Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

K2017Aug22

2011. Június 13., Hétfő 00:40

Jézus király a pártus herceg 08

Írta:  Badiny Jós Ferenc
Értékelés:
(26 szavazat)
XVIII. Saul rabbi EBBEN a fejezetben nem a júdai-kereszténység Szent Páljával foglalkozom, hanem annak a gazdag és hajdan Taurusban élt zsidó házaspárnak a fiával, akiből - farizeus kiképzésének befejezése után - Saul rabbi lett.

Szülei jómódú zsidó állampolgárok voltak és így Saul is örökölte ezt az állampolgárságot. Római zsidó és zsidó római volt egyszemélyben. Taurusban nevelkedve ismereteit görög nyelven szerezte, de szüleivel otthon héberül is beszéltek. További biográfiáját idézem Lehmann könyvének 45. oldaláról (1.)

Saul apja igen fontosnak tartotta, hogy fia a zsidó előírás szerinti tanítást kapjon és ebben „konfirmált" legyen. Miután anyagilag jól állt, fiát nem a taurusi rabbihoz küldte tanulónak, hanem Jeruzsálembe, Gamaliel főrabbinak a híres iskolájába. Így került a kis Saul a liberális, görög Taurusból a szent Jeruzsálembe, ahol a Templom állt. Itt egy új világ tárult eléje. Saul, aki a legjobb esetben a Thora görög fordítását (a Septuagintát) ismerhette, most az eredeti héber szövegben olvashatta.

De Saul 14 éves koráig a kis-ázsiai görög környezetben liberális felfogású szülei között élt, akik - mint a szétszóródottság zsidói - nem tartották be szigorúan a Thora-törvényeket. Nekik a római állampolgárság volt a legfontosabb. „Rómaiak" voltak.

Saul - későbbi írásaiban - beismeri, hogy eleinte „törvény nélkül" és „vallási hiányosságokkal" élt. - A zsidó hagyomány úgy emlékezik róla, hogy kötekedő, alacsony, kövérkés ember volt, aki mindenáron vezető szerepre törekedett. Mint rabbi, a türelmetlen, fiatal farizeus igyekezetével, megalkuvás nélküli életmódon akarta a Thora 365 tilalmát betartani és a 248 imáját teljesíteni. Így meg volt arról győződve, hogy a Thora szigorú betartásával élete hibátlan. Mert úgy tanulta, hogy: Jahwe mindent a Thóra és a próféták által rendelt el és szabályozott, és ha valaki e szabályokat betartja, „Istennek tetsző az ő élete, nyugodt lelkiismerettel élhet és cselekedhet".

A zsidó Thóra-szakértők véleménye megoszlik Saulra vonatkozóan.

Egyik részük bölcs farizeusnak minősíti, aki Jézus egész lényét a zsidó hiedelemhez illesztette, de úgy, hogy az általa elindított „új felfogást" - mint ős ok és indíték - a jahweizmus uralja, annak ellenére, hogy feláldozott „Isten bárányaként" Jézus Krisztus van ennek az új hiedelemnek a középpontjában.

A másik oldalt - talán a liberálisabban gondolkodókét - nagyszerűen képviseli a jeruzsálemi Schalom Ben Gurin, aki így ír róla: (2)

Mi nagyon jól ismerjük ma Jeruzsálemben a fanatikusoknak ezt a típusát. A szétszóródottságból (diaszpórából) érkezett fiatalok. Természetesen többé nem Taurusból, hanem New Yorkból és Londonból jönnek és a békés

247

 

szombatnapi" autóvezetők ellen a „Törvény (Thóra) nevében" tüntetnek és kövekkel dobálják meg őket ezek a külföldi Talmud-tanulók.

Természetesen sem New Yorkban, sem Londonban nem tudtak így tüntetni a „szombat megtartása" érdekében, de Jeruzsálemben 100 %-os „Thóra-zsidákként" akarják magukat legitimizálni.

Ugyanilyennek kell elképzelnünk a hajdan Taurusból érkezett fiatal Sault is, aki a zsidóság közötti működésében mindig a Törvényhez való hűségét hangoztatta és bizonyította is azzal, hogy az „eretnek (István) megkövezésénél örvendezett."

De tudósít minket erről és Saul rabbi egyéb „terrorista" cselekedeteiről az Új Szövetség könyvében az Apostolok Cselekedetei című fejezet is, amikor leírja, hogy „Istvánt a városon kívül megkövezték. Tanúbizonyságul felsőruháikat egy 'Saulus' nevű ifjú lábaihoz rakták le." (7:58) - Saul tehát valóban vezető szerepet szerzett magának a Jézus-követők üldözésében, mert ugyanitt még így olvashatunk róla:

Saul pedig pusztítá az anyaszentegyházat, házról-házra járva és férfiakat és asszonyokat elvonszolva..." (8:3)

De úgy látszik, hogy nemcsak elvonszolta az ártatlanokat, hanem „öldökölte, gyilkolta" is őket, mert így tudósít a „szentírás":

Saulus pedig a fenyegetéstől és öldökléstől lihegve...." (9.1) végezte el a kegyetlenségeit. Mindez pedig - a szakirodalom megállapítása szerint - négy-öt évvel az Úr Jézus keresztre feszítése és feltámadása után történt.

Saul biográfiájában ott él a „gyilkolásig" érő azon gyűlölet, melyet a galileai és samáriai, Jézust váró és követő arámi-szkíta néppel szemben érzett, de hitehagyott árulóknak minősítette azokat a zsidókat is, akik Jézust dicsérni merték és csodálattal kísérték.

De Qumrán is megtelik az üldözöttekkel, mert itt igen jó menedéket találhattak. Valószínűleg Saul egy nagyobb rohamosztaggal Qumránt is megtámadja és ezt nevezik az evangéliumi írások „damaszkuszi útnak". Ugyanis, ha az ember ezután is egy valóságos nyomozást indít, érdekes dolgokra jön rá. Legelső az, hogy Damaszkusz Szíriában van, ahová Saul nem mehetett. Ez a terület ebben az időben már nem tartozott júdeai fennhatósághoz, hanem különálló provincia volt. Pilátus itt nem parancsolt. Ide nem lehetett „Jézus-hívők" üldözése címén fegyveres zsidó osztagoknak bemenni. Az említett könyv szerzőinek (akiknek könyvéből a qumráni képeket átvettem) ugyanez a véleményük és ők is úgy látják - a tekercsek tanúbizonysága szerint - hogy a Saul-féle „Damaszkusz" azonos Qumránnal, ahová Saul fegyveres támadást intéz. Valószínűleg itt kaphatta meg fejére azt a „gyógyító" ütést, mi a magyar mondás szerint „csillaglátással" is jár, hogy jobbnak látta felhagyni az üldözéssel, mert a qumrániak jól védekezve bizony jól visszaütöttek.

Visszatérve a „qumráni Dakaszkuszból", igen nagy meglepetés lehetett Saul rabbinak Anás, Kajafás és az összes főpap letartóztatása, bilincsbe verése és „tömlöcbe vetése" és Rómába való szállításuk parancsa. De még nagyobb, a minden gyilkolást nyugodtan néző Pilátusnak a megbilincselése.

248

 

Az okos és tanult farizeus Saul látja a nagy veszélyt: az általa eddig szolgált és gyakorolt jahweizmus teljes kudarcát, a zsidóknak Jézus tanításához való tömeges csatlakozását. Ekkor születik meg agyában az a mentő ötlet, melyet ma „damaszkuszi fény" néven tanít a judao-keresztény hittan.

Ismerjük meg Saul „pálfordulását", vagyis azt a mentő ötletét, amivel az elsorvadt zsidóságot felmagasztalja és a jahweizmust minden nép vállára tette. Ugyanis Saul rabbi ideológiájának két sarkalatos pontja van, mely elgondolásának alapját képezi. Íme e kettő:

1.) Az eddig „nacionalista" (vagyis csak a zsidókat segítő) Jahwét „internacionalizálja" és azonosítja Jézus szerető mennyei Atyjával.

2.) Jézust, mint „Melkisedek rendje"-beli főpapot a zsidó kultusz áldozati bárányává teszi, aki „elvette a világ bűneit."

Tehát Izrael fiainak az Istenét, aki a zsidó népet magának „kiválasztotta" olyan Isten-alakra változtatta, aki a Teremtő Isten, akitől az egész emberiség származik,... Ő az „Atya", a görögöknek görög, a zsidóknak zsidó. - Ez az „univerzális" Isten képezi a sauli religio alapját és ezt az „új" Isten-alakot Saul éppen olyan nagyszerűséggel tudta a zsidóknak „Jahweként" bemutatni, miként a nemzsidóknak mint az Ég és Föld teremtőjét. Ehhez az ideológiájához használta fel közvetítőként azt a Jézust, akit ő soha nem látott és soha nem hallott, akinek tanításáról fogalma sem volt.

Érdekes talán itt, Jézus tanításának ismeretlenségénél azt megjegyezni, hogy a saul-páli szellem és ideológia értelmében és annak támogatási szándékával szerkesztett négy kanonizált evangéliumnak egyike sem említi azt a szót, mely Jézus tanításának az alapelvét fejezi ki. Ez a szó: „Kegyelem" - De a „Krisztus", azaz „Messiás" kifejezést legalább 200 esetben említik az evangélisták.

Ideológiáját farizeus rabbitársaival jól kidolgozzák, leírják és Saul jobbnak lát most már „meglépni" Jeruzsálemből és megkezdi utazásait, evangelizációs útját Pál, „Isten apostola" néven, ahogyan ő magát elnevezte.

Jézus apostolainak a munkássága, amit aztán Jeruzsálemben is végeznek és amit az „Apostolok cselekedetei" című írásban is olvashatunk, csak Pilátus bilincsbeverése után kezdődik. De Jeruzsálembe való érkezésük előtt Samariában szervezkednek, mert az itteni nép örököse volt a régi sumír próféciáknak és valóban teljes hittel vett részt abban az Istenvárásban, mely Mária és Jézus megjelenésével beteljesült. Ezt a zsidó Lukács pár szóval elintézi, mondva: „Samária bevette az Isten igéjét." (Csel. 8.14.) De nem mondja, hogy mikor és hogyan! Mint már említettem, Scythopolis (Beth-Shan) a központja a Jézust-követők azon gyülekezetének, akiket „arám" néven ismerünk és nem zsidók. Itt, a Galileának nevezett, de arámi nyelven Magharet néven ismert területen az apostoloknak nem sok dolguk volt és innen - Samárián keresztül haladva - Jézus mennybemenetele után lementek Jeruzsálembe.

Mire odaértek, itt már megalakult a Jézus nevével szervezett, első ún. zsidókeresztény gyülekezet, melyet a „Hetek tanácsa" vezetett. (Ezt írja az általam (*)-gal jelölt Bibliai Szótár C. 623. oldalán.) A „Hetek" nevét azonban nem közlik sehol. Ebből a tudósításból azt is megtudjuk, hogy ez az első jeruzsá-

249

 

lemi gyülekezet teljesen sauli alapon szerveződött és Jézus apostolaival szemben semmiféle testvéri ragaszkodással nem volt, hanem őket „feleslegesnek" minősítették.

Tehát az „Apostolok cselekedetei" című kanonizált „szentirat"-ban írt történéseket Saul-Pál leveleinek adataival kell össze simítani és akkor láthatjuk, hogy Saul mindenütt ilyen „egyházat" szervez már püspökökkel és diakonokkal.

* * *

Ha már ennyire megismertük Saul rabbit, foglalkozzunk talán az ő pszichológiai állapotával is, kiegészítve fanatikus, farizeusi nevelésében fogadott kötelezettségi kényszerét.

A biblikusok úgy írják: „Saul sohasem látta és sohasem hallotta Jézust." -A kanonizált írások is csak a Jézus utáni Sault ismerik. Ma már nem tudjuk megállapítani azt, hogy Saul működött-e Jézus életében és ha „működött", miként tette azt. Önvallomásai és az előbbi idézetek az „Apostolok cselekedetei"-ből viszont azt bizonyítják, hogy nagyon sok vér tapad a kezéhez!

Éppen e sok vér miatt arra gondolok, hogy az a bizonyos „damaszkuszi fény" (a qumráni fejbeverés után), talán egy eddig sok gonoszságot, bűnt és gyilkosságot elkövető embernek a belsejéből vulkánként, hirtelen kitörő lelkiismeret furdalás lehetett, amelyik a visszanézés vádló és tetemrehívó pillanatában új utat keresett a saját értéktelenségének a megváltoztatására.

Ezt az útkeresést azonban Saul csak a benne már megkövesedett thórai és talmudi felfogás és világnézet alapján tudta elindítani, mert a Jézus által hirdetett KEGYELEM és a hozzá tartozó „gondviselés" hiedelmét Saul felfogni, megérteni egyszerűen nem tudta!

Ezért keresett olyan megoldást, mely az ő Jahwe Istenének - a prófétákkal (állítólag) közölt „kinyilatkoztatásaival" összhangba hozható volt, és ezt az „egyetlen" kiutat látta követhetőnek, eddigi gyalázatos életmódjának felhagyására.

Miután pedig abban a zsidó környezetben, amiben felnőtt és azokkal a zsidó ismeretekkel, amit Gamalielék a fejébe vertek, csakis Jahwenak hozott „áldozatokkal" lehel valami „kiút-féleséget" találni, Jézust - mint „Isten Bárányát" - véli legmegfelelőbbnek erre a célra és ezt a meglátását igen tömören fejezi ki a rómabeliekhez írt levelében így: „Kit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul, hit által, az ő vérében, hogy megmutassa az igazságát, az előbb elkövetett bűnöknek elnézése miatt."

Saulnak tehát szüksége volt - a saját lelkiismeretének megnyugtatására -Jahwenak olyan áldozatot hozni, amilyen eddig a zsidóság történetében elő nem fordult, annak ellenére, hogy voltak emberáldozataik.

Saul ezzel az ötlettel talán elsősorban saját magának akart - az ő zsidó hite szerint - lelki megnyugvást biztosítani, de nagyon jól ismerte farizeus rabbitársainak felfogását és módszereit a Thóra „látszólagos, de nem valóságos" betartásának színlelésében. Jól ismerte a zsinagóga „hercegeinek" korruptságát is. Így biztos volt abban, hogy ötletének végrehajtásában segítőkre és ideoló-

250

 

giájának érvényesítésében követőkre talál. És igaza volt, mert 2000 év alatt már nagyon sokan követik és mindegyik egyformán így mondja: „Jézus azért áldozta fel magát, hogy megváltson minket bűneinktől."

Ez a „bedresszírozott" sauli júdai-keresztény álláspont! De ha megkeressük, hogy az Isten országát itt a Földön megteremteni szándékozó Isten-Fia mit felelt annak a bizonyos embernek, aki így kérdezte: „Mit tegyek, hogy az örök életet elnyerhessem?.....bizony más választ találunk:

Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből, és a te felebarátodat, mint magadat. Ezt cselekedd és ÉLSZ!" (Lk. 10:27-28)

Se többet, se kevesebbet! Ugyanis, aki ezt betartja, munkatársa és munkása lesz Jézusnak. Arra, hogy az elmúlt 2000 év alatt, a Jézus Urunk által meghirdetett „Isten Országát" nem sikerült a Földre kiterjeszteni, hanem HELYETTE megjelent a júdai-keresztény EGYHÁZ, bátran azt mondhatjuk: ,Jézus nem ezt és nem így akarta!"

* * *

Hogy Ő miként akarta, azt sejteti Mani írásának az a töredéke, mit „Jézus Evangéliuma" címen közöltem. De a zsidó „egyházatyák" igen megsokasodtak 2000 év alatt és bizony sokan nem értenek egyet azzal az iránnyal, ahová és amerre a kimondottan júdai-keresztény egyházakat vezetik. „Tanításukkal" sem. A „Függelék"-ben közlök majd példákat erre vonatkozóan.

Most itt azt kell megállapítanunk, hogy Jézus Urunk tanai nem azonosak azzal, amit a mai zsidó-keresztény egyházak, a saul-páli ideológia alapján hirdetnek, mert „Isten szavának" tanítják Saul-Pálnak azt az okoskodását, mellyel minket a zsidóságba gyökereztet „Krisztussal" így:

Értsétek meg, hogy akik hitből vannak, azok Ábrahám fiai." „Nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban. - Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát Ábrahám magva vagytok, az ígéret örökösei" (Ef. 3. 7:28-29)

De Saul-Pál még tovább megy és Jézust a mózesi törvény szerintinek mutatja be eképpen: „Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká levén érettünk, mert megvan írva 'átkozott' minden, aki fán függ". (Gal. 3:13)

Itt ismerni kell a mózesi törvénynek azt a szakaszát, amit Saul a megfeszített Jézusra vonatkoztat. Ugyanis ezzel a hivatkozással elismeri Jézus megölésének „törvényes" és igazságos voltát. Így rendeli a mózesi törvény: „Ha valakiben halálos ítéletre való bűn van, és megölik, és felakasztatod azt fára: Ne maradjon éjjel az ő holtteste a fán, hanem temesd el azt még azon a napon; mert átkozott Isten előtt, aki fán függ... (Ház. 5.21:22-23.)

HIVATKOZOTT FORRÁSMUNKÁK

1.) Lehmann. Johannes. „Die Jcsus GmbH. (Fxon Verlag, Dilsselforl", 1970)

2.) Schalom Ben Chorin: „Paulus - der Völkerapostel in jüdischcr Siclil" (LIST Verlag, 1967. 66. oldalon.)

251

 

Ezért nevezi Saul-Pál „Megváltónak" a megfeszített Jézust, mert a Törvény helyett - melyet most betartani nem tud „Messiásnak" (Christosnak) nevezve Jézust - Őt, a megfeszítettet nevezi „átoknak", aki a zsidók Thórája (Mózesi Törvénye) teljesítésétől mentesíti Sault.

Igazi farizeusi, körmönfont gondolkodással, teljesen megmásítja az „élő Jézus" alakját, és majd látni fogjuk azt is, hogy saját vallási ideológiájának bevezetésével Jézus Urunk igazságát is.

Mi Jézus Urunkat a „Világ Világosságának", az Isten Földre szállt Fiának hisszük és valljuk. Nekünk Ő nem „átok", hanem az „Igazság" maga. Hitünk fundamentuma, aki által kapjuk a kegyelem ajándékait.

Ilyen „hitvallás" szerint gondolkodva és élve be kellett mutatnom a „damaszkuszi út" előtti, véreskezű és a Jézus-követőket üldöző Saul rabbit és a „pálfordulás" Pál apostolát is azzal a munkásságával, mely szerint „ez a 'Pál apostol' szellemi síkon ugyanazt teszi az igazhitű Jézus-követők ellen, mint amit gyakorlatilag elkövetett sauli volta idején. Saul rabbi ölte és üldözte a Jézust dicsérőket. - 'Pál apostol' pedig a nála 'átokká lett' és a fán függő, megfeszített Isten-Fiát egyszerű 'bűnbakként', 'áldozati bárányként' veszi be az általa 'megreformált' zsidó vallásba, az eddigi Jézus-követőket 'Ábrahám fiaivá' változtatva. - Ebből a sauli ideológiából 'lett' a júdai-kereszténység a zsidóságnak oly szektájává, mely a 'szeretet', és 'megbocsátás' hangoztatása mellett a zsidóság szellemi és politikai felsőbbrendűségét is hirdeti és tanítja.

Így lettünk mi zsidó-keresztények, Istennek mostoha gyermekei - miként azt II. János Pál pápa Buenos Airesben mondta.

De miért? - Egyszerűen azért, mert a zsidó származású „egyházatyák" Saul-Pál ideológiáját egyházi doktrínákká érvényesítik és pontosan úgy, miként Jeruzsálemben volt a zsinagóga szervezete levitákkal, papi doktorokkal, farizeusokkal, főpapokkal és papi hercegekkel, teljesen azonos formában alakul meg a zsidó-keresztény „egyház".

A különbség csak az elnevezésekben van. Itt diakónusok, szerzetesek és papok, püspökök és kardinálisok végzik ceremóniájukban a zsidó Jézus feláldozását. S ma, majdnem 2000 évvel Jézus után így írnak az általuk „christológiának" nevezett filozófiai eszmefuttatásaikban:

Jézus a lelki életet nem tanítja, sem az imádságnak Istennel való kapcsolatát. Az egyén intellektuális és kulturális kialakulását sem..... Jézus élete példaszerű összeütközések (konfliktusok) közötti folyamat.... konfliktus a papokkal, a papi doktorokkal, a farizeusokkal, a zsidó nép vezetőivel, a római politikai és heródesi rendszerrel... Nem olyan tanár, aki testetlen elveket tanít." (Jósé Comblin: „Antropologia Cristiana", Ediciones Paulinas B. A.s. 1985. 261. oldal.)

252

 

Jézus Igéje és Saul ideológiája

Chrestos" tanait így hirdetik Jézus apostolai:

Jézus mondja: „Élni kell Istenben, Istenért." - Segít: Hogy senki se szenvedjen. - Hirdeti: A jócselekedetekböl keletkező boldogságot és örömöt, mert „Istennek ajándéka" az öröm, amit boldogan kell fogadni. Örömteli életet kíván - folytonos és mindennapos hálaadással.

A hit alapja a tudás. „A tudás lesz szabaddá benneteket" - és megóv minden gonoszságtól.

Aki engem követ, nem járhat sötétségben."

Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, mint én szeretlek titeket." - „A szeretet a Megtartó."

Gnózis" Istennek egy darabja, szikrája a „Lélek" az emberi testben, melyet tökéletesít a „Tudás" (gnózis).

Jézus azért jött, hogy ezt kinyilatkoztassa: „A Lélek az, mely megelevenít" ....és az emberi élet boldogságát így megtartja. Aki Jézust így követi, annak valóban Ő a „Megtartó".

Jézus e kinyilatkoztatás után visszatér égi Honába, - miután a Feltámadással véglegesen legyőzi a lelketlen emberekből fakadó, bűnös gonoszságot.

A „megtartás" feltétele: „Szükséges nektek újjászületnetek" ...igéjének a megvalósítása. Vagyis: az „embernek meg kell újúlni."

Az Ige hirdetésének alapjai: Az Igazság szerinti élet, a Tudás terjesztése, mert a Lélek önmagára való ébredésével tisztul és újúl meg az ember és nem a szertartásokkal.

Christos" a zsidó Messiás alakja a Saul-Páli ideológiában:

Jézus meghalt Isten miatt. Szenved és fél a haláltól (Lk 22.). Kéri Istent, hogy ne itassa meg vele a keserű poharat. Úgy érzi, hogy Isten elhagyta Őt. - A szenvedés Isten akarata, ezért utánozni kell Jézust a szenvedésben. „Imitatio Christi". Lemondani, szenvedni, aszkétának lenni, kínozni a testet, hogy minél hamarabb vége legyen az életnek. (Erre legjobb példa árpádházi Szent Margitunknak juttatott élet.)

A „paulinista" ideológia szerint: a szenvedés alapja a könyörületnek. Aki sokat szenved itt a Földön, az majd boldog lesz a mennyben.

Saul-Pál „teológiája": Egy „bűn" miatt sokan meghaltak és az egész emberiség „átkozott" lett. (Éva „eredendő bűne") Ehhez hasonlóan: Egynek (Krisztusnak) feláldozásával minden ember kegyelmet kap. Tehát: Isten követett el hibát és nem az ember. Ezért Neki kell áldozatot hozni, hogy saját hibáját jóvá tegye. - Így Isten „újúl" meg, és feláldozza egyszülött Fiát, hogy megváltsa az emberiséget. Ezért nevezi Jézust „Megváltónak".

A „megváltás" feltételei: Megkeresztelkedés és a zsidóságtól átvett áldozati szertartások teljesítése. Ezek be nem tartása a túlvilági „kárhozat" okozója.

253

 

Ha elmélkedünk és összehasonlítjuk a kétféle felfogást, a kétféle tanítást - látjuk, hogy egy harc folyik az emberi lelkekért kétféle Jézus-alakkal. Jézus tanítványai, az apostolok a Pártus Birodalomba menekültek a zsidók üldözése elől, de Jézus rendelkezése is az volt, hogy a tanítványok menjenek Scythiába, ahol övéinek szkítái várják őket. Hát a pártusok bizony „tárt karokkal" fogadták őket. A Scythiába küldetést írja az „András akta" című evangélium.

És ma - 1998-ban - már megmerevedett a zsidó-kereszténységben a saulpáli ideológia, mint „paulinizmus" ahol Jézusra csak azért van szükség, hogy az „oltári szentség" szimbólumában minden nap feláldozzák és az áldozó-pap így mondja: „Fogadd Urunk ezt az áldozatot bűneink bocsánatára." ...„Bűnösök vagytok! ...Bűnösök vagytok! ...hangzik a lelketverő szó állandóan és csak a júdai-keresztény egyházi szervezet tagjai azok a „felkentek", akik neked a bűnöd alól való feloldozást megadhatják, de áldozni kell érte. Hiába mondta Jézus Urunk (Mt. 9:13) így:

Irgalmasságot akarok és nem áldozatot!"...

A „paulinizmus" farizeus gyökerű ideológiájával létre jött zsidókereszténység az Isten Fiát is feláldozza, vagyis képletesen megöli, azért, hogy ennek a ceremóniának megtörténte után higgyük bűneinknek bocsánatát. Pedig ez a mindennapi rituális áldozat teljesen Isten-ellenes! - Ugyanis az, hogy a júdai-kereszténység a zsidóság Törvényét (Mózes I.-V. könyvét) és összes írásait, mint „ószövetséget" Isten szavának tanítja, ellenkezik Jézus Urunk által adott parancsolatokkal és az Ő tanításával. - Ugyanis Jézus - János evangéliuma szerint - a zsidókat megveti és „az emberölő ördögatyától származtatja, akiben nincs Igazság, mert hazug és a hazugság atyja." (Jn.. 6:44) - Azt is mondja nekik, hogy „....Ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül vagytok!" (Jn 10:26)

Jézus evangéliumi szavai tehát ellenkeznek minden olyan cselekedettel, mely a zsidósághoz kapcsolja az Ő lényét és tanítását. - „Ti nem az én juhaim közül vagytok"... mondja a zsidóknak és szavaival világosan meghatározza azoknak a kötelességét és jövőjét, akik Benne hisznek és ebben a meghatározásban semmi zsidó vonatkozás NINCS. íme: „Az én juhaim hallják az én szómat és én ismerem őket és követnek engem. És én örök életet adok nekik és soha többé el nem vesznek és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. ( Jn. 10:27-28)

Itt az „örök élet" kifejezést úgy kell értelmezni, hogy minden nap és minden időben támadnak olyan igazhitűek, akik Jézus Urunk Igazságát hirdetik és küzdenek azért, hogy Igéjének és tanításának magyarázata megszabaduljon a júdaizmust szolgáló „paulinista" ideológiától azért, hogy Jézus apostolai által a Pártus Birodalomban hirdetett, áldozatnélküli, igazi „kereszténység" váltsa fel a zsidóság jahweizmusához kapcsolt és Jézus Urunkat „áldozati bárányként" használó, mai zsidó-kereszténységet.

Hogy ez a magát „Isten apostolának" nevező Saul-Pál nem az Egyetlen Igaz Istent, hanem az ő valláspolitikai isten-alakját - Jehovát - szolgálja, azt legjobban az „áldozati bárányra" és egyéb „áldozatokra" való hivatkozások mutatják.

254

 

Nemcsak Saul-Pál írásaiban, hanem a „paulinista" felfogás szerint jól átírt evangéliumi szövegekben is. Ezek mind a zsidó hagyományokból erednek. Nézzünk meg néhányat:

Azt már tudjuk, hogy a zsidók húsvétkor egy kost áldoztak fel, hogy elvegye a nép bűneit. „Páska gyanánt ölj az Úrnak a te Istenednek egy juhot.'" (5 MÓZ 16:2)

János evangéliuma Keresztelő Jánossal mondatja: „Íme Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit." (Jn 1:29)

Ez a versszak - minden valószínűség szerint - az evangéliumokat átfésülő, hajdani zsidó „egyházatyák" betoldása. A „betoldást" megerősíti Ézsaiás prófétára való hivatkozás (Ézs 53:7). Ugyanis Ézsaiás szövege a babiloni fogságból szabadult izraelitákra és „Jehova szolgájára" vonatkozik, aki „kínoztatott... mint bárány, mely mészárszékre vitetik"... tehát ez a szöveg nem illeszthető Jézus Urunkra.

De az is lehetetlen, hogy a „vízbemerítés" (keresztelés) által való megújúlást - vagyis a zsidó vallástól való szabadulást - hirdető Keresztelő János „áldozati báránynak", azaz „páskának" nevezte volna azt, akiről maga mondja: „Ez az Isten Fia!" (Jn 1:34) De Keresztelő János tanítása is felháborította a zsidókat, hiszen Jézus Urunkat dicsérve, saját sorsát is megpecsételte; és a zsidók éppenúgy „hamis prófétának" tekintették, mint Jézust is. Tehát Keresztelő János semmiképpen sem beszélhetett „áldozatról", mert a vízből való „kijövetel" megújulását éppen a véres „áldozatok" megvetése miatt hirdette.

Jézus Urunknak „áldozati báránnyá" való lealacsonyítása kétségtelenül Saul-Páltól ered, aki nagyon jól tudta, hogy Jézus nem zsidó eredetű és így Jézust, mint a galilei „gentiles"-ekhez tartozót, az Ezékiel által jellemezeitekhez sorolja (Ez 23:30). Az pedig, hogy „Melkizedek rendbelinek" nevezi Jézust, ékes bizonyítéka annak, hogy Saul-Pál Jézus Urunkat „gojiimnak" (nemzsidónak) tartotta.

Ha Jézus zsidó lett volna, nem feszítették volna keresztre, mert a zsidók törvénye nem engedi meg a zsidók megölését, vagy feláldozását. Saul-Pál azért tette Jézust „áldozati báránnyá", mert a zsidók páskáján Ő volt az a „bárány", melynek feláldozását a Mózesi Törvény elrendeli - miképpen az előbbiekben írtuk. És itt jól kell tudni az említett „Ezékiel-féle szöveget", mert ez ad magyarázatot a húsvéti áldozati bűnbaknak nemzsidó emberrel való behelyettesítésére.

A zsidó kereszténységben uralkodó ún. „cristológia" a „paulinizmus" ideológiát veszi alapul és ez meglátszik az evangéliumi írásokban is.

Így valószínűleg az a „János apostol", akinek „Közönséges Levelei" a Bibliában találhatók, nem azonos azzal a Jánossal, aki az „evangélista", vagyis János evangéliumának szerzője. Ugyanis az „Első Közönséges Levél" azt mondja Jézus Urunkról:

És Ő engesztelő áldozat, a mi vétkeinkért, de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is." (2:2)

Ezen az íráson már erősen érezhető a „paulinista" befolyás.

255

 

Ugyanis Saul-Pál mondja a „Zsidókhoz írt levelében", így: „Azonképpen Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett, másodszor „bűn nélkül" jelen meg azoknak, akik Őt várják üdvösségükre." (Zsid 9:28).

Ismét egy farizeus fogalmazása így: ...másodszor bűn nélkül jelen meg..." - Tehát Saul megint visszatér az ismertetett Mózesi Törvény elismeréséhez, mely így mondja:

...ha valakiben halálos ítéletre való bűn van és ...felakasztatod azt fára" ...Saul-Pál szerint tehát ez Jézusnak „első megjelenése", ahol Jézus bűnös. Miután „megáldoztatott", másodszor bűn nélkül jelen meg... a Saul által Messiássá alakított, feltámadott Jézusban.

Tökéletes kinyilatkoztatása ez a „paulinizmus" farizeusi ideológiájának, de ennek a valláspolitikai huncutságnak a felismeréséhez nagyon jól kell tudni Jézus Urunk tanításának és Igéjének Igazságát. Azt, amiről Saul-Pálnak fogalma sem volt, nemhogy ismerte volna. Ezért nem tud elszakadni a beléje nevelt felfogástól, mely az elkövetett nagy bűnök bocsánata érdekében keres kiutakat és végülis - mármint „Pál apostol", a Mózesi Törvényt veszi végső megoldásnak - mondva: „Vérontás nélkül nincs bűnbocsánat." (Zsid 9:22)

E sorok írójában a felháborodás mellett a mélységes fájdalom érzése keletkezik mindig, amikor a római-júdai kereszténység „áldozó-papja" a felmutatott ostyát - mint Jézus testét - megtöri. De a felháborodás azt kiáltja a világba: „Az evangéliumokat 'Isten szavának' hirdetitek. János evangéliumában Jézus így mondja: 'Én és az Atya egy vagyunk!' (10:30). Ha Jézus EGY az Atyával, akkor Jézus feláldozásával az Atyát is feláldozzuk?"

IGEN. Feláldozzuk! - Ugyanis a zsidó-kereszténységben az „áldozatot" nem Jézus Szerető Mennyei Atyjának, a mi „Jó-Istenünknek" mutatják be, hanem „Jehovának", aki nem más, mint a zsidók által kreált valláspolitikai isten-alak. A MI Jó-Istenünknek, Jézus Urunk által hirdetett Szerető Mennyei Atyának nem kell „áldozni", mert Ő MAGA A SZERETET és Jézus Urunk által kapjuk az Ő kegyelmét.

Én és az Atya EGY vagyunk! - Jézus Urunk ezzel a „Fény-Atya - Fény-Fiú - Fény-Szűze" Szentháromság egységét fejezi ki, hiszen azt is mondta: „Az Anyám a Szentlélek!"

Ezt a „Szentháromságot" ismerték és vallották a mi kaldeus őseink és a Szentkoronán is ez a háromság volt rajta, az átalakítása előtt.

Ez a Jézus-hitű kereszténység fundamentuma, és nem hisszük azt, hogy a mi Jézus Urunk feltámadása előtt „szállá alá poklokra" - miként a zsidókereszténység hitvallása tanítja. A mi hitünk szerint a zsidó-kereszténység Jézust feláldozó szertartása - Jézus Szerető Mennyei Atyjának a megtagadását és a mózes-törvényi „Tízparancsolat" Istenének elismerését jelenti, aki így mondja: „Én vagyok Jehova a te istened... ne legyenek én előttem idegen isteneid." (5 Móz 6:7)

Az evangéliumi írások bizonyítják, hogy Saul-Pál és titkára, a görögül író Lukács evangélista Adiabene Mária hercegnőnek fiát, Jézus Urunkat egyszerű „zsidó gyereknek" akarják bemutatni az „Isten szavának" mondott írásokban.

256

 

Legjobban bizonyítja Lukács, amikor - szintén Mózesre hivatkozva - Máriával is feláldoztat két gerlicét, hogy az 'Isten Fia' - Jézus születése után 'megtisztuljon'" (Lk 2:22-24)

Íme a szöveg: „Mikor pedig beteltek Mária tisztulásának napjai, a Mózes törvénye szerint... hogy áldozatokat adjanak, mint megmondatott az Úr törvényében 'egy pár gerlicét' vagy két galambfiat'".

Mindezek után most még vizsgáljuk meg azt a kérdést is, hogy a zsidó vallásban és a zsidó gyökerű kereszténységben

Miért van szükség áldozatra?

A zsidóságra vonatkoztatva egyszerű a felelet: Azért van szükség, mert a „Törvény" előírja a különféle áldozatok bemutatását. (4 Móz 16, 17 részek és 5 Móz 17.) - De a legfontosabb a zsinagóga és a zsidó-keresztény egyházak részére a Mózesi Törvény következő rendelése:

"DE üres kézzel senki sem jelenjen meg az Úr előtt. Ki-ki az ő képessége szerint adjon az Úrnak a te Istenednek áldása szerint." (5 Móz 16:16-17).

A zsidó-kereszténységben az „áldozat" Saul-Pál hagyatéka és ezt a vele szemben álló „péteri" Jézust-követő egyházban és a Jézus utáni Pártus Birodalom - ugyancsak Jézus-követő - államvallásában nem találjuk meg. - Majd a következőkben megismerjük, hogy ennek éppen ellenkezője, a Jézusi Szeretetvallás Igazság-tana képezte alapját ennek a zsidó gyökértől mentes kereszténységnek.

Ugyanis a „péteri egyházban" tömörültek úgy hitték - és Péter - minden valószínűség szerint - mondta is Saulnak, hogy:

Isten Fiának feláldozása nem 'Isten-tisztelet', hanem 'Isten-kísértés"'. Mai gondolkodással azt állapíthatjuk meg, hogy: „áldozatra csak annak van szüksége, aki a mai zsidó-keresztény egyház által előírtakat - köztük az 'áldozás' kötelezettségét - tartja 'hitének' és egyházi kötelezettségeinek betartása nélkül nem tud Istenhez felemelkedni. Így az, amit ő 'hitnek' vél, valójában nem más, mint a vallási előírásoknak a teljesítése, pontosan úgy, amint azt a Mózesi Törvény előírja. - Ez tehát nem a Jézusi-Igazság szolgálata, mert a Jézus-követésben 'fénylátónak', hívőnek és Istenhez felemelkedőnek, Hozzá esedezőnek kell lenni."

Biblikus gondolkodással, vagyis a Bibliára való támaszkodással ezt azonban megtenni nem lehet. Ugyanis a Biblia hűséges olvasója, pláne az, aki „Isten szavának" tartja annak minden sorát, el sem tudja képzelni, hogy milyen másítások történtek már a szövegekben a sauli ideológiához való illesztés szándékával és így az Igazság elpalástolása - még az evangéliumokban is - a legapróbb részletekre is kiterjed.

Vizsgáljunk meg itt néhányat a sok közül és elsőnek, talán a legfontosabban, mely csak „négy" betű, így: „INRI".

* * *

257

 

1996-ban az olaszországi RIMINI-ben rendezett „Őskeresztény kiállítás"-on volt bemutatva Saul-rabbi, azaz Szent Pál legkorábbi, fennmaradt falra festett portréja.

bjf_jkph57.jpg

258

 

XIX.
INRI" és a Sólyma

I.N.R.I. - e négy betűt íratta Pilátus egy táblára, amit felszögeztetett a keresztfára, a megfeszített Jézus Urunk feje fölé. Mindenki úgy tudta, hogy az I.N.R.I. jelentése: „Jésus Nazarenus Rex Judeorum" - és ezt a szöveget ma úgy értelmezik: „Názáreti Jézus, a zsidók királya".

Azonban Názáret nevű helységnek Jézus korában való létezését a zsidó írások nem említik, a Talmud sem és Flavius Josephus sem, így a biblikusok nagy része azt mondja, hogy Jézus nem származhatott egy „nem létező" városból. Ez az oka annak, hogy az evangéliumoknak görög szövegű eredeti írásaiban sem találjuk meg a „názáreti" kifejezést Jézusra vonatkozóan. Márk így írja (1:9): „Nazarenoz" Lukács pedig így írja: (4:34 és 24:19): „Nazorais"

Felmerül tehát az a nagy kérdés: Hogyan lehetséges az, hogy az evangélisták nem azonos kifejezést használnak Jézus származási helyének a megjelölésében, mert a fentiek egyike sem jelenti azt, hogy „názáreti".

Az előbbiekben már sokszor említett és forrásadatként használt (*) -gal jelölt Bibliai Szótárból megtudjuk azt, hogy görögül „Nazorai" Jézus híveinek neve volt. „Nazoraion" pedig a Talmudban lévő zsidó kifejezés a Jézuskövetők kicsúfolására.

Nazarenus" kifejezés alatt a Jézust-követő galileai és samáriai népet különböztették meg ugyan, de a mai biblikusok már azonosítják ezt a nevet az említett „Nazorai" görög szó jelentésével és a nemzsidó „Mandeus" nevü, gnosztikus „eretnekeket" is ide sorolják. Nekünk itt most az a fontos, hogy a „Nazarenus" sem jelenti a „názáretit", vagyis a Názáretből származót.

Mindegyiknek eredete azonban a „Nazirit", mely a zsidóknál olyan „szent személyt jelölt, aki nem követett el „tisztátalanságot".

De azt is hangsúlyozza ez a forrás-adat, hogy ezt a „szent ember" fogalmat a zsidók a Közel-Kelet hitvilágából vették át. Idézem:

This was also true in the Non-lsraelite near East".....magyarul: „Ez igaz volt a nem-izraelita Közel-Keleten is." (* 'nazirit' szó alatt, N. 526. oldalon.)

Még azt hozzáteszi a felvilágosítás, hogy „gentiles, azaz nemzsidók nem kaphatták meg ezt az elismerést. Köztük nem lehetett Nazirit."

Jeruzsálemben azok a zsidók, akik látták Jézus csodatetteit, nem tudták azt, hogy honnan való. Az egyetlen, amit tudtak róla az volt, hogy „galileai". Nevét sem ismerték, tehát nem nevezték „Jézusnak", hanem csak azt kiabálták:

Nazirit"... Nazirit"... itt van a „szent ember."

A zsinagóga rabbijai és „papi hercegei", akik maguknak követelték a „nazirit"-i méltóságot, iszonyúan felháborodtak azon, hogy a nép az általuk

259

 

galileai „hamis prófétának" csúfolt Jézust nevezi „Nazirit"-nek, „szent embernek".

De a hivatkozott Bibliai Szótár helyesen írja, hogy a zsidók ezt a ,Nazirit" kifejezést a nemzsidó közel-keleti hitvilágból vették át. Ugyanis a ma sumírnak nevezett mahgar, vagy káldeus nyelven a NA-ZI-RIB (összetett szó) fejezi ki ugyanazt, ami a zsidó „Nazirit" értelme. Itt a NA = „ember", (L.70.), ZI = „élet" (L.84.) és RIB vagy KAL = „erős, hatalmas". (L.322.) - Talán úgy értelmezhetjük: „az élet hatalmának embere", vagy „káldeus", „szent ember", aki istenes életet él. (Nasaru, Naseru jelentése az akkádban = vigyáz, megóv, megőriz, oltalmaz; Nasiru = oltalmazó, védő, pártfogó (Akk. Sum. Gloss. 313. oldal).

A zsidó „Nazarit"-ok, ha bűnbe estek, vagy valami tisztátalanságot követtek el, galamb-áldozattal tisztultak meg. - Sok kis galamb vére ömlött ki a zsidó világban, hiszen ez volt a legolcsóbb áldozat.

Sokféle galamb volt Palesztinában és - éppen úgy, mint a magyarban - sokféle volt a nevük is, de galamb kifejezés alatt, a zsidó társadalomban kizárólag az áldozatra szánt madarat értették.

Mint említettem, a „Nazarit"-ok áldozati állata volt, de az asszonyok és nők is ezt használták „áldozati állatként", a menstruáció, a szülés vagy szexuális szabálytalanságok utáni „megtisztulásra".

A zsidó Lukács evangélista is ilyen áldozattal akarja Jézus Urunk Édesanyját - Máriát - a zsidósághoz kapcsolni. (Vagy talán ezt is a zsidó származású „egyházatyák" ragasztották az evangéliumhoz'?... - Minden lehetséges.) - Ezek ismeretében nyugodtan mondhatjuk, hogy a galamb nem volt lélekhordozó, szent állat, hanem közönséges „áldozati eszköz", éppenúgy, mint például a KOS. Ugyanis ezeknek az állatoknak nem a „tisztelete", hanem a leölési rendelete van a zsidók „szentirataiban" megörökítve.

És pontosan itt a „galambnál" vetődik fel egy kétség az evangéliumi szövegre vonatkozóan. - Ugyanis János evangéliuma Keresztelő Jánossal ezt mondatja:

És bizonyságot tőn János, mondván, láttam a Lelket leszállni az égből, mint egy galambot és megnyugovék Ő rajta." (Jn 1:32)

Márk így írja: .„...feljővén a vízből, látta az eget megnyilatkozni és a lelket, mint egy galambot Ő reá szállni." (Mk 1:10)

Lukács (3:22) és Máté (3:16) ugyanígy mondják. De Keresztelő Jánost Máté, Márk és Lukács nem ismerte. Szemtanúi sem voltak a „vízbemerítésnek" és ők sem voltak így „megkeresztelve". Joggal mondhatjuk, hogy evangéliumi írásuk e részlete János evangéliumából ered.

Viszont pontosan János evangéliuma az, amit a „paulinista" egyházatyák kezdetben a „gnosztikus" írások közé soroltak és sok biblikusnak az a véleménye, hogy János evangéliuma sok változtatást szenvedett. Különösen az evangélium bevezető része. Eleinte nem is vettek tudomást róla, mert létezéséről legelőször Valentiánus „Gnosztikus Herakleon"-jában olvashatunk (Kr. u. 160.), aki úgy mondja, hogy „János az egyiptomi eredetű nemzsidó forrásokat használta evangéliumának megírásakor. Miután pedig a „paulinista"

260

 

szemlélet ellenkezik azzal a Jézusi Igazsággal, amit a „gnosztikusok" tanítottak, valószínű, hogy János evangéliumának ezeket a gnosztikus vonatkozásait átjavították, hogy a paulinizmusi ideológia követelményeihez illeszthető legyen.

Nézzünk meg benne egy ilyen „paulinista" változtatást:

A mai szöveg így mondja: (Jn 6:69):

És mi elhittük és megismertük, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia."

Az eredeti szöveg azonban így mondja a Krisztus szó nélkül görögül:

És mi elhittük és tudjuk, hogy Te vagy az Istennek egyetlen dicsőítettje (szentségese, fényben dicsőségese)."

Ugyanis igen nagy különbség van a „megismertük" és a „tudjuk" között és nem „krisztus" (messiás), hanem „Egyetlen dicsőített".

Ezt a lényeges változást észlelve igen nagy kétkedéssel kell fogadnunk azt a kitételt, hogy a Szentlélek egy „galamb" képében szállt Jézusra. Ugyanis a galambnak rituális értéktelenségét már ismerjük és „lélekhordozó" csak a zsidó-kereszténységben lett. Abban a zsidó környezetben, a Jordán mellett, ahol Keresztelő János „vízbemerítette" a megújulásra vágyókat, az Isten nem küldhette „Egyetlen megdicsőített" Szent Fiára a Szentlelket egy ilyen értéktelen áldozati állattal.

De János sem írhatta ezt így, hiszen az evangéliumát sokáig kiközösítő „paulinista" egyházatyák megállapítása szerint: „Egyiptomból származó, nem zsidó forrásokból vette adatait."

Itt tudni kell azt, hogy ebben az időben a Pártus Birodalomhoz tartozó Káldeáben, Kánaánban (vagyis Palesztinában), a hittitáknál és Egyiptomban a „Melkizedeki hitszemlélet" uralkodott, a Melkizedek rendje szerinti mágus papság hirdetésével és ennek volt az utolsó csírája a „gnoszticizmus", amelyben Jézus tanítását találjuk meg.

Saul-Pál Jézust „a Melkizedek rendje szerinti örökké való" főpapnak nevezi (Zsid 6:20). - Ezt azért mondja, mert nagyon jól tudta, hogy Palesztinában ez volt a galileai és samáriai „gentiles" (nem zsidó, gojiimnak nevezett) nép vallása, mely vallás alapja a „Fény Szentháromsága". Ezt a Szentháromságot Egyiptomban és Palesztinában - Jézus Édesanyjának, Adiabene Máriának küldetéséig „Isis-Osiris-Horus" képezte, ahol ISIS = „Fény Szüze", OSIRIS = „Fény Atya" és HORUS = „Fény Fia" és „Isis" ebben az időben már „szeplőtelen titulust" visel, miután a méd-perzsa király, II. Xerxes (Gaumata a méd főmágus) annak nyilvánította (Kr. e. 4. században). Azt is tudnunk kell, hogy a „Horus" azaz a „Fény Fia", a szent SÓLYOM képében jött a Földre, a Melkizedek rendje szerinti hitvilági tudat szerint. Ezen a vidéken a „fehér sólyom" volt a lélekhordozó szent állat. Hiszen Palesztina fővárosának neve is a „szent sólyom" dicsérete így: „Uru-Solyma", vagy „Sólyom város". Ebből csináltak a zsidók „Uru-Salem" változatot, ("uru" sumír/mahgar nyelven = város). Az egyiptomi fáraók magukat „Horus" földi kiválasztottjának hitték és a vállukon nyugvó „szent" sólyom jelképezte ez „Istentől" nyert hatalmat.

261

 

Bemutatom Chephren fáraó szobrát és Tutankhamon sírjában talált „Horus"-t, a „Fény Fiát" ábrázoló sólymot, melynek fején a Napkorong, karmaiban az „élet" és az „örökkévalóság" jelképei.

bjf_jkph58.jpg

De helyezzük magunkat vissza Jézus idejébe, a Jordán mellé, ahol Keresztelő János „bemeríti" az embereket a vízbe, hogy megújhodva lépjenek ki onnan. - Jézus is bemerül és „feljővén a vízből, nála nem megújulás, hanem a Rá eső „Isteni kinyilatkoztatás" pillanata ez, mert a szent „fehér sólyom" csapott le az Égből és a vállán megnyugodott. A sokaság megbűvölten látta ebből, hogy Jézus a „Nazirit" - maga a „Fény Fia", akit eddig „Horus"-ként tiszteltek és a nép leborult előtte, hiszen az Isten-küldte „fénymadár", a vállán nyugvó szent fehér sólyom jelezte, hogy Ő az Isten Fia, aki leszállt a Földre.

262

 

Csakis így lehetett ez a csodás történés, hiszen Istennek megnyilatkozása nem hétköznapi, szürke dolgokkal történik, hanem sohasem látott csodák mutatják Isten hatalmát. - Itt is, és János, aki nem volt tanúja ennek a csodának és arra sincs adat, hogy Keresztelő Jánossal beszélt volna valaha, az egyiptomi források alapján, csakis így írhatta le evangéliumában ezt a csodát.

János tehát így írta evangéliumának ezt a versét:

......láttam a Lelket leszállni az égből, mint egy fehér sólymot és megnyugovék Ő rajta." (Jn 1:32)

A XIV. fejezetben kifejtettem azt, hogy Jézus Urunk „küldetésének kinyilatkoztatása" a már halott Lázár feltámasztásával zárul. Ezzel bebizonyosodott az Ő emberfeletti Istenfiúsága.

A szent fehér sólyomnak vállán való megnyugvását viszont joggal vélhetjük a „küldetés kinyilatkoztatás" kezdetének. Ugyanis az égből lecsapó sólyom csak Isten rendeléseként szállhatott Jézus Urunkra, mint Isten szentlelkének hordozója. Valóban isteni jel volt arra is, hogy Őt a nép „Nazirit"-nak nevezze és leboruljon előtte. - E kinyilatkoztatás után következik a csodák sorozata, majd - Lázár feltámasztása után - a zsidóság „papi hercegei" összegyűlnek a zsinagógában és Jézus Urunk halálos ítéletét mondják ki. Jön nagypéntek, Pilátus, a keresztre feszítés és aztán (Jn 19:30):

Elvégeztetett!"

Az emberi testben földreszállt Istenfia utolsó szava volt ez és azután az evangéliumok így írják le a történteket:

Ezek után pedig kéri Pilátust arimatheai József (aki Jézus tanítványa volt, de csak titokban, a zsidóktól való félelem miatt), hogy levehesse Jézusnak testét (Jn 19:38)

Ő pedig gyolcsot vásárolván és levevén Őt, begöngyölé a gyolcsba és elhelyezé egy sírboltba, mely kősziklából volt kifaragva és követ hengerített a sírbolt szájára." (Mk 15:46)

Ennyi az egész, amit megtudunk Jézus temetéséről és mindezt az eddig ismeretlen „arimatheai" József végzi és a legszentebb Édesanyának az említését gondosan elkerülik az evangélisták.

Elképzelhető-e az, hogy a szintén isteni küldetésü édesanya, Mária, akinek végig kellett néznie Szent Fia szenvedését, keresztre feszítését, a sírbatételnél ne legyen jelen?....

E sorok írója ezt az „evangéliumi hiányt" Mária isteni kiválasztottsága elhallgatásának véli, vagy itt is a másításokra kell gondolnunk? - Talán végezzünk egy felderítést ebben az ügyben is.

Induljunk ki abból, hogy a „szentírás" arimatheai Józsefet teszi a történések főalakjának. Keressük meg a térképen, hogy hol van „Arimathea".

Felkutattam az összes bibliai térképet, de sehol sem leltem meg ezt a helyet. Végre az itt mindig (*)-gal jelölt, legmodernebb bibliai szótárból a következő vonatkozást böngésztem ki:

Arimathea egy város, de nem tudjuk hol van. - Nem szabad összetéveszteni a Jeruzsálemtől 6 mérföldnyire lévő Ramleh-hel. De talán azonos lehet

263

 

Joppától keletre lévő Ramathian-Zaphim-mal, ahol Sámuel próféta lakott (1 Sám 1.), de ez a hely Samaria-ban van. (*) Arimathea 219. odal)

Így tudjuk meg, hogy ez az arimatheai József a gentiles (gojiim) földről való, tehát nem zsidó. (Helyesbíteni kell Nikodémus Evangéliuma szerinti megállapítást.) Ez a „József" tehát nagyon jól ismerte Jézus Urunk Édesanyját és valószínűleg „nem vásárolt" gyolcsot, hanem a Scythopolisban készített és „készenlétben" tartott „királyi szövésű lepelbe" fektették az Úr drága testét, az Édesanyának intézkedése szerint, és az ő segítségével. - Hiszen - mint már ismertettem - a Turini Lepel anyaga azonos a pártus uralkodók részére készített különleges anyaggal, mely közönséges halandó részére nem volt beszerezhető.

Így a halotti lepel is bizonyítja Jézus királyi származását, de higgyük el és tanítsuk azt, hogy Jézust az édesanyja takarta be a lepelbe és biztosan ő volt az utolsó, aki kijött a sírból, mielőtt ez az „arimatheai" József ráhengerítette a követ arra.

De talán nem is samáriai, hanem pártus származású volt arimatheai József?.... Ugyanis ARI-MA-TI-A = a Pártus Birodalom szent neve, a hiedelem szótára szerint. Jelentése: „az örök élet népének országa."

Hát ezért volt ez a pártus József a Betlehemi Herceg tanítványa, követője és sírbatevője. Jézus Édesanyjával - Máriával - mint „földiek", együtt temették el „Adiabani" (Adiabene) pártus hercegnő Szent Fiát.

E sorok írója úgy véli, hogy a Turini Lepel történetén is változtatni kell valamit. Ugyanis az Edessa-ba való kerülése előtt biztosan Jézus Édesanyjánál lehetett. Mert helyezzük vissza magunkat az akkori valós helyzetbe. Jézust Édesanyja takarja a lepelbe és ott van, amikor a sírt lezárják a kővel és Jézus feltámad. A sír üres. Csak a lepel maradt ott, amin az Édesanya és Mária-Magdala felfedezik Jézus testének és arcának képét! Van-e olyan édesanya, aki fiának ily hagyatékát kezéből kiadja?.... Mit tesz Mária? - A szívéhez szorítja és viszi magával.... de hova?

Az evangéliumi írások nem beszélnek arról, hogy mi lett Jézus Urunk Édesanyjával és Mária-Magdalával a feltámadás után.

De „Elvégeztetett!" - A zsidók gyűlölete most a tetőfokon van. Azokat is üldözik, akik Jézus feltámadásáról beszélni mernek. A tanítványokat is halálra keresik. Minden valószínűség szerint a tanítványok Máriát és Mária-Magdalát a scythopolisi egyházi központba viszik, ahol Mária nevelkedett. Ugyanis Scythopolis nem tartozott Júdea területéhez, hanem a római fennhatóság alatti Decapolis-hoz, mint a 265. oldalon közölt térképen látható. Ide zsidókat nem engedtek be.

És Mária viszi magával fiának halotti leplét is. Valószínűleg innen is tovább mennek, a Pártus Birodalomba, ahol teljes biztonságban élhetnek, és nem kell félniük a zsidó bosszútól többé. Valószínűleg az egyik pártus főváros, Hatra volt végleges letelepedési helyük.

Ugyanis itt volt a legnagyobb egyháza és leghatalmasabb templomai a pártiai „kereszténységnek", melynek tanítása és szertartása azonos volt azzal az egyházzal, amit a jó Péter apostol Antiochiában alapított meg és ez a

264

 

szertartásában nem „áldoz", hanem az „utolsó vacsora" emlékében a hívők, akiknek „megújulásra" van szükségük, a kenyér és a bor vételével, Jézus Urunk Igéjével és az Ő kegyelméből megújulnak és erőt kapnak hibáik leküzdésére vagy jóvátételére, de nem „bűnbocsánatára". Mert a „bűn" sohasem kaphat bocsánatot. A rosszat, amit elkövettünk, azt nekünk kell „jóvá" tenni és amit nem tettünk, vagy már nem tehetünk „jóvá", azért majd megkapjuk a „vezeklés" ítéletét.... tanítja a „péteri egyház".

"Feloldozást" ember nem adhat másik embernek. Hiába visel fényes, papi ruhát és „lelkipásztorként" vezet arra, hogy „áldozd fel" Jézus Urunkat a „bűneid bocsánatára."

Ez nem Isten kedvére való.

bjf_jkph59.jpg

265

 

Tanuljunk a minden zsidó hagyományt hitéből kizáró „péteri és a pártus" kereszténységtől, hiszen ezeket nevezték legelőször a rómaiak „cristianos"-nak.

Ők így tanították: „Szeresd Jézus Urunkat - a Betlehemi Herceget - a megfeszítettet, a feltámadottat és ne áldozd fel megint, mint a zsidó sauliak, hiszen így üzen neked:

Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt." (Jn 14:14)

Kérd az Ő segedelmét és biztosan megkapod általa Urunk Istenünknek a kegyelmét!" - Ismernünk kell a „péteri kereszténység" tanítását, mert ennek, a saul-páli ideológiával való szembenállását nagy óvatossággal, az evangéliumi írások is említik és ezekből tudjuk meg, hogy:

A szíriai Antiochiában volt Péter apostol székhelye. (Antiochia Kr. e. 64. év óta Róma által elfoglalt terület fővárosa és itt volt a római főparancsnokság székhelye. Lakói nem-zsidók és a Melkizedek vallás követői voltak.) Jézus Urunk tanait tehát igen nagy örömmel fogadták és itt nagy megértésre talált a jézusi Igazság a görögül beszélő nem-zsidók között és nagy örömmel fogadták Jézus követeként Péter apostolt. Mint mondám, ezeket nevezték legelőször „christianos"-nak. (Ap.Csel 11:26).

Saul-Pál itt is téríteni akart, de ezek a nem-zsidó Christianos (keresztények) nem fogadták el az ő zsidó-gyökerű beszédét, hanem elűzték. (ApCsel 14.). Iszonyú nagy vita is keletkezett Péter és Saul-Pál között (Gal 2:11-13).

Ennek következménye volt Saul elűzése és az antiochiai, zsidógyökértől mentes, péteri keresztény egyház megerősödése, melynek első püspöke Péter volt. Az „úrvacsora" szertartásos vételét igazolja az ún. „antiochiai kehely". Képét itt bemutatom. 1910-ben találták meg Antiochiában. - Ezüstből készült, két részből - belsőből és külsőből - tevődik össze. A szakvélemény megállapítása szerint a belső kehely az, amit Jézus Urunk használt az „utolsó vacsorán" - és ez be van helyezve egy külső borítót képező ezüst kehelybe, mely az első évszázad másodikfelében készült.

bjf_jkph60.jpg

Jézus van rajta ábrázolva és tizenegy apostola - és közöttük többször látható a szent sólyom. (G.A. Eisen: „The Great Chalice of Antioch, 1923.) A képet átvettem a (*) szótár „A 142." oldaláról, ahol úgy minősítik, hogy: „A kehely értékes darabja a közel-keleti keresztény művészetnek." (Nem nevezi „jew-christian" alkotásnak.) - A kelyhet valamelyik kolostorban őrzik New York államban.

266

 

Az eddig elmondottak kiértékeléséből megtudjuk azt, hogy Jézus feltámadása után azonnal két helyen alakult ki a minden zsidó vonatkozás nélküli kereszténység:

1.) Antiochiában - Péter apostol irányítása és törhetetlen Jézus-hite által, aki nyíltan szakít a Saul-Pál-féle zsidó gyökerű ideológiákkal és „elűzi" Sault -és

2.) A Pártus Birodalomban, Ari-Ma-Ti-A földjén, ahol az ősi mágus vallás sokezer éves próféciái teljesedtek be Jézusban és Édesanyjában, Máriában. Miután pedig Mária az „Adiabani" (Adiabene) pártus királyi-hercegi családból származik, Jézust a pártusok saját vérükből emberré lett Isten-Fiának tartották, akiben valójában a „Világ Világossága", az ősi hit „En-Lil"-je szállt le a Földre.

Keressük tehát e két helyen a jézusi hagyományt és annak emlékeit, szimbólumait. Azt a keveset, amit még meg lehet találni a csaknem kétezer éves zsidókereszténység „eretnek" üldözése után.

Antiochiában van eltemetve Péter apostol. A mai „keleti kereszténység" nagyon jól tudja ezt, de a Vatikán mindenképpen Rómában szerette volna Péter csontjait megtalálni. Nem sikerült, de a Szent Péter Dómban ott találjuk Szent Péter szobrát. Mikor 50 évvel ezelőtt, még a jó Deimel jezsuita páter életében, először Rómában jártam, csodálkozva kérdeztem egy „bennfentes" egyházi kísérőmtől és barátomtól, így: „Miért fekete színű ez a Szent Péter szobor? Talán ez lenne a híres 'Fekete Péter'?" - Meglepett a „bennfentes" - tehát a vatikáni titkokat jól ismerő és Rómában nevelkedett - kísérőm válasza, amikor ezt felelte: „Ez valóban az egyház 'Fekete Pétere', - ugyanis Pál apostolt jelenti titkosan, mert ugye Péter kezében van a mennyország kulcsa és Péter utóda a mindenkori római pápa, de az egyházi filozófia Szent Páltól ered. A Bazilika is Szent Péter nevét viseli, ebbe tehát nem lehet Pál apostol szobrát tenni. Hát mi tudjuk, hogy a „fekete Péter" valójában Saul-Pált, illetőleg Szent Pált jelenti."

De menjünk vissza Antiochiába. Péter idejében ők ismerték Jézus halotti leplét és valószínűleg Máriától ide, Antiochiába kerülhetett. Az „Edessa"-ban való elrejtést e sorok írója abba az időbe teszi, mikor a Kr. e. 3. század közepén az antiochiai, volt péteri egyházba már beszivárogtak a zsidó származású és Saul-Pált követő „egyházatyák", akik aztán ezt is átalakították a zsidógyökerű ortodoxiának megfelelően. - De a Turini Lepel történetében is némi változtatást kell végezni. Ugyanis az eddigi vélemény szerint „a Lepel, mint tisztátalan temetési lepel V. Abgár király idejében Edessába került, amit Thaddeus vitt oda."

Ez egy hipotézis csupán az apokrif-evangéliumi írások alapján és a biblikusok között talán a legnagyobb vita tárgya volt eddig. Ugyanis a történést így írja le az apokrif írás:

Abgár, Edessa királya nagy beteg volt és egy levelet küldött Jézusnak, melyben kéri. hogy jöjjön el Edessába és gyógyítsa meg őt."

Írását így fejezi be:

267

 

'Hallom, hogy a zsidók ellened vannak és károdra készülnek. De tudd meg, hogy az én városom, bár kicsiny, de nemes és elég kettőnknek.'

Jézus írásban válaszol így:

'Ha majd ott leszek amellett, Aki engem a Földre küldött, egy tanítványomat majd elküldöm hozzád, hogy gyógyítson meg téged és a tieidet."

(Átvettem: „Los Evangelios Apocrifos". Editorial Catolica, Madrid, 1975. 669. oldal.)

Érdekes itt megjegyezni azt, hogy erre a levélváltásra vonatkozó literatura hatalmas. Ugyanis a hivatkozott forrás 667. oldalán 45 könyv (író és cím) van felsorolva annak bizonyságául, hogy a biblikusok miképpen vitáznak e levelek autentikus, vagy legendaszerii voltának megállapításában, de a nagyobb részük elfogadja a levélváltás valóságát és ténynek veszik azt, hogy Taddeus valóban a Jézus által írt levelet vitte Abgárnak, Jézus feltámadása után!

A másik rész viszont a „mandylionnak" nevezett, a rajta lévő Jézus-képet veszi Jézus válaszának és állítják, hogy Jézus nem írt levelet.

Mi elfogadjuk azt a döntést, hogy Jézus írt, úgy amint azt legjobban bizonyítja J. Nirschl, eképpen:

A levélváltást, mely Abgár és az isteni örökkévalóság között történt, történelmi valóságnak kell elismerni, éppenúgy Taddeus apostol-tanítványnak Abgár királynál tett edessai látogatását is, és az ezzel ellenkező állítást tarthatatlannak kell minősíteni, mert Eusebiusnak és Chorenei Mózesnek ide vonatkozó megállapításai megcáfolhatatlan értékűek." (J. Nirschl: „Der Brief-wechsel des Königs Abgar von Edessa mit Jesus in Jerusalem, oder die Abgar-frage." Mainz 1896. 336. oldal.)

Tehát nem a „mandylion" ment Edessába, hanem Jézus írott válasza. Most már nehéz megállapítani, hogy Máriától hová került Szent Fiának halotti leple. Az is lehet, hogy a Pártus Birodalom legnagyobb templomában - Hatrá-ban -volt, hiszen mind a két helyen ismerték és így nem volt szükség semmiféle emlékeztetőre, mint pl. a mai zsidó-kereszténység feszületére. Azt biztosan tudjuk, hogy a „Világ Világosságára", a soha ki nem alvó templomi „szent tűz", a soha el nem múló „világosság" emlékeztetett, melynek ébrentartását külön papi rend végezte az antiochiai „péteri egyházban" és a Pártus Birodalom templomaiban is.

A minden júdaiságtól mentes jézusi kereszténység történetének kutatásában már tudjuk, hogy az antiochiai egyház már hamarosan Péterék után, a lépésről-lépésre történő sauli befolyás hatáskörébe kerül és átalakul. Ennek oka az volt, hogy a péteri egyházak a hívők hitvilágával foglalkoztak, vagyis istenes és erkölcsös életre tanították a híveiket, Jézus útmutatása szerint, ahol a hit alaptételét Jézus e szavai képezték:

Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet." Az egyházaknak azonban semmiféle politikai kötődésük nem volt - így „védtelenek" maradtak.

Más volt a helyzet azonban a Pártus Birodalomban. Nézzük meg tehát most együtt, hogy mi volt

268

 

Jézus Urunk hagyatéka a Pártus Birodalomban

A Pártus Birodalom történetével kevés szakmunka foglalkozik. Leginkább rosszakaratú előítélettel említik azt a keveset is, amit írnak. De azt mindegyik elismeri, hogy a pártus királyok felépítették a régi sumír városokat és kegyelettel őrizték a régi káldeus hagyományokat, amit még a Biblia is bizonyít, hiszen a „három királyok" Napkeletről jöttek - mint írja. 'Napkelet' pedig Jézus idejében csak a Pártus Birodalmat jelentette, mert Palesztinától Indiáig és a déli óceántól a Kaukázuson túl, messze Északig létezett, mint Róma legyőzője, még Jézus után jó 300 esztendőn át.

Ennek a hatalmas birodalomnak uralkodói - a régi káldeus hiedelem szerint, mely azt mondja: „A földi uralkodás az Égből küldetett le" -, magukat „karizmatikus" királyoknak tartották. Vagyis olyanoknak, akik az Istentől nyert elhívással - Isten Gondviselését változtatták korláttá a népeik jólétét, békéjét és istenes életét szolgáló intézkedéseikkel. Itt tehát a Jézus-követés államvallássá lett.

Miután pedig a minden zsidó vonatkozástól mentes egyházpolitikai érdekek azonosak voltak az állampolitikaival. Jézus feltámadása utáni 300 év alatt a teljesen egyéni pártus építkezési technika és formakincs gyönyörű templomokat épített és - mint Eusebius írja - a perzsák 360 pártus-keresztény templomot romboltak le. Bemutatjuk itt az egyik legnagyobb templom romjait Hatrá-ból, ahol Jézus leple is lehetett.

bjf_jkph61.jpg

A Hattra-i templom romjai

269

 

Ez az államvallás azonban nem olyan volt, mint a júdeai, mely minden más vallást üldözött. A toleráns pártus királyok megtűrték a többi vallásokat is (júdaizmus, buddhizmus, perzsa zoroastrianizmus), de magukat Isten földi meghatalmazottjának hitték és tudták.

Miután pedig a Pártus Birodalom Vatikán-ja - a Sippar-i tudományos, hitbeli és csillagismereti központ - által hirdetett „Istenvárás" teljesült Máriában és Jézusban, továbbá, hogy a földiek részére küldött „felső világi" jel Jézus Urunk küldetésének nyilvánosságra való hozatalára és megpecsételésére is megtörtént azzal, hogy: „A Jézusra leszálló és a vállán megnyugvó szentfehér sólyom jelezte a Szentléleknek benne való megtestesülését." - Ezután nem volt kétséges többé az, hogy a „Fény Fiát" évezredek óta szimbolizáló sólyom madár valóban a Szentlélek hordozója.

Ettől kezdve, Jézus feltámadása után, a pártus királyok fejükön viselték a koronájukra illesztett szent sólyom madarat annak jeléül, hogy: Istentől rendelt hivatásuk van és a Szentlélek-adta jósággal és igazsággal uralkodnak."

bjf_jkph62.jpg

A történelem azt bizonyítja, hogy ezt meg is tették, mert birodalmukban a jólét, a szabadság, béke és bőség honolt Jézus feltámadása után még csaknem 300 évig.

Jézusra küldött „isteni kiválasztás" emlékeként vallási és politikai jelképük az itt bemutatott Szent Sólyom volt, mint magának az „Isteni Gondviselésnek" megjelenése, mely a Fény által jut a Földre. A sólyom nyakán lévő díszítés „szent" voltának jelképe.

A „Szent Sólyom" előtt látjuk a „Fény Szentháromságának" a két „standardját", vagyis „törvényt adó" szimbólumait. A csúcson lévő sólyom jelzi a Szentlélek jelenlétét, az alatta ábrázolt „Fény Anya" és a mellette - a másikon - a „Fény Fia" felett.

Az alattuk lévő két egybefont, köralakú ábrázolás az „Égi és Földi Törvény" egységének a jelképe.

270

 

- Itt mutatom be Sanaturk pártus király fejét, a szent sólyommal koronáján. Mindkettő a Hatra-i templom romjai alól került elő a következő harmadik domborművel, mely mindent elmond a beavatottaknak a Pártus Birodalom államvallásáról. De ezeket a csodálatos bizonyítékokat a zsidó-kereszténység érdekű történelemírás elrejti. A „felső világ" vezetett nyomukra.

bjf_jkph63.jpg

Sanaturk pártus király

* * *

Az alsó képen látható dombormü jelképezi az uralkodópár hivatását. Főalak a király és mellette a háttérben, a két oroszlános trónon ülő királyné. Mindkettő fején, a koronán van a „szent sólyom" a karizmatikus küldetést jelképezve.

bjf_jkph64.jpg

A király kezében az „Al-An" az „égi fokos", a „szövetség", a „munka" és a „védelem jelképe. Balkeze a kard markolatán és pórázon fogja a háromfejű kutyát (a római „cerberust"), mely fölött egy tekergő kígyó van és afölött egy skorpió.

Ékes ábrázolása ez a jobbján lévő, vallási standarddal kifejezett „államvallás" védelmezésének. - Ugyanis mindhárom dombormű a Kr. u. 2. század elejéről származik Hátrából. Ebben az időben még tombol a rómaiak kegyetlensége, a „keresztényüldözés" is, ahol a híres „császár-isteneknél" legolcsóbb az emberi élet...

A légiók útjait a keresztre feszített legyőzöttek ezrei jelzik. - így a „cerberus" tehát a római

271

 

földi istenekhez kapcsolt és vallásnak egyáltalán nem nevezhető „hivatalos kegyetlenséget" ábrázolja.

A tekergő kígyó: a Jézus-követőket üldöző saul-páli zsidó-kereszténységet jelképezi, mely békés álarccal befurakodott mindenüvé, hogy az „eretnekeket" pusztítani tudja.

A skorpió: kétségtelen és jól ismert szimbóluma a zsidóság jehovaizmusának.

A király jobbján: az uralkodói standard, mely a „Fény Fiát" ábrázolja annak jeiéül, hogy az uralkodó kötelessége általa van megszabva és az ő „szeretet törvényét" kell tovább érvényesítenie.

A királyné: kezében a királynői standard, mely a megdicsőült és a küldetését betöltő Adiabani (Adiabene) Mária emlékét vivő „Fény Szüzének" képével az édesanyákról való gondoskodás kötelezettségét bízza az uralkodó feleségére, aki szintén édesanya is és fején ott van a „szent sólyom", melyet ebben az időben már „Tur-Ul"-nak neveztek.

Ezek a bizonyosságok kiegészítik a „Magyarság Jézusa" című fejezetben írottakat. Értelmet és indokolást adnak annak is, hogy Attila királyunknak a „turulos zászló" volt a hatalmi jelvénye.

El kell fogadnunk és hirdetnünk kell azt, hogy ez a „szent sólyom" - a „Turul" - az ősi hagyományok próféciái szerint a pártus királyi vérű testben megjelent „Fény Fiát" jelenti nekünk - az ő népének, és lehet a nevünk galileai, samáriai, arimatheai, pártus, hun, avar vagy magyar, a „Világ Világosságának", a minket vezető TUR-UL-nak utódai vagyunk.

Így - a rendelés szerint - „fénylátók", a „Fény Fiai" lennénk.... de hivatást vesztve bandukolunk MA, egy idegen hagyományú lelkiségnek a nyugtalanságával. És ez mindig így lesz és marad mindaddig, míg a „Fény Fiát" - félrevezetett lelkivilágunkkal - „bűneink bocsánatára" feláldozzuk.

Úgy vélem, hogy csodálatos újdonságot képez „félrecsúsztatott" kereszténységünkben a szent sólyomnak „Szentlélek hordozójaként" való felismerése és a Pártus Birodalom uralkodóinál - általa és vele jelképezett - karizmatikus hivatástudatnak a felfedése. Ugyanannak, mint amit Dümmerth Dezső, az „Árpádok nyomán" haladva, I. István előtti királyaink sajátjának bizonyít. (Dümmerth Dezső: „Az Árpádok nyomában", Panoráma, 1977.)

A „szent sólyom" utáni nyomozásom azonban azt a következtetést eredményezi, hogy a korai és minden zsidó gyökértől és vonatkozástól mentes kereszténység - Jézus Urunk titkos szimbólumának vallotta „őt" és a Pártus Birodalomban „TUR-UL" (kisebbik fény) volt a neve.

Ugyanis 1983-ban, az anatóliai kiállításon, Isztambulban találtam egy hajdani „péteri keresztény" templomból származó képet (domborművet), amelyen a szétterjesztett szárnyú szent sólyom látható. (A 273. oldalon bemutatom) - Valószínűleg Edessa-i vagy Antiochia-i eredetű. Az alatta lévő „kopt" felirat bizonyítja a saul-páli ideológiától mentes, ún. „korai kereszténységhez" való tartozását, mert Jézus Urunk igaz és valódi alakját és nem-zsidó voltát bizonyító gnosztikus evangéliumok nyelve is ugyanaz.

272

 

- Miután pedig az oltárszerű ábrázolás felső háromszögében egy húromfogú, nagy kulcs látható, így a szent sólyom - minden bizonnyal - a „mennyei birodalomba" vezető Jézust ábrázolja, hiszen az Ő igéjét az „üdvösség kulcsának" nevezik a gnosztikus evangéliumok. Így fedi fel önmagát az az eddig eltitkolt valóság, hogy Jézus Urunk legrégibb szimbóluma nem a kereszt, sem a feszület, hanem a szárnyát széttáró, repülésre lendülő „szent sólyom", a Pártus Birodalom TURUL madara.

bjf_jkph65.jpg

Az Edessa-i sólyom

Ezt megerősíti a már kései Kr. u. 7-8. századbeli és az írországi kereszténység ereklyéjét képező sólyom is, melynek fejét a Napkorong zárja körül, a beléje illesztett és a szentháromságot jelképező három kereszttel. (Bemutatom ezen oldal alsó képén.) Ez a sólyom - az írek hiedelme szerint - Keresztelő Szt. János szimbóluma, vagyis őt jelképezi.

Mintha közelednénk a János evangéliumából idézett szöveghez. Ahhoz a valósághoz, hogy Keresztelő Szent János valóban „sólyom képében" látta a Szentlelket Jézus Urunkra leszállni és vállán megnyugodni. Ugyanis, ha „galamb" lett volna, amint az „átfésült" szöveg írja. az írek is galambnak jelképeznék Keresztelő Szent Jánost.

bjf_jkph66.jpg

Az írek szent sólyma

Ugyanis semmi indokot, történést vagy vonatkozást nem találunk a mai zsidó-kereszténység irataiban, mely őt a

273

 

sólyommal kapcsolatban említené, vagy - miként a hiedelem teszi - őt a sólyommal azonosítja és szimbólumának használja. A logikus következtetés tehát azt mondja, hogy az íreknek feltétlenül ismerniük kellett János evangéliumának - még meg nem változtatott - eredeti szövegét, ahol az van írva, hogy a „sólyom" hozza a Szentlelket Jézusra.

Ugyanis, ha nem így lenne, a sólyom feje körüli napkorongba - mely az „örökkévalóság" jelképe - nem illesztették volna be a 3 egyenlő szárú keresztel, a „Szentháromság Szentlelkének" szimbólumaként. (A képet átvettem: a „Treasures of Early Irish Art" kiállításnak a katalógusából, /Fol. 27.v./ - ahol „The Eagle, Symbol of St. John" címen van, Trinity College Library, Dublin)

Úgy vélem, hogy ezek után senki előtt sem lehet kétséges az, hogy a sokezeréves próféciákat beváltó és teljesítő Adiabani Mária fiának - a földre szállt „Világ Világának" - feltámadása után az ő „rejteki" szimbóluma a Szentlelket hozó és égbe-emelkedésre kitárt szárnyú sólyom volt. - Ez a „szent sólyom" - a Pártus Birodalom hagyatékaként - Attilánál és magyari népeiknél „Turul"-ként volt tisztelve - és mint a hiedelem szent jelképe népet és nemzetet az igazság útján vezető Istentől rendelt „irányítóul" elismerve.

Tehát a mi „Turul hagyományunk" nem egyszerű népi monda vagy mese, hanem minket a Földre szállt „Világ Világosságához", Jézushoz kapcsoló és a magyari népek lelkivilágát Istenhez emelő, hitbeli valóság. A gondviselés tudata, a jövőbenézés biztossága és nem a reménytvesztett ellankadás.

Ezt a tudatot tartották fenn bölcs mágusaink - még az I. István féle „áttérítés" után csaknem 300 éven át, amikor nemzetünk legnagyobb ünnepén - karácsonykor - a fiatalság az első „kerecseny-sólymokat" felrepíti. Fehér M. Jenő így írja le: mint az inkvizíció tanúvallomásait:

A mágushit legnagyobb ünnepe a karácsony volt. Így vallotta 1245-ben Dala fia, Undo perében Rufus segesvári polgár: „Krisztus születése ünnepén a régi magyarok a sólyom ünnepéi tartják... Ekkor a sólymokat vadászatra eresztik és sok nép viszi oda madarát, amit a mágusok megáldanak"... Amikor karácsonykor a fiatalság az első, új sólymokat felrepteti, a mágus szokott énekelni és buzdítani az ifjúságot, hogy ezeket a dolgokat soha emlékezetéből kiveszni ne hagyja"... „A solymárok ünnepén, amelyet népi nyelven 'karasun'-nak neveznek." ("Középkori Magyar Inkvizíció", Transsylvánia -Bs. As. 1956, 336. oldal)

De Fehér kimutatta azt is, hogy: „Szent István... nem tartotta kívánatosnak azt, hogy az ősi Turul 'totemjelvény', vagy nemzetiségi szimbólum, mint pogánykori hagyomány szerepeljen és jóidőre tilalmazták e név használatát." (Op. cit. 244. oldal.)

Fehér magyarázatából kitűnik, hogy a „Turul" is eretnek, az inkvizíció üldözöttje volt és a 'karasun' (mai karácsony szavunk, mint a sumír „guruson" változata) csak a nép nyelvén élt és maradt fenn.

Említettem azt, hogy a zsidók Jézus Urunkat „mágus papnak" nevezték és az evangéliumi „Belzebub" kifejezés az eredeti szöveg „átfésült" változata, mert eredetileg „mágus" van írva a görög szövegben is.

274

 

Érdemes tanításként idézni Fehér megállapításait a középkori mágus inkvizíció jegyzökönyveiben lelt adatokkal:

A 'sámán' nevet a jegyzőkönyvek soha nem említik. Minden mágust, vagy ha tekintélyes öregről esik szú 'pontifex magorum', mágus főpap néven illetik..... A mágusok osztályon kívül álló, félig kuruzsló, félig misztikus csodabogár számba mentek a középkor hajnalán és még később a 13. században is... Az inkvizítorok ezt a félig megvető kifejezést használták egy olyan vallás papjaival szemben, melyet eredetétől pogánynak tekintettek... Semmi sem hangzott előttük megvetendőbben, mint a 'mágus' név." (Op. cit. 198. oldal.)

Az inkvizíció jegyzőkönyvei leírják, hogy ezek a mágusok mily kegyetlen kínvallatásokat szenvedtek a „keresztény" papságtól, akik azt akarták kiszedni belőlük, hogy milyen az Istenük, akihez imádkoznak?.... Ma már tudjuk, hogy Jézus Urunk Igéjét hirdették az Ő „szeretet-vallásának" hűséges papjai, a „mágus papok", miképpen a Megfeszített volt az is, aki erőt adott az Ő hűséges követőinek, akiken beteljesült jövendőlése, amit az Őt - minden korban és időben - követő tanítványainak adott, mondva:

A gyülekezetekből kirekesztenek titeket; sőt jön idő, hogy aki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik." (Jn 16:2)

Érthető és indokolt tehát az, hogy a „kirekesztett", de hitéhez hűséges magyar őseink a „szent helyeken", ligetekben, berkekben gyűltek össze és szeretet-vendégségben ünnepeltek. Szegények voltak, mert a faluk, földek, birtokok mind az idegen és zsidó-keresztény egyháznak a tulajdonában voltak és őket szolgaságba taszította az az „új hit", amelyik a feltámadt Jézust minden nap „feláldozta." - Anonymus úgy írja, hogy „áldumást tartottak". Vagyis ették a közösen megsütött lóhúst. A mai ember csodálkozik ezen, mert most a marhahús a főeledel. A mi hun-avar-magyar őseinknek hatalmas lótenyésztésük volt és százszorta több lovuk volt, mint marhájuk. Így a nép-eledel a lóhús volt. Amikor azután I. István rákényszerítette a népre az „új hitet", azzal bizony a szolgaság szegénysége is ránk jött. A szegények örülhettek, ha lóhús jutott nekik, de szívesen ették, mert ez is a „hagyomány" teljesítése volt. Talán ezért nevezi szörnyű bűnnek a lóhús evését a Thúróczy Krónika. (Chronica Hungarorum 39. fejezetben.)

De nem „áldoztak" még lovat sem őseleink. Én biztos vagyok abban, hogy ez a szeretet-vendégség egybe volt kötve a megújhodást, újraéledést adó és Jézus emlékében megőrzött „úrvacsora!" szertartással. De ezt is „rejteki" módon, tehát titkosan végezték, úgy, hogy az inkvizítorok nem tudtak rájönni. Az „áldomás" mindig borral történik. A „bor vétele" és a mágus pap által való kiszolgáltatása tehát az áldomás kiegészítője volt. A tanúk úgy vallották, hogy ettek is és ittak is utána.

A probléma a „kenyér" vételében volt, mert az egymás utáni „kenyértörést" pogány vallási ceremóniának minősíthették volna az inkvizítor, zsidó-keresztény papok. Ekkor keletkezett a pogácsa. Az „élő kenyér", amit a mágus papnők kosarából vett ki mindenki, mialatt a mágus-főpap (pontifex magorum) énekelve imádkozott. Titkos és Jézust követő istentiszteletek voltak, tehát ezek

275

 

az „áldumás"-ok az Isten szabad ege alatt, ahol az égbolt képezte isten templomának a tetejét.

De ezek az „áldumás"-ok is valószínűleg valami szent időponthoz voltak kötve. Ahogyan „gurusun-karácsonykor" a Szentlélek madarát, a Naphoz emelkedő kerecseny-sólymokat repítették Jézusra való emlékezésként, valószínűnek tartom, hogy az áldumás húsvétkor, az „utolsó vacsora" emlékére volt megrendezve.

Másik lehetőség a „pünkösdi király" választása lehetett, amelybe már az idegeneket kiutasító László királyunk (Szent László) köré fonódó legendák is belekapcsolódtak, és így az „új vallás" által szentté avatott, de a nép lelkében igaz magyar királyként élő és a népet védő királyunk dicséretének köpönyege alatt végezhették, a mulatság és öröm melletti istentiszteletüket is.

Sajnos csak egyetlen vagyok a történelmünkkel foglalkozók között, aki Szent István előtti magyar vallásunkban, a Magyar Hitben, jézusi örökséget lát. És ez azért van így, mert ismerem a Pártus Birodalomnak 500 éves történetét, melyből csaknem 300 esztendő a Kr. u-i időbe esik. - Sok jóakaratú és az igazságot kereső munkatárs azért nem jut a helyes eredményhez, mert a Pártus Birodalom helyett Perzsiát emlegetnek és a perzsák vallásából akarnak valamit átszűrni őseink „fénylátó" hitébe. Ismerjék meg a pártusokat, akkor Jézusunkat is látni fogják!

* * *

És most, amikor itt az A-DI-A-BA-NI nevet elemzem, hirtelen támad -megint önként - egy gondolat, melyet hallok is. Így mondja:

Téged kötelez az, aki idáig hozott, óvott, vezetett, azért mert te „BA-DI-NI" vagy."

Elmélkedve ezen, most úgy érzem, hogy az „A-DI-A-BA-NI a „Törvényadó Pártos Herceg" mellett e könyvbe foglalt írásaimmal én csak egy majdnem 2000 évvel későbbi „BA-Dl-Nl" ,vagyis „törvényre mutató" vagyok. De köszönöm Jézus Urunknak, a „Pártus Herceg"-nek azt, hogy ezt a hivatást így reám bízta! Igyekszem tehát mindent bizonyítani, melyet az Ő hagyatékának vélek.

Az elmúlt 2000 év alatt azonban hagyatékát nemcsak a vallások, hanem a világuralmi törekvések is kisajátították céljaik elérésének érdekében - a maguk módszereivel.

Tekintsünk bele ezekbe a szakadékokba is.

276

Megjelent: 2869 alkalommal Utoljára frissítve: 2013. Február 20., Szerda 06:49

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 361 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.1%Canada 1%
Romania 6.2%Serbia 0.8%
United States 3.8%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.9%Australia 0.2%
Ukraine 2.8%France 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.9%Czech Republic 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.2%

Today: 603
This Week: 1673
Last Week: 4738
This Month: 14692
Last Month: 20941
Total: 1585157

Belépés