Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

H2018Aug20

2018. Június 01., Péntek 23:18

A napi politikai és a történelmi elégtétel

Írta:  Sütő Gábor
Értékelés:
(15 szavazat)
„A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is" jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök 2018. március 15-én.

A miniszterelnök időszerű, várt, sőt elvárt bejelentése az ellenzék részéről ugyanazt a balsejtelmű külföldi segítségkérést váltotta ki, mint amikor Göncz Árpádot az indokoltnál is indokoltabban kifütyülték, s ő is rögvest külföldi beavatkozástért kiáltott. Pedig a nem is ellenzékinek, hanem kifejezetten ellenségesnek minősíthető kormány- és magyarellenes támadásokhoz képest a miniszterelnök közlése higgadtan, ügyszerűen, béketűrően hangzott. Az ellenzékiek azonban szándékosan túlhajtott tiltakozást, hangulatkeltő, megtévesztő szörnyülködést mutattak be, megjátszották életveszélybe kerülésüket. Noha ismerjük őket, fogalmazzuk meg mégiscsak, hogy kik is ők?

Arról az ellenzékről van szó, amely EU-s és más külföldi szövetségeseivel, köztük Sorossal összejátszva, tucatnyi módot latolgatott Orbán Viktor eltávolítására, ezt nyíltan hangoztatta, s gyakorlatilag mindent megtett elérésére. Öntsük szavakba azt is, hogy mi történt: Orbán bármilyen módszerrel történő eltávolítását nemcsak fő (választási?) céljukká tették, hanem minden áron, eszközökben és szövetségesekben sem válogatva el akarták érni. Különösen jegyezzük meg, hogy sajtójukban a büntetőjogi határra eljutva, több ízben nyíltan felvetették, s ideológiai vezéreik is fenyegetően emlegették a miniszterelnök meggyilkolásának lehetőségét! Nem véletlen, hogy a máskor oly túlérzékeny EU-nak, vagy Sorosnak egy szava nem volt. Nem fenyegetésnek, hanem rendjén lévőnek tekintették. A nekünk annyiszor felrótt fékek és egyensúlyok hiánya tehát nyilvánvalóan mégsem nálunk mutatkozik. De nemcsak átsiklottak a tényeken, hanem a célt elősegítendő, mondvacsinált ürügyekkel folyamatosan beavatkoztak belügyeinkbe. Rágalmazásaikat, puccsista, sőt gyilkos szándékú hadakozásaikat szégyentelenül demokratikusnak állították be az ellenzéki vezetők is, akik, amikor hatalmon voltak, legkevésbé éppen a demokráciával törődtek. Ám amikor demokráciaellenes, terrorista módszereikkel erkölcsi, politikai, jogi elégtételt, azaz demokratikus eljárást állítottak szembe, ezek a tudjukkik mindannyian magukból kikelve jajveszékelték tele a világot.

Szembeötlő tehát, hogy ezt az ellenzéket nem a politikában megszokottak jellemzik. Már az sem volt érthető, miért vitatkoztak egymással a választások előtt, mikor mindannyian ugyanazt mondták. Mindig ugyanazt. Biztosan olvasták Karinthytől, hogy ha a vitázók sikerrel meggyőzik egymást, akkor ismét ellentétes állásponton lesznek. Eleve tudták, vitájuk értelmetlen, de a választók megtévesztésére valamelyest alkalmas. Látványosan bizonyítja ezt, hogy a lehet más a politika elnevezés igazából a Jobbikra illik, hiszen kétségbevonhatatlanul (és hányszor!) bizonyította, lehet más és más a politikája. Mirkóczki szóvivő ki is mondta: De igazából mi nem azok voltunk, akiknek láttattuk magunkat. Azt is mondhatnám, hogy az a retorika, ami 2010 előtt ment, az volt a nem igaz.” Az LMP-re viszont azért nem illik a saját elnevezése (Schiffer nemrég el is ismerte, megbánta, hogy így nevezte el a pártot, s ki is lépett belőle), mert felfogásuk szerint nem lehet más a politika, mint annak idején az SZDSZ által képviselt kisebbség és másság érdekeinek képviselete. Azt elfelejtik hozzátenni, hogy gátlástalanul és a magyar hazafiakkal szemben. Ha a többi ellenzéki pártot is megkaparjuk, hasonló cifra értelmetlenségekkel találkozunk.

Természetesen megvan mindennek a politikai, gazdasági, pénzügyi, szociális, származási magyarázata. Hazainak is csak feltételesen nevezhetők, hiszen tudjukkik: a magyar nemzettől elszakadt, vagy hozzá soha nem is tartozott, sőt a kifejezetten magyarellenes megélhetési politikusok. Az ellenzék végzendő feladata ugyanis sehol a világon nem a kormány munkájának nehezítése, ideges közhangulat teremtése, zavarkeltés, hazudozás, rágalmazás, pláne nem idegen személyekhez, országokhoz, vagy nemzetközi szervezetekhez fordulás segítségért a törvényes rend ellen, eleve integrálhatatlan idegenek betelepítésének elősegítése, avagy a szavazóknak az elmarasztalása, sőt az ország népének a lehülyézése azért, hogy nem rájuk szavazott. Márpedig, ki ne emlékezne rá, szó szerint mindez megtörtént a szemünk előtt. Akik rendszeresen, évek óta ilyesmihez folyamodnak azok már nem ellenzékiek, hanem objektíve ellenségek még akkor is, ha személyileg feltehetőleg nem mindegyikük akar az lenni, de ráléptek egy útra, s nem képesek sem visszafordulni, sem leállni.

A demokratikusan, szabályosan, ellenőrizhetően, mindenki által ismert választási törvény alapján lezajlott választások után új választást követelni, ezért zavargás és lehetőleg véres események provokálása céljával tüntetéseket szervezni, mindenen túllépő eszement eljárás. Olyasmi, mintha a Ferencváros-MTK örökrangadó lefújása után az MTK tizenegyest követelne, vagy a játékszenvedélybe belepistult lottózó újrahúzást igényelne a Szerencsejáték Zrt-től, merthogy nem találták el a számait, avagy, aktuálpolitikailag, ha az EU csak akkor ismerné el szabályosnak és törvényesnek a választást a tagországokban, ha a soros partjelző beint a brüsszeli főbírónak.

        Az ellenzék fő ereje, a mindenhol jelenlévő ómigráns besompolygók, már minket tekintenek betolakodónak a saját országunkban. Egyik szószólójuk, Lengyel László politológus hosszú érzelmes kirohanásában megszálló karcagi vidékinek nevezte Varga Mihály nemzetgazdasági minisztert, aki betolakodott Pasarétre, a Kalefre, a Rózsadombra, egyszóval az ómigránsok kiszemelt negyedébe, ahova pedig egy karcaginak igazán nem illik. Az új migránsok Nyugat-Európában, az ómigránsok meg Budapesten létesítenek no-go zónákat, ahova magyaroknak nem ajánlatos belépni? Lássuk ellenséges kifakadásának a kimérendő elégtétel szempontjából nem felejtendő részleteit: „ … honnan tudhatná milyen budapesti magyarnak és európainak lenni, aki Felcsútról vagy Mezőkövesdről, Kisvárdáról vagy Karcagról a bűnös város képét festi le?  … Honnan tudhatná, milyen becsületes pénzügyminiszternek lenni, … jogállami pénzügyminiszternek lenni, … felelős pénzügyminiszternek lenni, … Honnan tudhatná tudatlan megszállóként, hogy mit tett tönkre … Nem kell-e legalább elmenni a szavazóurnához és szavazni, hogy ez az ember, s vele együtt megszálló pártja, kormánya és a bennünk élő megszálló is eltakarodjon?

        Mint hazafi, s ugyancsak karcagi, és mint az idézettekben is bírált nemzetidegen hatalmi nyomulás többszöri (rendszerváltás előtti és utáni) áldozata, indíttatásom elárulásának tekinteném, ha szó nélkül hagynám émelyítő és uszító ómigráns kirohanását, amely azzal a behozhatatlan hátránnyal rendelkezik, hogy őszinteségéhez egy csepp kétely nem fér.

A legkártékonyabb magyarországi politikai párt, az SZDSZ szülőatyja, Aczél György szellemét látom kikandikálni belőlük. Számtalanszor közvetlenül tapasztaltam ugyanis, hogy Aczél és környezete ki nem állhatta, ha egy vidéki bele tudott és bele mert szólni az általuk akkor is uralt kulturális-ideológiai és tudományos terület kérdéseibe. Csak az igenelést várták és fogadták el tőle. Ha nem ezt tette, fegyelmi, szilencium, s a hatalom közeléből eltávolítás lett a vége, ahogy velem is tették. De Aczél még Simon István koszorús költőnknek is fegyelmit adatott, csak azért mert, a Kortárs akkori főszerkesztőjeként, lehozta egyik írásomat. Ugyanakkor Aczél és hívei akadálytalanul terjesztették téveszméiket, akárcsak az utódaik is ma. Bizonyossággal azt sem tudom összeszámlálni, hányszor akadályozták meg a tervezett előléptetésemet. Ezt annak szemléltetésére idézem fel, hogy az efféle eljárás sem akkor nem volt, és most sem csak egyéni probléma, hanem, mert sorozatban fordul elő, nemzeti sorsunk kérdése. Felszámolása ezért nem tűr sem halasztást, sem körülményeskedést. Parancsolóan elégtételt követel, aminek elsősorban a nemzetidegen eszmék és törekvések leleplezésében, visszaszorításában, s a nemzetünk érdekeit szolgáló jóvátételben, kiigazításban kell állnia. 

Ne legyen félreértés, a véleményszabadság mindenkit megillet. Ám, ha a közrendet, az Országgyűlés szuverenitását sértő, a kormány munkáját akadályozó, az országos feladatok, az emberek napi munkája végzését zavaró kihívó gáncsoskodások, rendzavarások, rágalmak, természetellenes és magyarellenes törekvések állandósulásáról, intézményesítéséről van szó, az már nem véleményszabadság, még csak nem is ellenzéki, hanem ellenséges tevékenység, különösen, ha külföldi uszításra történik! Az ország és a nemzet ellen irányul, s mint ilyen, határozottabb elégtételi intézkedéseket követel, mint amilyeneket eddig alkalmazott a kormány velük szemben! Az elégtétel vételéhez most megvan a közhangulat és a társadalmi támogatás. Ennek napirenden tartásához alkalmas és szükséges a NER fenntartása és továbbfejlesztése a nemzet és a kormányzat mindkét részről tudatos őszinte együttműködése intézményesítésének irányában. A nemzetnek szüksége van rá, a megválasztottaknak pedig esküvel vállalt szolgálatként kell felfogniuk.

A Damoklesz-kardként állandóan fejünk felett lebegő háttérhatalmi gazdasági-pénzügyi fenyegetés és a demográfiai válság mellett (amelyeket érezhetően egyre jobban kezel a kormány), a fentiek ismeretében tudatában kell lennünk annak is, hogy két nagy veszély is leselkedik ránk: egy új és egy történelmi. Az újmigránsok, azaz a muszlimok betolakodása és betelepítése, valamint a már velünk élő ómigráns kisebbségek és másságok hatalmi nyomulása. Mindkettő közvetlen veszély, de közvetve, a pártok politikájában is megjelenő egybefonódó külföldi és hazai indíttatású teher, nyűg és fenyegetés a magyar létre. Mindennek emberséges, de határozott és elodázhatatlan rendezéséhez magyar megmaradásunk követeli meg úgy a napi politikai, mint a történelmi elégtételt.

A napi politikai elégtétel

Mindenekelőtt tisztázzuk, mit értünk általában az elégtétel alatt. – Az ország, a nemzet, a lakosság, vagy egyének által elszenvedett kárért, sérelemért, sértegetésért, becsapásért, kijátszásért, járó jóvátétel, fájdalomdíj, megkövetés, kielégítés, orvoslás, visszatérítés, helyrehozatal, kártalanítás, kárpótlás, de bele érthető a nemes bosszú, visszavágás és megtorlás is; úgyszintén a kártékony cselekmények folytatódásának határozott tiltása, megakadályozása, s ha kell büntetése. Mindez szabályos jogi, azaz demokratikus eljárást feltételez. (Nem érdektelen tudni, hogy vallási értelemben is a vezeklésül kirótt ima, vagy cselekedet). Lehet elégtétellel fogadni valamit, vagy valakit, ha igazolja valami igaz voltát, vagy valaki igazát. Lehet elégtételt venni, elégtételt adni, de az elégtétel nem lehet kompromisszum, vagy adásvétel tárgya.

        Az elégtétel vétele a harmadik kétharmados választási győzelemmel megtörtént, de nem minden vonatkozásban fejeződött be. A jogos üdvrivalgás közt „Győztünk!” tényközlést kimondó miniszterelnök megnyilvánulásaiból érthető, hogy önmagában nem elég. Szükséges az említett erkölcsi, politikai és jogi orvoslás is. Annál inkább, mivel látható, hogy a kétharmaddal elvesztett harmadik választás sem szereli le, nem is semlegesíti a békés építőmunkát hosszú évek óta akadályozó, külföldi szövetségeseire támaszkodó ellenzéket. Soraikban a növekvő számú közismert zsoldosokat és leplezetlen hazaárulókat (köztük az EU-ban hazánk ellen nyíltan áskálódó és szavazó ellenzéki képviselőket) találunk, akik akadályozzák az ország haladását, a nemzet határokon átívelő közjogi egyesítését, zavarják mindennapjainkat. Ugyanígy jár el a velük összefonódó, egyre leplezetlenebbül szervezkedő, hatalomra törő nemzetidegen ómigráció is, amely hol kisebbségként, hol másságként, hol vallásként, vagy más minőségben követel és kap újabb és újabb előjogokat, s szinte akadálytalanul foglal el hatalmi kulcspozíciókat. A kerítés ellenére ugyanerre törekszenek a beszivárgó, más utakon is betolakodó újmigránsok is. A törvényes kereteket áthágó, egyértelműen nemzetellenes törekvéseiket gyökerestül kell felszámolni, különben újraszervezik őket. Saját szándékuk ehhez ugyan kevésnek bizonyulhat, de mert nem a maguk urai, a hazaárulásra kényszerítő nemzetközi háttérhatalom támogatását élvezik, folytatni fogják ellenséges tevékenységüket. A külföldi lélegeztető gép nélkül gyorsan felszámolódnának. Becstelen kötődésük miatt nehéz kulturáltan minősíteni őket, de nem is ez a fő feladatunk. Az kell elérni, hogy a külföldi pénzért végzett aljasságuknak, bosszúval fenyegetőzésüknek, hazaárulásuknak, nemzetellenességüknek ne csak a fizetsége legyen meg, hanem demokratikus és emberi módon, de a legnagyobb határozottsággal, késlekedés nélkül gátat kell vetni nyomulásuknak, mert céltudatosan akadályozzák és fenyegetik a nyugodt alkotómunkát, a közéletet, a közerkölcsöt, veszélybe sodorják országunk, nemzetünk jövőjét.

De van a kérdésnek másik oldala is. Az „érted haragszom, nem ellened” szellemében. A politikát elemezve, sokan és sokszor idézték József Attilának e művészi megfogalmazását. Megkapó, találó és hatásos, ahányszor csak halljuk, de mert inkább az érzelmekre hat, az érdekeket követő politikában nem mindig vezet a várt eredményre. Merthogy a bíráló önvédelmére épülő, a viszont-bírálatot eleve kivédő fogalmazás. És így is hat, nem pedig a költő elvárása szellemében, hogy téged „erősítsen az én haragom”. Ezért, ha a Fidesz-KDNP-ért haragszunk és nem ellene, akkor sem elég csak ennyit mondanunk, hanem meg kell fogalmazni, mitől óvjuk, vagy miért haragszunk, ha haragszunk.

Semmi alap nincs rá, hogy az újabb kétharmados győzelem elbizakodottságot szüljön. Azt se képzelje senki, hogy mindent ugyanúgy kell végezni, mint eddig. Meg kell érteni, hogy most másra kaptak felhatalmazást. Ennek tudata tükröződik is azokban a kijelentésekben, hogy nem egyszerű folytatás következik, hanem az új helyzetnek megfelelő új kormányzás. A kivételes és visszatetsző személyes előnyöket élvező oligarchák és más adóalanyoknak ugyancsak nem tűnő személyek visszafogása mellett sokaknak lényegesen változtatni kell úrhatnám, lenyúlós magatartásukon. A vereség ellenére ilyen bírálatokat is hangoztató folytatódó ellenzéki tüntetések előrevetítik, e gyakorlat folytatódása esetén nagyobb és szervezettebb lesz az ellenzék, mint most volt.

Ugyancsak tanulságként elraktározandó, hogy a választók nagy része tisztában volt a nemzetvédelem győzelmi kényszerével, ezért sokmindent elnézett a Fidesz-KDNP-nek. Van kiábrándulás is az említett védhetetlen és vállalhatatlan eljárások miatt. Ha az újfent megelőlegezett bizalommal visszaélnek, akár egy-két bizonyítható példa erejéig is, az nagyon megbosszulja magát. Közéjük tartozik az ómigránsok és Izrael iránti feltűnő és indokolatlan pozitív megkülönböztetéses vonzódás, amely tetten érhető a belpolitikában, különösen az igazságszolgáltatásban, de még az örvendetesen feljavult külpolitikában is. Senkinek ne legyen kételye, hogy ez nemcsak nem rímel a meghirdetett „magyar Magyarország” koncepciójával, hanem hitelteleníti azt, és csakis tragédiához vezethet. Ezért parancsoló a mérséklése, majd gyökeres megszüntetése.  

Nem felejtendő, hogy a győzelemben – amelyben, talán éppen a fentiek miatt nem minden későbbi győztes volt biztos – benne van az is, hogy az ellenzék vezetői főbenjáró műkedvelő hibák sorozatát követték el. Nehéz mit kezdeni a Gyurcsánytól, Vonától, Karácsonytól, Hadházytól és másoktól látott „teljesítménnyel”. Teljes bizonyossággal állítható, hozzájárultak a Fidesz-KDNP győzelméhez. Akár az elfogultságukat nem tudták korlátok között tartani, akár tudatosan tették (olyan bődületes pálfordulásokat és irdatlan melléfogásokat láttunk, hogy ezt sem lehet kizárni), ilyen akart-akaratlan segítségre négy év múlva nem lehet számítani.

Nem sok értelme van a múltra való ismétlődő (még az új Országgyűlésben is elhangzott) személytelen visszamutogatásnak. Akkor is voltak hazafiak, akik védték a nemzeti érdekeket, s ma is ugyanazt teszik. A nép is tette a dolgát, építette az országot. Őket nem érheti történelmi hátrány, sem könnyedén odavetett elmarasztalás. Akár esik most rájuk figyelem, akár nem, e témakör másképpen, de összefügg az elégtétel körültekintő végzésével. Ugyanakkor a személytelen kárhoztatás elfedi, hogy a legvérmesebb bolsevikok akkor is az ómigránsok voltak, akárcsak most, s akik oltalom alatt álltak akkor is, akárcsak most, akik által képviselt nemzetellenes vonulat természetellenes irányokba siklatta ki a nemzeti törekvéseinket, ahogy most is ezen mesterkednek. „Mi vagyunk a többség!” – állítják a szavazók megtévesztésére, s a hazugságot már olyan természetesnek tartják, hogy akkor jönnek zavarba, ha véletlenül igazság csúszik ki a szájukon. A nemzet gyarapítása helyett csak a saját hatalmi nyomulásukkal, a befogadó nép elleni félreérthetetlen élettér-foglalással törődnek. Ám a hajuk szála sem görbül. Félő, hogy nevetve élik túl az elégtétel vételét is.   

        A napi politikai elégtétel vétele és pártatlan (azaz, csakis a magyar nemzet érdekét szolgáló) végrehajtása, a lelki, szellemi, politikai megújulás értelmében, a győztesek számára is kötelező, mert csak ez biztosíthatja a történelmi elégtétel sikeres elvégzését.

A történelmi elégtétel

        Kevesen lehetnek, akik nem tudják, mivel-kivel szemben esedékes és parancsoló történelmi elégtétel vétele. Történelmünk alakulása sok más népnél érzékenyebbé tett bennünket az idegen hódítási szándékokkal, a migránsok és a betelepültek nemzetellenes nyomulásával szemben. A másfél évszázados török megszállás, a négy évszázados Habsburg uralom, a Szovjetunió által a nyakunkra ültetetett nemzetidegen rákosista vezetésnek az AVH bosszúálló kiagyalt perei, kínzásai, kivégzései által jellemzett rémuralma nem múlt el nyomtalanul. Az EU-val szemben ezért is véljük, hogy az iszlám hódítás megakadályozása nemcsak a magyar megmaradás, hanem Európa európai megmaradásának is alapvető kérdése, akkor is, ha még nem tudatosult minden európai népben. A svédek, angolok, németek és más európai népek ugyanis nem éltek át ennyi és ilyen jellegű megpróbáltatást, ezért nem érzékelik kellően az iszlám hódítás veszélyét. Az iszlám betolakodók nyílt terrorizmusa, keresztényellenessége láttán sem a kormányok, sem a népek állnak ki önmagukért, bár talán a népek kezdik felismerni, milyen veszélyekkel néznek szembe.

Nálunk viszont éppen történelmi okoknál fogva létezik évszázados nemzeti elégtételi igény, amelynek kielégítése megmaradásunk történelmileg elkerülhetetlenné és elodázhatatlanná vált feltételét képezi. E feladat elvégzése nélkül nem sok, vagy nem lesz tartós eredménye a tervezett helyes intézkedéseinknek, mert a belső erőviszonyok továbbra is folyamatosan a kárunkra, azaz a nemzetidegenek javára változnak, ezért óhatatlanul megismétlődik a visszarendeződés, amit a negatív külföldi hatások begyűrűződése kísér. E történelmi elégtétel ellentmondást nem tűrő szükségességével a közvéleményünktől a kormányon át nemzetünkig mindenki tisztában van akkor is, ha az indokoltnál jóval kevesebb és óvatosabb szó esik róla. Pedig ismételni, magyarázni, napirenden tartani kell, mert a magyar megmaradás kulcskérdése.

A Stop Soros törvény és egyéb intézkedések elfogadása és megvalósítása mellett a megyékben, a minisztériumokban, az országos szervekben, a civil szervezetekben és egyéb közösségekben a maga módján, nyilván körültekintően és emberségesen, deklaráltan, vagy csendben-rendben lezajlik majd az elégtételi folyamat, egészségesebbé válik a közéletünk. A szakmai testületekben a szakértők önmaguk ugyancsak megfogalmazzák az őket ért igazságtalanságok miatti elégtétel nagyságát és irányát. A nagypolitikai, összenemzeti elégtétel azonban nem csak e szervek feladata, mert kiben tudatosan, kiben tudat alatt, de ott él valamennyi hazafiban. Az országunkat évszázadok óta elözönlő betolakodók nyomulását, a rendszerváltás óta megfigyelhető számbeli és nembeli sokasodásukat, azaz a magyar megmaradás veszélyeztetését, csak a történelmi elégtétel körültekintő foganatosítása szüntetheti meg.

A magyar nemzet nem véletlenül és nem céltalanul három fülke-forradalmat hajtott végre, hogy a Fidesz-KDNP lásson hozzá, s ha lehet, végezze el a történelmi elégtételt az eluralkodott nemzetidegen nyomulással szemben. Ez akkor is így van, ha a választási jelszavak között csak értelemszerűen szerepelt, s a győztesek közül alig néhányan mertek rá célozni, bár a nagy többségük bizonyára tudatában van. A három fülke-forradalom tehát a nemzet érdeme mindenekelőtt, s a harmadik győzelme talán még történelmi jelzőt is kiérdemli. A nemzet, leckét adott a politikusoknak. A győzteseknek is. S a nemzet azt várva, hogy végezzék el a történelmi elégtételt, örömmel nyugtázza, hogy a magyar állampolgárság megadásával leszakított nemzetrészeinknek, a nemzet határokon átívelő egyesítésével, a demográfiai helyzetünk kezelésével, külpolitikánk megújulásával megteremtődnek ennek kezdeti feltételei. További megfelelő felkészülés és felkészítés után, alkalmas időpontban, a belpolitikában is tovább lehet és kell lépni. E történelmi rendezést (visszarendezésnek is nevezhetnénk, hiszen tartalmilag országunk visszamagyarosításról, a nemzetidegen nyomulás megszüntetéséről van szó) nemcsak megértéssel, hanem együttműködési készséggel kell fogadnia mindegyik félnek, mert enélkül polgárháborúra emlékeztető robbanás következhet be, amelynek valamennyien az áldozatai leszünk.

Mindenki tudja, hogy ezek döntő kérdések, de sokszor még az illetékesek is úgy tesznek, mintha nem léteznének. A kormány önmaga nem is képes megoldani, igényelnie kell a nemzet folyamatos és hatékony támogatását. A NER ilyen célzatú továbbfejlesztése ebben nagy szolgálatot tehet. Lehet, akadnak, akik tartanak a feladattól. Nem alaptalanul. Nagy és összetett hazai, jelentős és sokféle nemzetközi ellenállásba fog ütközni. Tarthatnak tőle azért is, mert az említett körülmények miatt újabb front nyitását jelentheti, ami valóban nem kívánatos, főleg amíg az EU-hoz, az újmigránsokhoz kapcsolódó vitákat nem sikerül rendeznünk. De mindig volt és mindig lesz akadály. Ez az elégtétel éppen ezért vált immár történelmivé. A tudatos és akár a jó szándékú ellenállás „csak ne így”, „de ne most” ellenérvei tucatnyi elfogadhatónak tűnő módon fognak jelentkezni. Ezért az előkészítéshez, a fokozatos humánus megvalósítási tervekhez körültekintően, alapos felkészüléssel kell hozzákezdeni. De neki kell látni. A magyar megmaradásnak nincs fontosabb kérdése, mint annak tudatosítása, hogy minél tovább halasztódik, annál nehezebb lesz, sőt lehetetlenné válhat.

Ha nem kerül sor ilyen szellemű kormányzati és törvényhozási intézkedésekre, sajnos, nem kizárható, hogy folytatódni fog a választói felhatalmazásunk nélküli elnézés, megbocsátás, sőt bocsánatkérés, a nemzetvesztő folyamat színfalak mögötti zajlása. Egyes intézmények, sőt kormányszervek ugyanis azt sem tudják, hogy szolgálják ki, nyújtsanak juttatásokat, előnyöket a kiebrudalandó népbutítóknak, a nemzetidegen nyomulóknak. A még a magyarnak maradt intézmények és kulturális személyiségek, de politikusok is a politikai irodalomban hányszor tették már szóvá, hogy, példának okáért, s a teljesség igénye nélkül, a Magyar Tudományos Akadémia, a Balassi Intézet, az Atlanti Tanács, a Petőfi Irodalmi Múzeum, egyes álpedagógiai intézmények, szakszervezetek, művészeti egyesülések, civil szervezetek és egyének nem a magyar nemzeti érdekek és értékek szellemében járnak el. Ide sorolandó a Tett és Védelem, a magyarellenes szellemi-politikai terrort gyakorló zsidó gárda, vagy a MAROM szervezet, a Bálint Ház és sokasodó intézményeik. Valamennyien számolatlanul kapják a pénzt, a kitüntetéseket, az ingatlanokat, az újabb tisztségeket, s eltűrik, sőt jutalmazzák a nyilvánvaló magyarellenességüket! Az illetékes illetéktelenek kinevelik a saját ellenzéküket? Vagy lehet, hogy csak a magyarságnak ellenzék, nekik nem? Az elégtétel szellemében valamennyi említett és hasonló szellemű intézménynek és személynek szigorúbb elbánásban kell részesülnie. E tekintetben még a költségvetés is felülvizsgálatra szorul. Végre el kell venni tőlük az anyagi alapot, amiből munka nélkül boldogulhatnak, ellenzékieskedhetnek és bejuthatnak olyan padsorokba, ahonnan bomlaszthatják a formálódó nemzeti egységet.

Mindezzel szemben késlekedés nélkül foganatosítani kell olyan intézkedéseket, amelyekből világos és egyértelmű, hogy kiknek kell mértékletességet tanúsítaniuk, netán még el is takarodniuk, amire az emlegetett nemzetidegenek minduntalan minket akarnak kényszeríteni, és sajnos, ma még kényszeríthetnek is.

Ómigránsok és újmigránsok

        Miért pont ezt a csonka országot szemelték ki mindannyian? Miért erre a kilencvenháromezer négyzetkilométerre vetettek szemet, mikor milliónyi négyzetkilométernyi betelepítendő szabad területek vannak számos országban? Miért nem látják be, hogy idegen országokban történő terjeszkedésük olyannyira ellentétes a saját nemzeti, vagy faji érdekeikkel, hogy csak tragédiához vezethet, ahogy már történt is. Hagyjanak bennünket békén zsidók, muszlimok, kínaiak hollandok és mindenki. Van saját hazájuk, dolgozzanak annak a boldogulásán, ne pedig polgárháborús és vallási fenyegetéssel akarjanak beülni a készbe. Néhány árulónk nem is titkolt nemzetellenes szolgálatkészségét kihasználva, a leginkább pénzügyi és faji alapon szerveződött nemzetközi háttérhatalom szerveire támaszkodva (amivé válik egyre inkább maga az EU is) mások évezredes munkájának szenvedéseinek gyümölcsét akarják learatni. Nem asszimilálódni akarnak, hanem elvtelen alapon egymást segítik kulcspozíciókba, lenézik, elnyomják befogadó nemzetünket, fenyegetnek, terrorizálnak bennünket, saját kultúrájukat (de leginkább kulturálatlanságukat), vallásukat erőltetik ránk. Megvan nekünk a saját Istenünk. Nem kellenek idegen Istenek; sem Jehova, sem Allah, Buddha sem. Hatóságainknak látniuk kell, a vallási, faji szembenállást, gyűlöletet nem az szítja, aki észreveszi és szóvá teszi, hanem aki kelti! Kormányzati, hatalmi és igazságszolgáltatási szerveinknek képesekké kell válniuk különbséget tenni a felforgató gyűlöletszító ómigráns, vagy újmigráns, illetve a nemzetét féltő hazafi között. Ténylegesen magukévá kell tenniük a „Magyarország az első” elvet és gyakorlatot mind a nemzetközi, mind hazai vonatkozású döntésüknél. Most még nincs így, ma még ez nem szabály, de parancsoló érvényesíteni mind a politikában, mind a jogban addig is, amíg sor kerülhet a történelmi elégtétel emberséges és demokratikus keresztülvitelére. Az ómigránsoktól kezdve a szabadkőműveseken át az EU-ig mindenkinek meg kell értenie, hogy miattuk és védelmükben veszítettük el a történelmi Magyarországot és nem akarjuk elveszíteni, sem pedig elmagyartalanítani a még megmaradt csonka hazánkat.

Két szent ereklyénk, a Himnusz és a Szózat felidézi a bennünket sújtó muszlim behatolást; a déli harangszó is naponta emlékeztet rá. Történelmi tapasztalataink miatt nemcsak ellenezzük az újabb inváziót, hanem máris látható véres következményeit is pontosabban értelmezzük, mint az elszenvedői. E politika érvényesítéséhez minden, de minden támogatást meg kell adnunk a kormánynak. Annál inkább, mivel az ómigránsaink pedig már rég itt vannak, s akikkel évszázados együttélésünk több mint elég indok ahhoz, hogy ne akarjunk még többet belőlük. De akadály nélkül özönlenek, amiről viszont egytől egyig a mindenkori kormányok tehetnek. Semelyik nem bújhat ki a történelmi felelősség alól. Az etnikai és kulturális keveredettség „eredményeit” nemcsak történelmileg, hanem a napi politikában is megszenvedjük. Különösen a rendszerváltás óta feltűnő a társadalmi bizalom csökkenése, az antiszociális, természetellenes és magyarellenes jelenségek rohamos terjedése, a nemzetellenes állam az államban, vagy a párhuzamos társadalom kialakulása, a no-go zónák megjelenése.

Legyenek ómigránsok, újmigránsok, ugyanazt testesítik meg: ellenszenv, ellentmondás, ellenkultúra, ellenvallás, ellentörténelem, ellenzékiség, ellenségesség. Hazafinak, kormánynak, nemzetnek egyaránt tudatában kell tehát lennie, hogy nincs lényeges különbség az ómigránsok és az újmigránsok céljai között. Mindegyikőjük szent könyvei a gójok, a hitetlenek térítését és irtását parancsolják, akiket alacsonyabb rendűeknek, sőt állatnak neveznek, s akik csak azért vannak, hogy őket szolgálják. Erről több szónak kellene esnie, de a napi politika nem teszi. A hírközlés nagy része pedig még mindig nem hazafiak, hanem nemzetidegenek kezében van, akik valódi céljaik álcázására, a legkisebb bíráló észrevételre is rendszeresen leantiszemitáznak bennünket. Csodálkozunk, pedig háborognunk kellene rajta, hogy ugyanezt visszhangozzák egyes kormány- és hatósági szervek is. Vannak, akik elakadó hangon siránkoznak a legtöbbször nem is létező antiszemitizmus miatt, de érzéktelen faképpel mennek el a növekvő magyarellenesség mellett. Ez esetekben már nem értük haragszunk, hanem ellenük. Az elkülönülő, nyomuló, s a magyarokat vegzáló ómigránsok és sokasodó szervezeteik még csak figyelmeztetést sem kapnak. E gyakorlat hallgatólagos tudomásul vétele és folytatása az intézményesülő magyarellenesség előtt tartaná nyitva az utat továbbra is. A történelmi elégtétel e tekintetben oly rég várat magára, hogy ma már parancsoló. Az odafigyelő hazafiak mégis attól tartanak, hogy változatlanul ez a gyakorlat fog érvényesülni. Ha az illetékesek komolyan veszik a „magyar Magyarország” általuk is hangoztatott jelszavát, végre rá kell cáfolniuk a hazafiak kételyeire.

Nagyon csalódni fog, aki nem hiszi el, hogy az itt körülírt kétféle elégtétel még az egyébként tényleg életbe vágó gazdasági növekedésnél is fontosabb a nemzet sorsa szempontjából. Mi több, a gazdasági növekedés is hiábavaló, ha teljes egészében nem a magyar nemzetet szolgálja, hanem a kisebbségeknek és a másságoknak nyújt további előnyöket. Az ezernyi ténnyel bizonyított, a nemzeti megmaradásunkra nyilvánvaló veszélyekkel járó keserves tapasztalataink ismeretében nem maradhat el, nem elodázható a történelmi elégtétel a nemzetidegenek, másságok, ómigránsok és újmigránsok nyomulásával szemben. Ha mégis elmarad, még egy-két évtized – de gyorsuló korunkban talán annyi sem – és a hatalmon lévők által végre elfogadott, jogosan hivatalosan meghirdetett, a szétszabdalt nemzet által lelkesen támogatott „magyar Magyarország jelszava tárgytalanná válhat, megkérdőjeleződhet a magyar megmaradás. Sorskérdésekben, tehát amikor már kifejezetten a létünk a tét, nem maradhatunk tovább elnézőek, át kell lépnünk mindenféle izmuson. Ezt mindenkinek, sajátjainknak és idegeneknek egyaránt meg kell értenie. Evégből e kérdésekben valamennyi hazafinak joga és kötelessége a szavát hallatni, s elvárni, hogy még figyelmesebben hallják meg azok, akiket a „magyar Magyarország” feltámadásának reményében választott meg, s akikkel e célunkat csak töretlen egységben valósíthatjuk meg.

---

* A szerző nyugalmazott nagykövet, közíró.

Megjelent a KAPU 2018/5 számában.

Megjelent: 229 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 233 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.7%Serbia 1%
Romania 5.2%Canada 1%
United States 4.4%France 0.4%
Russian Federation 3.4%Australia 0.4%
Ukraine 2.8%Switzerland 0.4%
Germany 2.6%Netherlands 0.2%
Sweden 2.2%Belgium 0.2%
United Kingdom 2.1%Italy 0.2%
Slovakia 2.1%Poland 0.1%
Austria 1.3%Spain 0.1%

Today: 883
This Week: 1738
Last Week: 4874
This Month: 13640
Last Month: 25593
Total: 1900788

Belépés