Érezzük, tudjuk, hogy valami nincs rendben, egyre kevésbé kerek a világ. Természeti katasztrófák sora tizedeli az emberiséget, újabbnál újabb vírusok, baktériumok, és fizetett illuzionisták kreációi tartanak félelemben minket, miközben rákfenévé hízik a mesterségesen ébren tartott, a harácsolási ösztöneinkből eredő gyűlölet. Mások szeretetéről papolunk egy anyagba süllyedt, én-univerzum közepén.
Majd a nagy durranás, a fakadás után iszonyatként tör ránk magány. Gyújthatunk ugyan fényeket, de a tüzet körbeülni egyedül nem lehet. Minden megváltozott, haragszik ránk a természet istene. Hárítjuk másra a felelősséget, holott semmi sem változott, csak mi lettünk mások, nagyon mások.
Saját képünkre faragtunk Istent. Kedvenc népet választó, egyszer haragvó, másszor megbocsátó Atyaistenné változtattuk a Törvényt, a világokat kormányzó Ten-gelyt. Erkölcstelen bálvánnyá tettük a teret, a bölcsőnket ringató Bált. Az anyag mélyére süllyesztettük a Magot, az Igét, s homályos fogalommá degradáltuk a belőle áradó, formákat teremtő, tudást sugárzó Íz-t. Végül az Anyát, az Anyagot földre rántva, megtagadva feláldoztuk az Íz-Ten-Anya egyszülött Fiát is.
Ráadásul az emberré válásunkat lehetővé tevő Ige, a Mag átadását eltitkolandóan, nyakunkba vettük a rabszolgaság jármát, kitaláltuk a testet és lelket megnyomorító, eredendő bűntudat tanát.
Ezen dogmák béklyói, a hagyományok, a szüleink hitének tisztelete, és az anyagon való uralkodás, a birtoklási vágy bűvölete miatt nem vagyunk képesek átértékelni Istenhez, egymáshoz, a világhoz való viszonyainkat. Görcsösen ragaszkodunk a megszemélyesített, emberré formált istenképhez, és nem veszünk tudomást a távoli ősök tudásáról, a magvallás Istenéről, az Íz-Ten-Anyáról.
Íz, Ten, Anya, eme három isteni természet megbonthatatlan egysége az Isten.
(A magyar nyelv tanúsága szerint a Bál a Ten, míg az Íz az Ige másik aspektusa.)
Tehát, a magvallás Istene a mindent befogadó, mindenben jelenlévő kezdettelen-végtelen. A nyíló és záródó univerzumokat is magába foglaló Mindenség. Nemkülönben Ő a világok szívében és az anyag mélyén lüktető Szentmag, a „magokat” összekötő, az Íz és Anya örök táncát integráló Tengely. De Ő a szívünkbe ültetett picinyke Mag, a belőle hajtó csodálatos növény, a Mindenséggel átszőtt egyéni univerzumunk, az egyéni világfánk is.
A hétköznapok gondjaitól anyagba süllyedt tudatunk és a belénk nevelt sztereotípiák tükrében érthető, hogy nehéz felfognunk az egyszer parányi pontként, máskor mindent átható hullámként, vagy pedig Mindenségként definiált Istent.
Ám a tömeg vonzásától lélekben szabadulva, a rögzült világszemléletünkön mintegy felülemelkedvén a lét minden pillanatában megtapasztalhatjuk a kézzelfogható valóságot, az Íz-Ten-Anya tökéletességét. Érzékelhetjük a minden létezőben jelenlévő isteni mag sugárzását, annak az anyagra gyakorolt formáló, teremtő erejét. Csatlakozhatunk az Íz biztosította „információs sztráda” áramlatába, és nem utolsó sorban, amennyiben képesek vagyunk a Ten-ünk gyökerét az anyag rejtekében szunnyadó Magunkig mélyíteni, koronáját pedig a Világok Szívéig emelni, kiterebélyesíthetjük a természettel harmonizáló Életfánkat.
De szép és lelkesítő szavakat mindenki tud mondani, lássuk a tényeket.
Hely és idő híján ebben az írásban nem térnénk ki az Atum magja, Hórusz szeme, a sumer IZ (isteni lélek), az indiai aranymag, a gnosztikusok fényszikrája, vagy az „igazi” Jézus fémjelezte „nemzetközi” gyökerek ismertetéséhez, inkább a nem kevésbé mély és magyar források már érintett és újabb bizonyítékait vennénk górcső alá.
Michelangelo Naddeo olasz kutatómegállapítása szerint; „A magyarok művészete csak akkor lett figurális, amikor áttértek a kereszténységre, istenábrázolásaik is csak ekkortól lettek emberszerűek.”
Mit takarhat ez a kijelentés?
Nem mást, minthogy a magyarok Istene közel sem egy jóságos, vagy bosszúálló, öreg Atyaisten volt, tehát Jahvét csak ránk erőltették. Az elleneink által favorizált animista szellemhit, a pogányság valamikori meglétének pedig ékes cáfolata az ősi isten szavunk továbbélése. Ugyanis, nehéz lenne feltételezni a fegyveres túlerővel érkező hittérítőkről akkora vallási toleranciát, hogy fű, fa, virág, netalán egy medve szellem nevével dicsőíthettük volna a kereszténység Istenét.
Akkor milyen lehetett a magyarok Istene?
A fentebb említett olasz kutatótól sem kapunk rá feleletet, csupán annyit állapít meg, hogy a különböző ránk maradt népművészeti alkotásokban szereplő, jellegzetesen magyar tulipánmotívum valószínűleg egy szülő Istenanyát ábrázol.
Ez is valami, hiszen a magyarok hiedelemvilágában valóban kirajzolódik valamifajta Istenanya, Földanya tisztelet.
Lássuk, hogyan is néz ki az a bizonyos tulipánforma:
Nos, nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy a korábban már sokat tárgyalt, a Ten által megosztott, kettéváló ősanyag és az Őt megtermékenyítő Ige, a Mag által alkotott stilizált hármas halommal azonosítsuk a tulipánunkat. Avagy, feltételezhetően őseink az Anya, Földanya fogalma alatt az An*-ból (ősanyagból) kettőssé, AnnA*-vá váló, majd az ebből születendő Anyag összességét értették. Ezt támasztja alá, hogy ez idáig nem találtunk egyértelműen beazonosítható, megszemélyesített Istenanya ábrázolást, vagy szobrot. Igaz, a mondáinkban már emberi lényként jelenik meg az Istenanyához, ősanyához köthető Emese, Anna, vagy Ilona, de tüzetesebben megvizsgálva az elnevezéseket kitűnik, hogy megint másról van szó, mint amire elsőre gondolhatnánk. Emese, Em az em-elkedő földanya, a világot táplálni kész em-lőkkel bíró Emes. Anna esetében egyértelmű az anyagra történő utalás, hiszen az anyag szavunk az anna-ág, vagy anna-agg, „agg-AnnA” összetételekből adódik. Ilona pedig Tündér Ilonához hűen az il-anna, illó-, élő-, illanó-AnnA (égi-anyag, azaz Isteni-AnnA) szavakból ered.
(* A magvallás létsíkjait egyrészt az Anya, az Anyag, másrészt a magsugárzás, az Íz milyensége alapján jellemezhetjük. Az első, az égi világ az ősóceán, az ősanyag, vagyis An-, a második, a kinyíló kettősség, a köztes világ a már „megtermékenyült An”, avagy az AnnA-, míg a harmadik az Anyag-birodalma. Az Íz szempontjából pedig az első világ a Fény-, a második a Tűz-, amíg a harmadik Föld-, vagyis a létezőkről visszatükröződő Fény birodalma.)
A magvallás Istenének meghatározó természete – ha lehet ilyet mondani a teljes egységében értelmezhető Íz-Ten-Anyáról – a világ aktivátora az Ige, az Íz, a Mag. Ennek emléke a rovásírásunk US jele, Isten „valamicsodája”, vagy más néven Isten szeme. (Lásd, a veleméri és a vámfalui hieroglifát, vagy az énlakai ligatúrát)
A korai kereszténységünk idejében a még elevenen élő ősvallás elemei megjelennek az írásos dokumentumainkban is. Ilyen irat a Halotti beszéd, melynek sorait az isa = Íz, azaz isteni lélek (is-a=lélekfia?) megfeleltetés alkalmazásával minden további nélkül értelmezhetőek. (Lásd, A magvallás titkai IV)
Példának okáért:
„Az isteni lélek (Isa) és nem egy ember múlhatja ez vermet. Az isteni lélek (Isa) mind ahhoz járulók vagyunk.”
És, hogy nem egyedi jelenséggel állunk szemben, íme a Nemzeti Múzeumban őrzött, szintén vallási témájú, „Az Szentkereszt…” kezdetű irat néhány sora:
„Minden helynek, földnek, Országnak, tartománynak, (és akármi néven neveztessenek ezekhez hasonló) az ő tökéletes, nemes és drága boldogsága, ím ez két kiváltképpen való drága kövekben vagyon „alapozván”, építetvén: Először: Hogy ha Istennek igéje, ki mind drága kő, mind pediglen drága kincs, becsületben, külső és belső szeretetben tiszteltetik, bevettetik, és engedelmességgel ékesíttetik. Másodszor, ha ez a szívünkben gyökeret ver, és sok jó gyümölcsöket teremt, isteni és atyafiúi szeretettel tündöklik. Mind ez két nemes és fő örök élet szerző magra...”
Nos, bizonyára sokféleképpen lehetne magyarázni - leginkább félremagyarázni - ezt a bizonyos két drágakövet, a nemes és örök életet szerző magokat, de leginkább az örök életet jelentő, a világok szívében lévő, és a nemes életet szerző, az anyagba, az ember szívébe ültetett Szentmagról, Isten Szeméről lehet szó.
Amint azt látjuk, nem lehetett vezényszóra minden magot, minden kis csírát eltüntetni, kiirtani, a rovásírásos emlékek elégetése ellenére maradtak nyomai az ősi magvallásunknak. Ráadásul nem csak az írásos dokumentumokban, hanem a ránk maradt, különböző leletek díszítő motívumaiban is.
Nézzünk ebből néhányat:
Ilyen a korábban említett US (Isten szeme, Isten valamicsodája) jelet is felhasználó, az Íz-Ten-Anya egységét szimbolizáló, énlakai ligatúra. (Lásd, A magvallás titkai IV.)
Ahol a világok szívében székelő Magot az US jel, az anyagba ültetett Magot a motívum talpa*, a Ten-t a függőleges szár, míg az AnnA-i kettősségből nyíló létezők sokaságát az oldalágak (Bál tengelyek**) szimbolizálják.
(* igaz, a szóban forgó ligatúra talpa a központi rajz keretének sarkaiból adódik, de a hasonló tartalmat hordozó szimbólumok minden esetben kötődnek valamiféle tartóhoz, talphoz.
** esetünkben a Bál a tér négy iránya felé ható (oldal)tengely, de általánosságban az anyaghoz köthető, belső erő.)
A Szentmag, az Ige átadását megörökítő mártélyi szíjveret, melyen a még világtalan ember tenyerében látható az átadott isteni mag, szem: (Lásd, A magvallás titkai II.)
Ebbe a sorba tartozik a Baráth Tibor által, a képírás szabályaival „Szemúrként” definiált hun főpapi jelvény is:
Tüzetesen megvizsgálva a képet, rá kell jönnünk, hogy a középen ábrázolt „valami” közel sem orr. Sokkal inkább egy forgó, sugárzó gömb, vagyis a világok szívében elhelyezkedő Szentmag, az Ige, melynek sugaraiban (Ízben) fürdik a Szentmag földi vetülete a Nap, az Isten szeme, de áttételesen a szemeinkből sugárzó, szívünkbe ültetett Mag, Szem. (Lásd, A magvallás titkai I, v.m. szem-mag megfeleltetés, Hórusz-szem)
Hogyan mehetett mindez feledésbe?
Nem feledtük el, csak a kereszténység és az ősvallás közötti hasonlóságok fokozatos sulykolásával érték el az új hit képviselői, hogy az Istenanyából földi származású Szűz Mária, míg a három természetű Egyistenből, az Íz-Ten-Anyából a kereszténység Szentháromsága váljék.
Pedig sokáig suttogták eleink, „három az igaz Isten, három a magyar igazság, három a magyarok Istene”, vagy ahogyan az erdélyi emlékezők énekelgették:
„Verje meg a három Isten Görgeyt, mér’ rakta le az magyarok fegyverit…”, „Térdig vagyok vason, könyökig a vérbe. Verje meg a három Isten, a ki rám vetette”
Az eddig felsorakoztatott érvek ugyan nagyon lényeges momentumok, ékes mozaikdarabkái egy dicsőséges, ősi múltnak, de valljuk be, nem bírnak perdöntő bizonyítékkal. Nincs a birtokunkban olyan dokumentum melyben feketén fehéren állna, hogy márpedig a magyarok tudtak az égi magról, sőt tisztába voltak annak isteni természetével.
Vagy talán mégis?
2011- 03-17
A szkíták, hunok, magyarok és egyéb íjfeszítő pusztai népek szállásterületein több formában, grafikai szimbólumként, rovásírásos hieroglifaként, vagy ligatúraként fel-felbukkan egy titokzatos, „magas kőként” definiált jelkép.
(A bemutatott szimbólumokat először a magvallás megfeleltetései alapján értelmezzük, majd zárójelben jelölve tesszük hozzá a szakemberek megfejtéseit.)
Magyargyerőmonostori rajz. A Mag ereje megtermékenyíti a kettőstermészetűvé váló, szétnyíló, emelkedő Anyagot. (Égig érő fát tartó hegy, égbevezető lépcsők, esetleg piramis.)
A szabír hunok koronáján található motívum: Gyakorlatilag megfelel az előzőnek, csak itt egyértelmű a Szentmagra, a piramisok záró (ben-ben) kövére való utalás. („Magas kő” ábrázolás, piramis jelkép.)
Hun szíjvég: A kettéváló Anyag és a közte elhelyezkedő mag alkotta hármas halomból (az ősi nászból) nyíló világfa, a Tennel (hossztengely), a Bállal (oldaltengely), és a Szentmaggal. (Általában a világfa hármas halommal az elfogadott meghatározás, de vannak, akik emberalakot is látni vélnek benne.)
Hettita emlék: A kettős természetű Anyagot állatmotívumok jelenítik meg, míg a több kis halomból összeálló, osztódó, „anyagi” Magon, hegyen álló Ten, és a kettős Báltengely, valamint a csúcsban elhelyezkedő, sugárzó Szentmag egyértelműen felismerhető. (Az eget tartó fa.)
Eme hettita kép érdekessége, hogy leginkább magán hordja a történelem előtti időkből eredő magvallás alapvető hittételeit. A középen lévő oszlop, törzs az ősanyagot megosztó Törvény, a Ten-gely, melynek csúcsában kapott helyet a világok szívében ülő Szentmag, az Ige, aminek teremtő sugarait, az Íz-t hullámok és sugárnyalábok szemléltetik. A Ten-gely alsó része egy dombon, hegyen, az anyagi világon nyugszik. Az anyagi világ, az Anya összetételét, a megnyíló ősanyagot és a megtermékenyítő Magot – a létrejövő formák sokaságának megfelelően -, a hegy „gyomrában” elhelyezett hármas halmok sorozata jelképezi. A Ten-ből nyíló, az anyagnak teret biztosító Bál tengelyeket az alsó és felső hajtások, az ágak szimbolizálják. A lábbal az anyagi világon álló, fejükkel a Szentmag felé törekvő, két állatfigura pedig a létező halandók feladatát, az égi és földi Mag összekötésének megvalósítását, értelmes, teremtő lénnyé válást jelenti.
De minden további nélkül felfedezhetőek a magvallás létsíkjai is, felül a Szentmag, középen az AnnA, míg a dombban az Anyag birodalma található.
Ennek az archaikus emlékképnek inspirációi a gyökereivel az alvilágba, koronájával az égbe nyúló életfa, világfa-kultuszok, a különböző életfát rágó állatok motívumai, és innen erednek az oldalaikon állatokkal ábrázolt Inana, Artemisz, vagy Dianna istennők képei. Nem kevésbé ide sorolandó az állati sorból emberré való felemelkedésünk emléke, a paradicsomi gyümölcs elfogyasztásának bibliai története is, a tudás fájának Ízes gyümölcsére vágyódó két emberalak ábrázolása.
Nem utolsó sorban ennek az ősi tannak geometriai megjelenítése a négyzetes alaplapjukon összeillesztett gúlák, vagyis a piramisok. (Lásd, A magvallás titkai VII/3)
És íme annak a bizonyos „Magas kőnek” rovásírásos módozatai:
Egy szkíta edényen lévő „magas jó kő” értelmű ligatúrax
Karcagon talált, kun karika „magas égi kő” jele
Magas égi kő, magas jó kő, vajon mit akarnak üzenni ezzel az őseink?
Tudnunk kell, hogy a jó és az égi jelzők egyértelműen isteni jelentést hordoztak. Tehát egy magasban lévő, vagyis égi kőről van szó, amit istenként, de legalább istenségként, netalán Isten egyik természeteként tiszteltek.
Az ábrázolások lépcsőzetessége a piramis, vagy az életfa-hegy, domb megjelenítéseihez hasonlatosak, de legmeglepőbb a szabír hun koronán található szimbólum.
Hiszen nem mással állunk szemben, mint az „Ahet” hieroglifából származtatott „hármas heggyel”, a mi hármas halmunkkal. (Lásd, A magvallás titkai VII/2)
Amely szimbólumnál a megnyíló, kettőssé váló ősanyag közé a Szentmag földi tükröződése, a Nap „hatol be”, helyesebben sugaraival termékenyíti meg azt.
A Látóhatár hegyei hieroglifa az Ankh-al:
Hármas halom kettős keresztel:
Hogy ez már mégiscsak sok, túlságosan erőltetett párhuzam?
Amennyiben a hettita, vagy a szabír hun motívum „Magas köve” a piramisra, a csúcsában lévő ben-ben kőre, avagy az Igére, annak sugárzására, az Ízre utal, nagyon is kézenfekvő és logikus következtetés.
Persze akad itt még más érdekesség is, a közszájon keringő, kétes eredetű „ősi” vallási szövegek között előfordul egy-két figyelemreméltó, hiteles lelet is. Példának okáért ilyen a már említett karcagi hun karikán olvasható ima, ami Varga Géza írástörténész fordításában a következőképpen hangzik:
„Szár (Uram)!
Magas ég(i) kő! Magas kő!
Magas ég(i) kő! Magas kő!
Magas ég(i) kő! Magas kő!
Magas ég(i) kő föld(je)i!”
A karcagi karika
Nincs módunkban a rovás megfejtését ellenőrizni, pláne kritikával illetni, de annyit azért meg kell jegyezni, hogy a mondóka, ima végén szereplő „föld” jelet a magvallás jelképrendszerében „teremtett világként” azonosítottuk.
Korábbi megállapítások:
A magyar D betű, DU, TUD (istenség?), teremtő képesség
Folyamatos teremtés, körforgás, megújulás.
Kettős anyagi, földi világ, a teremtett világ négy sarka, tér, terület
Az anyagi, földi világ teremtése
Tehát az ima „magvallásos” fordítása a következő:
Magas ég(i) kő! Magas kő!
Magas ég(i) kő! Magas kő!
Magas ég(i) kő! Magas kő!
Magas ég(i) kő teremtette világ!”
(A „Szár (Uram)!” sor a szerző elmondása alapján egyelőre csak feltételezés.)
Igen, tetszik, vagy sem tudomásul kell vennünk, hogy a magyarok Istene nem a saját képünkre faragott, jóságos, vagy éppen haragos, kedvenc népet választó, mindenható Atyaisten, hanem az Íz-Ten-Anya megbonthatatlan Egysége, a birodalmakat összekötő Tengely, az Akarat, az ős-Anyagban megnyilvánuló Ige a Mag és annak sugárzása, az Íz. A minden létezőt átjáró Égi Kő sugárzása, a szívünkbe és a világok szívébe ültetett Szentmag az egyéni univerzumokat magában ringató Mindenség.
Igen, a különböző vallási felekezetektől függetlenül szabadulnunk kell a megszemélyesített, emberré formált (az anyag rabságába esett Égi Mag) istenképétől, és újra el kell fogadnunk - még akkor is, ha egyelőre nem értjük -, egy magasabb rendű törvény mentén létező, a fény és anyag tökéletes harmóniájában, egyensúlyában létező, Élő Igaz Istenünket, az Íz-Ten-Anya Egységét.
Nem vagyunk messze ettől a felismeréstől, egyre többen – igaz, más-más úton – jutnak el ahhoz a következtetéshez, hogy valami változik. Az űrből, a Napból, a Földből érkező sugárzás rezgése olyan minőségbe megy át, ami alapvetően át fogja alakítani a tudatunkat, a társainkhoz, az Istenhez, az egész élővilághoz való viszonyainkat.
Csak rajtunk múlik, hogy további anyagba süllyedéssel, vagy lelkünket leporolva, szívünket meglágyítva várjuk-e az Íz érkezését.
Hozzászólások megtekintése a régi honlapról
3 isten
(Petivitez, 2011.03.14 23:34)
számomra az említett 3 isten; a Föld, a Víz és a Levegő. és ugye EGY a ráadás; a Tűz. ;)
Válasz
Re: 3 isten
(Kántor, 2011.03.16 19:13)
Igen, nagy valószínűséggel őseink is hasonlóan gondolkoztak, legalábbis az idegen krónikások ilyenképpen látták a szertartásainkat. A kérdés az, hogy ebből fejlődött-e ki egy fejlettebb, elvonatkoztatottabb istenkép, vagy fordítva. Úgy gondolom, több jel mutat arra (lásd, a következő részt is), hogy a magasabb rendű tanokat tették érthetőbbé, emészthetőbbé a hasonlatok, hasonlóságok alkalmazásával.
Válasz
mégis hová?
(Petivitez, 2011.03.13 22:29)
mégis hová lett volna? lecseréltük egy rómaira :s
Válasz