Nyomtatás
2017. December 24., Vasárnap 16:06

Szibérián át az alpolgármesteri székig.

Írta:  Lengyel János.
Értékelés:
(3 szavazat)
egy igaz Magyar viszontagságai / - előre bocsátom ez az írás nem annyira rólam szól, mint próbálkozás megosztani élményeimet, gazdag tapasztalataimat, hitelesen bemutatni azt a kort, azokat az eseményeket, találkozásokat, azokat a megpróbáltatásokat amin keresztül mentem hosszú kalandos életem során, amely nem egyszer kritikus veszély helyzetbe sodort. S hogyan lehet legyőzni a legyőzhetetlennek tűnő akadályokat, és mindig tisztességes bátor embernek maradni. (KGy).

vitéz Kövér GyörgyBeszélgetés vitéz Kövér György Kárpátaljai magyar érdekvédővel.

Kövér György politikus, aero-geodéta, publicista, Ungvár egykori alpolgármestere, a KMKSZ alapító tagja, ungvári alapszervezetének egykori elnöke. Annak idején nagy szerepe volt abban, hogy a megyeszékhely számos utcája visszakapja az eredeti magyar nevét és, hogy a város főterén felállítsák Petőfi Sándor szobrát.

Ön 1940-ben, Újpesten született, az életének jelentős részét mégis a Szovjetunióban élte le. Elmesélné az olvasóknak, hogyan is történt ez?

1940. március 28.-án születtem Újpesten, a Horthy Miklós utca 69 alatti szülészeti otthonban, ma Görgey Artúr nevét viseli, 11 perccel Laci ikertestvérem után. Azóta, ha távol is vagyunk egymástól, eggyé érezzük magunkat, szorosan összetartózunk, mindenben segítjük, támogatjuk egymást. Édesapám, Kövér Jenő diplomás vasútépítő mérnök, erdélyi református nemes családból származik. Apai nagyapámról a Magyar közalkalmazottak almanachja"(Bp.1939) közli: „Kövér Lajos. ...1919-ben Ungvár város szolgálatába lépett, és mint tisztviselő 1932 -ig működött általános megelégedésre. Kijelentéseivel, magatartásával
hozzájárult ahhoz, hogy a magyar szellem ébren tartassék a városban ... Lányát, Máriát (tanítónő), a csehek, hazafias magatartása miatt kiutasították".
Édesanyám, születet t Kovalcsik Erzsébet, egy Ungvári gazdag, jól menő építő vállalat tulajdonosának lánya. Kovalcsik nagyapámat a csehek 3 hónapra börtönbe zárták, mert ellenezte Kárpátalja leválasztását, nem volt hajlandó elismerni a cseh adminisztrációt, sem kiszolgálni őket. Rendszeresen véresre verték, de nem tudták megtörni. Végül a munkásai követeléseire kénytelenek voltak kiengedni. 1941-ben apámat, mint politikailag megbízható, magasan képzett vasutas mérnököt a visszacsatolt Kárpátaljára vezényelték. Ungváron kinevezték a MÁV részlegének főmérnökévé.

Tudomásom szerint, az édesapja a világháborúban egy alkalommal megmentette a Csapi vasútállomást, hogyan is történt ez?

1944 őszén, Csapon, az állomáson állt egy német lőszeres szerelvény. A szirénák bombatámadást jelezve felbúgtak, erre a derék német katonák elmenekültek. Mert, ha egy bomba eltalálta volna a szerelvényt, az szörnyű, iszonyú rombolást okozhatott volna. Édesapám, aki pont ekkor a soros ellenőrző körútján Csapon volt, hogy megvédje a várost, felugrott a mozdonyra és kivezette a szerelvényt. Mikor távolabbra menekült, egy repesz súlyosan megsebesítette. Kései segélynyújtás végett, vérmérgezéssel szállították Ungvárra. Isten akaratából életben maradt, de mire felépült a szovjetek lezárták a határt, így Ungváron rekedtünk. Felépülése után, mi gyerekek, megkérdeztük, mi késztette felugrani az elhagyott mozdonyra? Azt válaszolta, ha emberek életének megmentéséről van szó, akkor gondolkodás nélkül kell cselekedni.

Ennek ellenére a szovjet megszállás idején az édesapja élete komoly veszélyben volt, hogyan sikerült túlélnie a Vörös Hadsereg és az NKVD atrocitásait?

Ungvárt az oroszok harc nélkül foglalták el. A németek kivonultak, a szovjet csapatok bevonultak. Nagyon féltettük édesapát, féltünk az atrocitásoktól. Természetes, hogy az NKVD érdeklődött ki is fekszik az óvóhely elkülönített helyiségében. Kiderítették, hogy magas rangú műszaki, pártonkívüli vezető. Úgy vélekedtek, hogy ha szükségesnek tartják, majd ráérnek ítélkezni felette, ha felépül, ha pedig nem, a sors elvégzi helyettük a piszkos munkát. Végeredményben az mentett meg minket, hogy az édesapám helyettese, aki a cseh adminisztrációból maradt meg az állásában, szlováknak vallotta magát, és apánkat is, mint szlovák származású magyart diktálta be.
Döntő szerepe a családunk életének további formálásában a szomszéd lakásba költözött ezredesnek volt. Ugyanis ez egy orosz arisztokrata volt, a cári Oroszország volt tisztje, mint orosz patrióta, felajánlotta szolgálatát a szovjet vezetésnek. Azok el is fogadták, sőt a rangját is megtarthatta, mert belátták, hogy szükségük van magas képzettségű mérnökökre, ezért az ideológiai nézetkülönbségekkel is megbékültek. Az ilyeneket szorosabban figyelték. Amikor több, mint egy féléves kómából édesapánk magához tért, kapcsolatba lépett vele. Mint a szüleim, ő is tökéletesen beszélt németül. A szovjet államvasút kárpátaljai részlegének főparancsnokaként, megtartotta apámat a főmérnöki állásában. Rövid idő után felszólították apámat, hogy lépjen be a pártba, vagy kezdetnek legalább írásban kötelezze el magát szovjet hatalomnak. Ezt határozottan elutasította, ezért menesztették a vasúttól, kilakoltattak minket a nagy vállalati lakásunkból.
Apám nyugdíjaztatásáig, a magas tudása és kiváló szervező tehetségének köszönhetően, nagy építő-tervező vállalatoknál főmérnöki tisztséget töltött be.
Mint látjuk, a párt helyi vezetői kénytelenek voltak enyhíteni a káderezés politika követelményein első sorban a saját személyes érdekükben. Főleg a magasan képzett és tehetséges műszakikat nem nagyon igyekeztek bekényszeríteni a pártba. Ha a képzett okos szakikat gyengébb kommunistákkal helyettesítik, az ágazat, ill. vállalat gyengében szerepel, amiért a központ a helyi pártvezetőket kritizálta volna. Ezen kívül minden megyének meg volt határozva a párttagok melósok - értelmiségiek aránya. A 70-es évek közepétől a paraszt-munkás osztály képviselői részéről kezdet lényegesen csökkenni a pártba igyekvők száma, mert kezdték belátni, hogy semmi hasznuk a tagságból. A karjerista értelmiségiek viszont a pártkönyv segítségével igyekeztek jó állásokba férkőzni. A 80-as évek elejére értelmiségit csak úgy vették be a pártba, ha hozott magával legalább 3-4 mellóst. Ezen kívül alaposan megvizsgálták a jelentkező elvi vallását/hűségét, kvalitását, tehetségét.

De nem volt mindenki ilyen szerencsés, a család több tagja veszett oda a Gulag poklában.

A szüleink nekünk, gyerekeknek, sok mindent megtiltottak. Akkor már elég jól beszéltünk németül, óva intettek, nehogy valaki is meghallja, és megtudja, hogy németül is beszélünk. Azt sem volt szabad említeni, hogy Lajcsi bácsi, a legidősebb, és Pista bácsi, a legfiatalabb a Kövér családban a málenykij robot áldozatai lettek. Lajos sorsáról Dr. Dupka György áldozatos kutató munkájának köszönhetően szereztünk tudomást.
A vonat, amin szállították, megállt valahol az ukrán sztyeppén, és az útközben elhunytakat illetve haldoklókat egyszerűen kidobálták a fagyos hóra. Lajcsi bácsi ekkor még élt. Pistát Ungvárról vitték el, sorsa ismeretlen. Édesapám, néhány év múlva elment tudakozódni az öccse sorsáról, azt válaszolták neki, hogy idejében mindenki épségben hazatér. Az értékes dolgozókat valamivel tovább ott tartják, ahol a legnagyobb szükség van rájuk ,(ezt a cinizmust!), továbbá kellő időben mindenkit értesítenek . Nagyon kemény nyomatékossággal azt tanácsolták, hogy ahelyett hogy kíváncsiskodik, inkább a saját gyermekeivel, feleségével és szüleivel foglalkozzon.
Itt talán helyénvaló egy rövid elmélkedés az elhurcolás okairól. Még Jaltába a Hármak  felosztották Európát, megállapodtak abban is, hogy  Podkárpátszka Ruszt Csehszlovákiához csatolják. Igen ám, de Sztálinnak életbe vágóan szüksége volt egy Kárpátontúli, négy országgal határos sík felvonulási területre, ahol összpontosíthatott   gyorsan reagáló katonai alakulatokat, hogy sakkban tarthassa az esetleg elégedetlenkedő „baráti" államokat.  Ezért a területet három részre osztotta. Egy része Csehszlovákiához, egy kisebb része Romániához, és a nagyobbik, magyarlakta  része - Kárpátalja,  a Szovjetunióhoz lett csatolva. Így jött létre a Zákárpátszka oblászty, magyarul, a Kárpátontúli terület, azaz Kárpátalja.    1944 őszén, hogy elejét vegyék az esetleges ellenállásnak,  kitalálták a háromnapos munkát, az úgynevezett, „málenykij robotot".  Néhány év múlva, amikor a szerencsésebbek hazatértek,  névlegesen is kellett magyartalanítani.  Nagyon sok  megmenekült megfélemlített  magyart  akik  megtapasztalták a szovjetek  kegyetlenségét, ukránnak,(a ruszinokat nem ismerték el),  esetleg szlováknak, sőt, orosznak(!) jegyezték be. Akik magyarnak maradtak, azoknak neveit elszlávosították.  Mellesleg ezt a politikát fojtatják  az ukránok is. Így hivatalosan (az okiratok szerint) Kárpátalján nincs is magyar. (nem csak nyelvében, de nevében is él a nemzet).

A háborút követően kilátástalan volt a magyarság helyzete, a magyar iskolákat bezárták, a magyar színházakat, kulturális szervezeteket szétkergették, a magyar nyelvű újságokat etiltották, az egyházat üldözték stb. Hogyan sikerült ebből a szakadékból kimászni? Mik voltak azok a pontok, lehetőségek, ahol a magyar értelmiségiek összpontosultak, ahol, ha csak korlátozottan is, érvényesíteni lehetett a magyar érdekeket, ahol újraéledt a kárpátaljai magyar közösség?

Valamiért az utóbbi időben divat lett a volt szocialista rendszert kizárólag csak fekete festékkel ecsetelni. Ha veszem a bátorságot és rámutatok néhány pozitív dologra, máris lekomcsiznak, majdhogynem árulónak, magyarellenesnek titulálnak. Az újonnan bevett híresztelés ellenében Ungváron és másutt sem volt magyarellenesség, üldöztetés nemzetiségi alapon. Éppen fordítva, ha valakit nemzetiségi alapon bántódás ért, akár hivatalos, akár magán személy részéről, és a sértett bepanaszolta bármelyik pártszervezetnél, a sértő komoly fenyítésre számíthatott. Persze ez a nem a Sztálini terror korszakára, inkább a 60-as, 70-es, 80-as évekre vonatkozik. Ugyanakkor más lapra tartózik, ha valaki a rendszerrel, az ideológiával elégedetlenkedett. Az ellen a nemzetiségétől, származásától függetlenül, rögtön és könyörtelenül beindult a fenyítő-büntető gépezet.
A rendszer, a hatalom, mint mindig, mindenhol, mindenkoron, minden eszközt bevetve, védte/védi/védeni fogja magát.
Ungváron, a magyar nyelvű iskolát 1946-ban nyitották meg, de csak, mint általános iskolát, ahol hét osztály volt. Középiskolává 1953-ban emelték és az állam részéről kiemelt finanszírozásban részesült. Elgondolkodtató, hogy a kemény kommunista diktatúrában, a középiskolában is tanulhattunk az anyanyelvünkön, miközben, ha bevezetik az új iskolatörvényt, az a magyar nyelvű oktatási rendszer végét jelenti, azaz, az ukrán demokráciában a nemzetiségi gyerekek csupán az ötödik osztályig tanulhatnak az
anyanyelvükön. A művészeti szakközépiskolában működött magyar tagozat, rendszeresen rendeztek látványos nemzetiségi fesztiválokat.
A templomok folyamatosan nyitva voltak. Minden vasárnap mi, gyerekek, kötelesek voltunk a déli misén részt venni, és a perselybe dobni az erre célra kiutalt kopeket. Nagyapa a karzatról ellenőrizte, nehogy elfagyizzuk azt a pénzt. 1949-ig nyitva volt, és működött a görög katolikus templom, ahol ukránul és magyarul is folyt az istentisztelet. Ekkor ezt az egyházat betiltották és beolvasztották pravoszláv felekezetbe. A ruszin papok és hívők egy része elfogadta a pravoszlávosítást, de voltak, akik sokáig ellenálltak. A magyar hívőket befogadta a római katolikus egyház. 125 ellenálló görög katolikus papot, Romzsa Tódor püspökkel az élen, akik nem voltak hajlandók megtagadni vallásukat, könyörtelenül megkínoztak, elhurcoltak és kivégeztek. Ennek ellenére az egyház a föld alatt tovább működött. Vallási alapon, a helyi pártvezérek nagyon is üldözték a hívőket.
A „Zakarpatszka Pravda"(Kárpáti Igaz Szó) folyamatosan megjelent, eleinte orosz és ukrán nyelven, majd magyarul is. Ugyanilyen helyzet volt a járási lapokkal is. A rádió is háromnyelvű volt. Még iskolás koromban előfizettünk több Magyarországi újságra. Szinte mindegyik magyar család kapta a Népszavát, nagyon népszerű volt a Nők Lapja, az Ország – Világ, a Ludas Matyi. A korzón, egészen Ukrajna önállósulásáig, nagyon népszerű volt a Magyar Könyvesbolt. Itt a legritkább magyar könyveket is, potom áron lehetett megvenni, sőt több könyvet küldtünk az otthoni rokonoknak, barátainknak.
Viszont keményen üldözték a vallást, az egyházakat, bár a pravoszláv némileg kivételezett helyzetben volt. A helyi pártfunkcionáriusok nagyon is buzgók, szolgálat készek voltak e tekintetben. Megpróbálták betiltani a karácsonyfa árusítását és állítását. Húsvétkor, ott álltak a templomudvar bejárata előtt és demonstratíven jegyezték a pászkaszentelők nevét. Ezektől, majd megvonták a prémiumokat, a ranglétrán való előléptetést, és egyéb kedvezményeket. A Földhivatalnál osztályvezető voltam, az egyik ruszin csoportvezető neje otthon szült egy kis hegyi faluban. A szülei annak rendje szerint megkeresztelték a kis unokát. A pópa, szinte mindegyik beszervezett ügynök volt, leadta a pártnak a keresztelőn résztvevők névsorát. A hivatalunkban, nyílt pártgyűlést hívtak össze. A párttitkár javasolta, hogy a kollektíva ítélje el a csoportvezetőt, nekem meg, hogy javasoljak egy másik személyt a helyére. Végül, mivel kitűnő szakember volt, sikerült megvédeni az illetőt.

Önéletrajzában írja, hogy László nevű ikertestvérével együtt nemtetszésének adott hangot, amiért a szovjethatalom keresztnevüket szlávosította. Lett ennek valamilyen következménye?

A középiskolában, aki betöltötte a 14. évet, felszólították, hogy lépjen be a Komszomolba. Az osztályunkban, néhány kivételtől eltekintve, senki nem írta meg a kérvényt, nem töltötte ki az elébe tett űrlapot. Senkinek sem sikerült meggyőznie minket. Végül az osztályfőnökünk, akit nagyon szerettünk és tiszteltünk, elhozta a tagkönyvecskéket, és rimánkodva mindegyikünk kezébe nyomta. Megígérte, hogy sem nekünk, sem a szülőinknek sem esik bántódása. Nem is volt érdeke se az iskolának, se a Komszomol, illetve a párt vezetőségének az esetből ügyet csinálni. Jobbnak látták eltussolni. Az elutasítók élén az iskola legjobb tanulója, Laci ikertestvérem volt.

A tizenhatodik életévüket betöltöttek kaptak egységes személyi igazolványt, azaz paszportot. 1956 nyarának elején, még az érettségi előtt hívattak minket, hogy ünnepélyes keretek közt vegyük át ezt az okmányt, amelynek tulajdonosai automatikusan szovjet állampolgárrá váltak. A mi iratainkban a nemzetiségünket, mert volt ilyen rovat is, szlováknak írták. A nevünket meg szlávosították. Ezért nem vettük át. Mondtuk, hogy ez nem a miénk, magyaráztuk, hogy a kitöltött kérelmi kérdőívben magyarnak írtuk be magunkat, szlovákul egy mukkot sem tudunk, habár úgy-ahogy beszéltünk, de ezt sehol sem hangoztattuk. A keresztlevelek bizonyítják, hogy Budapesten, magyar családban, magyarnak születtünk, magyar nevekre, Lászlóra és Györgyre kereszteltek minket, a hiteles fordítást csatoltuk. Másnap behívtak a Komszomol titkárságára, ahol két civil ruhás finoman igyekezett megmagyarázni, hogy az oroszok lefordítják a magyar keresztneveket, ahogy azt a magyarok is teszik. Például, magyarul Engels Frigyes, vagy Verne Gyula. Ez a szabály. Hogy lehetnek egy Evzsen Ludvigovicsnak és egy Jelizavetta Joszifovnának, így torzították oroszra a szüleink nevét, magyar nemzetiségű fiai? Mivel nem voltunk hajlandók beadni a derekunkat, finoman fenyegetőzni kezdtek: gondoljunk a jövőnkre, nem nézve arra, hogy az iskola legjobb tanulóinak számítottunk, (Laci fel volt terjesztve aranyéremre), nem kapunk érettségi bizonyítványt, gondoljunk a szüleinkre stb. Végeredményben, édesapámat behívatták a KGB helyi irodájába, ahonnan visszatérve, falfehér arccal elénk vetette a paszportokat. Közölte, hogy mégis csak megkapjuk az érettségi bizonyítványt, de a vizsgákra alaposabban készüljünk fel, és csak bizottság előtt vizsgázzunk. Laci kitűnőre vizsgázott, de elismerést nem kapott. Elmagyarázták, hogy az nem csak a kiváló szorgalomért és tudásért jár, hanem az eszme iránt tanúsított hűségért is, továbbá az ideológiai érettségért is.

Na és mi lett a továbbtanulással? 

Végeredményben az Ungvári Egyetemre nem fogadták be a felvételi kérelmünket. Azzal utasították el, hogy még túl fiatalok, éretlenek vagyunk. Választhatunk, melyik gyárban kívánunk dolgozni és elsajátítani valami szakmát, legalább két évre, ahol a munkás kollektíva átnevel minket, egyúttal megtanuljuk értékelni és tisztelni a szovjetrendszert. Laci panasz levelet írt Hruscsovnak. Rövidesen azt a választ kaptuk, hogy két év múlva garantáltan felvételezhetünk. Igen ám, de jöttek az 1956-os események.

Igen, eseményekben bővelkedő történelmi idők voltak azok. Talán sokan nem is tudják, hogy 1956 októberében és novemberében nem csak Magyarországon és Erdélyben, de Kárpátalján is történtek forradalmi események. Ön miként vett részt ezekben?  

1956 novemberében, Lászlóval, kirakatokra ragasztgattuk Petőfi „Talpra Magyar” című versének első strófáit. Sajnos egyszer rajtakaptak, amikor falra festettük a „nye trogájtye vengrov = ne bántsátok a magyarokat” feliratot. Így megbélyegezettekké váltunk. Két évi „átnevelésünk” befejeztét követően Lacival együtt akartam felvételizni az Ungvári Egyetem Orvosi karára, pszichiáter akartam lenni. Azt mondtam, azért mert annyi bolond van körülöttünk, hát legalább egy részét majd meggyógyítom. Azzal a magyarázattal, hogy elég nekik egy lázongó, az ungvári egyetem kapuját bezárták előttem. Csak Laciból lett elismert, neves orvos doktor. A sajtóban megjelent egy cikk „Jura hocse do vuzu = Jura diplomát akar címmel ahol azt fejtegették, hogy a nemes értelmiségi családunkból elég, ha csak egyikünk lesz diplomás. A munkásosztálynak ugyanis szüksége van okos, értelmiségi származású, intelligens, tanulékony dolgozókra. A két év alatt magas fokon elsajátítottam a géplakatos, és univerzális hegesztő szakmát. Ezért még két évre átnevelésre szorultam.

Az erős ellenállás dacára Ön nem adta fel továbbtanulási szándékát.

Igen, mivel az ungvári egyetem kapuit bezárták előttem, felvételiztem a Lembergi Műszaki Egyetem gépészmérnöki karára. Köszönhetően a magasan képesítő gépészlakatos és univerzális hegesztő szakmámnak, és a gyártól kapott ajánlásnak, 1958-ban fel is vettek a gépészmérnöki karára. Itt kezdett éledezni a szovjet diktátum elleni ukrán nemzeti mozgalom. Ennek hatására én is kiléptem a Komszomolból. Természetes, hogy összehívták a Komszomol gyűlést, ahol az egyetemről való kizárásunkat követelték. Többeket menesztettek, de mivel az első szemesztert kitűnő eredményekkel végeztem, engem nem zártak ki, hanem egy félévre felfüggesztették a tanulmányaim folytatását, és egy építkezési vállalathoz, ahol a vezetőség és a dolgozók túlnyomó többsége orosz volt, vezényeltek „átnevelésre”. Ily módon az évfolyam második felét munkásként töltöttem. Az 1960-as tanév kezdetén jelentkeztem az egyetemre, de a dékán, Komarov professzor, kategorikusan kijelentette, hogy nem vesz vissza. A rektor felajánlotta, hogy válasszak bármilyen más szakot. A geodéziai kar aero-foto-geodézia tanszék vezetője, Makara professzor, aki Kanadából települt vissza, mellesleg magyar szimpatizáns, a későbbiekben menesztették is, vett magához, amiért a végsőkig hálás vagyok neki. E szakmának köszönhetően ingyen, magas fizetés ellenében, bejártam a Szovjetunió nagy részét, ugyanis a geodéta ritka szakma volt, az országban csak három egyetemen tanították, és a bérünk 40%-al volt magasabb, a többi szakmában dolgozóknál.

Laci ikertestvérem ugyancsak kilépet a Komszomolból, ezért őt is meneszteni akarták. De a kitűnő eredményeinek, a legjobb, legszorgalmasabb és tekintélyes diák volt, na meg az egyetem magyar tanárainak köszönhetően maradhatott, de megvonták az ösztöndíját, és nem kapta meg a vörös diplomát. Ennek ellenére éppen a kemény, hajlíthatatlan kiállásával vívta ki a környezete, beleértve a kommunistákat is, tiszteletét. (Érdekes, hogy egymástól távol, azonosan cselekedtünk, mennyire egy húron pendülünk).

Az egyetemi évek után mikor került vissza Kárpátaljára?

Mint említettem, 1960-ban felvettek a Lembergi Műszaki Egyetem geodézia karára.

Tanulmányaim befejezése után kivezényeltek az Alma-Atai aero-geodéziai tudományos kutató intézetbe, ahol folytathattam az egyetemen elkezdett fotogrammetriai kísérleteimet. A munkám terepre való gyakori kiszállásokat igényelt. Ennek köszönhetően bejártam, főként lóháton és repülővel, szibériai tajga egy részét, megismertem az őshonos népeket, azok jellemét, nyelvjárásait. Megtanultam lovagolni, és nem csak a lovakkal, de különböző hajlamú és jellemű emberekkel bánni. Ugyanis a kisegítő munkások egy részét a környékbeli büntető táborokból kellet válogatni. A zord Szaján hegységben, a vad tajgában, az embert kemény megpróbáltatások elé állító éghajlatban elsajátítottam a túlélés fortélyait.

Egy idő után felfigyeltek a tudományos munkásságomra. Meghívást kaptam a Kirgiz Állami Műszaki Egyetemre egyetemi tanárnak, és biztosították a kísérleteim folytatását ill. támogatását. Itt két év alatt sikeresen megírtam a disszertációmat, de nem védtem meg, mert a tanári beosztásom megtartása és a tudományos fokozat oda ítélésének feltétele, a pártba való belépésem volt, amit elhárítottam. De végeredményben nem ez késztetett lemondani a tudományos karrierről. Ráébredtem, hogy mint egy szűk tudományág tudósa, csak orosz környezetben kamatoztathatom tudásomat, illetve fejleszthetem tehetségemet. Éreztem, hogy az élő magyar nyelv, magyar környezet hiánya véget elsorvadok. Haza tértünk Ungvárra. Itt a megyei földhivatal geodéziai osztály vezetőjeként dolgoztam. 

De mégsem volt otthon sokáig maradása, rövidesen újra Szibéria felé vette az irányt. Mi voltennek az oka?

Igen, 1984 elején, egy pályázat elnyerése következtében öt évre leszerződtem az Északi sarkon túli Csukotkára, az aranymezők feltérképezésére. A kalandvágy, a romantika késztetett erre. Oda csak repülővel lehet eljutni. Lemberg – Moszkva – Magadan, továbbá helyi járat Magadan – Kepervejem (Bilibino városka reptere.) Ez Csukotka három városának a gyöngyszeme. Itt van a világ legészakibb atomerőműve, amely az aranymezők feltárásához és annak feldolgozásához biztosítja a szükséges energiát. Moszkvában a Magadáni járatra csak a meghívó levél ellenében lehetett felszállni, mert ugye ez zárt zóna volt. A szibériai kiszállásaim közepette megismertem több kisebb-nagyobb várost. Nagy volt a csodálkozásom, hogy elvárásom ellenére Magadán teljesen elüt a tipikus orosz jellegzetességtől. Egy csinos európai városka, ez helyi Gulág régió fővárosa. Ennek az a magyarázata, hogy a várost a politikai, illetve hadifoglyok tervezték, és építették. Köztük sok magasan képzett, művelt szakember volt. Innen a Bilibinói járatra, kalasnyikovval felfegyverzett katonák ellenőrizték mindegyik felszállót.

(Zárójelben talán van értelme megjegyezni, hogy a sok pályázó közül miért engem választottak. A geológiai  vállalat  vezetősége elárulta, hogy főleg azért mert magyar vagyok, tehát magasan képzett, szorgalmas, fegyelmezett európai műveltségi mérnök (büszkélkedhetünk magunkra!) nagyon is elkell nekik. Nem öndicsekvésül mondom, hogy nem adtam csalódásra okot. A helyi sajtóban megjelentettem néhány a történelmünket, nemzeti sajátosságúnkat bemutató cikket, magyar jellegzetes ételek receptjeit, amelyek nagyon is kívánatosak, népszerűek lettek.

Itt, a nyílt tundrán, megtapasztaltam a -52 fokos fagy hatását, ennek következményét sajnos a mai napig érzem. Ugyancsak alkalmam volt átérezni azt a felejthetetlen érzést, azt az ujjongást, amit a sarki fény varázslatos látványa vált ki az emberből. Ez örökre bennem maradt.

Némi iróniával azt is mondhatnám, hogy végül Ön is megjárta a Gulágot, bár jóval szerencsésebb módon, mint rokonai. Mit tapasztalt az elítéltek földjén?

Valóban, így is felfoghatjuk a dolgot. Az ott lakók egy része a rehabilitált politikai foglyokból állt, mondhatni, a Szovjetunió intelligenciájának a java. Persze, azért voltak köztörvényes elítéltek is. Az „anyaföldiek”, azaz az európai részről érkezettek leszerződését pályázatok alapján, minimum három évre lehetet megkötni, amit egy év próbaidő után következmények nélkül fel lehetett bontani. A statisztika szerint, 90%-uk élt is ezzel a lehetőséggel. Egy részük szervezete, jelleme, nem tudott alkalmazkodni a klímához, másik részét a munka közössége kirekesztette magából. A túlélés biztosítása megköveteli az áldozatos, feltétel nélküli segítő készséget, becsületességet, kemény egyenes karaktert. Az irigykedő, áskálódó, pletykálkodó, panaszkodó, gyenge jelleműeket, egyszerűen elűzik.

Önnek, hogyan sikerült alkalmazkodnia az embertelen körülményekhez?

Elsősorban a legnehezebb megszokni a sajátos időjárást, tavasz és ősz nincs. Egy hét alatt a nyár felváltja a telet, majd három hónap után beáll a hosszú tél. Május végén, június elején kezdődik a háromhavi sarki nyár. A nap mind a 24 órában tündököl az égen. Sokan éjjel napoznak. Szépen le lehet barnulni, de leégni nem. Aztán, decembertől kezdődik a háromhavi sarki éj, ami alatt nem mutatkozik a nap. Nos, nem volt könnyű, de a nehézségekért cserébe kárpótoltak a varázslatos természeti csodák, a tundra virágzásának szépsége. Azért nem állítom, hogy olykor nem fogott el a honvágy.

De azért fenntartotta az otthonnal a kapcsolatot?

Igen, e nélkül talán ki sem bírtam volna, rendszeresen telefonáltam haza, és kaptam otthonról magyar folyóiratokat, könyveket. Egy bizonyos idő után a szervezetem is követelte, hogy hagyjam magam mögött Szibériát. Haza, Ungvárra Peveken, ez a világ legészakiabb kikötője, keresztül repültünk Moszkvába. Indulás előtt néhány napot eltöltöttünk Pevek városában. A település jellegzetessége, hogy télen a gyakori, nagyon erős talajfeletti szél, a pozemka, amely képes ledönteni az embert és kisodorni a jeges tengerre. Ezért, a tengerre nyíló utcákon a házak között kötelek vannak kifeszítve, amelyek segítségével, csoportosan, egymásba kapaszkodva lehet csak biztonságosan közlekedni. A legszokatlanabb élmény, amit nem sokaknak adatott átélni, az hogy a Pevektől Moszkvába vezető úton egy órával fiatalabb lettem. Ugyanis e két város között 10 óra a különbség, az idő-távolság. A TU – 104 ezt a távolságot 9 óra alatt teszi meg. Délelőtt 11-kor indultunk, és ugyanaznap 10 órakór érkeztünk meg a Domogyedovo reptérre.

Aztán 1989-ben végleg hazatért Kárpátaljára, ahol éppen olyan erők gyülekeztek, szervezkedtek, akik később meghatározó tényezői lettek a vidék életében. ekkor már a magyarság, a magyar értelmiség is szervezkedett, bizakodva tekintett a jövőbe. Ön, hogyan élte meg ezeket az éveket?

1989 elején végleg visszatértem Ungvárra, ahol bekapcsolódtam a szerveződő magyar mozgalomba. Ekkor, a peresztrojkának köszönhetően kiharcoltam, hogy a Jurij nevemet hivatalosan visszahonosítsam Györgyre. Igazolást is kértem, ami bizonyította, hogy a György Jenevics és a néhai Jurij Jevgenyevics ugyanaz a személy. Az ukrán nyelvű központi napilapban megjelentettem egy cikket, amelyben felsoroltam a helyi magyarságot ért sérelmeket, többek közt az eltitkolt, és tagadott „málenykij robot”-ra való elhurcolásokat, miért sok fenyegetést kaptam. A KGB is bekéretett magához. Viszont ez bizonyos mértékben bátorította az óvatoskodó magyarok egy részét, bizonyos mértékben hozzájárult a magyarok szerveződéséhez.

Ön részt vett a KMKSZ megalapításában, hogyan emlékszik vissza a kezdetekre? 

Igen, részt vettem a KMKSZ (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség), létrehozásában, az Ungvári szervezet, alapító elnöke lettem. Ezen a poszton a tilalom és fenyegetések ellenére elsőnek állítattam Kárpátalján, 1989 őszén, még a szovjet időben, emlékművet, a sztálinizmus áldozatainak, amely avatására ezres tömeg jelent meg.

Sikeres, erőteljes választási hadjárat következtében, a Szovjetunió első szabad választásán, a megyei és a városi tanácsban, a magyar frakciónak meghatározó szerepe lett. Mint a helyi magyarok egyik vezető személyiségét, Ungvár alpolgármesterévé választottak, 1990 és 1994 között töltöttem be ezt a tisztséget. Ezen a poszton elértem, hogy harmincegynéhány utca visszakapta a magyar nevét, a város fő tere Petőfi tér lett, egyik központi utcája Rákóczi utca lett. Több magyar szobrot helyreállítottunk, emléktáblákat helyeztünk el. a nevemhez fűződik a magyar nyelven, magyar nemzeti zászlókkal való ünnepi nagy gyűlések rendezésének engedélyezése és támogatása, a polgármesteri hivatalba magyar nyelvű kérelmek befogadása, több emléktábla elhelyezése, a magyarországi konzulátus megnyitása, működésének zavartalan biztosítása.

Mindez hivatott igazolni Ungvár és Kárpátalja magyar eredetét.
Kezdeményező és alapító tagja voltam a Lembergi és Kijevi Magyar Szövetségeknek.

Ön mit szól ahhoz, hogy egyes akkori és későbbi vélemények szerint a szovjet rezsim, és később az ukrán is, bejuttatta a szövetségbe az ügynökeit, esetleg megvásárolt, vagy beszervezett tagokat?

Annak idején lehetett hallani suttogásokat, hogy ez vagy az besúgó, de hát azzal mindenki tisztában volt, hogy szinte mindenkit megfigyelnek. A KMKSZ megalakulását követően, nyíltan jelentkezett nálam a titkos rendőrség egyik magyar származású századosa, közölte, hogy őt állítottak ránk, nem igényli, hogy minden összejövetelünk helyéről és idejéről értesítsük őt, csak a nyilvános gyűléseinkről. Közölte, hogy a hatóságok megértéssel viszonyulnak a nemzeti érzelmünk erősödéséhez, de felszólított, ne essünk soviniszta orosz ellenességbe. Mondtuk is, hogy semmi bajunk az oroszokkal, mert közülük is sokan, szovjet-kommunista ellenesek. Mi a maximális önrendelkezésre, a függetlenségre törekszünk. Ebben meg is állapodtunk. Záró jelben megjegyzem, hogy ismertette az összes – hál Istennek kevés - magyar belbiztonsági tisztet.

Elmondása szerint egyikük sem ártott egy magyarnak sem, vagy igyekezett segíteni, kimagyarázkodni a bajba, gyanúba jutottaknak. (Persze, hogy ők csak segítettek mindenkinek, hiszen a KGB munkatársai erről voltak híresek. A másik magyarázkodási formula, hogy ők csak parancsot teljesítettek. L. J.)

Még az ukrán önállóság kikiáltása előtt felkeresett a megyei KGB parancsnok-helyettese, mellesleg városi képviselő s egyben, a városi rehabilitációs bizottság tagja. Felajánlotta nekünk a szolgálatait. Több ízben tartott előadást a KGB túlkapásairól, bűnös tevékenységéről, a sok értelmetlen igazságtalanságról. Néhányszor a nyíregyházai, a miskolci és a békéscsabai önkormányzatok szervezésében tartott előadásokat a „malenkij robotról, és a magyar hadifoglyokról, ezeken én tolmácsoltam.

Kárpátalja egyik legaktívabb, legbátrabb, fáradhatatlan magyar vezéregyénisége – Dupka György, aki akkor a KMKSZ felelős titkára, városi és területi képviselő, a megyei és a városi a rehabilitációs bizottság tagja volt, rávette arra az ezredest, hogy Moszkvában készítsen másolatokat a magyarságot érintő titkos dokumentumokról, amit a derék ezredesünk meg is tett. Gyuri közzétett néhány bizonyító, az 1944 őszén a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa 0036. számú rendelete alapján a kárpátaljai magyar, német férfiak elhurcolásával kapcsolatos dokumentumot, mire az ezredest menesztették az állásából, sőt szolgálati nyugdíj nélkül. A moszkvai puccs alatt is velünk volt. Az ezredes neve – Olekszij Korszun, civilben történész. Az ukrán kutatók közül Olekszij Korszun folytatott a legfigyelemreméltóbb levéltári kutatást, ennek köszönhetően a megyei rehabilitációs bizottság és a Szolyvai Emlékpark Bizottság mellett, a széles közvélemény is első kézből értesülhetett a 4. Ukrán Front megtorló intézkedéseiről. Az elsődleges forrás–dokumentumokat három gyűjteményben adta közre, az 500–700 példányszámban megjelent gyűjtemények egy részét átadták a fontosabb ukrán könyvtáraknak. Azóta több nagyon értékes könyvet jelentetett meg. Nagy segítséget nyújtott Dupka György történésznek, a Szolyvai Emlékpark Bizottság titkárának, a kutatásaiban, könyvei és később a disszertációjához szükséges anyagok gyűjtésében. A megfigyelésünkkel megbízott magyar százados önként kilépet a KGB kötelékéből, sikeres nemzetközi(orosz-ukrán) vállalkozásba kezdett, ami az ukránok esze-veszett orosz gyűlölete miatt csődbe ment.

Említette a Petőfi szobrot, amit sajnos a közelmúltban vandál kezek megcsonkítottak.

Mesélne nekem a szobor történetéről?

A KMKSZ alakuló gyűlésén nagy volt a lelkesedés. A felszólalásokban, de a folyósokon is gyakran hangzott el az igény, hogy végre visszaadjuk településeink tisztességes magyar nevét, a Gorkij illetve Lenin szobrok helyett a magyarok és helyi ruszin kiváló személyeknek állítunk megérdemelt emlékműveket. (Később, Dupka György megyei önkormányzat képviselői magyar frakció vezetőjének köszönhetően, szinte mindegyik magyarlakta településünk visszakapta a tisztességes történelmi magyar nevét).   Egyöntetűen döntöttünk, hogy a fővarosunkban - Ungváron kell kezdeni, méghozzá a központi téren, a már ledöntött Sztálini szobor helyén Petőfi Sándornak kell szobrot állítani Az engedélyezést a megyei, még szovjet vezetéstől a KMKSZ elnökének, Fodó Sándornak sikerült kicsikarnia. A vita tárgyát főleg az képezte, hogy milyen méretű legyen a szobor, és mekkora legyen a talapzat. Végeredményben a szobrot – Ferenczy Béni alkotása - 1990. szeptember 29-én együtt avatta fel Göncz Árpád magyar államfő és Leonyid Kravcsuk, Szovjet Ukrajna vezetője. Ezt követőena városi tanács döntése alapján ezt a teret Petőfi térré kereszteltük át.

Az önállósult, alakuló ukrán nemzetállamban, az ukrán nép kezd ráébredni a nemzetiségére, kezd nemzeté alakulni. Ekkor elkerülhetetlen a nemzeti érzelem fellendülése, bizonyos erők türelmetlenkednek, próbálkoznak mesterségesen felgyorsítani ezt a természetes folyamatot. És a jó, egészséges értelemben vett nacionalizmus olykor nagyon is eltorzult formában jelenik meg. A szélsőséges nacionalisták a legveszélyesebbek, ezek mindenkiben, aki nem ukrán, vagy nem igyekszik kimutatni az ukránná válás igyekezetét, ádáz ellenségnek tartanak. Ezért rendeznek rendszeresen, fasiszta módra, fáklyás felvonulásokat, vandál módra meggyalázzák a más nemzetek szentélyeit, emlékműveit, itt megjegyzem, hogy Lembergben és más városokban is szétvertek több létesítményt, zsinagógát, temetőt.

Az Ungvári Petőfi szobrot többször is megrongálták: szétverték a talapzatot, kalapáccsal verték a szobrot, megpróbálták ledönteni. Március 15.-ére virradó éjjelén leöntötték fehér festékkel, amit az egyetem diákjai nagy az ünnepély kezdetéig lemostak. A legutolsó kirívó eset – lefűrészelték a kardot. A számtalan magyarellenes kirohanás a hatóságok hallgatólagos engedélyével, cinkos elnézésével történik. Szinte minden esetet Oroszország ármányságával magyaráznak, miszerint Putyin e feladatokra, magasan kiképzett ügynököket küld Kárpátaljára, hogy éket verjenek az ezeréves ukrán-magyar békés együttélésben.(ilyen badarság !) 

A magyarságot ért számos támadás, sérelem, és most a gyalázatos oktatási törvényt követően, ön szerint van még esély arra, hogy rendeződjön, vagy legalább normalizálódjon az ukrán-magyar viszony?

Csak reménykedhetünk, hogy a józan gondolkodású, becsületes, dolgos és nagyon is toleráns ukrán nép saját kezébe veszi a sorsa irányítását, megszabadul az USA és az EU harapófogójának szorításából. Magára talál, ráébred az erejére, nagyságára, megérti, hogy lehetetlen erőszakkal megszerettetni, megkedveltetni bárkivel is önmagát. Amikor váratlanul, felkészületlenül, Oroszországnak köszönhetően, az ölükbe pottyant ez az önállóság, az ukrán nemzet krémje, valódi elitje – a politikai foglyok, hazatért, és megalakította a RUH nevű mozgalmat, eldöntötték hogy Ukrajna föderatív, valóban független, szabad állam legyen. Hiszen maguk az ukránok is sokfélék, számos oroszajkú vallja magát ukránnak, sőt orosz nemzetiségi régiók, Donbász, Luhanszk, Odessza, Dnyepropetrovszk, Krím, is az új ukrán állam kötelékében akartak maradni. Feltehetően, a messzi külföldről irányított és támogatott erők lefejezték ezt a mozgalmat, A vezérüket, Vjacseszlav Csornovilt, a legesélyesebb elnök-jelöltet meggyilkolták, ügyetlenül autóbalesetnek álcázva. Növekedik azok száma, akik egyre elégedetlenebbek a mai vezetéssel. Jellegzetes példája ennek, Kárpátalja kormányzója, Henagyij Moszkál, korábbi rendőr vezérezredes, aki egy ideig belügyminiszter is volt. Ő élesen kritizálja az új oktatási és nyelvtörvényt, és a Porosenko vezette klikk számos intézkedését. Egyre több helyi vezető szorgalmazza az átfogó mély reformok szükségességét. Jó példa a megbékélési kísérletekre Lviv, azaz Lembergbe, Galicia fővárosa, ahol elindítottak egy akciót, melynek keretében, három napig mindenki csak oroszul beszélt. Ezt nagyjából be is tartotta a majdnem egymilliós ukrán város. Ennek következtében az orosz lakosság igyekezett ukránul beszélni, az ukrán polgárokkal. (Vajon Kárpátalján, az itt élő ukránok körében mikor lesz olyan kezdeményezés, amikor, akár csak egy napig, a megbékélés jegyében, amikor, mindenki megpróbál magyarul beszélni. Már csak a rengeteg segítségért cserébe, amit Magyarország Ukrajnának biztosított, annak megalakulása óta? L. J.)

Hogyan emlékszik vissza a KMKSZ alakuló közgyűlésére?

A KMKSZ alakuló gyűlésére 1989 februárjának végén került sor, Ungváron, a magyar értelmiségiek héttagú kezdeményező csoport szervezésében, Fodó Sándor vezetésével. Ezek közül személyesen senkit nem ismertem. A szünetben sokan érdeklődtek, hogy ki is az a Kövér György, aki megjelentetett egy nagy port vert felkavaró, szovjetellenes, magyar érzelmű cikket, „Ismerjük-e egymást?” címmel. A cikket ukránul írtam az ukrán és orosz lapok számára. Előzőleg bevittem a „Kárpáti Igaz Szó” szerkesztőségébe, gondolván, talán ők is publikálják, nem vállalták – féltek. Ma is függnek a hatalmat bitorlóktól, és első sorban az ő elvárásainak igyekeznek megfelelni.

Szóval jelentkeztem a KMKSZ vezetőségénél, felajánlottam szolgálataimat, és előálltam néhány konkrét szervezési javaslattal. Elvállaltam az Ungvári alapszervezet megalakítását. Nagy volt a lelkesedés. A Kárpáti Igaz Szó kinyomtatott pár száz meghívót, és velük, meg néhány jó ismerősömmel felosztottuk a várost, és bekopogtunk szinte minden magyar lakásba. Rövid időn belül már közel százan csatlakoztak a kis csapatunkhoz. Az alakuló közgyűlésen három jelölt bemutatkozása után engem választottak a városi szervezet elnökévé, és egyúttal a KMKSZ elnökségi tagjává. A magyarokat követve, sorra alakultak a nemzetiségi egyesületek, erősödött a szovjet diktatúra ellenesség. Mivel tökéletesen, anyanyelvi szinten beszélek oroszul, ukránul, ruszinul, némileg szlovákul és lengyelül, ezek nagyobb bizalommal voltak hozzám, sőt megtanultam jó néhány kifejezést a zsidók nyelvén is. Meghívtak szinte mindegyik szövetségnek alakuló gyűlésére. Ott ültem az emelvényen a prezidiumban, ez is hozzájárult a magyarok tekintélyének növeléséhez. Látták, hogy nem különülünk el, bizalommal viszonyulunk hozzájuk. 

Ön szerint, mi volt az oka, hogy a KMKSZ-ben, szinte már a megalakulásától komoly belharcok, hatalmi csatározások dúltak? Ön, aki közelről látta az eseményeket, mit tapasztalt, mit látott? 

A KMKSZ megalakulása után sűrűn kezdték látogatni Kárpátalját különböző magyarországi pártok, szervezetek, a média képviselői, a kormány külhoni magyarok osztályának munkatársai, külügyminisztérium vezetők. Mindenki erkölcsi, jogi és anyagi támogatásáról biztosított minket. Szinte mázsa számra kaptuk a remitendát. A rendezvényeink finanszírozására Fodó Sándor szatyorba hozta át a határon a készpénztét. Néhányszor én is hoztam kisebb összegeket. A kiadásokat az elnökségen szigorúan ellenőriztük, az elnökség jóváhagyásával a beszámolót elküldtük az adakozóknak. Egy idő után a kormány alapítványokat hozott létre, amiken keresztül, pályázati alapon lehetett hozzájutni jelentős összegekhez. Létre is hoztunk egy pénzügyi bizottságot. Az elnöke, egy magasan képzett becsületes pénzszakember, bankigazgató helyettes, nem egyszer panaszolta, hogy az aláírt összeget nem teljes mértékben kapta kézhez, holott a teljes összeggel kellett elszámolnia. Mindez visszaélésekre adott lehetőséget. Fodó ekkor már súlyos beteg volt, huzamosabb időre Magyarországon gyógykezelték. Az elnöki posztot Kovács Miklós sajátította ki, csakúgy, mint a pénzek feletti intézkedési jogot.

Ukrajna önállósulása után az új választási törvény szerint képviselő jelölteket csak pártok állíthattak. Ahhoz, hogy egy országos pártot bejegyezzenek, minimum hat megyében kellet lennie alapszervezeteknek. Nyakunkba vettük az államot és sikerült is több megyében felkutatni magyarokat. Így létrejött az UMDSZ – Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség, ami mint párt lett bejegyezve. A KMKSZ tagságának egy része szintén átment az új pártba, hiszen ez ugyanaz volt, csak más elnevezéssel. Itt névlegesen vállaltam az elnökhelyettesi posztot, a városi tanácsot a kezdetekben párttalanítottuk, ezért az alakuláskor csak a nevemre volt szükség. Elnöknek Tóth Mihályt választottuk. Ez az új szervezet aktív munkát kezdett kifejteni, mind sikeresebb és népszerűbb lett, ami a KMKSZ Fodó nélküli vezetőségéből bizonyos irigységet és féltékenységet váltott ki, ráadásul a Magyarországról folyósított támogatási összegeket is ketté kellet osztani. A megcsappant összegekből szűkebben lehetett költekezni. Ezt végképp nem bírta elviselni a KMKSZ szűk körű vezetősége, és rágalom hadjáratott indított az új párt ellen, kihasználva a személyi kapcsolatokat, „haverságot”, egyes kormánytagokkal illetve befolyásos pártfunkcionáriusokkal. Féltették a hatalmukat, hiszen az biztosította a gondnélküli megélhetésüket. Ezért lassan eltávolodtam a szövetségtől.

Biztos vagyok abban, ha nem kapnánk az anyaországtól oly bőkezű támogatást, és nem állna lehetőségük felhasználni a szervezetet, mindkettőt, ugró deszkának a karrierjük felépítéséhez, mindegyik már rég elhagyná a szövetséget.

Ezzel azt akarja mondani, hogy az egységes kárpátaljai magyar érdekvédelmet tulajdonképpen Budapestről verték szét, vagy legalábbis a magyarországi vezetés segítségével?

Az egyik írásomból vett idézettel kezdeném a választ. „ Mi, a külhoni magyarok másképp éljük meg a magyarságukat, mint az anyaországiak. Az észjárás racionálisabb, józanabb, hisz érdekmentes, nincs megfertőzve pártok közti acsarkodással, hatalomra törekvéssel, nem annyira „agymosott", nem annyira túlpolitizált. Mentesek vagyunk a jellegzetes magyar „rangkórságtól". Nem nagyon foglalkoztat, hogy melyik párt bitorolja a hatalmat, ill. kit/kiket szolgál a kormány. Inkább csak az, hogy a mindenkori magyar kormány hogyan viszonyul hozzánk, milyen bátran és hatásosan áll ki az érdekünkért.”

Felnéztünk a Magyar kormányra, a politikusokra. Okosabbnak, tapasztaltabbnak tartottuk őket önmagunknál. (Vajon miért is?A magyar kormány, főként történészekből, írókból, tanárokból állt, akik nem értettek a politikához, nem tudták hogyan bánjanak az ölükbe szakadt hatalommal. Antall Józseffel az élen, történelmi jelentőségi esélyeket szalasztottak el, rengeteg, az országra és a nemzetre negatívan ható hibát vétettek. L.J.)

Hiszen döntő szerepe volt az új világrend létrehozásában. Elhagyatta a szovjet csapatokat Magyarországból.

Egyáltalán nem érdekelt, hogy a testvérvárosaink polgármesterei, önkormányzatai melyik és milyen párt tagjai, sem a kormányhivatalok vezetői, államtitkárok, miniszterek párt-hovatartozása. Amíg az MSZP volt hatalmon, az ezredforduló után újonnan, kényszerből, megalakult az UMDSZ, valójában 1990-ben a KMKSZ, a Lembergi MKSZ és a Kijevi MKE alapította. Én időlegesen vállaltam az elnökhelyettesi beosztást, hálásan fogadtam el a kormány tanácsait, támogatását, a bátorításukat. Nem úgy egyes KMKSZ vezetők, akik a magyar kormány támogatása miatt az MDSZ-t kommunistának titulálták, ellenük kezdtek áskálódni, amiért a támogatásokból nekik kevesebb jutott. Amikor a Fidesz került a hatalomra, az UMDSZ alig részesült anyagi illetve erkölcsi támogatásban. A Kárpátaljai magyarságot három kategóriába sorolták: jó magyar a KMKSZ tag, tűrhető magyar a semleges, aki csak a szívében-lelkében magyar, és rossz, sőt majdnem, hogy ellenség, az UMDSZ tag. Az UMDSZ minden közeledését a KMKSZ határozottan elhárította – mondván, kommunistákkal nem bratyiznak. Holott a magyar párt vezetésében egyetlenegy volt kommunista illetve Komszomol aktivista sem volt, ellentétben a KMKSZ-el. Az én békítési próbálkozásaimat is elvetették olyannyira, hogy minden megemlékezésből, minden iratból kihúzták a nevemet. Hála Istennek, a mai Fidesz kormány kinőtte ezt a „gyermekbetegségét”, és sikerült rendet teremteni a Kárpátaljai magyarok közt. Megítélésem szerint, most sem a Fidesszel, mint párttal szimpatizálunk, sőt, de Orbán Viktor tekintélye megingathatatlan. 

A szavaiból az tűnik ki, hogy megfelelően hatékonynak találja a regnáló magyar kormányzat határokon túli magyarokkal kapcsolatos politikáját. Önnek van összehasonlítási alapja, mi a különbség az Orbán, az Antall, vagy éppen a Gyurcsány kormány kisebbségi politikájában?

Mint említettem, akkoriban nem nagyon foglalkoztatott Magyarország kormányának politikai színezete. A Városi Tanács az első ülésein de-politizálódott, az-az a vezetőség, a bizottságok elnökei, a Végrehajtó Bizottság tagjai felfüggesztették a pártokban vagy politikai jellegű mozgalmakban viselt tagságukat. Jómagam is kénytelen voltam átadni a KMKSZ-ben betöltött vezetői posztomat. A következő, 1994 évi választásokon nem indultam. Nagyon jól jövedelmező magánvállalkozásba kezdtem (két év alatt összekuporgattam egy „Ford Fiestára”). A munkám során gyakran utaztam Magyarországra, valamint a szomszédos Galícia városaiba, ezért nem tudtam belemélyülni se a KMKSZ, se az UMDSZ ügyeibe. Az Ungvári szervezet nem részesült semmiféle anyagi támogatásban, kizárólag a tagdíjakból és adományokból fedezte a működéséhez szükséges kiadásokat. Szerencsére, több sikeres üzletember volt a tagságban, de a kívülállók sem fukarkodtak.

Ami a mindenkori magyar kormányok kisebbség-politikáját illeti, a jelenlegi kormány nyújtja a leghatásosabb anyagi és erkölcsi támogatást a Kárpátaljai magyarságnak. Szinte emberfeletti áldozatokat vállal, első sorban a magyarok otthon maradásának érdekében, a magyar föld megőrzéséért, de egyik kormány sem hanyagolta el a külhoni magyarokat. Mindegyik elegendő anyagi támogatásban részesítette, a szocik főként az UMDSZ-t, a Fidesz pedig a KMKSZ-t. Meglepő, de a szocialista kormányzat, azok, akik olyan esze-veszett, megbocsáthatatlan magyarellenes agitációt folytattak a kettős állampolgárság ellen, 2008-ban felépítették Beregszászban az Európa – Magyar Házat, amit az UMDSZ vett birtokba és napjainkig kielégíti a magyarság legmagasabb igényeit. Jelenleg ott székel a KMMI, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, aminek vitéz dr. Zubánics László UMDSZ elnök a vezetője. Ungváron vásároltak egy kisebb telket egy csinos házzal, ott jelenleg MÉKK, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége székel, amit vitéz dr. Dupka György vezet. Az első Orbán kormány bevezette a Magyar Igazolványt, ami egy sor kedvezményt biztosított és biztosit a tulajdonosainak. Azt a lelkesedést, amit ez kiváltott, az erkölcsi hatását lehetetlen túlbecsülni, hiszen olyan hiteles dokumentum, ami igazolja a magyar nemzethez való tartózásunkat!

Na és a kettős állampolgárság szükségességét, hatását, jelentőségét csak végképp elfogult, elvakított, elferdült gondolkozású ostoba politikusok kérdőjelezhetik meg.

Említette a KMKSZ vezetősége körüli kétes dolgokat, de később hasonló híresztelések keltek szárnyra az UMDSZ-el kapcsolatban is. Ön, hogyan emlékszik vissza erre? 

Mint már korábban említettem, a magyar kormány alapítványokat hozott létre, amelyeken keresztül pályázatok formájában finanszírozza a határokon túli magyar intézményeket, egyesületeket, rendezvényeket. Logikus, hogy az e célokra szánt összegek egy részét az alapítványok a működtetésükre fordítják, ami nem egy stabil változatlan összeg. Ez bizonyos visszaélésekre adott és ad lehetőséget. Nehéz ellenállni a kísértésnek, ha a pénztárca megvastagítására kínálkozik lehetőség. Többen is panaszolták, hogy nem az aláirt összeget kézbesítették nekik, de az adományozó felé a teljes összeggel kénytelenek elszámolni. már csak a kárpátaljai szervezetek jó híre és becsülete miatt is. Ezért számoltak be nem létező szolgáltatásokkal, kiadásokkal és magasabb árakkal. Végeredményben, a lopással gyanúsított személyek tisztázták magukat, bebizonyították a tisztességüket, a becsületességüket. (Valóban így történt? L. J.) Ezért az anyaországiak kénytelenek voltak elsimítani a dolgokat, a fontosabb cél érdekében elnézni a kisebb nagyobb visszaéléseket.

Mi a véleménye arról, hogy a szóbeszéd, de a szemben álló tábor számos politikusa szerint is, az UMDSZ vezetője alvilági kapcsolatokkal rendelkezett, sőt erre és más viselt dolgaira hivatkozva, magyarországi politikusok kezdeményezték, hogy személyét nyilvánítsák nemzetbiztonsági kockázatnak?

Csak felületesen ismertem Gajdos Istvánt, az ukrán parlament egykori magyar képviselőjét, volt UMDSZ elnökét, sikeres üzletembert. Dicséretesek a következetes, kompromisszumokra kész közeledési próbálkozásai a KMKSZ felé, amit a KMKSZ vezetősége minden alkalommal elhárított. Az első Orbán kormány idején egy vádaskodási lavina zúdult az UMDSZ aktívájára. Tudtommal, a pénzekkel való visszaélések, a sikkasztások vádja alól tisztázták magukat. Az alvilággal való kapcsolatairól is hallottam pletykákat, ami az irigyei, konkurensei, politikai ellenfelei ármánykodásaival magyarázható.

Mellesleg a KMKSZ vezéreivel kapcsolatban is keringtek aljas, őket kompromittáló híresztelések, pletykák, amiket igyekeztem még csirájában elfojtani.

Alpolgármestersége alatt milyen összetételű volt a város vezetése? Tapasztalt bárminemű magyarellenességet?

A 1990 évi választások előtt a szovjetek egy sor progresszív, demokratikus változást vezettek be a választási törvénybe. Így a helyi tanácsok (ma önkörmányzatok) képviselői száma a lakók számától függött, kb. 1000 lakót képviselt egy képviselő. Ungvár 125 000 fős lakosságának megfelelően 125, nagyjából egyforma választókörzetre lett felosztva. Mindegyikben több jelölt közül választhattak a szavazók, vagyis valódi választások voltak, nem szavazás. A városi KMKSZ alakulásánál feltérképeztük a lehetőségeket, és azokban a körzetekben indítottunk jelölteket, ahol a legtöbb magyar élt. Két kört írt elő a törvény. Az lett képviselő, aki a körzetében 50%+1 fő szavazatot kapott. Az első körben mindössze harmincnéhányan jutottak be, többségük kommunista, de a megválasztottak közt voltak néhányan a mienk közül is. Örömteli bizakodásra adott okot, hogy az erőteljes, jól átgondolt és megszervezett kampány következtében a mieinkre több nem magyar is szavazott.

A második fordulóban már az lett megválasztva, aki a legtöbb szavazatot kapta. Aggodalmat a kommunisták sikere váltott ki. Ezért, nehogy többséget szerezzenek a tanácsban, alapítottunk egy választói „Pozíciónk” elnevezési klubot. Üléseinkre meghívtuk a megalakult nemzetiségi egyesületek vezetőit, aktivistákat. Ugyancsak felosztottuk a körzeteket, megalapítottuk a számításba jöhető jelölteket, akiket megfelelőnek véltünk megkerestük, és aki egyetértett a programunkkal, megeskettük és támogattuk. Ezek mindegyike valamelyik klubtag kíséretében bekopogott a körzete szinte mindegyik lakásába, bemutatkozott, ismertette a programunkat. Méghozzá a magyarokat más nemzetiségi kísérte, míg az ukrán/ruszin/orosz/zsidó jelölteket - magyar. Végeredményben, a tanácsban 55%-ba szovjetellenes erők kerültek be. Ezen belül a magyar frakció száma 47 személyből állt, 27 magyar + 20 ruszin. Azaz döntő szerepe volt.

A polgármester személye döntő volt. Az üléseinken öt jelölt közül nagyon kemény átvilágítás, vizsgáztatást követően, a cseh származású, de inkább ruszin érzelmű egyetemi tanár Landovszki Emil történész mellett döntöttünk, megjegyzem, a felesége színtiszta magyar. A többit lemondattuk a jelöltségről. Így a kommunisták jelöltje ellen, az előre megirt forgatókönyvünk szerint alakuló gyűlésen, nem nagy többséggel, de Landovszki lett a városunk életét nagymértékben befolyásoló első személy. Helyettesnek a képviselők közül javasoltak személyeket. Előzetes megegyezés nélkül, teljesen váratlanul, a magyar frakció, szerénységemet javasolta. A három jelölt bemutatkozását követően, titkos szavazással a 125-ből én 109 szavazatot kaptam. A végrehajtó bizottságba a polgármester javasolta a személyeket, mindezeket a nemzetiségi egyesületekkel egyeztette. Tekintélyének és személyiségének köszönhetően a képviselők nagyobb vita nélkül elfogadták javaslatait. Ezek, mind ugyancsak magyar szimpatizánsok voltak, vagy legalább is úgy tettek. 

Már a kezdetektől igyekeztek jó kapcsolatokat kiépíteni Magyarországgal, megyei és városi önkormányzatokkal. 

Ez van. Testvérvárosi kapcsolatot létesítettünk több Magyarországi várossal, de ezen túlmenve, egy-egy német, szlovák, lengyel és orosz várossal is. Az ezekkel való együttműködésünk fenntartása és fejlesztése kizárólag az én feladatom volt. Főleg a Magyarországi képviselők látogattak minket rendszeresen, meghívtuk őket az üléseinkre, de hozzájuk is delegáltunk képviselőcsoportokat tapasztalatcsere céljából. A városháza dolgozóinak gyermekeit a testvérvárosaink üdültették a Balatonon, Magyarországot bemutató látogatásra nagyobb csoportokat hívtak meg. Nem csupán kulturális téren folyt gyümölcsöző együttműködés, de például a rendőrségi vezetőket is meghívtuk tapasztalatcserére. A sajtó, amit a város vezetősége kontrolált, nagyon kedvező beszámolókat írt ezekről az eseményekről. Egy idő után felélénkültek a gazdasági kapcsolatok is, Ungvárra rengeteg üzletember érkezett, főként az anyaországból. Ezáltal a város vezetése, de több intézmény is, kimondottan magyar szimpatizáns lett, nem így a kommunistáknál maradt megyei vezetés. 

Milyen volt a viszony, hogyan tudtak együttműködni a kommunista irányítású megyei vezetéssel?

A SzU szétesése napján a Városvezetésünk összehívta a legmegbízhatóbb képviselőket és döntöttünk, hogy mindenféleképp meg kell akadályoznunk legalább a városi pártbizottság dokumentáció kimentését, esetleg megsemmisítését. Ebben egyetértet velünk a városi rendőrfőkapitány – egy derék RUSZIN becsületes ezredes is. Felosztottuk a kabineteket, nagyobb vállalatokat, szét osztottuk a meghatalmazásokat, amit jóváhagyott a Város ügyészsége is. Nekem a főtitkár első helyettese Vasziljev jutott. Munkaidő közepében, félre állítottuk az őrködőket, és elég brutálisan harmad magammal berontottunk az épp tanácskozást tartott titkár kabinetjébe. A jelenlevőket felszólítottuk távozásra, a titkárt pedig a széf és asztalfiók kulcsai azonnali átadására. Szó nélkül engedelmeskedet, csak kérte, hogy engedjük magához venni a személyes dolgait, ill. személyes iratait és feljegyzéseit. Miután önként átadta ellenőrzésre, engedélyt kapott. Már jóval később felkereset, és megköszönte, hogy semmi sértegető kijelentéseket nem tettünk, nagyon úri módra történt a rangfosztása. Mellesleg Ő talán az egyetlen igazi ÚRI ember volt abban a pártbizottságban. Ezért élete végéig köztiszteletben állt. Sikeres vállalkozásba kezdet.

Tehát, városi kommunista párt elfogadta a mi győzelműnket, illetve beismerte a vereségét, és békésen átadta a teljhatalmat a városi tanácsnak. Nem úgy a megyei kommunista vezetői, akik a város felett is uralkodtak. Fájdalmasan érintette őket a hatalmuk megnyirbálása. A polgármesterünket, aki akkor még párttag volt, találkozóra rendelte be a megyei főtitkár. Megpróbálta maga alá rendelni, de Emil Landovszki úr határozottan kijelentette, hogy semmilyen fenti utasításokat, egyeztetéseket nem hajlandó követni. Csak a törvény és a városi tanács áll fölötte. Nem volt hajlandó fogadni még a megyei vezetők képviselőit sem.

Ezután ezek a csinovnyikok nálam próbálkoztak. Rövidesen azután, hogy elfoglaltam a kabinetemet, a titkárnőm kapcsolta a megyei pártot. Egy férfihang erélyesen közölte, hogy a főtitkár rendel magához. Határozottan válaszoltam, hogy nem vagyok/voltam párttag, nem látom értelmét az ilyen látogatásnak, és különben is engemet ne rendeljen be magához senki! Az elvtársak megszokták, hogy mindenkinek, mindenben parancsolhattak. De nem nekem. Közöltem, amennyiben emberi módon, emberi hangon, valaki megkér személyesen, tisztázva a vizit célját, eleget teszek a meghívásnak, avagy nem.

A szobámban tartózkodó munkatársaim elfehéredett arccal hallgatták végig a beszélgetést. Többet nem is próbálkoztak nálam. Viszont a megyei tanáccsal, az önkormányzattal, sok mindenben együttműködtünk.

Ha valami oknál fogva, ma ajánlanák fel Önnek, hogy legyen Ungvár alpolgármestere, vállalná?

1994 nyarán a már függetlenné vált Ukrajna új választási törvényt fogadott el. A városi önkormányzat képviselőinek számát a felére csökkentették. A városelnököt, azaz a polgármestert, közvetlenül a lakosság választotta. Nagy fölénnyel egy sikeres, erélyes vezéregyéniséggel megáldott személy győzött. Ekkora már elburjánzott az ellenőrizhetetlen vad kapitalizmus, felütötte fejét az agresszív ukrán nacionalizmus. A tanácsba, túlnyomó többségben tolakodó, cinikus haszonleső egyének kerültek be, a hét magyar és néhány becsületes személyt lehurrogták. A személyes érdekeit mindennek elé helyező polgármester, természetesen, igyekezett megfelelni, illetve együtt úszni az új hullámmal. Több magyar emléktáblát levétetett, néhány, általunk visszaállított történelmi utca nevét ukránra változtatta, illetve visszaállítatta a szovjet elnevezést. De a Petőfi teret nem sikerült az Újraegyesítés névre visszakeresztelni, hiszen a Petőfi szobor felállítását maga Leonyid Kravcsuk volt USZSZK és egyben a független Ukrajna első elnöke is szentesítette. A város mai vezetése szinte apolitikus, a magyarellenes kirohanások a város, a megye

és a rendfenntartók hallgatólagos beleegyezésével történnek. Részben, mert szerintem a magyar kormány hízelgő magatartását, a magyarok gyengeségének, gyávaságának vélik. Természetes, hogy ebben a politikai, erkölcsi klímában egy becsületes ember nem vállalhat szerepet, nem lehet részese ennek az eltorzult, hazugságokra épült rendszernek. Tehát ezért nem vállalnám. 

Ön hogyan emlékszik vissza az ukrán függetlenség körül kialakult eseményekre?

A Szovjetunió szétesése kezdetén, az országban, felütötte a fejét a szélsőséges agresszív, sajátságos, ukrán nacionalizmus. A szomszéd Galíciából százával jöttek Ungvárra harcias kedvű banderisták (az ukrán szélsőséges nacionalista vezér – Sztyepán Bandera - nevét viselő szervezet tagjai), akik spontán nagygyűléseket szerveztek, kiállva Ukrajna függetlensége mellett. Kisebb csoportokban is felvonultak az utcákon, és kötekedtek a magyarul beszélőkkel, mondván, ez 1000 éves szent ukrán föld, hát beszéljünk ukránul egymás között is. Ezekből kisebb csetepaték is születtek olykor.

A Városi Tanács, a megye erélyes támogatásával, operatívé betiltott minden tömeges gyülekezetet a városban, de főleg a stadionokban, parkokban, hiszen a tömeg kitaposta a pázsitot, használhatatlanná tette azt. Másutt pedig akadályozták a forgalmat. A helyi rendőrség betartotta a határozatot, készséggel fellépet a galíciai nacionalista rendbontók, az úgynevezett diverzánsok ellen. (Ma ezek és soviniszta társaik nevezik a kárpátaljai magyarokat és más nemzeti kisebbségeket szeparatistáknak. L. J. )A továbbiakban, a béke megőrzése érdekében, a hágón felállított kordon, ezeket a buszokat visszafordította. Rövidesen bekövetkezett az elkerülhetetlen, a nagy szovjet birodalom szétesett. A városi tanács első döntései közt, többek közt volt, a vallási szabadság helyreállítása. Visszaadtuk a felekezeteknek az elkobzott, államosított vagyonukat, ingatlanjaikat. A szovjetek korábban betiltották a görög katolikus egyházat, azokat a papokat, akik nem tértek át a pravoszláv vallásra a Gulágra hurcolták, 125 papot, köztük Romzsa Tódor püspököt, pedig kivégeztek. Ennek ellenére a felekezet titokban mégis illegálisan létezett, Szemedi esperes úr. aki buszsofőrként dolgozott, vezetése alatt. Komoly bonyodalmakat okozott a Kárpátalja, de valószínűleg Közép-európai legnagyobb görög katolikus templomának a törvényes tulajdonosának. A kényszerből pravoszlávvá vált görög katolikusok visszatértek a saját vallásukhoz, és mindenáron birtokba kívánták venni a már törvényesen visszakapott szentélyüket. Ennek a pópákkal felhergelt ortodox hívők nagyon agresszívan próbáltak ellenállni. A rendőrség, és a városi tanács képviselői tartották féken a két ellenségeskedő gyülekezetet.

A Városi Tanács blokádja alatt, a pravoszláv hívők egy csoportja betört az épületbe és megtámadta a polgármestert, de Önt is meg akarták lincselni.

A sátorokban az ortodox hívők egy része éhségsztrájkba kezdet. Ennek következtében már a kívülállók is kegyetlenséggel kezdtek vádolni, sőt elhangoztak magyarellenes megnyilvánulások is. A sátrakat egy idő után felszedték ugyan, de a tömeg, túlnyomó többségében asszonyok, követelték, hogy személyesen beszélhessenek velem, és vonjam vissza a számukra kedvezőtlen tanácsi határozatot. Le is mentem hozzájuk, de az eleinte nyugodt békés párbeszéd hamar elmérgesedett, a pópák által felhergelt asszonyok felemeltek és a fejük fölött vittek hogy befullasszanak az Ungba. A képviselők mentettek ki szorult helyzetemből. A zakómat letépték rólam, összetaposták a szemüvegemet. A rendőrségnek végül sikerült szétoszlatnia a tömeget. Délután aztán betörtek a városháza épületébe, a tanácselnök hivatalába, neki rontottak, ütlegelték, lefogták, hogy kidobják az ablakon. Magas kisportolt izmos ember, kirángatta magát, és menekülve felmászott a tárgyaló asztal közepére. Ekkor néhány rendőr és markáns képviselő elég brutálisan kiűzte a felbőszült tömeget. 

Nem volt életbiztosítás akkor Ungvár vezetőjének lenni. A pravoszlávok tiltakozása mégsem volt hiábavaló, mert a határozatott betartották, és a templomból menniük kellett, de mégsem maradtak imahely nélkül.

Ungvárnak volt még egy kisebb görög katolikus temploma, amit a szovjetek átépítettek az egyetem egyik kísérleti laboratóriumává. A városháza bejárata előtt ülő és fekvő tüntetést szerveztek, a téren, sátrakban lakva tartottak 24 órás ügyeletet. Később többen is éhségsztrájkot jelentettek be. Ezeket több ízben is rajtakaptuk, az éjjeli lakmározáson. Végül is sikerült kiegyezni. A város vállalta, hogy gőzerővel restauráltatja az egyetemi laboratóriumot, addig is a templomkertben ideiglenes imádkozó pavilont állított fel a pravoszlávok részére.

Később, megnyugtatóan rendeződött a vallásháború, a pravoszlávok kaptak egy új, hatalmas székesegyházat.Igen, végeredményben ez történt. Ungvár új centrumában lebontásra került néhány kisebb ház, tulajdonosaik cserébe új, nagyobb területű, összkomfortos lakásokat kaptak. Ezek helyén leningrádi építészek tervei alapján, a Moszkvai Pátriárkhátus támogatásával felépült Kelet-Európa legnagyobb és legszebb, jellegzetes „hagymás” kupolás orosz pravoszláv dómja, amelynek látogatása napjainkban már csökkenőben van. Ezt főleg a ruszinok (ruténok) látogatják. Napjainkra, a város különböző részein, tíznél is több ukrán ortodox templom, templomocska épült. Kárpátalja szinte mindegyik településén, függetlenül a hívők számától, sőt azok hiányában is, épülnek a pravoszláv templomok, drasztikusan megváltoztatva a települések arculatát. Ezek hivatottak bizonyítani, hogy Kárpátalja 1000 éves ukrán föld.

Anno sok bírálat érte az új vezetést, köztük az ungvárit is, miszerint nem tudta, vagy akartamegakadályozni, hogy egyes nyerészkedők megkaparintsák az állam, ha úgy tetszik, a népvagyonát. Sőt, némelyek még tevőlegesen is részt vettek ebben, vagy éppen élenjártak, minta már ön által is említett új polgármester is. Mit tud ehhez hozzáfűzni? Mintalpolgármester, milyen hatásköre, mozgástere volt? Mennyire látott rá ezekre az ügyekre?

Az első valóban szabadon, demokratikusan választott Ungvári városvezetőség felépítésében és az állam vezetősége közt bizonyos mértékben párhuzamot lehet vonni. A polgármester – az elnök és egyben miniszterelnök is, az álpolgármester pedig az elnökhelyettes, és egyben a parlament elnöke is. A városi tanácsot, a 125 képviselővel nyugodtan tekinthetjük egyfajta parlamentnek. Később a város parlamentje kinevezett egymásodik alpolgármestert, aki a miniszterelnöknek felelt meg. Az ő hatásköréhez tartozott a végrehajtó bizottság és az apparátus, az én, a városi parlament elnöke, feladatom volt a konzultatív kapcsolattartás a nemzetiségi szövetségekkel, a pártokkal, a mozgalmakkal. Vállaltam, hogy tartom a kapcsolatot a rendőrséggel és ügyészséggel is. Az én feladatom volt a nemzetközi és belföldi kapcsolatok felügyelete, a Kijevi Parlamentben való képviselet, kapcsolat a felekezetekkel stb.

A mi kormányzásunk alatt néhány apró haszonszerző ügy kivételével, nem voltak hatalmi visszaélések. A képviselők többségét még megválasztásuk előtt külön-külön megeskettük.

Nem volt időnk, se lehetőségünk se merszünk megtanulni lopni, sikkasztani, basáskodni, viszont sok mindenben elsők, példamutatók voltunk. Ungváron elsőnek távolítottuk el a középületekről a szovjet zászlót és a címert. A magyar nemzeti zászlót ugyancsak elsőként Ungváron húzta fel a zászlórúdra magyar iskola területén Aljohin György iskolaigazgató. A megyei városok egyesületének alakuló gyűlését Ungváron tartották, aminek az elnökségi tagjává választottak. A privatizáció is Ungváron indult el a megyében, a pályázatok kiírására, a licitálás lefolyására hozzánk jöttek tapasztalatért. Mi pedig a magyaroktól tanultunk.

Ukrajna függetlenségének kikiáltása után elindultak kishazánkba, felderítő látogatásra az oroszországi, de főleg a kaukázusi maffia klánok vezérei, de érkeztek az északi régiókból is. Nagyon is vonzó lett a négy állammal határos európai arculatú megye, hogy elejét vegyük a városunk maffia központtá válásának, a városi tanács haladéktalanul hozott egy törvénybe ütköző határozatot, amivel megtiltotta a kárpátontúli területekről érkezők letelepedését. Ezt a határozatot nem torpedózta meg sem az ügyészség, nem kifogásolta sem a rendőrség, sem a KGB. Kravcsuk, az államelnök, külföldi útját megszakítva, leszállt az Ungvári reptéren, majd magához rendelte a polgármester urat magyarázatra. A majd félórás magyarázkodást követően, hallgatólagosan helyeselte döntésünket. A hivatalos indoklás: Ungvár és a Megye is túl van népesedve, égető probléma a katasztrofális lakáshiány, a munkanélküliség, kevés a szabadon hasznosítható föld, a gazdaság nem bír ki még minimális népnövekedést sem. Szerencsére, senkinek nem jutott eszébe, hogy az adatokat ellenőrizze. Az Északi vállalatok által befejezés alatt levő két 100 lakásos házat a város vagyonába vettük, azaz elkoboztuk.

Jó lenne, ha a magyarlakta települések vezetői hasonló határozottsággal, bátorsággal igyekeznének meggátolni az ukránok illetve az oroszok betelepülését, a szláv etnikum kárpátaljai terjeszkedését. Ezt leghatékonyabban úgy lehetne meggátolni, ha a polgármesteri hivatalok az Anyaország anyagi támogatásával, megvásárolnák azok házait, akik áttelepülnek Magyarországra. Ezeket bizonyára hasznosíthatnák a szétköltözni kívánó családok, a helybeli vállalkozók, de kizárólag csak magyarok, és akár a polgármesteri hivatal is. 

Említette, hogy már az Antall kabinet is jelentős összegekkel támogatta a kárpátaljai magyar szervezeteket. Kiemelte, mennyire tisztelték a magyar politikusokat. Ön és környezete, hogyan fogadta az ukrán-magyar alapszerződést, amit nyugodtan vehetünk a kárpátaljai magyarság elárulásának, hiszen mára kiderült, hogy mennyit is ér ez a számunkra?

Az alapszerződés tartalmát, lényegét, okait nem verték nagydobra, kezdetben nem is tudtam erről, de természetesen, nekem is van véleményem az ügyről. Anno meghívást kaptam Meghívtak a Miskolcon megtartott MDF kongresszusra, ahol, többek között bemutattak Antal Józsefnek is. Meglehetősen hosszan elbeszélgettünk a kárpátaljai magyarságról, törekvéseinkről, az ukrán, szovjet, orosz politikumról. Arról álmodozott, de a vezető politikusok, elemzők is, hogy milyen jó lenne visszacsatolni az egész Kárpátalját, siránkoztak azon, hogy a nagy Magyarország elveszítette a területének és a lakosságának nagy részét. A szünet után, váratlanul felkértek, hogy tartsak egy rövid, tájékoztatót! Feltették a kérdést, szeretnénk-e visszatérni az anyaország kötelékébe? Hát persze, hogy szeretnénk - válaszoltam.

Mérsékeltebb magyar vezetők felszólítottak, hogy gondoljuk át józanul, mit is jelentene, ha Kárpátalja egész területét visszacsatolnák Magyarországhoz, milyen következményekkel járhatna ez. Magyarországhoz viszonyítva nagyon szegény, elmaradott ukrán lakta területetek kerülnének az országhoz, csak hatalmas áldozatokat követelő gazdasági intézkedések árán lehetne ezeket felzárkóztatni. Továbbá felmerült a kérdés, hogy kell-e nekünk, több mint egy millió, enyhén szólva, a magyarok iránt semmi szimpátiát nem érző, sőt irigy, ellenséges, magyarul nem tudó idegen népesség? Milyen feszültséget okozna csak a nyelvi probléma? Meg tudnánk-e birkózni ezekkel a problémákkal? Már akkor felerősödött a nemzetiségiek önállóságra, függetlenségre való törekvése, a kárpátaljai ruszin-ukránok ugyancsak független köztársaságról álmodoznak, mára megalakítottak az árnyékkormányukat is. Még az is felmerült, hogy ebben az esetben, a szlovákok, a románok és a szerbek, talán még hadat is indíthatnának ellenünk, nehogy később tőlük is követeljük az elrabolt földjeinket. Viszont, ha csak a magyar lakta területre jelentenénk be igényt, ami országos viszonylatban igen kis terület, a szovjetek és az ukránok is másképen viszonyulnának a dologhoz, logikusnak ítélnék az igényeinket.  

Itt talán célszerű egy kis elmélkedés. Az emberiség (de az állatvilág is) úgy van beprogramozva, hogy mindenáron igyekszik bővíteni az uralma alatt levő földterületet. Független attól, miként kaparintotta meg azt, foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, akár élete árán is hajlandó megvédeni. Látjuk, hogy ölre mennek a jó szomszédok akár csak egy 10 centis mezsgye határért…Gondolom, ezzel tisztában van minden felelős politikus,

Szerintem fokozatosan kell előállni az igényeinkkel. Határozottabban bevetni minden eszközt, hogy létrejöjjön, visszaálljon, egy önálló választó körzet, amely magába foglalná az összes magyarlakta települést. Azután e körzet határainak megfelelően kissé átszabni a megye járásainak határvonalait. Ily módon a megnagyobbított Beregszászi járást egy helyi népszavazás követelményének megfelelőjen átneveznénk Magyar Nemzeti, de akár csak Tisza-menti járásnak, vagy körzetnek, és csak ezután nyújtsuk be az önrendelkezési igényünket, és majd autonóm területté válást, . Természetesen , eleinte hangoztatva az Ukrajna határainak tiszteletben tartását.

Úgy tudom, Önnek a visszahonosítás sem ment könnyen, mi volt a probléma?

2002 elején Laci ikerbátyám kérésére úgy döntöttünk, hogy visszatelepülünk anyaországunkba családegyesítés címen. Ő már jóval korábban egyesült a családjával. Ugyanis a fia v. Dr. Kövér László neurológus, és a lánya Dr. Kövér Andrea terapeuta, a Tartui Állami Egyetem orvostudományi karának elvégzése után nem akarták a szovjet megszállókat szolgálni, családegyesítés ürügyén 1990-ben áttelepültek Nyíregyházára az édesapám Endre nevű öccséhez. Egy évre szóló tartózkodási engedélyt kaptunk. Ekkorra Laci már vásárolt Debrecenben egy tágas nagy házat, itt húztuk meg magunkat. Az év letelte után, hogy meghosszabbítsam a tartózkodás idejét, újból végig kellett járnom a szükséges iratok beszerzésének kálváriáját, azok magyarrá fordítási költségével. E második év végén, mert csak ez után lehetett benyújtani a letelepedési kérelmet, közölték, hogy elengedhetetlen feltétel, hogy a kérelmező bankszámláján legyen legalább 3500, mások szerint 5000 amerikai dollár, és hogy ez a számla „élő” legyen. Nyitottam is egy számlát ötezer euróra, amelyet rendszeresen növeltem. Ezt követen elutasították a letelepedési kérelmünket, azzal az ürüggyel, hogy nincs biztosítva a lakhatásunk, holott Laci és családja közjegyző előtt kijelentette, hogy az összkomfortos házrészt, akár életünk végéig rendelkezésünkre bocsátja.

Egy neves ügyvéd beavatkozásának köszönthetően ezt az akadályt elhárítottuk. Ekkor a hivatal újra megtagadta a letelepedésünk engedélyezést, azzal az ürüggyel, hogy az a 10000 euró nem biztosítja a megélhetésünket. Bírósághoz fordultunk, ami ellenünk döntött. Ekkor kifakadtam, lehordtam az egész bürokrata embertelen, bíróságot, amely nem az igazságot, a humanizmust, a törvényt szolgálja, hanem a magyarellenes kormány elvárásainak igyekszik megfelelni, ecseteltem a magyarság iránti elkötelezettségünket, a szenvedésünket, az üldöztetésünket, az érdemeimet, bátor kiállásomat a magyarok érdekében, és ajtót becsapva, könnyes szemekkel kirohantam a tárgyaló teremből. Utánam jött a hivatal képviselője, egy szimpatikus fiatal hölgy, és közölte, egy hét múlva menjek be, és vegyem át a letelepedési engedélyt.

Ez 2005-ben történt. Haladéktalanul benyújtottam a visszahonosítási kérelmemet, amihez csatoltam a családunk rövid történetét. Másfél év eltelte után Budapesten, erélyesen érdeklődtem, hogy áll a kérelmem, miért késlekednek a döntéssel? Ennek hatására, négy hónap múlva Debrecenben, az alpolgármester ünnepélyes keretek közt adta át 2007 március 26 a visszahonosítási okiratot. Bevallom, nem annyira örömöt, megelégedést, boldogságot éreztem, mint inkább keserűséget.

Mivel a lányom az unokáimmal, valamint a lengyel származású nejem rokonai is Galíciában, ill. Ungváron laknak, elhatároztuk, hogy hozzájuk közelebb költözünk. Vettünk Záhony központjában egy tágas kétszobás lakást, ahol most is élek. A rokoni kapcsolat fenntartása, na és a hivatásom miatt gyakran járok Ukrajnába, ezért az Ungvári lakásomat is megtartottuk. 

A 2000-es évek közepén meghívást kapott a POFOSZ-tól. A politikai foglyok mi alapján hívták meg, hiszen Ön, nem volt elítélve, nem volt politikai fogoly?

László, mint a „Kárpát Szövetség” Debreceni tagozatának elnöke, a helyi „Segítő jó szomszédság” mozgalom aktivistája, a POFOSZ látókörébe került, és mint politikailag üldözött személyt, felkérték, hogy lépjen be a szervezetükbe. Anno Lacit, mint az évfolyam legszorgalmasabb és legjobb tanulóját, aki ezen felül, kiváló szervező is volt, próbaként a Huszti járásban épülő, befejezés alatt álló TBC szanatórium igazgató-főorvosának vezényelték, abban a reményben, hogy belekóstolva a főállás előnyeibe, sikerül jobb belátásra bírni, beszervezni a pártba. A szanatórium üzembe helyezése után felszólították, ha meg akarja tartani az állását, lépjen be a pártba. Fényes jövőt ígértek neki. Kezdetnek kinevezték volna a járási egészségügyi osztály vezetőjének, utána a megyei főosztály élére, majd aztán Kijevbe miniszterhelyettesnek is. Mivel Laci elhárította az ajánlatot, mint egyszerű orvos tevékenykedett tovább, de azért mégis megkapta a legfelsőbb kategóriát.

Laci meghívott engemet egy POFOSZ gyűlésre, ahol elmondtam milyen megpróbáltatásokon mentem át a szovjetellenességem miatt, milyen üldöztetéseknek voltam kitéve, ellenálltam a komoly fenyegetéseknek, a zsarolásoknak. Kifogásoltam, hogy a társadalmunk nagy része azt sem tudja mi is ez a POFOSZ. A baloldali kormányok elhallgatják az 56-os felkelés jelentőségét, a fiatalok hősiességét, a megtorlást stb. 2006-ban lettem a szövetség tagja. Mély benyomást keltettek bennem, mindegyikük a legnagyobb hálát, elismerést, tiszteletet érdemel. Igyekszem maximálisan megfelelni az elvárásoknak, miközben aktív tagja vagyok e megbecsülendő szervezetnek Csak a visszahonosításom után, 2007 júniusban váltam a 45244-ik rendes taggá. 

A vitézi rendet még Horthy Miklós alapította 1920-ban, olyan egyének számára, akik hadi eseményekben, vagy más módon tettek kiemelkedő szolgálatot a magyar nemzetnek. Önből hogyan lett vitéz?

A „Pofoszosok” közt többen egyúttal a Vitézi Rend tagjai is, beleegyezésemmel bemutattak a rend vezérkarának. Megismerve elveimet, tevékenységemet, méltónak találtak, hogy e magasztos cím viselőjévé váljak. 2006. június 17.-én Szegeden a Mátyástemplomban került sor a vitézzé avatásomra. Ez a fenséges ünnepi szertartás, azok a magasztos érzelmek, amit kiváltottak bennem, ma is élnek, és életem végéig a szívemben, a lelkemben maradnak. Én lettem az első külhoni állampolgár, akit vitézzé avattak. Miután közelebbről megismertem a Rend tiszti karát, a soros avatási ünnep után (avatás egy évben egyszer történik) javasoltam, hogy mindenféleképp célszerű kiterjeszteni a VR tevékenységét az elcsatolt részekre is. Vállaltam a szervezést.

A már többször is említett dr. Dupka Györggyel karöltve, a magyar érdekvédelmi szervezetek vezetőivel konzultálva, első ízben 17 közismert, tekintélyes személyt találtunk méltónak a jelölésre. Igen ám, de a többségük nem rendelkezett magyarországi vízummal, és nem is állt szándékukban kiváltani azt. Még nagyon fájt az anyaországi magyarok közömbössége, sőt ellenségessége, amit a 2004. decemberi 5.-ei referendum váltott ki. Igyekeztünk megmagyarázni, hogy az a siralmas eredmény a magyar társadalom politikai éretlenségével magyarázható. Sikerült meggyőznöm az elöljáróimat, hogy a Kárpátaljai magyarokra jó hatással lenne a Vitézi Rend jelenléte, ezért vitézzé avatás először és talán utoljára lett megtartva a határokon túl, nevezetesen Salánkon. Gondot okozott a kard hátáron való áthozása. Az átcsempészést elvben elvetettük, mint az esetleg kölcsönzött ukrán kardot is. A megoldatlannak látszó problémánkkal Vári Fábián Lászlóhoz fordultam. Kiderült, hogy a sok kitüntetései közt, a legelőkelőbb helyet a Balassi Kard foglalja el, kérésemre azt rendelkezésünkre bocsájtotta.

Az avatási költségeket, az ünnepi ebédet is beleértve, a falu közössége állta. Ekkor neveztek ki a Kárpátaljai tagozat törzskapitányává. A jelenlévők átérezhették, hogy nem az anyaországtól elszigetelt, magyarul beszélő ukrán állampolgárok vagyunk, hanem az egységes Magyar Nemzet szerves, elválaszthatatlan részét képezzük, az anyaországban vannak jelentős erők, akik szívükön viselik a sorsunkat.

Bevallom, nem nagyon érdeklődtem a rend újkori történelme iránt. Mi sem természetesebb, hogy az úgynevezett rendszerváltást követően feléledt a Vitézi Rend, a tagságot pedig az igazi hősök, az 56-os szabadságharcosok alkották.

Mint később megtudtam, a Dél-Alföldi 56-os VR különböző okok miatt nem lett országos szinten bejegyezve, hanem csak Szegeden, megyei szinten. Az egyetlen, hivatalosan bejegyzett, tehát az állam jóváhagyásával működő Rend, amely végre hazatérhetett külföldről, Göncz Árpád jóváhagyásával még 1992-ben kapott hivatalos engedélyt a működésére. Felkerestem a Székkapitányukat, és hosszas magyarázkodás és egyeztetés  után közöltem átregisztrálási szándékunkat az egyetlen törvényesen bejegyzett, és működő Vitézi Rendhez, ami Magyarországon közel ötezer tagot számlál. Az anyaországot körülvevő mindegyik államban működnek Rendünk törzsei. Ezen kívül jelentős tagsága van az amerikai, ill. kanadai törzseknek is. A többi Vitézi Rend különböző okok miatt ebből a Rendből vált ki.

A legnagyobb veszteségeink nem abból erednek, hogy legyőzettünk, hanem annak következménye, hogy összefogás híján végül saját magunkat veszejtettük el. Most, amikor Hazánk ellen – egyébként a történelmünkben nem példa nélküli – eszeveszett rágalomhadjárat indult, amikor reális veszély fenyegeti önállóságunkat, s térdre akarják kényszeríteni a magyart, különösképpen fontos és szükséges a széleskörű összefogás, a progresszív hazafias erők együttműködése, ezek egyesítése. Sajnos, nem mindegyik „Vitézi Rend” elöljárói képesek felfogni a megosztottság ártalmát.

Külhonban 2007-ben megalapítottam a Dél-Alföldi 56-os Vitézi Rend kárpátaljai tagozatát A Vitézeinkkel, akik közismert, tekintélyes, a magyarság mellett elkötelezett érdemes személyek, csatlakoztunk, illetve visszatértünk az egyesített VITÉZI REND kötelékébe. E Rend vezérkara - v. Molnár-Gazsó János Főkapitány, v.Varga László Székkapitány, és v. Mikecz András irodavezető Rendi Törzskapitány annak rendje-módja szerint felvette a Rend kötelékébe egészében a Kárpátaljai törzset. Mindegyikünk megtartotta a tisztségét . mottónk: „...meggyőződésünk, hogy így, egyesülve, összefogva hatékonyabban tudunk hozzájárulni a kitűzött, előttünk álló nemes célok, feladatok megvalósításához”.

A Vitézi Rend felkeltette az ukrán biztonsági szolgálat, az SZBU figyelmét is, olyannyira, hogy Önt fel is keresték. 

Az idén tavasszal, amikor az ungvári lakásomon tartózkodtam, felkeresett egy fiatalember, az állambiztonsági szervezet tisztje. Elmagyarázta, hogy tudomást szereztek a VR-ről. Érdeklődött hány tagja van, milyen a felépítési szerkezete, mik a feladataink, milyen alapon működünk, és mivel Ukrajnában nem vagyunk bejegyezve, nem adnám-e át neki a taglistát? Ezt kategorikusan megtagadtam. Elmagyaráztam, hogy ez nem politikai párt, és éppen azért, mert hivatalosan nem vagyunk nyilvántartva, semmiféle politikai tevékenységet nem folytatunk. Ám feladatunknak tekintjük, sőt kötelességünk a helyi magyarság nemzeti tudatának növelése, az ezeréves szülőföldünk megtartása, a nemzeti értékeink mind szélesebb körű megismertetése, a kultúránk jellegzetességének megőrzése. Rápillantott a bejárati ajtóval szemben a nemzeti címerre, és az oldalfalon a Horthy kalendáriumra.

Megkérdezte, hogy van-e magyar útlevelem, mert náluk csak ukrán állampolgárként szerepelek. Válaszoltam, hogy igen, magyar állampolgár is vagyok, de e tekintetben másokról nem nyilatkozom. Elém tett aláírásra egy nyilatkozatot, miszerint ukrán állampolgárként, erélyesen fellépek bármilyen szeparatizmus ellen, igyekszem azt csírájában elfojtani és jelenteni. Ezt megtagadtam, mert semmiféle államelleni tevékenységgel nem szándékozunk foglalkozni, sem ilyesmi iránt érdeklődni, nyomozni, gondolom, van elegendő ügynökük, besúgójuk. Viszont hálásak lennénk, ha a hivataluk elejét venné a magyarellenes kirohanásoknak, azok szervezőit példásan felelősségre vonná. Ebben mi szolidaritások lehetünk. Végeredményben finoman, de erélyesen meggyőzött, hogy írjak egy rövid nyilatkozatot, miszerint én, személy szerint, nem és nem is fogok államellenes tevékenységgel foglalkozni, azt szervezni, ilyen irányú felbujtást végezni.

A munkáságomat a POFOSZ és a VR is a legmagasabb kitüntetésekkel ismerte el. A legértékesebb kitüntetésem, aminek a legjobban örülök – az a vitézi huszárkard, amellyel a tagságunk tüntetett ki a vitézzé avatásom tízedik,jubileum évi alkalmából. Jelenleg nyugdíjasként tevékenykedek. Aktívan részt veszek a Nemzetérdekű szervezetek munkájában. Igyekszem írásaimmal mindjobban magyarosítani honfitársaimat. Aktuális, nem sablonos írásaimmal nem csak rámutatni hiányosságainkra, de keresni a kiutat is.

Lengyel János.
2017. december


Megjegyzésem:    Nem vagyok írói vénával megáldva.  Mérnöki diplomám van. A műszaki képzettség  pragmatikus analitikus gondolkodást, logikus észjárást, a humántól eltérőbb, gyakorlatosabb gondolatmenetet eredményez.

A zsurnalisztikai fortélyait kisebb-nagyobb sikerrel igyekszem elsajátítani.  Ezúton is próbálom tehetségeimet a nemzetem szolgálatába állítani.   

     Az embereket az emóciók irányítják.  Az érzelmeiken keresztül lehet a legeredményesebben hatni a tudatukra, befolyásolni őket.  A Hazáról, a földünkről szóló cikkem ilyen próbálkozás. (KGy).

Megjelent: 557 alkalommal

Kapcsolódó elemek

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés