Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

V2017May28

2008. Május 19., Hétfő 02:12

A káld-pártus hagyomány és a magyarok Jézus-vallása

Írta:  Badiny Jós Ferenc
Értékelés:
(14 szavazat)
A KÁLD-PÁRTUS HAGYOMÁNY ÉS A MAGYAROK JÉZUS-VALLÁSA Badiny Jós Ferenc Figyelj a külső hangokra, ha nem hallod a belsőt Figyelj a belső hangokra, ha nem hallod a külsőt Ha látod a Fényt, pedig csukva a szemed Ha látod az Utat, hol tovább kell menned Hát indulj el, ne késlekedj Fény mutatja, merre járj Most indulj el, ne késlekedj Mert az Útra rátalálsz Mely Örök és Végtelen. (Szörényi Levente: Végtelen úton... 1986)

bjf_kaldpartus

A KÁLD-PÁRTUS HAGYOMÁNY ÉS A MAGYAROK JÉZUS-VALLÁSA, PDF

Egyházalapítás

 Badinyi Jós Ferenc: A Káld-Pártus hagyomány és a magyarok Jézus-vallása - részlet

 Atilla szent koronája

 A szakemberek között élénk vita folyik a Szentkoronánk történetéről. Ma már tudjuk, hogy nem két koronából rakták össze, amint a római egyház tanította, hanem egységesen készített, ötvösi remekmű, az „ATYA-ANYA-FIÚ" Szentháromság legtökéletesebb ábrázolásával. Érdekesen ír róla dr. Pap Gábor, amint „Szent Csillagnak" nevezi, mely „a szkíta ősbölcsességen keresztül jön le a teremtés forrásából... egy üdvtörténeti program, amely csak szkíta-utód királynak szólhat". (Pap Gábor: „Angyali Korona, szent csillag" (1996. 21. Oldal.)

 Sokszor felmerült bennem az a gondolat, hogy talán Atilla szkíta-hun nagykirályunknak készült...? Talán akkor akarta fejére illeszteni, amikor Rómát és Bizáncot legyőzve vissza akarta állítani a Jézusban megújult, szkíta ősbölcsesség hitvilágát, Skytianusz és Mani szervezeteinek a felélesztésével. Lehetséges, hogy Aetius is „beavatottja" volt ennek a tervnek. Ugyanis más indoka nem lehetett Valentius, római császárnak arra, hogy orvul megölesse. (Érdekes itt megjegyezni azt is, hogy Aetius származásáról, családjáról semmit nem közöl Róma.)

Atillára vonatkozólag van még egy fontos adatunk is, melyet IMRE Kálmán munkatársam szívességéből közölhetek, nevezetesen az, hogy:

 „Izgató kérdés a krónikás azon megjegyzése, hogy Atilla „Engadiban nevelkedett", mivelhogy ENGADI csak egy található térképen és ez a Holt-tenger nyugati partján fekszik, azonos távolságra Jeruzsálemtől és Aradtól, nem is messze az esszeusok vagy esszenusok fő fészkétől, Qumrantól”

 Itt a Palesztinában lévő „ARAD"-ról van szó, és azt is tudni kell, hogy Atilla „királyi cserefiúként" volt a római császárnál, mialatt a római herceg - Aetius - a hun-király udvarában nevelkedett. Így kerültek Atilla és Aetius (Éciusz) szoros barátságba. „Engadi" tehát Atilla idejében a Római Birodalomhoz tartozó terület és így is mondhatjuk - „zsidótalanított" terület volt, ahol Péter apostol által alapított ún. „antiochiai" gyülekezethez tartozók éltek. Vagyis ezek is a Saul-Pál-féle zsidó-kereszténység visszautasítói voltak, tehát az ortodoxia „eretnekei". Ha Atilla itt nevelkedett, akkor kétszeresen volt „Jézus­hitű". Születésénél fogva, mint hun-királyfi és a mai „kopt-kereszténység" őseinél is a saját vallását élhette Engadiban. De valószínűleg a kaukázusi hun-testvéreit is meglátogatta, és Edessaban is járt, hiszen útjába esett és azért küldte királyi apja a rómaiakhoz, hogy a római és a velük szomszédos „hun" területeket és népeiket megismerje.

 Ezek az adatok váltották ki belőlem azt az elgondolást, hogy a mi Szentkoronánk Atillának készült. De tovább is megyek a feltételezésben. Mondom: Atillának és a Szentkoronánk készítőinek ismerniük kellett a mi Ó­szövetségünket, a „Fokos Teremtését" és „En-Lil szentkoronájának az EM-BAR fejére való helyezését" úgy, amint azt a káldeus bölcsek leírták. Ugyanis ez a Pap Gábor által említett „szkíta ősbölcsesség, mely a teremtés forrásából jön". Jobban mondva: csakis ez, mert NINCS más ős-okmányunk a ma sumírnak nevezett szkíta bölcsességről. Így lett a Szentkoronánk az ősi „SI-hagyomány" üdvtörténeti bizonylata a szkíta-pártus vérrel testet öltött Üdvözítőnk akarata és tőrvénye szerint örökítve meg a Tudást és az Igazságot.

 A zsidó-kereszténység Rómája talán tud valamit erről és azért hever MA Szentkoronánk egy múzeumban, mert a római egyház egyáltalában nem tartja „szentnek" és még ma is fél a „szkíta ősbölcsességet" megújító nem zsidó Jézustól - a Pártus Hercegtől, aki feltámadt és „Fény Fiaként" itt hagyta örök valóságát a Turini Leplen.

 Tudáskincsünkként tehát be kell sorolnunk a „SI-hagyományunkba" Szentkoronánkat és a Turini Lepel Jézus Képét is, mert ezek az élő bizonyítékai a káld, vagy szkíta ősbölcsességünk létezésének és Jézus Urunk általi megújításának.

 Hatalmas kincs és erő birtokosai vagyunk így, mint az isteni üdvterv beavatottjai... és így válik a Nemzetszolgálatunk Istendicséretté, Mindenhatónk és Szentfia akarata szerint.

„Én és az Atya EGY VAGYUNK"!!!

 

Elmélkedjetek, Testvérek, és e szavak alapján vegyétek számba a Magyar Múltat.

 Ebben a Pártus Birodalom története őstörténetünk legérdekesebb szakaszát képezi éppen azért, mert a Jézusi magvetésnek itt volt a legbővebb aratása. Miután innen szakadtunk ki mindnyájan és Dentu-mahgaria népe is, akik a Pártus Birodalmi államvallást, a Jézusi hitet vallották és hitték az Úr Jézus, mint Mah-Gar-Ember-Fia - Népének történelmétől el nem választható.

 Ő nem „csak" vallási tartalom, hanem Istenfiának lelkével Mah-Gar testet öltött valóságos ember, aki életével, beszédével, tanításával és Törvényével Népe történelmében a legfontosabb fejezeteket alkotta meg.

 Ne felejtsétek el, hogy a júdai-kereszténység azzal okolta meg a júdai népnek más népek felett való uralmát és „kiválasztottságát", hogy a vérünkből lett Isten fiát zsidó-fajúnak tanította és hirdette.

Csakis Jézus Urunkkal sikerült annak a népnek részére, melyet az Úr „hazugnak és hamisnak" nevezett, a világ összes júdai-keresztény népei felett uralkodó „nemzetségi ideológiát" kialakítani.

 De az Úr Jézus nem volt júdai. Ő a Mah-Gar népből született, a mah-gar nép vérével és testével járt emberként a földön, így hamisítás ez a judai ideológia.

Ö a miénk és akkor a Magyar Nemzetséghivatásra való rendelése nem lehet kétséges.

 Minket - a Magyar Nemzetcsaládot - az Úr munkára választott ki. Magyar történelemmé tette azt a feladatot, amit adott nekünk és ez az Ő Törvényének hirdetése, tanítása és alkalmazása. Ezért nem hagyott minket elpusztulni annak ellenére, hogy megérdemeltük volna, hisz csatlakoztunk azokhoz, akik az Isten-Fiából, a Magyarok Istenéből „bűnbakot" csináltak és egyszerű „bűnbocsánati alanyként" használtuk Őt is és emlékét is.

Kezdjünk hát a munkához! A Magyar Nemzetcsalád Istenszolgálatának Szent Öntudatával tömörüljünk az Ő követésében. Fogjunk össze és Tudásunk hatalma majd megadja a Magyar Nemzetcsalád részére a SI-Hagyomány diadalát, - a „láthatatlan korona ékesítését", amely nekünk az Úr áldása, magunkra ébredésünk, Nemzetcsaládi erőnk, tudásunk és igazságunk glóriája és majdan az Ország is - a mi Földünk - a Kárpát-medence, amelyet Ő nekünk ígért és adott.

 *     *     *

A Magyar Hitben való összeállásunkban vegyétek hát így át és tudatosítsátok magatokban a

PA-IDEOLÓGIA szent kötelességét,

a TE-HAGYOMÁNY igazságának iszonyú erejét

és a SI-HAGYOMÁNY tudáskincsének uralkodó hatalmát.

Ha ez a három összetevő a Magyar Népben tudatosul, akkor a Magyar Nemzetcsalád el van készítve hivatásának betöltésére, amit el kell végeznie. Ezzel a tökéletességgel pedig hivatásában visszanyeri ősi vezető szerepét korunk felfogása szerint. Tehát most nem a „szkíták királyi törzseként" vezet, hanem mint a Jézushitű nemzetcsaládok PA-TE-SI-je, az Úr Jézus által megerősített 5000 éves írás rendelkezése szerint indul az új ezer évre, az 5000 éves szentírást betöltve így:

„ÚR OLTÁRA VAGY TE - EMELD FEL A FEJED!"

 Eddig az írás és ez nem egyszerű üzenet. Nem felhívás és nem tudományos felvilágosítás.

Ez a Magyarság SZENTÍRÁSA.

Magyar egyház

A kozmikus úton haladók mindegyike szükségesnek tartja egy MAGYAR Egyház létesítését... Magyarországon. Hivatkoznak sokan arra, hogy a jelenlegi magyar törvények szerint:

„Száz ember minden érdemi kontroll nélkül, jogi szempontból azonos egyházat alapíthat, mint a katolikus vagy református egyház."

Tehát „száz" aláírásos kérvényt kell az illetékes „vallásügyi" minisztériumhoz benyújtani, az előírt egyéb formaságok betartásával. Ez meg is lenne könnyen. Az egyetlen nehézsége a mi ügyünknek a jelző szónk: „MAGYAR". Ugyanis rögtön visszavágnak a mai hatalmasok azzal a kérdéssel, hogy: „Akkor a jelenleg Magyarországon működő egyházak nem „magyarok"...? Azt nem mondhatjuk a kérvényben, hogy azok „júdai-keresztények" és mi „mások" vagyunk. Tehát a hivatalos létesítésnél feltétlen el kell hagyni a „magyar" szót. Igen, de akkor hogyan lesz mégis „Magyar Egyház"? E sorok írója javasolja egy bölcs fedőnév használatát és a „Boldogasszony Gyülekezete" elnevezés alatti tömörülést. A „bölcseknek", akik az indulást végrehajtják, biztosan indokolást kell adni a kérvényben arra vonatkozólag, hogy valójában mi is az a „tartalom" mely indokolja egy új „szekta" (mert szerintük csak az lesz) létrehozását. Itt javasolnám az „ATYA-ANYA-FIÚ" Szentháromság bevezetésének szükségességét hangsúlyozni és a jelenlegi „kereszténység" hiányának feltüntetni, mert már az ún. „pogány" magyarok ősvallásában is szerepelt az ősvallás Istenasszonya, akit azonosnak vélünk a Magyarok Boldogasszonyával.

Azonban ezt az elhatározást meg kell előznie a kozmikus úton haladó „bölcseink" tanácskozásának.

Vagyis okosainkat kell összehívni egy „zsinat-féleségre", ahol a hivatalosítása ügyek mellett rögzítve lesznek ennek a „Magyar Vallású" Boldogasszony Gyülekezete nevet viselő „EGYHÁZ"-nak az alaptételei. Vagyis ebben a könyvben felsorakoztatott adatok kiegészítendők lennének egy „Kozmikus­teológiai Bölcsész Kutatócsoport" megállapításaival. Ez a „kutató-csoport" azután átalakulna „Kozmikus Teológiai Bölcsész" Tanszékké azzal a céllal, hogy kiképezze a Gyülekezet Tanítóit.

Ugyanis meg kell találni azt a Jézusi módszert, mely szerint NEM püspökök vagy főpapok „rendelkezése" szerint működtetjük az egyházba tömörült fényben-állók közös vallását, hanem a „tudás" tudós-bölcsei vezetik a hívőket az „Úton, az Igazság és Élet" Ura felé.

De a létesítés és az előrejutás a fejlődés anyagi részét is valahogyan meg kell oldani. Ezért szükséges a „történelmi honossághoz" kötöttség bizonyítása, valamint annak bizonyítása is, hogy a megalapított „Boldogasszony Gyülekezete" közfeladatot vállal át és akkor az államtól megkapja az elismert, az egyházaknak járó költségvetési illetményt.

Nehéz dolog tehát ebben a megcsontosodott júdai-keresztény világban kinyitni a nemzsidó Jézus Urunkhoz vezető kaput, mert bizony oly bátor „prédikátorokra" van szükség, mint az a bizonyos „negyven" volt, akit gályarabnak adtak el az akkori jezsuiták. Ezért nagyon meggondolandó az indulás formája.

Van másik módszer is. Egyik: a „2 x 2 = 5". Vagyis mindenki magához kapcsol „két" hívőt. A hozzám kapcsolt „kettő" mindegyike ugyancsak „kettőt" köt magához és ez a tanítás útja is, valamint a híradás is.

A „titkos társaságok" módszere is használható. Ugyanis ők ezt az „eretnekként üldözött" gnosztikusoktól vették át, ahol a tudás és az igazság, a Jézusi Igazság közlése és megtartása volt a cél és csak a „beavatottak" (a minden titkot ismerők) írtak le mindent és vezették a hűségeseket az „ahogy lehet" helyzeti alkalmak szerint.

Most lenne szükség egy prófétára, talán olyanra, mint Mohamed volt, hogy ő is leírjon mindent, mert nehéz az átállás a zsidó-kereszténység „szentírásának" hiedelméből. A keleti ortodox egyházak megoldották a „nemzeti" vallás problémáját, hiszen eddig nem ismerték el a római pápa fennhatóságát. Minden „szláv" nemzetnek meg van a saját „pópája". Az oroszoknak - orosz, a szerbnek - szerb és az oláhnak - oláh, akik a „szentírás" magyarázata előtt, a nemzeti öntudatra nevelik népüket. Mindezt pedig a zsidóság felmagasztalása nélkül.

Ezzel teljesen ellentétesek a magyarok egyházai, mert akár katolikus, akár protestáns legyen az, mindegyik „teológiája" az „ó-szövetségnek" nevezett zsidó történeteket és legendákat illeszti be a „hitébe", és a papok minden erőlködéssel akarják ezeket a szövegeket drága Üdvözítőnkkel, Jézus Urunk tanításaival összehangolni. Vannak sokan, akik ezeket a történelmileg nem ellenőrizhető és legkevésbé bizonyítható bibliai történéseket, legendákat stb. csak „zsidó mitológiának" nevezik és így hozzák a köztudatba annak érdekében, hogy megmaradjon. Nem „szentírás", hanem csak mitológia, amit el is lehet hinni, hogy valóság. A cél tehát mindenképpen az, hogy ezek a zsidóféleségek megmaradjanak.

A mitológia síkján pedig mennyivel előnyösebb helyzetben van a Magyarság, hiszen a NIMRUD-ig érő mitológiánk évezredekkel előzi meg a biblikus leírásokat, és ezek egyenes vonalban viszonylanak Jézusunkhoz és drága Édesanyjához, a mi Boldogasszonyunkhoz. Le is írom ezt a „mitológiát", mert majd kiderül róla, hogy őstörténelmi valóságunk.

Urunk-Istenünk rendelése szerint a káldeusok Istene - ÉN-LIL - nevezte fiának „NIB-ÚR"-t, kinek nevét a biblikus sémi-népek írták így: „NIMRUD". Ez a neve maradt meg a zsidó mitológiában is, miként az ő „szentírásuk" mond,~ a: „Hatalmas vadász az Úr előtt, mint Nimrud... a Sineár földjén". (Móz. I. 10., 9-10.)

NIMRUD, nemzeti ősünk nevével ismeri a mitológiánk az Orion csillagképet. Mitológiai értelmezés szerint tehát:

„Isten (ÉN-LIL) az Orionban lakó Fiát leküldte a Földre, aki uralkodott a „SINEÁR" földjén.” Azóta bizonyítást nyert, hogy ez a „Sineár" azonos Káldeával, vagyis a ma Sumeriának nevezett területtel.

A mitológiánkban ez volt az Isten-Fiának az „első" leküldése Földünkre. És NIMRUD uralkodott a Földön és feleségül vette a tündérszép „EN-É(h)"-t. Ez ékírással van leírva az ún. sumír-mitológiában „INNANA leszállása" címmel közreadva. Lényege az, hogy ez a NIMRUD, akit a mindent kisajátító sémita népek GILGAMES-nek neveztek el, nagyon megtetszik a NAPISTEN leányának - INNANA-nak-, akit „IL-AMA"-nak is neveznek az ékiratok. (Itt találjuk meg a későbbi magyar mondavilág „Tündér IL-ONÁ"-ját.)

INNANA megszereti Nimrudot és kéri Apját, hogy leszállhasson Nimrudhoz a Földre. A NAPISTEN azt feleli: „Akkor a Földnek a törvénye szerint kell élned és holtoddal az alvilágba kerülsz, ahová az én fényem nem ér le. Így segíteni nem tudok rajtad." INNANA mégis leszáll a Földre. Feleségül megy Nimrudhoz és két gyermeket is szül neki. Itt kapcsolódik össze ezzel a mitológiával a magyar mondai-hiedelem, mert Innana két gyermeke: „HUN-ÁR" és „MAG-ÁR". Amikor INNANA meghal, vagyis „leszáll az alvilágba", két fiának szeretete emeli ki át onnan és újraéledve GÍMSZARVAS-ként vezeti két fiát a „boldogság földjére.

Mi a lényege a mitológiának?

1. Az „Isten-Fia „embertestet ölt a „KUS"-i nép vérével. Miután elvégezte azt, amit Istenünk-Urunk, a TE-RAM-TU reá bízott, visszatér égi honába.

2. A Napisten leánya, INNANA, akit a későbbi ékiratok „BAU-DUG­ASAN" néven ismernek, leszáll a földre, embertestet ölt és megszüli a HUNOK és a MAGYAROK ősfiát (nemzetségét). Az isteni üdv-terv szerint Hazát is ad nekik, a boldogság honába vezetve őket.

Amikor a gonoszság legnagyobb lett a földön, ez a „mitológiai" történés megismétlődik. Az „ISTEN-FIA" embertestet ölt a hun-magyar-pártus nép vérével. Ugyanúgy, mint NIMRUD-ról írja a héber mitológia, mert NIMRUD „KUS-fia" lett emberként és a káldok-hunok-magyarok-pártusok is mind „kus­ok". A változatlan isteni üdv-terv szerint az ősi „Anya-Istennő" - BAU-DUG­ASAN - mint „BOLDOGASSZONY" is testet ölt ADIABANI-Mária pártus hercegnőben, aki emberi Édesanyjává válik a vérével embertestet öltött Isten­Fiának, „Jézus Királynak - a Pártus Hercegnek".

Az „isteni üdv-terv" ezen második szakasza pedig mitológiának nem nevezhető, mert Jézus Urunk és Édesanyja élete valóság.

Elmélkedjünk azon, hogy milyen szépen tudnák az elmondottakat egy igaz „szentírásba" foglalni a Magyar Lelkületű teológusok. Olyanok, akik a tudás és az igazság szolgálói. És milyen más ez a „mitológiának" nevezett és szeretettel telített ősiség annál, mint amit a mostani zsidó-kereszténység „ó-szövetségében" lévő népgyilkolások, öldöklésre szólító „Isteni rendelések" tartalmaznak.

Hiába mondta a scyhopolisi főpap - BASILIDES - és utána ORIGENES azt, hogy: „Jézus igehirdetését és tanítását nem lehet és nem szabad a zsidó szellemmel összekeverni." (Lásd: Igaz Történelmünk Vezérfonala Árpádig 391. oldal.)

Összemosták a kettőt azokban az írásokban, amit „evangéliumnak" nevez a zsidó-kereszténységünk és minden egyháza „szentírásnak", vagyis „ISTEN IGÉJÉNEK" hirdet. Ma is ebben a szellemben oktatják a népet a papok és bizony ebből a környezetből kell új életre támadni a Magyarságnak - ha MAGYAR VALLÁS-t akarunk követni, és Jézus Urunk által hirdetett „IGAZSÁG"-ot átvenni, hogy - miként Ő mondta - általa, az Igazság által szabadok legyünk.

De itt is van egy kiindulási támaszunk. A római pápa önmagát Péter apostol utódjának nevezi, és arra hivatkozik, hogy a római Szent Péter-katedrálisban és a római egyházban folytatódik a Péter Apostoli Tanok hirdetése. De mindnyájan jól tudjuk, hogy ez nem igaz, mert az egész zsidó-kereszténység ún. „szkolasztikus filozófiája" Saul rabbi, alias Pál apostol által kitalált ideológián alapszik.

Itt az ideje, hogy betekintsünk - ismét együtt - abba, hogy milyenek is voltak valójában: Péter apostol tanai.

Péter Apostol Tanai

Így mondta Péter:

„NEKÜNK AZ IGE ÉS A TÖRVÉNY - JÉZUS! "

A Jézusi Igazság Megtalálásának kegyelmes áhítatával fogunk hozzá e tanok közléséhez, melyek valóságban az Úr Jézus által alapított Egyház fundamentumai... vagyis a MAGYAR HIT ALAPJAI.

A Péter Tanok megértéséhez szükséges az elnevezések helyes értelmezése. Szaknyelven mondva - ennek a tanításnak is meg van a maga „vocabulario"-ja. Így:

1. Az Úr Jézus is és Péter is különbséget tesz „izraelita" és „júdai" között, minek következtében: Jézus idejében izraelita elnevezés alatt nem értendő júdai - azaz zsidó. (L.: KIG. III. 297. oldal.)

2. Amikor Péter a „TÖRVÉNY"-ről beszél - magát az Úr Jézust és az Ő tanítását érti és sohasem a mózesi törvényt, vagyis a zsidókét.

Péter Apostol „KÜLDETÉSI KIJELENTÉSÉNEK" töredékei

(Az alábbiakban közölt Péteri Tanításokat valóban Péter szájából elhangzottnak ismeri el a Kr.u. 180-ból származó Gnosztikus Herakleon és maga Origenes is.)

„Az Úr szól feltámadása után nemzettestvéreihez:

Tizenkét tanítványt választottam számotokra, mivel méltóknak találtam őket, hogy világgá küldetésetekkel a földkerekségen hirdessétek az emberek­nek az igazságot, azért, hogy van egy Isten, azáltal, hogy a belém (Jézusba) vetett hit által kinyilatkoztassátok a jövendőt azért, hogy akik meghallják és hisznek, megmentessenek.

*     *     *

 Ismerjétek be tehát, hogy Egy Isten van, aki mindennek kezdetét alkotta és aki a Vég felett rendelkezik. Aki láthatatlan, de mindent lát. Aki megfoghatatlan, de mindent átfog. Aki igénytelen, de mindenkinek szüksége van Rá. Akinek akaratából létezik a felismerhetetlen, a mindig létező, az elmúlhatatlan, a más által nem teremtett, aki hatalmával mindent teremtett.

Ezt az Istent ne tiszteljétek görög módra. Mert (a görögök) tudatlanságba sodródva az Isten ismerete nélkül anyagból, amelyek használata felett nekik teljhatalmat adott: fából és kőből, ércből és vasból, aranyból és ezüstből, a használatukra szolgáló anyagokból - alkottak; abból, ami létüket szolgálja, készítettek és ezt tisztelik. Azt is, amit Isten eledelül adott nekik; a levegő szárnyasait, a tengerben úszót és a földón csúszót. A földműves négylábú barmán kívül a vadat, ürgét és egeret, macskát és kutyát és majmot és ezeket tisztelik. Azután élelmüket áldozzák, halottat a halottnak, miként isteneknek és ezzel hálátlanok lesznek Istennel szemben, mert ezek által megtagadják létét.

De ne tiszteljétek az Istent zsidó (júdai) módra sem. Mert ezek is - azon csalárd kábulatukban, hogy csak egyedül ők ismerik az Istent - tudatlanok. Mert angyaloknak és arkangyaloknak szolgálnak, meg a hónapnak és a Hold­nak. És ha a Hold nem világít, nem ünnepelik az ún. első szombatot (Sabbath)."

(A felsoroltakból kivehető, hogy Péter úgy bírálja a zsidók hitének „tudatlanságát", hogy az Istent dicsérni nem az Újhold tiszteletével, sem a kovásztalan kenyerek napjával, sem a sátoros ünneppel, sem a „nagy engesztelő nappal", hanem szeretettel és imádsággal kell.)

*     *     *

„Ezért tanuljátok és őrizzétek meg tisztán és szent-tanként mindazt, amit átadunk Nektek.

Ezzel Istent tisztelitek az új módon - a Jézus által.

Mert a görögök és zsidók bölcselete elavult. Azért hát Ti vagytok a „harmadik nemzetség" - az Urat tudással tisztelő Jézus-hitűek.

AZ ÚR JÉZUS MAGA A TUDÁS ÉS Ő A TÖRVÉNY IS!"

*     *     *

„Az olyan lélek, aki törekszik, közel van Istenhez.

Gazdag az, aki sokakon könyörül meg és Isten követésében ad abból, amije van. Mert Isten mindenkinek mindent megadott abból, amit teremtett. Ezért gondoljátok meg ti gazdagok, hogy szolgálnotok (adnotok) kell, mert többet kaptatok, mint amire szükségetek van. Lássátok be, hogy mások hiányában vannak annak, amiben fölöslegetek van. Szégyelljétek magatokat, ha idegen javakat tartotok meg. Kövessétek Isten nagylelkűségét, akkor nem lesz senki sem szegény."

*     *     *

Az Egyházalapítás

Nyilvánvaló, hogy a Péteri-Egyház alapítója az Úr Jézus (Mt. 16, 18.) és Ő nevezi ki Pétert Egyháza főnökévé. A tizenegy tanítvány részére utolsó utasításait és rendelkezéseit valahol Galileában a „hegyen" adja (Mt. 28. 16.), ahol tanítványai utoljára látták Őt a feltámadás után.

Kövessük most Péter útját!

Galileából Jeruzsálembe tér, de a nagy synhedrium többször bebörtönzi és Péter eltűnik Jeruzsálemből. Több mint tíz évig nem tudunk róla semmit, de Kr.u. 40-ben Szíria fővárosában, Antiókiában alakul meg az első egyházközösség, amelyik mentes a zsidóságtól. Zsidókat nem nevezik a rómaiak pogány­keresztényeknek és a „názári" vagy „galileai" elnevezés helyett ezekre használják először a „christiani" nevet, és ezzel különböztetik meg az ide tartozó Jézus-követőket a Jeruzsálemi központ zsidó-keresztényeitől.

Ahogyan Jeruzsálem lett a központja az evangélium zsidók között való terjesztésének, úgy Antiókia a kiindulási pontja a nemzsidók Jézus-hitének és innen indult ki - Péter vezetésével - az a törekvés, hogy a Jézus-hit teljesen megszabaduljon a szűkkeblű zsidóság bilincseitől. Már erős az Antiókiai gyülekezet az első apostoli gyűlés összehívásának idején - Kr.u. 47-ben - és ennek a zsidómentes gyülekezetnek a hatalmára támaszkodik Péter Apostol, amikor szembehelyezkedik Saul-Pál által követelt állásponttal, és a nemzsidó Jézus­hitűeket mentesíti a mózesi törvények elismerése és követése alól ezekkel a szavakkal: „Most azért mit kísértitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhattunk...?" (Ap. Csel. 15, 10.)

Az evangélium szerint Péter itt elhangzott szavai: „Isten régebbi idő óta kiválasztott engem mi közülünk, hogy a pogányok az én számból hallják az evangéliumnak a beszédjét és higgyenek." (Ap. Csel. 15, 7.) nyilvánvalóan megerősítik azt, hogy Péter az Antiókiai Egyház feje, és helyes az a történelmi megállapítás, hogy a jeruzsálemi központ első vezetője a zsidó Saul rabbi és utána a zsidó Jakab volt.

Érdekes véletlennek nem mondható az a hasonló eset, hogy a római egyház okmánytárából éppen úgy eltűntek a Péter-Tan iratai, és Péter apostolra vonatkozó minden történelmi adat, miképpen az I. István korabeli, és erre a „nyugatbahelyezésre" alapított római térítés fosztotta meg a Magyarságot ugyancsak minden történelmi adatától és okmányától, amelyik Honfoglaló és Honalapító NAGY ÁRPÁD utódainak uralkodására vonatkozik. A rovásfáktól is!

Miután azonban az evangéliumi iratok között szereplő „két" levelet Péter Apostol a „Poptusban, Galatziában, Kappadociában, Ázsiában és Bithiniában elszéledteknek" írja, és ez a terület magába foglalja Kis-Ázsiát, a Káspi-tenger déli részét és az egész Pártus Birodalmat az Indus völgyéig - biztosan állíthatjuk, hogy Péter Apostol tökéletesen elvégezte a Jézusi megbízatás küldetésének munkáját és hirdette az Úr Igéjét a saját Népe között, akiket akkor „scytháknak" neveztek görögösen és akiknek nyelvét beszélte is.

Mert nem a zsidóknak, hanem a nagy Mah-Gar Népnek mondja így:

„Ti pedig választott Nemzetség, királyi papság, Szent Nemzet, megtartásra való Nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, ki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el Titeket." (Péter I. lev. 2, 9.)

De már nem Antiokiából köszönti őket, hanem azzal búcsúzik: „Köszönt benneteket a Veletek együtt választott babiloni gyülekezet". (Péter I. lev. 5, 13.)

A Pártus Birodalom nagy Babilonja lett így a zsidóktól mentes Péteri Egyház Eufráteszen inneni központja, és Antiókia maradt a római megszállás területén az egyházi székhely.

Igen fontos ennek az Egyháznak Péteri-Tanaiból hangsúlyozni azt a felfogást, hogy az Úr Jézus nem Megváltó, tehát nem azért jött, hogy minket a „bűntől megváltson".

Péter mindenkor MEGTARTÓ-nak nevezi az Urat. (Péter II. 1,11. és 3,2.) - aki megtartotta az Ő Népét.

Péter nem értett egyet Saul-Pál zsidó-kereszténységével és - mi úgy véljük - hogy azért tűntek el a Péteri írások, hogy a római módra kifejlődött kereszténység „Páli módon" alakulhasson.

Péter 11. levelében inti híveit a Pál-féle „nehezen érthető dolgok" (3,16.) ügyében, hogy „ki ne essenek saját erősségükből" (3,17.)

Az Új-Szövetségbe foglalt iratokból - különösen az Apostolok Cselekedeteiből - azt látjuk, hogy a kereszténység terjesztésében azokra a feljegyzésekre esik a hangsúly, melyek a zsidóság, a görög és római területek lakosaira vonatkoznak. Viszont - a Szentlélek kitöltetésének tanúságtételében a számbeli fölény és túlsúly a „Pártusok és Médek, Elamiták és azok, kik lakoznak Mezopotámiában... Kappadociában, Pontusban és Ázsiában" (Ap. Csel. 2,9.) oldalán van.

Ez tehát azt bizonyítja, hogy a „Péteri Egyház"-nak sokkal több híve volt, mint a Saul alapítású júdai-kereszténynek.

Miután a „Bibliát" e júdai-keresztény saulizmus szerkesztette és kanonizálta, teljesen érthető, hogy az Evangéliumi írásokban hiányoznak azok az adatok, melyek Péter Egyházára és a „szkíta" népre vonatkoznak. De mindannak ellenére így is megállapítható az apokrifus iratokból és a „gnosztikus" evangéliumokból, hogy a „scythák és pártusok" között Péter és öccse András, valamint Tamás Apostolok voltak „otthon". Nagyszerűen leírja ezt Tamás Evangéliuma, hogy „Párthia fejedelmei hogyan ragaszkodtak Tamás Párthiába való visszatéréséhez".

Ezek mind beletartoznak abba a „Nagy Népbe", amit a Biblia HGR héber jellel írt „népnév" fordításaként „hagarénus"-nak ír, akik ellen harcol Saul király, (I. Krónika 5, 10. 20.) Dávid is kapcsolatban van velük (I. Krónika 27, 31.) és akik a Júdea elleni népszövetség tagjai (Zsolt. 83, 7.). Nem véletlen, hogy a középkori és újkori zsidó írók HGR alatt Magyarországot értik és a héber írásokban a „magyart" úgy írják... „hagri".

Így vezeti le a zsidó vallásos irodalom a zsidómentes babiloni Jézus-Hitet Péter apostol alapításától az Árpádokon át - a mai magyarokig. Ezért írja Izsák Ben Tróky: „A magyarok a Názáreti Jézus vallásának egyetlen követői."

Ugyanis a Pártus Birodalom babiloni Jézus-hitű központjának ellensúlyozására az a jeruzsálemi nagy szynhedrium, amelyiket a rómaiak Kr.u. 70-ben elhamvasztották és kiűzték onnan a zsidóságot, Babilonba települt át, ahol már 500 éve megerősödött zsidó kolónia élt azoknak a leszármazottaiból, akik Nabukodonozor babiloni fogságából nem tértek vissza Júdeába. Amikor Traján (Kr.u. 98-117.) és Hadrián (117-138) római császárok üldözték a zsidókat, csak szaporodott ezeknek a Babilonba települteknek a száma.

Ezek a babiloni zsidók voltak tulajdonképpen a szellemi vezetői és finanszírozói az ún. Bar Kochba féle jeruzsálemi zsidó lázadásnak, amelynek következménye a zsidóságnak Palesztinából való kiszórása lett (Kr.u. 135.) Így ezek a zsidók - nagyrészben - Babilonba vándoroltak. A Pártus Birodalom békés uralkodói Jézus szeretetből beengedték ezeket a bevándorlókat és támogatták a római hatalom (a Pártusok egyetlen ellensége) elleni politikai szervezettségüket is. A Babiloni Talmud tanúsága szerint vallásilag teljesen függetlenek voltak a Pártus Birodalomban. (Valahogy úgy, amint Magyarországon is voltak.) Ezeknek a babiloni zsidóknak a feje az „exilarcha" - vagyis „a száműzöttség feje" nevet viselte és Kr.u. 299-ben már „három tudományos intézetük" van Párthiában, az Eufrátesz partján.

A Pártus Birodalom bukását és a perzsa-szaszanida dinasztia fellépését ők támogatják a Pártus kereszténység ellen és a perzsák alatt államot alkotnak az államban. A pártus Jézus-hitűek ellen azonban Ardasir, az új szaszanida király nem lép fel, hanem visszaállítja a régi perzsa zoroasztriánizmust és a két „jó vallás" - a Jézus-hit és Zoroaszter mágus-tana - megfér egymás mellett, sőt kölcsönös hatást is gyakorolnak egymásra. Amikor azonban a Római Birodalomban Nagy Konstantin államvallásé teszi a kereszténységet, perzsa kortársa, II. Sapor hadjáratot vezet a keresztények ellen. Érthető, hogy innen települnek át a Kaukázus fölé a Jézus-hitűek, a Dantu-magharia népe is, Árpád népének őselejei. A babiloni zsidó „akadémiák" tehát pontosan tudták, hogy a Jézus­hitű és Péter Tanain alapuló Pártus Birodalom-beli „mágus papok" merre vitték az Igét és a Népet is.

Így lett a „babiloni Péteri gyülekezet" örököse a Kárpát-medencei Magyarság, mert NAGY ÁRPÁD isteni küldetéssel mentette át a Hitet és a Népet is a júdai-kereszénység és az iszlámmal szövetkezett zsidóság pusztításából.

És így maradt meg a Mah-Gar nép „HAGRI" neve is azzal a „bosszúállási" tradícióval, hogy „ez is az a nép, amelyiket el kell pusztítani".

Mi az igazság Péter Apostolról...?

Ott kell kezdenünk, hogy a két személy - Péter és Pál - valóban léteztek. PÉTER - galileai volt, aki a galileai nemzsidó-fajú lakosság nyelvét beszélte. A görögöt hibásan bírta, mert az evangéliumi írásokban hivatkozás van arra, hogy a beszédjéből vették észre, hogy „galileai" - vagyis „gojim". Pál éppen fordítottja volt ennek. Tiszta zsidófajú, neve SAUL, foglalkozása rabbi, vagyis júdai-pap, héberül és görögül beszélt, - Jézus anyanyelvét nem ismerte.

Péter úgy van beállítva a római teológiában, hogy a „tanult, művelt, teológiai képzettségű hivatásos pap - Saul-Pál mellett" csak egyszerű „halászféle", aki talán írni sem tudott. És itt a „teológia" elhallgatja azt a legfontosabbat, hogy:

Péter az Úr Jézus tanítványa volt, aki kb. 10 évig „tanult" a Világ Világosságától, a Mesterek Mesterétől, akivel együtt élt, akit követett, s akit nem hagyott el soha. Tehát Péter e hosszú idő alatt „legalábbis" olyan tudásra kellett szert tegyen a Jézus-hitben, mint aminővel rendelkezett Saul a júdaiságban, de a két hitvilág merőben különbözött egymástól. Tekintetbe kell azt is venni, hogy:

Péter csak és kizárólag az Úrtól tanulta azt, amit tudott, ezzel szemben Saul sohasem látta az Urat, és sohasem beszélt vele. A „pálfordulás" a júdai „huncutság" egyik módszere, amivel kisajátította az Úr alakját kizárólagos , júdai használatra".

Itt kell keresnünk tulajdonképpen annak a felfogásnak a különbözőségét is, ami Péter és Saul között - éppen az Úr Jézus alakjának és feladat-betöltésének és magának a „Jézusi Tanításnak" magyarázatában - mutatkozik.

A Jézus-hit és Péter hirdeti az Isteni Univerzalitást - vagyis az Édesatya mindenkire ható gondoskodását és az Ő szeretetén alapuló szeretetet, míg a judaizmus és Saul - csak a júdaiak Jehováját szolgálja, aki csak a júdaiakról gondoskodik és a többi népeket a júdaiak szolgájának rendelte. Itt tehát egy zárt, elkülönített nép részére sajátítódik ki minden isteni gondoskodás és ez az „istentan" a júdaiakkal kihasználtatja és gyűlölteti a többi népeket. Szeretet helyett a gyűlölet és a bosszú az uralkodó.

Péter és Saul környezete, nevelése, irányítása és tanultságának tartalma tehát teljesen ellentétes pólusok indítéka. Ez a magyarázata annak, hogy sohasem tudták egymást megérteni, jobban mondva - nem is keresték a megértés lehetőségét, hiszen az evangéliumi történéseket kiértékelve, egymást két ízben látták. Ez azt jelenti, hogy nem is keresték a kapcsolatot. Nyilván azért nem, mert az Úr Jézus szolgálatában, illetőleg az Úri Tanítás folytatásában közöttük áthidalhatatlan szakadék tátongott.

Péter bizalmatlanul nézte Saul váratlan elhatározását, aki a Jézus-követők üldözését hirtelen „messianizmussá" változtatta. Péter sohasem hirdette azt, hogy az Úr Jézus a zsidók messiása, mert „mashijas" héber politikai cím, olyan „ember" neve, aki a júdaizmus ideológiájában a más népek feletti uralomra juttatja a júdaiakat. Ez nem egy „istenfiúi" hivatás, hanem egy önző, emberi, gyűlöletre alapozott politikai uralom, mely semmiképpen sem lehetett az Úr Jézus feladata. (Itt van a júdai-kereszténység legnagyobb tévedése, hogy ezt a Sauli messianizmust „vallássá" tette.)

Péter nem úgy látta Sault, mint a mai biblikusok, mert az Ő idejében az a „damaszkuszi (Damaszkusz - Dámaszék - Dómaszék) útkanyarban történt Jézus jelenés" még ismeretlen volt. Péter észrevette, hogy Saul az Úr Jézust nem Isten Fiaként hirdeti. Tehát nem mint az ősi sumír hitvilág újraélesztőjét, megtisztítóját és megtartóját, hanem őt a júdaizmus hamistanának legalizálására sajátítja ki, mondva:

„Mondom pedig, hogy Jézus Krisztus szolgája lett a zsidóknak..." (Róm. 15. 8.)

Ugyanis ezzel a kijelentéssel Saul az Ábrahámi „szövetség" szolgálatába állítja az Urat, hiszen emlékezzünk csak vissza erre, hogy mi is tulajdonképpen az „ó-szövetség"...? Így van leírva:

„Annak felette mondta Isten Ábrahámnak: ...ez pedig az én szövetségem, melyet meg kell tartanotok én köztem és ti közöttetek és a te utánad való magod között: minden férfi körülmetéltessék nálatok." (Mózes I. 17, 10.)

Az Urat tehát Saul legelőször ennek a júdai tannak szolgájává teszi, s aztán - mint nem zsidót - a talmudi és biblikus felfogás szerint - egyszerű áldozati állatként veszi, amint az írva vagyon a nem zsidókról:

„kiknek teste olyan, mint a szamarak teste. (Ezékiel 23, 20.) és így Péter nagyon jól látta, hogy Saul az Úr Jézust egyszerű „áldozati állatnak" hirdeti, aki „eltörli a júdai nép bűneit" éppen úgy, mint az évenként erre a célra áldozott valóságos „bűnbak", hisz Saul így tanította:

„Mert amely állatoknak vérét a főpap beviszi a szentélybe a bűnért, azoknak testét megégetik a táboron kívül. Annak okáért Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vérével a népet, a kapun kívül) szenvedett. (Isid. 13, 11-12.)

Tehát az Úr olyan, mint az „állatok, melyek vérét a főpap beviszi" és Saul a „nép" kifejezés alatt csakis a zsidó népet érti, hiszen hozzájuk intézi e levelet. De még nem elégszik meg ennyivel, hanem azt a zsidó áldozati rítust és júdai-ideológiát, ami ellen az Úr a keresztre feszítéséig küzdött, csak fokozza, mondva:

„és csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint és vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat." (Isid. 9,22.)

Ez pedig nem más, mint a Jézusi Igehirdetés teljes kiforgatása és a júdai ideológiával való behelyettesítése, mert azt a Mózesi Törvényt, amire itt Saul hivatkozik, az Úr sohasem ismerte el és az „öldöklő áldozatokat" az Úr megvetette mondva:

„...jön idő, hogy aki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik" (Ján. 16, 2.) ...nyilvánvalóan a vérontás júdai rítusát értve ez alatt. Péter azt is nagyon jól tudta, hogy az Úr nem „bűnbocsánat szerzésre" és a „júdai nép" megmentésére jött, hiszen még élénken emlékében voltak azok a súlyos szavak, amiket az Úr a zsidóknak mondott - elítélve éket, így:

„Ti az ördög atyától valók vagytok és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug és a hazugság atyja. (Ján. 8,44.)

Péter állásfoglalása Saullal szemben

Feltételezheti-e egy logikusan gondolkodó ember Péterről azt, hogy „bizalommal" viseltetett Saul rabbi iránt akkor, amikor az Úr „istenfiúi" tanítása valóban „sziklakővé" vált benne...? Ugye, nem.

De nézzük csak a többi körülményt is. Péter koronatanúja volt Jézus Urunk ellen elkövetett fondorlatos bűnténynek. Látta, hogy a nagy-szynhedrium ügynökei miként kísérték állandóan az Urat, hogy a judai hóhér-törvények szerint át minél hamarább megöljék. Látta az „iskáriotes"-nek nevezett Júdás - „beépített júdai ügynök" munkáját, aki igen nagy pénzért tette meg terhelő vallomását hivatalosan és jegyzőkányvileg az Úr Jézus - mint „hamis próféta és más vallást hirdető prédikátor" ellen. Ugyanis ezek azok a megnevezések, amik meghatározták a „júdaizmus ellenségeinek" tevékenységét és amennyiben ezek a tevékenységek szavahihető tanúk által lettek tanúsítva, a halálos ítélet meghozható volt a vádlott ellen. Júdás tehát csak kiegészítette a többi hivatalos ügynök vallomását és főleg azt bizonyította, hogy

1. az Úr Jézus olyan Istent hirdet és olyan „mennyei Atyáról" tanít, aki univerzális, tehát nemcsak a júdaiak istene, hanem - éppen úgy, mint a NAP - mindenkié;

2. azt mondja, hogy ez az Isten mindenkit egyformán szeret, tehát azokra a népekre is kiterjeszti gondoskodását, akik nem júdaiak;

3. ez az isten mindenkinek örök életet ad, tehát az emberi lélek nem hal meg a testtel, hanem ehhez az Istennez, mint szerető mennyei Atyához tér vissza és örökké él.

És itt álljunk meg egy pillanatra, ennél az „iskáriotes"-nek nevezett Júdás­nál. Úgy tanította nekünk a bölcs Aisleitner professzorunk a teológián, hogy a biblikusok először azt hitték, hogy az „is-kariot" egy helységet jelent. Ilyet azonban eddig nem sikerült találni. Ellenben az arámi nyelvben e szó eredeti gyöke „kár" és így a „kártevő, hazug, áruló és gonosz emberek" megjelölésére használták, tehát a héberesített formája az „iskár" Júdás... annyit jelent magyarul, mint „kár-os"(is) Júdás", gonosz Júdás.

De mondott még mást is az igazságot hirdető Aisleitner porfesszorunk Júdásra vonatkozóan. Nevezetesen azt, hogy „az ephipani iratokat megelőző hivatkozások úgy említik Júdást, mint aki a Pállá lett Saul rabbinak a testvére volt".

Most már megérthetjük Péter Apostol - Saul felé megnyilatkozó - bizalmatlanságát, de Saul tartózkodását is Péter felé.

Péter látta, hogy itt egy zsidó maffia folyik, amelyik először eladta pénzért az Urat, aztán áldozati bárányként a „júdai népért" feláldozottnak nyilvánította - úgy, mint Kajafás mondta: „Jobb nekünk, hogy egy ember haljon meg a népért és az egész nép el ne vesszen." (Ján. 11, 50.)

Ugyanis, ha az Urat nem szegezik bitófára - Aisleitner szerint - a bosszúállás vallása - a júdaizmus megszűnt volna, s így a júdai papság valóban elvesztette volna a „népet".

Amikor mindezeket véghez vitték, szükség volt valakire, aki a szynhedrium azon határozatát teljesíti, mellyel megállapították az Úrra vonatkozóan:

„ha az ő emléke megmarad - az ő népe (a szamariai nép) magára talál" ­hiszen a szamariaiak fegyveres felkelésben törtek a rómaiakra, amikor Jézust felfeszítették a zsidókkal. Ezt a „veszedelmes" népet tehát félre kellett vezetni, s mivel az Úr „emlékét" náluk eltörölni lehetetlen volt, ezt az „emléket" meg kellett változtatni a „júdai ideológiához" simulóan. Nos erre a feladatra jelölte ki Sault a zsidó legfelsőbb tanács - a nagy szynhedrium. És - míg a „zsidó szolgálatba illesztett Jézust" hirdető Saul minden támogatást megkapott a zsidóságtól és Heródestől is, addig Heródes Pétert „halálra kerestette", tömlöcbe is veti (Ap. Csel. 12, 3-12.) nyilván azért, hogy „jézusi igehirdetését megakadályozza". Ugyanis nem tételezhető fel az a zsidóságról, hogy „tervszerűtlenül" folytatta volna a Jézusi inkvizíciót, azt, amit oly zseniális tervszerűséggel vezetett le a keresztre feszítésig.

Figyelembe kell vennünk azt, hogy az Úr Jézus „istenalakja" csupán a „testi halál" bekövetkezése után mutatkozott a zsidó materializmus realitásában, hiszen a „feltámadás" - zsidó gondolkodás szerinti - „lehetetlenségének'' bekövetkezését, a Jehovai rendeleteket továbbító júdai papi testületnek - a nagy szynhedriumnak is - el kellett ismernie, mert a szemeik láttára történt meg és tudomásul kellett venni azt is, hogy a halottnak hitt Jézus - a „hamis próféta" ­nem halott, hanem feltámadt és emberi testével együtt eltűnt a materializmus világából.

Itt kerül szembe az „ördög-Atya fiainak" világa a valóságos és univerzális Isteni Akarattal. Viszont ezek a cinikus júdai főpapok nagyon jól tudják azt, hogy a nép azt hiszi, amit neki bebeszélnek.

Kivárják tehát az események lefolyását, és amikor már biztosak abban, hogy nem kell sem az előttük érthetetlen Isteni Akarattal, sem a halált legyőző Jézussal vitázniuk, hanem a „tanítványok" - azaz emberek hirdetik a szerintük „más vallás" tanait - akkor indítják Sault a Jézusi ideológia megmásítására.

Teljesen érthető tehát, hogy Péter és a többi „szkítavérű" tanítvány otthagyja a zsidó környezetet és a „saját" népük között hirdetik az ősi sumír. vallás Istenfiának igazságát. Így teszi át székhelyét Péter Babilonba, majd Antiokiába.

Itt látjuk Babilon fontosságát, hiszen itt a Péter anyanyelvét beszélő Pártus Birodalom - Róma egyetlen ellenfele - uralkodik és innen Babilonból - azaz egyik városából SIPPÁRBÓL - mentek az ősi sumir hit mágus papjai Jézushoz, amikor megszületett. Ők voltak az egyetlenek, akik a régi sumír iratokból ismerték a jövendölést, hogy az „isten fia emberi testet ölt". (Lásd: Werner Keller: „Der Bibel hat doch Recht".)

Nézzük csak meg, mit ír erről Eusebius egyházatya (1. Vita Constantini 4,3,): „Korán jelentek meg az igehirdetők Párthiában és terjesztették Jézus tanait. Ugyanis az itt uralkodó Pártus Dinasztia - az ARSZÁK - türelmessége folytán - akik a perzsák régi vallását, Zoroaszter tanát megvetették - a Jézus­hit nemcsak háborítatlanul terjedt el, hanem oly gyors virágzásnak indult, hogy a 2. század elején 360 kőtemploma volt."

Azóta már tudjuk, hogy ezt a „gyors terjedést" az segítette elő, hogy a Jézus-hit lett a Pártus Birodalom államvallása. Ennek az államvallásnak központja Babilon volt és feje Péter Apostol, akinek segítői voltak itt testvére András és Tamás, aki itt is halt meg és nem Indiában „vértanúhalált". (Tamás párfiai működését nagyon sok apokrif irat említi.) De az Apostolok Cselekedetei is tanúsítja ezt a Pártus Birodalmi Péteri Egyház létezését, hisz azon a bizonyos pünkösdi napon a pártusok népe volt túlsúlyban a Jeruzsálemi összejövetelen - mint „pártusok, médek, elamiták" - vagyis az egész Pártus Birodalom népeinek képviselete. (Ap. Csel. 2, 9.) Így indokolt Péter azon írása, melyben híveit így üdvözli:

„Köszönt titeket a veletek együtt választott babiloni gyülekezet." (I. Péter, 5,13.)

Egy „péteri" igehirdető cifraszűrben, Antiokia kórnyékéről

Még egy dologra szeretném felhívni a Magyar Lelki Megújhodás Péterhitű kedveseinek a figyelmét. Megint csak a bölcs Aisleitner professzoromhoz kell visszamennem, aki szintén „péterhitü" volt, és mindig azt mondta, hogy Péter úgy gondolkodott, mint a székelyek. [Ö még nem ismerte azokat a palesztinai legújabb ásatási eredményeket, melyek azt állapították meg, hogy a PLST-i (filiszteus) nép hozta mozgásba a kánóni őslakosokat, a „SCL - sicul" népet, (akiknek nyelve ismeretlen).] Ha ezt ismerte volna, akkor biztosan azt mondta volna, hogy Péter „sicul - azaz székely" volt. Péter gondolkodásmódja ezt tökéletesen igazolja is. Ugyanis sohasem nyugodott bele a „rossz helyzetbe" és furfangos (székely) módon keresett és talált is mindig kiutat. Aisleitner igen mérgesen cáfolta azt a biblikus kitételt, hogy „Péter megtagadta" az Urat és ezt szeretném éppen úgy megmagyarázni az igazhitűeknek, miképpen azt ez a bölcs teológiai tanár a mi értésünkre adta.

Péternek az Úr rendeli, hogy őt „megtagadja"

Vegyük elő az evangéliumot, János 13. rész 37. versét. Itt látjuk, hogy Péter a végső kitartásig menő hűségét jelenti ki az Úrnak „életemet adom éretted" kijelentéssel. Feltételezhető-e az Úr Jézusról, aki Péter hűségét annyira komolyan vette, hogy reá bízta az Anyaszentegyházát és őt „kősziklának" nevezte - e g y ü t t élt vele - hogy az „életének felajánlásáért" az Úr Jézus Pétert kifigurázza és hazugságnak minősíti mondását... miként az a 38. versben magyarázva van...? Ugye nem feltételezhető az Úrról ily gúnyos cinizmus. Tehát itt a magyarázat is és a fordítás is helytelen.

Jézus és Péter egymás között a „szamariai" nyelven beszéltek, amit egyesek aráminak, mások szkíta nyelvnek mondanak. Sir Rawlinson az ékiratok nyelvét nevezi szkíta nyelvnek. Az ő nyelvük tehát nem semita nyelv, hanem aglutináló. Az ősnyelvek majdnem mindegyikének meg van az a sajátossága - a ragozó nyelveknél pedig azonnal bizonyítható - mely szerint a parancsoló módot rendszerint a ,jövő idő" segítségével fejezi ki.

Mindjárt vegyünk egy példát a magyarból. Azt mondom pl.: „te el fogsz oda menni, mert én így akarom". Ez ugyan jövő időben van mondva, de parancsoló hangsúllyal, tehát a parancsoló mód kifejezése. Ugyanígy mondhatjuk: „te meg fogsz engem, tagadni"... tehát kötelezlek arra, hogy tagadj meg... és hogy az Úr ezt így mondta Péternek, azt bizonyítja az ő tisztánlátó képessége. Tehát tudta, ha Péter becsületesen felfedi személyazonosságát a zsidóknak, talán őt ott, azonnal a helyszínen megölik és ezt az Úr nem akarta. Viszont ismerte Pétert, tudta, hogy utána megy azzal a szándékkal, hogy kiszabadítsa, hát inkább arra kötelezte, hogy ki ne adja magát. Mondja azt, hogy nem ismeri az Urat. Ez logikus és érthető a Jézusi jóság és gondoskodás szempontjából is. Megerősíti ezt a fordítás bizonytalansága, mert a septuaginta görög szövege nem mondja „bizony bizony" és latin fordítása sem, hanem így kezdi: „Amen...! Amen...! azaz „úgy legyen - úgy legyen!"... Tehát az Úr Jézus azon kívánsága van ebbe belefordítva, mellyel Péternek azt a rendelést adta, hogy azon az éjszakán fel ne fedje a hozzá tartozását, és az Úr nagyon jól tudta miért teszi, hisz Péter nélkül talán semmiféle Jézusi „kereszténység" nem maradt volna. A júdaiak mindent kiirtottak volna.

Az evangéliumi szöveg már a Saul-páli teológia szüleménye, mely másfélezer év alatt iszonyú változtatásokat szenvedett - mindig Péter hátrányára és Saul-Pál előnyére.

Az Úr Jézus és Galilea-i nemzettestvérei által alapított „Péteri Anya-Szent-Egyház" Szimbóluma, ahol:

a HÁRMAS HALOM: ősi mah-gar (sumír) írásjel, Kur, mada, mád, jelentése: ország.

A KETTŐS KERESZT szintén az ősi képírás jele: PA = pásztor. A „PA-TE-SI" hagyományban a „PA"ideológiát jelent.

Péter Rómában...?

Végezetül pedig összesíteni szeretném az észokokat arra vonatkozólag, hogy miért nem tartózkodhatott Péter Rómában.

1. Az apokrif írások szerint Péter is és öccse is családjuk szkíta nyelvét beszélték, ami a pártusok nyelve volt. A logika szerint tehát oda ment „igét hirdetni", ahol megértették.

1. Ez pedig a Pártus Birodalom volt és a Pontus-i szkíták Antiokiája, ahol szintén ez a nyelv uralkodott. Így alapította az egynyelvű Babiloni Gyülekezetet Babilon és Antiokia központokkal. Az ortodox egyház még ma is ünnepli február 6-án az Antiokiai Egyházalapítás ünnepét.

2. Péter Rómába nem juthatott be, mert nem volt római állampolgár, viszont Rómába jutási útlevelet szerezni nem tudott, hiszen a rómaiak kegyence - Heródes - halálra kerestette.

3. Nem szabad összetévesztenünk Péter helyzetét Saul-Pál adottságaival, aki római állampolgár és zsidó farizeusként jutott el Rómába, és ott nem „kereszténységet", hanem egy messianizmusra alapított zsidó szektát hoz létre, mely „áldozatra és a vérontási rítus folytatására" épül. A római teológusok állandóan a Saul-Pál Róma-beliekhez írt levelét emlegetik bizonyításul arra, hogy Péter már Rómában hirdet, s Pál is odament... pedig ilyen ott írva nincs, a 15. rész 21. versében éppen azt olvassuk, hogy „Rómában még nem hirdetik az igét és Saul éppen azért megy oda"... és a 16. részben Saul mindenkit üdvözöl, aki Rómában van. Feltételezhető, hogy Pétert - a Jézusi Egyház fejét - ne üdvözölné, ha ott lenne...? De nincs ott, és sohasem tette lábát a római földre az Úr Babiloni Anyaszentegyházát alapító Főpásztor - Péter Apostol.

Péter egyháza tehát NEM A RÓMAI.

Hiába tesz a Vatikán a Szent Péterről elnevezett katedrálisába egy Péter­szobrot. Hiába hívja magát a pápa „Péter utódjának"... nem az igazi Péter utódja ő, hanem Saul rabbié, akinek teológiai alakja behelyettesíti a péteri hagyatékot, s ami az Úri hitben „fehér" volt, - azt a júdaiság feketeségébe öltözteti. Így válik a Szent Péter-bazilikában kiállított „Fekete Péter" szobor a Péter helyén működé Saul-páti ideológia szimbólumává, s így lett Saul rabbi a római júdai-kereszténység FEKETE PÉTERE.

A Magyar Lelki Megújhodás alapja a Jézusi igazság.

A Magyar Egyház az ősi Péter Tanokra építi feltámadását és kizárja hittudományából a Saul-páli judaizmust.

A júdai-kereszténység mai helyzete nagyon hasonlít a Péter korabeli induláshoz. A Magyar Egyháznak követnie kell abban is Pétert tehát, ahogy Ő az első jeruzsálemi zsinaton felemelte szavát a júdaizmus ellen, amikor azt ordította azok fülébe, akik a Jézus-hitűekre ki akarták terjeszteni a mózesi törvények erejét: „Most mit kísértetitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, se mi el nem hordozhattunk..." (Ap. Csel. 15.10.)

*     *     *

A MAGYAR EGYHÁZ is ezt hirdeti. Vagyis minden júdaiságtól mentes tiszta Jézus-hitet.

*     *     *

A MAGYAR EGYHÁZ A MAGYAR NÉPNEK HITET ÉS ORSZÁGOT AD!

*     *     *

A MAGYAR EGYHÁZ jelképe és jelvénye az ősi Káld-babiloni szimbólum:

 a HÁRMAS HALOM - KETTŐS KERESZTTEL.

 *     *     *

 Az „IDŐK TELJESSÉGE" közeleg és ez nem más, mint az Úr Jézus viszszajövetele.

De ne várjátok Őt megint emberi testben. Ő visszatér az Ő Igéjének erejében...Az Úr Igéjét és Szeretet-Tárvényét az Ő népénél hagyta és most az Ő Népe - a Mah-Gar Nép - lelki megújhodásában látta meg az Úri Igazságot. Azok a megvilágosodottak és új életre keltek, akik a Mah-Gar Nép vérével testet öltött Isten-Fiát az Ő valóságos alakjában felismerték, felsorakoznak az Úr mögé. Az Ő útján, az Ő rendelkezése szerinti módon, a Péter Apostol által ezerkilencszáz-egynéhány évvel előttünk megalapított és most a megvilágosodottak által újra életre hívott MAGYAR EGYHÁZBAN.

A MAGYAR EGYHÁZ tehát nem új alakulás és nem új alapítás, hanem az Úr Jézus és Péter által alapított és elindított szeretet-közösség felújítása.

A Magyar Egyháznak semmi köze nincs a júdai-kereszténységhez... és Istenszemlélete, valamint ideologikus tartalma - a MAGYAR HIT - attól lényegben és igazságban különbözik.

A júdai teológia Jézus nemzetségét „KUTAI" vagy „KUTEUS" néven említi, amit „szamaritánusnak vagy nazarénusnak" neveznek a magyarázatok. (Mimé Tóra, Holkót: Rocéach 2.11.) A rabbinizmus iratai Kr.u. 1340-ben még mindig használják a KUTAI vagy NAZARÉNUS elnevezést, de kizárólag a magyarokat hívják így - megkülönböztetve őket a római-hitű „keresztényektől".

Vannak utalások a júdai teológia középkori irataiban arra vonatkozólag, hogy Jézus Nemzetségét, amelyiket subar-sabar-samar elnevezéséből júdaiak „szamaritánusnak" azaz „kuta fiainak" mondtak és írtak, a vallásfilozófiai beállítódottságuk és istenszemléleti rítusuk után „oroszlántisztelőknek" neveztek, akiknek - a magaslatokon épített templomaikban - oroszlános jelképek voltak a falakra festve... Szamárfában és Galileában. Ők voltak a megtartói az oroszlán- vagy párductestű emberszobroknak, amiben nagy ősüket - NIMRUDOT - tisztelték vallásos kegyelettel.

A mai kutatások azt bizonyítják, hogy az OROSZLÁN is a NIMRUD Nemzetség EMBER-FIÁT - a názári-pártus Jézus Urunkat jelképezte FELTÁMADÁSA UTÁN.

Ilyen „oroszlános" jelképeket tettek a Pártus Birodalomból Hazánkba visszatérö kangár-avarok az Ister-Gami szentélyük falaira díszítésül és „törvényként" is.

Nagy Constantinus

Martin Lunn: A da Vinci-kód megfejtése - részlet

Nagy Constantinust a mai keresztények a sötét, pogány és eretnek múlt, illetve a felvilágosult, civilizált keresztény kor közötti közvetítőnek tartják. A hivatalos történelemben hemzsegnek a tévedések. Egy dolog biztos: Constantinus jóindulattal fordult a keresztények felé, akárcsak apja.

Amellett, hogy elsőként vitte el a kereszténységet Rómába, Constantinus a római államvallás, a Sol Invictus (a győzhetetlen napisten) vallás főpapja volt. A Sol Invictus-vallás napimádó volt, ahogyan azt Dan Brown is elbeszéli A Da Vinci­kódban. Akkoriban létezett egy másik napimádó vallás is, ami népszerű volt Rómában - a Mithrász-hit. Ez a vallás is hitt a lélek halhatatlanságában, az ítélet napjának eljövetelében és a holtak feltámadásában. A Sol Invictus-vallás és a Mithrász-hit a kereszténységhez hasonlóan csak egyetlen istent imádott. A Sol Invictus-vallás Szíriából származott, és körülbelül száz ével korábban jutott el Rómába. Constantinus meglátta a tökéletes alkalmat a három vallás egyesítésére és annak a politikai és vallási egységnek a megteremtésére, melyre véleménye szerint saját sikeréhez is szüksége volt. A Sol Invictus-vallás, a Mithrász-hit és a kereszténység ráadásul több szempontból is eléggé hasonlított egymásra ahhoz, hogy eggyé válhasson.

Constantinus korában a politikai siker a vallásos odaadás függvénye volt, így annak ellenére, hogy kétségtelenül odaadó híve volt a kereszténységnek, pragmatikus okok is közrejátszottak abban, hogy Constantinus kiemelt figyelmet szentelt a vallásnak. Rómában egyre nőtt a keresztények száma, és Constantinus úgy vélte, erős támogatókra lelhet bennük sógorával, Maxentiusszal szemben a birodalom trónjáért vívott küzdelemben. Amikor Constantinus 312-ben Róma előtt, a Milvius-hídi csatában legyőzte Maxentiust, megoldódott a probléma. Caesarea-i Euszébiosz IV. századi püspök és történetíró szerint Constantinusnak látomása volt a csata előtt, melyben egy fénylő keresztet látott az égen, az In Hoc Signo Vinces (E jelben győzni fogsz) felirat kezdőbetűivel. Constantinus ekkor elrendelte, hogy katonái a görög khi és rhó be­tűket, azaz Krisztus monogramját viseljék pajzsaikon. A látomás miatt győzelmét a kereszténység által a pogányság fölött aratott győzelemnek tekintették. Constantinus tehát a nyugat császára lett, miközben keleten Licinius uralkodott. Egyik első intézkedése az volt, hogy elhozatta Krisztus szögeinek egyikét, és belefoglaltatta koronájába. Nem sokkal a Maxentius felett aratott győzelem után találkozott Liciniusszal, s a találkozó nyomán elfogadott „Milánói ediktumban" közösen engedélyezték a keresztény vallást, illetve elrendelték a korábban a keresztényektől elkobzott javak visszaszolgáltatását. Constantinus a későbbiekben legyőzte Liciniust, Büzantiumot pedig elnevezte „Constantinople"-nak - ez a város Konstantinápoly, azaz a mai Isztambul. 313-ban nekiadta a lateráni palotát a római püspöknek, s itt egy új katedrálist építettek, a Basilica Constantinianát, a mai lateráni Szent György-templomot.

Ettől kezdve a kereszténység elfogadott vallás volt. A hagyománnyal ellentétben egyik társát, Sylvestert jelölte ki pápának, s ezzel megteremtette azt a szokást, hogy a pápát a császárok nevezik ki. Véget ért a keresztények üldözése ­ immár szabadon élhettek és nyíltan vállalhatták hitüket. Ugyanakkor sokan úgy érezték, hogy a fényes külsőségek ellentétben állnak Krisztus tanaival, és az egyház letért a számára kijelölt pályáról. Egyes keresztények úgy vélték, hogy a kereszténységet feláldozták Constantinus sikerének érdekében. Mintha csak kétségeiket akarta volna igazolni, Constantinus megerősítette szent státusát, kihirdetve, hogy a keresztény Isten őt támogatja. A kereszténység, a Sol Invictus-vallás, a Mithrász-hit és bizonyos szír és perzsa elemek elegyítésével Constantinus valóban egyetemes („katolikus") és hibrid vallást teremtett.

A látomása valójában egy pogány templomban történt, és Sol Invictus napistent jelenítette meg előtte. Constantinust nem sokkal korábban fogadták be a Sol Invictus-kultuszba. A Milvius-hídi csata után Constantinus diadalívet emelt Rómában, mely kijelentette, hogy a győzelmet az Istenség beavatkozásának köszönhetően nyerte el - de ez az Istenség nem a keresztény Isten, hanem Sol Invictus volt.

Euszébiosz szerint a Deszposzüni - ha nem is Jézusnak magának, de Jézus családjának a leszármazottai - 318-ban küldöttséget menesztettek Szilveszter pápához. Kijelentették, hogy számos püspökséget nekik kell adni, hogy az Anyaszentegyházat Jeruzsálemben saját Deszposzüni egyházuknak kell tekinteni, és hogy a római egyháznak pénzügyi támogatást kell nyújtania számukra. Szilveszter pápa elutasította követeléseiket, mondván, hogy a megváltás Constantinusra tartozik, nem pedig Jézus Krisztusra. Úgy tűnik, ez a meglehetősen fagyos találkozás volt az utolsó olyan alkalom, amikor a korábbi nazarénus hagyomány bármilyen módon kommunikált a római egyházzal, ami ekkorra már elkötelezte magát a páli hagyomány mellett.

321-ben Constantinus elrendelte, hogy a bíróságok ezután ne a zsidó sabbat napján, hanem „a nap tiszteletre méltó napján", azaz vasárnap legyenek zárva. Így a kereszténység pihenőnapja szombatról átkerült vasárnapra, s ezzel tovább nőtt a távolság a júdaizmus és a kereszténység között. Ezenkívül Krisztus születésének napját eddig január 6-án ünnepelték. Ez a dátum még ma is fontos Európa egyes részein a „királyok napja"-ként. A kereszténység azonban átvette a december 25-i Sol Invictus- és Mithrász-ünnepet Jézus Krisztus hagyományos születésnapja helyett. Ez az ünnep a nap újjászületését dicsőítette - ekkor kezdtek ismét hosszabbodni a nappalok, ekkor lett ismét a napé a világ. Ezért minden szekta ugyanazon a napon tartotta az ünnepet. A Mithrász-hit szintén sok olyan tanítást vallott, amit a kereszténység is, például a halál utáni életet és a lélek halhatatlanságát. Időszerű volt, hogy Jézus Krisztus immár Sol Tnvictust is képviselje, s ugyanakkor keresztény templomokat kezdtek építeni. Sol Invictus-szobrok is készültek, meglehetős hasonlóságot mutatva Constantinusszal. Constantinus saját maga előtérbe helyezésével gyakorlatilag lefokozta Jézust.

A karácsony ügyét tehát elrendezték. A húsvét dátumának meghatározására szolgáló rendszert azonban csak 325-ben, a niceai zsinaton fogadták el. A szavazás eredményeként húsvét napját a tavaszi napéjegyenlőséget (március 21.) követő első telehold utáni első vasárnapban határozták meg - mivel egy adott dátumban nem tudtak megállapodni. A keresztény ünnep egy régi pogány fesztivál, az Eastre helyét vette át. Eastre (Eszter - Aranyi) volt a neve a tavasz istennőjének, s innen származik a női nemi hormon, az ösztrogén elnevezése is.

A niceai zsinat a keresztény egyház első ökumenikus ta­nácskozása volt az ókori Niceában, azaz a mai törökországi Imikben. Dan Brown nem tesz említést a zsinat összehívásának fő okáról: annak a problémának a megoldásáról, amit az ariánus eretnekség megjelenése okozott a keleti egyházban. Az ariánusok szerint Krisztus nem isteni, hanem emberi lény volt. A zsinat egyetlen szavazattöbbséggel úgy döntött, hogy Jézus Krisztus isten volt, nem pedig ember. Ez különösen a folyamatosan az egységre törekvő Constantinus számára volt fontos döntés, mivel az isten Jézus Krisztust közvetlen kapcsolatba lehetett hozni Sol Invictusszal. Az új elrendezésben Jézus Krisztus lett volna Sol Invictus falandó megtestesülése - ha bárki kényelmetlen kérdéseket kezdett volna feltenni. Szilveszter pápa nem vett részt a zsinaton, csak képviselőit küldte el. Constantinus saját maga száműzte Ariust, ezzel is kihangsúlyozva elsőbbségét az egyházi ügyekben.

A páli keresztények még mindig Messiásuk második eljövetelét várták, s Constantinusnak erre a problémára is megoldást kellett találnia. Arra a tényre építve, hogy Jézus Krisztusnak nem sikerült kiűznie a rómaiakat Jeruzsálemből, Constantinus elkezdte elhinteni a kétség magvait azzal kapcsolatban, hogy Jézus Krisztus lett volna a Messiás. Rámutatott, hogy ő, Constantinus valósította meg a kereszténység elfogadását, nem pedig Jézus. Biztos hát, hogy Jézus volt a Messiás? Azokat a keresztényeket, akik ragaszkodtak hozzá, hogy Jézus Krisztus volt a Messiás, eretneknek nyilvánították.

Tudnunk kell, hogy Jézus hithű zsidóként soha nem alapított volna egy a júdaizmustól elkülönülő, új vallást, sőt eretnekségnek tekintette volna azt. (Tehát nem volt zsidó! - vajon miért nem meri kimondani a szerző?.... - Aranyi) Amint azt a Jézus Krisztussal kapcsolatos tényeket és tévedéseket tárgyaló Hetedik fejezetben látni fogjuk, körülbelül 25 évvel Krisztus halála után szakadás következett be a keresztény egyházban Jakab, Krisztus testvére és Szent Pál között. (Merthogy Pál sohasem fogadta el magára nézve követendőnek a jézusi tanításokat - Aranyi.)

A status quo fenntartása érdekében Constantinus elrendelte minden olyan mű megsemmisítését, ami ellentmondásban állt az új vallással, köztük a pogány írók Jézus Krisztusról szóló írásaival, sőt azoknak a keresztény íróknak a műveivel is, akik „nem látták előre", hogyan kerül majd átírásra a történelem. A rendeletet hatékonyan és buzgón végrehajtották, s ennek következtében szinte az összes keresztény irat eltűnt, különösen a Rómában találhatók, helyet adva az őket felváltó új írásoknak. 331-ben Constantinus megragadta a lehetőséget a történelemhamisítás kiteljesítésére, és megparancsolta, hogy írják át az Újszövetséget. Az írók bármit mondhattak, amit akartak, amennyiben keresztény uraik elfogadhatónak találták szavaikat.

Mindez azt jelenti, hogy a ma általunk ismert Újszövetség a IV. században keletkezett, kifejezetten Constantinus politikai érdekeinek figyelembevételével. Olyan ez, mintha az Egyesült Államok elnöke átíratná Shakespeare műveit, hogy azok illeszkedjenek politikai propagandájához.

Ám Constantinusnak még ez sem volt elég. A Messiás várása fontos eleme volt a júdaizmus vallási hagyományának, az uralkodók istenné nyilvánítása pedig más civilizációkban, például az egyiptomiban és a rómaiban is előfordult. Az isteni uralkodó gyógyító képességekkel rendelkezett és helyrehozta a világ hibáit. Ez természetesen nemcsak az általunk ismert Krisztusra, hanem a Merovingokra is vonatkozik. Ugyanakkor Constantinus számára a keresztény isten nem volt más, mint a jól ismert Sol Invictus egy másik szemszögből. Saját magára a Messiás szerepét osztotta. Úgy vélte, Krisztus az próbált lenni - és abban vallott kudarcot - amit tőle is elvártak: hogy harcos legyen, spirituális vezető, egyesítse a politikát, a vallást és a birodalmat. Más szóval olyasvalakinek kellett volna lennie, mint aki maga Constantinus volt. És Constantinus úgy vélte, hogy sokkal alkalmasabb a feladatra.

Meglepő módon a római egyház nem tiltakozott ez ellen az elképzelés ellen. Talán tisztában volt azzal, hogy Constantinus anyja, Helena, a camulodi Elaine brit hercegnő, II. Coel király lánya Arimatheai Józseftől származott, s így a Grál vérvonalához tartozott. Constantinus így a Meroving-vérvonal révén jogot formálhatott magas pozíciójára. Az egyház azt is készségesen elismerte, hogy a Messiás küldetése nem az, hogy az emberek jóindulatú megváltója legyen, hanem az, hogy erős, határozott, harcias vezetőjükké váljon. Ettől kezdve az általunk ismert kereszténység alapítója nem az I. századi Jézus Krisztus, hanem a IV. századi Nagy Constantinus. Euszébiosz szintén hitt Constantinus félisteni mivoltában, és abban, hogy gyakorlatilag a császár volt a tizenharmadik apostol. Ugyanakkor ez a füstfüggöny semmi Constantinus adományozásához, illetve annak a „felfedezése" óta a keresztény és nem keresztény nyugati világra gyakorolt hatásaihoz képest.

Constantinus egészen 337-ben bekövetkezett haláláig nem vette fel a keresztséget. A Jordán folyóban akart megkeresztelkedni, de a körülmények meggátolták ebben. A kereszteléshez levetette bíborszínű császári tógáját, és a neofiták fehérébe öltözött.

A Constantinus adományozása

Miután Constantinus római császár lett, a szó minden értelmében a lábai előtt hevert a világ. A VIII. században felbukkant egy dokumentum Constantinus adományozása címmel ­ azaz megtalálása előtt elméletileg négyszáz évig ismeretlen helyen rejlett. Tekintettel következményeire, furcsa, hogy nem került elő hamarabb. A dokumentum célja annak alátámasztása volt, hogy a pápák Isten földi képviselői. Ám ez még nem minden.

A római egyház azt állította, hogy a dokumentum a IV. században, feltehetőleg még Constantinus 337-ben bekövetkezett halála előtt keletkezett, hálából, amiért Szilveszter pápa kigyógyította a császárt a leprából. Köszönete kifejezéseképpen a császár a Szent Római Birodalom teljes hatalmát átruházta az egyházra. Ebbe beletartozott az uralkodók kijelölésének és visszahívásának joga is.

A római egyház azonnal munkához látott és 751-ben élve az állítólag rá ruházott hatalommal Franciaország első királyává emelte Pipint. Ekkor taszította le az egyház első alkalommal a Meroving-királyokat a trónról, hogy szolgáikkal, a háznagyokkal váltsa fel őket. Az egyház felajánlotta támogatását az egymást követő római katolikus bábkirályoknak, a Karolingoknak. Nem sok kétség fér ahhoz, hogy a Merovin­gok gyanakvással fogadták volna a dokumentumot. Constantinus végül is ugyanahhoz a vérvonalhoz tartozott, mint ők, és csak ámulattal vegyes értetlenkedéssel fogadták volna ostoba döntését, mellyel elajándékozta születési előjogaikat. Azt is feltételeznünk kell, hogy az adomány kiterjedt Constantinus császári palástjára és uralkodói jelvényeire is, de a pápa úriember lévén ezeket nem fogadta el.

Így bitorolta el az egyház a törvényes királyi vérvonalat saját maga számára. A nép szempontjából a jogok a Constantinuséi voltak, azt csinált velük, amit akart.

Ettől kezdve elsöprő erővel emelkedett a római egyház. Minden európai uralkodó az egyház képviselői által levezetett koronázási ceremóniák révén került hatalomba. A királyságok összes törvénye ezen a dokumentumon alapulva született meg. Az egyház tehát abszolút hatalomra tett szert.

A gond csak az, hogy a Constantinus adományozása hamisítvány volt, és az egyháznak törvényesen soha nem állt hatalmában ezeknek a jogoknak a bitorlása. Ezt azóta tudjuk, amióta Lorenzo Valla még a reneszánsz időkben megvizsgálta a dokumentum hitelességét. Megállapította, hogy az Adományozásban szereplő újszövetségi idézetek a Biblia Vulgáta­fordításából származnak, ami viszont nem létezett az irat állítólagos keletkezésekor. A Vulgátát Szent Jeromos állította össze, aki csak húsz évvel azután született meg, hogy Constantinus állítólag aláírta az Adományozást.

Emellett a szöveg latinsága csak a VIII. század körül alakult ki. A IV. században még a klasszikus latint használták. Constantinus idejében a dokumentumban említett szertartások egy része sem létezett még. Ám mindez nem vetett véget a történelem talán legnagyobb hamisításának - az Adományozásra mind a mai napig hivatkoznak!

Az egyház a középkorban nem tétovázott erre a hazugságra támaszkodva kinyilvánítani hatalmát. IX. Gergely pápa II. Frigyes császárhoz írt, „Si Memorium . Beneficiorum" című, 1236. október 23-án kelt levele kimondja:

...ahogy az Apostolok fejedelmének vikáriusa (a római pápa) kormányozza a papság és a lelkek birodalmát az egész világon, úgy uralkodik minden egyéb dolgokon és személyeken is az egész világban; tekintettel arra, hogy az igazságosság gyeplőjét kezében tartva kell uralkodnia a világi dolgokban azok fölött, akiket - amint tudjuk - Isten jelölt ki, hogy a spirituális dolgokban döntsenek a földön. Constantinus császár megalázkodott esküvésében, és a birodalmat a római pontifex örök gondoskodására bízta, a császári pecséttel, a jogarral és Róma városával és dukátusával egyetemben... 

Nagy-Britanniában az Adományozás alkalmazása révén a koronázásokat az angol egyház érsekei végezték el. Amikor VIII. Henrik házassági problémái miatt szakított a római egyházzal, megőrizte az érsekek jogát arra, hogy a koronázással királyokat kreáljanak, és ezzel biztosította, hogy a csalás mindmáig tovább éljen minden brit uralkodóban. Persze Henriknek nem is lett volna szabad hatalomra kerülnie. Amint azt IV. Edward kapcsán a Harmadik fejezetből megtudtuk, a Tudoroknak soha még csak egy pillantást sem lett volna szabad a trónra vetniük.

Ha eljutunk a probléma logikus végkövetkeztetéséig, akkor láthatjuk, hogy a csalás következményei óriási jelentőségűek: minden olyan törvény, amit Nagy-Britanniában elfogadtak és olyan uralkodók szentesítettek, akit Constantinus adományozása alapján az érsekek koronáztak meg, érvénytelen.

http://aranylaci.freeweb.hu/

Megjelent: 2598 alkalommal Utoljára frissítve: 2014. Május 09., Péntek 21:21

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 291 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.7%Canada 1%
Romania 5.8%Serbia 0.8%
United States 5.1%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.7%Czech Republic 0.2%
Ukraine 2.6%Australia 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.7%France 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Belgium 0.1%

Today: 774
This Week: 774
Last Week: 6733
This Month: 21503
Last Month: 21594
Total: 1522539

Belépés