Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

H2018Apr23

2018. Április 05., Csütörtök 22:49

Milyen társadalmi rendszerben élünk?

Írta:  Sütő Gábor
Értékelés:
(10 szavazat)
A szavazófülke magányában néhány pillanatra jelképesen a kezünkbe kerül a kormányrúd; saját sorsunkról, s az ország sorsáról döntünk; úgy irányítsuk, hogy a magyar Magyarország felé kormányozzon bennünket.

( HOGYAN SZAVAZZANAK, AKIK KÉT RENDSZERVÁLTÁST IS ÁTÉLTEK? )

Akiknek megadatott, hogy két rendszerváltást is átéljenek, valószínűleg magabiztosan válaszolnak a címbeli kérdésekre. Ha pedig nemcsak a kívülálló érdeklődésével, hanem politikai elkötelezettséggel figyelték a fejleményeket, netán szereplőivé is váltak, érvekkel is képesek megindokolni válaszaikat. Merthogy az első rendszerváltást követő társadalomban naponta tudatosították velük, hogy szocializmusban élnek, amely megteremti az emberek egyenlőségét, megszünteti az embernek ember általi kizsákmányolását. Elhangzott még számos, helyesnek tűnő általános emberi törekvéseket követő jelszó, a gyakorlat azonban nemcsak nem esett egybe e jelszavakkal, hanem nemegyszer tragikusan félresiklott. Úgy vélik azonban, ebben olyan okok játszottak közre, hogy a szocializmus már a létrejöttekor, majd egész léte során fenyegetéseknek, támadásoknak volt kitéve, továbbá minden társadalmat a természetéből kiforgató nemzetidegen elemek belülről folyamatosan bomlasztották, s bőven akadtak méltatlan vezetők, akik leginkább ugyancsak az előbbiek közül kerültek ki. Elismerik, hogy e nyomós nemzetközi és belső okok miatt az elméletileg kidolgozott szocializmus a gyakorlatban sehol és sohasem valósult meg. Így a jelszava alatt létrejött társadalom sem lehetett az, aminek hirdette önmagát. S hogy utópia marad-e, azt majd a jövő dönti el.

Kezdetben csak sejtették, később meggyőződtek róla, az első rendszerváltást követő szocialistának nevezett társadalmi rendszer idegen szülemény volt, s viselt nemzetellenes jelleget is. Országunk, népünk passzív szerepet kapott benne. Nem is létrejött, hanem létrehozták. Külföldi erő, a Szovjetunió kényszerítette ki, s bár eleinte és néhány vonatkozásban a rendszer igyekezett a jelszavai szerinti önmagát adni, de Rákosi és társai nemcsak túlteljesítették a Szovjetunió elvárásait, hanem hamarosan átálltak az önmaguk által eredetileg tervezett nemzetidegen és nemzetellenes vonalra. Nem tudják elfelejteni, Rákosi panaszkodott, hogy "Tízmillió fasisztával kell felépítenem a szocializmust", de aztán mégis nekilátott. Rémülten látták, volt ebben az őrületes társadalmi körhintában a fajilag elfogult népbíróságoktól, AVH-tól és bosszúállásoktól kezdve, a recski munkatáboron és a beszolgáltatáson át a személyi kultuszig minden. Még csak nem is proletárdiktatúrát hoztak létre, amiről szövegeltek, hanem szűk nemzetidegen csoport párt- és állami diktatúráját, amit 1956-ban önmagát a történelembe beíró népfelkelés és szabadságharc döntött meg.

De folyt az ország építése is, mert a nép 1956 előtt és után is tette a dolgát. Voltak reformok, jelentős sikerek is születtek. Sokan közülük hajlamosak elfogadni, hogy mindent egybevetve jobb volt, mint a mostani rendszer. Ezt viszonylagosan és úgy értik, hogy voltak időszakok, amikor az egész szocialista világrendszerben az emberek nálunk élhettek a legelviselhetőbb körülmények között. Ránk vonatkozóan ezért is született meg és vált nemzetközileg ismertté „a legvidámabb barakk” meg a „gulyáskommunizmus” kifejezés. Feltűnő, hogy az őket követő nemzedékekhez tartozók közül is egyre többen osztják e véleményt. Sóvárgásukat csak részint magyarázhatja, hogy a szocializmus méltatása kitörölhetetlenül bevésődött a tudatukba. Más okok is indokolják, hogy a rendszerváltás után sokakban nem szűnt meg, esetenként talán még nőtt is a nosztalgia a régi iránt, de tudatosságukat jelzi, hogy ez nem párosul náluk a balliberálisnak nevezett ellenzék támogatásával. Számon tartják ugyanis, hogy a legjobb kommunistákból ezek váltak könnyedén a legjobb kapitalistákká. Az új hatalom birtokosai is ők lettek, így főszereplői a második rendszerváltás utáni első évtized, nemzetidegen érdekeket szolgáló privatizációjának, a vadkapitalizmus tombolásának. 

Nemzetellenes rendszerváltás

        A második rendszerváltásra készülők tudatában voltak, az annyiban különbözött az elsőtől, hogy országunk aktív szerepet vállalt benne. Különösen a német újraegyesítésben, amit elősegítettünk, mert magunk is szenvedünk a nemzet megosztásától idegenek által érzéktelenül meghúzott országhatárok miatt. Ugyanakkor baljós sejtelmek bujkáltak bennük, mert kiérezték, hogy a szélkakas nemzetidegenek, s ezúttal nem csak egy, hanem több nagyhatalom szembetűnő összejátszása ismét nemzetidegen irányba terelhetik a folyamatot. A tömegekkel együtt hiába támogatták ők is a lelkes és eléggé egyöntetű hazai jó szándékokat, amelyek célját Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök a köztársaságot kikiáltó beszédében megfogalmazott: „A Magyar Köztársaság független demokratikus jogállam, amelyben a polgári demokrácia és a demokratikus szocializmus értékei egyaránt érvényesülnek”. Ugyanebben a fogalmazásban az alkotmányba is bekerült, ám az említett külső nemzetellenes és belső nemzetidegen erők összejátszása miatt nem valósult meg.      

E körülmények eredményezik, hogy a két rendszerváltás nemzedéke mellett akadnak mások is, akik számára nem lelkesítőek az ezt követően átélt, de még a javulóban lévő jelenlegi viszonyok sem. Kézenfekvő magyarázatául éppen az szolgál, hogy nálunk – a közép-európai szomszédjainktól eltérően – a második rendszerváltás ugyancsak viselt nemzetellenes jelleget is. Palástoltan, ezért ők csak későn ébredtek rá. Mikor kezdték sejteni, és hangot adtak neki, rájuk ripakodtak, hogy antiszemiták, vagy, hogy ne gyártsanak összeesküvés-elméleteket. Pedig ténykérdés, hogy még a rendszerváltás előtti időktől, úgy 1986-tól, a gazdasági-pénzügyi döntéseket később a nemzetidegen SZDSZ-be tömörülő balliberálisok, s a betelepült, valamint Nyugatról „szakértőként” beözönlött nemzetidegenek hozták. Látják, hogy ha nemzedékileg át is alakult, de ugyanez a réteg képezi ma is a fékeveszett balliberális ellenzék zömét. Okosabbnak tartanák, ha meghúznák magukat, hiszen ők az okai nemzeti vagyonunk kisajátításának, rabló privatizálásának, az elvárt reprivatizáció megakadályozásának. A szocializmus tagadhatatlan hibái (amelyeknek előidézői is nagyrészt ugyanők voltak) önmagukban nem nyújtanak még elégtelen magyarázatot sem a nemzetellenes rendszerváltásra. Rossz szakembernek tekintenek mindenkit, aki e bűnöket elhallgatja, holott a kártékony folyamat következményeinek végleges felszámolásához ezek tárgyilagos feltárása lenne a legfontosabb. Mintegy melléktermékként egyben a máig húzódó ügynök-kérdés lényegét is tisztázná.

Vérző szívvel látják, hogy a „törvényes, de nem erkölcsös” ügyeskedés uralkodó maradt. Nekik erről nemcsak Hofi híres bemondásai jutnak az eszükbe („A korrupció az, amiből mi kimaradunk”, illetve "Ha keveset lopsz, tolvaj vagy, ha milliókat, akkor politikus!”), hanem az is, hogy egy évtizede Budaházy és társai vannak kellően nem bizonyított vád alatt börtönben, nem pedig Gyurcsány, Bajnai és cimboráik, akiket nyílt nemzetellenes kijelentések és tettek jellemeznek.

Fáj nekik az is, hogy a kormányszervek a saját érdekeikkel fordulnak szembe, amikor hanyagolják a két rendszerváltást átélt szűkölködő, de a kormánypolitikával alapvetően rokonszenvezők szellemi hátterét, s nem értik meg, hogy az „érted és nem ellened” szellemében szólnak. Ugyanakkor „demokratikusan” pénzbeli és egyéb támogatásban részesítik az ellenük hadakozó, erkölcsi-politikai határokat áthágó balliberális szellemi terror semmiben nem szűkölködő intézményeit és képviselőit. Némelyiket még magas kitüntetésben is részesítik. Az elkötelezett hazafias politika nem engedheti meg, hogy a magyarság és a magyarellenesség között egyensúlyra törekedjen. Elkeseredve kérdezik, hová teszik a szemüket az ilyen listákat összeállítók és jóváhagyók? Látják, hogy a külső és belső ellenséges erők évek óta tudatosan készültek, a Soros-félék pedig készítették őket arra a féktelen és aljas szervezett szellemi-politikai terrorra, amit most zúdítanak a kormányra, a magyarságra, közéletünkre. A számtalan példa közül elég utalni Konrád György, Heller Ágnes, Bokros Lajos, Szanyi Tibor, Jávor Benedek, Kálmán Olga, Csintalan Sándor, s ma már Vona Gábor megnyilvánulásaira, vagy a hozzájuk csatlakozó Lengyel Lászlónak Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter elleni útszéli támadására.

Hosszan tudnák tovább sorolni a kifejezetten és folyamatosan kormányellenes uszítókat. Ma már nagy erőt képviselnek. Mindent számba véve még nem fenyeget a hatalom elvesztéséhez vezető elbizakodottság veszélye, de ha a kormányszervek, a szabadságjogokat a szabadossággal összetévesztve, továbbra is elnézik, egyengetgetik az ilyen elemek útját, váratlanul gyorsan elvezethet hozzá. Nem tartják véletlennek, hogy az SZDSZ-t elfújta ugyan a történelem szele, de utódja, az LMP szeles vezetői nyíltan a demokrácia és az alkotmányosság felszámolásának ígéretével kampányolnak, börtönnel, azaz újabb bosszúállással fenyegetik a más nézetet vallókat. Az ellenzék soraiban néhányan már nyíltan beszélnek a miniszterelnök meggyilkolásáról és polgárháborús húrokat pengetnek. Ma még le lehet fékezni nyomulásukat, és ingadozás nélkül meg is kell tenni. Ehhez nagyon kell az erőt mutató Békemenet, de nem elég. Létkérdésről van szó, így a követendő irány e vonatkozásban is csak az lehet, hogy egyetlen nap további kivárás nélkül a leghatározottabban vissza kell verni és gátat kell vetni állandósult agressziójuknak mind intézményi, mind állampolgári szinten.

Nem nehéz emlékezniük arra sem, hogy az SZDSZ-vezetők és nemzetközi háttérhatalmi vonulatuk vette rá a Kádár-rendszert, majd a Németh- és az Antall-kormányt arra – a Horn-kormány meg eleve ennek jegyében működött –, hogy „jó adósnak lenni”. Majd pedig – miután eladósítottak bennünket –, hogy „jó adósoknak kell lennünk”, azaz – a közép-európai szomszédjainktól ugyancsak eltérően – ne igényeljük az adósságunk átütemezését, még kevésbé elengedését, hanem fizessünk a semmiért. A mai napig senki nem vonta felelősségre az elkövetőket. Ha valaki akárcsak vita közben felvetette a kérdést, azonnal antiszemitizmust kiáltottak. Jellemzően ezt teszik most is. Holott az ő számlájukra írandó a hadsereg leszerelésétől kezdve a kárpótlási jegyeken át az aranykészletünk elsinkófálásáig sok minden. A két rendszerváltást átéltek kissé kétkednek az állításokban, hogy mindemiatt a szocializmus virágkorának tekintett 1973/74-es szintet, az előrejelzések szerint csak 2020 körül érjük el. Ha állítólagos szövetségeseink engedik, hogy elérjük, teszik hozzá.  Nem tudnak szabadulni ugyanis attól a gondolattól, hogy bár a világtörténelem menete szorított rá bennünket, de történelmi hibának bizonyulhat a visszatérés a kapitalizmushoz.

 Amiről mindenki hallgat

Mindezek fényében úgy vélik, nem véletlen az a nem mindenki által észlelt feltűnő jelenség sem, hogy a második rendszerváltás után ellenkezőjére fordult a társadalmi rendszer mibenlétére hivatkozás gyakorlata is. Míg az előző társadalmi rendszerben minden nap hallották, immár három évtizede egyáltalán nem hallják, hogy milyen társadalmi rendszerben is élnek. Pedig senki nem csinál belőle titkot, hogy kapitalizmusban, csak nem szól róla. Sem a politika, sem a tudomány, még maga a tőke sem mondja ki. A tőke szerényebb lenne, vagy szégyellnivalója van, s ezért nem hirdeti önmagát? Ugyan! – legyintenek. Mit-mit, de tőle egyiket sem várhatják. Mivel azonban az általa védelmezett kizsákmányolást, egyenlőtlenséget sem önmaga, sem az egykori MSZP-SZDSZ koalíció magyarellenes utódpártjai nem tűzhetik zászlajukra, azt ismételgetik, hogy az előző rendszerben volt minden hiba. Tévesen gondolva, hogy tetteiket igazolja, előhúzzák az antikommunista kártyát, s mindent megmagyarázó adunak tekintik. Azon meg szánakozóan mulatnak, hogy néhány politikus kommunistának tünteti fel Gyurcsányt, Bajnait, Szanyit, Hellert, és más ellenzékieket. Tény, hogy hangadók voltak, de őket már akkor sem elvek, hanem karrierizmus, nemzetellenesség, s a szerzés hajtotta, amit most megspékel ellenzékiségük. De Brüsszelt sem Marx foglalta el – ahogy néhányan tévesen vélik – hanem a tőke soros faltörő kosa. Az antikommunistázás tehát időszerűtlenné váló kétes fegyvernek látszik. Még az sem kizárt, hogy inkább szavazatokat visz, mintsem hoz. Ugyanis félrevezető nemcsak az említettekkel szemben, aminek nincs jelentősege, hanem a meggyőzendő választóik szemében, aminek nagyobb a jelentősége, mint hinnék. Ezért történelmileg felületesnek, aktuálpolitikailag ellenjavalltnak tartják az ilyesféle szónoklatokat: „Tévedésben élni szabad, hazugságban élni tilos, a kommunisták materializmusa pedig a lényegét tekintve volt hazug”, amihez hasonlókat a választási kampányban egyre sűrűbben hallanak. Senki nem állítja közülük, hogy nem kell emlékezni a hibákra, az áldozatokra, de úgy vélik, ha egy politikus azt hiszi, hogy a múltnak a rendszerváltáskor divatos, ám a napirendendről már lekerült becsmérlésével fog ma is nyerni, téved. A múlt elmúlt, emlegetése csak a múltba visz. Nem is lehet egyetlen szóra leegyszerűsítve elvetni, elátkozni országunk, nemzetünk valamely történelmi időszakát, amelyben mindenki volt valaki, mint ahogy most is, mert ezzel megzavarják az embereket, elősegítik a közéletünk szétzilálására irányuló balliberális törekvéseket. Ne a múltra harsogjuk a nemet, hanem a jövőre az igent, s ebben legyünk egységesek. Ezért szeretnék, ha azok, akikkel rokonszenveznek, egyrészt észrevennék, hogy Putyin és a volt szocialista országok jelenlegi vezetői, nem harcolnak naponta a saját múltjuk ellen. Másrészt, bár ezt nem emlegeti senki, azt is, hogy a tőkés rendszer a történelme során nem követelt a világban kevesebb áldozatot, mint a szocializmus.   

Talán hasonló tévelygésből, vagy átgondolatlanságból, a politikusok többsége sem mondja ki, hogy kapitalizmusban élünk. Amikor már elkerülhetetlen, inkább a csalóka, de álcázónak is minősíthető polgári társadalom fordul elő a mondandóikban. A szocializmust átkozzák, s hangoztatják, hogy a polgári társadalom jobb, de mélyen hallgatnak róla, ezt a polgári társadalmat úgy hívják, hogy tőkés rendszer. Azt meg pláne nem hallják tőlük, hogy e rendszer alapelve a nemzetközi és országokon belüli egyenlőtlenség és a kizsákmányolás, ami eleve megakadályozza a rendszerváltás óta óhajtott felzárkózásunkat. Szerencsére akadnak kivételek, akik tudják, a tények kimondásával senkinek nem ártanak. Nem hivatkoznak rá, de köztük van Thürmer Gyula, a Magyar Munkáspárt elnöke. Az adott körülmények között hangja nem hallatszhat messze, pedig megalapozottan, szakszerűen, a tőkét bírálva, s nemzeti érdekeink védelmében szólal meg. Szerencsére a szükségtelenül megsokszorozódott politológusok, a félrevezető szószátyárkodó politikai vitaműsorok között is akad kivétel, elsősorban az Echo TV hasonló műsorai. Ott bizony, kiváló elemzéseikben, időnként esik szó még a tőkéről is, sőt arra is rámutatnak, miért követeli ki magának a szabad áramlást.   

A két rendszerváltást megélők, végül is úgy látják, külső hatalmak és hazai megbízottjaik kényszerítették ránk úgy a szocializmust, mint a kapitalizmust, ezért nem magyar úton haladt, halad egyik sem. S ennek okán emlékeztetnek rá, hogy Kádár is küllőfelezett a szocialista szövetségi rendszerben, és Orbán is kilóg a sorból a tőkés szövetségi rendszerben. Mindketten kaptak is érte eleget. Rokonszenveztek Kádárnak a magyar útra kacsingató óvatoskodó törekvéseivel, és támogatják Orbánnak más történelmi helyzetben, más előjellel, de ugyancsak a magyar útnak minősíthető határozott erőfeszítéseit.

Mindezek alapján azt is tudják, hogyan fognak szavazni április 8-án, és azt követően is.

Milyen rendszer a jelenlegi?

Az eddigi okfejtés elárulja, a két rendszerváltást átéltek kivételével valamennyien kerülgetjük a kását, merthogy makacsul visszatér a kérdés: miért hallgatják el előlünk a nyilvánvalót, a közös sorsunkat? Ám ne kenjünk mindent a politikusokra, meg a politológusokra, mert talán nem kevésbé indokoltan úgy is felvethetjük, mi magunk, miért hallgatjuk el egymás előtt? Pedig nem lényegtelen kérdés, hiszen sok minden következik a társadalmi rendszer természetéből. Minden állampolgárnak e tény tudatában kell lennie, hogy megfelelően tudjon alkalmazkodni a körülményekhez. Ám az említett kivételektől eltérően erről senki nem gondoskodik. Olyannyira, hogy félő, ha közvélemény-kutatásban feltennénk a kérdést, sokan nem tudnák megnevezni, milyen társadalmi rendszerben élünk.

Próbáljunk hát rátalálni a jelenségek magyarázatára, kíséreljük meg belelátni a lényegükbe saját tapasztalataink alapján, saját szemmel nézve, mai fejjel értékelve a fejleményeket.

Nem ad rá közvetlen választ, de közelebb visz az eligazodáshoz, ha körüljárjuk a közelmúltban Lázár Jánosnak közvetett (azaz, nem a társadalmi rendszer elemzésének igényével elhangzott), nagy visszhangot kiváltott gondolatmenetét: "Én soha nem szégyelltem, hogy mim van, dolgozom keményen. Abban a miliőben nőttem fel, hogy a munka nem szégyen, a munka eredményét sem kell szégyellni. Az ember gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér, én azt gondolom. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem".

A szorgos és felületes, s nem szokatlan módon az ellenzék soraiban hadakozó bírálók csak úgy idézgették, hogy "akinek nincs semmije, aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér", vagy „mindenki annyit ér amennyije van”. Az eredeti gondolatmenetből kiszakítva, a saját beállítottságuknak tetsző értelmezést adtak Lázár János szavainak. Ám a lényeg nemcsak az eredetiből, hanem még a hamisításaikból is érthető. Éspedig abban áll, hogy aki munka elől menekül, az a társadalom szemében nem sokat ér.

Ne feledjük, a szándék nem a tőkés rendszer elemzése volt, mégis igencsak megfelel rá. Elnézést is kérek a szerzőjétől – bár soraim aligha kerülnek a szeme elé –, hogy önkényesen e kaptafára húzom fel, de a jelen írást szülő gondolatmenetemmel oly találó párhuzamosságot mutat, hogy ide kívánkozott. S talán ment is engem, hogy a köznapi valóságunk alátámasztja értelmezésemet, ezért is merem közreadni. A tőkés rendszerben ugyanis, a rendszer szempontjai szerint, s a rendszer szemében, bizony ténylegesen mindenki annyit ér, amennyije van. Gyakorlatiasabban fogalmazva, amennyit kemény munkával, avagy így, vagy úgy – azaz nem feltétlenül a munkájával – szerezni tud. Sajnos, túl gyakran az „aki bírja, marja” szellemében, ami a második rendszerváltás hallgatólagosan elfogadott normája, akárcsak a „törvényes, de erkölcstelen”. Szorgalmasan gyakorolják is azok, akik nem szűnnek a demokratikus játékszabályokra oktatni az embereket, amelyekre ők maguk fittyet hánynak. Eljárásuk minősíthető erkölcstelennek, de igenis a tőkés rendszer sajátja. A szocializmushoz alkalmazkodott társadalom túlnyomó többsége az ilyen szellemben való járatlansága miatt vált a rendszerváltás vesztesévé, a jobb jövőt csak remélte. Ilyen értelemben van az igaza, azoknak a politikusoknak is, akik kimondják, hogy a rendszerváltás megbukott. Lázár János mondanivalójából is ez a következtetés akkor is, ha nem kifejezetten ennek a bizonyítására mondta el. Különösebben nem is kell odafigyelnünk, naponta tapasztalhatjuk, hogy bizony a rendszerünk szemében annyit érünk, amennyink van. Ez így nem jó, nem erkölcsös, nem keresztény, nem szép, társadalmilag sem hasznos, de így van. Lázár János meg sem nevezte a kapitalizmust, viszont okszerű éleslátással és kiváló gyakorlati érzékkel jellemezte, hogyan állnak a dolgok, mihez tartsák magukat, akik érvényesülni akarnak.

A bírálók, a kapitalizmus elkötelezett hívei, álszent módon kiforgathatják Lázár János szavait, elmarasztalhatják a tétel kimondása miatt, nekünk viszont el kell ismernünk, hogy átvitt értelemben a szemünket és az erkölcsünket bántó igazságot mondta ki, amelyhez akarjuk, nem akarjuk, de alkalmazkodnunk kell. Megbékülni nem lehet vele, de tudomásul kell venni, hogy ilyen világtörténelmi időszakban élünk. E bennünket sújtó igazság pedig a gyakorlatra kivetítve azt jelenti, amit a nemzeti vagyonunkat, munkánk eredményét „így, vagy úgy” kisajátító Gyurcsány, Simicska, Vajna, Farkas Flórián, a sokasodó oligarchák, a nemzetidegen hatalmaskodók végeznek. Meg amit az olajszőkítő maffia mesterkedett, vagy Bajnai a Hajdú-Béttel, a bankárdinasztia a devizahitelekkel, a szemünk láttára, a zsebünk terhére, s az ország kárára. A fentiek okán mind társadalmilag, mind személyileg hasznosabb elismerni, hogy úgy a kormányzat és a hatóságok, mint mi magunk oktalanul hallgatjuk el egymás előtt, hogy tőkés rendszerben élünk. Senki nem tiltja, de elhallgatjuk, hogy e rendszerben ténylegesen mindenki értéke annyi, amennyit így, vagy úgy el tud érni. E tétel még elfogadhatónak is tűnne, ha az „így, vagy úgy” nem szerepelne benne. De nemcsak benne van, hanem ez a lényege.

A helyzet átfogóbb megértéséhez térjünk ki is, hogy a hasznos elemeket is magába foglaló globalizációnak bővebben vannak baljós következményekkel járó összetevői. A hasznos, támogatandó elem, hogy a műszaki és egyéb vívmányok gyorsan közkinccsé válhatnak (de, persze, a tőkés rendszer természete miatt nem válnak). A kártékony elem pedig, hogy éppen a műszaki vívmányok birtoklásának köszönhetően a szellemi, erkölcsi, szociális vívmányok – azaz, ami a munka mellett emberré teszi az embert – a többséghez korlátozottan és manipuláltan jutnak el. Viszont a lelkiismeretlenül célzatos bebeszélés özönlik rájuk. Egyformaságra, egyféle önmegvalósításra törekvő tömegember teremtését célozza. Nem más ez, mint eszmei gyarmatosítás, s arra irányul, hogy az ember veszítse el önazonosságát. A kitervezetten megszerkesztett téveszmék naponta ostromolják, közkincsként kelletik magukat. Egyes elemek önmagukban talán még hasznosak is lehetnek, hiszen öntudatlan eszközök (egyelőre még a robotok is), hanem az alkalmazásuk, és főleg az alkalmazóik a kártékonyak, akik eldönthetik, mire használják őket. Az azonos éltető gyökerekből táplálkozó, ezért egymást egyre inkább megértő neoliberális kozmopolita és neokonzervatív kozmopolita erők világszerte az ötödik hadoszlopukra, a gátlástalan nemzetidegen szabadkőműves körökre, személyekre támaszkodva óriási álcázott és leplezetlen erőfeszítéseket tesznek a nemzeti hagyományok és emlékezet, a közélet, sőt a személyes tulajdonságaink és hajlamaink számukra kedvező megmásítására, nemtelenítésére, de még a tiltására is. Az általuk unos-untalan emlegetett demokrácia, politikai korrektség és egyéb divatossá felturbózott szemfényvesztő jelszó nem más, mint a diktatórikus törekvéseik, hamis értékeik és érdekeik álcázása.

Szemléltető példa rá az EU egész politikája (nem csak az emigrációs politikája). Voltaképpen valamiféle háttérhatalmi nemzetközi SZDSZ politikájának tűnik, olyannyira, hogy nehéz elhinnünk, hogy nem az. Elképedve látjuk, hogy nem átallnak még Istent sem játszani. A szocializmusban azt hallottuk, hogy a kommunisták különös anyagból vannak gyúrva, amiről azonban sehogy sem tudtunk meggyőződni. Most pedig a népvándoroltatás nagymesterei nemcsak vegyes lakosságú Európát, hanem különös emberfajtát is létre akarnak hozni. Ezt célozva, az úgy nevezett társadalom-mérnökséget ma már szinte szakmává építették ki. Egyik sztárjuk, Yasha Mounk jelentette be: „történelmileg egyedülálló kísérletet folytatunk, mégpedig egy monoetnikai, monokulturális demokráciát multietnikaivá változtatunk át.” Másik szószólójuk Nils Muiznieks, az Európa Tanács emberi jogi főbiztosa (korábban a Soros-alapítvány litván programirodájának vezetője) a „Nyílt társadalom emberének születése” című irományában így fogalmaz: „sokan közülünk azt feltételezték, hogy két évtizeden belül létre tudjuk hozni az új nyílt társadalom emberét. Ez az új ember – a homo sorosensus – hivatott felváltani a homo sovieticust, amely lassan elbomlik a történelem szemétdombján”. Nehogy félreértsék, hozzáfűzi: „a nyílt társadalom új embere nem tapasztalja meg a merev ideológiákat és a kritikus gondolkodás elnyomását. Ehelyett a Közép-Európai Egyetemen tanul”. Nem is kell két rendszerváltást átélni annak megállapításához, hogy ebben az egészben tényleg van valami történelmi, éspedig az, hogy a megrendítő és a nevetséges nemcsak egymással, hanem az egymással látszólag ellentétes fasiszta és szemita téveszmékkel is egybeesik. Másképpen nem is lehet, hiszen említett képviselőik is abból a bizonyos „különös anyagból” lehetnek már gyúrva, mert azt hiszik, minket is át tudnak formálni a saját képükre. 

Az ilyesmi annak kisegítő eszköznek szánt törekvésnek a mellékterméke, hogy a kapitalizmus ki szeretne lábalni válságos helyzetéből. Ami ezen belül minket különösebben érint, könyörtelen harc folyik a német-francia tőke és a kelet-európai tőke között. A német-francia blokk maga alá akarja gyűrni a kisebb, de felemelkedő kelet-európai országokat, főleg a V4-eket. Részükről a harc nem azért folyik, hogy a népeknek jobb legyen, hanem hogy ki uralkodjon Európában. Az ésszerű megoldás a nemzetállamok Európája lenne a pénz uralma helyett, de a nagyhatalmak, a nagytőke törekvései a nekik engedelmesebbnek ígérkező kevert lakosságú Európai Egyesült Államok létrehozását célozzák. Mindezt jogosan lehet és kell is erkölcsileg, politikailag, emberileg és minden szempontból kifogásolni, akadályozni, de amíg e rendszer fennmarad, ez lesz a helyzet. Mégis, ezen feltételek mellett is a saját utunkat kell követnünk, amire már rá is léptünk.

A követendő irány

A rendszerváltás után sokan, szinte tudatlanul, az ellenzék pedig taktikából – s mert jobbat nem tudott kigondolni – a szocializmus korszakában kialakult szociális követelményekkel lépett fel a kormányokkal szemben. Az ellenzéki pártok még ma is majdhogynem a szocializmus hirdetett jellemzőit kérik számon a kormányokon. Holott jól tudják, tőkés ország tőkés kormányairól van szó, amelyeket érezhetően a globális nagytőke, valamint az önmaga által megteremtett nagyrészt nemzetidegen, vagy sajátos beállítottságú hazai oligarchia, ha nem is irányít közvetlenül, de jelentősen befolyásol.

Arra viszont mégis bizakodással tekinthetünk, hogy 2010 óta a kormány reménykeltő kísérleteket tesz, azaz amennyire tőkés körülmények között lehetséges, óvatosan törekszik a káros következmények enyhítésére, felszámolására, amit ellenzéki pártok szavakban követelnek, de a gyakorlatban lelkiismeretlenül akadályoznak. A 2010-es kormányváltás következtében sok minden változott, javult a helyzet, de a lényeg egyszerűen nem változhatott. Éppen ezért nemcsak méltányolandó, hanem dicsérendő, hogy a kormányzati szervek sok mindent jobban működtetnek, s érezhető törekvés tapasztalható az Európa által elfelejtett tőkés jóléti társadalom létrehozására, nagyobb a szociális érzékenység és a nemzeti érdekekre eső figyelem. Mondhatjuk, hogy enyhülnek az országos és a személyes terheink. Az elkótyavetyélt nemzeti vagyon egy részét visszavásároltuk, még az oligarchák között is növekszik a magyarok száma, amit, ha kényszerűen is, de pozitívan kell értékelni, különösen annak láttán, hogy mekkora felháborodást vált ki a nemzetidegenek soraiban.

Különösen méltánylandó, hogy a kormány a tőkés rendszer által eltűrt mértéken szociális kérdésekben igyekszik enyhíteni az elkerülhetetlen egyenlőtlenséget, elősegíteni, hogy valamennyije mindenkinek legyen, a közösen megtermelt javakból mindenkinek jusson. Elismerve, hogy a hasonlat sántít, de valami olyan rendszer felé közeledünk, mint a megjavulni nem szándékozó és nem is képes, de azért a lelkiismeretét megnyugtatni akaró kapitalizmus kigondolt és egy időben viszonylag sikeresen megvalósított. Szociális piacgazdaságnak nevezték, és elsősorban az NSZK-ban valósult meg. A tőke uralmának egyértelmű támogatása mellett az jellemezte, hogy a piaci szabadságot próbálta összehangolni a szociális igényekkel. A tőke szabadsága és a verseny fenntartása mellett megkövetelt bizonyos szolidaritást a gazdasági szereplők között, igyekezett rászorítani őket a közjóra, beleértve a jövedelmek tőkés körülményeket nem sértő „igazságosabb” elosztására.

A valaha volt szociális piacgazdaság, amelyet ma már még emlegetni sem akarnak, a tőkés rendszer enyhébb formája volt. Az Orbán-kormány intézkedéseinek eredője, az út, amelyre ráléptünk, valahova ebbe az irányba mutat. Ez mindenképpen támogatandó, mert egyrészt enyhíti a helyzet, másrészt kiinduló pont a rendszer még igazságosabbá alakítására. Csakhogy mi lassan és elkésve fordulhattunk ebbe az irányba, hiszen a szociális piacgazdaság már a rendszerváltás előtt kimúlt, a fejlemények a vadkapitalizmus irányába mutatnak. Emiatt a rendszerváltás nyomán, reményeinkkel szöges ellentétben, nemcsak nem zárkóztunk fel Nyugat-Európához, hanem két évtizeden át romlott a helyzetünk. Azóta küzdelmes és lassú javulás jelei érzékelhetőek, de ne legyen kétely senkiben sem, a nemzetközi kizsákmányolásunk folytatódik. Kifinomultabban. T. Piquetty, de más nyugati szakérők számításai rámutatnak, hogy (a stratégiai partnereknek kinevezett) multik többszörösen kisebb adót fizetnek (egyesek kb. 10%-ra taksálják), mint a magyar kkv-k (kb. 50%-ra becsülik). Az egyéb kedvezményekben is részesülő nyugati cégek, valamint az EU, jóval több pénzt visznek el tőlünk, mint amennyit kapunk tőlük. A kormány érzékelhető erőfeszítései ellenére ezért nem juthat elegendő forrás az egészségügyre, oktatásra, kutatás-fejlesztésre és innovációra. Más szóval, mostanában szintén elfelejtett kifejezéssel élve, a kizsákmányolásunk folytatódik. Hányszor hallottuk és használtuk a kizsákmányolás szót is a szocializmusban, de mióta tárgyai vagyunk – országunk és állampolgárai egyaránt – ezt is „elfelejtettük”.

        A rendszerváltási remények tehát messze nem úgy valósultak meg, ahogy – némileg passzívan – vártuk. Nem mi voltunk urai a helyzetünknek. Most sem mi vagyunk. Ráadásul újabb, szinte leküzdhetetlen, bizonyos értelemben magán a kapitalizmuson is túllépő kihívás tornyosul az emberiség előtt. A szélsőséges globalizmus által keltett népvándoroltatás jellemezte világméretű mesterséges korszakváltás, amely az alapvető emberi normákat megsértve igényli tőlünk, hogy osszuk meg a nehézségek és áldozatok árán elért közjavainkat olyanokkal, akik semmit nem tettek érte, a készbe szeretnének beülni, nem is együtt élni, hanem hódítani jönnek. Ez nem puszta fenyegetést jelent, hanem harcot, amely már folyik, s amelyben nemcsak jó oldalon állunk, hanem az élen is haladunk. Kiemelendő, hogy a legutóbbi években külpolitikánk nemzetközi elismerést váltott ki. Elveit, gyakorlatát a konkrét esetek követelményeivel összehangolva meg kell őrizni, de az eredményesség érdekében nyelvezete lehetne kissé diplomatikusabb. Módosítás helyénvaló azonban a tekintetben, hogy a szövetségi kötelékek, vagy kivételesen bizalmas, időben elhúzódó kétoldalú kapcsolat valamely országgal, gyarmati jellegű függést ne eredményezzen, ne csorbítsa az ország szuverenitását. Átestünk már ilyenen és most sem mondhatjuk, hogy mentesek vagyunk tőle. De e folyamatot meg lehet és meg is kell állítani, hiszen tények, tapasztalatok vitathatatlanul és szemléletesen bizonyítják, hogy a magyar megmaradást veszélyezteti.

Mindezek kapcsán a Fidesz-KDNP-kormányra óriási nemzetközi és hazai nyomás nehezedik. Tömegtámogatásra és megértésre van szüksége. Ellenségeink és ellenfeleink gátlástalan kormányellenes vádjai és támadásai nem téveszthetnek meg bennünket. A kormányzati posztokon lévő honfitársaink ugyanolyan emberek, mint mi. Ki vannak téve ugyanazon veszélyeknek, fenyegetéseknek, csábításnak, manipulációknak és minden másnak, mint magunk is. Tökéletesen elfogadható, hogy azoknak, akiket kiválasztottunk közös ügyeink felelős intézésére, ne csak ne legyenek a figyelmüket, erejüket elvonó napi gondjaik, hanem ne is szenvedjenek hiányt semmiben. Azt viszont joggal várjuk el, ne engedjék, hogy közülük bárki is lesüllyedjen az ellenzéknek természetes korrupciós szintre, s ennek még a látszatát is kerüljék, hogy a jó érzésű emberek, a hazafiak nyugodt lelkiismerettel szavazhassanak rájuk. Nem azért a megalkuvónak hangzó álláspontért, hogy „nincs jobb”. Nézzünk csak körül az országban, felsorolhatatlanul sok pozitív és sikeres intézkedés is történt a nemzeti egység, a magyar kultúra és oktatás, a családok segítése, a gazdasági és pénzügyek rendbetétele tekintetében és sok más vonalon, amelyeket az ellenzék nem vesz észre, vagy lekicsinyel, maga a kormány pedig láthatólag úgy véli, nem dicsekszik velük, beszéljenek a tettei.

Lehet sorolni a nyilvánvaló tévedéseket és hibákat is, de sorsdöntő harc közben nem ennek, hanem a támogatásnak van itt az ideje. Tudatában kell lennünk, hogy milyen világtörténelmi időszakban és társadalmi rendszerben élünk, és főleg annak, hogy ezek keretein és lehetőségein belül a kormány az általunk is kívánt irányba akar haladni.

A kormány által meghirdetett „Magyarország az első!” jelszó is világos beszéd és helyes irányelv. A kormánynak, és saját környezetében mindenkinek, tudatosan és folyamatosan törekedni kell rá, hogy ne csak jelszó maradjon. Két körülményt szem előtt tartva: az emberséget és a magyarságot. Országunknak és személyileg önmagunknak csak akkor van jövője, ha büszke és tudatos magyarok maradunk; magyar marad a földünk, természeti kincseink, politikánk, közéletünk, kultúránk, oktatásunk, életmódunk, intézményeink, hírközlő eszközeink, minden, ami ebben az országban létezik. Ez létfontosságú, mert megmaradásunk záloga. De nem elég; van még egy elhanyagolhatatlanul teljesítendő körülmény. Nem hátrálhatunk meg az akaratunk ellenére nemzetidegenek által életbe vágóvá növesztett feladatunk elől, hogy magyarrá tegyük mindazt is, amit elmagyartalanítottak, vagy kifejezetten nemzetidegenként gőgösködik. Minden tekintetben csorbítatlan magyar szellemet, értelmet és tartalmat kell kölcsönöznünk e jelszónak, s közösen, töretlenül, véglegesen érvényesítenünk kell nemzeti érdekeinket, értékeinket és céljainkat. Van más út, de az nem a magyar megmaradáshoz vezet.

 

* A szerző nyugalmazott nagykövet, közíró

(Megjelent a KAPU 2018/03. számában)

Megjelent: 138 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 151 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.5%Canada 1.1%
Romania 5.4%Serbia 1%
United States 4.4%Switzerland 0.4%
Germany 3%Australia 0.4%
Russian Federation 2.9%France 0.4%
Ukraine 2.8%Italy 0.2%
United Kingdom 2.2%Netherlands 0.2%
Slovakia 2.1%Belgium 0.1%
Sweden 2.1%Poland 0.1%
Austria 1.3%Greece 0.1%

Today: 155
This Week: 155
Last Week: 5982
This Month: 21142
Last Month: 31867
Total: 1798250

Belépés