivel vétkezett, ezt elveszitette és csak a keze, meg a lábaujjain maradt meg a köröm." [4]

A vogul és magyar hagyományok jellege ősibb, mert itt még az egész emberi nemről van szó, míg a német és görög hagyományok már csak egy-egy nemzeti hősről beszélnek. Az előbbiek az őskezdetben, az utóbbiak pedig már a késői ember-társadalmi korban mozognak. a német hagyományból azonban a mi mitologiánk Siegfriedet, aki valamikor Napisten volt, visszavezeti az ősi eredethez, amikor az emberiség atyjaként is szerepelt és e szerint Ádámmal azonos volt. Valószínű, hogy mint ilyent öltöztette fel a nép képzelet az első embert védő páncélbőrbe, de mert a „jó" és „rossz" örök küzdelme mindig lelki probléma volt, hézagot hagyott a „jó" páncélzatán, hogy a rossz, ravasz, alattomos módon valahol beleköthessen a jóba.

Jiriczek könyvének 95. és az azt követő oldalain azt is mondja, hogy a Nibelung-Ének első része mindenesetre a régibb, mivel ez még egészen mitikus, rege, vagy meseszerü, a második rész ellenben inkább a történelmi-monda jellegét viseli a burgundok, hunok és Atilla szerepeltetésével. Megállapítja ez utóbbiról, hogy kétségtelenül később lett hozzáfüzve az eredetihez. De másutt azt állapítja meg Jiriczek, hogy a Nibelung-Ének az 1200-as években keletkezett, azonban „az eredetét homály fedi" (67. oldal)... Ehhez a megállapításhoz csak annyit adjunk hozzá, hogy a „homály" igen gyakran „elhomályosításból" ered, ha kellemetlennek mutatkozik a világosság.

A Nibelung-Énekben egyébként is igen sok olyan motivumot találunk, amelyek népmeséinkben is megvannak, de egyszerűbben és ősibb jelleggel. Szembetünő például a nő, akit a férfi csak ugy nyerhet el, hogy előbb legyőzi a küzdelemben. A Nibelung-Énekben ez tulságosan komplikált. Nálunk a mesehősnek a nőt, vagy az anyját egyszerüen le kell győznie. a másik ilyen a fürdőző tündérek esete, akiknek ruháit ellopa a hős. Nálunk a mesehős a fürdő tündérnek a víz melletti füben csillogó pártáját viszi el, amiért aztán a tündér a feleségévé lesz, mert a párta a szüzesség jele, s elvivője birtokosává, férjévé lett annak, aki azt addig viselte. Az ilyen értelmekről azonban sem Konrádnak, sem a Nibelung-Ének későbbi átiróinak, bővítőinek nem volt tudomása.

A láthatatlanná tevő sapka szintén meg van népmeséinkben és meg van a madarak nyelvének megértése is.

Legérdekesebb azonban Brunhilda esete, akit Odin főisten, engedetlensége miatt büntetésből egy hegy tetejére varázsolt, s akit Siegfriednek sikerült onnan megszabadítani. De mégsem lesz övé a nő, nyilvánvalóan azért, mert az ének további összeállítása érdekében a költő azt másnak, Siegfriednek pedig Krimhildát szánta feleségül és mert a keresztény felfogáshoz illetlennek látszott, hogy ezeket az eltervezett házasságokat megelőzően Brunhilda és Siegfried már egymáséi lettek volna. Kétségtelen, hogy eredetileg Brunhilda és Krimhilda egyazon személy, tehát két nőről nem is volt szó az énekben, azonban ezt a „további költők" nem tudták. Jiriczek szintén azt mondja könyvének 107. és 108. oldalain, hogy az énekben ez olyan zavaró valami, amit a költőnek legjobb lett volna elhagynia, de ezt azért nem tehette meg, mert az eredeti népköltésben, a Siegfried mondákban benne volt, tehát elhagyása a hallgatóságban megütközést kelthetett volna. Kétségtelenül igaza van Jiriczeknek, csak azt kell hozzátennünk, hogy a költő az ének meghosszabításáért követte el a betoldásokat és ezek miatt az olyan változtatásokat, amelyek a népi hgyományokkal ellenkeztek, a kihagyás tehát az ének átíróinak eredeti céljával is ellenkezett volna.


[1] A hun király nevét azért nem írom Attila-nak, mint a nyugatiak, mert ez ellenkezik a magyar kiejtéssel. Atilla pedig nem volt sem latin, sem görög, sem német. Viszont a régi magyarban megvolt az –illa, -elle kicsinyítő rag, aminek fennmaradt nyomai például: cip-ellő, és mint Erdélyben az ügyetlen gyerekre mondják: idilló. Az oroszok a legutóbbi időkig „atyácskának" nevezték cárjukat, ami valószinüleg valamelyik ősnépünktől származott hozzájuk. E szerint Atilla is atyácska. Tény, hogy a germán hősénekekben Atilla jóságos, igazságos, tehát atyai indulatú uralkodóként van feltüntetve.

[2] lásd az Előszóban közölt idevonatkozó adat utalásokat.(K.G.)

[3] Lásd az Előszó megjegyzését. Thierry Amadée megállapítása szószerint a következő: La Hunnie abattue par le bras puissant de Charlemagne fut pour ses sauvages voisins. Slaves at Bulgares, ce qu'est l'animal blessé a mort dans une chasse pour les chiens qui s'abattent sur lui et le dépècent. Vendes, Sorabes, Croates, blancs, Bohêmes, Polonais, occoururent a la rurée par tous les passages occidentaux des Carpathes, tandis que les Bulgares forçaient les passages occidentaux at traversaient le Bas-Danube.

A chaque instant, des bandes altérées de sang, fondaient sur un village, le brûlaient, tuaient les habitants, prenaient les troupeaux, et se prétendaient maîtres de la terre. (K.G.)

[4] Ezek a hagyományok egészen közel visznek bennünket a babiloniai O a n n e s mitologiához, mely szerint a mai emberiséget egy más, régebbi emberiség előzte meg, amely nem emlős, hanem kétéltű, tehát a békához hasonló volt. Eszerint a bibliai Ádám és Éva alatt is más testalkatu ősök értendők.

Tény az, hogy az ősidőkben éltek a stegocephal kétéltüek, melyek nevüket onnan kapták, hogy testük előrészét páncélszerüen körömhöz hasonló, szaruanyag pikkelyek borították. Ezekkel egyidőbeliek a velük rokon chiroteriumok (kézállatok) is, melyeknek egész testét szarupikkely-páncél borította ugyanugy, mint még régebbi őseiket az őshalakat. A mai halak testét borító pikkely is az egykori vastag páncélzat maradványa. Érdekes tudni ezzel kapcsolatban, hogy ma is élnek hal fajták, melyek a vastagabb, köröm anyagu páncélzatot megtartották. Ilyen pl. a tok-hal, melynek fiatal korában az egész testét szaru-páncél borítja. Innen kapta a „tok"-nevet is, mely a dalmáciai „toka" szóban, amely páncél-t jelent, mind máig megőrizte eredeti értelmét.

(Kiadta az A FÁKLYA) Warren Ohio, USA.

Forrás: http://www.magtudin.org/Nibelung.htm

Megjelent: 1871 alkalommal Utoljára frissítve: 2018. Április 16., Hétfő 11:00

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 303 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.7%Canada 1%
Romania 5.4%Serbia 1%
United States 4.3%Switzerland 0.4%
Germany 2.9%Australia 0.4%
Russian Federation 2.9%France 0.4%
Ukraine 2.8%Netherlands 0.2%
United Kingdom 2.2%Italy 0.2%
Sweden 2.1%Belgium 0.2%
Slovakia 2.1%Poland 0.1%
Austria 1.3%Greece 0.1%

Today: 672
This Week: 2696
Last Week: 7026
This Month: 21859
Last Month: 29146
Total: 1827674

Belépés