Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

P2017Nov24

2017. November 13., Hétfő 17:16

Csorba Tibor versek

Írta:  Csorba Tibor
Értékelés:
(5 szavazat)

 

 

Cseresznyerigó

Rám fütyült a rigó,
mintha a haverja lennék:
„figyelj csak, halihó..." –
pedig éppen ő a vendég.

Ott habzsol a komisz,
ahol fekete a bogyó –
„az éneked hamis
komám, te tollas raboló!"

Hogy győzi a kettőt:
tömi a begyét és dumál?
Ily duplalövetűt
ki látott – kétcsőrű madár?

2016.06.06.

 

 

A magányos Isten

Hazaértem, kezem a kilincsen –
s akkor megszólalt bennem az Isten.
Olyan élő volt és olyan tiszta:
jelenlétét a lelkemre bízta.
Nyugodtan beszélt, tán apám hangján –
mikor biztatott: „Csak küzdj, kis hangyám!"

Ó, hát én értem teremtőm szavát,
mint mesélő hitét a balladák,
lábat az út, ha rajta ballag át.

Már régóta csiszoltam rest elmém –
mennyire bántana, de restellném,
ha leereszkedne hozzám az Úr
és én csak bambán néznék válaszul -,
érteni szavát az időn túlról,
a „minden egy"-ből, amidőn úgy szól:

„Eljöttem ítélni élőt és holtat,
tudd: nem volt tegnap és nem lesz holnap –
nekilököm a rosszat a jónak!"

Küzdök én Uram és bízva bízok:
nevetve gyengülök, sírva birok.
Oly komisz ez a nagybeteg világ
és mégis oly szép. Ne keress hibát,
hisz a te műved, s benne az ember:
szegett lélekkel, vergődő testtel.

Fogadd szívedbe gyarló gyermeked,
hisz én vagyok a játszótárs neked –
nélkülem magány árvulna veled...

2016.06.06.

 

 

Angyalok ha fürdenek

Az eső friss szaga:
angyalillat maga.
Mikor bálba készülnek az angyalok,
mindegyik tükör előtt andalog,
s glóriát és szárnyat igazít –
hogy megtalálja mind közt az igazit -,
habfelhő fürdeti, napsugár ámítja,
angyalhaját langyszellő szárítja.

Ó, de a menny is öreg – avul:
lyukas fent is, lyukas alul.
Fent a kacaj szökken belőle,
lent beleiszunk az esőbe.

2016.06.05.

 

 

Menekülő élet

Temetőkút könnytől bővizű,
fájdalomtól fényesek a cseppek.
Bánatvirágoznak fakeresztek,
s ott az emlék mindig kő ízű.

Csatatéren véres pipacsok,
halálhörgés a hajnali harmat.
Kíváncsi szél holtat kitakargat,
s csontból harap kövült szivacsot.

Nemzedékek egymásra vetülnek,
naptárban reked a szürke ünnep –
régi hanton új hant kerekül.

Elunt szavak koktéllá vegyülnek –
márványpárnák holt álmoktól gyűrtek:
az élet magától menekül...

2016.06.05.

 

 

 

Űzetés hiába

Valami csábít, valaki lökne:
„indulj, élj innen távol, csak itt ne!"
Valami kábít, valaki döfne:
„ne lássam többet a fiaid se!"

Roppant áradat hömpölyög szerte:
ember cunamit lökött egy rengés.
Az árny a maga árnyát követte,
s üldözőt szült a méla merengés.

Én nem megyek el, hiába űztök,
engem nem enged soha ez a föld –
több ezer éve szüntelen küzdök:
örök szerelem-kötél ez a flört.

Haszonlesői élőnek, holtnak –
velem nem birtok: én vagyok itthon!
Itt befellegzett a kufár boltnak:
velem van Ő, hogy ponyvát borítson.

Csak nekem dobog a Pilis köve,
én tudom, hol van ott királyi sír.
Én látom: szív a Duna ívköre,
s áll a tanúhegy, amíg állni bír.

Nem tudhatja más nyelvem titkait:
a kétszer kettő énbennem józan.
Csak engem őriz féltve tiszta hit,
s dicsér meg néha: „gyermekem, jól van...".

Itt legédesebb a töppedt szőlő,
s lágyabb a kenyér, mint a sóhaj.
Nyűtt húrokkal sír együtt a regölő,
s gyógyít a múlt földmélyi sóval.

Innen nyugatra nem röppen turul –
csak eddig hozza a fény-kerecsent.
Sehol úgy akác mézre nem dúsul,
s itt a legsűrűbb pusztán a csend.

E földben nyugszik ezernyi Zrínyi,
virágot táplál búvó vérfolyó,
itt lehet mélyen a szívből sírni,
s drágagyönggyé lesz a puskagolyó.

Van-e más népnek lyuk a zászlaján,
királyi éken elferdült kereszt?
Növeszt-e hajat máshol árvalány,
s lakja-e fecske a nádas ereszt?

E földből nőttem, ő táplált végig –
jóra tanított és jót érdemel,
mert innen látni tisztán az égig,
ha az irgalom majdan felemel.

Űzött vándorok és bősz űzetők:
az én kezemben áll jól a kasza!
Ne fújjatok – mert éget – tűzre hőt -
menjen békével hordátok haza:
nektek ez gyarmat, de nekem: Haza!

2016.06.05.

 

 

Ördögrózsák

Ördögrózsák feslenek,
mállik a Hold az égen,
megigéznek szellemek –
káprázat csak az éden.

Hagymaszirmok rejtenek,
csillag fénye a létem.
Zúgó szél, ha eltemet,
hangyasajt az ebédem.

Harangzúgás énekem –
szertegördül a felhőn,
idő botlik véneken,
hogyha a Vénusz feljön.

Adj szívemnek menhelyet,
ne találjon a holnap,
majd ha szól – az Úr helyett
feltámasztom a holtat.

2016.06.04.

 

 

 

Hallottaim

Ó, az én bús hallottaim
bűvös számokba bújtak,
mint dallamokban kotta, rím –
úgy őrzik ott a múltat.

Ha meglátom síri számuk,
hívnám a túlvilágot –
tán sorsomat bízni rájuk,
hisz köztük van, ki látott

igaznak engem egy percre –
vad, korhely ideákban -,
mikor játszott a szerencse
bennem: bukott diákban.

2016.06.04.

 

 

A Haza balladája

Marcikám, ha majdan betűimet fejted,
s édesanyád nyelvét addig nem felejted,
nem emészti idő versem hordozóját –
fehér papíromon élnek még a strófák -,
húzódj be malaszttal békés félhomályba
és eredj nagyapád sorai nyomába!

Nem voltam én soha bölcsek köve őre,
nem ittam áldomást korán medvebőrre:
megfontolt szándékkal néztem a világot –
megtiszteltem azt, ki nálam többet látott.
Mégis, most figyelj rám: nagy titkokat mondok,
mint az ágra röppent madárnak a lombok.

Volt hol okosodnod: jártál iskolába –
kitűzted zászlódat tudás várfokára,
széjjelnéztél onnan, csillagokig láttál:
káprázott a szemed esti holdvilágnál –
mi dús a mindenség atomtól az űrig,
s a mindenek egymást hogyan, merre űzik?

Űzetés az útja földön az embernek –
nem érti meg, amíg játszadozó gyermek
és csak anyja ölén ringatja a sorsa:
gyönggyel rakott, kincses álmoknak adósa.
Messziről kerülik mordult ordas hordák –
halasztják a vágyat átharapni torkát.

Tudod, volt egy ország – világok virága,
földi éden. Csősze: királyok királya.
Napsütötte rónák, kenyér ízű tájak –
simogatták földjét mennybéli bűbájok.
Ezüst színű folyók rúnát róttak rája,
Szűz Mária kötényt terített alája.

Jeges szelek felől hegyek karéjozták,
déli langyos szellők széltében futkosták.
Lankáin bársony bor nektárja mézelgett,
s az ivók ajkáról lágy dallam szédelgett.
Szűz lelkű templomok istent csalogattak,
békés nyájak mellől hű kutyák ugattak.

Irigyelték körül, irigyelték távol
egyik óceánig másik óceántól:
királyok, vezérek, népek űzetői,
kiknek vágya dúlni, kiknek bűne ősi:
tiporni, rabolni, kéjjel öldökölni,
mindent kútba dobni, mindent tűzbe lökni.

Hegyekről zúdult le tatár fergetegben,
lángoló nyilakkal tüzes tegezekben.
Oszmán had hömpölygött, meg sem állt a szívig –
nemzedékek sorát lökdöste a sírig.
Osztrák, német, orosz mellkasát taposta,
hordta drága kincsét szerte portya posta.

Ahány ellen, annyi hőst termett a vérző
ősfa nyesett ága: némán sírba térő
népe csak feltámadt mindig újra, s újra –
kipattant gerince lett az íja húrja.
Roppant öklét vágta évszázados gúzsra,
s vérszívóit sorra ízzé-porrá zúzta.

Gyűltek aztán kapzsi, űzött ősi törzsek –
ők is megkívánták a vén tölgyi törzset.
Ármányt szőttek, ami a világra borult,
s rágyújtottak vadul két őrült háborút.
Vérzivatar tombolt, megingott a Föld is,
lenyúzták húsáról mindkétszer a bőrt is!

Szelídek országát körbevágta olló,
máját dögkeselyű tépte, szemét holló
vájta. Szabad szívét igába kötötték –
ragacsos mancsokba szorult a kötőfék.
Még egy felhorgadás, még egy vad öklelés –
aztán csend és halál: a kígyó köre kész...

Marcikám! Ez volt rég őseid országa –
magyaroknak földje, mosolyok orcája.
Keresd meg a sírját, terítsd rá imámat:
meglásd, hálás lelke feléd is kiárad.
S ha azt súgja: indulj, vidd a szíved haza –
tudd: ő volt mind közt a legédesebb Haza!

2016.06.03.

 

 

Mindent vissza?
Trianon 96

Mindent vissza? Ó nem, csak ami megillet,
amin még nem hamis a pecsét, a bélyeg,
amibe még nem mart pusztulást a halál,
s ha békén hagynátok, maga visszatalál.

Maradjon tiétek a hegy – nem gurul el,
a folyót se kérjük – az meg nem dugul el:
minket is őriznek a roppant gerincek,
s nálunk is öntöznek messzi fürge vizek.

Mi a földi javak nélkül is beérjük –
azt, ami a szívé, csupán csak azt kérjük:
amitől nemesül a megtiport lélek,
s magyar lehet ismét a dúlt magyar élet.

Vissza, visszakérjük: tépett szavainkat –
néven nevezhessük gaz gyilkosainkat,
a tolvajt, ki lopta kalász-nyarainkat,
s aki bocsánatra is csak fejet ingat.

Vissza, visszakérjük: holdas dalainkat
mind, ami vigasztal, kisgyermeket ringat,
büszke nyerítését táltos lovainknak,
turulmadár röptét, ahogy szállni biztat.

Vissza, visszakérjük: négybe vágott múltunk,
mindent, mit nem küldött papoktól tanultunk –
értelmét, amiért ezer évig hulltunk,
s kéjetekre egymás szívére uszultunk.

Mindent vissza? Ó nem, csak ami megillet,
mi a jog mérlegén megáll és nem billeg.
Végre fogadjátok el: magyarok vagyunk,
s mindent, mit loptatok – végleg rátok hagyunk!

Békéscsaba, 2016. június 4.

 

 

A véres tej balladája

Erdő szélén kunyhó, ótvar fala szürke –
messziről kerüli róka, farkas, ürge:
pókhálós az ajtó, egy hunyorgó ablak
lesi a világot – harmóniát zaklat.
Vajákos némberé - szurokszínű macska
vigyázza a rendet nála – lócán vacka.

Kerüli azt pásztor, téli kóbor vándor –
mint a tűz a víztől, kehes sarlatántól,
úgy tart az anyótól mind a tanyavilág:
nem illatoz ott más, csak a banyavirág!
Mondják, hogy sünt áztat bolondgomba borban,
s paprikást főz vele lyuggatott lavórban...

Messze, túl az úton, kukoricatáblán,
délibáb rajzolta ákom-bákom ábrán,
él egy másik asszony, s vele árva lánya.
Piros cserép, fehér falak – a tanyája.
Udvaron kútágas, az itatóvályú
itt-ott ereszt, de mély, hosszú – akáclábú.

Az istállónak csak egy jámbor lakója
van: a horpadt tehén – már régen nincs borja.
Reggel a leányka karózza a rétre –
hogy legyen némi tej minden nap estére.
Ki-kinéz az asszony legelő barmára,
tűző napsütéstől még igen sajnálja.

Csak este lett megint – zümmög ezer szúnyog.
Megduzzadt tőggyel a tehén némán kullog –
csörömpöl a lánca, rángatja a pányvát,
meg-megijesztgetve a terelő árvát.
Jászolhoz megköti – jő is az anyja már:
kezében fejőszék, hóna alatt sajtár.

Lövell a fehér tej, habja felverődik,
mélyül a hangja is, ahogy telítődik
a sajtár – lesz elég: jut a macskatálba -
nem kell éhen menni éji macskabálba.
Bögrét merít, s adja lebzselő lányának.
Túró lesz a tejből: napokig rájárnak.

Megvirradt – kél a Nap, s forog minden újra.
Szorgos édesanya: kamrába visz útja –
fehér vászonkendőt emel, hogy megnézze:
mennyi tejföl gyűlt fel alvadó tejére?
Döbbenet, halk sikoly, csak hápog a szája:
véres tejjel teli az esti sajtárja...

Valaki szemmel vert, valakit átkoznak!
Vagy az ő fejére, vagy lányára bajt hoznak!
Betegség, gyors halál, jégverte tengeri?
Villám csap a házba, ég alá kergeti?
Záporoznak egyre félelem-forgácsok –
ki adhat, hol adnak megmentő tanácsot?

Észbe kap egy régi, istentelen próba –
nem csinált olyat tán senki sem azóta...
Szeme villámot szór, felköti kendőjét –
hirtelen beborul az addig derült ég,
csendesül a rét is: tücskök hegedűje,
azonmód jól lakik a tehén bendője.

Sajtárját felkapja, kirohan a kúthoz,
bedugja a vályút – maga elé sugdos...
Kergült véres tejét beönti víz gyanánt,
mint kit vízitündér rejtőző titka bánt.
Szétömlik a vályú hosszán alvadt tej, s vér –
egymásra gondol most szerte minden testvér...

Hol a balta?! Szegen lóg a fáskamrában –
nyelét kapja, s rohan vissza hamarjában.
Végighúzza ujját fénylő íves élén...
Belevág a tejbe! Előbb a legszélén,
s aztán végig, sűrű, erős csapásokkal
sújt le a masszára ok nélkül, vagy okkal?

Háborodott fejjel, tátott szájjal űzi
az átkot – az Isten látja őt, de tűri...
Átsuhan egy árnyék hosszan, majd keresztben –
megmarad a porban: Krisztus a kereszten...
Villám csap a gémbe – felrántja a vedret,
kiömlő víz vájja magának a medret.

S akkor felsikolt, mint megidézett szellem –
görnyedt hátú némber – a boszorkány-jellem
ott a kútnál. Haját tépve csak esdekel:
a baltát, a verőt, azt messze vesse el!
Fölnéz a félőrült habzó szájjal rája:
ahányszor lecsapott a tejre baltája,
annyi a seb – vérzik minden porcikája...

2016.05.31.

 

 

Rigóság
Marcinak

Rigónak lenni jó dolog –
csak fáról fára kódorog,
füttyög a nagyvilágba
és leszólja azt, ki látja.

Befészkel kúpcserép mögé,
s úgy véli, minden épp övé –
bosszantja, hergeli főmet:
uralja egész tetőmet!

Kéményre röppen peckesen –
lármázni készül lelkesen:
sárga csőrét légbe szúrja,
s kékebb lesz az ég azúrja.

Messze zeng paródiája –
hangmesterek jó diákja:
hallás után kész a kotta,
s persze ő, ki megalkotta.

Kigúnyol gerlét, verebet,
játszó, sikongó gyereket,
s egyszer ő volt itt a mentő:
szirénázott, mint a mennykő...

Hogyha füvet nyírok néha –
mókás egy tollas portéka –,
mögöttem leszáll a torzsra:
pattog, mint megszáradt morzsa –
bogárnak annyi a sorsa...

2016.05.31.

 

 

Tűnődés

Felednek már engemet:
hagymaszirmok rejtenek,
kagyló öble eltemet.

Felhők hátán szökkenek,
Hold ölébe röppenek –
csillagkaput zörgetek.

2016.05.31.

 

 

Áldásom rátok

Ha meghalok én szép halott leszek:
megsimogatni támad kedvetek,
csókot adni márvány homlokomra,
mielőtt még porba omladozna.

Elnézitek majd fagyott arcomat:
miként bocsájt meg fogyott harcokat,
okos szavaktól derűs ajkaim –
mint imák fölé feszült baldachin.

Megérzitek még szívem dallamát,
amint a túlvilágra ballag át
és dúdol még egy ősi balladát...

Ha meghalok én jó halott leszek:
mindenkitől tisztes búcsút veszek.
Nem kell drága virágot vennetek –
én ingyen is megáldlak bennetek!

2016.05.29.

 

 

Gyermeknap

Hol egy madár – úgy is elkapom:
korán keltem, ez az én napom!
Mit nekem folyó, böhöm hegyek:
én az unokáimhoz megyek!

Május van, utolsó vasárnap:
üzent a nyár – jön, már csak pár nap
és ingyen lesz aztán a meleg:
kvártélyoz a celsius-sereg.

Gyermeknap? De hisz mindegyik az:
a Föld bajára folyton-vigasz.
Madárdal és gyermekkacagás:
bánatot gyérítő két vadász...

Szemükben a romlatlan Éden:
Isten-áldás ostya-ebéden.
Mosolyuk napfény aranypora –
a fény elfogy, a mosoly soha!

Indulok – a szívemben ajándék:
hetvenhét mese, százegy játék.
Alig várom, hogy köztük legyek –
én az unokáimhoz megyek!

2016.05.29.

 

 

Lonc

Most meg a bujkáló lonc
lett a szívemen kolonc –
ez a néma kis különc...

Hűségem csak a rózsák
tépték eddig, karózták
folyton – temperás rőzsék...

Vonz: érzem a csáberőt,
mint régen a bál előtt,
mikor a helyzet érett...

Sárga-fehér virággal
üldöz, illata rá vall –
homlokom mögött ég el...

2016.05.28.

 

 

Metamorfózis

Higgyétek, lássátok - nem vagyok a régi:
arcom tán ismerős, de lelkem az égi.

Mikor ételt viszek éhezőn a számhoz,
egy angyal mond ámen-t a hálaimámhoz.

Ha szemembe néztek – csillagokba láttok:
idegennek hisztek egy örök hű barátot.

Halljátok szavamat – régen elhangzott már:
csak egy vándor echo, éneklő barokk tár.

Fognátok kezemet – üres lesz a markom,
nyomomban loholtok: eltűnök a sarkon.

Mikor szeretnétek, kitör a háború:
vért izzad fejemen a töviskoszorú.

2016.05.27.

 

 

Tejút

Sárika cuppog, szája szivattyú –
lüktet az emlő, csurran a faggyú.

Két szeme anyján – bűvöli egyre,
halk szuszogása ritmus a tejre.

Szoptat a boldog: angyalisággal –
teste az éden mirha virággal.

Nézi gyümölcsét, mézzel itatja -
szent anyaságát mind neki adja.

2016. 05. 27.

 

 

Tiborzó ének

Mostanában hosszabbak az órák –
szünet sincsen, hej pedig hiányzik!
Fejbe rúgott minket a valóság:
diákélet? – de régen hiánycikk!

Társaim a ködbe tűnő múltból:
álljatok meg, révedezzetek!
Kortyoljatok emlék-őrző kútról,
szívetekre ajtót fessetek!

Dobja hátra szennyesét a lélek –
holdvilágnál hófehérre ázzon.
Simogassa lágyra gésa ének,
angyalokkal csillagfényt teázzon.

Csizmák sarkát üsse fel a varga:
hét mérföldön mégse kopjon el!
Ősz hajatok feledés takarja,
szép szavatok sose fogyjon el.

Készüljetek megmérettetésre –
szűz papírra hull a dolgozat.
Puskázhattok: úgy se veszik észre –
száraz torkot sírás fojtogat...

Érzitek: az idő mily kegyetlen -
életünk csak űzött csörtetés.
Számlánk végül mégse rendezetlen:
vár miránk egy végső csöngetés.

2016.05.25.

 

 

A rab Aráb

Áll a
bál ma:
isztambuli
iszlám buli.

Hull a
hulla
síri ára
Szíriára.

Bamba
bomba
Afganisztán –
agg fa is tán...

Boldog
bulldog
kurdok földje:
szurdok zöldje.

Sah-
sakk:
fogja Iránt,
foglya iránt.

Galand
kaland
Izráelben –
bízz rá – elvben...

2016.05.24.

 

 

Új szigeti veszedelem

Nagy idők eljönnek kérve, vagy kéretlen:
nincsen e világban semmi csak véletlen.
Minden okán forog: az is, mi értetlen –
ami régen ép volt sem marad sértetlen.

Mostan Szigetvárnál nagy az ájtatosság:
dzsámit, türbét ásat lelkes száz hatóság.
Mintha lenne még le nem rótt adósság:
újra mérik, újra a múltaknak hosszát.

Szultán halott szíve élőket dobogtat,
szigeti hős védők sarjait zokogtat.
Dúlt magyar hit török zászlókat lobogtat –
Európa házán új oszmán kopogtat.

Zrínyi Nagy Szulejmánt két nappal túlélte:
szultánért, kegyúrért – de kár a bú érte!
Hősöknek emléke immár a szú étke,
bár háromszáz védő várát vadul védte.

Térdre magyar, térdre: Európa kéri,
ki kegyét ránk mindig szűk marokkal méri –
mit neki Hunyadi, harangszó – a déli:
hullásunkat érte jöttünk óta nézi.

Bukásunk: bukása – titkos álmok vágya –
álmodója bujkál homályból homályba.
Vérzik. Sebét csábult török gyerek vágta –
szép magyar gyermeket valaki bezárta...

2016.05.24.

 

 

Pusztafarkas

Csendesült a puszta nyári léha násza:
enyhet fúj a szellő holdas éjszakára.
Merül már a nap is – narancsszínnel ámít,
fölé kúszó felhő arany ködben ázik.
Csendpaplan takaró borul rá a tájra –
körbezár a béke néma kalitkája.

A semmi közepén most minden a cserény.
Kívül hallgat a nyáj, bent neszez a serény
bojtár: éhe zaját emészti a szárnyék.
Zubogó bográcsra dől a fáradt árnyék:
sűrűtarhonyának hagymás gőze táncol,
mint pusztai kocsma közepén a vándor.

Forró volt a nappal, pörgesült a szikfű –
átkozódott folyvást, hisz hiába hithű:
a birkák száradó torzsára haraptak.
Oldaluk horpadoz, a tőgyek apadnak,
s ha egy tejesbárány megszédült a naptól:
karba vette, s vitte szerető haragból.

Szomján csak éhe nőtt – várta már az estét:
vad lelkét röptetni, s ellátni a testét.
Vizet pusztakútból merített még reggel,
tarhonyát, fej hagymát asszonnyal tét'ett el,
szárított ürühúst vászonzsákja őriz.
Tarhón, kenyéren él, és lám: néha főz is.

Jóleső nyugalom ereszkedett rája:
mardosó éhségét másnapig bezárta.
Kulacsa itatta – kissé állott vízzel,
de megfért az benne a tarhonyás ízzel.
Aztán, ahogy szokta: dohányfüstre váltott –
pipát szutykolt, s végre nagyokat szipákolt.

Élt még a zsarátnok lent a tűzgödörben –
homokkal fojtotta piros szemét körben.
Kívül az ég alatt gyapjas racka nyája
felszúrta a holdat száz csavart szarvára.
Loncsos komondora elhevert a porba -
farka rejtekébe fúródott az orra.

Nagyszőrű subáját faltól falig tette,
miközben magában egyre emlegette
asszonyát, s a gyermek tiszta tekintetét
látta a homályban - mormolt teringettét.
Lámpa füstös lángját két ujja megette,
s rádőlt a subára – gondját elfeledte...
Velőt rázó hangra ébredt: a komondor
sírt, szűkölt, vonyított, mintha a pokoltól
félne – tán a sátán simogatja éppen,
s ördögszalonnával traktálja az éjben?
Vagy szerelmi bánat érte és nagydobra
veri: felkiáltja egyenest a holdra?

De halld: a birkák is felriadtak szintúgy –
kolompjával a kos iramodva indult,
s már is messze dübög. Körmök hangja pattog –
túlvilági kórus kongat gyász-harangot.
Sírnak a bárányok – hova, merre futnak:
Isten színe elé esedezve jutnak?

Felugrik a juhász, ősi ösztön tépi –
magasan a kérdés, de ő is: föléri!
Kampós pásztorbotját vasmarkába kapja –
ott marad a szűre, ott marad kalapja.
Csak úgy bőgatyában, csak úgy csizma nélkül:
kirúgja a cserényt – éjszakába szédül.

Telihold az égen – mintha mindent látna:
Naptól lopott fénye a pusztát bejárja
széltében-hosszában, s akár égi fáklya –
rávetül csóvája egy gyanús irányra.
Megfut a komondor – feltolult a mersze,
porfelleg nyomában, már ott ugat messze.

Terül a nyáj körben – szélrózsa mintája –
bégetnek szerteszét a kínok kínjára.
Erre egy anyajuh bárányáért reszket,
amarra két jerke ijedten ténfereg.
Még a kos is feszül, veri a kolompot –
sose voltak ilyen szélütött bolondok...

Áll a juhász némán, riadalma foglya –
mindjárt széthull legott apró darabokra.
Szeme nyilát lövi kutyája nyomába,
sebesen röppen az homályból homályba.
S ott, ahol a pusztát megfogja az erdő,
valami félelmest a pillája meglő...

Szétfolyik a hajnal, mire a nyáj begyűl –
körös-körül virrad: ébred a táj, derül...
Cserény előtt fekszik – liheg a komondor,
szürkébb lett a szőre harmatos homoktól.
Nagyokat zihálva állát botra ejti
a nyájőrző – titkát dúlt homloka rejti.

Nyomok után eredt, s lelt is, ahogy várta,
amint a pirkadat rászólt a homályra:
itt futott a kutya – száz közt felismerné,
hóban is keresné, hóban meg is lelné.
S amott, amit látott – felugrott a szíve
a torkába, s minden vérét oda vitte:

két nyom egymás mellett – egyik, mint a másik,
de ami közbül van, ott olyan minta látszik,
amilyen tán nincs is: csak egy mélyebb gödör,
amit nagyobb teher körben széjjebb pödör.
Uramisten segíts! Ott két láb, s itt csak egy...
nézi, újra nézi, miközben visszamegy.

Háromlábú farkas – suttogja a szélbe –
ilyen állat nincs is, akkor se, ha élne!
S mégis van, de még hogy: rabolt is a nyájból –
elragadt egy bárányt megriadt anyjától.
Bizony egy hiányzik! S belerúg az ebbe,
mintha hű kutyája a farkas húga lenne.

Mondják, mondogatják a szélfútta pusztán
ténfergő pásztorok – ha halkan, ha kurtán –
évek előtt történt: a pusztabíró nyája
fogyva fogyott egyre – gyérült a hodálya.
Meglesték egy éjjel: ordas járt a húsra –
lőtték volna szíven, csalták volna gúzsba...

Végül a vasmarkú, szikraevő mester
tűzből csapdát rántott – vasak közt óbester.
Vérrel kenegették, májjal kecsegtették,
zöld ág alá dugták, rekettyésbe tették.
Megvárták, míg az éj nem lesz teliholdas –
legyen gyanútlan az éhes deli ordas.

Egy viharos éjen, mardosó gyomorral
osont préda lesre szimatoló orral.
Dörgött és villámlott – nem figyelt, s a csapda
egyik hátsó lábát mohón átharapta.
Kétségbeesetten vánszorogni kezdett,
de a hideg vasat húzni, vonni kellett.

Amint hánykolódott, vasfogak a húsát
egyre csak mardosták, ide-oda nyúzták.
Saját vérszagára felbömbölt az állat –
érezte: örökre áldozattá válhat.
Elérte türelme legvégső határát:
kínok kínja között lerágta a lábát!

*

Évre év telt, s néha misztikus éjeken
farkasüvöltés kelt pusztai széleken,
erdők avarjában. Olykor a pásztorok
szíve nagyot dobbant, s kiszáradt száz torok.
...mikor az élet csak hálni járt őbelé,
három lábon tévedt egy puskacső elé...

2016.05.22.

 

 

A Sátán szomja

Ó, a Sátán, hogyha mámorozna kedve,
rákíván földmélyi éjfekete nedvre:
nyakló nélkül inná a kőbe szűrt nektárt –
vedelne duhaján száz, s ezer köbhektárt.

Küldi ördögeit a négy égtáj felé –
az apokalipszis kéjvágya száll belé.
Felkantároz hát négy tüzes ében lovat,
s lerúgatja velük az egész Tejutat.

Négy égtáj, négy nagy kút – ontják a Föld vérét:
növesztik, hizlalják kövérek kövérét.
S ahogy szívja magát, egyre nő a szomja:
már ezer pofával tapad a csapokra.

Csak fúrni és fúrni, Föld húsába szúrni,
éji tivornyákon egyre csak vadulni –
elűzni az embert, kivágni a fákat,
eret vágni, eret: teljenek a kádak!

Ha Isten képmása bárhol ellenálljon:
háborút rá, űzni, soha meg ne álljon!
Kolerát és pestist permetezni rája:
pusztuljon a nép és rebellis királya!

Árvul a Föld, árvul – korhely dühöng rajta:
vérét már kiitta, húsát is fölfalta.
Mámora nem szűnik: gyomra egyre korog.
Pusztul a Föld, pusztul, de kering, de forog.

Forró magja fröccsen: rákíván a Sátán –
izzó patakokban csorog le a száján,
s ahogy egyre issza –
öklendezné vissza,
de már késő: éget a bólé gyomrot, patát, szarvat!
Roppant űri szelek porfelhőt zavarnak...

2016.05.21.

 

 

 

Nyúlánkságok

Amikor a nyári nap alkonyul,
kicsi nyuszi füle lekonyul,
a legény keze éppen odanyúl
(a leány szeme félszeg "behunyul"),
az élet akkor szépnek bizonyul...

2016.05.17.

 

 

Májusi mondókák

Cseresznyefa faggyal hált –
minden titkot angyal lát:
szégyenében elpirult,
összes magja földre hullt.
*
Bodzabokor magánya –
szemérmes a virága.
Férjhez menne a nyárra:
szerelmes az akácba...
*
Bazsarózsa bujaság,
ránézett az uraság.
Bánatában a cseléd
mind levágta a fejét.
*
Ezüstszürke nyárfalomb,
sűrűjében hárfa zsong.
Ökörnyála messze száll:
viszi a szél, meg sem áll.
*
Árok partja pipacsul,
pipacs násza ripacsul.
Rákékül a szarkaláb –
búzatábla sarka: csáb.
*
Ecetfának sarja száz –
pengét fen rá a kaszás.
Messze fut a gyökere:
megszökik a gyereke.

2016.05.17.

 

 

Szélmalom

Székkutasnál túl a síneken
egy árva szélmalom sötétlik,
mint Gulliver szelíd gombája:
tömzsi törzse földbe köt, s szétnyit,
kis lapos kalap termett rája –
egy nyárban megdermedt idegen.

Lapátjait a lovag lenyeste –
Don Quijote küzdött meg vele:
szép Dulcineáját védte itt,
mikor szélvihar kelt ellene.
Már hiába bánta vétkeit:
a forgással a bajt kereste.

Moccanatlan áll és réveteg.
Olykor új búzáról álmodik,
ha zöldellnek körül a táblák.
Puszta létezéssel vádol itt:
új ekék vágnak új barázdát,
s őrlésért hiába kéreget.

Mi lesz, ha felsikolt a kényszer:
a Föld nem ad fekete epét,
s éhkoppon maradnak a gépek?
Ki eteti az Isten emberét –
bukásra ítélten is szépet -,
ha üresen porzik a fészer?

Ha lesz mag - fekete kenyérre,
mert maga kaparja a szántót:
faágból farigcsál majd ekét.
Hamuvá égetik a lángok
a reményt – pernye lesz az ebéd.
Száradó föld szomjazik vérre...

2016.05.16.

 

 

Az én Pünkösdöm

Mit nekem Szentlélek,
mit nekem papok,
ha perceket kapok,
hogy mesében éljek?

Mert az én Pünkösdöm
a legpirosabb:
a szívem alatt
derül – belső földön.

Pünkösdi király lettem,
és nem egy évig,
de életvégig
süt a Nap felettem.

Csöppnyi unokámat
vettem karomra –
angyalság szobra:
hozták égi szárnyak.

Nézem önfeledten:
keresem magam
tenyérnyi arcban,
s ahogy szeme rebben.

Ringatom, becézem –
s el ő varázsol
csak úgy magától
szinte észrevétlen.

S ahogy mosoly fut át
szája sarkain,
fáradt harcaim
ízei oly suták.

Élj, remélj, növekedj,
ahogy én fogyok –
csak a mosolyod
viszem el
szívemmel,
ha értem jön a kegy...

2016.05.16.

 

 

Örökös mea culpa

Engem a bűneim megelőztek –
vádolt ősök követték el őket,
s rám testálták örökül – vezekelj!
És még azt is: ne kérdezz, ne felelj!

Krisztus életét adta értem is –
már az bűn, hogy születtem, s éltem is?
Vagy ölnöm kell és tagadni a vért
kétezer éve fogyó igazért?

Valaki szerint nem lehet verset
írni többé „az" után – keservet,
„olyat", nem bír el a poétika –
és kollektív bűn az amnézia!

Nézd az újszülöttet: ártatlanul
nyöszög, de már akaratlan tanul:
mire felnő, tudjon mea culpát,
ha őséről cikkezne az újság.

Nem voltam ott, a vádló sem élt még,
s mégis tartozom: családi vétség.
Kamatos kamattal hízik egyre –
örökváltó sújt a hiszekegyre...

Meddig még, hogy szaggatják a lelket:
rossz kérdésre jót, s jól ki felelhet?
Mikor születhet csak önmagáért
egy nemzedék, s a méltó halálért?

2016.05.15.

 

 

Képzelt színpadi vers

Néha
méla
perceimben –
rejtőzködő berkeimben –
egy szép szavú magyar színészt megidézek
bent magamban, aki régen megigézett,
ha verset mondott ünnepi esten
egy faluházban, vagy függöny előtt Pesten –
de úgy, hogy soha ne feledjem!

Úgy zenélt a baritonja,
mint a brácsa,
mint a szaxofon –
hang kovácsa
felhangolt fokon –
férfihangok bor-ikonja...

S ahogy magyar fohászba
rejtette Isten szent nevét –
mint parasztkenyér kovásza –
úgy terjedt varázsa szerteszét.

Figyeltem befelé magamba,
mint a réveteg, néma bamba,
ahogy lágy hullámokon
áradt torkából a vers,
a véres, lüktető szóra nyers
ige, a testes gondolat...
S aztán egyszer – szóra szó felelt -
beteljesülni láttam sorsomat:
tollat ragadtam, írni kezdtem.
Csukott szemmel jegyzeteltem,
s áhítattal kegyre leltem:
rám hajolt a múzsa, mint a pára tó felett.

A verset mondó belülről diktált,
s én csak írtam – telt a lap...
Majd meghajolni láttam,
taps viharzott a házban.
S ahogy véget ért az előadói nap –
egy egésszé álltak össze zilált
soraim –
a színész idebenn, a vers odakinn!

2016.05.14.

 

 

Magyar akác

Láttam dús akácfa ligetet,
ahogy a bűbájjal hiteget:
fagyott hózápor képzelt képét,
tündérfák között szépek szépét.

Térben is szerte görbe törzsek,
s az ágakon mégis pompa, rend.
Fehér uralja most a zöldet,
s a virágharangok hangja: csend.

Magyar tájon szűz menyasszonyok –
súgjátok meg, hogy mi lesz velünk?
Sok magyar fájdalmat láttatok:
kik támadnak megint ellenünk?

Favágók üzentek új törvényt:
idegenek vagytok e tájon!
Tüzes torkú sárkány fújt örvényt –
és sunyin bíztat, hogy ne fájjon!

Minket már régóta tiltanak
magunktól, s terelnek homályba,
miránk már nem virrad pirkadat –
és most rátok ásít a kályha...

Csak döntik a tőkét zihálva:
eltörölnék végképp a múltat!
Magyar nép, s akáca kivágva –
nem illünk bele a világba –
szívek és virágok: avultak.

2016.05.13.

 

 

Európa, vigyázz!

Valakik csalitba csalták,
bűzölgő mocsárba lökték.
Hátába csapták a baltát,
szép szívét mozsárba törték.

Századok hajóin jöttek:
patkányok közé lapultak.
Ellepték titkon a földet,
ellopták csendben a múltat.

Aranyat csaltak a vámon,
kamattal fejték a tőkét.
Átléptek minden határon –
királyok legjavát ölték.

Összezilálták a nyelvet,
értelmét savakkal marták.
Meggyalázták a szerelmet.
Kikezdték Isten hatalmát.

Pusztul a Földön az élet:
latroké a földi kincsek.
Az ember halálba réved –
halomba gyűjti a nincs-et.

Európa, vigyázz! A véred
eresztik ünnepi tálba!
Kőszívük hiába kéred –
szemükben te vagy a szálka!

Belép a hóhér a pástra,
tőkére hajlik a szent ág.
Suhan a bitangok bárdja,
hangja a szférákon zeng át.

2016.05.11. Vátesz

 

 

Vér és lélek

Amikor a lélek cserben hagy egy testet –
akár ha Óbuda hagyná oda Pestet –
holdtalanok lesznek a csillagos estek.

Amikor a tudat befordul a sarkon –
akár ha egy ütés csattanna a tarkón –
lánctalpas bulldózer tarol át a parkon.

Ha a szinuszcsomó origóban áll meg –
akár a hollóraj templomoltárt száll meg –
véres puskagolyó minden egyes tál meggy.

Mikor az agy mélyén elpattan a kék ér –
akár a sebész, ha kétélű szikét kér –
pezsgős poharakba csorog le a szép vér.

2016.05.11.

 

 

Test és lélek

A test csupán egy gyenge jármű:
szívvel hajtott karosszéria,
istenkézzel deformált sármű,
édenkert-tipró hisztéria.

A nagy utazó, akit cipel:
a nyughatatlan, búvó lélek.
Alfától csalfa hit visz el
az Omegáig: búgó véreb.

Az út a testnek: poros csapás,
amit az elődök tapostak.
Mint életút, csak gonosz csalás –
délibábos árnyék a holnap!

Az utas csillagokba vágyik –
nyüstöli a rozsdás szekeret:
a szív a lélek fogja, vásik
egyre: bolyong, tévelyeg.

Összeláncolt rab és börtönőr:
körbejárnak sivár udvaron.
Őrzője rabot, s rab őrt gyötör -
nyitott szemmel Illés fut vakon...

2016.05.11.

 

 

Tamariska

Hej te, hej buta Mariska!
Virágzik a tamariska –
nem látod?

Ráhajlik a gyalogútra,
ne rohanj a falukútra:
megbánod!

Mert a kútnál vár a legény -
ma még gazdag, holnap szegény –
elbűvöl.

Eltörik a vizes korsód,
szegezheted a koporsód
belülről.

Lát az urad te, rejtőzz el,
mint a tölgymakk deres ősszel
avarban.

Hogyha megfog, felsikoltasz:
azt sem tudod, hogy ki volt az
zavarban.

Amíg lehet, fordulj vissza –
tamariska a kulissza –
jó, ha futsz!

Várd az urad vetett ággyal,
megtalál majd érett vággyal –
jóra jutsz!

2016.05.11.

 

 

Futórózsa

Utolértem a futórózsám –
régóta loholtam nyomában.
Bársony-szirmosan hunyorog rám:
azt hiszi, ő ébredt korábban.
Meglesni őt keltem én előbb:
vajon meddig jut egy délelőtt?

Nem régen még szerte indázó
karokkal keresett fogódzót.
Kócos bokra – széllel hintázó –
zöld táncot járt: rózsaborongót.
Mellette érett, pompás rokon
bimbózott tömött ágakon.

Megsajnáltam: zöld bice-bócám,
rózsakertben is rút kiskacsa...
Esélyt kell adni! Én ne tudnám –
egész életem „tudni-csata".
Mankót a sántának, s már rohan –
végül majd célhoz ér, bárhol van.

Falécet, fűrészt, huzalszeget
kerestem: vágtam, kalapáltam –
és elkészült a lugasremek.
Az árva, anyátlan-apátlan
rózsabokrom tövéhez tettem,
hogy most már azon eredezzen.

S láss csodát: a rózsa rátalált –
belé kapaszkodott és kúszott
egyre feljebb – szűnt az árvaság...
Akár az elengedett túszok:
megrészegülten futni kezdett,
a szomszédjával is kikezdett!

Emelkedett és friss vigalmán
búbos bimbókat gyümölcsözött –
nagyot tévednék, ha vitatnám:
egy is a mástól különbözött.
A lugasra gazdagon terült:
pór vázra virágvagyon került.

2016.05.10.

 

 

Repce

Mint egy öblös bödönből szétterült méz –
méhek rajának édeni kelepce –
ahogy az ember a tájon körbenéz:
sárga óceán – virágzik a repce.

Kékeszöld szártenger, kénsárga szirmok –
szántóföldek friss öröme világít.
Hivalkodva kürtöli szét a titkot:
olajra váltja a fényt a virág itt.

Méhkirálynő fullánkos jobbágyait
részeg orgiában illat delejez –
zümmögve szívják a nektárt, vágyaik
bájitalát: bódító kéjterep ez.

Habzsolják, zsákba gyűjtik az aranyport
és hordják a kasba: lépbe valót.
Élt-e kincsvadász, ki ennyit barangolt
kis haszonért, és nem járt érte a csók?

Jönnek majd gépek – forgó sarabolók,
s tárókba pörgetik az érett magot:
a hajdani lámpakanócra valót,
olajat ütni, mit szükség meghagyott.

Az olajból nem szappan csúszik, s lámpafény
sem gyúl – azt a kort a feledés temette.
A rohanás századának tánca kény:
a múltat megtiporta és felette.

Repceméz, repceolaj és –pogácsa:
ízes szavai egy rég letűnt kornak.
Hallgattassék meg az ember fohásza –
csak lassan: ne riadjon el a holnap!

2016.05.06.

 

 

Családfa

Ki vagyok én - egy terebélyes tölgyfa
vénülő ága a lombkorona szint
sűrűjében? Alig látom: odakint
süt-e a nap, vagy esik az eső ma?

Anyám és apám ágára nőttem én,
s ők is csak egy kései elágazás
sarjai. Anyámén térdel már a gyász,
s apám is a túlvilágra vőlegény!

Elporladt ősök bukott századokból
inognak egyre a kusza lomb alatt.
Csonttá kérgesült a törzs, ahogy haladt
a vén idő, s megannyi ártalomtól.

De jó az Isten – nőttek gyenge ágak
belőlem is: lányaim hajladoznak
a szélben, kedvét lelni szajha kornak
gyengülő karjaimnak vetve hátat.

Sebaj. A fának nőni kell: letörik
rendre egy-egy korhadt része. Levél
se nő minden ágán és félrebeszél
néha szelleme is. De benne őrzik

a családi kódot a szálas rostok:
trezoros sejtekben kucorog a gén.
Kizöldell, ha rajta fut, csorog a fény –
hűs nedvek járják át a száraz kontyot.

Lányomnak lánya – sarjamnak sarja nő:
új, üde hajtásban csorog a vérem.
Velem is történik a csoda! Nézem
a hálót, mit az időpók karja sző.

2016.05.06.

 

 

Belvita

Nem hiszel Istenben és e hited mellett
tűzön-vízen át is keményen kitartasz?
Várjunk csak – te hiszel! Hogyha hitre tellett,
a vallásos ember mi elven siralmas
fennkölt tenmagadnak? Logikai bukfenc,
mint az inga: saját origódon túllengsz!

Te is kíváncsi vagy, ahogy minden ember:
miként lett a világ, mi tartja meg? Benne
mit kezdjünk a kozmoszt fűtő szerelemmel,
s vonzalom nélkül e csodával mi lenne?
Hogy születtél volna meg, és gondolatod
mi hordaná ki, hogy mondjon cáfolatot?

Ateizmus? Legyen, ha megáll magában,
s a logika mentén létjogot igazol –
legyen hűvös ésszel érvelő: dogmátlan,
ami minden vallást könnyedén kigazol,
s bizonyítsa: porból lett ő maga is,
kit a körforgás majd a holt anyagba visz.

Hitet hittel csapni agyon, s vádolni meg,
hogy alapja nincsen – szintúgy alaptalan.
Ennek, vagy amannak lenni nem holmi kegy –
tudni: az idő szent méhéből mart arany!
Nincs két világ: Isten, s Sátán birodalma –
a világmindenség egy és oszthatatlan alma...

Elfáradt az elme, miközben önmagát
kutatta korokon át és szeletelte,
s ugratott egymásnak részeket. Föltalált
ezer módot, ami rá nézve kelepce:
Káin, s Ábel egyben – folyton magára sújt,
ki olykor pajzánul a mással ágyba bújt.

Szabadítsuk végre fel egymást mielőbb –
maradjon el Isten, s az Ősbumm-tükörkép!
Ne legyen állítás másiknál hihetőbb.
Csodálkozzunk talán – létezni különcség
a táguló, hideg, poros végtelenben –
mielőtt nyomunk vész meddő küzdelemben!

2016.05.03.

 

 

Csenge 26

Tündér-lélekkel áldott meg az Isten –
kérleld őt, hogy gyakran, s hosszan tekintsen
vissza rád!

Utadon óvjon, s ahol tud, segítsen –
adja neked azt, ami másnak nincsen:
irgalmát!

Lásson szemed túl talmi földi kincsen,
lépteid elé virágszirmot hintsen
a tavasz.

Legyen neked a nyár, s az ősz is ingyen,
zord tél szigorára kezed legyintsen,
ha havaz.

Kövesd az álmaid fent a hegygerincen,
vagy tengeren, ha el kell menned innen –
visz a szív.

De tudd, hogy olykor semmi lesz a minden –
s akkor egy fészek – alsó ági szinten –
visszahív...

2016. május 12.

Anya és Apa

 

 

Zsófi 30

Tréfát űz velünk a megfoghatatlan gyors Idő:
félresöpri a szabályt – mindig felfelé kerekít.
Egy neves naptári fordulóból már másnap kinő
az új csírája, s az ember csak számlálja éveit.

Iramodnak az évek az élet gyorsvasútján.
Az ablakon túl cikázik, s már múlttá válik a jelen –
peregnek az áramvonalas oszlopok. S a sors vak kútján
mi egyre csak szomjazunk: apad a forrás odalenn.

De az élet dacol – az öregedés ádáz haragosztója:
a ráncvető génekkel is képes szembeszállni,
csak hogy fogja a pillanatot – önmaga paradoxona.
Néha átírja a menetrendet: próbáljunk nem beszállni!

Azért vágyunk gyermekekre, mert lágyítják a vén Idő szívét,
s eltérítik a menetirányt, mint görbült tér a fotont.
A gyermekmosoly óvó pajzs, mely könnyedén kivéd,
ha buktatnának a hétköznapok – elhárít néhány nagy pofont.

Aki harminc május orgonaillatát szívta magába,
rutinos utazó. E korban még legyint az úticélra:
az utazás maga a cél. S mikor tavaszi szél túr a hajába,
homlokán megbotlik a napfény, a földöntúli égi létra.

Kapaszkodj rá és emelkedj – nézz le ránk, ha felhőkön suhansz.
Szíved alatt a gyermeked – tápláld szűz lelkét reménnyel.
Meglásd, megáll a múlás, s engedi: légy kissé suhanc.
Majd észrevétlen magzatod is felnő – mert mégis az Idő vezényel.

Szeged, 2016. május 1. Apa és Anya

 

 

A virágpásztor

Az ő nyája sosem fut legelőkre,
nem kíséri, s vigyázza hű puli.
Szürke szamár sem csenget előtte –
ez összevetés rangon aluli.

Nem indul útnak az esztenáról,
hegyek lankáin sem lesi farkas.
Téli szállása sincs gerendából,
s rá az erdő-szellem nem tilalmas.

Csak éppen itt varázsol a kertben,
s látom, ha kinézek az ablakon.
Az Isten sem teremtene szebben:

egy Szemirámisz-kert alatt lakom.
Szép kedvesem tekintete rebben –
virágpásztor ő, földi angyalom.

2016.04.30.

 

 

Életre, halálra

Nekem már nincs anyám,
s neki sincs gondja rám.
Persze – emlékezet!
És ha nem létezett?

Ha én csak úgy lettem,
mint napfény felettem,
mint a fecske nyáron,
hegytetőn a várrom?

Ha volt, most miért nincs?
Kérlelem őt: érints
meg engem, homlokom
simogasd! Üss pofon,

csak érezhesselek:
mint légszomj friss szelet,
fuldokló a partot,
éleket a sarkok...

Mikor még nem voltam
melletted, s álmodban,
nem fájhatott neked,
hogy én nem létezek!

Hiába mondanám:
nekem fáj, jó Anyám,
hogy helyet cseréltünk –
együtt alig éltünk...

2016.04.28.

 

 

Hat fekete bivaly
rossz lelkiismeret,
földöntúli, sötét,
könnytelen menet -
vontat méla búval
egy varázsszekeret.
Kötelek feszülnek,
szarvak ringatóznak,
széllel kergetőznek
felhői a pornak.
Hasadt bivalypaták
hangyákat tipornak.
Most kel a Nap – virrad.
Hosszúak az árnyak,
messzire vetülnek
ólmos fecskeszárnyak –
frakkos vendégei
izzó magyar nyárnak.
Jézusarcú búza-
szem kalászba érett:
szőke búzatenger
lengi a vidéket,
s ahogy a Nap felkel,
úgy tikkaszt, úgy éget.
*
Péter-Pál kaszát fen,
búzatő megszakad.
Ezer év Tiborca –
csak a lelke szabad –
kérgesült kezekkel
a mag népe arat.
Suhan a kaszaív,
búzaszárak dőlnek:
szabályos rendekben
borítják a földet,
magrejtő kalászok
csokorba verődnek.

Marokszedő lányok,
fejkendős asszonyok
sarlóval a kézben
követik a nyomot –
kévét kötnek, s gyűlnek
keresztek, asztagok.
*
Kalászból pergetni
milliónyi szemet?
Kinek, ami jutott -
sokféleképp lehet:
cséppel, nyugodt lóval,
ki szérűn lépeget,
s tüzesgéppel hajtott
cséplőmasinával –
lépést tartva korral,
technikai árral –
megtoldva a hitből
felnövő imával.
*
Hat bivaly a porban:
cséplőgépet húznak.
Messziről messzire
hosszán keskeny útnak,
estig tartó kínján
csontnak, élő húsnak.
Mezítlábon baktat
a hajtó a vezér
ökör mellett, ostor-
szíj, ha füléhez ér,
ránt egyet a jármon.
Az ember csap, s beszél.
Sehol egy felhő,
messze a szárnyék –
rövidül és kúszik
alájuk az árnyék.
Mintha a levegő
forró tűzzé válnék.
S ahogy egy domb mögül
az út kikanyarul,
hat bivaly orrába
vízpára iramul –
szomorúfűzek közt
zsombék és víz alul.
Csá! – ordít a hajtó,
ostorszíj hasogat.
Rángatja a jármot,
őrült bivalyokat –
de az útról letér
az ördögi fogat.
S rezgő orrcimpákkal,
felvetett hat fejjel
rohan a zsombéknak.
Szentségel az ember,
száguld a vontatmány –
a víz mindent elnyel...
Vízi bivaly módra
hűsöl a hat állat –
nyakig elmerülve
isznak, dagonyáznak.
Üvölthet a hajtó,
a cséplőgép ázhat.
Áthajlott már a Nap
fényíve az égen.
Az árny újra nyúlik.
Szerte a vidéken
morzsol a vén idő –
a sohase tétlen.
A hat bivaly elszánt:
recseg a sok járom.
Nem látott még ember
hetedhét határon
ilyen ősi erőt
harminc tüzes nyáron.
Feszülnek az izmok,
szemek kigúvadnak.
Talajt fog a lába
fekete bús hadnak
és megmoccan a gép!
Mint a Nap, haladnak.
*
Ásít a napkorong,
némák az asztagok.
Tücskök ciripelnek,
egy gólya andalog.
Bogarak röppennek –
zümmögő angyalok.
Megáll a gyászmenet,
az út itt megszakad –
a gép megérkezett.
Napokra itt marad
pergetni életet
a magyar ég alatt.


2016. 04. 28.

 

 

 

Bivalyok

Hat fekete bivaly –
rossz lelkiismeret,
földöntúli, sötét,
könnytelen menet -
vontat méla búval
egy varázsszekeret.

Kötelek feszülnek,
szarvak ringatóznak,
széllel kergetőznek
felhői a pornak.
Hasadt bivalypaták
hangyákat tipornak.

Most kel a Nap – virrad.
Hosszúak az árnyak,
messzire vetülnek
ólmos fecskeszárnyak –
frakkos vendégei
izzó magyar nyárnak.

Jézusarcú búza-
szem kalászba érett:
szőke búzatenger
lengi a vidéket,
s ahogy a Nap felkel,
úgy tikkaszt, úgy éget.

*

Péter-Pál kaszát fen,
búzatő megszakad.
Ezer év Tiborca –
csak a lelke szabad –
kérgesült kezekkel
a mag népe arat.

Suhan a kaszaív,
búzaszárak dőlnek:
szabályos rendekben
borítják a földet,
magrejtő kalászok
csokorba verődnek.

Marokszedő lányok,
fejkendős asszonyok
sarlóval a kézben
követik a nyomot –
kévét kötnek, s gyűlnek
keresztek, asztagok.

*

Kalászból pergetni
milliónyi szemet?
Kinek, ami jutott -
sokféleképp lehet:
cséppel, nyugodt lóval,
ki szérűn lépeget,

s tüzesgéppel hajtott
cséplőmasinával –
lépést tartva korral,
technikai árral –
megtoldva a hitből
felnövő imával.

*

Hat bivaly a porban:
cséplőgépet húznak.
Messziről messzire
hosszán keskeny útnak,
estig tartó kínján
csontnak, élő húsnak.

Mezítlábon baktat
a hajtó a vezér
ökör mellett, ostor-
szíj, ha füléhez ér,
ránt egyet a jármon.
Az ember csap, s beszél.

Sehol egy felhő,
messze a szárnyék –
rövidül és kúszik
alájuk az árnyék.
Mintha a levegő
forró tűzzé válnék.

S ahogy egy domb mögül
az út kikanyarul,
hat bivaly orrába
vízpára iramul –
szomorúfűzek közt
zsombék és víz alul.

Csá! – ordít a hajtó,
ostorszíj hasogat.
Rángatja a jármot,
őrült bivalyokat –
de az útról letér
az ördögi fogat.

S rezgő orrcimpákkal,
felvetett hat fejjel
rohan a zsombéknak.
Szentségel az ember,
száguld a vontatmány –
a víz mindent elnyel...

Vízi bivaly módra
hűsöl a hat állat –
nyakig elmerülve
isznak, dagonyáznak.
Üvölthet a hajtó,
a cséplőgép ázhat.

Áthajlott már a Nap
fényíve az égen.
Az árny újra nyúlik.
Szerte a vidéken
morzsol a vén idő –
a sohase tétlen.

A hat bivaly elszánt:
recseg három járom.
Nem látott még ember
hetedhét határon
ilyen ősi erőt
harminc tüzes nyáron.

Feszülnek az izmok,
szemek kigúvadnak.
Talajt fog a lába
fekete bús hadnak
és megmoccan a gép!
Mint a Nap, haladnak.

*
Ásít a napkorong,
némák az asztagok.
Tücskök ciripelnek,
egy gólya andalog.
Bogarak röppennek –
zümmögő angyalok.

Megáll a gyászmenet,
az út itt megszakad –
a gép megérkezett.
Napokra itt marad
pergetni életet
a magyar ég alatt.

2016. 04. 28.

 

 

Mészvesztő

Kocsi mésszel - ha megázik,
de hosszú az út hazáig!
Sityereg, sutyorog a mész,
füstölög, gőzölög az ész.

Meszes vándor ül a bakon,
ostorozik a lovakon.
Hunyorog, nyihereg a ló,
buzorog, megered a szó.

Fut a szekér, kotyog a lőcs –
iramodik, megfog a görcs.
Csámborog, csömpörög a zaj,
somforog, sündörög a baj.

Szakad az ég, ver a zápor –
pépül a kő, kőre ráforr.
Imbolyog, kanyarog az út,
nyöszörög, nyiszorog a rúd.

Hol van a csűr, hol egy pajta?
Gyí, te Fakó, Rigó rajta!
Kidagad, megszakad az ér,
kifakul, elpirul a vér.

Csak a patak, csak a meder!
Szomjas a mész, egyre vedel.
Hömpölyög, habzsolog az ár,
hajladozik benne a halál.

Belerobban, belegázol:
„Ázzál ronggyá, ha már ázol -
fortyogjál, zubogjál te kő!"
Serceg a csont, a hús lefő:
péppé foszlik a két lova,
vándor is úgy: szét és tova...

Szörcsög, lefetyel a Sátán –
mésztej csobolyog a száján...

2016.04.25.

 

 

Sinka sirató
Egy hazug filmre

Régi-új papjai a gyilkolásnak –
megöltétek a fekete bojtárt!
Karjaitok remegve gödröt ásnak,
hol magyar géniusz valaha járt.

Agyonverettétek a barbárokkal:
Móricz kezébe adtatok botot?
Visszaéltek a nagy magyar átokkal,
s aztán nem értitek a sorsotok.

E földből fáklyák lobbannak magasba,
s ezer éve űzitek a lángot:
fekete füstöt okádtok a kasba,
és sírtok, ha szúrnak a fullánkok.

Kérdem: ki adott nektek pallosjogot
és miért egy jámbor népbe vágtok?
Jézus kezében már volt ostorotok,
s mégis folyton Pilátusra vártok?

Harmatos mezők, délibábos rónák
ringatták lelkét a magyar szóra.
Laboda és tors voltak a patrónák,
ha verseit birkák közé szórta.

Háromszor öltétek meg Sinka Istvánt,
háromszor feszült föl a keresztre,
csak mert nem szeretett Brüll-t és alispánt,
s rászámolt a vörös szörnyetegre.

Egy film, egy rendező, egy gyanútlan stáb –
s már forog az irodalom-koktél.
Csak ne őt vertétek volna legalább!
Vigyen el titeket a forgószél...

2016.04.23.

 

 

Plagiza

Mikor az utcán átmegy a kedvetlen,
azt hiszi, bújával ő az egyetlen.

Ha galambok verebekhez ülnek,
a másság kényszerével szembesülnek.

Szürke szamár szeme villan a ködben –
fel-feldobott kő néha tovaröppen.

Ha titkos féreg foga rág az almán,
Éva vágya túlnő Isten hatalmán.

Karóval indulni a másvilágra –
hetykén ráinteni a nászvirágra.

Dinnyehéjat bámulni a vén Dunán –
száz évre nyúló búsongó délután.

Aki hol volt, hol nem volt a világon –
kis teste vacog egy arasznyi ágon.

Ha nem szeretnél párnák közt halni meg,
köpd ki a mérget, mielőtt hatni kezd!

Vonz a holt költők örök társasága –
férkőzz be mindnek egy-egy zárt sorába...

2016.04.22.

 

 

 

Egy sztrájk elé
Ha tanítanék

az ékes magyar nyelv lenne
csupán minden eszközöm –
amin a vendég üdvözöl
és ha elmegy, elköszön.

Hisz rég tudott: az egyszeregy
a nyelvünk titka, kódja,
hogy magyarul összeadni
a számtan ritka módja.

Ha tanítanék
elmondanám, hogy magyarnak
lenni áldott irgalom,
s Himnuszt sírva bent magamban
fájdalmunkat ringatom

Mert nem termőbb a föld sehol:
vértől dús a szent kalász,
s belőle sült friss kenyérnél
ízesebbet nem találsz.

Ha tanítanék
megmutatnám ősi titkok
hegyekbe bújt rejtekét –
kezdetektől mint vigyázta
nemzedékről nemzedék.

Kövekbe rótt imáinkat,
útjaink térképeit.
Királyaink égi vágyát
és az ellen vétkeit.

Ha tanítanék
könyörögnék a szívekhez:
őrizzék a pentatont –
gesztenyefák alatt a sírt,
s csillagokban fent a hont.

Kufároknak ne higgyenek:
ne vigyen, ki nem hozott!
Hazug szavaktól óvjanak
iskolát és templomot.

2016.04.20.

 

 

Relatív

Most minden a halálra emlékeztet –
csak a vég, amit nem tudok feledni.
Rég nem érdekel semmiféle kezdet:
a mindenen túl közelít a semmi.

Hajnali fényben az alkonyat dereng,
nyíló virágban a rothadás szaga.
Gyermekkacajban az aggastyán feszeng,
s a tinták színe fekete ballada.

Táguló világban szétesik a szív.
Ölés, vagy ölelés – mindegy: relatív.
Pusztuló csillagok fénye rég halott,

s a részeg evezős mégis benne hisz.
Haszontalan a vágy, végtelenbe visz –
kettős spirál: már meghaltam, s még vagyok...

2016.04.18.

 

 

Zöld madár

Kezdem érteni Kosztolányit:
öregszem, s a halálra gondolok.
Valami titkos kód irányít –
akiket nem, azok a boldogok.

Egyre vonz egy távoli csillag –
oda gyűlnek a Földről a lelkek.
Míg a testnek hazudni bírnak –
aztán a mellkasok kilehelnek.

Idegen jövevény a lélek –
bolyong, végül testet ölt magára,
s a holt anyag emberré éled.

Úgy zokog bennem a Föld magánya!
Foszlik a porhüvelyem – félek:
rábízom magam egy zöld madárra....

2016.04.18.

 

 

A kód

Újember! Új nyűgöd, s bakód –
mert hiszel, mert tűröd – a kód.

Mielőtt zárod az ajtód –
mint befőtt – várat a zaj-kód.

Italod, ételed, s narkód –
vitatod? Nem lehet: a kód

fogva tart, szorítja tarkód.
Jobbra tarts! Ordítja a kód.

Balra nézz! Int feléd: „Markód"
lesz, ha félsz – rúg beléd a kód.

Ha éhes vagy, s kell a bankód,
rejtélyes tabella – bank kód

süt neked kenyeret: markod
nyisd, nyelved öltsd, s etet a kód.

Utaznál, s félig a tankod?
Kutaknál kérdik: „Na, van kód?"

Mobilod kikapcs'. A „zacskód"
teli...hold – ribanc a franc kód!

Hazaérsz – rajtad a mackód.
Halva élsz: hallgat a vackod,
s nem remélsz. Nyakald palackod,
hogy ha félsz – magad vagy a kód!

2016.04.15.

 

 

Anyámhoz készülök

Bocsáss meg, hogy oly soká kerültem sírodat!
Vágott virágot nem tettem föléd hajolva
csontőrző, rezzenetlen márványtakaródra.
Vérző szívem se vittem oda, hogy dalolna
nem szűnő hiányodról tépdesett kínokat.

Négy hosszú éve, hogy magamra hagytál, Anyám
e világtalan világban farkasok között.
Azóta szép lelked az angyalokhoz szökött,
s hárfa húrjait pengeted hófelhők fölött –
ó, csak hallanám a lágy rezgések dallamán,

miként ítélsz meg engem – megriadt fiad?
Készültem hozzád halottak feketebársony
napján – köd nyelte el utamat. A szent karácsony
súgott: lépjek túl az elmém alkotta rácson,
magam börtönén – de csak hízott a vádirat....

Most ismét készülök: átélni örök békéd
a temetői csendben. Leülök majd szembe
kőbe rótt neveddel és percekig merengve
idézem meg arcod: tört tükröt, s verembe
süllyedt tested, mely engem érlelt és sötétség

melegéből lökött zúzmarás fényözönbe.
Úgy érzem magam, mint gyökerét vesztett hársfa,
mint kéménytelen, befűthetetlen kályha,
vagy a virágtalan, útszélre tévedt mályva,
ki nem tudta: egyszer árva lesz mindörökre.

Ott nálad reménnyé nemesül árvaságom.
A fák között rebbenő madaraknak vetem
a lelkem: emeljék túl a felhőhegyeken
angyal-tehozzád. S enyém lesz erő, kegyelem.
Fehér, fürtös virágok nyílnak hársfaágon,

hússzínű mályvaszirmok pörögnek az útra.
Testem melegét fűtik szívekre a kályhák,
tarka lepkék terelnek haza minden árvát...
Fejed alatt puha lesz megkövesült párnád –
hófelhős eget fest tekintetem azúrra.

2016.04.14.

 

 

Boltozás

Jaj, de jó,
Jaj, de jó!
Mit mondott a rádió:
gumicsontot rágni jó...
A kormány amit előbb bezárt,
most kinyittatna minden bazárt.

Jaj, de jó,
jaj, de jó!
Mit mondott a rádió:
mozgólépcsőn járni jó...
A kormány dedós népe lázát
lehúzta – tárulnak a plázák.

Jaj, de jó,
jaj, de jó!
Mit mondott a rádió:
ellenzékké válni jó...
Még ilyen ajándék malőrt –
a kormány saját kardjába dőlt.

Jaj, de jó,
jaj, de jó!
Mit nem mond a rádió:
fejre áll a ráció...
Megy a nép, ha pártra párt uszít,
de majd lesz-e, aki árusít?

2016.04.12.

 

 

Röpke pörke

Jár a
postás, vad kutyák ugatnak
rája.

Gyáva
hordáknak vérre szomjas a
vágya.

Epék
zöld mocskát köpnék a számra
eképp,

be se
forrna soha tépett lelkem
sebe.

Visz-e
előbb, ha az űzött ember
szíve

rúgna
dühödten vissza a maró
gúnyra?

Bátor
türelem, s visszahőköl a
tábor –

jut a
vádolt árva sírjára zöld
tuja...

2016. 04. 12.

 

 

Titokfa

Faiskolában,
kis srác korában
láttam meg vézna
törzsét. Árnyéka
egy öreg tölgynek –
nagy, sötét körlet –
lopta, elfödte
folyton előle
a napsugarat.
Végül így marad:
sápadt, csenevész,
ki majd belevész
az árnyas éjbe,
ha épp feléje
nem nézek akkor,
csak úgy magamtól.
Tán megéreztem
szívből, kéretlen:
összetartozunk.
Halk bánatdalunk
méla dallamot
üzent és kapott.

Szélső ágyássor
jutott ásáskor
neki. Ha voltak
is, elvonultak
rég fivérei:
már ott érleli
a napfény telten
buja, zöld kertben
valahol őket,
s a kertész. Ő meg
itt maradt – árva,
fonnyadt kis fácska.

Nem csak megszántam,
hanem elszántan
akartam: jöjjön
velem – ott börtön,
nálam szabadság
várja. Ha adják,
viszem magammal,
s az új hajnal
már nálam virrad
rá. Kiben bízhat,
ha nem épp bennem,
ki vele szemben
álltam? „Árnyalak,
én kiváltalak!"

Kertem díszhelyén
virul – hisz enyém
lett. Körbevittem
kis szürke kincsem,
hogy bemutassam
fáimnak lassan,
szelíden: szokják
az aprócska fát.
Elültettem őt –
évekkel előbb,
mint hogy most írom
fehér papíron
korai múltját.
És a tanulság?
Szeretet, hála
a termés nála.

Megnő a fácskám,
s majd ő vigyáz rám:
gyógyít, erősít...
Fák közt legősibb –
ringó titokfa:
Gingko biloba.

2016.04.11.

 

 

Átöltözik a liliomfám

Szerelemkelyhekkel dús magnóliám
naphosszat kelleti magát a kertben.
Látványa túltesz minden harmónián:
királynőt játszik bujaságtól telten.

Aranyeső, tulipán versenyeznek
vele, s benevezett a babarózsa.
Gazdái apró nektár-perselyeknek:
a gyümölcsfák a kert végében aggódva

szemlélődnek – végül ki lesz a kertész
szerelme? Csábít a cseresznye szűzi
bája, kamasz-szemérmesen körbenéz
a körtefácska, és szinte elűzni

kész minden riválisát a szilvafa.
Lent a fűben sárga pitypang korongok
liliput-erdeje mint ha tiltana
szerényen nyílni százszorszép-bozontot.

A kertész szíve százfelé szakadhat –
ha a bűbáj virágháremet fakaszt.
Téli hólepel titkokat takargat,
s felfedni őket megkéri a tavaszt.

Magnóliám – kacéran érett asszony –
egy hajnalon a kelő Nap szemének
vetkőzni kezdett, hogy királyra hasson,
s jelét adja fennkölt szerelmének:

szirmait egyenként, mint keszkenőket
hullatni támadt kedve a Nap elé.
Tán úgy akarta, hogy az szedje őket,
s lobbanjon arany szerelmet – csak felé.

A szirmok – akár bársonyos kagylóhéjak –
sorra szakadtak az ágakról alá
pázsitos földtakaróra, s elaléltak.
A bokrot mintha titkos kéz bontaná...

S ahogy gyűltek a holt szirmok a földön –
hitvesi pamlagon fehér takaró –
úgy zöldültek át az ágak rögtön:
pattantak hajtások, mint szájból a szó.

Menyasszony ruhából csak szoknya maradt –
az is oldott. A szirmok rozsdállani
kezdtek. A zöld szövetű kosztüm alatt
tovatűntek lassan tüzes álmai

az arany Napkirály szerelmesének.
Megnyugodott hát és most szövi tovább
köznapi öltözetét – így is szépet.
Rejtőzik a zöldben, s nem tartja magát

többre már klorofillos társainál.
A kertész csak ámul: tündéri csoda,
ami történt: nesztelen nappali bál
végén átöltözött a liliomfa.

2016.04.07.

 

 

Emlékpatkolás

Mindig hajnalban, a Nappal jöttek:
pusztákról indultak éjfél után.
Betyárok módjára bezörögtek
az ablakon. Apám várta őket –
üzentek előtte nap délután.
Isten áldja a korán kelőket.

Gyermeki álmomból felriadtam:
apám már a bakancsait húzta.
Nyakán az ütőér majd' kicsattant.
Tudtam: ez egy egész napi munka
lesz – ha a csikósok nem hívatlan
jönnek, estét vonnak a falunkra.

Kipattant a szemem, az ablakhoz
siettem - már kiláttam a párkány
fölött – lesni, mit a pillanat hoz.
Hevesen vert a szívem – akárhány
alkalom: a gyermekész kalandoz:
hisz a táltossal jöhet a sárkány....

Lovakat láttam, díszes fogatot,
előtte két igás pejt, nyergelve
feketét és kötélen futtatott
két derest. A bakon kék-fekete
gatyás-mellényes hajtó fújt nagyot.
Aranylott a kelő Nap felette.

Társa volt, ki zörgetett – kalapja
nyakba csúszott, áll alatt kötötten.
Arcéleit puszta-szél faragta
homokkal írt boszorkánykörökben.
Csizmaszárán szürke por, alatta
tisztelettel süppedt a föld, s föveny.

Nem értettem még, mit szemem látott –
csak éreztem: nagy varázs az élet.
Akkor kezdtem falni a világot,
s minden falat növelte az éhet:
gyermekkorban a mese megéled,
s a gyerekek igazi királyok.

*

Nyikorogva nyílt a műhelyajtó –
besurrant a napfény és megbotlott
az üllő szarván. A mélyen hajló
pókháló megremegett – a kotlott
pók lezuhant fonalán, s földpadló
hupáin tölgypad alá imbolygott.

Vasnak, szénnek, hűlt salaknak nehéz
szagával csapta arcul a legényt
az ébredő műhely – aki benéz
ilyenkor, játszadozó fürge fényt
lát: szerszámokat csiklandó merész
villogást, s benne a napi reményt.

Férfias kézfogás volt: pusztai
nyers erő és vas edzette marok
paroláztak. Az Alföld kunjai
néztek össze és köszöntek nagyot.
Lassan apadnak a múlt kútjai,
pedig köröznek fent rút karvalyok...

„A húzó lovak lazult patkón járnak,
s egyik patája hasadt a kápán.
Ménesgazda két deres lovának
faragni kéne a nyolc patáján.
A fekete hátas jobb elsőre sánta:
szögbe lépett, s elevenje bánja."

Két vén eperfa a műhely előtt:
egyik fekete, a másik fehér.
Csemeték száz évvel ezelőtt
ha voltak. Lombjuk taréjig felér.
Nyáron árnyat adnak, gyümölcsvelőt,
s légyűző az ágas eperlevél.

A fák törzsén fényes vaskarika.
Lovon kötőfék, rajta kuncsomó –
ha ugrana a kényes vad paripa,
ne lehessen belőle búcsúzó.
Fa tövében kétlábú dőlt bak és
patkolószék: szeg, fogó, patakés.

Patát a bakra fel csűdfogással,
s már pattognak is a régi szegek.
A lazult patkót egy gyors dobással
a mester elveti, s az hentereg.
Patát nyes körbe szélein, alul –
s a ráspolytól formára alakul.

Két nagy ló, nyolc patkó...tüzet csihol
a kovács: maroknyi faforgácsra
fáradt olajat locsol a tegnapiból –
fúrásból maradt. Szikrától táncra
kap a láng, feléled hamvaiból –
indul a vas és a tűz románca.

Nincs már bőrfújtató: szú és gomba
emésztette, hát szemétdombra
köpte ki bőrtüdejét. Helyette
ventillátor harap a szelekbe,
s fújja napfényesre a szén fekete
szemét: vasat hevít a melege.

A fényspektrum végigfut a vason:
pirostól narancson át fehérig.
A mester homlokán izzadság oson –
pokolban a vasvirág beérik:
laposfogóval üllőre rántja –
megszólal a helység kalapácsa.

Ritmusa kél a vas duhajának –
hányja magáról a csillagokat,
hajnali utcán ős zaja árad –
kalapács-zuhogás kínt lapogat.
Görbül a szálvas, ível a patkó –
s kint már adja a lábat a pej ló.

Ló lovat követ, ahogy fodrásznál
asszonyok ülnek a búra alatt.
A Nap már a templom tornyára száll.
Lassú, ahogy a munkával haladt –
morog széles tenyerű Fejenagy,
s ropogtat hozzá fájó derekat.

*

Szétterült már a déli harangszó –
a mesterné kontya alatt gőzök.
A poros úton fut egy ballangó...
Kész a négy ló, az akarat győzött.
Míg a kovács forró levest szürcsöl,
s sűrűtarhonyát konyhatűzről,

a legények dús szénát markolnak
kocsiderékból lovat etetni.
A lószügy rándul egy-egy bögölytől.
Na de már a két csikós se böjtöl:
kezükben szalonna, fehér vekni –
lovas és ló együtt abrakolnak.
Delelnek, ami nyáron oly édes:
a csikósok kocsi árnyékában
csendben – egyikük sem túl beszédes.
Ágyat vetettek fűben, szénásan.
Szemükre csúszott a betyárkalap,
rezeg a bajszuk az orruk alatt.

A mester kézfejjel törli zsíros száját,
felhajtja frissen spriccelt szódáját,
s befekszik a függönyös szobába
légycsapóval – ez régi szokása.
Bakancsos lába lelóg az ágyról –
álmodik valamit a világról.

*

A két deres nyolc patája készen –
bár az egyik ló nehéz természet:
a patanyesést nem állta kézen –
pokolra kívánta az egészet!
Prüszkölt, nyerített és ágaskodott –
hát pofát szorító pipát kapott...

Már hajlott a Nap íve az égen,
az eperfa-árnyék hosszúra nyúlt.
Csak a hátas maradt még, az ében-
fekete: egy szeg patahúsba szúrt
az úton. Egész nap emelgette
fájdalmát, hátha a szeg kiesne.

Hiába volt fáradt, beteg: büszke
fejét magasba csapta, füleit
hegyezte. A ló szeme is tükre
szándékának: ösztönből születik
benne is a félelem és harag –
hát rúgkapál féktelen és harap.

Pipát az orra, kenderkötelet
a csűdre, átalvetve a marján,
s mielőtt leülne, hamarján
meghúzni, felrántva sérült lábát.
Ha lólélekben nem is szül hálát,
mikor hozzá így ember közeleg...

Végül megadja magát, s csak akkor
rezzen, mikor a fogó a szegét
kapja. Felnyerít a fájdalomtól,
de állja gazdája tekintetét.
Kint a szeg – sebét kell körbe nyesni:
ezért kár lett volna ölre menni.

*

A napkorong a föld szélén csúszik
az űrbe le. A szürkület kúszik.
Víztől susog a kohó parázsa,
s egyre csak fényesül a parázna
Hold. Becsukja műhelyét a kovács –
dagad szemében az álomkovász.

A lovak már a Tejúton futnak,
új patkóik csillagokat rúgnak:
a Fiastyúknál porzik az égbolt.
Felhőt a szél a Göncöl elé tolt.
Égi bakon ülnek a legények –
éjfél lesz már, mire hazaérnek.

2016.04.04.

 

 

Városi séta

Tört anyóka sámlin –
hervadozó jázmin.
Arra nézek, rám int:
„Kék ibolya, jácint –
tessék csak egy szálat,
s tovaszáll a bánat!"

Vén cigány a téren,
fél szeme a béren.
Rózsafa vonóján
zokog a holt nótám.
Minden pénzt megérne –
sóhajt adok érte...

Kapu alatt koldus –
paplant rá a Hold húz –
esdeklő szemében
koporsófa: ében.
Két szürke tenyere...
Lesz-e ma kenyere?

Árkádok árnyéka
hitbuzgók szárnyéka:
bibliás Jehova
tanúja: sehova
nem visz az ájtatod...
Megtartod? Átadod?

Cigányszoknya surran
a sarkon. Vadultan
sötét szemek szúrnak.
„Jósolnék az úrnak!"
S már boncolná sorsom
a kozmikus korzón.

Erkélyen nőtt kutya –
szagtól szagig útja –
húz egy sápadt arcú
asszonyt – kedve karcsú.
Lépcsőház, hagymaszag –
részeg férj, lagymatag.

Kocsmabűz, decibel –
korsó sör decivel...
Fokozott maligán,
mint régen: taligán.
Borral búsul a szív –
inni kell, hogy ha hív.

Bájolgó utcalány –
kinek kell: kész talány.
Tűsarok, kék köröm:
csomagolt kéjöröm.
Csípője mézre bújt –
árulja a lebújt...

Kit a törvény fedez,
s gumibot lengedez
pisztolytokja előtt –
kétszer szól, mielőtt
önvédőként lőne –
terpeszt a rend őre.

Utcazaj, unt tömeg –
házfalak, útkövek.
Mi tartja össze mind
rejtett erő szerint?
S felzúg egy égi hang:
templomi nagy harang...

2016.04.02.

 

A király bolondja

Ó, kegyes nap köszöntött ím rám –
csillant fel az udvari bolond
máskor fénytelen tekintete.
„Éljen április elseje!
Enyém a trón: úri porond.
Lecserélem csörgősipkám

fényes-kényes koronára.
Komoly képpel uralkodom –
a király lesz első szolgám:
csetlik-botlik a sok dolgán!
Egy kissé felfuvalkodom
pünkösdi király módjára.

Törvényt teszek, s megszavazom.
Emelem a fizetésem,
hosszú beszédeket tartok...
'Dőreség, amit akartok' –
vígasztalom ellenzékem:
'amit ti, én nem akarom!'

Építek játszótereket:
lesz ott hinta, homokozó,
s persze okos beléptető.
Új váramon cseréptető.
Népem bőven adakozó –
jámbor, hittanos gyerekek.

Reformokat hozok – ezret!
Ráírom a tűzifára,
vízfolyásra, gyertyafüstre:
többet ér a nép ezüstje –
vigadjon mind, aki vár: a
kincstárra szállnak a terhek."

„Bolond lukból bolond szél fúj!"-
homlokot ráncol a király.
„A jóból is megárt a sok!
Ha még tovább így jártatod
a szád és eszed, rút viszály
csírázik köztünk – s ha kél, dúl!"

„Még egy ilyen humortalan
uralkodót ki látott?
S járatlan a naptárban is –
csak a mézes kaptárban hisz.
Megbánt egy ilyen barátot?
Kérdés fúrja az oldalam –
felteszem, s kérlek higgadj le!
Mondd: ki a bolond – én, vagy te?"

2016.04.01.

 
Megjelent: 60 alkalommal Utoljára frissítve: 2017. November 14., Kedd 20:46
Tovább a kategóriában: « A Vezér legendája

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 270 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.4%Canada 1.1%
Romania 6.2%Serbia 0.8%
United States 4.2%Switzerland 0.4%
Germany 3%Australia 0.3%
Russian Federation 2.9%France 0.3%
Ukraine 2.8%Italy 0.2%
Slovakia 2.2%Kuwait 0.2%
United Kingdom 2%Netherlands 0.2%
Sweden 1.7%Greece 0.2%
Austria 1.5%Belgium 0.2%

Today: 657
This Week: 4004
Last Week: 5887
This Month: 19769
Last Month: 26564
Total: 1662131

Belépés