Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

H2017May29

2008. Augusztus 30., Szombat 18:55

A Magyar kód 5. rész

Írta:  B. Kántor János
Értékelés:
(3 szavazat)
Az ősi regék, mondák nem egyes személyek alkotásai, hanem apáról fiúra szálló tudás, emlékezet, nem egyszer a kollektív tudatalatti gyümölcsei. A szarvas és a madár   Magyar Grál 5.

„Túlrúl száll a fénymadár,
 begyrében hozza a magot.
Szárnyain a Hold, a Nap, körötte
búgó csillagok.
Az őstőből életfa zsendül,
székéből száz folyó ered.
Gyönyörében a világköldöke
meg, megremeg.”
 
Az ősi regék, mondák nem egyes személyek alkotásai, hanem apáról fiúra szálló tudás, emlékezet, nem egyszer a kollektív tudatalatti gyümölcsei.
Ok nélkül nem maradnak fenn máig „ható” évezredes történetek. A régi korok emberei valamiféle titokzatos parancs kényszere alatt adták szájról, szájra, még a számukra összefüggéseiben értelmezhetetlen elbeszéléseket, verseket, himnuszokat is.

 
Persze, a megőrzés érdekében sokszor aktualizálták a történeteket, elvont fogalmakat, rejtélyes folyamatokat, elemeket személyesítettek meg.
Magyarán, a korabeli viszonyok köntösében ábrázolták, „földre rántották az isteneket”.
 
Ebbe a kusza, archaikus képekkel, korabeli szimbólumokkal átszőtt struktúrába illene eligazodni a ma emberének. Aki - a jelenlegi kultúránkból adódóan -, a kisebb ellenállás irányába keresi a megoldást, azaz felsőbbrendűsége hamis tudatában barbár ősemberek képzelgéseként határozza meg a ránk maradt emlékeket.
 
Holott, valójában csak arról van szó, hogy híján vagyunk a kódoknak, a fordítókulcsoknak. A kívül rekedt, szemlélő, analizáló elménk nem érzékeli a belső kohézió szolgáltatta információkat.
A titkok csak úgy tárulnak fel, ha félretesszük előítéleteinket, a mesterségesen felállított kategóriákat, és eggyé válunk az őseinkkel, s magával a históriákkal.

Természetesen, ezt az utat kell követnünk a magyarság, a magyar mondavilág estében is.

Kezdjük mindjárt az úgynevezett Turul mondánkkal.
 
Magát a Turul szót, többen, többféleképpen értelmezik, vannak akik, a tud szóból vagy Képa tórul, tódul szavakból, mások a sumér TUR (megújulás), UL (isteni erő) szógyökökből származtatják.
Ugyan, az utóbbi értelmezés tökéletesen kiszolgálja elméletünket, mégis megemlítenénk egy egyszerűbb, a nép nyelvén született magyarázatot, miszerint az égiek küldte, maghozó madár odaátról, „túl-rul” jött, ezért kapta a Tu(l)rul nevet.
 
Tehát ez a túlról érkezett madár álmában látogatja meg Emesét, a magyarok ősanyját, s ennek a találkozásnak következménye lett Álmos születése.
 
Ezt a történetet szokták elleneink, mitológiai környezetéből kiragadva a totemizmus megdönthetetlen bizonyítékaként emlegetni.
 
Nos, állítólag „Isten nem kockázik…”, vagy ha mégis, akkor ő maga a kocka.
Így, vagy úgy, egy bizonyos, nem kötötte orrunkra a szabályokat.
Nem tudjuk; Miért van minden „valamire való” népnek totemállata?
Se szeri, se száma a medve, farkas, oroszlán, sas, hal, kígyó, bika, tehén, szarvas képében megjelenő ősapáknak, ősanyáknak, héroszoknak, isteneknek.
Példának okáért – a Talmud szerint - Évát sem csak gyümölcsevésre csábítja el a kígyó.
Nagy valószínűséggel itt is az „idegenek” által átadott tanok érthetőségét szolgálta a meglévő állattisztelet elemeinek felhasználása.
 
De, térjünk vissza a Turulunkhoz.
 
„Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt.”
                                                                                                           (Gesta Hungarorum)
 
Az eredeti jelképrendszerben a madár égi szimbólum, a fény-, maghozó madár, a lélek, a Szentmag hordozója.
Ennek az impulzusnak megtestesülése az egyiptomi lélekmadár (Bá), a Főnix, Hórusz, az isteni sólyom, Attila sólyma, az újgurok, mongolok szentmadara, a kínai, húsvét-szigeteki fecske. Mi több, a többszöri átalakulás, hasonulás ellenére ide tartozik a sumér Imdugud Ningirszu, Inanna-, Artemisz-, Ízisz madarai, a szkíta szárnyas istennők, és az ősanyák egyéb szárnyas ábrázolásai.
 
Tegyük fel a kérdést; Milyen megfontolások alapján rekeszthető ki ebből a körből a tipikus isteni nemzést „véghezvivő” Turul?
Hogyan hagyható figyelmen kívül a világfa birodalmai között szabadon szárnyaló – a rakamazi, nagyszentmikósi leletek tanúsága szerint is – lélekhozó/vivő szentmadarunk?
 
A válasz egyszerű, nem illik a képbe, mert magyar, és nem finnugor.
Ezért kell a totemizmus süllyesztőjébe tenni, újabban fasiszta szimbólummá degradálni.
(Nem tisztünk a napi aktualitások, politikai erővonalak elemzése, de őszintén reméljük, egyszer megbűnhődnek a szent jelképeinket aljas indokból, mocskos gejzírként köpködő, idegen érdekeket szolgáló politikusaink.)
 
„Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el”
 
Mondja Anonymus.
Ami a leírtakkal egyetemben tanúsítja, hogy a Turul legenda nem más, mint egy az ősidőkből eredő teremtésmítosz töredéke.
A Szentmag anyagba kerülésének, az isteni energia megnyilvánulásának megörökítése.
 
Igaz, a ránk maradt változat szerint Emese a megyer törzsbéli Álmos anyjaként szerepel, de ez közel sem zárja ki a mítosz régebbi keletkezését.
Elvégre, mi sem lehetett természetesebb Álmos és népe részéről, mint az isteni magtól való származás, a megyer törzs kiválasztottságának felelevenítése, a versengő törzsek, törzsfők közötti elsőbbségük biztosítása.
 
Egyébként, már termetükkel is kitűntek a zömében ázsiai gyökerekkel bíró népek közül. (Innen az árpád-házi királyok szokatlan magassága.)
Ők voltak a magvasak, magasak, a magtól áradó, eredő mag-ar, a magy-ar, megy-er, a kialakuló törzsszövetség vezetői, az egységes nemzet kovásza.
 
A vérszerződés pedig nem más, mint a Szentmag vér általi átadása, a test-vérré fogadás, az eggyé válás misztériuma.
A „Mától kezdve, mind magyarok (magtól eredőek) vagytok” kimondása.
 
Erősebb volt ez, minden hatalmi érdek mentén kötött földi szövetségnél. A Szentmag ereje tartotta össze, formálta nemzetté a különféle íjfeszítő népeket.
(Ezt az erőt veszítettük el mára, sajnos az anyagbasüllyedés, a harácsolási kényszer következtében az isteni fény lassan kialudni látszik szemeinkben.)
 
Eme kis kanyarodó után térjünk rá a másik eredetmondánkra, a Csodaszarvas történetére, amelyben – a két elbeszélés eltérő mivoltában – többen a magyarság különböző származását vélik felfedezni.

A kezdeti sokféleséget a hét törzs, a székelyek, vagy a később csatlakozottak (jászok, besenyők, kunok) tudatában dőreség lenne tagadni, de a kulturális gyökerek sokszínűsége több szempontból is megkérdőjelezhető.

Ennek fényében vegyük górcső alá Hunor és Magor estét a Csodaszarvassal.

„Történt egy napon, hogy vadászni indultak, és a pusztában egy szarvasünő bukkant fel előttük; az menekült előlük, ők pedig a meotisi mocsarak közé is követték. Ott azután teljesen eltűnt előlük, és bár sokáig keresték, sehogyan sem akadtak a nyomára.”
 
„Mikor a hatodik esztendőben kijöttek, a pusztaságban véletlenül a Bereka-fiak feleségeire és gyermekeire bukkantak, akik a férfiak nélkül sátoroztak, s éppen a kürt ünnepét ülték és zeneszóra táncot jártak. Jószágaikkal együtt gyorsan elragadták őket a Meotis ingoványaiba. A vízözön után ez volt az első zsákmány. Történt pedig, hogy abban a küzdelemben ama gyermekek között az alán fejedelemnek, Dulának két leányát is elfogták, egyiküket Hunor, a másikat Magor vette feleségül. Ezektől az asszonyoktól származtak azután az összes hunok, illetve magyarok.”
                                                                                                   (Képes Krónika)
 
A szarvast űző ikerpár regéje egy szkíta történetre, helyesebben a feltárt kincsek központi motívumára, a szarvast űző ragadozók megjelenítésére vezethető vissza.
Tudnunk kell, hogy a korai szkíta ábrázolásokon az üldözők nem négylábú állatok, hanem madár, vagy madarak voltak. Valamint, a pusztai íjfeszítő népek esetében a zsákmány elejtése, az abból történő „egyszeri jóllakás” szimbólumai egyértelműen szexuális tartalommal bírtak.
 
Avagy, az eredeti madár, a későbbi oroszlán, mint napszimbólumok elejtik a földet jelképező szarvast, az ősanyát.
Mondhatnánk, a Nap, a Szentmag földi megjelenítési formája meg-ejti, megtermékenyíti a földet, az ősállapotban lévő anyagot.
 
Miszerint, a Turul és a Csodaszarvas mondák azonos tőről, az ősi nász, a teremtés mítoszából fakadó eredetmondák.
 
Rendben van, lehetséges, hogy az alap egy teremtésmítosz. De hogyan válik a földet képviselő szarvasból Emese? –kérdezhetnénk joggal.
 
Az ősanyakép már a kezdetektől erősen kötődik a földhöz, az anyaghoz, amiből minden vétetett, és amibe vissza is hullik minden.
 
Az anyag, anya szavunk elsődleges jelentése, az a „valami”, amiből minden vétetett, példának okáért; anya-ág, anyaföld, anyanyelv, anya-folyam, anyaország, ágy, agy stb.. A felsorolásból külön kiemelendő a föld, mivel „Porból lettünk, s porrá leszünk.”, vagyis belőle származik minden élő, és „élettelen”.
Az élő Föld, az anyag „szellemmel áldott” állapota, a születés, a kiteljesedés, az elhullás szent ciklusai következtében, a megújulás, az isteni szellem érzékelhetővé válásának szimbólumává lett.
 
A sumér Inanna földi nő, és istenné válása után sem szakadhat el az anyagi dolgoktól. Ezt a kötődést erősítik a Diána, Artemisz ábrázolások elmaradhatatlan állat, szarvas motívumai.
Ennek folyamodványaként Szűz Mária sem emelkedhetett „isteni” tényezővé, és a csángók Baba Máriája is holdsarlón állva várja a felkelő napot.
 
Avagy az ősanya eredetileg Földistennő volt, a szétszórtság állapotában tengődő ősóceánból kiemelkedő egyiptomi „ősdomb”, a tibeti Csomolungma, a „Világ Anyja”, az újgurok szenthegye, a Világfát (a teremtett világot) tartó nagy hegy.
 
A föl-domborodó föl-d, az isteni mag befogadására kész em-elkedő, örök nőiesség, em, em-es, Emese.
Igen, Emese, aki „emelkedő”, „emlős” értelemben egyaránt köthető a felemelkedő földhöz, valamint a világot táplálni kész több tucat emlővel ábrázolt epheszoszi Artemiszhez is.
 
Emese, és a Turul monda korábbi gyökereit, teremtésmítosz jellegét sejteti még az „ember” szavunk, melynek elsődleges jelentése nem más, mint „em-ből-eredő”, vagyis „Emese szülötte”.
 
Az égi történések megjelenítésének (magyarázatának) nehézségeit tükrözik az anyakultuszokat kísérő szűziesség és a templomi prostitúcióba torkoló termékenységi rítusok keveredése. Jó példa erre Artemisznek epheszoszi átalakulása. Ahol a görög szűz, egy a már-már feledés homályába vesző ősanya kultusz hatására hihetetlen „mellbőségű” Istenanyává változik át.
 
De nem ritka a Földistennő különböző földelemek, víz, fa, vagy a hozzájuk köthető állatok, tehén, kígyó, szarvas által történő megjelenítése, sőt a teremtés szereplőinek összeolvadása sem.
 
Az említett transzformációk nyomait hordozza magán a szárnyas Ízisz, Ianna, Artemisz, a fatestű Tefnut, vagy az Életfát, Világfát fején hordó szarvas.
 
Hol is található ama bizonyos Világfa?
Az Óperenciás tengeren, még az üveghegyeken is túl, egy nagy hegy (Emes, a Csodaszarvas) tetején.
Mivé is lett így a mi földi szarvasunk?
 
„…ezer ága-bogán ezer égő gyertya…”, „Szarvai közt van a pirosan felkelő Nap…”, „Homlokán van az aranyos hajnalcsillag…” „Ő a világmindenség.”.
 
Igen, ő a megtermékenyített anyából nyíló világ összessége, a teremtés részvevőit magába foglaló istenség.
 
Persze, hasonló metamorfózisok távolabbi „vizeken” is előfordulnak, példának okáért vegyük az azték Quetzalcoate-t, ami megfelel a maya Kukulkán-nak, azaz a nagyhatalmú Tollaskígyónak, a legfőbb istenségnek. Aki kígyó és madár egyesüléséből „született”.
(Később, emberi tulajdonságokkal felruházván, vöröskeresztekkel díszített köntösben tanítja népét.)
 
Helyesebben a két teremtő impulzus, a sugárzó és a befogadó princípium ősi nászának következménye, a teremtőerők manifesztációja.
 
Ennek az ősi násznak másik vetülete a Mexikó zászlaján látható, kígyót evő sas.
 
(Emlékezzünk csak, a pusztai, íjfeszítő népeknél a préda elejtése, az abból történő egyszeri jóllakás szexuális tartalmat hordozott!)
 
De mi is Mexikó jelképének története?
 
A hosszú vándorlásban elgyötört azték népnek a kígyót evő sas jelezte az „új” hazát, a letelepedés helyét.
 
Hogyan is történt ez a mi Csodaszarvasunkkal?
 
A madár által elejtett szarvas szkíta történetéből, motívumából eredő Csodaszarvas mondánkban, a menekülést feladó, „prédává” váló szarvas jelöli ki az „új” hazát, a letelepedés helyét.
 
Nos, az egyezőségek, párhuzamok önmagukért beszélnek, de nem állhatunk meg ennyinél, tovább kell keresnünk a jelképek többi üzenetét.
 
Miért volt szükség a jelre?
Miért vándoroltak hosszú évtizedekig ezek az erős, dinamikus népek?
 
Mindkét esetben egy Napszimbólum (sas, ragadozó), és egy Földszimbólum (kígyó, ünő) „találkozásáról”, az ősfogantatásról van szó.
 
Avagy, az érintett elbeszélésekben az ősi nász archaikus képe jelzi a teremtés, a „származás”, az Éden helyét.  
 
Azt a helyet, ahol az „igazi őshazája”, a „boldogság kertje (szigete)” található az isteni tanításokra még emlékező népeknek.
 
 
                                                                                             B. Kántor János

 

Megjelent: 1514 alkalommal Utoljára frissítve: 2011. Július 31., Vasárnap 20:25

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 341 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.7%Canada 1%
Romania 5.8%Serbia 0.8%
United States 5.1%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.7%Czech Republic 0.2%
Ukraine 2.6%Australia 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.7%France 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Belgium 0.1%

Today: 101
This Week: 101
Last Week: 6755
This Month: 21664
Last Month: 21576
Total: 1522700

Belépés