Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Cs2019Jun20

2016. Március 23., Szerda 09:12

Gavallér János versek

Írta:  Gavallér János
Értékelés:
(49 szavazat)
 Megjelent Gavallér János MAGÁNYOS BÁRÁNY verseskötete. A borítóképen: A szerző 5-6 évesen, a régi ház "kerthátulján", apja kucsmájában (Balmazújváros, Bánlak)

 

Magányos Bárány

 
 
 

 

Trianon

Várjak. Megsúgja majd az Isten!
Mindennek meg van az ideje:
Várjak a nagy rendező elvre!
Hány életet cseszett el így az Isten?
Sugallatai elsuhantak mellettem.
Akarva akaratlanul szenvedek.
Hagytál volna lélek nélkül,
ha hagyod, hogy lélek nélkül,
belső hangod felfogása, értése
átsuhanjon rajtam!

Várjak, időkalodába zárva!
Csúf a nagy rendező elved,
leheleted szenved a testben.
Tökmagjankók uralkodnak rajtam.
Jelkép-érték bankó-mankó
hónom alatt a pokolra repít,
s tűröm, bár furdal belül a mag,
melyet belém vetettél.
Már, már hiszem, talán vétettem!

Várjak. Fiamban már új üzenet,
halvány lila gőz füstölög.

2019.06.12.

 

 

hunyorgás

hangyaboj, nyüzsgés, özönvíz,
kódolt üzenetek...
szüntelen sugárzás,
s minden testbe zárt DNS lánc
add tovább riadólánca,
torztükröződést küld a végtelenbe.

szeretet nélkül tombol a jel,
az embertelen,
onnan ide nem vágyik senki,
itt a vágy földhözragadt.

edzett acélgerinc ezerévei
elillantak,
perc-pillanat úr parancsol,
múlt és jövő nélkül
lopott energiák fölött
pislog a nap.

2019.06.07.

 

 

Árulók

Károgó varjak száraz gallyakon
borzongó időjósok.
Gyászruhájuk rideg valóság,
baljós sustorgás,
összesúgnak, s belénk fagy az idő:
Megáll az élet, pihen a teremtő.
Kunyhó-lelkünkben ropog a rőzse,
melegség ölel, összebújunk, félünk,
vicsorgó farkas hordákat csalnak
az otthonunk köré telepedett
károgó varjak.

2019.06.05.

 

 

 

Eliminálás (Élhetsz a mának)

Mélybe hajított csecsemők,
Taigetosz-inkubátor meséi,
mely esélyt adott,
már a múlté, ma már csírátlanít
a tudomány és nem menthet meg senki,
nem találhat rád érző lélek,
nem, ma már a gondolatot izolálják,
gender-kötélen mozgatják,
vagy vakcinákkal,
műtéttel sterilizálják
jövő álmainkat,
s gondolod szabad vagy:
Élhetsz a mának!

2019.06.04

 

 

 

Az én virágjaim

Az én virágjaim a mezőn nyílnak,
szikből sarjadó sóhajok, vadak,
és a széllel ringatóznak.
Az én virágjaim a napba néznek,
felhők könnyeit isszák, tiszták,
mint a bennem élő lélek.
Az én virágjaim ott virágoznak,
ahol nincsenek szabályok, érvek,
ahol ragyog a szeretet.
Az én virágjaim szabad szellemek,
mesélnek múltról, jövőről, szépek,
az én virágjaim élnek,

szabályok nélkül örökké szeretnek.

2019.06.01.

 

 

 

Fényösvény

Sűrű sötét erdőben
keresem csillagom,
utat mutató jelet,
fényösvény-csillagom.

Humuszágyon baktatok,
múlt-jövő csíraágy,
mélyből jövő sóhajok,
vigyél haza hozzád!

Egyedül éjsötétben
hallgatom, mit sugall
tudat alatt Istenem.
Ott a Hazám, házam.

Ott a Hazám, házam,
amerre vezetel.
Istenem, fénycsillagom,
szívemben gyújts tüzet!

2019.05.16.

 

 

 

Részlet I. (önéletrajzomból)

Hogyan mondjam el?
Sutban, bekecs-pólyában nőttem fel.
Kanapén, vaságyon aludtam,
hideg szobában
téglát rongyba gyűrve, meleg dunna alatt,
vagy öten a kisszobában
a teatűzhelynél melegedve,
némán vártuk a holnapot:
Örök-csodában bízva, anyám félte,
apám nem hitt a keresztyén Istenben.
Mamám, pápaszemében várta a halált.
Nővérem, rettegett mellette az ágyban:
- Mikor ébred halott mellett fel!
Tátott szájjal bámultam a világra:
Mennyi minden más van!
Egy kiló kolbász járt fizetéskor,
télire tíz mázsa szén.
Egy évben egy nadrág, foltos,
és a levedlett örökség.
Álmomban kiabáltam: - Hé, emberek!
Anyám tudta, hogy egy Kisjézus minden gyermek.
De az emberek, holmi anyagi gonddal,
kényszer-kenyérért suttogtak!
Valami megfelelési öntudat
fojtotta beléjük a szavakat.

Az nem úgy van, hogy meggyónunk és kész! – mondta apám.
Mert lelkében gyón a nép!
Megbocsátani Isten nem tud,
csak elfordítja a fejét!
Fizetéstől fizetésig kongott a tányér,
s fizetéskor a kocsma enni kért.
S hogy felszakadt-e ott a seb,
mely ezer meg ezer éve nyomja lelküket,
már nem emlékszik senki,
borba fojtva vitték terhüket.
Makacs legény a sors, inkább nem kér enni,
de sosem lehet sorba állítani!

Az óvoda kimaradt, mint úri gőg.
Csak a jószág szeretet öröklődött,
de bedarálta a cifra ködös kor.
Mert amelyik jószágnak nincs neve,
annak gazdájának sincs becsülete.
Az önkiből egy cukorkát hoztam magammal,
s anyám a sarokról szaladt vissza,
kifizetni, mert nekünk lopni nem szabad!
Torokgyulladásra, titokban fagyit kaptam,
hogy az injekciót hagyjam beadni,
anyámmal, ily alkut kötöttem én.
Ordítottam, nem ezért születtem, s sodort a lét!
Makacs legény a sors, inkább nem kér enni,
de sosem lehet sorba állítani!

Vályogot pakoltam, futottam a szekér után,
és a nap végén felülhettem a bakra tán...
A fizetség mindig más zsebébe landol,
a becsület, mint koldus, üres marokkal lohol.
Nem kaptam én semmi mást,
csak hallgassak, fogjam be a szám,
a sorból nem szabad kilógni,
mert elsodor a törvény, s hat a lom.
Soha nem mertem sorba állni semmiért!
A sorból kiállni, senkinek sem lehet.
De mire sorra kerültem, üres lett a tenyerem.
Hogyan mondjam el?
Minden fájdalmat az idő betemet:
Makacs őseim sorsát örökre magammal viszem.

2017.02.09.

 

 

 

Részlet II. (önéletrajzomból)

Üres a gádor, mit kisepert a szél,
az ablakon még beszökik a fény,
porszemcsék úsznak a levegőben
lóhúggyal mázolt szoba közepén.
Beatles szólt, meg Rolling Stones kazettás magnóból.
- Szabadság cédulát osztanak, - hajolj meg,
s ötössel végezheted az iskolát!
Ellentmondás nincs, tanított az iskola.
Apám nevetett: - Így volt és így lesz,
amíg az ösztönök a katakombákban alszanak – mondta.
Az osztályfőnököm saját pénzén vágatta le a hajamat.
Az ész a fontos –vitatkoztam-, ülj le hármas,
kaptam válaszul, ha érvelni akartam töreténelem órán.
Mint cöveket földbe, verték belém a nézet-eszményt.
Habár makacs legény a magyarsors,
sorba nem áll soha, mindig vállalja mások balsors
szekerének kimozdítását a sárból.
Maradtam néma áldozat.

Már az iskolában feladtam,
- hisz rendszerekkel küzdeni fabatkát sem ér-
intelmeket kaptam tarisznyámba
s nem hős, vagy gazdag családfőt.
Sikert osztanak lelkünkért –mondta apám.
Mégis lázongtam a gimiben.
Fociba, alkoholba fojtottam
paripás reményeim,
s baktattam gebémmel az élet küszöbén.
A sorból kiállni senkinek sem szabad.
Sodrás sodorta iszap,-termőföld a jövő.
Apám, ígértem, megőrzöm a lelkeknek néma vágyát!
Szab-ad maradok, bár látszatra felveszem
az idő bilincsét.
Néha a szavak többet érnek, mint a kenyér.
Tudom, de Sziszifusz egyszer a hegyre ér!

2019.05.15.

 

 

Fényösvény

Sűrű sötét erdőben
keresem csillagom,
utat mutató jelet,
fényösvény-csillagom.

Humuszágyon baktatok,
múlt-jövő csíraágy,
mélyből jövő sóhajok,
vigyél haza hozzád!

Egyedül éjsötétben
hallgatom, mit sugall
tudat alatt Istenem.
Ott a Hazám, házam.

Ott a Hazám, házam,
amerre vezetel.
Istenem, fénycsillagom,
szívemben gyújts tüzet!

2019.05.16.

 


 

 

Érintés

Nézem Isten könnyeit,
fák levelein,
ahogy eső után csendben sírnak.
Cseppek ragaszkodnak
ágakhoz, levelekhez,
itatva vihar után a csendet.
S Ő udvarol, éltet, simogat,
halkan susog a szél,
rigó fütty köszön,
s mint ahogy jött,
úgy távozik a kétség.
A leveleken csurgó cseppek
üzenetei mesélik el,
hogy itt járt köztünk,
könnyei oly lassan érnek a földre,
s mégsem szárad ki a test,
bár bennünk a félsz
és a végtelen érintés.

2019.05.14.

 

 

 

Vándorlás

Futóhomok múltam,
szélben száguldó porszem-emlék.
Sodró súrlódásban
légbe veszett homály-messzeség.
Repedezett grumáz-arc
vándorol az időzónákon át,
kiszáradt szív vijjogása visszhangzik,
s nem látni, nem érezni semmit.
Tomboló vihar-percek
örökké repítenek,
egyre messzebb, messzebb
vágy-titkaim dobpergéseitől.
Mellkasomat feszíti a bőr,
s bentről az ütem űz
vitorlát bontani újra
és újra
a testbe költöznek homokszemeim.

2019.05.10.

 

 

 

Iszony

Kenyérmorzsa sétál a fűben,
virágszirom, korhadt ág, űzve
hajcsár-ösztöne által, görnyed
alatta a munkáshangya-lét.
A súly iszonyú. Nyüzsgő napok.
S a napot sohasem láthatod!
Fenntartott nívó, élethalál,
testerő még kitart és a nász.
Kifordul szociális gyomor,
s öl a könyörgő csáp. Rovarok.
Lélektelen úton csámcsogás,
örök szolgálat, máglyarakás,
begubózott kínszaporodás.
Rablóösztönt örökölt szabály,
hangyasav serceg Isten arcán.

2019.05.06.

 

 

 

Anyukám!

Megbántottalak? Miért sírtál?
Miért sírtál mikor születtem?
Úgy vágytam már, vágytam rád,
látni, ki életét áldozza értem!

Anyukám, ugye te is vártál rám?
Miért sírtál mikor születtem?
A szívem öleli könnyeid! Anyukám,
ugye azért sírtál, mert szeretsz?

Mitől féltesz és miért? Anyukám!
Miért sírtál mikor megszülettem?
Csillagod vagyok én! Anyukám!
A szíved csillagja, szemed fénye!

Szeretni jöttem! Drága anyukám!
Miért sírtál mikor születtem?
Kisfiad vagyok. Édesanyukám!
Isten pecsétje szíveden.

2008.04.30.

Gavallér János- Gavallér Péter

 

 

Emésztő tűz

Felborult mécses futótüze pánikol,
kanóc nélkül lassan oltja magát a vágy,
vérben pislogó némán forró zsarátnok.
Bukdácsol a Göncölszekér, a Fiastyúk,
- Nimród magába tekint - a csodaszarvas
elmenekült. Bábel tornya földre borult.
A tűz elcsendesül, test-magágyba zárva.

2019.05.03.

 

 

 

Új idők

Az ég tengerén füsthangom
illan, mint változó idő.
Testemben izzó zsarátnok
az égi mag, csírázó kő.

Büfögő vágy-rács-kordonok,
konok kötelék árbócán
telhetetlenül új korok
hegedűje szirénhangján

a semmibe repít.

2019.04.29.

 

 

 

Időfogság

Cammognak a percek,
az évek rohannak...
hullámájer serceg:
Békétlenség az agyban...
hangokat rögzít a tudat...
az elmúlás sistergését
és a csend
némán őrzi a végtelent.

Veszni látszik az élet...
a test elkorhad,
s elillan az ego,
mintegy sosem volt gondolat.
S
tudomást sem vett róla a világ,
hogy a mindenség időzött a testben...
ideig, óráig küzdött,
s rohant a nagy titok után
a végtelen csendben.

2011. 12. 16.

 

 

 

Fertőzött lélek

Méltatlanná váltam Uram,
még mielőtt megszülettem volna,
méltatlanná, hogy Fiadként élhessek.
Életet adtál, s velem küldted a lelket,
azt a lelket, amit a Sátánnal fertőztél,
így gyermeked, mint romlott döglégy,
ténfereg. Az ítélet méltatlan hozzád.
Kétség, méreg, bűn és hazugság
igazgat. A próbatételhez egyedül
kevés vagyok, mert testemben
véres rút húsdarab dobog.
Saját képed ez, ez a cicomázott
élet?
Időlabirintusod a pokol.
Nem tudok tükörképeddé válni,
csak darabod vagyok, vagy bármi,
ami egy Sátánnal fertőzött lélek lehet.

2019.04.25.

 

 

 

Közfelkiáltás

Ott voltunk mind a kereszten.

Trend-lovasság üget rajtunk,
s mi, bénán-némán hallgatunk.
Üvöltő óhajok.
Most balra, most jobbra és hopp,
ítéletet mond a soros
pír-perc uralkodó:

Mákszemkatonák! Átadom,
a döntést, bár kezemben a jog.
Elvárásaimat
ismeritek, megtorlás nincs,
és sírni majd az fog, aki
hallgatott. Rajta!

Döntsetek ti! Igazságot,
vagy kegyelmet akartok?
- Faramuci helyzet.
Eladjátok-e lelketek
nekem? Tudjátok a törvényt!
Gyorsan, ítéletet!

Akarat nélkül hajlongás,
képzett a vágy, álmodozás,
az ítélet számít:
Tömeg-akarat, s Pilátus
űzi a csordát, hanglér-tus
és kortörvény ámít.

A keresztfán ott vagyunk mind.

2019. 04. 20.

 

 

 

Istenérzet

Korbács a hátamon,
sercen bőrömön vér, fájdalom,
s ti mind örömünnepet,
feltámadást ülni gyűltetek,
- Visítok!- teher sorsotok
hordom, s korbácsotok a hátamon.
Üssetek! – S könnyebb lett sorsotok?-
Görgetem, fájdalom
hegyeknek könnyeit:
Felsírok! - A jászolból is.
Élek! Érzek! Ember vagyok!
S korbácsotok csattan a hátamon.

Kínkristályok takarják csak szemérmem,
s könnyek ölelik a bűnöket,
karom rácsként ragad az életre,
bezár harmadnap-éjkor a testbe,
emberben születő, Istenérzet!

2009.12. 20.

 

 

 

Rest üres test

Hallgatom belsőm, s zúg,
üres kondérban a kanál,
levest mer a vágy-abcúg,
jól lakni, élet-hamarján,
senkinek sosem sikerült.
Porzás előtt minden virág
a porba hullt. Hamar-tavasz,
méh-halál a vágy-születés.
Csecsemő sír, s ravasz-malaszt
csetlik-botlik, gyón a remény.
Leosztották a lapokat,
a tét az élet, s meghalni
vágyik, aki él.

2019.04.11.

 

 

 

Már késő

Tudtam, motyogtam magamban.
Tudtam, a fák kirügyeznek.
Vihar után kisüt a nap.
Ágy-agyam mégis búfészek.

Mély tudat-szenny a batyumban.
Viszem sziszifusz-gyümölcsöm.
Mindig megfeleltem másnak,
magamnak soha. Ön-görcsöm.

Gordiuszi csomó múltam.
S a tavaszt elfújta a szél.
A favágók vágják a fát,
s hűsárnyat múlt, volt ígér.

Vágy-álmokba zárva szárnyam
erőltetett mesékben hitt.
Mégis, miért vágytam másra?
A sors-létcsikóm nyerge vitt.

Tudtam, motyogtam magamban.
Tán a vasorrú bába szült?
Kerestem, létező igazt,
mit belém szorított Isten.

Tudtam, magamba zártam Őt.
Úgy őriztem: Meghalt szegény.

2019.04.09.

 

 

 

Az acélkapun át

Hajszálon múlik,
hogy a kaput ki töri át,
vagy kinek nyitják ki.

De a kaput, mindig döngetni kell,
hogy a belterjes lét remegjen, féljen,
a kapun kívül is van élet.
Mond el ezerszer, még ha remeg is a lelked,
hogy a kapun kívül is van élet.
És a kiskapun nem fér be a lelked.

Hajszálon múlik,
az a hajszál acélkapu,
előtte vérzik el az élő.

De a kapun túli rejtély vonz,
s bár ezerszer betörik fejünk,
mi eszeveszetten,
újra és újra neki megyünk,
mert lesz ott egy repedés,
egy leheletnyi rés,
amin majd mind átmegyünk.

Egy-egy hajszálrepedés a remény,
az élet kemény.

De mind, mind átmegyünk a tű fokán,
hiába lök vissza ezer orkán,
belénk fércelt folt a hiányzó láncszem,
s álszent orvosaink törvénye a porba hull.
Mi eszeveszetten,
újra és újra neki megyünk.

2019.04.08.

 

 

 

Isten gyökere

Vagyok, aki vagyok.
Van szám, fülem, szemem,
de tudjátok mit, elárulom,
van szívem is.
Az ördög csudája, vagy Isten lelke lakik ott,
aztán abban meg ezer keserűség,
meg ezer csoda is
otthonos.

De tudjátok mit, elárulok még valamit,
mindegy mit tesztek, milyen sarcot eszeltek ki ellene,
az akkor is,
mindig ugyanaz marad.
Csakhogy tudjátok, a legyőzhetetlenség onnan ered.
Na, aztán játszatok; törvényt, hatalmat, zsarnok-eszmét,
az én szívem ugyanaz marad.

Mert a szív, amíg dobog, ugyanaz marad,
ott van benne Isten gyökere.

2019.04.05.

 

 

 

Örökség

Paraszti gőg,
makacsság,
becsület,
szeretet,
család,
haza,
gyerekek.

2019. 04.04.

 

 

Hé, paraszt!

Soós Imre emlékére

Te, ott, te sült-paraszt, halkabban,
az uraknak nem tetszik hangod
és arcodon a pimasz grimasz!
Mert benned a szikra, ne gondold,
hogy a tüzet is te csiholod!
Gyújtani, jegyezd meg, az úr fog!
Játszd el a halált, amíg bírod,
mert tudd, őrölnek a malmok,
s te ocsú-kölök, te vagy a soron!
Nem fog nőni gaz, jó, ha tudod,
pázsiton nem fog nőni gaz!
Gyökeret, ezen a talajon,
nem ereszthet más, csak arisztokrata!
Mi, a tudás birtokosai,
fittyet hányunk az érzelmekre.
Mi játsszuk a darabot és ti,
mint udvari bolondok, jelmezt
kaptok, az igazság jelmezét.
Mondhatjátok, éjjel-nappal is,
igaz Isten angyalaiként,
hogy arcotokon a teremtő
hű ábrázata, csak a miénk
a hatalom. S mint bárányfelhők,
úgy oszlik majd el a dicsőség.
Kézről-kézre adva kifáraszt
majd minden emberábrázatot
mulatságaink és visszahullsz
a porba! Pimasz paraszt grimasz,
hangodat, lelkedet felfaljuk,
és mint kifacsart felmosórongyot
a pszichiátrián, kidobunk.

2019.04.02.

 

 

 

Hétszentség

Van, akinek nincs apja.
Van, akinek nincs anyja.
Annak meg öt apja.
Annak meg négy anyja.

Valami köddé válik.
Valami most eltűnik.
Valami porrá válik.
Valaki most tűnődik.

Ember idegen a táj.
Részegen semmi se fáj.
Idegen érzés ma már,
hogy otthon valaki vár.

Van, aki néha felsír.
Van, aki léha felszín.
Annak meg test-ára is,
becsülete is hamis.

Valami köddé válik.
Valaki most álmodik.
A mindent most elveszik.
Nesze semmit élvezik.

Vannak sokan elvtelen.
Van, kiknek minden mindegy.
Talán még el sem hiszed,
hiszek az egy Istenben!

Idegen érzés ma már,
hogy család, valaki vár.
Emberidegen a táj.
Részegen semmi se fáj.

2019.03.31.


 

 

Mégis, ide születtem

Még láttam, hatalmasra nőve, a napot,
fejét hajtva, a horizont peremén bújni
a sötétségbe. Hallottam, a rőzse pattog,
atyámfia mesél, a remény megnyugszik,
ákombákom-álom nyersen haza talál.
Talán susogott a sás, sercegett a zsír,
cseppent, tűzre csurgott, tátottam a szám,
holdfénye ébredt, bogár szimfónia csendült
halkan a végtelen sziken.

Még hittem, feleim egységhívó szavát,
fáradt test, mámor-ittas tett nyugalmának.
A nappal kelt és nappal nyugodt a napszám,
Istennek rendje szerint urát szolgálta,
aki ott volt mindig vele álmaiban.
Ébredő nappal lehelte belé lelkét,
erőt, a mindennapi teljesség csíra-
magja testében pihent. Boldogságájer
táncolt a bárányfelhőben.

Még éltem, mikor kalodába zárt csend lett,
megkötözte az érdek a gondolatot,
mederiszapban sírtak a folyók és trend,
ember alkotta szabályok közt haldoklott
belül a vágy. Féltem örökre így marad.
De érzem, Isten ültette lélekmagját,
elrejtve szívünkbe, a tájba, megmarad
a hajnal, a lélegzet, a ház és hazám,
mint a fény, magyar.

2019.03.28.


 

 

A magyarság útján

Átölelem a létezést,
karjaimban lüktet szíved...
átölelem a bokrokat,
a madarakat, a fákat,
a hegyen futkosó patak
csobogó, lágy suttogását,
az égen szárnyaló felhők
hangulatát, feszes emlők
szülés előtt s után, nedvét
az örökkévalóságnak.

Átölelem a csillagot,
szemedben ragyogó napot...
átölelem összes percét
a szüléstől a halálig,
átölelem összes percét
káosztól harmóniáig,
a gondolatot vetítő
Sátán, gáncs-magyarázkodó
bűvölet-időt varázsló,
szívembe döfött gyilkos tőrt.

Míg átölelhetem a fényt,
ragyogni fogsz szent mindenség...
boldog a nap, míg szíved
ölel, s míg átölelhetem,
a lét élő szeretetét...
érzem felém nyújtott kezed,
érzem mögöttem sziszegő
gizgazok bút nyögdécselő
kétségét, de mit bánom én,
míg átölelhetem a fényt.

Míg átölelhetem a lét
kacskaringós lélegzetét...
mit bánom én, mit kiabál,
mit gáncsoskodik a Sátán!
Isten kinyújtott kezéből
eszek, iszok... menny-menyegző
életem és hűségesküm,
DNS-láncom, hozzád köt...
Szeretlek, oly sokszor bántott,
földre szállt, teremtő sorsom.

2011. 07. 21.

 

 

Karma

Sikátor, szemét,
kartondobozok,
metsző hideg szél,
éhes patkányok,
kísérteties csend,
holdárnyékképek,
sarokban síró nő,
felsír a csecsemő

ide született.

2019.03.25.

 

 

Vágydimenzió

Dolgozz! Aludj! Dolgozz!
A szentszéknek áldozz!
Dolgozz! Aludj! Dolgozz!
Holnap, a ma-vágy kong.

Dolgozz! Aludj! Dolgozz!
Nézz! Láss! Programozott
látomás, vágyálom.
Dolgozz! Aludj! Dolgozz!

Dolgozz! Aludj! Dolgozz!
Élj! Lásd, mások is mind:
Munkamániás drog-
hatás alatt nyögik

vágyálmaikat!

Dolgozz! Aludj! Dolgozz!
Élj a mának! Dolgozz!
Csak most van. Élj, csak most!
Nincs holnap, hát dolgozz!

Más is mind, így jutott
máról a holnapra!
Dolgozz! Aludj! Dolgozz!
Álmodj, új holnapra

ébred vágyálmod!

Élj a mának! Élheted?
A titok, csak most van.
Álmodj! Aludj! Érted?
Álmodj, új holnapra

ébred vágyálmod?

2019.03.23.

 

 

Emlék

A csend sötétség őrületében fényvágyam árnyék,
s úszok, szurok-tenger mélyében bűvölő érmék
fülemben csörtető hullahegyei fölött.
Elnyelt szemem csarnoklabirintusa, s az érzékelés létmivoltomból,
már csak üvölteni szeretnék, de csak sírni tudok.
Sötétség van, s a földön áthatol észrevétlenül a fény.
Vissza-visszakacsingat szívszorító nirvána emlék.

2019.03.21.

 

 

Az élet élni akar

Ha a mag nem csírázna,
hajnal se volna, se nap, se éjszaka.
S a gondolatot ásva
a legmélyebb cenzúra-pokolba,
akkor és ott fog utat törni magának,
ahol a szikla a legkeményebb.
Mert az élet élni akar.
Győztesek hatalomittas igazsága gyenge,
a sziklán ott a repedés.
Csak csillapodik,
csendes a józan ész,
látszatra haldoklik, hajlong,
de az élet élni akar.
Ébred minden hajnalon,
ott mélyen, a pokol tüzében
a vágy újjászületik.
Bármilyen mélyre temetve,
bármi tudatmódosításon átsiklik,
a mag csírázni kezd,
a szikla reped,
s a győztesek térden csúszva,
könyörögve, földet dobálva rá,
hatalomittas csúcsról a mélybe zuhannak.
Vágyva a napra, az élet élni akar.

2019.03.20.

 

 

Mákszemélet

Mákszem a darálóban,
porlik testből a lélek,
íz-masszává vált, olvad
embermivoltam. Élek.

Mákszem a darálóban,
Azt mondják ez az élet.
Félek, hiszik, hogy így van.
Porlik testből a lélek.

Mákszem a darálóban,
hiszik, ennyi egy ember.
Ízét a méregszónak
nem érzik, erőszak,

erőltetett gondolat
a testből lopott Isten.
Menetel a gazdaság,
keresztre feszített lélek.

Mákszem a darálóban,
porlik testből a lélek,
íz-masszává vált, olvad
embermivoltam. Élek.

2019.03.17.

 

 

Szentlélek

Remegnek a fák, virágok,
a hegyek, a zúgó folyók,
remegnek a percek, napok,
paraziták közt hajnalok
sötétek, zordak, hidegek.
Fuldokolnak a levelek,
zárultak hajszálgyökerek,
nedv csak a szemünkből csorog,
szívünk könnyárja háborog,
a napok zordak, hidegek.
Nyikorgó szeles hajnalok,
kötelek, rácsok, ablakok,
hóhérok minden hajnalon
- zörget, zörget a hatalom-,
uraink, zordak, hidegek.
Itt és most, földre borulok,
Uram, hozzád imádkozok:
Mentsd meg őket! Mentsd meg őket!
Mentsd, mentsd meg a bűnösöket!
Uram, hozzád imádkozom!
2009.07.14.

 

 

Menetelés

Zárt térben fogy az oxigén.
Vágyott tér!
Kukoricán térdepelve
büntetés
a koldult jutalomfalat.
Belénk fojtott akarat szorong,
dagad, fáj,
előbb-utóbb, mint rákos sejt,
Európát
is behálózza a drótkerítés,
kijárási tilalom,
aztán a félelem felemészt
minden jó szándékot.
Düh. Halál.
Lélek-nyomorult kétség
tör pálcát
az emberek fölött.

2019.03.13.

 

 

Menetelés

Zárt térben fogy az oxigén.
Vágyott tér!
Kukoricán térdepelve
büntetés
a koldult jutalom falat.
Belénk fojtott akarat szorong,
dagad, fáj,
előbb-utóbb, mint rákos sejt,
Európát
is behálózza a drótkerítés,
kijárási tilalom,
aztán a félelem felemészt
minden jószándékot.
Düh. Halál.
Léleknyomorult kétség
tör pálcát
az emberek fölött.

2019.03.13.

 

 

Magyar lobbi

Tarisznyámban szalonna, vöröshagyma,
gyermekem madárlátta kenyeret eszik.
Örök vágyamat gazdám csomagolja,
neki tartozom jövőmmel, tetszik, nem tetszik.
Amit kapok, azt adom önmagamból.
Ugatok, ha ugatást kér. Belül sajog,
keserv-savanyú madárlátta kenyér.
Kaptam hitelt, sarlót és kalapácsot,
kezem gazdám akaratából ránc-üres,
kérges, mégis csicseregnek a madarak,
mezőn virágok nyílnak, itt, otthonom.
Csomagoljon bőven gazdám kenyeret,
mert az én kutyám, s gyermekem is éhes!
Jól tudom a zsákmány közös, de a bűnt,
a bűnt csak én, én hordozom.

2019.03.12.

 

 

Pirkadat

Kik lépték át a Rubicont?
Mikor és miért?
A nap süt, és a föld forog,
az ember túlél
minden hazug pillanatot.

Bár ezer évig is tarthat,
fájhat, sajoghat,
elmúlik a hazugság.
A nap kisüt újra,
bárány felhők úsznak az égen,
furulya szól,
dalol a legény és a lány,
forr a dalom,
párám az égbe száll.
Harmatsóhajt fúj a szél,
lassan az ég kiderül.

2019.03.11.

 

 

Hulltak a levelek

Talán, majd egyszer még sétálunk
együtt, a fák között,
fogjuk egymás kezét, csendesen,
szépen emlékezünk:

Emlékszel, egyszer csókot loptunk,
s mint riadt gyerekek
susmogó nesz elől futottunk,
hulltak a levelek.

Némán alig egymáshoz érve
reszketett a testünk.
Madárka rebbent, ág recsegett,
remegett a szívünk.

Egymáshoz érve mindent lehet,
kéz a kézben, csendben,
sétáltunk, az erdő vezetett,
s hulltak a levelek.

Azóta vágyom fogni kezed,
az erdőt járni,
bár tudom, hogy ott sétált velünk
jövő félelmeink.

Fogtad a kezem, s én a tied...
ott volt még Isten,
sötétedett, mentünk csak csendben,
hívott a végtelen.

Egymáshoz érve mindent lehet,
kéz a kézben, csendben,
sétáltunk, az erdő vezetett,
s hulltak a levelek.

2019.03.09.

 

 

feles ég

a füledbe súgnám...
bár tudnám, hogy mit,
halkan motyognám
a legszebb semmit

képtelen vak vágyak,
megfoghatatlan
méhzsongás agyamban,
olcsó akarat

a füledbe súgnám...
vágyaim, de mit
ér, ha üvölteni már
nem is akarok,

a füledbe súgnám...
halkan, egyszerűn,
bennem nem élhet más
törvényszerű,

csak az egy ősi vágy;
a tükörben egyé válni veled.

2019.03.08.

 

 

Mesélj, arról

Mesélj arról, mit én is akarok!
Hallgasd meg halk hangomat!
Az fáj, mit én érzékelek. Tudod,
már gyáva a gondolat.

A kisgömböc nem hallja hangomat.
Másnak jó, csak azt lehet.
Közös sors, az egyen-akolban csak
vályú-moslékot ehet.

Vadlovak lábára patkót tehetsz,
halnak, mint a táltosok.
Holnap-előtti rabszolga lehetsz,
hajlott hátú vén tanonc.

Mesélj arról, mit én is akarok!
Nádasomban, a betyár
becsület szigetén, már rég halott
őseim kísértenek tán.

Itt még táncot lejt a félsz, dalol,
nem gyáva a gondolat.
Belül él a szabadság! A rabok
dicsőséges halála,

mint szellem hadsereg, fent lebeg,
fölöttünk sólyom nász ring.
Akár még a nappal is szembe száll,
ereinkben vér kering.

Mesélj arról, mit én is akarok,
Hogy lesznek még unokák!
Hogy szépnek a napot még láthatom,
lesznek itt még unokák!

2019.03.07.

 

 

Segít a bankvilág

Madárfióka, ki enni kér;
fészkét tépi a szél,
s vágy-vijjogása az égbe száll,
mereszti lágy körmét
erőtlenül. Ringatja az ág.

Mostohán recsegő repedés
ágán, fenyegetőn
kényszeríti: Repülj a széllel!
Repülj, kis csecsemő!
Küzdj, szabad madár, szállj a széllel!

Kék ég, s végtelen lehetőség
vár, tiéd a világ.
Hagyd az otthonod, hagyd a fészked,
szállj, tiéd a világ!
Kapsz örök reményt, ígérem.

Hagyd az otthonod, Hagyd el hazád!
Olyan szép a világ.
Szüleid is a széllel szállnak.
Segít a nagyvilág.
Szállj, szállj, repülj csak, szabad madár!

Madárfióka, ki enni kér;
szárnya pihéstoll még,
s vágy-vijjogása az égbe száll,
egy próbarepülést
meg ér a végtelen nagyvilág.

Hagyd az otthonod, Hagyd el hazád!
Olyan szép a világ.
Szüleid is a széllel szállnak.
Segít a nagyvilág.
Szállj, szállj, repülj csak, szabad madár!

Vijjogó vágy az égbe szállt.

2019.03.05.

 

 

Álomfejtő tavasz

Lágy tavaszi szellő ébresztőt fúj.
Tapsol a rét. Sóhajtozik a föld.
Új sarj, rést repeszt. Morajlik, zúg
belül az idő. Újra éledünk.

Hegyek gyomrából induló erek
suttogják a fáknak, az új idők
kezdetét. Áramlik a friss nedv.
Vágy-álomból ébred az erdő.

A tegnap valósága elillan.
Új ruhába bújik a teremtő.
S mint rongygúnyát, levedli a múltját.
Mi, tetszhalottak, újra éledünk.

Bárányfelhőn szálló sóhajokból
özönvíz zúdul hirtelen. Eső
illata frissít. Anyám álmából
felriad: Gyermekem, itt a jövő!

2019.03.04.

 

 

Kor hű rab

Megkaptam mindent, mit Isten adhatott.
Mégis, hiányzik belőlem,
hiányzik a megértés, oldalbordámból
az a szelet, amely éltem.

Viszály korbácsa porlasztja testem. Kétség
gyurmázik resten, nyugodtan,
embert formálni belőlem sután, setén,
lélektükörben a béna

tehetetlenség köszönt. Visszhangja zúg.
Mi végre hát, múló évek?
Turbó toleranciája, láng-háború
tombol, az ép test-lélekben.

Épp most, ide kellett születnem, - kor hű rab-
érthetetlen értelemmel?
Belőlem virágzik a jövő ruhája,
s talán lehet torz-meztelen!

Fügefalevelek nélküli őskertben
rőzsét hordok zsarátnoknak.
Mindent megkaptam, mit adhatott Isten.
Mégis, hiányzik kánon-ok.

2019.03.03.

 

 

Tavasz

Az aranyesőn zsongott pitymallatkor az éj,
kitárta virágait a telihold
s a friss szántóföld illatát készült locsolni az ég,
picinke pitypalatty dalolt.

2008.01.22

 

 

Humánszálgatatómnak

Mint megkopott sóhajok,
vágyak, vélt bántódások,
ismeretlen ismerős
törvényeket rögzítő
gépezetként emberarc
jár füleden –hátraarc-
újra a más jogszabály:
Alkalmazd! Nincs akadály.
Mosolyogj! Bánj velem is,
emberként! Bár törvény sincs,
sorolj törvények közé!
Munkádat szidom majd én...
Holnap majd más sír neked,
de most én akarom, légy
a bőrömbe most rögtön!
Most és mindörökké értsd,
old meg, képtelenségem!
Mint megkopott sóhajok,
vágyak, vélt bántódások,
ismeretlen ismerőse
te vagy az emberképem.

2019.02.27.

 

 

Az élő lélek

Olyan kérges már a lelkem s halk a sóhajom,
azt hihetitek, mint hatalmak, hogy gyenge vagyok.

A felkelő nappal búvok én kínbekecs testembe
s lesem, várom az életvágy csírájának bölcs neszét,
a magány pusmogások ordító erején nőtt hitet,
hogy szolgálatába álljak a Szentnek nevezettnek.
Jertek velem! Hisz bűn emészti lelketek s nincs remény!
Nincs remény öntisztulás nélkül győztessé válni.
Hisz azt fogyassza el elsőnek a belső enyészet,
ki a hatalom gőgjétől részegülten akar dicsőülni.
Lehettek Mammon feneketlen kútjának őrei;
lehettek századok zsarnokainak felkent papjai;
lehettek hatalmasok és mások szemében bárkik;
de nem lehettek a lelki nyugalom királyai.

A tettek azok az aprószentek, melyek ölelnek,
a sírban és azon túl minden őszinte szívben.
A tettek azok az apró grádicsok, melyek vezetnek
lélektől lélekig egy boldogabb úton a mennybe.
A szavak ördögpirulák! Mérget keverő ármány
a fülnek, báránybégetés, ígérethajszoló halál.
A lelkedben van csak igazság, ne higgy a tudás
fája ördögének, behálóz, emészt a lelki gazság.
Élj, mint álmaidban, jóemberként, apró szentként,
hisz tudod, a világ érzi, s nem felejt a mindenség!
(A legparányibb minden-érzés testedben, mint Istenség,
uralja a gyarló vágyat, hogy meghódítsd a végtelent...)

Olyan kérges már a lelkem s halk a sóhajom,
azt hihetitek, mint hatalmak, hogy gyenge vagyok.
S ha majd felébredek, a rám hintett varázslatból,
megtudják a csillagok, hogy az emberszívben béke van.
A fölöttem uralkodó démonok sikolyából
egy szép napon megszólal a lélek-kar, az emberhang.
S a fülekben örökre zúgnak majd a harangok:
A szívbe költözött a szellem, itt lelt földi otthonra.
Halljátok, már szólnak a harsonák,
az égi és földi üvöltés a végét járja már,
kibékül a Teremtő és a teremtett világ:
Mindenkit átölel a lelki nyugalom, a király.

2008.02.25.

 

 

Beszéljenek a tények

Beszéljenek a tények!
Mit érnek az érzések?
Víz alá nyomott lélegzet...
bugyborékol a felszín,
számolom a perceket,
cél, életben maradni.
Valami őrült rohanás
pánikol, sikeressé vált
kísérletek a tények.

Emlékek kacér képe,
tölcsérben csillagos ég.
Víz alá nyomott lélegzet...
sodrásban úszó béna
képzet felszínre vágyik.
Számolja a napokat,
cél, életben maradni.
Mit érnek az érzések?
Beszéljenek a tények!

Halk suttogás a remény.
Úszásra kényszerített
víz alá nyomott lélegzet.
Partra vetett korhadás
darabjai mesélnek:
Létezik egy más világ!
Beszéljenek a ténye!
Mit érnek az érzések?
Mit érnek az érzések.

2019.02.15.

 

 

Becsaptak

Életörömök nélkül
virrad, hasad az ég, kékül,
s mintha árnyékban élne
hárommillió tetszhalott.

Mindahányan vágyódva
nézünk, pattan-e már a rügy?
Kín nem lehet gyümölcse
a szenvedésnek, csak ürügy:

A járni jár, de nem jut!
Meghúztuk a nadrágszíjat,
de már nincs rajta több lyuk.
Csontok recsegnek, ropognak,

becsaptak.

Életörömök nélkül
látni, más kertje kivirult.
Urambátyám hajbókolás
őseimnek sem sikerült.

Élet az élet után,
rám penészedett a kamat.
Egyenes gerinc törik,
de meg nem hajlik sors. Uram,

becsaptak!

2019.02.13.

 

 

Úrhatnám-vágy

Ködös hajnalon burokban
távol és közel, gyáva a mersz.
Amit meg kell tenni, bujkálva,
messze felhők mögött didereg.
Nem tavaszi napsugárt rejtett
az időjárás foglyul, de már
az akarat türelmetlen.
Kapkodva forgolódik a vágy.

A sparheltben ropog a rőzse,
fűt, főz a maradékból nanám.
Mondja - talán jobb lesz jövőre!
A tett mögé bújt terv úrhatnám.
Kovász nélkül dagaszt a szegény.
A semmi kamatjának rabja,
s ami jut, egy adag ölelés.
Minden nap a lelkünk darabja.

Sosem akar oszlani a köd.
Barmok közt jászolban gyerek sír,
piacra dobott arany-göröngy.
Az üstben forr a mosdató víz.
Megégeti magát mind, aki
homályos jövőről prédikál.
Ígér, amit strázsa-inkasszó bír.
A szolga nem lehet úrhatnám.

2019.02.12.

 

 

Kapitulálj!

A mögötted állók mind jók.
Aki szemedbe néz az rossz.
De néztél-e már tükörbe?
Köpj nyugodtan! Nincs mögötted
senki. Könny csurog a tükrön.
Kialszik a tűz. Mennydörög.
Vívódik a lélek. Nincs mersz
bírálód előtt. Őszinte
mosolyt küldeni. Rettegés
néz farkasszemet, s megvetés
simogatja bűn-arcodat.
Gyűlölet, add fel harcodat!

2019.02.11.

 

 

Nyugodj meg! (Top secret)

Nyugodj meg, lesz kenyér az asztalon!
Szalonna, hagyma már nem. Margarin,
chips, kóla, Hamburger, szójababos pizza,
és éjjel-nappal zabálni valód!
Gondoskodik majd rólad a gazda!
Kapsz új világot, felejtsd el a régit!
Nem zúdul rád az ég, szél se fú,
alkut kötsz, s majd irányítanak!
Légy hű, mint a kutya gazdájához!
Nyugodj meg, elmúlt a múlt, itt az új!
Anya, apa nem kell már, józanodj!
Lehetsz akár te, mindkettő, válassz!
A világ a lábad előtt, szolgálj!
Emeld meg kalapod, hajolj térdre,
s minden valóra válik: Kölcsönben
tiéd lesz vágyálmaid tengere,
majd törlesztesz, hisz rövid az élet,
Élj! Nincs múlt, jövő sem létezik már,
csak ússz az árral, míg majd révbe érsz!
Lebegj! Ne érezz! Ketyeg az órád!
Nyugodj meg! Majd gondoskodnak rólad!
Állj be a sorba és szép lesz a Most!

2019.02.04.

 

 

Bú fészkünk

Halott tájon vergődik szemem.
Nézlek! Végig a magyar ugaron.
Európának voltál egykor
hűség éléskamrája. Véged!
Kupec legyek dongják testedet!

Miért hagyod? Dzsentri-svihákút,
kénye kedvére, most már sodor?
Miért hagyod, hogy tépjék húsod?
Itt nem éltek sosem dögkeselyűk.
Sólymok útján szólt a hegedű.

Harmóniát zengett itt az ég.
Dalolt a rét. Bőgőzött a hegy.
Bérce ölelte, mámor ittasan,
a föld lélegzetét. Ma már fáj.
Kupec legyek dongják testedet!

Csíp. mar. Viszály hadonász. Alku.
Ki kötötte? Kivel? Mikor? Bú
fészket rakott a csóka beléd!
S bujdosó imát mormol kebled.
Itthon vagy! De hol van Otthonod?

2019.02.03.

 

 

Álmodom

Libabőrös rút álmaimban,
ítélkeztek felettem, kupec
strázsaként. Bennem ne lenne Mag?
Intett Isten! És adott törvényt.
Felülírhatjátok e, ti azt?

Lélegzek, érzek, Ember vagyok.
A Nagykönyvben bár megíratott:
Saját hasonlatosságára
teremt Ő mindenkit! Mindenkit!
Felülírhatjátok e, ti azt?

Bennem billió új Mag szunnyad.
Játszatok csak, játszatok velem!
Kinyílik majd Szezám ajtaja:
A szív! Ott lakik maga, Isten!
Felülírhatjátok e, ti azt?

2019.02.01.

 

 

Éji nász

Görcsmarkomba zártam a kezed.
S futottunk. Együtt. Csukott szemmel.
Kisemmizett test-vágy keresve.

Nyíló virágok ős-illatát
a pillangók repítették tán,
s hallottuk a nyár kacagását.

Futó bolondok, menekültünk.
Már régen külön. De még együtt.
Vágy-ölelve, még, még repültünk.

Beláthatatlanul előre
menekültünk, bízva, örökre
fogjuk roncs-vágyunk, kiterítve.

2019.01.30.

 

A csend fojtogat

Pörög a gép. Hörög az ember.
Szolgálja önön urát. Stréber.
Csorog a bér. Minden zsák lyukas.
Kérges tenyerén vén zsákutca.

Gyengül a marok, legyeket csap.
Csilingelőn vonzza az iszap.
Hű kutya nem ugat. De figyel.
Érez. Ugrásra kész, ha marni kel.

Tetszhalott belül a lassú vad
méreg. De forr mélyen a vulkán!
Egyszer kitör, s lesz, ne mulass!
Halljátok, mulató nagyurak:

A csend fojtogat! A bank, s kamat
fogság, mint pázsit felszín, varangy.
Sátánnal kötött alku, becsap.
Kérges tenyerén vén zsákutca.

A könny arcára száradt mocsok.
Megalázó éhbér, az élet-zsold.
A tükörben árnyék-önmaga.
Halljátok, mulató nagyurak:

A csend fojtogat!

2019. 01.24

 

 

Sírj, Nagy-Isten!

Fagyos tél után. Olvad a hó.
Az ugaron ocsú-magányban
Hunor és Magor sarj kóborol.
Versenyfutás kóbor agarakkal.
Csillagok útja, az út: Magány!

A mélybe kúszik a nyers gyökér.
S nem folyt elég vér. Elárulták.
Oldalbordája, a vörös menyét,
kitépte a szív méregfogát.
Vetett, csak vetett, Mammon-ármány.

Kacsingat Új Hold. Pislog az éj.
Ezer évek figyelték szavát.
Hitték kihalt. Mégis Él a vér.
Nem hordozza más az idők szavát.
A múlt, visszhangzik, egy hazug világ.

Megsüketült tán a Kárpátok!
Jajgat! Ó, jajgat! Isten fia.
S némán hazug a sunyi indok.
Jajgat és, ha hallod Nagy-Isten,
hát sírj! Sírj! Haldoklik gyermeked!

2019.01.23.

 

 

 Utószó, Zas Lórántnak

Egyszer majd újra kiáltnak azok,
kiknek hangját elnyomja a Zsinat,
kik türelem kenyéren tengnek,
akiknek nem jutott más vigasz:
Ébrednek a vágyak álmodói!
Ébred a nép! Kinyújtja karmát,
mint fényből érkező turulmadár,
és férgeket gyűjt a vasmarok,
kupeclelkek mindennapjait!
Egyszer majd újra felragyog a nap,
s pompás színei a szivárványnak
új dalt fakasztnak. Mi ott leszünk mind!
Mert bújtattuk szívünkben az Istent:
Ott leszünk mind, a legszebb hajnalon.

2011. 07. 13.

 

Sosem szeretni

Gyilkosok lelkéhez
ártatlan vér tapad.
Számukra nincs más elv:
Sátán halhatatlan
poklát szét osztani,
fátylat borítani
igazra és jóra,
skalpokat mind elégetni...
jég-kő utakon vad
félelmet generálni...
fátyol alatt a leprát
örökre takarni...
titok levegőt lélegezni,
gyűlölni, ölni, érvényesülni...
ártatlan vért kortyolni...
gyűlölve, győzni
akarjon mindenki!
Gyűlölve, győzni
akarjon mindenki!

2019.01.18.

 

Egy vers előélete:

A kertben dolgoztam, 8 éves fiam ott botorkált és egyszer csak rémülten jött hozzám:
- Apa! Ott, a fán, ott a kígyó!- mondta.
Természetesen oda siettem és meg akartam valahogy fogni a siklót, de elmenekült.

Néhány perccel később, az akkor 8 éves kisfiam, oda jött újból hozzám és halkan, szinte súgta gyermeki vágyát:
- Apa! Majd egy pár nap múlva, mikor haza jövök az iskolából, majd csak nekem mondd el, hogy megölted a kígyót! Tudom én, hogy nem lesz igaz, de tudod a gyereknek, jobb érzése van, ha biztonságban érzi magát.

...és a vers:

Meghalt a kígyó

/gyermekem találkozott a siklóval/

Meséltem az ágy deszkáján ülve;
meséltem mindig szép reményt.
S mint Istenre a halál előtt,
csillogott rám szemfedőd,
szempillád álomba pislogó lángja.
Mondtam csendben mondatom,
s jól tudtad, elhallgatom,
mi bántó lehet a gyereknek:

- Csak nekem mondd el, hogy meghalt a kígyó! -
mondtad csendben, álomba merengve,
tán eszméleted ősi képek lengték be.
Mert tudtad - az ég tudja, hogy honnan? -;
tudtad, hogy csak hazudtam,
hazudtam néked az álmot,
s takartalak be, pusziltam arcod,
csakhogy higgyem: megtettem mindent,
mit szülő a gyermekért bír tenni.
Dehogy tudtam, hogy még benned az Isten,
s te a hízelgést szeretted ölelni.

- Csak nekem mondd el, hogy meghalt a kígyó! -
súgtad, hogy senki meg ne sejtse;
milyen gyerekes hit éltet,
s hogy játszol velem jóságot,
mert a gyereknek hinni kell a világot,
s vágytad, nagyon vágytad az igazságot.
Szívedben a szeretet oly nagy volt,
hogy hagytad, meséljem: az élet szép lesz!

- Csak nekem mondd el, hogy meghalt a kígyó! -
üzented gyermekem, hogy benned az Isten
és mindig tudtad, hogy szeretetből, érted,
hazudtam néked, hogy szép lesz az élet.
Ülj le mellém újra, Péter Simon gyermekem:
- Tudod az úgy volt, ott a kertben a fán a kígyó,levetette bőrét, s meghalt pőrén,
ahogy kérted, a kísértés!

 

(1. oldal / 3)
Megjelent: 9991 alkalommal Utoljára frissítve: 2019. Június 12., Szerda 20:52

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 67.9%Serbia 1.4%
Romania 5.5%Canada 1%
United States 3.9%France 0.4%
Russian Federation 3.3%Switzerland 0.3%
Ukraine 2.6%Netherlands 0.3%
Sweden 2.4%Australia 0.3%
Slovakia 2.2%Norway 0.3%
United Kingdom 2.1%Kuwait 0.3%
Germany 1.9%Spain 0.2%
Austria 1.4%Italy 0.1%

Today: 12
This Week: 2149
Last Week: 4890
This Month: 13010
Last Month: 21646
Total: 2097276

Belépés