Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Sze2017Nov22

2008. Július 17., Csütörtök 05:43

Jeleink

Írta:  B. Kántor János
Értékelés:
(1 szavazat)
„Az élet egy sűrű kötésű szőnyeg, melyben ezernyi idegpálya kering,   S istenparány rezdülései hímezik rá az ősi kódok cifra ékeit.”      
Valóban a génjeinkben lenne a folytonos kesergés, a múlton történő örökös rágódás, vagy egészen másról van szó?       A „múltat végképp eltörlők”, a „szebb jövőt ígérgetők” nem értik, illetve nem akarják megérteni; amíg a megfelelő mélységben nem élhetjük meg dicsőségeinket, katasztrófáinkat, addig nem beszélhetünk sikeres a nemzetről. Egyszerűen hiányoznak az ehhez szükséges alapok, közösségi talapzatok.

Márpedig, nemzedékek hosszú sorának nem adatott meg az egészséges nemzeti azonosságtudat. Mindig léteztek sanda elnyomóhatalmak, s lihegő szolgálóik, akik elhazudták dicső énekeinket, átírták gyászdalainkat. Többek között ezért fogyunk, ezért vagyunk minden kérdésben megoszthatóak.

Ezért váltunk egy tudathasadásos, öncsonkító társadalommá.       Keményfába vágja fokosát az, aki megpróbálja rekonstruálni a régmúlt idők történéseit. Különösen igaz ez akkor, ha az illető magyar. Hiszen, nálunk még a ma eseményei sem értelmezhetőek indulatos, különböző érdekek mentén végrehajtott támadások nélkül.

De ne sajnáljuk előre magunkat, inkább merüljünk el a múlt titkos bugyraiban, a jelen jobb megértésének reményében.       Szakembereink már az eredetünk kérdésében is kétfelé szakadnak, egyrészt, léteznek az úgynevezett „finnugoristák”, a „hivatalos tudomány” képviselői, akik a nyelvi, nyelvtani rokonságra alapozván sorolják a magyarságot a finnugornépek közé. Másrészt, a túloldalon főként genetikai, antropológiai, érzelmi, kulturális, és szótani érvekre támaszkodván inkább a szkíta, hun származtatás mellett törnek lándzsát.       Mindenekelőtt tisztázandó, amennyiben a származás a kérdés, a nyelvi bizonyítékok, ugyan fontos tényezők, de nem lehetnek perdöntő válaszok.

Tudniillik, Belső-Ázsia nagy pusztaságaiban a hódítások, népvándorlások mellékhatásaként tucatjával fordulhattak elő nyelvcserék. Erős, dinamikus népek telepedtek rá a területen élő kisebb etnikumokra, vagy nemegyszer a szállásterületen védtelenül maradt fehérnépek, gyerekek csoportjaira. Ami huzamosabb együttélés esetén törvényszerűen a domináns csoport nyelvének átvételével járt.

    Esetünkben is hasonló történhetett, a szkíta, hun áramlatok, birodalmak területén elszórtan élő finnugor népcsoportok idővel a hun-magyar nyelvet kezdték használni.

Így, és csak ilyenformán oldhatóak fel a különféle anomáliák; a finnugor nyelvrokonság, kontra antropológia, hagyományok, a magyarság feltételezett számbeli fölénye, stb.

    Igaz, a hun népek nyelvét, nyelvtanát nem ismerjük, viszont az ismerté vált szótöveik nagy százaléka, a magyar nyelvben is megtalálható. Szó, ami szó, a hun-szkíta eredetet vallók bizonyítékai legalább annyira, ha nem sokkal meggyőzőbbek, mint a finnugor vonal érvelései.

Mégis, az emberek nagy része a finnugorokat jelöli meg rokonainkként.

Miért van ez így?

    A finnugorizmus a hivatalos, a „tudományos” nézet, kiépítette hierarchiáját, birodalmát, komoly, tekintélyes támogatókkal, akadémikusokkal rendelkezik. Ekképpen, minden eszköze megvan az ellenfeleket az „álmodozó, szent őrültek” karanténjában tartani. Teszik ezt annak ellenére, hogy nem egy, világviszonylatban ismert és elismert, nagy tudású kutató van abarikád túloldalán is.

    Nem volt ez mindig így, a jelenlegi elfogadtatott őstörténet kutatásunk gyökerei csupán a Bach korszak magyarellenes politikájának idejéből erednek.

Ennek a nemzetpusztító hadjáratnak jeles képviselője volt Hunfalvy (Hundorfer) az „égető”, Bundez és Schlözer. Jellemző volt rájuk, hogy az ősi kultúrák emlékét hordozó rovásírásunkat, mint „pásztorok ákombákomját” tartották számon.

Persze, ez nem akadályozta meg őket nyomainak szisztematikus pusztításában. Hundorfer a rovásírásos emlékek tűzre vetése miatt kapta az „égető” gúnynevet.

Művelték mindezt a magyar nyelv teljes ismerete nélkül, igaz a Magyar Akadémia teljes jogú tagjaként. (Bundez, Hundorfer akadémiai tagként kezdi tanulni a magyarnyelvet.)

Ezek a tények, tények maradnak még akkor is, ha a későbbiek folyamán, mint nyelvészek értékes kutatásokat is végeztek.

Hundorfer, Bundez, Schlözer, Riedl, Heinrich, Bleyer, Borovszky, Pauler, Petz, Kaindl, Matthaei, micsoda magyar kutatógárda!

De ne legyünk igaztalanok, a hun, magyar rokonságot elsőként egy magyar nyelvész, Sajnovics János támadja, majd egy magyar zsidó, Vámbéry Ármin védi meg.

    Ennyit a „nevekről”, most lássuk a „bizonyítékokat”.   Tagadhatatlan tény a magyar és a finnugor nyelvek rokonsága, mindemellett a ragozó nyelvek családjába tartozik még a sumér, a török, az ujgur, a mongol, a kirgiz, a türkmén, az üzbég, a kazah, a japán, és a koreai is. Sőt, többek szerint egyedül a sumér- és a magyarnyelvben ismeretes a kettős igeragozás.

Jó, jó, de hogyan jön ide a sumér nyelv?

Mivel a sumér, a szkíta, és a hun nép bizonyítottan kapcsolatban volt egymással, ezáltal mondanivalónk szempontjából közel sem érdektelen a sumer nyelv vizsgálata. Ezen felbuzdulván több neves magyar kutató szentelte életét a sumer nyelv kutatásának.

Többek között, ilyen volt Badiny Joós Ferenc és Zakar András.   Zakar András kimutatásai szerint, 100 magyar alapszóból 63 a sumérba, 12 pedig az akkádban (a sumérokat „felváltó”, kultúrájukat átvevő nép) található meg.

    Az ilyen, és hasonló adatokat írják a véletlen számlájára az egyik, még ezekből kiindulva alkotnak ellentmondást nem tűrő elméleteket a másik oldalon.

Az igazság nyilván nem „odaát”, hanem valahol középen keresendő. Reméljük, egyszer eljutunk oda, hogy szakembereink hajlandóak lesznek partnerként tekinteni egymásra.

Addig is vegyünk sorra néhány érdekesebb sumér-magyar szóegyezést, összefüggést.       EMES = főpapnő, EME = anya (lásd Turul monda), MÁS-MÁS = ikrek, PÚ = fú, SZÁ = batyu, szák, zsák, SÁ = bel-tartalom (béltartalom, sár), KI = terület, föld, (ki, kikinda, külterület), GUR = kör, (gurul), IZI = izzó, IZ = isteni lélek, MUL = pislákol, múlik, TIR = tér.     

De könnyedén sumérra „fordítható” a következő, közismert gyerekmondókánk is:

        „Magyarul”:       

An ta témusz,

Szóraka témusz,

Szóraka tiki-taka

Ala-bala Bambusz      

     Sumérul:

Anta Dunguz,   Szur, raga, digi-daga   Ala-bala Bambuz.       És, ha már kiszámoltunk mindenkit, elkezdhetjük gyerekkorunk kedvenc játékát a „pilickézést”,… jól sejtették, ez is sumer örökség.

    Persze, más ősnyelvekkel is léteznek közös szavaink, ilyen az ógörög, etruszk, türk, alán, bolgár, mongol, perzsa, és a kínai.

Cserép József professzor publikálásai alapján; 6500 ógörög (a hellénkor előtti időkről van szó) szóból, 4000 megtalálható a magyarban.

De nemkülönben érdekesek a következő ujgur alapszavak; apa, test, száj, ló, nap, szív, szem, fej, rossz, anya, jó, vagy a lánka, szoba, béka, szabla, pataka, pata (mint út) szanszkrít kifejezések.

S ha már Indiánál tartunk, lássunk egypár földrajzi elnevezést is, úgymint a Barna, Kókai, Tura, Tisza, Buda stb.

    Végül, de nem utolsó sorban, a „minden, mindennel összefügg” elvének bizonyításaként említsük meg a magyar „hal” szavunkat is, ami sumér nyelven „ha”, a hunoknál „kala”, míg finnül „kal”-ként hangzik.

    Ezt a nyelvünket jellemző „nemzetköziséget” használják fel elleneink, hogy bebizonyítsák, a magyar mindent csak kapott, átvett.

Ennek ellenében itt lenne a helye több nagytekintélyű, külföldi tudósember magyar nyelvet dicsőítő, lelkendező nyilatkozatának. Mégis, inkább azt javaslom, mélyedjünk el mi magunk nyelvünk felépítésében, a viszonylag kevés szótövünkben, az abból kihajtó terebélyes szóbokrainkban, az ezekből összeálló csodálatos, színpompás, mégis egységes csokorban, az édes anyanyelvünk egészében. Rögtön rájövünk, világos lesz előttünk, ezt az egységet jövevényszavakból csak több ezer év alatt lehetséges megteremteni.

És ez a „magyartalanítók” nagy bánata, a feloldhatatlan ellentmondás, hiszen a szokásos forrásként megjelölt nyelvek többsége akkoriban egyszerűen nem létezett.

    Folytassuk a sort a civilizáció egyik meghatározó ismérvével, az írással, esetünkben a rovásírással.

Vajon mi lehetett az oka a „holmi pásztor ákombákomokkal” szembeni - a dokumentumok máglyára vetésében is megtestesülő -, hundorferi gyűlöletnek?       Kérem szépen, Hundorfer tudta, és a mai hundorferek is tisztába vannak vele (lásd a Tászoktető sziklafeliratainak költséget sem kímélő legyalultatását), hogy az idők mélységéből eredő rováskultúránkról semmiféle hókuszpókusz által nem bizonyítható a finnugor, germán, szláv, vagy „latin” kapcsolat. Ergo nem volt mit tenni, el kellett tüntetni, az írmagjáig is kiirtani.

Jóllehet, nem minden előzmény nélküli ez a pusztítási kényszer, I. István királyunk, római sugallatra a következő királyi parancsot adatta ki: „„.. pogány rovásírás megszüntetődjék, és helyette latinbetűk használtassanak….A beadott iratok és vésetek pedig tűzzel-vassal pusztítassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra való emlékezés és visszavágyódás megszüntetődjék.”

    Általában a rovásüldözéseknél egy a közös momentum, minden esetben a magyarság, a magyarságtudat van útjában valamiféle idegen hatalmi törekvésnek.

Helyesebben szólva, a rovásírásunk ismerete, használata meghatározó tényező magyarságunk megőrzésében. Ehhez képest tanult emberek tömegei nem hallottak róla semmit. Szó, ami szó lenne mit pótolni a magyar oktatáspolitikának.

No de, adjunk hálát Istennek, hogy a sok hányadtatás ellenére fennmaradtak jeleink, a betűvetés szabályai, az ősi motívumok csodái.       Forrai Sándor rovásszakértő a székely-magyar rovásírást alaki és hangtani szempontból vizsgálva 50%-ban föníciai, 43,4%-ban etruszk, 28,6%-ban török (türk) rokonságot mutatott ki.

Mindehhez kapcsolódnak Angela Marcatonio, Mario Alinei és Michelangelo Naddeo olasz kutatók munkái, melyekben bebizonyítják az ősi írások, ABC-k közös tőről származását, továbbá, megállapítják a székely-magyar ABC elsődleges voltát.

Mivel a rovásírásunk a magyar nyelvre lett komponálva, talán nem követünk el szentségtörést, ha a fenti megállapítást a nyelvünkre is érvényesnek tartjuk.       Hátborzoló dolog belegondolni, hogy hajszálon múlott nyelvünk, írásbeliségünk, egyben magyarságunk fennmaradása.   Ezért - ha már Istennek hálát adtunk -, köszönjük meg az akkoriban többszörösen lenézett, lesajnált „csimbókos, fütyülőbarackos, pusztai bőgatyás” őseinknek, elkötelezettségüket, nyakasságukat.

    De térjünk át a „tárgyszerűbb” módszerek világába, az antropológia, a genetika területére.

Az embertani szakemberek szerint, a korabeli magyar temetők csontanyagai annyira eltérőek a finnugor, osztyák-vogul leletektől, hogy egyetlen épeszű antropológus sem feltételezné a magyarok finnugor eredetét.

Ellenben, a talált leletanyagok (turanid, pamirid, taurid jelleg) nagy hasonlóságot mutatnak a szkíta, hun, avar maradványokkal. (Sajnos, Belső-Ázsiában még a ma élő lakosság antropológiai feltérképezése sem történt meg, nemhogy a temetőké.)

    Talán, ennél is beszédesebbek Hideo Matsumoto oszakai orvosprofesszor 1988-ban bemutatott, az egész világot lefedő, úgynevezett gamma marker vizsgálatának eredményei. A marker-térkép alapja egy fehérje és immunológiai vizsgálat, ami egy közös ősmolekulából kiinduló, az immunglobinokat alkotó fehérjeláncok kombinációira épül. Mivel a rasszok, csoportok egyezőségét, különbözőségét az említett fehérjeláncok variációi jellemzik. Végeredményül meglehetősen korrekt (akár egymillió év múltán is kimutatható) eredményt kaptunk.   Nos, az egyik jellemző kombináció csak Japánban, Koreában, Belső-Ázsiában, a dél-amerikai indiánoknál, és Európában egyedül, a magyaroknál mutatható ki.

(A mai magyar lakosság esetében már az európai változatok a dominánsak.)       Természetesen, mint mindent, ezt a módszert - nem beszélve a belőle levont következtetésekről -, is lehet vitatni, támadni, de az mégis elgondolkoztató, hogy a fenti népcsoportok zenei anyanyelve (pentaton) is gyakorlatilag megegyezik.

    Egy szó, mint száz, a korabeli magyarság testi jellemzői, kulturális, társadalmi hagyományai, élet- és hadviselésmódja maradéktalanul megfelel a szkíták és hunok jellemzőinek.

Valószínűleg, több eredeti forrás sem véletlenül nevezi a magyarokat hunoknak, vagy szkítáknak.

Példának okáért álljon itt II. Szilveszter pápa, a magyarság keresztény hitre történő térítése feletti lelkendezése. „Mienk, mienk a Római Birodalom, gyümölcsöt adó Itália, katonát adó Gallia és Germánia, s velünk a szkíták hatalmas királya is.”

    A III. Ottóval a „Renovatio imperii Romanorum” (Római Birodalom újraállítása) programján szorgoskodó II. Szilveszterről igazán nem mondható el, hogy csak úgy felületesen ismerte volna a magyarokat, a kereszténységet meghonosító Géza királyunkat.

Bizony, nagyon jól kellett ismernie a tervei szempontjából kulcsfontosságú terület népét és uralkodóját.       Mégis, a „hivatalos” álláspont a következő; „akkoriban minden íjfeszítő népet hunoknak, vagy a szkítáknak neveztek”, vagy „mindez, csupán a regősök és krónikások csacskasága”.

    Mit nekünk II. Szilveszter, mit nekünk a nép emlékezete, amikor velünk vannak a hundorferek és társaik.

De nincsenek velük a szkíta, avar csat-, és ékszerleletek, azok csodaszarvasai, az időszámítás előtti V. századból származó, szkíta szőttes életfa- és tulipánmotívumai, a magyar tarsolylemezek ábrái, az „esztergomi oroszlánok”, a koronázási palást ékei, és a II. Endre és IV. Béla pénzein látható liliomtulipánok sem.

Különben, „a tulipánt is a nyugatiak által ismerjük”, mondják ezt a belső-ázsiai (a tulipán őshazája) gyökerekkel rendelkező székely-magyar népnek, akik díszítőművészetének már a kezdetektől része, a hármasság egységét, a hármas-halmot, az őshazát megjelenítő tulipán.       És, ha már itt tartunk, ne feledkezzünk el, a sok hányadtatást túlélő székelyekről sem. Voltak ők már - a kutatók pártállásától, nemzetiségétől függően - betelepített ázsiaiak, „szedett-vedett népségek”, és szaka harcosok leszármazottai is, csak éppen az általuk vallott, ősi székek helyben maradt őrzői, Attila maradékai nem.

Anonimusz a következőket írja róluk: „…A Kórógy vize mellett … a székelyek, akik előbb Attila király népei voltak, Ősbőnek hírét halva, békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal.”   Amennyiben jól értelmezzük, nincs itt szó semmiféle betelepítésről, azaz a székelyek Attila népe, és mint ilyenek, hunoknak kell lenniük. Mivel nyelvük a magyar, ergo a magyar és hun nyelv egy és ugyanaz.

    Na, jó legyetek hunok - mondják rosszakaróink –, úgysem értetetek ti sem semmihez, csak a gyilkoláshoz, meg a romboláshoz.

    Az egész rém-történelmünk legnagyobb csúsztatása, hogy – elleneink kénye-kedve szerint - egyszer semmi közünk sincs a birodalmak által tisztelt, és rettegett hunokhoz, míg máskor a magyarok a legnagyobb hunok, tudniillik csak romboltunk, raboltunk, és gyilkoltunk a „kulturált” Európában.       Hogy mi lehet eme skizofrén álláspont mögött?   Bizonyos befolyásos, és nemzetellenes körök „érzékenységét” (lásd: érdekeit) sértené, amennyiben népünkből újra nemzet válna. Semmitől sem félnek jobban, mint a megosztás csapdáit felismerő, öntudatára ébredt emberek tömegétől. A dicső nemzeti múltunk, a maghozó fénymadár, az Árpádsávos zászló, a Szentkorona mentén megvalósuló nemzetegyesítéstől.       Nos, kik is voltak a hunok, apró termetű, „görbelábú gyilkológépek”, vagy egy ősi kultúra hordozói?   Mindenekelőtt szögezzük le, hogy az úgynevezett „rablóhadjárataik” során a hunokat a többen (kivételt képeznek a frankok, és a megtorló háborúk egyéb célpontjai) felszabadítóként üdvözölték.

Nem írhatjuk a véletlen számlájára a különféle szövetségek kötését sem, vagy Attila mérhetetlen dicséretét a Niebelungok Énekében. (Egyébiránt, nem teljességgel jogtalanul, hiszen a germán törzsek sokáig Attila hadainak élvonalában harcoltak.)

    A kegyetlenség tekintetében pedig, csak össze kell hasonlítanunk Alarich, Genserich, és Witteich gót királyok borzalmas dúlásait Attila Róma elleni háborúival, s máris világossá válik, mennyire hazug és torz a barbár hunokról mesterségesen kialakított kép. Nem beszélve a 452-es Róma elleni háborúról, amelyek során Attila egy aggastyánnak, Leó, Róma püspökének könyörgésére – a totális győzelmet feladva – visszafordítja hadait.

    Elhagyván a különféle kitalált elméleteket, járványokat, főként a vérszomjas hódítót megfutamító angyal meséit, tegyük fel a kérdést; Mi lehetett ennek a „hátraarcnak” a valódi oka?   A beígért hadisarc nagysága nem bírhatott jelentőséggel, mivel Attila lába előtt hevert Róma minden kincse. Egészen más jellegű „megállapodásról” lehet itt szó, például a római vallási, társadalmi viszonyokat kitűnően ismerő Attilának, az eredeti szakrális tanok visszaállítására tett püspöki ígéretről. Tudniillik, valami okának lennie kellett, hogy a hunok is Isten ostorának nevezték magukat.

Így, és csak ilyenformán érthető a kézenfekvő hadvezéri találkozó helyett, az egyházi közvetítéssel kialkudott békekötés.

    De nézzük át Róma egyébirányú viselt dolgait is, a fél világ tartós leigázását, a rabszolgamunkára felépített társadalmukat, az erkölcstelenségben, korrupcióban tobzódó vezetőrétegét.

Igaz, nagy dolgokat vittek véghez, sokat adtak a világnak.

A kérdés csupán az, ők honnan vették az alapokat, de ez már egy másik történet…       Visszatérvén a hunokra, egyre inkább fény derül, az emberiség által olyannyira csodált kínai, indiai kultúra keletkezésénél betöltött, kezdeményező szerepükre. A hun-magyar népek tanították meg Európát főzni, elterjesztették a nadrág viseletét, fejlett haditechnikát honosítottak meg. A lovas hadviselés tudományuk, az íjuk, a hús- és tejpor által biztosított hadtáprendszerük évszázadokkal előzte meg a nyugatot. Példát mutattak a vallási, és faji toleranciából is, több mint 50 népet, népcsoportot egyesítettek soraikban, volt erejük a „mától kezdve, mind hunok vagytok” kimondására, az arra érdemesek befogadására és a végtelenségig folytathatnánk a sort.

    Persze érthető, a halálos ellenséget be kell feketíteni, legalábbis elhitetni, hogy embervért ivó, hétfejűszörnyeteg. Mégis, a tagadhatatlanul szubjektív beszámolókba is bele-belecsúszott egy-két elgondolkodtató mondat.

    Részletek a bizánci Priszkosz feljegyzéseiből:        „Csak ott igazán szabadok és boldogok az emberek.”   „Ez az igazi, természetes élt, amelyben nincs semmi mesterkélt.”   „Mert a hunoknál nem találkoztak igazságtalansággal, a hatalmasok nem olyan fennhéjázóak és gőgösek, mint a római, vagy a bizánci életben.”   „Itt még a bírák ítéleteit sem lehet megvásárolni, azok pártatlanok.”   „Szibériai, kínai, tibeti papok élénk hangzavarától volt hangos az (Attila) udvara.”       Egy szó, mint száz, Attila országa menedékül szolgált a „kulturált” nyugati életviteltől megcsömörlöttek számára. Még az „utolsó római”, Aetiusz is fontolgatta a „barbár” Attilához való átállását.

Hovatovább, már annyi volt a becsben tartott idegen, hogy a hun nemesség többszöri nemtetszését fejezte ki Attilánál.

Mindezek a tények sejtetni engednek egy az ősiségét őrző, magas szervezettségű és kultúrájú társadalom létezését a nyugat által olyannyira befeketített Hun-birodalomban.

    Így talán érthető az is, miért tanácsolta Franz Talleyrand Napóleonnak a következőket:   „A magyarok becsülik nagyjaikat, és büszkék múltjukra. Vedd el a múltjukat, és azt teszel velük, amit csak akarsz!”   Talán ennyit a történelmünk meghamisításáról, lelkünk szennyezőiről, a kollektív bűntudat magjának elültetőiről.

    Végezetül tegyük fel azt az egyszerű kérdést: Hová lettek a hunok?

Eltekintvén a meglehetősen, komolytalan hivatalos verziótól, miszerint „kihaltak”, nem lehetnek máshol, mint a székelyek, avarok, jászok, kunok, besenyők, magyarok között. Azaz, itt vannak génjeinkben, mindennapjainkban, mondáinkban, a népművészetünkben, életérzésünkben.

    Mi vagyunk a hunok.                                                                                  B. Kántor János


Hozzászólások megtekintése a régi honlapról

1171  (k.papa, 2009.02.24 13:49)

Így igaz! Lengyel dédmama, sváb szépmama dacára teljesen hun(magyar) vagyok szívemmel, lelkemmel,eszemmel.  

Üdv, papa

Megjelent: 1472 alkalommal Utoljára frissítve: 2011. Július 23., Szombat 06:43

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 362 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.4%Canada 1.1%
Romania 6.2%Serbia 0.8%
United States 4.1%Switzerland 0.4%
Germany 3%Australia 0.3%
Russian Federation 2.9%France 0.3%
Ukraine 2.8%Italy 0.2%
Slovakia 2.2%Kuwait 0.2%
United Kingdom 2%Netherlands 0.2%
Sweden 1.7%Greece 0.2%
Austria 1.5%Belgium 0.2%

Today: 149
This Week: 1878
Last Week: 5887
This Month: 17643
Last Month: 26328
Total: 1660005

Belépés