Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

H2017Dec11

2014. December 31., Szerda 10:33

Értelmiségünk kérdéses jövője (VÍVÓDÁSAINKRÓL) Kiemelt

Írta:  Sütő Gábor
Értékelés:
(9 szavazat)
Ha nemzeti érzelmű szellemi munkásként arra adnánk a fejünket, hogy tudományosan elemezzük értelmiségünk siralmas helyzetének okait, át kellene tekintenünk történelmi fejlődését, s ez vezethetne el mai visz-szás állapotának magyarázatához.

Ám lehet, csak időt vesztegetnénk, s nem jutnánk vele többre, mint amit a mindennapos tapasztalat alapján, belátható időszakra visszatekintve, enélkül is bizonyossággal megállapíthatunk: nemzeti értelmiségünk jelenlegi szívszorító helyzete olyannyira sajátságos, hogy természetes társadalmi fejlődésből le sem vezethető; tehát a magyar történelemben valami természet-ellenes szociális folyamat megy végbe, amely kétségbeejtő ered-ményt szül. Ennek okán magától értetődő következtetésre juthatunk: elég felfednünk e látszólag titokzatos természetellenes jelenséget, és máris nekifoghatunk a helyzet elemzésének, hiszen parancsoló, hogy megtaláljuk belőle a kiutat.

Indulásként mégis szenteljünk pár gondolatnyi figyelmet a múltnak.

Az értelmiség, mint társadalmi réteg a XVIII. század óta, voltaképpen a nagy francia forradalomtól kezdve létezik. Magyarországon kissé később, a XIX. század elején jelent meg és reformkorban alakult ki. Értelmiségünk alapvetően a magyar középnemességből, valamint a monarchia-korabeli nemzetiségek és a betelepült zsidóság középosztálybeli rétegeiből fejlődött ki. E származás szerinti hármas rétegződés ma is kitapintható, belső arányai azonban, a legutóbbi négy rendszerváltást átívelő kontraszelekció, s vele szervesen összefonódó idegen terjeszkedés nyomán természetellenesen és drámaian megváltoztak. Nehéz eldönteni, a kontraszelekció, vagy a terjeszkedés volt a nyomósabb ok, de összefonódásuk okán felsejlik, hogy egyazon magyarellenes folyamat alkotóelemei. Pontos adatokat lehetetlen idézni, de szembeötlő, hogy ha valaha a magyar értelmiség lehetett többségben, s őt követték a nemzeti-ségi származásúak, majd a zsidók, a jelenlegi sorrend, a befolyást tekintve mindenképpen, de az érzékelhető számarányt tekintve is ennek a fordítottja. Ezzel el is jutottunk a természetellenes társadalmi jelenséghez: mai szellemi életünket betelepült nemzetidegenek utódai uralják, akik őrzik elkülönültségüket, saját érdekeiket, hagyományaikat juttatják érvényre, egymás faji-vallási alapon történő kulcspozíciókba juttatásával behálózzák a társadalmi tevékenység legfontosabb területeit. Ez a legfőbb oka, hogy a nemzeti érzelmű értelmiség mindinkább kirekesztődik. Ám önmegnyugtató tévedés lenne, ha nem látnánk a másik fontos okot: miközben a nemzetidegen értelmiség gátlástalanul kirekeszt és rámenősen harsog, a nemzeti értelmiség jámboran tűr és kíméletesen hallgat. Mivelhogy elbátortalanították, megtörték a szellemi gerincét. Áldozat, de felelős is, mert beletörődik sorsába. A politikai irodalomban e jelenséget az értelmiség árulásaként emlegetik.

Népi-nemzeti szembenállás azonban mindig létezett a visszatetsző nemzetidegen nyomulással szemben, amit a politika kénytelen volt elismerni és kezelni. Leginkább népies-urbánus ellentétként emlegetik. Ez elnagyolt megközelítés, mert e megosztás nemcsak az értelmiségre, hanem más társadalmi osztályokra is vonatkoztatható, s azért is, mert az urbánusok között akadtak népiesek, habár a népiesek között fehér hollóként tűntek fel urbánusok. Maga a népies elnevezés pontatlan és lekicsinylő, helyesebb népben-nemzetben gondolkodókról beszélni. Az urbánus pedig túlontúl tapintatos, hiszen e csoportot inkább faji-vallási hovatartozás jellemzi. A problémakör leglényegesebb kérdése – rejtély és egyben tragédia – hogy a II. világháború óta a kormányzati politika sohasem állt egyértelműen a népi-nemzeti vonulat mellé. E tény is a probléma természetellenes jellegét hitelesíti. A Rákosi-Révai vonal nyíltan őket nyomta el, s ők váltak az Aczél-féle elhallgatás, fegyelmik, szilenciumok, tiltások céltábláivá is. Ám ha a rendszerváltás előtt mindez folyamatosan ugyan, de inkább tendenciaként érvényesült, a rendszerváltás után hallgatólagosan, de egyértelműen politikává vált. A népi-nemzetiek fogynak, kiszorulnak, tétováznak, az urbánusok gyarapodnak, kirekesztenek, uralkodnak.

Nem lehet magától értetődő jelenségként elfogadni, hogy a társadalmi rendszerek többszöri változásától függetlenül intellektuális területeken, de egyéb kulcspozíciók vonatkozásában is folyamatosan ez a magyarellenes numerus clausus érvényesül. (Ahogy a szomszédos országokban a magyar kisebbségek elnyomása is folyamatos, függetlenül a változó társadalmi rendszerektől). Mindez annyira természetellenes, és szemben áll a nemzeti törekvésekkel, hogy az okait csakis a mindenkori társadalmi rendszertől független céltudatos idegen háttérhatalmi összeesküvésben kereshetjük. Nem nyilvános politikai-társadalmi, hanem más alapon szervezkedő személyek burkolt és tudatos hatalmi mesterkedésének következménye. S valóban, az első helyre került zsidó értelmiségiek egy része bel- és külpolitikai kérdésekben élesen elkülönül, egyesekben kendőzetlenül és kibékíthetetlenül szembefordul a magyar nemzeti érdekekkel. Magyarországi, ám nem magyar-nemzeti értelmiséget képez, rasszista álláspontra helyezkedik.

Nagyon fontos megérteni ezt, s minden elemzésnél abból kiindulni, hogy nem a befogadó magyarság különült el a zsidóságtól, hanem a betelepült zsidók nem integrálódtak, mert rasszista vezetőik az elkülönülést erőltették, a magyarokat rekesztik ki, s álcázásul minket vádolnak mindazzal, amit ők követnek el velünk szemben.

Legyünk alaposak, s tisztázzunk két kérdést. Először is, semmi bántó, vagy zsidóellenesség nincs abban, ha zsidónak nevezzük a zsidót. Minden más nációt a nevén nevezünk, s a zsidó szervezetek és vezetők minket is annak neveznek, akik vagyunk, magyarnak. Amikor mégis zsidózással vádaskodnak, azt akarják elérni, hogy meg se lehessen nevezni őket, érintethetetlenek legyenek, amin az értelmes ember csak szánakozóan mosolyoghat. Ám ennek állandósult harcias hangoztatása mégsem eredménytelen; ma már sokan félnek még kimondani is a zsidó szót. Ez is természetellenes. Ha átgondoljuk a következményeit, nemcsak a szólásszabadságunkat, hanem a szabadságunkat korlátozza. Másodszor, az előbbi történelmi megjegyzések nem vádak, hanem tények. Hiszen csak nyitott szemmel és füllel kell járni, s megállapíthatjuk: a rasszista szervezeteik és vezetőik a közéletben nyíltan a zsidó mivoltukból eredő, s azzal indokolt elkülönülő céljaikat szolgáló követelésekkel – és szinte csak ilyenekkel – állnak elő. A hivatalos nyilatkozataik és tetteik is leplezetlenül ebbe az irányba mutatnak; egyértelműen ők a kirekesztők a befogadó nemzettel szemben. Állításaik és válaszaik mindig az antiszemitizmussal vádaskodásra és a holokauszttal védekezésre szorítkoznak, azaz faji-vallási alapon járnak el; ha nem így lenne, egyszerűen nem is léteznének e jelenségek. Mi több, félreérthetetlenül kifejezésre juttatják, hogy nem vállalnak velünk sorsközösséget: megállás nélkül bocsánatkérést igényelnek, ám megbocsátásra nem is gondolnak. Távlati céljaik érdekében állandósítani és fokozni kívánják a nyomást.

Javukra írhatjuk e nyíltságot, minthogy világossá teszik a helyzetet, cáfolhatatlan érveket nyújtanak az előbbiek vitathatatlan és támadhatatlan leszögezéséhez, s a helyzet elemzéséhez. E körülmény ugyanakkor számunkra a gyakorlatban mégis akadálynak bizonyul. Ha ugyanis ezt mi tesszük szóvá, a rasszista zsidó szervezetek és vezetők képmutató módon antiszemitának nyilvánítanak, s kampányt indítanak ellenünk. Bosszankodással állapíthatjuk meg, hogy egyes tv-riporterek, politológusok, pártpolitikusok, kormánytisztviselők, sőt egyes méltóságaink, valamint maguk a méltatlan állampolgáraink „politikailag inkorrektnek” nyilvánítják a számarányok puszta felvetését is, ami jelzi, hogy éppen ezzel tapintunk a dolgok elevenjére. Bár csakis a számarányok alapján tényleg nem lehet ítélni, de a kialakult helyzetben nemcsak durva elemzési hiba, hanem politikai bűn bárki részéről, ha figyelmen kívül hagyja. A tehetséget, a képességet származástól függetlenül méltányolni kell, de látva, hogy hatóságaink tehetetlenkedését kihasználva, vérszemet kapnak, s a magyarellenességet kormányzati segítséggel emelik napi politikává, végzetes a számarány szem elől tévesztése. Az érdemek ugyancsak fontosak és elismerendőek, de a létrejött helyzetben a magyar haza és nemzet iránti odaadás és elkötelezettség az elsődleges, s aki erről – származásától, beállítottságától függetlenül – nem tesz tanúbizonyságot, az a kulcspozíciókban nélkülözendő. Humánus, de határozott intézményes úton meg kell szüntetni a lopakodó és kegyetlenül érvényesített magyarellenes numerus clausust, ami egyes területeken a magyar fiatalok előtt elzárja az érvényesülés útját, s ezzel a nemzet elől a jövőt.

Mindennek okán visszautasítandó, hogy „politikailag inkorrekt” a kulcspozíciók származási számarány szerinti elemzése, hiszen a napnál is világosabb, hogy a magyarság a saját országában (de a szomszédos országokban is) éppen ennek okán vált másodrangú állampolgárrá. (Az amerikaiak hasonló, de még sajátosabb helyzetben vannak, mivel az USA fegyvereit a két politikai váltópártot egyaránt uraló zsidó lobby és Izrael csörteti). Ezért nem is juthatunk más következtetésre, mint hogy minden szinten – mindenekelőtt kormányzati szinten – nem egyszerűen kívánatos, hanem kötelező, hogy a leghatározottabban elhárítsák a vádat, miszerint a tudományos elemzés, és a magyarságra nézve tragikus helyzet javítása, rasszizmus lenne. Ellenkezőleg! Lássunk tovább annál a határnál, amit az ellenérdekeltek szabni akarnak nekünk. Kimondottan az a vegytiszta (magyarellenes) rasszizmus, ha ezt az aránytalanságot nem engedik feltárni és megszüntetni! Legyenek azok maguk a rasszista szervezetek és vezetők, vagy akár elidegenülő kormányszerveink. Azért folyamodnak alaptalan ellenpropagandához, sőt a kérdés tiltásához, hogy eleve lehetetlenné tegyék a rendezését, s akadályozzák a magyar nemzeti értelmiség képviselőinek az elitbe kerülését.

Beláthatatlan veszélyekkel jár, ha kormányszerveink nem nőnek fel haladéktalanul az immár nemcsak sürgető, hanem a magyarság létkérdésévé kinövő teendőkhöz. Ha elfogadnánk, hogy politikailag inkorrekt a rasszisták által máskülönben vastörvényként számon tartott nemzetiségi, faji, vagy egyéb hovatartozás figyelembe vétele, akkor történelmet sem lehetne írni, de még a napi politikai hírek is hamisakká válnának. Tetten is érhető e jelenség, amikor nem nevezik meg a bűnözőket, hanem „38 éves helyben lakó férfiról”, "„három helyi lakosról", „zajos szomszédokról” adnak hírt, de a legnyilvánvalóbbat elhallgatják róluk; sokszor magát az esetet is. E tények egyre burkolatlanabb magyarellenes törekvéseket takarnak. Mindezzel már csak azért sem békülhetünk meg, mert a rasszista zsidó szervezetek és vezetők kifejezetten e minőségükben, azaz nyíltan zsidó szempontok alapján ítélve, a mi származásunkat szemrehányó módon vetik fel, állítólagos magyarkodásunkról, nacionalizmusunkról, antiszemitizmusunkról, cigányellenességünkről papolnak. Mielőtt bárki tagadná, vagy vitatná ezt, vegye elő bármely hónap sajtóját, s meggyőződhet róla, hogy rendszeresen hasonló vádakkal támadnak kormányszerveket, természetes hajlamú, vagy magyar intézményi vezetőket, mindenkit, aki eltér a kötelezővé váló holokauszt zsolozsmától.

Miért történhet meg, hogy a rasszista zsidó (és cigány) vezetők és szervezetek nyíltan, elnézés mellett, sőt hivatalos visszautasítás nélkül faji mivoltukban lépnek fel és állnak elő a leglehetetlenebb követelésekkel és vádaskodásokkal? Holott megállás nélkül halljuk és olvassuk, hogy politikusaink "küzdenek az antiszemitizmus és a rasszizmus minden formája ellen". De hol és kik ellen küzdenek, ha a rasszista vezetők és szervezetek részéről állandósult magyarellenes rágalmak, támadások ellen egyetlen kormányzati szót sem hallunk, és senkinek még csak eszébe sem jut, hogy az antiszemitázás és rasszistázás ellen is harcoljon! Ellenkezőleg, vezető politikusok, sőt egyes méltóságaink – a százszor teljesített zsidó követelésnek eleget téve, hogy "nézzünk szembe a múltunkkal" – filoszemita hangokat ütnek meg még a magyar nemzeti ünnepeken is. Sorozatban, oktalanul és felhatalmazás nélkül kérnek bocsánatot a magyarok nevében, azaz mintegy elfogadva a kollektív bűnösségünkre vonatkozó vádakat! Elcsukló hangon beszélnek a holokausztról, de Trianon eszükbe sem jut. Közjogi méltóságainkban legyen annyi tartás, hogy magyarságunk, nemzettudatunk megerősítésén dolgozzanak. 

Mindez véletlen lenne? Idegen követeléseknek, legyenek azok bármilyen értelmetlenek, vagy magyarellenesek, szolgai módon tesznek eleget, elnézik a nemzeti érzelmű értelmiség kirekesztését a szellemipolitikai életből. Nem engedik, hogy méltón gondozzuk emlékezet-kultúránkat, emlékműveinket, miközben zsidó kultúra és kulturálatlanság egyaránt mindent megkap, amire szemet vet. Észre sem veszik, vagy csak úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy már zsidó ország képét mutatjuk? Mi több, a közigazgatási szervek helyett maga a kormány, és úgy tárgyal a szaporodó zsidó vallási és védelmi szervezetekkel, mintha államközi tárgyalást folytatna. De majdhogynem az is, hiszen e szervezetek szinte már államot képeznek az államban. Új uralkodó osztály alakult ki, amely olyan előjogokat élvez, amelyekre a magyarok nagy többségének esélye sincs. A rasszisták mégis egyre újabbakat követelnek! S meg is állapodnak, hogy az állítólag erősödő antiszemitizmust üldözni kell. A tárgyaló illetékeseknek azonban tudniuk kellene, hogy amit Magyarországon üldözni kell, az a magyarellenesség. Akik tudatosan, vagy tudatlanul nem ezt teszik, azoknak nem szabad a kezébe adni ilyen horderejű kérdések intézését. Csak így lehet elkerülni, hogy a kétharmadban, önmagával vívódva, senki ne tegye fel a kérdést: Vajon jól szavaztam-e?

Nemzeti értelmiségünk nem borzadhat meg sem ettől, sem más gondolattól, hiszen önmagával szemben nem lenne őszinte. Lelkében az is a véleménye, hogy a magyarellenes magatartást tanúsító világi és egyházi méltóságok elvesztik a tekintélyüket. A tisztségüket tiszteletben tartja, de nem néz fel rájuk. Hatalmon tarthatják őket, teszik is, de ettől számára azok maradnak, akiknek megismerte őket. A kormány nemzeti konzultációt ígért a legfontosabb kérdésekben, s becsületére legyen mondva, jó néhányban meg is történt, és sikeres volt. A parancsuralmivá vált holokauszt és az antiszemitizmus kérdéskörében is célszerű sürgősen nemzeti konzultációt tartani, hiszen a magyar megmaradásról van szó, s ilyen konzultáció megerősíthetné a kormány helyzetét, elősegíthetné az említett nem könnyű döntések meghozatalát.

Az elbocsátott igazság

Az értelmiségnek a cselekvés mezejére lépését a XX. század elején számos írástudó árulásnak tekintette. Akkor talán volt ennek némi indokoltsága, ma azonban, mind Magyarországon, mind a világban az lenne árulás, ha ezt nem tenné meg. Babits Mihály „Az írástudók árulása” c. írá-sában, amelyben Julien Benda azonos című könyvével foglalkozik, rámutat az árulás okaira, s hogyan lehet elkerülni a kísértését. (Kiemelés tőlem):

«Párthoz vagy csoporthoz tartozni - szeretni azt és harcolni érdekében –, ez maga még nem elárulása a Szellem princípiumának. A régi korok írástudói is pártokhoz tartoztak, s harcolták azok harcait, néha nagyon is szenvedélyesen. De ő, szegény naiv „régi írástudó”! neki még esze ágába sem jutott, hogy ezt a szenvedélyt máshogy is lehessen indokolni, akárcsak önmaga előtt is, mint meggyőződésével és az igazsággal. Büszkén hangoztatta – még ha nem úgy volt is –, hogy egyetlen célja és mindenekfölött való ösztönzője az Igazság, s csak ennek felsőbbségével képzelte igazolhatni ügye érdekeit. Vajon ugyanígy beszél a modern „írás-tudó” is? Távolról sem. Ő arra büszke, hogy „egynek érzi magát csoportjával” – nemzetével, fajával vagy a proletariátussal –, „annak érdekeit mindenek fölé helyezi”, nyíltan hangoztatja, hogy nem ismer erkölcsöt annak javán kívül, s nem is kutatja, hogy igaza van-e? Ha nincs, annál roszszabb az igazságra nézve.»

A kulcsszó az igazság, a hozzá való viszonyt vizsgálva lehet tárgyilagosan ítélni. Iránytű, ami sok kellemetlenségtől megóvja az értelmiséget, és mindenki mást, aki képes kiállni mellette és érette. Az értelmiségi árulás éppen az igazság melletti elkötelezettség hiányában lényegül. S hogy mi az igazság egy-egy kérdésben, azt az élet, valamint a tényeket felismerő és elismerő lelkiismeret dönti el. Az írástudó számára nincs szentebb kötelezettség, mint az igazság keresése, kimondása és védelme. A politikában, s általában a társadalmi életben megvan a maga helye a meggyőződésnek (ideológia), a hűségnek (párthoz), de az igazság hirdetése soha nem árulás. Az elmúlt évtizedekben azonban az igazságot elbocsátották, vagy, ahogy sokan szójátékkal élve állítják, elhagyták belőle az i-betűt. Az igazság semmibevételének szemléltetésére vegyük példának egy-két nemzetközi esemény hamis beállítását, majd értelmiségünk (a magyarság) jövőjének katasztrofális kezelését.

A new-yorki Világkereskedelmi Központ három tornyának (A manipuláció már itt kezdődik, hiszen kettőről beszélnek, pedig éppen a harmadik a legárulkodóbb, mivel abba nem csapódott repülőgép, s onnan irányították az egész akciót) lerombolása 2001. szeptember 11-én ürügyül szolgált az izraeli-amerikai érdekeket védelmező világméretű terroristaellenes háborúra, amely egyre több országra terjedt ki. Az esetről kiadott közismert amerikai közleményben egyetlen szó sem igaz. Valójában a Mosszad és a CIA hajtotta végre. Gyalázatos önprovokáció, ami történelmileg sajátja mind az amerikai, mind az izraeli politikának. Nyíltan rámutatott erre sok európai vezető politikus, amerikai személyiségek, építészek, az áldozatok rokonai, akik ma is perlik Busht és az amerikai kormányt, és sokan mások. Azonos következtetésekre jutó filmek, könyvek, elemzések százai születtek. Tudja az egész világ. Ennek ellenére a magyar Országgyűlésben még a legutóbbi időkig is „az arab terroristák USA elleni terrortámadásáról” hallunk. Országgyűlési képviselőink tudják, mi a valós helyzet, de mindeddig nem akadt egyetlen sem, aki kimondta volna, vagy legalább sejttette volna az igazat. Ha nem merik, akkor legalább hallgatnának. Ehelyett, ha esetleg kényszerből is, de manipulálnak bennünket, szolgálják az idegen érdekeket.

Az orosz-ukrán konfliktus tárgyalásakor mind hírközlő eszközeink, mind politikusaink nemcsak a történelmi előzményekről feledkeznek el, hanem arról is, s hogy e konfliktust ugyancsak az amerikai-izraeli politika idézte elő. A magyar politika – bár ismeri az igazságot – készpénznek veszi a nyugati beállítást, nem az igazság, hanem az elfogultság oldalára áll. Ez semmi jót nem ígér a magyar-orosz kapcsolatok jövőbeni alakulására, ami pedig létérdekünk. Mi több, el akarják hitetni közvéleményünkkel, hogy fegyverkezéssel növeljük a biztonságunkat. A fegyverkezés nem a biztonságot, hanem a háborús veszélyt növeli. Alattomos katonai előkészületek folynak, a NATO-nak kell az ágyútöltelék az Oroszország ellen tervezett háborúban. A külügyi vezetés mégis a régi politikát folytatja: a konfliktussal kapcsolatban csak az önálló államként először létező Ukrajna területi egységének megőrzése jut az eszébe. Mert eleve nem magyar fejjel gondolkodik. Az EU-Ukrajna társulási szerződést a képviselőink, ahogy a magyar kisebbségeket elnyomó más szomszédaink esetében is tették, ismét feltételek nélkül, ezúttal felállva és tapsolva, megszavazták. Mi minden támogatást megadunk szomszédjainknak, de semmit nem kérünk cserébe. Hihetetlen, de a rendszerváltás utáni magyar külpolitika lemondott a nemzetközi kapcsolatok egyik alapelvéről, a kölcsönösségről. A magyarságra nézve veszélyes az egyoldalú elfogultság és előnyök nyújtása. Egyetlen más ország sem teszi. Az egymástól természetükben és szakmai céljaikban elkülönülő külpolitika valamint a külgazdaság egyesítése egyetlen minisztériumban, ráadásul a külgazdaság kiérezhető elsőbbsége mellett, erősítheti e veszedelmes irányzatot.

A NATO Oroszország ellen gyorsreagálású hadtestet hoz létre, amely bármelyik NATO-országban, azaz nálunk is beavatkozhat, de mi ehhez is feltétel nélkül csatlakoztunk. Sokatmondó, hogy a NATO-nak, az EU-nak, de még az ENSZ-nek sem jutott eszébe, hogy Gázába gyorsreagálású hadtestet küldjön a polgári lakosság védelmére. Egyetlen magyarázata van: ez nem érdeke Izraelnek, ezért aztán az USA-nak és a NATO-nak sem. A saját népét és az orosz testvéreit gyilkoltató ukrajnai legfelsőbb vezetés többsége sem ukrán, aminek a puszta észrevételét a félrevezetésből doktorált egyes tv-riporterek, politológusok, pártpolitikusok, kormánytisztviselők, sőt egyes méltóságaink, valamint maguk a méltatlan állampolgáraink rasszizmusnak nyilvánítják, s a társadalmat becsapva, Izrael gázai vérengzésről pedig úgy fogalmaznak, hogy „az erőszakhullám ismét fellángolt”.

Térjünk át magyar jövőnk kérdéseire.

Babits korában, s azóta is az eszményinek tekintett Nyugathoz felzárkózás a cél. Mára ez sok vonatkozásban kérdésessé vált. Nyugatnak sohasem fájt az, ami a magyarnak fájt, sőt a legnagyobb fájdalmunkat – Trianont, amelynek mára szinte csak a magyarellenes döntései maradtak érvényben! – éppen Nyugat okozta, és ma is csak a gondjainkat szaporítja. Mindeközben éppen azt az európaiságát veszíti el, amihez mi fel akarunk zárkózni. Megmaradásunk érdekében mindenekelőtt veszendőben lévő magyarságunkhoz kell felzárkóznunk. Tudatosan nemzetként kell cselekednünk. Ma még érvényesebb a „két pogány közt egy hazáért” jelszó, hiszen sok belső és külső pogány között kell megvívnunk a csatáinkat. A balliberális értelmiség rögeszméje, hogy Magyarország civilizációs hátrányban szenved, amit csak úgy tud leküzdeni, ha a nyugati mintákat átveszi. Az elvont tiszta erkölcs, a nemes és pártatlan szellemi tevékenység nem vesztette el számunkra az értékét, de ma a gyakorlati tiszta erkölcsért kell harcba szállni. Elkeseredéssel látjuk, hogy a lélek mérnökeit, a pedagógusokat is leszoktatják a hazafias nevelésről, eltűnőben van a lokálpatriotizmus és az alma mater szellemiségében nevelés. A fiatal nem tud hinni, lelkesedni, egyre kevésbé él benne érdeklődés nemzeti sorsunk iránt. Sőt, idegen befolyás alatt tévutak és téveszmék követésére manipulálható. Elszörnyülködhetünk, ha arra gondolunk, az így felnövekvő ifjúság, hogyan neveli majd a saját gyermekeit.

Nekünk, írástudóknak tehát mindenekelőtt a gondolatainkban kell rendet raknunk, hogy szavaink, tetteink ne egyéni, csoport, faji, vagy idegen, hanem a magyar nemzeti érdeket, az igazságot, és csak azt szolgálják, s az írástudók történelemből ismert alkonya, megalkuvása, árulása még csak ne is kísérthessen. Irányelvként Szabó Dezső álláspontját követhetjük, aki leszögezte: minden izmus, párt és vélemény egyformán távol és egyenlően közel van hozzá; egyetlen szempont irányadó, hogy a magyarság a nemzetek versenyében a lehető legjobban szerepeljen. E gondolat, szerencsére, nem idegen a jelenlegi kormánytól. A nemzetidegenek, az ellenzék és a megtévesztettek éppen emiatt támadják. Ezt látva, mindenki tudhatja, mit kell tennie, hogy ne váljon gyávává, árulóvá, hazuggá, becstelenné, hazaárulóvá, méltatlan állampolgárrá.

Bár ilyen visszahúzó történelmi példákat mindenki tud idézni, az értelmiségnek eredendően nem sajátja az árulás. Nem akar áruló lenni, de azt sem akarja, hogy őt elárulják, mert az előtte is az árulás útját nyitja meg. A nemzete mellett elkötelezett értelmiségi erre az útra semmilyen körülmények között nem lép. Akinél azonban hiányzik a nemzeti elkötelezettség, netán pártideológia felé hajlik, vagy egyéb, még szubjektívebb beállítottság híve, mérlegelés nélkül ráléphet az árulás útjára. Mindenek-előtt önmagát árulja el, mert megadja magát. Sajátmagának ugyan bebeszélheti, hogy „a sorsnak adja meg magát”, holott a megfoghatatlan sors helyett azoknak adja el önmagát – akár behódol, akár elhagyja az országot – akiket maga is gátlástalanoknak tart, s akik így egyre közelebb jutnak aljas céljukhoz. S e ponton már nemcsak önmagát, az értelmiséget, sőt a nemzetet is elárulja. A zsidó értelmiségi sem követ el árulást, amíg a társadalomba beilleszkedve tisztességesen dolgozik és küzd a saját létéért, szem előtt tartva a közösségi érdekeket. A határt akkor lépi át, amikor ezt mások kárára teszi, előjogokat követel, kizsákmányol, s a Talmud értelmezése szerint mindenki mást alacsonyabb rendűnek tekint, akikkel azt tehet, amit akar. A magyarellenes hazai és külföldi erők, a rasszista szervezetek évtizedek óta, társadalmi rendszertől függetlenül, éppen erre ösztönzik, tuszkolják, kényszerítik az értelmiséget.

Eközben a zsidó értelmiségiek többsége nemcsak nem asszimilálódik, nem is integrálódik, hanem zártkörű szervezeteikbe tömörülve minket akar asszimilálni, rasszista-soviniszta, agresszív magatartást tanúsít befogadó nemzetünk iránt, s erre szervezetten igyekszik rávenni a méltó állampolgárként viselkedő zsidókat is. Az ismert zsidó szervezetek száma megközelíti a húszat, s mindegyik állami támogatást igényel és élvez, s különleges követelésekkel lép fel, élen a kormány által finanszírozott (!), kifejezetten magyarellenes tevékenységet folytató, magyarokat feljelentgető és terrorizáló, fajvédő Tett és Védelemmel. Katolikus, református és evangélikus egyházból egy-egy van, de zsidó egyház már három, ha nem négy. Egyszerű taktika: négy többre tarthat igény, mint egy, és az egyébként is megilletődöttek előtt a valósnál erősebbnek tűnhet. A vallási ünnepeken a felekezetek közül hivatalos szerveink csak az izraelit üdvözlik rendszeresen levélben, a többieket sohasem; immár automatikusan követik a kivételezettség gyakorlatát. Érzékeltetik közvéleményünkkel, hogy vannak valakik, akiknek különleges tisztelet jár? Mindez a nyomásgyakorlás és a belső kizsákmányolás formája. Mikor felvetődik e szervezetek többségének a szükségtelensége, azzal válaszolnak, hogy magyar szervezet sokkal több van. Csakhogy Magyarországon a magyar szervezetek, ahogy más országok saját szervezetei, állami alapon jönnek létre, a társadalmi élet nélkülözhetetlen elemei. A zsidó szervezetek azonban nem magyar szervezetként működnek, hanem mindenben nyíltan faji-vallási alapon különülnek el az iskolától a temetőig, a vallástól a politikáig. S ami különösen felháborító, a befogadó nemzetnek törvényileg tiltják, hogy mindezt egyáltalán észrevételezhesse. Az Aczél-féle három T eltűnt a történelem süllyesztőjében, de megmaradt, a rasz-szista zsidó mítoszok és dogmák megkérdőjelezhetőségének a tiltása. Képtelenség, de az ellentmondókat bíróság elé állítják és büntetik: a magyar állam, a rasszista zsidók vádaskodásai alapján, nevetséges indoklásokkal, egyre sűrűbben büntet magyar állampolgárokat!

Háboroghatunk azon is, és tegyük is minél hangosabban, hogy a magyarok és a természetes hajlamú emberek megalázása is napi gyakorlat. Ugyanis a zsidó rasszisták határozzák meg, mely magyar vezetőkről lehet utcákat elnevezni, kikről nem, mely magyar írókat, költőket lehet tanítani az irodalomban, kiket nem, s ha valamely szellemi intézmény élére magyar, vagy természetes hajlamú vezetőt neveznek ki, nemzetközivé fejlesztik a tiltakozásukat. Ugyanezt teszik, ha valahol nem holokauszt, hanem magyar vonatkozású emlékművet állítanak. A kormányszervek, az értelmiség, az egyházak nemcsak nem törődnek vele, hogy velük is faji-vallási alapon folytatnak vitát, hanem esküjükkel és rendeltetésükkel ellentétben, filoszemita álláspontra helyezkednek, szembefordulnak választóikkal és híveikkel. A rasszisták pedig további kulcspozíciókat foglalnak el, s ezek birtokában erősödő kirekesztő politikát folytatnak.

Történelmileg harcedzettek vagyunk, de e rendszerváltás óta eluralkodott, politikává jegecesedett jelenségeken bizony elcsodálkozunk. Látjuk, hogy céltudatos törekvés, s azt is, hová vezet. Ám sehol sincs megírva, hogy mindezek felett szemet hunyjunk. Bár ezen évődhetünk, hiszen az állítás egy vonatkozásban mégsem helytálló. A Talmudban ugyanis ez is, sőt több is meg van írva: a zsidókon kívül mindenki goj, a meggyilkolásuk sem bűn, s ez nemcsak elméleti tétel, hanem terjedő véres valóság a világban. Elvtelenül összetartva, a szó legszorosabb értelmében halálkomolyan veszik minden pillanatban, minden kérdésben, mindenkivel szemben. Kíméletlenül folytatják a létért, a másokénál jobb körülményekért vívott hadakozásukat. Nem is marad más lehetőségünk, mint határozottan, a végső következményekig, de emberségesen útjukat állni, feledve, hogy velünk szemben érzéketlenek. Amint csak lehet békésen – bár erre mindig csak ráfizettünk – mégis ezen az úton haladva kell megoldanunk e bonyolult társadalmi kérdést, s ha csak lehet a józan képviselőikkel együtt. Az engedékenység, a megalkuvás, a behódolás, bármennyire is elfogadható jelszavak alatt teszik, nem folytatódhat. Amikor a magyar megmaradás kerül veszélybe, az sem garantálható, hogy nem kerekedhetnek felül más módszerek. Mi nem töröljük el a humanizmus egyetlen értékét sem, ellenkezőleg a tőlünk egyébként megtagadott értékek védelmében lépünk fel. Attól, hogy a Talmud nem vesz bennünket emberszámba (ami ezerszer súlyosabban elítélendő, mint a rasz-szista zsidók ellenünk irányuló bármelyik vádja), mi embernek fogadjuk el a zsidókat. A humanizmus talán az egyetlen izmus, amely közös lehet, és nem megosztó. De az is csak akkor, ha mindenki ennek a szellemében tekint a másikra.

De mert nem ez történik, jogunkban áll kifogásolni és felszámolni az állandósult és nyomasztó hazai és nemzetközi rasszista zsidó szellemi-politikai nyomást. E problémakörben az előző kormányaink tétlenkedtek, nem magyar kormányként jártak el. Nemhogy napirendre tűzni, említeni sem merték e kérdést. Így a rasszista zsidó értelmiség nyomulása nemcsak gátlástalan, hanem akadálytalan is volt. Ma is az. Félelemmel látjuk, hogy hadseregünk alig van, annak jó része is idegen országokban szolgál még idegenebb érdekeket. Viszont a kulcspozíciókba befurakodás mintájaként már két tábori rabbink is van. Állandósulnak a hírek magyarországi toborzásról az izraeli hadseregbe, sőt izraeli katonák jelenlétéről. Közismert az állami feladatokat ellátó In Kal őrző-védő szolgálat izraeli kötődé-se, a fajvédő Tett és Védelem magyarellenes szervezkedése, az izraeli nagykövet beavatkozásai belügyeinkbe, a Mosszadnak a KGB-t megszégyenítő aktivitása. Értelmiségünk nem festi az ördögöt a falra, de félelem ül ki arcára, ha arra gondol, hogy válságos helyzetben ezek ki mellett foglalnak állást? Érthetetlen számára, hogy bizonyos nemzetközi értekezletek megtartását nem engedélyezik, ám zsidó konferenciákat, amelyek kifejezetten rasszisták, nyíltan faji alapon szerveződnek, sorozatban Magyarországon tartanak. Rágalmazzák országunkat, vezetőinket, hivatalos szerveink mégis mindent megtesznek kényelmük érdekében, méltóságaink még üdvözlik is őket. Erre nemcsak az értelmiség, hanem az egész nemzet magyarázatot igényel, ahogy a nyíltan folytatódó zsidó betelepülésre is. Magyarázat azonban nincs. A magyar nép pedig senkit nem hatalmazott fel rá, hogy idegenek betelepülését engedélyezzék! (De nyomulnak a kínaiak is. Minden jelentősebb településünkön van már kínai üzlet, vagy étterem. Tönkreteszik a hagyományos és sokkal jobb minőséget előállító magyar konyhát és kézműipart. Ijesztő az illegális bevándorlók száma is). A betelepülés az egyébként is problémát jelentő munkanélküliséget fokozza, valamint eddig ismeretlen társadalmi problémákat szül. Egyértelmű, hogy nekünk ez sem kell, mégis szabadon folyik. A rendszerváltáskor nem azért szabadultunk meg a megszállóktól, hogy most mások szálljanak meg bennünket. Már-pedig ez történik. Trianon szétszabdalta nemzetünket, kik és miért nem akarják elvenni még e csonka hazát is a magyaroktól? És miért hagyjuk?

A jelenlegi kormány szeretne nemzeti irányba tartani, de néha a kétharmad birtokában is következetlenül teszi. Nem mer lépni, avagy megkötöttségek, az elődei által kötött nemzetellenes háttéralkuk miatt nem léphet? Ám a magyarok háttérbe szorítására, elnyomására Magyarországon nem létezhet semmiféle mentség. Mindezzel szemben a béke-menetek sem jelentenek támogatást, még kevésbé cselekvéskényszert. Holott azt a kétharmad megrendelte, s a kormány ezt érzékeli is. Szerencsére egy sor intézkedése szolgálja a magyar jövőt. A bankok megadóztatása, a rezsicsökkentés, a devizahitelek rendezése mellett bizonyítja ezt a német megszállás emlékművének felállítása, Szakály Sándor megerősítése a Veritas Történetkutató Intézet élén minden zsidó tiltakozás ellenére. Ha nem is elegendőek, de nagyon fontosak a népességfogyás megállítására foganatosított intézkedései. Támogassuk e törekvéseit, de értessük meg, hogy az igazság kimondása, védelme és követése az említett kérdésekben is parancsoló a kormány számára is, mert csak így képes többet tenni a magyar megmaradásért.

A történelmi tapasztalatok szerint mindehhez a szellemi-politikai hajtóerőt a magyar nemzeti értelmiségnek kell biztosítani. Önkritikusan látni kell, a rendszerváltás kisiklatásához, országunk és a magyarság helyzetének drámai rosszabbodásához jelentős mértékben járult hozzá, hogy a nemzeti értelmiség nem hallatta egységesebben és erőteljesebben a hangját, gyenge és bátortalan kísérleteket tett, az álcázott háttérhatalmi küzdelemben vereséget szenvedett a nemzetközi összeesküvés támogatását élvező nemzetidegen értelmiségtől. Nem tanult elődjei történelmi tapasztalataiból. Pedig éppen neki kell kidolgozni a parancsolóan szükséges szellemi-politikai önvédelmet, a nemzeti megmaradás stratégiáját. Etekintetben a baloldali ellenzék, de a választott szerveink is érzékelhető filoszemita befolyás alá kerülnek, avagy érthetetlen okoknál fogva tehetetlennek bizonyulnak.

Bár a világot látszólag a nyers erő irányítja, ki más, mint az értelmiség tudja, hogy a nyers erő is a gondolatnak engedelmeskedik. A kor lelkét az írástudók fejezik ki leghívebben. Ezért akarnak leszoktatni bennünket a gondolkodásról. Az írástudóknak azonban, a szellem szintjét soha el nem hagyva, a politika színterére kell lépniük. Nem korlátozódhatnak már a csapból is folyó önmegvalósításra, s ki kell szabadulniuk a négy fal közül: a magyar nemzeti szellemet kell felfrissíteni, újrateremteni. Az egyéni ügy mindig fontos marad, de abból sem lesz semmi, ha nem közösségben, hanem elszigetelten akarnánk érvényesíteni. Eközben ne politikai világnézet szószólói legyünk, hanem az emberiességé, ekkor szolgálhatjuk a legjobban nemzetünket. Ezt megakadályozandó akarják belénk nevelni, hogy „Mindenki a saját dolgával törődjön!”, felejtse el az emberi szolidaritást, az egyenlőtlenség felszámolásának legemberibb igényét, ne szóljon bele a politikába. El akarják hitetni, hogy helytelen minden más hozzáállás, s ha problémáink keletkeznek, egyedül velünk van baj, mert nem engedelmeskedünk a kor divatjának, amit újabban „mém” elnevezéssel akarnak bebeszélni nekünk.

Sorolhatnánk még az igazságot áhító fájó kérdéseket, amelyekben kísérletet sem látunk a tisztázásra, még kevésbé a megoldásra. Nem kizárt, például, hogy a Fidesz-KDNP-kormány egyik-másik intézkedése megkönnyíti a fiatalok és az értelmiségiek kivándorlását. A kivándorlók többsége egyetemet végzett, ami óriási veszteség, s a későbbiekben még súlyosabban üt majd vissza a sorsunkra. Sok fiatalban nincs nemzeti tudat, mert idegenek leszármazottja, s erre a nevelés sem fordít figyelmet. 

Ezt már az óvodában el kellene kezdeni, az iskolában folytatni, sőt ha a levente és a katonai szolgálat visszaállítása is megtörténne, megszűnhetnének a torz behatások, amelyek befolyása alatt a mai fiatalság egy része inkább lelkesedik külföldért, mint Magyarországért. Sőt a legutóbbi tények mutatják, hogy még önmaga ellen is mozgósítható, mert a hírközlést uraló idegen sugalmazás miatt nem érti, hogy nem mindig arról van szó, amiről látszólag szó van. A kormány kizárólagos elmarasztalása azonban ezúttal is a lényegről vonná el a figyelmet. Az USA és az EU azért érte el a munkaerő szabad áramlását, hogy jogi alapot biztosítson az agyelszívásnak, azaz kizsákmányolásunk kifinomult formájának. Nemzetünknek nem érdeke, hogy elébe menjünk e törekvéseknek, ezért e kérdésre is sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani, s a mindig kevés költség-vetési pénzből ne a felesleges és magyarellenes felhangú zsidó emlékhelyekre (A Sorsok Háza több mint 6 milliárd forintba kerül, további közel 5 milliárdot fordítanak egyéb holokauszt megemlé-kezésekre, stb.), hanem a kivándorlás megakadályozására áldozzunk milliókat! Ez annyira nyilvánvaló, hogy a kormánynak is ideje lenne tudomásul venni: a sorozatos ellentétes döntések kifejezetten magyarellenes jelleget öltenek. De tízmilliárdnyi pénzügyi injekció nagyon jót tenne az egészségügynek is. Vagy a gátépítésnek, hogy a tavaszi és őszi árvizek ne okozzanak visszatérően súlyos problémákat. Az illetékesek igazán észrevehetnék, hogy zsidó emlékhelyek mértéktelenül eltúlzott száma nemcsak felesleges, hanem már káros, s visszaüt azokra a zsidókra is, akik e túlzásban vétlenek. Arról már nem is beszélve, hogy valamelyes látogatottságukat csak az iskolák intézményes kényszerítésével tudják biztosítani, ami újabb kártékony nemzetpolitikai következményekkel jár. Az egyre inkább illetékteleneknek bizonyuló illetékesek mikor néznek végre szembe az igazsággal?

Régóta fájó kérdés a magyarságkutatás hiánya. Tucatjával jönnek létre pénzt emésztő intézetek, társaságok, milliók mennek értelmetlen kutatásokra, de a magyarságkutatásnak nincs központja. Letörölhetetlen szégyen! Talán nincs is másik ország, ahol hasonló a helyzet. Mintha a magyarságnak, mint európai tényezőnek az elsorvasztása lenne a cél. Kezd feledésbe menni, de emlékezzünk csak rá, a Világbank hivatalos kiadványában meg is írta, kívánatos lenne, ha a magyarság létszáma hétmillióra csökkenne! Mi ez, ha nem kifejezett faji politika? Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy kik irányítják a Világbankot is. A Habsburgok írtak nekünk egy finn-ugor történelmet, most meg egy zsidó történelmet akarnak ránk erőltetni. E folyamatba illeszkedik az a tény is, hogy akadályozzák Petőfi állítólagos földi maradványainak azonosítását, ami pedig igen egyszerű lenne. Miért képtelenek elviselni, ha a magyarság hőseire emlékeztetünk, nekünk meg el kell viselni, hogy Budapesten már nem lehet úgy sétálni, hogy zsidó emlékhelyekbe ne ütközzünk? Kik félnek attól, hogy a megszámlálhatatlan zsidó emlékhely mellett esetleg létrejöjjön egy magyar ereklye? Ugyanazok, akik kulturálatlanul tiltakoznak és szerveznek nemzetközi tiltakozást a német megszállás Szabadságtéri emlékműve ellen, bántó és gúnyos kampányt folytatnak a turul, s más nemzeti jelképek ellen. Ennek a bennünket sújtó szinte átláthatatlan hazai és nem-zetközi összejátszásnak kell véget vetnünk.

Tájoló

Kik azok, akiktől mindezt elvárhatjuk? A népi-nemzeti származású, egyetemi végzettségű, szellemi foglalkozást végzők, akik felelősséget éreznek az ország és a nemzet sorsa iránt, és következetesen, megingathatatlanul így is járnak el. A politikához értőn hozzáálló, de pártpolitikához nem kötődő, azaz szellemileg független, nyitott, s egyben kritikus emberek, akik védelmezik és fejlesztik a népi-nemzeti hagyományokat, értékeket, az össznemzeti érdekeket, nélkülözhetetlen szerepet töltenek be ezek megfogalmazásában és tudatosításában. A nemzeti szellemi önvédelem előharcosai, az igazságot, az összefüggéseket, a teljességet, kereső szellem emberei. Elsősorban írástudó értelmiségiek, akik kellő szellemi szinten nagy nyilvánosság előtt is képesek megnyilatkozni, a nemzethez szólni.

Ahogy senki más, úgy az értelmiség sem kötelezhető kormánypárti, vagy ellenzéki kötődésre, de belátása szerint lehet bármilyen beállítottságú, ha az nem jelent egyszer s mindenkorra pártos elkötelezettséget. Ám nem lehet semleges, s az igazság mellett ki kell állnia. Osztania kell Illyés Gyula meglátását is, hogy jobb- és baloldalon egyaránt vannak hazafiak, akiknek a nemzet érdekében össze kell fogni. A jelen helyzetünkben azonban az eredendően baloldali, vagy jobboldali elkötelezettségű értelmiségiek éppen azért nem tudnak az egész nemzet által elismert értelmiségivé válni, mert pártosak. A politikai küzdőtéren gyanakvással figyelik őket, hiszen párttagként sokszor rákényszerülnek, hogy ne az igazságot képviseljék. Az igazság kirekesztése pedig a legbiztosabb útja annak, hogy egy párt elveszítse az értelmiségieket. (Ez volt a fő oka a MIÉP széthullásának). Aki az igazsággal nem képes szembesülni, kiállni érte, az nem értelmiségi akkor sem, ha annak véli magát.

Ma nincsenek Szabó Dezsőhöz, Németh Lászlóhoz, Bibó Istvánhoz felnövő szellemi vezérek, de van sok színvonalas elhívatott értelmiségi. Szólniuk, tenniük kell, s a forrongásban majd kinőnek a vezetők. Ebben az értelemben ma minden nemzeti érzelmű értelmiséginek szinte történelmi jelentőségű küldetése van a saját posztján, s azon túl is. Nemcsak a szellemi vezetők kinevelése parancsoló szükséglet, hanem ugyanilyen fontossággal bír, hogy értelmiségi tömegek álljanak mögöttük. Ehhez mindenkinek meg kell tenni, amire hivatott, de még fontosabb, hogy képes legyen az idegenek által szabott határokon túllátni és túllépni.

Az értelmiség célirányos mozgósítása annál inkább szükséges, mert mindig keresi a helyét a társadalomban. Rákényszerül, hiszen meg van fosztva minden termelőeszköztől, amivel a létfenntartását autonóm módon biztosíthatná, s szellemi munkaerejét bizonytalan és kedvezőtlen feltételek mellett tudja áruba bocsátani. Ezért ösztönösen védeni akarja a rendszert, vagy a pártot, amely így, vagy úgy, de biztosítja részére a lét- és a munkafeltételeket. Kedvezőtlenül fogad minden átláthatatlan, következetlen, vezérfonal és nemzeti eszménykép nélküli politikát, ami őt még inkább passzivitásra kényszeríti. Előfordul, hogy emiatt szerepet játszik, ám éppen ez jelenti a szereptévesztését. Mindennek okán, különösen, ha még rendszerváltás is közbejön, egyes csoportjai eljuthatnak a szélsőbal-tól a szélsőjobbig. Ingadozása, óvatossága annyiban érthető, hogy az értelmiséget adó középosztályt mindig igyekeztek felszámolni. Ezért indokolt és támogatandó a középosztály megerősítésére irányuló jelenlegi társadalompolitika.

Az értelmiség és a parasztság felszámolására irányuló politika nem véletlen: leginkább ők hivatottak a nemzeti kultúra, önazonosság, hagyományok megőrzésére. A kisgazda- és parasztpártok minden rendszerben fő ellenségnek számítottak, mivel a kozmopolitizálódó nagyvárosoknál hazafiasabb vidék támogatását élvezték. Ha végignézünk történelmünkön, valakik mindig éppen a munkástanácsokat, a nemzeti bizottságokat, a nemzetőrséget, a magyar gárdát és hasonló, alulról jövő, valóban népi-nemzeti képződményeket nem tűrték sem a szocializmusban, sem a kapitalizmusban. A társadalmi rendszertől függetlenül ez is azért folytatódik mindegyre, mert a döntési pozíciókba eleve nemzetidegenek ügyeskedték be magukat, avagy hatalomra kerülve elidegenedtek a néptől, amely éppen ennek okán válságos helyzetekben a saját képviseleti szerveit akarja létrehozni a pártok helyett. A népnek, a nemzetnek joga van az önvédelemre. Joga van megvédeni önmagát és hazáját, ha úgy ítéli meg, hogy a választott szervek erre valami miatt nem fordítanak kellő figyelmet. Amikor a kormány és az Országgyűlés mindenki előtt nyilvánvaló aggasztó tényekkel, vagy hírekkel kapcsolatban néma marad, akkor joggal merül fel sokféle gondolat, de még gyanú is. Ilyen körülmények között az értelmiség, ha anyagi kiszolgáltatottságától nem is, de a politikai ingadozástól azzal mentheti meg önmagát, ha eleve se nem jobb, se nem bal felé törekszik, hanem megmarad annak, akinek született: nemzetinek.

Mindezek miatt az értelmiség inkább tartózkodna a politikai pártoktól, mintsem vonzódna feléjük, de szemmel tartja őket. Látja, hogy a mai kormánypártok és ellenzékiek egyaránt, a tőke pártjai. Kivételt képeznek az igaztalanul „szélsőségeseknek” minősített pártok: a Munkáspárt és a Jobbik. A Munkáspárt nyíltan egy igazságosabb társadalmi rendszer híve. A Jobbik a tőkés rendszer szülötte ugyan, de nemzeti beállítottságú, világosan, egyértelműen beszél, önálló kategóriát képez. Az értelmiség jelentős része vonzódik hozzá, s szeretné, ha a rokonszenvét kormányzati gyakorlat is alátámasztaná. Látni kell, hogy a Fidesz-KDNP-kormány helyes intézkedéseinek támogatásával és védelmével egyidejűleg ugyanolyan fontos (Magának a Fidesz-KDNP-nek is) a szervezett izraeli-zsidó támadásnak kitett Jobbiknak a védelme. Ugyanakkor meg kell értetni a közvéleménnyel, hogy támogatandók a Fidesz-KDNP kormánynak a körülmények miatt korlátolt intézkedései, akkor is, ha ugyanabban a kérdésben a Jobbiknak inkább igaza van. Nem szabad abbahagyni a kormány helyes intézkedéseinek a támogatását, de ha valamit jobban is lehet végezni, azt el kell ismerni, és törekedni kell a megvalósítására.

Mindezek mellett az értelmiségnek le kell győznie az abból eredő örökölt simulékony lelkületét is, hogy történelmünk folyamán sokszor kellett alkalmazkodnia valamely nagyhatalom érdekeihez. Ha a külföld és a nemzetidegenek nyomása alatt e történelmi tragédiákból kinőtt megalkuvó lelkület ver gyökeret, a nemzetidegen erők elérik a céljukat: Magyaror-szág megszűnik magyar országként létezni.

A nemzeti értelmiség mindezekből levonja a következtetéseket. Sajnos, helyes következtetéseket kevesen vonnak le, még kevesebben merik kimondani, és alig páran tesznek is valamit. Pedig az értelmiségnek társadalmi kovászként reagálnia kellene a nemzetvesztő jelenségekre, segítségére kellene sietnie a politikai elitnek, hogy képviselhesse, vagy akár kényszeríteni rá, hogy határozottabban képviselje a nemzeti érdekeket. Az értelmiség tudja, véleményére jobban odafigyelnek, érzi, hogy több függ tőle, mint más társadalmi rétegektől, ám keserű történelmi tapasztalatai figyelmeztetik, hogy véleménye kifejezésének sokféle következménye lehet. Ezért fél, megválogatja a szavait, szűk körben hallatja, vagy elhallgatja. Az állandó antiszemitázás és holokausztozás éppen erre az útra akarja kényszeríteni. Úgy akarnak terelni bennünket, ahogy a vicces mondás tartja: az értelmiség előtt két út van, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Valójában csakis a másik járható, de idejében rá kell lépnünk, mielőtt valóban járhatatlanná teszik.

Ám ha az értelmiség önmagától mégsem reagál kellően, a politikai elitnek érzékelnie kellene ennek szükségességét, igényelnie, ösztönöznie, bátorítania kellene az aktív nemzeti értelmiség kinevelését, közreműködését gazdasági, pénzügyi, társadalompolitikai hatástanulmányok készítésében, különösen az egyoldalúan annyira elfogult, alapkérdésekben oly szánalmasan botladozó külpolitika segítésében, amely káros az országra és a nemzetre nézve.

Az értelmiség, mint társadalmi réteg, általában nem harcol a hatalomért. E harcot más társadalmi osztályok vívják, de sokszor az ő képviselőit juttatják hatalomra. Hatalomra kerülve aztán elidegenülhetnek, és politikai elitként – nem nemzeti értelmiségként – viselkedhetnek. Ilyenkor kell frissíteni. Sokan tudnak azonban önmaguk maradni minden helyzetben, ahogy tette ezt Veres Péter. Mások nem kívánnak a hatalom közelébe kerülni, mint Németh László. De nem maradnak semlegesek. Ismét mások vállalják a kihívást, a harcot, a szellemi hídépítést, mint Szabó Dezső, Kodály Zoltán, Illyés Gyula. Szerencsére mindhárom példamutatásnak akadnak követői. A zsidó értelmiségiek között is akad, aki túllép minden kereten, talán még önmagát is legyőzi, s méltó magyar állampolgárrá válik, mint Radnóti Miklós, Kálmán Imre, Karinthy Frigyes, Szerb Antal és sokan mások. Többségük azonban az elkülönülés útjára lép, mint Lukács György, Révai József, Heller Ágnes, Aczél György, vagy a volt SZDSZ és utódpártjainak vezetői.

Az utóbbiakat követő értelmiség egy része mostanában fura módszereket választ. Közvéleményünk elszörnyed az apolitikusnak tűnő, ám valójában nagyon is politikus, de intellektualitást nélkülöző megnyilvánulásaikon. Konrád György azzal a „javaslattal” állt elő, hogy önálló liberális értelmiségiekből álló szervezet irányítsa a politikát. Csakhogy éppen az a probléma, hogy a háttérben enélkül is valami hasonló történik. Nemrég pedig úgy vélte, Orbán Viktor „polgárháborút folytat a magyar társadalom szelleme, az értelmiség … ellen”. Fischer Iván karmester felháborodva fejti ki, hogy már a multinacionális vállalatok és a finánctőke emlegetése is burkolt antiszemitizmus. Bátyja, Fischer Ádám a zsidó nyári fesztivál megnyitásán ugyancsak az antiszemitizmus erősödésére és „öszszekacsintó, kódolt zsidózásra” panaszkodott. Frei Tamás „2015” című könyvében együgyűnek, baromnak, egyszerűen gondolkodóknak és hülyéknek nevezi a magyarokat. Kéretlennek nem nevezhető képviselőjük, Kulka János színész követelte a miniszterelnöktől, mentse fel Kerényi Imrét, és határolódjon el tőle a buzi lobby kifejezés használata miatt.

Egyeseknek a veleszületett, vagy szerzett betegsége (Ami miatt senki nem bánthatja őket!) a céltudatos uszítás és önhergelés nyomán olyan torz szellemiséget szül, hogy erkölcsi érdemnek vélik, s előjogokat követelnek érte (Amit viszont a leghatározottabban vissza kell utasítani). Azt hiszik, hogy viszketegségi akcióikkal történelmet írnak, holott az emberi mivolt fals értelmezésével végső soron az emberiség ellen lépnek fel. Politikai törekvéseik megfékezése és gyógyításuk – egyetértésük esetén – alapvető társadalmi érdek. A saját nyugodt életük is csak így biztosítható, mert izgágáskodásuk, hivalkodásuk kiváltja a társadalom ellenszenvét. Túl ezen, az értelmiségi pozícióba kerülteknek annyit igazán illene tudniuk, a miniszterelnöknek nem dolga, hogy elhatárolódgasson a választóitól. Jól is néznénk ki. A különleges beállítottságú állampolgárok sajátos igényeinek pláne nem tehet eleget.

Nemcsak érthetetlen, elfogadhatatlan, hogy a fentiekkel szoros öszszefüggésben a rendvédelmi hatóságok költséges védernyőt biztosítanak a társadalomellenes, gusztustalan s Magyarországot gyalázó meleg felvonulásoknak. Szinte a melegek és a rendőrség közös rendezvénye zajlik. A kormányszervek itt sem a természetes hajlamúakat, hanem a magamutogatókat védelmezik. Mintha az a világszerte tapasztalható törekvés húzódna meg a háttérben, hogy a homo sapiensből „homokos sapienst” csináljanak. Az együgyűség netovábbjaként a megújult Külgazdasági és Kül-ügyminisztérium is egyetértő hallgatással nézi, hogy a nyugati nagykövetségek támogatják e felvonulásokat, és más módon is beavatkoznak belügyeinkbe! Döbbenten látjuk, a narkós tűcsere kapcsán folyó politikai harc is csak eltereli a figyelmet az igazságról, azaz továbbra is elnézik az SZDSZ által szorgalmazott homoszexualitás és kábítószer terjesztését. Elborzasztó, de már megjelentek az első homoszexuális mesék is, amelyekben két apuka szerepel, de anyuka egy sincs, vagy fordítva. Egyes tv-riporterek, politológusok, pártpolitikusok, kormánytisztviselők, sőt egyes méltóságaink, valamint maguk a méltatlan állampolgáraink gúnyt űzhetnek a természetes hajlamúakból és a magyarokból. Hódolnak a szivárványszínek előtt, de rettenettel néznek a piros-fehér-zöld trikolorra. Akadnak, akik tapossák, kukába dobják. Sőt már tiltják is. Az EU-ban is, nálunk pedig főleg a stadionokban, ahova lassan már csak a „politikailag korrekteket” engedik be.

Jogosan sejtünk rosszat akkor is, ha a Kossuth Zsuzsa gimnáziumot Radnóti Miklós, a Bérkocsis utcát Schreiber Sándor nevére keresztelik át, s folyamatosan hasonló esetekkel találkozunk. Tévedés ne essék, ezúttal sem nekünk van kifogásunk Radnóti és Schreiber ellen, hanem azoknak Kossuth Zsuzsa, vagy a hajdani bérkocsisok ellen, akik az értelmetlen, de célzatosan egyazon irányba mutató átnevezéseket rendszeresen kigondolják, s még inkább azoknak a kormánytisztviselőknek, akik, engedélye-zik és végrehajtják! Ésszerűtlen szembeállítani egymással két magyar hazafit, az 1848-as szabadságharc főápolónőjét és a gyönyörű hazafias verseket alkotó Radnóti Miklóst, aki Magyarországról szóló „Nem tudhatom” című versében énekli: „Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága”. Sajnálkozhatunk is azokon, akik nyíltan hangoztatják ellentétes érzései-ket, mint a már említettek, vagy Spíró György, Konrád György, Kornis Mihály, Kertész Ákos, Kertész Imre, a MEASZ, az ATV Újságíró klub, vagy a Heti Hetes résztvevői és sokan mások.

Még a zenei nyelvbe is becsempésznek olyan kifejezéseket, mint „zsidó csárdás” (Már az égvilágon semmit nem ismernek el magyarnak, még a csárdást sem?), „zsidó cimbalom”, „zsidó hangolás”. (Nos, ez utóbbi, a zsidó hangolás, tényleg folyik! Közvéleményünk ráhangolása elérendő céljaik tétlen elfogadására). Ma már a magyar nótát is olyan módon és ütemben, csápolást és tapsolást igényelve, adják elő, ami a lényegével ellentétes. Osztjuk a zenei értelmiség felháborodását amiatt, hogy a kormány segédletével a Zeneakadémia elé nem Erkel Ferenc, a magyar nemzeti opera megteremtőjének, s Himnuszunk zenéje szerzőjének, vagy az ott tanult, majd tanító és szereplő Bartók Bélának, vagy Kodály Zoltán-nak a szobra került, hanem az élete nagy részét külföldön töltő Sir George Soltié, aki messze nem a magyarságáról híres. Telhetetlenségüket kimutatva, még egy termet is róla neveztek el, holott már egy Maros utcai iskola is viseli a nevét. Ez a zenei társadalmat megkerülő döntés szakmailag és politikailag egyaránt elhibázott. Értsük jól ezt is: nem az a baj, hogy Sir George Solti szobra ott van, mert voltak, akik erről gondoskodtak, hanem az, hogy Erkel, Kodály, Bartók szobra nincs ott, mert a döntéshozók nem róluk gondoskodtak. Az eljárás magyarellenessége átlátszó: akit szoborral (vagy más módon) örökítenek meg, ráadásul a közintézmény előtt, annak emléke fennmarad; akit nem, annak emléke elenyészhet. Megbotránkoztató, hogy a közrádió és tv „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” és más szünetjeleit a szükségesnél sokkal többet játszott közel egyforma hanukás csilingelések váltották fel. Már Erkel „Hunyadi László” c. operáját is a holokausztra utaló bőröndcsomagolási elő- és utójátékkal kiegészítve adják elő. A rasszista zsidók mindenünket megszentségtelenítik, s arcátlan magyarellenességük az illetékes szerveink árulása miatt (mert mindennek az elnézése, hallgatólagos segítése nem tekinthető egyszerű pipogyaság-nak, vagy megalázkodásnak, hanem nemzetárulás) nem ismer határt. Bizony jogos, ha a magyar zenei társadalom összevonja a szemöldökét, de nagy baj, hogy itt megáll. Vajon miért nem emeli fel a szavát mindezek ellen? Ám még súlyosabb kérdés, hogy az illetékes illetéktelenek miért nem konzultáltak a magyar zenei közösséggel? Miért veszik semmibe a magyar értelmiséget? Vajon kik viszik bele az illetékes szerveket ilyen döntésekbe, amelyeknek csakis szavazatvesztés lehet a következménye? Aki ezt nem érti, nemcsak nem méltó, hanem nem alkalmas rá, hogy ilyen sarkalatos kérdésekben dönthessen.

De nemcsak a zenében, az élet más területein is visszaszorulóban van minden, ami magyar és természetes. Budapest azon a ponton van, hogy elveszíti az ugyancsak kiveszőben lévő nótáinkban megénekelt magyar hangulatát. A vidék még őriz valamit a magyarságából, de a tendencia ott is érezhető. Az ország tele van holokauszt és egyéb zsidó vonatko-zású emlékhelyekkel, szobrokkal, botlatókövekkel, emléktáblákkal, és egyre újabbakat terveznek, s mindezt nyílt magyarellenes felhang mellett. Kik engedélyezik a rendszeressé vált magyarellenes hangulatkeltést? Ma még mellbe vágja az embereket az állítás, hogy egy évtized, esetleg kettő, és zsidó ország leszünk, pedig ha semmit nem teszünk ellene, az is leszünk, s akkor már késő és hasztalan lesz az ocsúdás.

Tanúságos példaként felidézhetjük, hogy Csoóri Sándor a Nappali Hold című 1990-es írásában tucatnyi fontos kérdésről fejtette ki a megfontolásra érdemes véleményét, s egy pár mellékmondatot szentelt témánkba vágó rossz érzéseinek („... a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag ’asszimilálni’ a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet még nem ácsolhatott soha ...”), ám ezt a pár sort fújták fel, kürtölték világgá, ügyet csináltak belőle, s a háttérbe szorították Csoórit. Megtehették, mert a nemzeti értelmiség, bár sokan egyetértettek vele, nem állt ki mellette eltökélt határozottsággal. Mégsem szabad lett volna elhallgatnia, hanem, ha egyszer megszólalt, folytatnia kellett volna, mert így az urbánusok ismét győzelmet könyvelhettek el. Az igazságért folytatandó szellemi harc nem egynapos, vagy egyszeri, hanem elhúzódó, kitartást igénylő. Bármilyen támadás is ér bennünket, nem vehetjük le napirendről. E szempontból példa lehet Csurka István, aki e problémakörben, írásban és szóban mindvégig kitartott a helyes és találó meglátásai mellett. A gyakorlati politikában viszont ő is megbukott, mivel lehetővé tette, hogy a háttérhatalom szétverje a pártját. Így, vagy úgy, de a rasszisták és hazai kiszolgálóik mindenkit igyekeznek ellehetetleníteni, aki belelát a kártyájukba.

Naponta tucatjával hallhatunk hasonló, az intelligencia helyett agresszivitást tükröző rasszista és mássági megnyilvánulásokat, s a jórészt nem magyar tulajdonban lévő hírközlő eszközök mindennek készséggel helyt is adnak. Masszív agymosás folyik. Működik a Konrád-féle liberális értelmiségi háttérhatalom, amely a hírközlő eszközöket a műveletlenség és a mesterkedés leghatásosabb terjesztőivé tette. Mindezekkel tudatosan provokálják a Magyarország elleni külföldi támadásokat. Belpolitikailag pedig el szeretnék érni, hogy ne érzékeljük, s ne tudatosítsuk, kik miatt van válságos, természetellenes helyzetben a világ és benne hazánk.

Az ilyen esetek miatt sok értelmiségi kerüli a politikát, nem is akar beszélni róla. Ezért egyre kevésbé ért hozzá, s beugrik a politikusok, politológusok, primitív manipulációinak. Ami a sokasodó tudálékos politológusokat illeti, tőlük sem lehet megtagadni a jogot, hogy jobb-, vagy bal-oldaliak legyenek. Ám ha egy politológus nyilvános fellépéseiben jobb-, vagy baloldali, akkor már nem politológus, hanem politikus. Ekkor már nem a politika útvesztőiben segít eligazodni hallgatóinak, hanem politizál. Így e szakma majdnem annyira felesleges, mint a szóvivőké, akik már-már létrehozzák a szervezetüket és lesz saját szóvivőjük. De túlkínálat van szakszervezetekből és pénzintézetekből, amelyek száma több száz. Őket egészítik ki az egyre diktatórikusabb, a közéletet akadályozó közte-rület-felügyelők. Túl sokan keserítik az életünket.

Kiút mindig van

Mire következtethet az értelmiség mindebből? Egyértelműen láthatja, hogy a rasszista zsidó szellemi és politikai offenzívának egyetlen végcélja van: honfoglalás Magyarországon. Ezt sem mi találtuk ki, hanem maguk a cionista vezetők hirdették meg a világ nyilvánossága előtt, s nem is egyszer. A veszély tehát nagyobb annál, mint a többségünk sejti. Nem engedhetjük meg a luxust, hogy ismét utólag legyünk okosak. Az antiszemitizmussal való vádaskodás, mivel ilyen valós veszély nincs, a leszámolás előkészítésére szolgál. Ezért van, hogy ha valaki magyarként szembeszáll mindezzel, a rasszista-soviniszta zsidók azonnal rátámadnak s az esetet felnagyítva világgá kürtölik. E célt szolgálja az a tudatos hamisítás is, amikor nemcsak a rasszista zsidó vezetők, hanem felelős politikusok is a Horthy-rendszer „zsidótörvényeiről” beszélnek, holott magyar Országgyűlés nem fogadott el törvényt faji elnevezéssel, hanem csak „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”. Nem „zsidótörvényről” volt szó, hanem a magyarság alávetett helyzetének orvoslásáról. Az igazsághoz ragaszkodnunk kell: a fajvédelem nem azonosítható a fajgyűlölettel. Ráadásul közismert, hogy Németország követelésére fogadták el, lazán kezelték, könnyen kijátszható volt. Lengyelországból és más helyekről ezrével fogadtak be menekülő zsidókat. Mindezt bizonyítja, hogy Horthy kenderesi síremlékén, az egyik koszorún a "hálás zsidóság" felirat szerepel. Most sem akar senki ilyen törvényeket, de a békétlen egymás mellett élésnek, a magyarok másodrendűvé süllyesztésének véget kell vetni. Ezt csak úgy érhetjük el, ha a rasszista zsidó szervezetek és vezetők felismerik az általuk keltett, s a magyarságot és a zsidóságot egyaránt fenyegető veszélyt, visszafogják magukat. Hozzanak bennünket lehetetlen helyzetbe: viselkedjenek úgy, hogy még rosszindulattal sem lehessen őket méltatlan állampolgároknak nevezni; az igazságot keressék a múltban és a jelenben is, mert csak ez hozhat békés jövőt. Mivel pedig igazság minden kérdésben csak egy van, mindössze annyit kell tenni, hogy azt ismerje fel és ismerje el minden fél, s máris megszűnnek az áldatlan viták.

A sokasodó ellenkező példákon mi követhető nyomon? A vezető pozíciókba került elit egyes tagjainak elbizakodottsága? Vagy ésszerűtlen okból e kérdések olyanok kezébe kerülnek, akikben a behódolók vére folyik? Ezt sejteti, hogy az antiszemitizmusról rengeteg tanulmány készült, tudományosnak nevezett kutatások folytak, de sohasem terjednek ki az antiszemitizmus okainak bemutatására, az igazság kimondására, hanem csak minősítik az állítólagos antiszemitákat, elmarasztalják a befogadó országot. Más szavakkal, a kutatás örve alatt sem tudományos, hanem politikai tevékenység folyik. Ezt példázza magának az antiszemitizmus fogalmának manipulatív alkalmazása is. E kifejezés a szemita népekkel szembeni ellenséges magatartást jelenti. Ám jó néhány szemita nép van, s közöttük a zsidóság törpe kisebbség, csak kisajátította e kifejezést is, és zsidóellenességként értelmezi. S bár ezt mindenki tudja, a világ is érthetetlenül zsidóellenesség értelemben használja, azaz önmagát manipulálja. Mi több, elfelejtik, hogy vannak zsidók, akik nem is szemiták, és hogy a legantiszemitábbak éppen az izraeliek, hiszen a palesztinokat, azaz szemita fajtestvéreiket irtják. A legcionistábbak sem a zsidók, hanem azok a keresztények, akik támogatják a gondolatot, hogy a zsidóság települjön az erre a célra létrehozott Izraelbe. A tudatos zavarkeltés és manipulálás olyan fokon van, hogy értelmiségi legyen a talpán, aki eligazodik, s ki is mondja az igazat.

A holokauszt tagadása, vagy igenlése sem alapvető probléma, csak mesterségesen a középpontba erőszakolják. Tárgyilagos vizsgálattal tisztázható lenne, de éppen ezt tiltják, amikor a rasszista zsidó szervezetek álláspontjuk dogmakénti elfogadását követelik. Pedig akik hiányolnak, vagy megkérdőjeleznek bizonyos részleteket, nem a holokausztot tagadják, hanem annak az igazságát keresik. (Kezdetben maga a Jad Vasem Intézet, de a Nemzetközi Vöröskereszt is a misztifikált számok helyett valósabb adatokat közölt). Akik pedig bizonyítatlan állítások vak, sőt törvényi kényszer alatti elfogadását követelik mindenkitől, az igazság ellen harcolnak. Felsőbbségi tudatlanságukban úgy vélik, szabad országban, szabad ember, szabad akaratából csak azt mondhatja és teheti, ami szerintük szabad. A befogadó nép szabadságát korlátozzák. Nem követhetnek el nagyobb bűnt a saját népük ellen sem, mint ha hazugságokat hitetnek el vele. Ezt önmaguk is tudják, ennek dacára még a sajátjaikat is kiközösítik, ha azok rájönnek, hogy „holokauszt-bohóccá” tették őket és az áldozatok emlékét meggyalázva, üzletet csináltak a holokausztból, ahogy Kertész Imre tette. Dühükben a Nobel-díj visszaadására is felszólították. Schiff András zongorista vezetésével rosszallással fogadták a Szent István Rend elfogadását is. Ellentmondásos a dolog, de el kell ismerni, Kertész Imre őszinte volt, amikor becsmérelte Magyarországot és a magyarokat, de akkor is, amikor mint a legelhivatottabbak egyike, kimondta, hogy a rasszista vezetők üzletet csinálnak a holokausztból. És akkor is, amikor az ATV kiküldte a lakására sztárriporterét, hogy mégis megértse, miért fogadta el a díjat. Meg is döbbent, amikor Kertész kifejtette álláspontját: ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el. Minek ide igazság, megteszi egy kis pragmatika; szankció meg úgysincs.

Egyszóval, nem általában a zsidókkal van baj, hanem rasszista szervezeteik és vezetőik állandósult, korlát nélkül folyó fajgyűlölő és zsidósító törekvéseivel. Nem általában a zsidó, hanem a rasszista-soviniszta és magyarellenes agresszivitással fellépő, előtérbe tolakodó megmondóembereik okozzák a problémákat. Értelmiségünknek tiltakoznia kell ellene, hogy országunkban száz fórumon, szabadon folyik megalázásunk, közvéleményünk félrevezetése, országunk elzsidósítása.

Érthetetlenül engedélyezett, kifejezetten nemzetbiztonsági kockázatot jelentő tevékenységük nyomán Magyarország már zsidó ország benyomását kelti, s ha a kormánnyal együtt a magyar értelmiség is továbbra alszik, történelmileg belátható távon zsidó ország is lesz, veszélybe sodorva a magyar megmaradást. Az is jelzi mindezt, hogy befolyásuk alatt a hírközlő eszközök a legelképesztőbb ellenzéki álláspontot is átgondolás nélkül népszerűsítik, főleg, ha az LMP, vagy az Együtt PM részéről hangzik el. Árulkodó, hogy feltűnően túlszerepeltetik az LMP két előtérbe tolakodó társelnökét, az MSZP csaláson ért budapesti vezető politikusnőjét, a DK-nak Gyurcsányt csodáló üdvöskéjét, valamint a magyar hatóságokat kioktató izraeli nagykövetet és az amerikai ügyvivőt. (A nemzetközi gyakorlat szerint legfeljebb a nemzeti ünnepeiken lehetne megszólalási lehetőséget adni nekik, nem pedig engedni, hogy korlát nélkül beavatkozzanak a belügyeinkbe!) Holott a baloldali ellenzék magatartása felelőtlen, minden kérdésben szembeszáll a kormánnyal, akadályozza a munkáját, a legroszszabbakat terjeszti róla, az EU-ban szankciókat követel Magyarország ellen. S az EU rágalmaikat elfogadva, teszi is. A sajtószabadság korlátozásával vádolja a kormányt, holott az ellenzéki sajtó naponta bírálja a kormányt, nem egyszer még a miniszterelnök meggyilkolását és „tematizálták”, sőt az SZDSZ kis utódpártjai nyíltan a kormány megdöntésére hívnak fel. Ez már nem is sajtószabadság, hanem tényleges hazaárulás. Arra viszont érzékenyen vigyáznak, hogy a rasszista zsidó mesterkedésekre ne vetüljön fény. A mostani ellenzék támadásaival, hazugságaival, riogatásaival, a fiatalok megtévesztésével és uszításával, a nyugati országok ellenünk hangolásával tudatosan akadályozza a nyugodt társadalmi életet és építőmunkát, hogy mindennek az ódiuma a kormányra háruljon. Csakhogy ezzel az ország, a nemzet ellen dolgoznak, s mert nem buta emberek, ők ezt tudják és vállalják is. Az ellenségként fellépő, s a rasszista zsidósággal szövetkező ellenzék aknamunkája nélkül jóval előbbre tartanánk minden téren. Az értelmiségnek, de különösen a megtévesztett fiataloknak világosan kell látni, hogy soha nem is fo-gunk kellően haladni, ha ennek nem vetünk véget.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a közélet, a közvélemény, a kultúra, az oktatás agresszív elzsidósítása a magyar megmaradást veszélyezteti. Ezért egyaránt látni és érteni kell mindazt, amit a kormány mond, de különösen azt, amit tesz e vonatkozásban. Láttuk a példákat rá, hogy egyes kormánytényezők eltűrik, elnézik, sőt elősegítik a rasszista zsidó törekvéseket. Akárhogy csűrik-csavarják, a rasszista zsidó szervezetek, vezetők és megalázkodó kiszolgálóik politikájában egyetlen logikai láncolat kivehető: távlati céljuk érdekében minél több anyagi előny és hatalmi pozíció megszerzése a társadalmi élet minden szögletében, a befogadó nép kirekesztésével, kizsákmányolásával és elnyomásával párhuzamosan.

Mindennek láttán aligha akad józanul gondolkodó ember, aki hitelt ad a mostanában ismételgetett állításoknak, miszerint a zsidóság a magyar nemzet része, sőt ezt visszavetítik a régmúltba is. Vezető politikusok szájából is elhangzott, s érte is több éles jogos bírálat. Még azt is állítják, hogy Árpád is zsidó volt, így már a honfoglalás is zsidó tett. És sorolhatnánk. Feltételezhető, hogy vannak zsidók, akik a nemzet részének szeretnék érezni magukat, de nem hallatják a hangjukat, ezért a rasszista szervezeteik és vezetőik akarata érvényesül. Ők pedig nyilvánvalóan békétlen együttélők, nem a nemzet részeként, hanem a nemzettel szemben, idegenként, sőt egyre nyíltabban ellenségként lépnek fel, még a kormánynak is diktálnak. Nem Magyarországgal, hanem, Izraellel szolidárisak, felsőbbrendűként viselkednek, csak előnyökre törekednek, a kölcsönösség ismeretlen fogalom számukra. Állításukat nem igazolja sem a történelem, sem a hagyományok, sem a viselkedés, vagy a gondolkodásmód, sem a vallás, sem a genetika, vagy a biológia. Mi több, a zsidóság nagy része is visszautasítja. Ennélfogva nem képezhetik a nemzet részét, csak állampolgárok, annak is egyre méltatlanabbak. Még maguk is, akik állítják – akár magyarok, akár zsidók – tudják, hogy nem igaz! Miért teszik, mi a céljuk vele? Mivel a rendszerváltás előtt és után is ezernyi ilyen ténybe ütközünk, csak azt a következtetést erősíthetjük meg, hogy a népies-urbánus vitának nevezett küzdelemben kormányaink sem szavakban, sem tettekben nem a magyarság oldalán álltak. Némi cinizmussal fogalmazva, szavaik és tetteik szinte csak ebben a kérdésben estek egybe.

Mindez nem az értelmiség árulása, hanem az értelmiség (és a nemzet) elárulása! Márpedig e bonyolult témakörökben az értelmiség különösen elvárná a gondolat, a szavak és a tettek nemzeti érdekeinket szolgáló egységét, s nyugtalanítja, ha nem esnek egybe. A rendszerváltáskor látványosan elváltak egymástól. Az ismételhetetlen történelmet nem sírhatjuk vissza, de a múltban többször felcsillant e hármas egység, még a szocializmusban is. Most nagyon hiányzik az értelmiségnek ahhoz, hogy a rendszert a sajátjának érezze. Az eredmény: zavarosak a gondolatok, s ezt még zavarosabb szavakkal, s belőlük nem is következő pótcselekvésekkel igyekeznek elfedni. A gondolat, a szavak és a tettek hármasának mindegyike hat és visszahat egymásra, s ha valamelyik nem tiszta, kész a káosz. De ki más tudna a sokasodó politikusok, a szükségtelenségüket bizonyító okoskodó politológusok, tudálékos szóvivők, az igazság keresése és védelme helyett szenzációhajhász és rasszista sugallatok alapján egyre inkább felelősségre vonó tv-riporterek, azaz a globális emberellenes öszszeesküvés egyes kiszolgálói által keltett káoszban rendet teremteni, ha nem a nemzeti értelmiség. Különösen akkor, ha létrejön a miniszterelnök által a tusványosi szabadegyetemen meghirdetett rokonszenvesen hangzó, de a neoliberálisok által az első pillanattól kezdve hevesen támadott „munkaalapú nemzeti állam”. Támogatni és érvényesíteni kell a tételt, hogy az állam a nemzet érdekérvényesítő eszköze, de most a magyar megmaradást fenyegető valós problémákra kell irányítani.

A kormánynak magyarságból leckét kellene adnia a társadalom számára. Azokat pedig, akiknek ez a hivatásuk, de nem teljesítik, nekünk kell magyarságból megleckéztetnünk. Itt és most ugyanis csak egyetlen dologra lehetünk figyelemmel: a magyarság megmaradására. Gyengének lenni és tévedni tilos. Csóválhatjuk is a fejünket, visszagondolva rá, hogy a közvéleményünk riogatásával eddig is sok kárt okozott Tamás Gáspár Miklós a tusványosi beszéd után drámai hanglejtéssel jelentette be (hol máshol, mint az ATV-ben), hogy „Szombaton, Magyarországon hivatalosan megszűnt a demokrácia”, Ungváry Rudolf író pedig (ugyanott) fasisztoid rendszer kialakulásáról beszélt. A neoliberális erők nem válogatnak sem a szavakban, sem a tettekben; kampányt szerveznek a kormány ellen, külföldi beavatkozásra készítik elő a terepet. Értelmiségünk az EU kapcsán is azt hallja, hogy a magyar nemzet ereje egységében van, s ezzel tudja megvédeni érdekeit. Ennek két nagy hibája van. Először is nincs egység, itthon sem és az EU-ban sem. Mutassanak még egy országot, amelynek EU-képviselői a saját országuk ellen szavaznak, sőt ellene irányuló kezdeményezéseket tesznek, ahogy az MSZP-s Göncz Kinga, Tabajdi Csaba, Gurmai Zita (és fia, Gulyás Balázs), vagy mások tették, illetve, ahogy Szanyi Tibor, valamint az SZDSZ-utódpártok képviselői jelenleg teszik. Másodszor, teljes nemzeti egység sohasem lesz, de magyar nemzeti többségi akarat kialakulhat és sikeres lehet, amennyiben nem kirekesztő, márpedig e feltételezett egység kapcsán szinte mindig kirekesztik belőle azokat, akiket önkényesen és alaptalanul szélsőségesnek tartanak. Bármilyen érdemei is vannak a Fidesz-KDNP-nek, a nemzeti egység nem alapulhat egyetlen párton, hanem amennyire csak lehet, össznemzetinek kell lennie.

A nyilvánvaló végkövetkeztetésünk csak egy lehet: mind a magyarság ellen harcolók lehetőségeit, mind a bennünket bénító lehetetlenségeket a neoliberalizmus által uralt társadalmi rendszer teremti meg. Ezért bármennyire is ki volt téve hazai és külföldi támadásoknak a miniszterelnök tusványfürdői megállapítása, ki kell mondanunk, az illiberális társadalom kérdésében ő lát messzebbre. Az egyik kívánatos út az általa vizionált munka társadalmának megteremtése, a dolgozók és az önellátó családok segítése; azok arassanak, akik vetnek. E beszéd kapcsán a háttérhatalmi erők által ellene indított, s egymástól elválaszthatatlan hazai és nemzetközi támadás éppen a jelenlegi társadalmi rendszer elavultságát, előítéletességét tükrözi: amíg a növekedési, fogyasztási, pénzügyi mutatókat hajszoljátok, addig jó fiúk lesztek; ahogy azonban a gondolatvilágotok kiterjed emberi, erkölcsi, avagy hatalmi kérdésekre, nacionalisták, rasszisták, antiszemiták, sőt terroristák lesztek! Csak dicsérni, támogatni és követni lehet a miniszterelnök törekvését, hogy keresi az igazságot, érteni akarja, mi zajlik a világban. Tényfeltárásra, a mesterkedések leleplezésére, azaz az igazságra pedig ma nagyobb szükség van, mint bármikor korábban. Sejlik az is, a bírálatok egy részét az irigység szüli; amiatt, hogy ezt meg tudja és meg meri tenni. Ez az MTK (Más Találta Ki) szindróma. Nem restellik sugallni, hogy Szingapúrt, Törökországot, Oroszországot példaképül állította, holott annyit mondott, ismernünk kell ezen országok sikereinek titkát. Ennek ésszerűsége pedig aligha tagadható. Bezzeg, ha Izraelt említette volna, az egekig magasztalnák. Akkor dicsérnék, ha hazudna! Mi ez, ha nem az árulás logikája? Méltánylandó, hogy nem vágyik ilyen „dicsőségre”.

Tartsd magad, nemzetem

Mindezt látva, tépelődhetünk: hol van, miért hallgat a népi-nemzeti értelmiség? Sem az igazságért, sem a gazság ellen nincs lázadás. A rasszista kezekben lévő hírközlő eszközök által ennyire megvezetett társadalom talán sohasem létezett. Irtják a szellemi életet. Csak „politikailag korrekt” módon közölt bűnügyi, kábítószeres, pénzügyi és politikai hírek vannak (ebben a fontossági sorrendben). Az eredmény: közömbösség, hazugság, lelki betegségek, pótcselekvés, na és a fogyasztás meg az önmegvalósítás. Az emberség és minden más eszménykép elveszett. Nem termett korszerű hazafiság sem. Válságként ez súlyosabb, mint az elhúzódó gazdasági válság.

Nem mentség, hogy az EU-ban sincs vezetésre érett és a nemzeti érdekek védelmére kész értelmiség, ellenkezőleg ennek ösztönzőleg kellene hatnia. Erőltetik Európai Egyesült Államokká átalakítását, de az Európát cementező szellemi erőfeszítések hiányoznak. Ilyennek próbálták beállítani a bolognai oktatási rendszert, amit Bolognában eleve be sem vezettek! Nem is lelkesíti értelmiségünket, hogy az illetékes államtitkár szerint nem a bolognai rendszer rossz, csak a magyarországi megvalósítása. Tudja, hogy nem így van, mégsem az igazat mondja. A rendszer igazi célja, hogy kis elitet képezzen a tőke kiszolgálására, és Európa szellemi forrásait a gazdag országok szolgálatába állítsa. Holott nekünk a társadalom lehető legnagyobb részének a lehető legmagasabb szintű tudást kell biztosítani. A nemzeti függetlenség része a szellemi függetlenség is. A kormányok ezt nem mondhatják fel.

Az EU-ban egyidejűleg a történelmileg kialakult keresztény szellemiséget háttérbe szorították, sőt harcolnak ellene, Izrael-párti szellemi alapvetést dolgoztak ki (vagy kényszerültek rá), az eurocionizmus nyomja rá a bélyegét a gazdasági-pénzügyi és jogi területre is. A kormányok, az egyházak, az értelmiség pedig, ahelyett, hogy a történelmi értékeket védelmeznék, lapítanak, önként, vagy kényszerből, de lemondanak a nemzeti érdekek védelméről.

Nálunk hasonló a helyzet, bár vannak értékelendő részeredmények. A már említetteken túl a Magyar Művészeti Akadémia és az Új Színház megvívta a harcát, létrejött a nemzet művésze, a nemzet színésze, a nemzet sportolója díj, a Prima Primissima, körvonalazódik a pedagógus életpálya, stb. De éppen annak láttán, hogy e kormányzat alatt elérhetők eredmények, miért nincs átfogóbb szellemi zsongás? Miért mégis a bénaság és némaság? Bővében vannak nyomósnál nyomósabb okok, fenyegetőnél fenyegetőbb veszélyek, nemesnél nemesebb célok, fennköltnél fennköltebb parázsló szándékok, s ma még van lehetőség is. Mi hiányzik a magyar megszólaláshoz, a lángra lobbanáshoz, a tetthez? Tehetetlen nemzet lennénk, amely hagyja elorozni a történelmét, megtagadja a saját fiait, voltak, akik voltak. Szellemi óriásainkat már életükben igyekeztek lehetetlenné tenni, most meg lenézik, lerasszistázzák, tiltják műveiket, nem szerepelhetnek a tankönyvekben. A hazai és a nemzetközi neoliberális rasszista zsidó vezetők ezt nemcsak követelik, teszik is velünk (mert hagyjuk!), sőt az egész világgal. Eközben azt a látszatot keltik, hogy nekik csak pozitív hőseik és eseményeik vannak, holott talán egy nép történetében sincs annyi negatívum, mint az övékében. Ám az ENSZ, az EU a szavát sem emeli fel az ellen, hogy Izrael a létrehozása óta megszegi az ENSZ-határozatokat, sérti a nemzetközi jogot, irtja a palesztinokat, bombáz amerikai hadihajót, ENSZ-intézményeket, menekülttáborokat, vöröskeresztes autókat, lelő magyar utasszállító repülőgépet, halomra gyilkol polgári lakosokat, védhatalmi szerepet játszik a zsidó diaszpórák felett.

A magyar politika meg hallgat, pedig ezek elnézése sem az eligazodást segíti, hanem a zavart fokozza, a magyarság helyzetét rontja. A raszszista zsidó vezetők és szervezetek minden lehetségest és lehetetlent gátlás nélkül és mindenkivel szemben megtesznek a zsidóság és zsidóságuk őrzésére, védelmére. Láthatjuk, hogy mind Izraelben, mind más országokban szétszóródva csakis a gátlástalanságukkal érvényesülnek. Semmi másban nem múlnak felül senkit. Ne kövessük példájukat, de minden lehetségest tegyük meg a magyarság és magyarságunk megőrzésére és megvédésére. Csak nem akadály mások gátlástalansága? Írószövetség, MVSZ, CÖF, Százak Tanácsa, Professzorok Batthyány köre, Magyar Patrióták Közössége, értelmiségi egyesületek, baráti társaságok, hagyományőrzők, lépjünk ki az önemésztő állapotból, fogjunk öszsze, szólaljunk meg, tartsunk ki tántoríthatatlanul véleményünk, követeléseink és egymás mellett. Mindenki hívatott ennek tudatosítására. Mi hiányzik? A veszélytudat? Vagy csak nincs, aki meghúzza a vészharangot?

E történelmi feladatot az értelmiség sem képes egyedül megoldani, de el kell indítania a harcot, annak tudatában, hogy ettől nemcsak a saját jövője, a nemzet jövője függ! Az értelmiség kérdéses jövőjét kezdtük el tárgyalni, s kiderült, azért kérdéses, mert a nemzet jövője kérdéses. Ezért az értelmiségünket akkor védhetjük a legjobban, ha a nemzetünket védjük. Csak a nemzet képes gondoskodni önvédelméről, ha tudatosodik benne, miről van szó és meg akar maradni. Ám ha továbbra is szabad folyást enged annak, ami negyedszázada történik, akkor nem marad meg. Ezért nem szabad halogatni a kezdeményezést és a szellemi vezetőszerepet az értelmiségnek kell játszani, anélkül, hogy ebből másokat kizárna. Ellenkezőleg, támogatnia kell minden hiteles nemzetmentő, akár egyéntől, akár pártoktól kiinduló kezdeményezést. Akkor is, ha kérdéses, hogy a tőke pártjai erre alkalmasak-e, hiszen mindegyik csak a nemzet kis részét jelenti. A pártok felismerhetik éppen igazi történelmi hívatásukat, mármint hogy eszközök a nemzet kezében és nem játszhatnak szűk pártpolitikai szerepet, s ezzel megkönnyíthetik az utat. Erre azonban még nem volt példa. A nemzeti mozgalom élén a politika útvesztőiben is eligazodó írástudóknak kell haladniuk. Nem a hatalom megragadásának céljával, sőt lehetőleg a nemzeti irányultságú pártokkal együtt, hanem az ország magyarrá újrateremtése érdekében, féltékenyen vigyázva rá, hogy párt-, faji, csoport, vagy pláne nemzetidegen érdekek ne érvényesülhessenek a folyamatban, amely kiforrja a saját szervezeti formáit, megteremti a vezetőit.

Szalmaláng itt már nem elég, bármennyire is lobog. A nemzet akaratával szemben évszázadok alatt kialakított, de éppen ezért gyökértelen társadalmi szerkezetet kell lebontanunk, és minden becsületes, méltó állampolgárunk közös erejével újraépítenünk. Ám legyünk tudatában, nem elég óhajtani és igényelni, tenni kell érte. Céltudatosan, törhetetlen akarattal, egységben és főleg kitartóan.

Szinte nincs találóbb s érthetőbb helyzetelemzés és feladatmeghatározás, mint a Csík zenekar érdemtelenül, de nem véletlenül elhallgatott szívbe és lélekbe markoló dala:

Tartsd magad, nemzetem, tipornak rendesen.

Ellopnak, eladnak, zsarolnak, pusztítnak végtelen.

Kígyók a kebleden, szitok a neveden,

tovább nem engedem, tovább nem engedem!

Azért mert hont adtál, mindenkit fogadtál,

zsoldosok, kufárok, tolvajok kezére jutottál.

Hittél a Nyugatnak, s mindenkor becsaptak,

elvennék múltadat, ásnák a sírodat.

Minden, amit eddig érintettünk, valamilyen módon a teendőinket képezi, a célszerű induló lépésekre mégis térjünk vissza.

A szó legyen az első tettünk. Az itthonról provokált külföldi rágalmazást az erre hívatott szerveknek határozottan el kell utasítaniuk. Akár teszik, akár nem, mi tegyük. Ne maradjon válasz és felelősségre vonás nélkül egyes tv-riporterek, politológusok, pártpolitikusok, kormánytisztviselők, sőt egyes méltóságaink, valamint maguk a méltatlan állampolgáraink egyetlen magyarellenes megnyilvánulása sem. Nyíltan történjen minden. Óvakodjunk az elszigeteltségtől, használjunk ki minden fórumot, ellentámadás esetén álljunk ki egymás mellett.

A kormánynak is erre kell lehetőségeket, pénzt biztosítania, mert ezt kell most emberségesen, de ingadozás nélkül, külföld beleszólását elhárítva, s a lehető legnagyobb egységben jóvátenni. Önmagunkért csak önmagunk állhatunk ki, ez magától értetődő küldetés. A felgyülemlett tapasztalatokra, a hatalmas szellemi és tárgyi ismeretekre támaszkodva, a rendelkezésére álló modern villámgyors eszközökkel is élve, legyünk tetterős hazafiak, váljunk ismertté egymás és a közvélemény előtt, és foglaljuk el a ránk váró méltó helyet a társadalmi élet minden elemében.

Igaz, sokat lehet ártani beszéddel, ha felesleges, tartalmatlan, téves, céltalan, avagy szemérmetlenül célzatos, mint szellemi ellenfeleinkké. De a legtöbbet a hallgatás árt. A hallgatás, a megalkuvás nem árulás, de az alkony, az árulás irányába mutat. Ám itt is legyünk körültekintőek, mert árulás-e, ha valaki az izmusok helyett önmagában bízik? Árulás-e, ha jóhiszeműen tesz valamit, ami nem vezet sikerre, ezért mások árulásnak tartják? Tragédia lenne, ha ilyen vitákra tennénk a hangsúlyt, s azon versengenénk, ki tudja sikeresebben bizonyítani, hogy a másik áruló. Nem is játszhatnánk jobban szellemi ellenfeleink kezére. Az alapkérdésekben tehát szavaink és tetteink egységére van szükség, más részletek is fontosak, de elnapolandóak. Ha nem igeneljük az elidegenült mát, még nem jelenti, hogy a fájó tegnapot igeneljük, de ha a magyar holnapot nem igeneljük, ott kezdődik az árulás. S hogy az árulás ne kísérthessen, népben-nemzetben kell gondolkodnunk, s mindig, mindenre és mindenkire tekintet nélkül az igazság mellett kell kiállnunk. Ne ugorjunk be a politikai korrektség, a kompromisszumkészség, a tolerancia, a konszenzus hangzatos jelszavainak, erőszakos kikövetelésüknek, mert mindez, ahogy a csupa idegen szó érzékelteti, csak Kohnszenzus, nem pedig az igazság.

Az önkormányzati választásokat értékelő beszédében a Miniszterelnök a közeljövő egyik legfontosabb feladatának nevezte, hogy az oktatást ki kell venni a cinikusok kezéből. Ezzel összhangban halaszthatatlan, hogy követeljünk, és ki is kényszerítsünk humánus kormányintézkedéseket annak biztosítására, hogy a pénzügyekben és a hírközlésben, oktatásban – minden szinten – a kormány intézményesen előnyt biztosítson a magyar fiataloknak és a nemzeti értelmiségnek.

Harcolnunk kell a magyarellenesség ellen, akár kifinomult, akár durva formában merészkedik elő. Márpedig nemcsak előmerészkedik, hanem elborítja közéletünket. Intézményesül. Mert mi másnak tekinthetnénk a Btk. kikényszerített módosítását, nevezetesen a 269/C. §-t: „A holokauszt nyilvános tagadása. - Aki nagy nyilvánosság előtt a holokauszt áldozatának méltóságát azáltal sérti, hogy a holokauszt tényét tagadja, kétségbe vonja, vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Jogilag, politikailag, nyelvtanilag egyaránt párját ritkítóan pongyola és megbotránkoztató fogalmazás. Nincs benne meghatározva, azaz önkényesen értelmezhető, hogy mi a „méltóság”, „sértés”, „áldozat”, „nagy nyilvánosság”. Szarvashiba, hogy a holokauszt „áldozatáról” beszél egyes számban. Ráadásul úgy értelmezhető, hogy a holokausztot csak tagadni nem szabad, de egyetérteni, méltatni, helyeselni lehet. A jogi csavarintás éppen ezekben rejtőzhet, ugyanis ilyen törvényt bármely esetre, bárkire, bármikor rá lehet húzni.

Az értelmiség ne tagadja a holokausztot, de élesen ítélje el azt a törekvést, hogy mások bármely kérdésben eleve meghatározzák, vagy akár csak korlátozzák a véleményét. Ez a sajtó- és szólásszabadság megsérté-se, s ha az EU ezt nem veszi észre, hívjuk fel rá a figyelmét. Indítsunk mozgalmat, hogy az Alkotmánybíróság, vagy maga a módosítást elfogadó Országgyűlés semmisítse meg a 269/C paragrafust (és más hasonló ren-delkezéseket), mert önkényes értelmezhetősége nemcsak korlátozza a vélemény- és szólásszabadságot, hanem idegen nép egyetlen törté-nelmi eseményéhez való viszonyt (ami másik szuverén állam számára eleve nem lehet kötelező) belső jogi normánkká teszi. Idegeneknek önmagukra vonatkozó szubjektív értékelését a mi számunkra emeli törvényerőre. A történelmi tények és a saját véleményünk helyett az ő eszméiket/téveszméiket kellene tisztelnünk. S ha nem tesszük, anti-szemitáknak nyilvánítanak, és még büntetnek is bennünket. Mindezek okán e paragrafus, így, ahogy van, a magyarellenesség egyértelmű jogi intézményesítése, amely ellen mindaddig tiltakoznunk kell, amíg meg nem semmisítik.

Mivel a magyar népet nem védi hasonló törvény – ami ugyanolyan természetellenes, mint hogy egy másik népet viszont védi – a saját hazájában, sem más országokban, az Alaptörvény szellemében követeljük, hogy az Országgyűlés haladéktalanul hozzon törvényt a magyar nemzet és a nemzeti ereklyék gyalázásának, valamint a magyarellenességnek a büntetésére.

Hirdessük meg a „Magyar sorsot magyar kézbe” mozgalmat, s ennek keretében állampolgári tiltakozások szervezésével, szavazással, nemzeti konzultációkkal és más kormányzati intézkedéssel, humánus és demokratikus módon mindazokat el kell távolítani a döntési és a kulcspozíciókból, akik mindezt nem látják, vagy nem akarják látni, illetve tudatosan nemzetellenes lépéseket engedélyeznek, vagy tesznek. Ennek folyamatos végzése alapvetően a kormány feladata lenne, de e kérdésben is láthatólag az értelmiség és a kétharmad segítségére szorul. Biztosak lehetünk ugyanis benne, mindaddig nem lesz társadalmi béke és nem szűnnek meg országunk elleni belülről sugalmazott nemzetközi támadások, amíg az önkorlátozásra képtelen rasszista zsidó szervezeteket és vezetőket és az ellenségként viselkedő ellenzéki szövetségeseiket nem szorítjuk demokratikus keretek közé.

Hosszú, bonyolult küzdelmeinkben vezéreljen bennünket Ady lázadó dacossága, aki hasonló elkeserítő helyzetben, úgy vélte, még a Petőfiénél is forradalmibb szavakra és tettekre van szükség:

Nekünk forradalmas minden futó óra,

Gőgös, gazdag grófra s gazdagult zsidóra

Haragszunk és vagyunk egyazon haraggal,

Tán ki sem mondható, gyilkos indulattal.

Mert a világ siet s most kerül dűlőre:

Érdemesek vagyunk életre s jövőre?

Büdös úr-szag, pénz-szag sehol így nem kábít,

Minden: változásért és újért kiált itt.

S ha papok tömjénjük gőgösebben rázzák,

Mindezek halálos sorsunk magyarázzák:

Petőfi szavánál van szükség jobb szóra:

Mindent meglátóra, mindent fölrugóra.

Az aggasztó tények ismeretében ne gondoljuk, hogy a mindent meglátó, mindent fölrugó szó igénye ma túlzott. A magyarság létébe vágó kérdésekről van szó, amelyek soha nem szerepelnek a választási jelszavak és ígéretek között, a hátunk mögött azonban állandósult és lázas magyarellenes tevékenység folyik. A magyar létet meghatározó kérdések az ország és a nemzet előtt elhallgatott háttéralkuk tárgyát képezik. Valakik nem akarják hagyni, hogy önmagunk alakítsuk a sorsunkat. Ennek kell véget vetnünk. Eszmélés, igaz szavak, hatékony tettek hiányában azon vesszük észre magunkat, hogy már semmit sem tudunk tenni. Ma még tudunk, ha akarunk. És nagyon akarjunk, mert a feladat már nem is herkulesi, hanem történelmi. Annál inkább nyugodt lelkiismerettel végezhetjük, mert egyrészt kényszerítenek rá bennünket, másrészt – 1956 feledésbe merülő kiváltó okaira is gondolva – el kell kerülnünk az esetleges tragikus kifejletet. Ugyanis ha e feladatot nem oldjuk meg rövid időn belül a magyarság javára, hiába oldunk meg minden más kérdést, az eredményeket nemzetidegenek fölözik le, s a magyarság eltűnését a történelem színpadáról csak odázzuk, de nem hárítjuk el a veszélyét.

Ez a fájó igazság.


 

* A szerző nyugalmazott nagykövet, közíró.

(Megjelent a KAPU 2014/11-12 számának külön mellékleteként)

Sütő Gábor

Retorno Translation Company

E-mail: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Honlap: http://home.hu.inter.net/retorno

http://www.g-portal.hu/retorno/

Tel/Fax: + 36 1 388-7950

Egyes kiemelések (dőlt-betű - nagyobb méret) a MM: szerkesztőtől.

Megjelent: 1772 alkalommal

Hozzászólások  

 
Varga János
#1 Jó gondolatok...Varga János 2015-03-03 06:13
Csupán annyit még... L.: ausztriaingatlan.shp.hu/.../.. .
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 232 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.2%Canada 1.1%
Romania 6.2%Serbia 0.8%
United States 4.3%Switzerland 0.4%
Germany 3%Australia 0.3%
Russian Federation 2.9%France 0.3%
Ukraine 2.8%Italy 0.2%
Slovakia 2.2%Netherlands 0.2%
United Kingdom 2%Belgium 0.2%
Sweden 1.7%Greece 0.2%
Austria 1.5%Kuwait 0.2%

Today: 660
This Week: 1544
Last Week: 5484
This Month: 8420
Last Month: 26140
Total: 1675944

Belépés