20240329
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2018 október 04, csütörtök

1956, ahogy én láttam

Szerző: Hencsey Zsuzsa

Mivel családunkban volt Horthy rendőrtisztje, falusi plébános, édes­anyám tanító egy iskolában, így szüleim keserves áron megtanul­ták, hogy a politikáról a kommunizmusban tilos beszélni. Nagybá­tyámat, aki Kolozsvár rendőrkapitánya volt, elbocsátották állásából, munkanélküli lett, holott dicső vezetőink fennen hirdették, hogy itt mindenkinek adnak munkát.

Hencsey ZsuzsaÉdesanyámra polgári pert zúdí­tottak, és rásütötték a klerikális1 bélyeget azzal büntetve, hogy nem kapta meg a kiváló pedagógus kitüntetést. Így érthető. hogy előt tünk, gyerekek előtt, nem beszéltek az ország helyzetéről, nehogy elszóljuk magunkat. Az '56-os forradalomról sem hallottunk sem­mit otthon. Éltük a látszólagos nyugodt gyermekkorunkat.

Négy éves voltam. Egy derűs, napsütötte novemberi délelőtt két testvéremmel babáztunk a nagyszobában. Én voltam a legkisebb, nekem a fotel alatt készült el a remek kis babaszobám. Éppen „ven­dégségbe" akartam menni nővéremhez, amikor a hajópadlón ülve éreztem, hogy remeg alattam a talaj. Furcsa érzés volt, mintha meg­mozdult volna a szilárdnak hitt föld. Kimásztam a fotel alól. Akkor már a csillár is finoman himbálózni kezdett, és érces lánctalpak csikorgása törte meg a nyugodt, békés csendet. Nővéreim már nagyobbak voltak. Az ablakhoz futottak, elérve a kilincset kinyitották, és derékig kilógva az utcára, bámultuk tölűnk egy háznyira a Rumi úton vonuló orosz tankokat. Mindegyikben egy pufajkás katona állt, kezében géppisztoly. Vonult a megszálló hadsereg, az orosz katonai alakulat, végig a város főutcáján. Mi csak bámultuk, hisz ilyen érdekeset még soha nem láttunk.

Ekkor futva rontott édesanyánk a szobába.

- Azonnal csukjátok be az ablakot! Orosz katonák, ide is lőhetnek!
- kiabálta izgatottan.
Drága szülőmet még soha nem láttam ilyen riadtnak. A félelme engem is megijesztett. Átöleltem a lábát, szoknyájához bújva ke­restem menedéket, és az eddigi érdekes lánccsikorgás most már fül­sértő lett. Anyánk magához ölelt minket, szeme könnyes lett, mi pedig semmit sem értettünk. '56 volt.

Aznap a lisztet, rizst, az eltartható élelmiszereket dugdosta édes­anyám és nagymamám az ablakok feletti redőnynek kiképezett mé­lyedésekbe. Szüleim átélték a második világháborút, az oroszok bejővetelét. Tudták, az orosz katonának, ha élelemre van szüksége, nincs kegyelem, mindent „bezabálnak". Legenda járt arról, hogyan fosz­tották ki az éléskamrákat, még a fogkrémet is megették, azt hitték, az is élelem. Érdekes, tíz év múlva, amikor nagyobbak lettünk, hatal­mas nagytakarítást rendeztünk testvéreimmel. Az ablakok felett akkor fedeztük fel a még ott maradt lisztet, cukrot. Az a liszt nem lett kukacos, nem romlott meg. Ma, mindenki a jótállást figyeli, mikor jár le a szavatossága? Nem értem.

Este, alkonyatra ágyba kellett bújnunk. Szüleim lehúzták a söté­títőt az ablakon. Nem engedtek villanyt gyújtani. Én pedig retteg­tem, hogy biztosan bejönnek hozzánk a katonák, és elvisznek minket valahová.

Később, amikor iskolába kerültem, irigyeltem azokat az osztály­társaimat, akik amerikai rokonokról beszéltek. Csomagot kaptak tőlük, ruhát, élelmiszert. Ma már tudom, hogy az ő családjukat szétdúlták. El kellett hagyni hazánkat azoknak, akik részt vettek ebben a nemes forradalomban, vagy itthon börtön, kivégzés várt rájuk.

A történelemórákon soha nem tanultam '56-ról. Kihagyták a tan­anyagból, nem is hallhattunk róla. Csak felnőtt fejjel értettem meg ennek a napnak a jelentőségét. Felnőttként hallottam Nagy Imre beszédét, láttam a felvételeket, az utcákon hömpölygő boldog em­bereket, az ablakban álló, magyar zászlót lengető nőt. Láttam or­szágunkat elhagyó embereket kis kézi táskával, batyuval, kicsi gyer­mekekkel az ölükben.

De ennyi év után, tudom, hogy akik részt vettek ebben a forra­dalomban, hősök voltak. Lyukat Tárogató hangjánütöttek egy rendszeren, országunk leigázásában elindult egy folyamat, amelynek egyszer véget kell érnie. Egy világ figyelte küzdelmünket. A magyarok megmutatták, hogy a kommunizmus lába alól is ki lehet húzni a szőnyeget. Egy maroknyi ország egy világbirodalomnak mutatta meg erejét, ame­lyet a hazaszeretet, az elvhűség, az összetartás lángja táplált. Én pedig büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, és ebben az ország­ban élek.

Forrás: „Tárogató Hangján Anatológia / Wass-akarattal"

Kiemelések >Zoli<tól


 1 Az egyház befolyása alatt lévő, a papság körébe tartozó.

Hozzászólás  

#1 Bakonyi Tibor: Testamentum az itt élt és az elesett , felakasztott, és a sortüzek áldozataiértR Zoltán 2020-02-02 17:50
56-ban fiatalon meghaltak a magyar Hazáért. halottak ’56-os temetésének búcsúztatásán

Testamentum az itt élt és az elesett , felakasztott, és a sortüzek áldozataiért

Szeretnék néha visszajönni még


Szeretnék néha visszajönni még
meghaltak a Magyar hazáért
feledni nem könnyű a szabadság izét
a csillagok lehulltak,de megnyílt az ég
Feledni oly nehéz,hogy volt hazánk
szabadság ízét a költők dalát vesztés bánatát
Szeretnék Néha visszajönni még

Ó mi senkit se háborgatnánk
Szelíd kísértetek volnánk mi nagyon
csak meg néznénk,hogy kék-e még az ég
és van-e Pesten Magyar, dal az ajkakon?
csak meghallgatnám,Sír-e még a szegény
Az ellő ’56-osok,hogy élnek ma még
a világ árváit,sorsa veri még?
Van –e még könny az utódok szemén?
Szeretnék Néha Visszajönni még

És nézni Fájon, hogy tűr a Birka nép
Buda-Pesten! Csepelen!, Mosonmagyaróváron!
A Parlament előtti Tűzz alatt!!
A hold és Nap alatt, a vén-diófa alatt!
Az ifjúszerelem, még mindig boldog-és balgatag-
És Tűri, hogy lenyúlják életét!
Meddig tűri, hogy hűjének nézzék.
Szeretnék néha visszajönni még
Kérdezni, Most is Gondoltok-e Ránk?
Akik életünket adtuk a Magyar szabadság ért
Szeretnék Néha Visszajönni még

Fel frissítve: 2020 Január 01 „ Rács akadémikus „

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások