Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Sze2019Jun19

2011. Szeptember 24., Szombat 23:39

A magyar népek őstörténete - Harmadik könyv - AZ INDUS-VÖLGYI KUSOK

Írta:  Baráth Tibor
Értékelés:
(9 szavazat)

AZ INDUS-VÖLGYI KUSOK

A nép és országa

A régibb árja (árja-I, egykorú megjelöléssel magyar vagy úr népek) és a kus fajta népek bensőséges ókori érintkezésének egy másik színhelye az Indus folyó völgye volt. A sötét arcúak itt is megelőzték az árják azaz fehérek bejövetelét, legalább is a völgy déli szakaszán. De sem az egyik, sem a másik emberfajta betelepedésének pontos idejét nem tudjuk, mert amikor a történelem fénycsóvája először rájuk világít (Kr. e. 2500 táján), a két emberfajta keveredése már az egész völgyben folyamatban van. Mit tudunk meg erről az együtt élő két emberfajtáról, árjákról és kusokról, a nem-magyar tudósok könyveiből?

Az embertan szakértői bizonyosnak tartják, hogy a csiszolt kőkor és bronzkor határán az Indus-völgyben két emberfajta élt egymással összefonódva. Ezt abból következtetik, hogy ugyanazon a helyen találták meg az egyiknek és a másiknak is csontmaradványait. Az egyik fajta sötét bőrű emberekből állt, akik inkább alacsony termetűek voltak, hullámos vagy göndör hajat viseltek, orruk kissé tompa volt, ajkuk pedig enyhén duzzadt. A hajuk azonban nem volt gyapjas, az arcuk sem deformált, úgyhogy ezek sem tekinthetők négereknek (230m 146). A típust egy bronzszobrocskával szokták érzékeltetni, amely fiatal lányt ábrázol, tudományos becenevén az Indus-völgyi táncosnőt (Okmánytár 33). Ezt a sötét arcú, de nem néger típusú emberfajtát kus neve helyett az embertan szakértői, akik szeretik a maguk alkotta tudományos elnevezéseket használni, "proto-ausztraloid" néven tartják nyilván. Az Indus völgyében élt második emberfajta arcszínét barnába hajlónak mondják és típusát meglehetősen kiemelkedő vékony orral, barna hajjal és barna szemmel képzelik el. A koponyaleletek vizsgálatai szerint a lakosság többsége ez utóbbi típushoz tartozott, amelyet azonban megfelelő régészeti lelet hiányában nem tudunk képpel érzékeltetni. Ezt a többségben lévő Indus-völgyi második emberfajtát az embertan művelői "mediterrán" néven tartják nyilván és hozzáteszik, azonos volt a Mezopotámia, Egyiptom és Kánaán földműves kultúráját megteremtő fajtával, vagyis az árja fajjal. Történelmi elnevezéseket használva, az Indus-völgyi sötét arcú népben kus, a világos arcú népben pedig az úri emberfajta képviselőit kell látnunk. (15) A világ ismert első magas kultúrái között az Indus-völgyi árja- kus kultúra időrendben a harmadik, vagyis közvetlenül Egyiptom és Mezopotámia kultúrája után következett. Előzmények nélkül jelent meg, - eddigelé csak kiforrt állapotában ismerik a tudósok - de ennek ellenére kizártnak tartják, hogy a mezopotámiai kultúra gyarmata lett volna. Inkább azt vélik, ez is ugyanabból a közös forrásból eredhetett, mint a mezopotámiai és egyiptomi első magas kultúra. Virágzása Kr. e. kb. 2500-tól Kr. e. 1500ig tartott és régészeti nyomait eddig mintegy harminc faluban találták meg. Ez a kultúra két nagy városi központtal is rendelkezett, az egyik az Ötfolyó vidékén lévő mai Harappa területén, a Rávi folyó bal partján állott, a másik mintegy ötszáz kilométerrel délebbre, az Indus jobb partján, a mai Mohenjó területén. Az Indus-völgyi kultúra nagy földrajzi kiterjedése ellenére is feltűnően egységes volt - művészetben, építkezésben, írásban és minden megjelenésében - és politikailag is egyetlen országot alkotott, bár annak nevét nem ismerjük. Nyelve is egy és ugyanaz a nyelv volt, de róla csak annyi biztos, hogy nem lehetett indoeurópai nyelv, mert az ilyen nyelvek akkoriban még nem léteztek. Az Indus-völgyi kultúrában azért sok a rejtély, mert írásos emlékeit, a nagy számban ránk maradt pecsétnyomókat ez ideig még nem tudták elolvasni.

Gazdasági szempontból nézve, az Indus-völgyi kultúra elsősorban pásztorkultúra volt, de fémművességgel párosulva. Bányásztak ott aranyat, ezüstöt, ónt és rezet és tudtak bronzot is önteni. Technikai tudásuk ellenére azonban fegyvereiket csak rézből készítették s nyílhegyeik és lándzsáik puhák voltak, jeléül annak, hogy békés természetű nép lehettek. Főistenüket nő alakban képzelték el, mint az anyajogú társadalomban élők általában (v.ö. az afrikai kusok Setét istennőjét). Az isten megjelenési formáját a Hold képében tisztelték s ezt az égitestet mint isten mását vagy színét 'Színnek' nevezték. A Hold istennő védnöksége alá helyezték az Indus folyóit is, amelyet éppen ezért a Szín folyójának neveztek. E folyó völgye pedig a 'Szín- Ta' (Szín Földje) lett, kínai kiejtésben Shin-Ta, szanszkrit írásban Sin- Dhu, perzsául Hindu. Nincs kizárva, hogy az Indus-völgyi birodalom neve is Szín-Ta lehetett (16)

Az Indus-völgyi Szin-Birodalom pusztulását az oda nyugat felől betörő újabb árja nép-hullámmal hozzák kapcsolatban, amely az Oxus és Kaspi térségéből kiindulva, Kr. e. 1650 és 1500 között - talán az Ázsiából előretörő szemita és türk népek nyomására - átvágott az Ötfolyó vidékén és a Ganges völgyét népesítette be (230m 261). E népvándorlás Harappa és Mohenjó népét részben kivándorlásra kényszerítette, részben pedig arra, hogy áthúzódjék az ország félreeső, gazdaságilag kevésbé értékes tájaira. A kivándorló kusok tekintélyes része Dél-Mezopotámiába, az ott élő árják közé költözött, ahol Kassi, Kassitai (Kus-földi) néven Kr. e. 1550 és 1500 között fokozatosan átvette a hatalmat (236m 66). Egy másik részük viszont, talán éppen a nagyobb tömeg, a Hindu- Kus- hegység szorosain át leereszkedett az Oxus völgyébe és ott a Kaspi-tó felé eső síkságon szétterült, szintén árja lakosság között. Egy harmadik indiai árja- kus keveredésű néprész, amely talán már régibb idő óta a Tigris és Eufrátesz középső része mentén tanyázott, még messzebb ment nyugatra és a Vörös- tenger északi végében a Szín-félszigeten (ma: Színai- fsz.) és a Nílus deltájának keleti részében, Szuezben állapodott meg. Ez utóbbi kus- töredéket a történettudomány Hyksos néven tartja nyilván.

Milyen nyelven beszélt az ország lakossága?

Az Indus-völgyében élt árják és kusok nyelvére az első utalásokat a nem-magyar szerzők munkáiban találjuk. Mint említettük, ott szerepelnek ezek a magyar szavak: Úr, Kos, Szín, Barát, Város, Hon, Ta és Hely. Az e szavakból nyerhető benyomásunkat megerősítik az árja- kusok által hátrahagyott földrajzi nevek, amelyek egy részét Ptolemaios alexandriai földrajztudós jegyezte fel A.D. 2. században készített munkájában. Az ő térképein szerepel a Terim-medencében az A- Chasa terület, a Kasia törzs, A- Skatag-Kas hegy és a Kas- Gar város, mindegyik nevében a Kus név valamilyen formájával. Észak-India határtartománya, Kas- Mir ugyanebbe a csoportba tartozik (a neveket mi tagoljuk, hogy a Kus részleget kiemelhessük). Dél felé haladva azonban megszűnnek a Kus nevek és csak India délnyugati szélén, a Gujarat nevű államban találunk egy-két újabb Kutch területet, amely - nagyon jellemzően - mocsaras és sós vizű értéktelen táj, de sorsűzött népnek jó búvóhely. Délen, a félsziget zugában szerepel egy további Kus- hon, Cochin. E kus nevek területi elhelyezkedése megfelel az Indus-völgyi Birodalom 17-16. századi meghódítása nyomán előállt néprajzi eltolódásoknak.

Pontosan ilyen elhelyezkedésben találjuk azokat a földrajzi neveket is, amelyek az Indus-völgyi kultúrát létrehozó második faji elemmel, a mediterrán (árja) fajtával hozhatók kapcsolatba. Ez annak a jele, hogy a kusokkal valóban azonos sorsközösségben éltek. Ezek a nevek is a Tarim- medencében kezdődnek, melynek eredeti lakossága árja fajú volt, az Indus- völgyi és iráni kultúrkörbe tartozott és csak a jelen időszámítás 8. századának második felében lett turk népiségűvé (80m 19, 92). Az árja nevek az Ötfolyó vidékén sűrűsödnek, ott találjuk a történelmi nevezetességű Maszúria (angol - Mussoorie) és Mazar (Mathura) városokat, amelyek kétségtelenül az ősi Magyar nevet idézik. Innen dél felé haladva a Magyar nevek folytonossága is megszakad, de a Hindu-félsziget alsó, sivatagos részében újra előbukkannak s ott éppen ezek a nevek a legjellemzőbbek. Ott van a Mahar- Ashtra (Magyar Est- Úr) állama, a Mysore állam és a Madra állam s a nagyvárosok is Madúra, Mysora, Madras nevűek, amelyek szintén a Magyar szó és név változatainak tűnnek fel. India északi területén ma is a világosabb bőrű emberfajta az uralkodó típus és ezt várhatnánk a déli, Magyar nevű államokban is. Oda azonban a sötét bőrűek utóbb oly nagy tömegben hatoltak be, hogy típusukkal az árja jellemvonásokat elhomályosították. Ellenben árja maradványoknak tartják az eredeti lakóhelyüktől kelet felé űzött Mund-Ari, Kol- Ári, Szant- Áli és sok más törzset. Róluk általában elismerik, hogy az indiai őslakosság leszármazói, következésképpen, hogy a Harappa- Mohenjó birodalom népessége is az ő ragozó nyelvüket beszélte és az indusvölgyi pecsétek nyelve is ilyen típusú nyelv lehet (198m 83; 130m 11) .

Valóban úgy van, mert a mundári, kolári és egyéb úr nevű törzsek leszármazói jelenleg is olyan nyelvet beszélnek és olyan mitológiai emlékeket őriznek, amelyeket Hevesy Vilmos (Uxbond) külföldi magyar nyelvész a Duna vidékén letelepült magyarság nyelvével és mitológiai emlékeivel sok tekintetben azonosnak talál (177m). De nemcsak ez a magyar nyelvész sorol fel egészen meglepő magyar mozzanatokat Indiában (a már említett idegen írók magyar szavain kívül), hanem a klasszikus írók is. Az A.D. 1, században élő Plinius római író például India lakosait elősorolva jelzi, hogy ott "úr- népek" élnek s azok között egynek, éppen a leghatalmasabbnak 'Magyar' a neve. Így szól: Indiam accolunt MAGARI... URI... Abaortae, Osü (123m 98) A régi lexikonok is megerősítik ezt a tanúságtételt, mert szerintük a mondott időben India északi részében, a Kína felé eső határvidéken olyan nép lakott, "amelyet mind a mai napig Magyarnak neveznek; hatalmas nép, mely győzelmes fegyvereinek hála, híres országot birtokol" (qui etiamnun vocantur MEGORI. Ingens popidus et ipsi armorum gloria inclytum regnum possident, 123m 98).

A sok Úr és Magyar földrajzi és népnevet látva, Hevesy Vilmos szakavatott fejtegetéseit olvasva, nem szabadulhatunk attól a benyomástól, hogy az Indus folyó völgyében szereplő árja- kus ikernép, amely ott a magas kultúrát létrehozta, magyar nyelvű lehetett, ugyanabból a fajtából, amely a Régi Kelet egyéb tájain is annak bizonyult. Nekünk magyaroknak jelenlegi tudásunk szerint mindez talán hihetetlennek tűnik fel, mert a finn-ugorizmus hipnotikus bűvöletétől még nem egészen szabadultunk meg és saját őstörténetünkkel szemben tele vagyunk gátlásokkal. Nem akarunk hitelt adni a szemünket valósággal kiszúró magyar szavaknak sem, bár azok immár fantasztikus tömegben állnak rendelkezésünkre az ókor minden földrajzi táján. Pedig a puszta valóság az, hogy a fiktív indoeurópai és szemita népek és nyelvek előtt létezett egy kontinenseket benépesítő magyar nyelvű nép és faj. Ebben a helyzetben nekünk, külföldi kutatóknak, az a kötelességünk, hogy folytassuk a Magyar Tudományos Akadémián az ajtódöngetést, ezúttal kezünkben hozva az Indus-völgyi pecsétek szövegeinek magyar nyelven való olvasatát.

Szövegeiket magyarul írták

Az Indus-völgyi régészeti leletek történettudományi szempontból legértékesebb csoportja az, amelyet a tudósok pecsétnyomóknak vélnek, bár tulajdonképpeni használatukat nem ismerik. Ezeken az emlékeken gyakran láthatunk ökör, bika, vagy egyéb - füves terepen élő - állatot. Az állatábrázoláson kívül a pecséteken egy-egy rövid, rendszerint csak egy sorra terjedő szöveg is szerepel, mint ez Egyiptomban és Mezopotámiában is szokásban volt. Ezúttal a szövegek vonalas azaz rovásírással készültek, de azokat még senki sem tudta elolvasni (224m 14; 230m 11), bár többen is kísérletet tettek rá, mint pl. L. A. Waddell angol tudós, aki egész könyvet írt róluk (181m). Az egyedüli dolog, amit ez az angol tudós helyesen állapított meg, nem a szövegek kibetűzésére vonatkozik, hanem az azokban kifejezésre jutó nyelv szerkezetére. Erre vonatkozó nézetét így összegezi: "E pecsétek feliratainak nyelve szabályos mezopotámiai nyelv, az ősi ragozott és szintétikus nyelv, amelyben csak a legszükségesebb nyelvtani elemek szerepelnek, ez . . . határozottan árja nyelv, mégpedig a régibb árják nyelve". (17)

Tüzetesebben szemrevételezve a pecséteken szereplő vonalas írásjeleket ( Okmánytár 34-38 ) , meglepődve állapítottuk meg, hogy azok túlnyomó többsége olyan grafikai formában szerepel, mint az európai Magyarországon alkalmazott hun-magyar rovásjelek (ld. I. kötet 1. tábla), a különbség mindössze csak az egyberovás nagyobb mértékű alkalmazásában mutatkozik. Ami pedig a pecséteken látható piktografikus jeleket illeti, azok az egyiptomi és mezopotámiai írásgyakorlatban alkalmazott piktografikus jelekkel mutatnak nagy rokonságot. Ilyen például a hal rajza, amelyről tudjuk, hogy Mezopotámiában a 'ha' szót illetőleg szótagot írta, a láb rajza, amely viszont Egyiptomban a '(l)ába' hangcsoportot jelezte. Ez észrevétel után megpróbáltuk a hun-magyarral azonos alakú indusvölgyi írásjelek helyébe a megfelelő magyar hangokat beilleszteni, a képszerű elemekbe pedig az egyiptomi- mezopotámiai hangértékeket. Ekkor kiderült, hogy magyar szöveghez jutottunk. Eredményünk első igazodását abban láttuk, hogy a jelek más kombinációban is jól érthető magyar szavakat írtak. További bizonyítékot nyertünk a módszer helyességére abban a körülményben, hogy a szöveget kísérő rajzok, mintegy a szöveg magyarázatául szolgálva, ugyanazt a gondolatot ismétlik képszerűen, vagy logikailag viszik tovább a szöveg írását. Nem egy-két szó véletlen egyezéséről van itt szó, hanem mondatok rendszeres egyezéséről.

Először az Okmánytár 35. sz. alatt bemutatott szöveget vesszük vizsgádat alá, amelyben hat különálló vonalas írásjel szerepel. Jobbról balra olvasva, az első három írásjel felismerése nem okoz nehézséget, mert azok a hun-magyar írásban is ugyanúgy szerepelnek, T-P-T. A negyedik jel összerótt figura, a kétféle K és az E kombinálása: K.K.E. Az ötödik jel a közismert SZ, az utolsó viszont piktografikus, egy állati láb: ABO. Ha ezek közé a mássalhangzók közé a megfelelő magánhangzókat beillesztjük, azaz hangzósítjuk őket, ezt a szöveget kapjuk: Té-Pe-T aK.óK.U-SZBO, 'Tépett a kókuszból'. Az írás alatt következő kép igazolja az olvasás helyességét. A rajzon szereplő fa ugyanis felismerhetően kókuszpálma: nincsenek ágai, hanem a hosszú levelek közvetlenül a törzsből nőnek ki. Az is látható, hogy a pálmafa csúcsa le van tépve és a letépett Vé alakú rész már a tolvaj szörnyeteg fején áll. A szöveget kísérő kép tehát a betűkkel közölt állítást igazolja. A letépett Ve-részleggel új szó írása kezdődik, piktográf írással, amelynek további elemei a szörnyeteg feltűnően nagy orra (R) és az őt megverő figurának a keze (T). Ez a szó is magyar: 'Vert'. Utána tárgynak kell következnie: mit vert? Erre felel a baloldali állat, amely AB szarvat visel, emlői jelzik, hogy nő NU, amihez hozzájárul felemelt másik keze, T. Ebből megtudjuk, hogy a tolvaj 'banánt' vert, amely szó írásában a torlódó és orrhangú második N hiányzik, mert a fonetikus alapú helyesírásban azt nem kellett jelezni. Így az egész szöveg ekként hangzik: 'Tépett a kókuszból, vert banánt.'

A következő, művészi kivitelezésű pecséten (Okmánytár 36) az előtérben egy hindu ülésben ábrázolt férfit látunk, akit trópusi állatok hízelegnek körül. A szöveget a felső sorban lévő írásjelekkel kezdve, jobbról bal felé haladva olvassuk. Az első figura emberalak, tehát ÚR; a második egyberótt három jel, elemeire bontva O.Ko.Do, a kettő együtt máris értelmes magyar szót ad: 'Uralkodó', a torlódó L hang szabályos kihagyásával. A sorban harmadik jel az egybekapcsolt Ke.D, a negyedik a szintén egybekapcsolt F.E, amelynek szétnyíló szárai közé az S írásjel van illesztve. Ez a részt tehát a Ke.D-F.E-S, Kedves szót írja, vagyis az eddig elolvasott rész: 'Uralkodó kedves'. Ezután a hal-jel következik: HA, majd utána az egybekapcsolt F.U.Fe, amihez hozzátartozik a központi emberalak íjból alkotott kalapja, a hieroglifikus SETI és ebből megértjük, hogy az Uralkodó kedves, ha füvesíti, - mit? Az ember arca AR, a két fülével és állával alkotott jel U, mellének rajza a női háromszöget mutatja tehát NU, két keze két T vagyis KETE, öve ÍTR, férfi tagját eltakaró két S: S.ek, a lába ABO. Ezzel aztán kész is a telj es szöveg: UR-O.Ko.Do Ke.D-F.E-S HA F.U.Fe-SETI AR-U-NU-KETE UR-S.ek-ABO, 'Uralkodó kedves, ha füvesíti a rónákat országában.' Nyilván ennek örvend az elefánt, az orrszarvú, az indiai bivaly és a tigris, a képen alul lévő gazellával együtt, mert valamennyien helyeslik az aranyigazságot, hogy az állattenyésztésből élő nép országában az uralkodó legfontosabb feladata a rétek és legelők karbantartása.

Egy további pecséten (Okmánytár 37) a központi figura egy balra néző Brahmini bika. Ezt a szöveget tehát balról jobbra haladva kell olvasni. Ha a bikát a hindu szakértőkkel egyetértően Braménnek olvassuk, ahhoz a vonalas jelek így csatlakoznak: az első jel az egybevont O.K., utána Ju következik, majd kétszer írva az SZ, ami többes számban SZ.ek, ezután ugyancsak kétszer írva az eN, többesben eN.ek s befejezi a szöveget a már ismert összevont F.U.Fe. Így az egész szöveg: Bramén-O.K Ju-Sz.ekeN.ek F.U.Fe, 'Bramének jószágának füve'. Ha azonban a bikát feltűnő mozzanatai szerint olvassuk, vagyis külön a szarvát (AB) és feltűnő orrát (R), az eredmény: 'Abarok jószágúnak füve'. A mondat értelme ugyanaz marad, tekintve, hogy a (H) ab-Ar papot is jelent. Tehát mindenképpen az árja papok birtokában lévő legelőkről van szó.

Hasonló értelmet közvetít a sorra kerülő negyedik Indus-völgyi pecsét (Okmánytár 34), amelynek kiemelkedő dísze egy egyszarvú bika. Itt komoly nehézséggel állunk szemben, mert nem tudjuk az állattal jelzett képírásos részleget megnyugtatóan elolvasni. Waddell vizsgálatai szerint a bika képe, a feje alá rajzolt tárgyakkal együtt valószínűleg az ország nevét írja, mert ez több emléken ugyanígy szerepel, másrészt mert az így rácsozott figura egyiptomi írásgyakorlatban valóban területfogalmat (tartományt, országot) jelent. Ezen a nyomon haladva, talán így kell olvasnunk a szöveget: az állat szarva AB, orra Akt., a nyaka körül lévő körök UR, és a testére írt SEK-jel egybeolvasva: 'Abarország'. Ezután az állat feje alá helyezett dolgokat kell olvasni. A rácsos területfogalom egyiptomiul SZABAD, az alatta lévő fületlen tál, nyelével együtt, NEB.E. Eszerint az egész piktografikus rész 'Abarország szabad népe' lenne. Nem valószínűtlen eredmény, hiszen az Indus völgyében létezett egy Abhira, Abari nevű árja nép, amelyről Abaorti néven is történik említés. Eltekintve e képírásos résztől, biztonságosabban olvassuk a vonalas jelekkel írt csatlakozó szöveget. A halba írt vonás az 1-es sorszámot jelenti, EGY, a hal maga HA, a következő jel a piktografikus ASSI (Waddell szerint), utána az összerótt jel egyenes vonalú része a hun-magyar SZ, a bal oldalról hozzáillesztett rész az ugyanilyen G és kettőjük közé van beépítve a K hang, befejezi a szöveget a F.U.Fe. Összerakva a megadott elemeket: EGY-HA-ASSI SZ.oG.áK F.U.Fe, 'Egyházi szolgák füve.' Az egész felirat ezek szerint ez lenne: ''Abarország szabad népe. Egyházi szolgák füve'.

Végül szólunk arról az Indus-völgyi pecsétről (Okmánytár 38), amely ugyanolyan egyszarvú bikát és feje alá rajzolt kellékeket ábrázol, mint az imént tárgyalt 34. sz. pecsét. Okmánytárunkban ezt a piktografikus részt nem közöljük, hanem csak a betűs részt. A betűs sort balról jobbra olvasva, az összerótt jelek felbontásával így írjuk át: aK.iK 2 Ö.K.ELE Ka.SZÁN.ak aSZ.E.K F.U.Fe Pi-10, 'Akik két ököllel kaszálnak, azok füve biztos.' A Kaszálnak és a Biztos szóban a torlódó L illetve Z hangok jelzése az ismert okból elmarad. Ezt a szöveget talán úgy kell értenünk, hogy akik kaszával, vagyis két kézre fogható hosszú késsel dolgoznak, több füvet tudnak a száraz időkre összegyűjteni, mint akik csak sarlóznak.

A bemutatott szövegek, úgy látszik, javarészben igazmondásokat tartalmaznak, vagy tulajdont jeleznek, ezért a pecsétnyomók gyakorlati célja ebben a irányban keresendő. A 35. sz. alatt bemutatott pecsét azonban a paradicsomi tiltott fa történetére emlékeztet és így irodalmi vonatkozású lehet. Számunkra azonban a legfontosabb eredmény természetesen az, hogy sikerült - legalább is úgy hisszük - az Indus-völgyi pecsétek titkát megfejtenünk és ezáltal a történettudomány legközvetlenebb módszerével, egykorú írásbeli okmányokkal is igazolni, amit más adatok sokasága előre sejtetett, hogy t. i. a Kr. e. 2500-tól Kr. e. kb. 1650-ig virágzott Indus-völgyi magas kultúra is a magyar géniusz alkotása volt, akárcsak a Nílus-völgyi és az Eufrátesz-völgyi kultúra. Ebben a kultúrában is részesültek a kusok, akik az árjákkal való keveredés révén itt is árja-kunokká, fekete magyarokká lettek. Amikor tehát Harappa és Mohenjó árja és kus népe Kr, e. 1650 táján csoportonként szétvándorolni kényszerült, mindenfelé magyar nyelvű kultúrát vitt magával, Mezopotámiába, a Kaspi- Oxus vidékére és az egyiptomi Deltába egyaránt. Ez a körülmény magyarázza meg az eltávozott néprészek új helyükön való rohamos beolvadását, amin a régiségkutatók nem győznek eléggé csodálkozni. A magyarázat egyszerű: új helyeiken is magyar nyelvű népeket találtak.

Átvonulnak Dél-Mezopotámiába

Mezopotámiában, az Eufrátesz alsó szakaszán a népesség már eredetileg is két faji elemből tevődött össze: egy sötétes bőrű kus- fajta alaprétegből és az arra telepedett, magas kultúrát hozó világosabb bőrű árja rétegből. (18) A hagyomány is ilyen értelmű emléket őriz meg, mondván, hogy Kus (Chus) fiai voltak azok, akik Babilon mezején először megszállták és a Földön az első királyságot megalkották (191m 223). Röviddel a kusok bejövetele után azonban, Kr. e. 3400 táján, északról, a Tigris felső vízvidékéről, és délről hajóúton nagyobb számban közéjük érkeztek az úr nép képviselői (v.ö. 181m 1), vagyis a magyarok és megépítették az első magas kultúrát Úr nevű városaikkal együtt (Úr, Uruk, Napúr, Eridu, stb.). (19) Az eredeti kus népesség és a kusok fölé telepedett árja népesség azután egymást váltogatta Dél-Mezopotámia kormányzásában és idővel egy néppé olvadt össze. A szemita ág mezopotámiai uralma későbbi dolog, tulajdonképpen csak a Kr. e. II. évezred eseménye, noha a nép bevándorlása már korábban megindult. (20)

Dél-Mezopotámia első hosszabb kus uralma a Guti vagy Kuti néven jelzett kusokkal kezdődött és Kr. e. kb. 2150-től 2050-ig tartott. Az utolsó hosszú kus uralom pedig Kr. e. 1550-től Kr. e. 1171-ig (226m 243). A hatalom hordozói ez alkalommal az Indus völgyéből kiszorított és árjákkal kevert kusok voltak, akik magukat származási helyükről Kusföldieknek (Kussi-Tai, Kassiti) nevezték, Dél-Mezopotámiát pedig Kara- Indas azaz Fekete Hinduk földjének. Az indiai kusok mezopotámiai uralmát a szemita népek közé tartozó asszírok uralma követte, akik alól az ország Kr. e. 626-ban szabadult fel (204m 131). A szabad Babilónia (Kr. e. 626 Kr. e. 538) vezetői ismét keleti eredetű árjakusok lettek, akik az ország délkeleti részében, a Perzsa-öböl lagúnái közt laktak és magukat Káldiaknak (Keletieknek) nevezték. A káldiak babiloni uralmát a szemita irányítású perzsák uralma követte. A mezopotámiai uralomváltozások kronológiáját fontos szem előtt tartanunk, mert a rendelkezésünkre álló kézikönyvek a néprajzi mozzanatokat gyakran homályban hagyják, vagy túlságosan leegyszerűsítik, az ember szinte azt hinné, hogy talán szándékosan. A kusokról pl. saját nevükön nem egyszer még a nagyobb tekintélyt igénylő munkák sem szólnak és hallgatásukkal azt a benyomást keltik, mintha kusok nem is léteztek volna Mezopotámiában, hanem ott kezdettől fogva egy "szemita" és egy "nem-szemita" (így!) nép lakott volna.

A néprajzi viszonyoknak árja és szemita tényezőre való leegyszerűsítése meglepő dolog, hiszen ha figyelmesen olvassuk az ilyenféle megállapításokat tevő szakírók munkáit, a saját maguk által közölt adatokból is megállapítható, hogy Dél-Mezopotámia lakosságában a kus elem - igenis - már kezdettől fogva jelen volt. Samuel Kramer pl. említi (115m 285 sk), hogy Szumerben sötét arcú emberek is éltek, akikre az írnokok a NAM LULU kifejezést alkalmazták. A LU - tudjuk - embert jelent, vagyis ez a szó azonos az egyiptomi UR, - RA, RO szóval, csakhogy lágyított hanggal ejtve (R=L; v.ö. a székely Lófő=Úrfő=Főúr kifejezést). Ami pedig a kettőzést illeti (Lu-Lu, R-rel: Úr-Úr), az gyakran a többes szám jelzésének módja és a jelen esetben is 'Ur-ak' értelemben olvasandó. E meggondolások alapján a Nam- Lulu kifejezés érthetővé válik magyarul és azt jelenti, hogy a mezopotámiai sötét arcú emberek 'nem urak', vagyis nem az árja (úr fajta) néphez tartoznak, hanem a kus fajtához. Ezt a dolgot tisztázva és a kusok jelenlétét tudva, az is egyszerre kiderül, kiket kell Mezopotámiában a titokzatosnak feltüntetett "fekete fejűek" (black heads) alatt értenünk, akiket az írnokok Kr. e. 2000 után sűrűbben emlegetnek (191m 213 sk; 129m IV 44 sk; 115m 285 sk). Azonkívül, hogy a sötét arcú népességet "fekete fejűeknek" és "nem árjáknak" nevezték, nevezték őket saját Kus nevükön is. Ez a név a legrégibb feljegyzésekben Cuth, Cutha, Cuthei, Kossi grafikával szerepel. Az angol szakemberek azonban, akik az egykorú grafikát ábécére átírják, hozzáteszik, hogy ez a név ugyanazokra vonatkozik, akiket máskor Chus, Chusan, Cassi és Kush néven neveznek. E megállapítás helyességét igazolja az a tény, hogy népősüket ezek a mezopotámiai kusok is kos alakban képzelték el, akárcsak az afrikaiak. A mezopotámiai kus szimbólum egyik legszebb példányát éppen Úr város romjai közt találták meg. Az emlék ágaskodó kost ábrázol, amely két első lábával egy fa gallyaira támaszkodik (fa-kos=főkos), szarva pedig egyenesen álló, csavart szarv. A szobrot a Kr. e. III. évezredből származtatják, másolatát majdnem minden Mezopotámia történetét tárgyaló kézikönyvben megtaláljuk, színesen látható a Horizon c. folyóirat 1969 novemberi számában.

Minden jel arra mutat, hogy a kusok Dél-Mezopotámiában idővel lényegesen nagyobb létszámú népességet alkottak, mint a kultúrateremtő árják. Egy feljegyzés szerint oly sokan voltak, hogy őket az "emberiséggel" azonosították (115m 285 sk). Fontos ez az észrevétel is, mert talán éppen a kusok tömeges jelenlétének és - főleg - a szemiták korai bevándorlásának tulajdonítható, hogy az ősi magyar nyelv dél-mezopotámiai (szumír) ága eltávolodott az eredeti formától, az igazi magyar nyelvtől és többé nem volt azonos a Régi Kelet más magyarlakta területén használt nyelvvel. A nyugati magyarok (nílusiak, kánaániak, szíriaiak, hetiták, az Eufrátesz felső és középső szakaszán lakók), valamint a keleti magyarok zöme (Indus-völgyiek, Kaspi-tó körüliek és a Kaukázus vidékiek) olyan magyar nyelvet beszéltek, amely szerkezetében, szókincsében és hangtanában, az archaikus vonásoktól eltekintve, azonos a mai magyar nyelvvel. A mezopotámiai nyelvvel nem így áll a dolog. Ott a Kr, e. II. évezredben már nagy különbségek keletkeztek: 1. a szókincsbe új, magyarul nem érthető elemek nyomultak be; 2. az értelemhatározó ott rendszerint a szó elején áll, egyebütt hátul, pl. a mezopotámiai Ki-Engirával szemben az afrikai Engaru-Ka; 3. a mezopotámiai jelző gyakran áll a főnév mögött, ahelyett hogy előtte állna, pl. a mezopotámiai Lu- gál (Úr-nagy) egyiptomi Neter, Nat-or vagy Nad-or (Nagy úr, Nádor); 4. a névelő a mezopotámiai ágban a főnév végéhez tapad, egyebütt a szó elején foglal helyet, pl. az egyiptomi 'A tányér' és a szkíta 'A Kína-kés'; 5. a mezopotámiai szókincsben a lágy mássalhangzók erősen kiszorították a kemény hangokat, az egyiptomi Tudó ott már Dudu. Ha már most elképzelünk egy mezopotámiai kifejezést, amelyben a ragokat nem a főnév, hanem a mögötte álló melléknév veszi fel, a szavak hangteste ellágyulva szerepel s a több szótagos (összetett) szavak elemei között idegen eredetű részek is szerepelnek, ez már olyan benyomást kelt, mintha nem is magyar nyelv lenne, hanem annak csak távoli zengése. Ez a szerkezeti, hangtani és szótári változás magyarázza meg, hogy a mezopotámiai szumír nyelvben a Kr. e. II. évezredtől kezdve magyar szemmel főleg csak az egytagúnak megmaradt szavakra lehet könnyen ráismerni. Mivel a mi mai magyar nyelvünk nem ilyen szerkezetű, világos hogy mi nem a mezopotámiai szumír ágat folytatjuk, hanem a főtörzset. Nem is lehet kimutatni a szumírok Magyarországba való átvonulását és nincs is a dunai Magyarországon a szumír ékírásnak emléke, ellenben van az ősi képírásnak, az egyiptomi hieroglifáknak és kánaáni-turáni rovásírásnak. Ebből az a roppant fontos kultúrpolitikai útmutatás szűrhető le, hogy a magyar őstörténeti kutatások súlypontját nem szabad a szemitizált Dél-Mezopotámiába helyeznünk. A súlypontot át kell helyeznünk a) a Nílus völgyébe, b) a Földközi-tenger keleti partvidékére és c) a Kaspi- Oxus és a Kaukázus környékére. Hogy a mezopotámiai nyelv ügye magyar szempontból ennyire előtérbe került, azzal magyarázható, hogy nyelvészeink nem vették időben észre a hieroglifikus és vonalas írással írt szövegek magyar őstörténeti jelentőségét. Pedig itt, az eredeti szövegek tanulmányozása révén sokkal bővebb aratásra van kilátás. Itt valóban nyelvegyezés áll fenn, nemcsak nyelvész szempontból, hanem történész szempontból is és teljes mondatokat olvashatunk el és érthetünk meg magyarul, minden fárasztó nyelvtani, hangtani és szerkezeti boncolgatás nélkül.

Az indiai kusok Szuezben és Színaiban

Amint Dél-Mezopotámiában, akként Szuezben és a Színai-félszigeten is két különböző korban szerepeltek a kusok. Első csoportjukat az árja honfoglalók már a helyszínen találták, amikor ők oda a Kr. e. IV. évezred végén megérkeztek. Második csoportjuk később, a Kr. e. II. évezred közepén telepedett be. Mind a két részleg kiindulópontja India lehetett, amint erre több adatból következtethetünk.

1. A Színai-félsziget is a Hold istennőnek volt szentelve és ennek megfelelően annak nevében is a Szín magyar szó szerepel. (21)
A félsziget nevének írását az egyiptomiak a Setét szóval kezdték, ami után azonban olyan értelemhatározókat tettek, amelyeket ki kell olvasnunk, hogy megértsük, mire is vonatkozik a nevet kezdő szó. Ezek között szerepel egy téglalap alakú négyszög, amelyet sarkainál lekerekítettek: AA ( Okmánytár 39 ) s ennek a figurának az elejéhez és végéhez hozzárajzolták a SZÍN hangcsoport jelét (tehát: SZIN.AA.SZIN) és befejezték a név írását az ország (Szék) fogalomjelével. Ezeket az írásjeleket összerakva, a Se-TI-T SZIN.AA.SZIN Széke, 'Setét színű asszony (országa,)' nevet kapjuk. Az egyiptológusok a név írásjelei közül csak az első hármat tudják elolvasni (Sathet), a többiről azt gondolják, értelme annyi mint "ázsiai" (Asiatic). Okmánytárunk 40. sz. bejegyzése is tanulságos, mert a lakosság eredetére utal. A nevet az írnok egy zenedoboznak nézett írásjellel kezdi, amit a jelenlegi egyiptológusok leggyakoribb értelmével, az Amen névvel olvasnak, jóllehet tudják, hogy a zenedoboz egy Z-vel kezdődő hangcsoportot is ír: ZNT (199m Y-15). Ezzel az utóbbi hangértékkel ugyanis, amit az utána következő jelek megerősítenek, a félsziget második neve: aZ-iN-TI-U-sok-SZIKE, 'Az Indusok széke.'

Ami az indiai kusokat a történelmi idők elején a Szín-félszigetre csalogatta, nem annyira az állattenyésztés lehetősége volt, hanem a félsziget gazdag rézbányái, valamint e bányák körül található féldrágakövek (türkisz, lapiszlazuli) és a kitűnő építőanyag (gránit), amire mindre jó felvevőpiacnak bizonyultak a szomszédos országok. A Szín-félsziget értékes bányavidékét azonban Egyiptom csakhamar teljes egészében saját szükségleteinek kielégítésére kívánta fenntartani és ezért a Szuezi-öbölből odavezető kis folyóval együtt már a IV, dinasztia idejében (Kr. e. kb. 2613-2490) meghódította és országába bekebelezte. Ennek a hódításnak emlékét őrzi a bányavidékhez vezető folyó 'Maghara' neve és az út mentén, egy sziklafalra felvésett hieroglifikus szöveg, amelyen a hódító király alakja is szerepel (ld. a képet 193m II 22).

A kusoknak árjákkal való keveredésére a Szín-félszigeten nem került sor, mert az egyiptomiak velük szemben az elzárkózás politikáját alkalmazták. A bányavidéket a félsziget többi részétől apró erődökkel elkerítették és az Egyiptomba vezető utat is eltorlaszolták. Nem sokkal utóbb (Kr. e. 2300) egy nagyobb erődvonalat is építettek, amely a Földközi-tengertől kiindulva, a mai Szuezi-csatorna mentén a Vörös-tengerig húzódott. Fő eleme a legtágasabb egyiptomi bejárattal szemben lévő 'Zár' nevű vár volt, amelyet Zala és Szala átírásban is ismerünk. E mocsarak közé épült várakban állomásozott a II. egyiptomi hadsereg mindaddig amíg Egyiptom fennállott. Úgy látszik, a bejáratok előterepének figyelésére a sivatag szélén lakó kusokat is felhasználták, mert rájuk vonatkozik az 'Ajtó mezőségére vigyázók' elnevezés (Okmánytár 41). Így a Szín-félszigetre jött első kusok problémája észrevétlenül lekerült a napirendről. A kérdés csak a II, évezredben merült fel újra, amikor az Asszíriát birtokba vevő szemiták a maguk előtt lévő népességet nyugatra szorították. Ez utóbbi csoportban érkező kusokat a történelem Hyksos néven ismeri.

2. Az asszíriai szemiták beözönlése elől nyugatra menekülő hyksosokról Manethot egyiptomi történetíró készített beszámolót a Kr, e. 3. században, több mint ezer évvel az események lezajlása után, így kezdi előadását: "(Timaus király) uralkodása alatt az isten valamilyen okból elfordult tőlünk és a napkelet felé eső földrészből meglepő módon, alacsony származású emberek érkeztek határainkhoz. Nagy merészen országunkba is betörtek és annak uralmát könnyű szerrel magukhoz ragadták, anélkül hogy tulajdonképpen csatát vívtak volna velünk." Manethot beszámolójában jól érzékelteti az egyiptomiak megdöbbenését, de a bejött nép személyazonosságáról közelebbit nem mond. Nem mondja meg, hogy az illetők honnan jöttek, miért féltek annyira az asszíroktól, mi volt a nyelvük, sőt még az általa használt hyksos nevet sem magyarázza meg (193m III 146 sk). Ma már többet tudunk a rejtélyes hyksos népről, de a főkérdésben ugyanott tartunk, ahol kétezer évvel ezelőtt "Fogalmunk sincs arról, mi lehetett ezek igazi neve, nyelve és származása". (22)

Manethot előadása, hogy a hyksosok kelet felől jöttek, helytállónak látszik, hiszen abban az időben a politikai robbanás - Egyiptomból nézve valóban a napkelet felé eső részekben, a Tigris vonalánál következett be. Ebből az is valószínű, hogy akiknek az uralomváltozás következtében onnan el kellett menekülniük, csakis az elbukott I. Assúri és I. Babiloni Birodalom felelősei lehettek, tehát elsősorban a kormányzó úr-törzsek és az ő politikájukat kivitelező segédnépek, a helybeli kus tömegek. Amint ezek nyugat felé szaladtak, útközben egyéb pánikba esett kisebb néptöredékek is csatlakoztak hozzájuk, nevezetesen szemita pásztorok és talán mongol elemek is. Eszerint a nyugatra irányuló népáradat feltehetően a Régi Kelet leomló keleti feléből indult el és nagyobb részben kus összetétele lehetett. Amíg az úr-törzsek Kánaánba igyekeztek, a kus csoportok a Szín félszigetre tartottak, mindegyik oda, ahol fajtestvérei támogatására számíthatott. Így Egyiptom határaihoz főképpen kusok érkeztek.

A jövevények kezdetben a Szín-félszigeten állapodtak meg, mert Szuez területére nem mertek belépni, az ti. már egyiptomi birtok volt és épségére tekintélyes várak ügyeltek. De amikor észrevették, hogy a várakban nincs katonaság, vagy csak igen kevesen őrzik azokat, mint a Zár nevű erődöt is, átszivárogtak Szuezbe is. Egyiptomot ugyanis a kus invázió olyan időben érte, amikor ott a központi hatalom tekintélye aláhanyatlott és a Deltában uralkodó kiskirályok egyikének sem volt elég ereje a mocsarak közt álló költséges erődvonal karbantartására, élelemmel és felszereléssel való ellátására. Ezek a körülmények tették lehetővé, hogy a keletről menekülő kusok fokozatosan beljebb nyomuljanak a Deltában, ahol aztán felszaporodva, ők is választottak maguknak egy közülük való nemzeti fejedelmet. A meglepetés akkor kezdődött, amikor a kusok fejedelme a maga korszerűbb katonai felszerelésével - messzehordó, összetett íjakkal és gyorsan mozgó, lófogatú harckocsikkal - a helybeli kiskirályokat egymásután maga alá gyűrte és ura lett Észak-Egyiptomnak, anélkül, hogy az őslakosokkal egyetlen csatát is vívott volna, miként Manethot is előadja.

A jövevények azonban nem lehettek olyan sokan, mint Manethot előadása nyomán gondolni lehetne. A rendelkezésünkre álló adatokból úgy látszik, hogy a hyksosok a Szín- félszigetnek csak értékesebb részét, főleg az Akabai öböl környékét szállták meg sűrűbben, Szuezben padig a régi határvédő várvonaltól nyugatra, a Nílus főágáig érő vidéket. Ez utóbbi rész jól védhető és gazdaságilag is igen értékes terület volt, a hyksos uralom tulajdonképpeni hatalmi alapja. Itt tartózkodott haderejük zöme és innen indult ki a hyksos király minden gazdasági év végén, hogy a kisebb fejedelmek adóját behajtsa. A jövevények uralma száz évnél valamivel tovább tartott, de Kr. e. 1576-ban mindenütt befejeződött.

A hyksosok kus voltáról közelebbi bizonyítékokat találunk az ő hátrahagyott történeti emlékeikben. Egy ránk maradt királyszobor például (Okmánytár 42) bizonyságot tesz arról, hogy nem voltak se mongolok, se szemiták, hanem árjával kevert, világosabb bőrű kusok, árja- kusok vagy fekete magyarok. A király fejkendőjének alakja, a homlok körvonalaival együtt a "napkelet" értelmű (Khuut, 'Kelet' ) egyiptomi ideogrammot mintázza. A kendő bizonyára nem ok nélkül volt ilyen alakú, hiszen Egyiptomban minden szimbolika s a fejkendő ott is személyazonosságot ismertető kellék volt; talán ezen a módon is érzékeltetni óhajtották kilétüket. Keleti és kus mivoltukról végleg meggyőznek bennünket a nevüket író hieroglifák, amelyekben a KUS- részleg mindig világosan olvasható (Okmánytár 43-45). A dolgot csak az bonyolítja, hogy a név előtt jelzőként egy megtört nyakú sétabot szerepel, olyan ideogramm, amelynek sokféle értelmet tulajdonítanak, többek között Szu-esz (Szuez), Ju-esz (Juhász) és Khu-uti (Keleti) értelmet. Tekintve, hogy mind a három kifejezés helytálló dolgot mond a kusokról, azt kell feltételeznünk, hogy mind a három olvasás használatban lehetett. Bár a kérdés részletes megtárgyalása nem ide tartozik, annyit mégis megemlíthetünk, hogy Manethot előadása is támpontot nyújt a háromféle olvasásra: a hyksosok zömét ő is a Szuez vidékére helyezi, a népet keletről jött népnek mondja és főfoglalkozásukként a juhászkodást (pásztorkodást) említi. Szerinte egyik királyuk címe A-Pa-Kanas, 'A Főkanász' volt, akárcsak a núbiai kus fejedelemé. Ezek tudatában az Okmánytár 43. és 44. betétjét így olvassuk 'Szuezi kusok'; a 45. sz. alatt közölt szkarabét padig jobbról balra és felülről lefelé így: 'Szuezi kosok és Makáni kosok ura.' Makán vagy Maghán a Színai-félsziget egy másik neve volt (193m II 130). Ezek az írások tehát a hyksosok kus nevét és telepedésük két főhelyét, Szuezt és Színait világosan jelzik.

Manethot szerint a Szuez vidékére jött kusok roppant féltek üldözőiktől, a szemita fajú asszíroktól, ezért a legsürgősebben kijavították a régi várvonalat, amely a Földközi-tengertől a Szuezi-öbölig húzódott és kelet felé Egyiptom minden bejáró ajtóját lezárta. A várakba kus őrséget helyeztek, a főbejárat táján pedig egy hatalmas katonai tábort állítottak fel. Ez a tábor nem más volt, mint egy óriási földvár, azaz sáncokkal bekerített hatalmas mező. Korabeli példák alapján (Okmánytár 46) úgy képzelik el, hogy a mezőt 10-15m magas, 30-40m széles földhányásokkal vették körül, amelyhez kifelé még egy 15-20m honszó stratégiai lejtő is csatlakozott. Manethot adata szerint ez a Delta főbejáratát őrző hyksos vár 10,000 éker területet ölelt fel. A kusok vára tehát nem kőépület volt, mint a vár szóból gondolhatnánk, hanem gyepükkel körülvett füves udvar: Ebben az udvarban 240,000 harcos sátorozott állataival, műhelyeivel és minden felszerelésével együtt és ott tárolták a kusok kincseit is. A táborhely nevét egyiptomi hieroglifákkal ( Okmánytár 47; 193m III 135, 170) így írták: Ha-T (érth. 'vár') U-TA-RA-ABA-I (H)ON, 'Ház (vár) udvarábani hon'. Rövidített neve egyszerűen 'A Vár' vagy 'A város' (Avaris) lett, lakóinak neve pedig 'A Vári' (Avari). (23)

A keletről jött sötétes arcú kus-magyarok és a deltabeli fehér magyarok közt kezdetben igen nagy volt az ellenséges érzület. Az őslakók megvetették a barbár betolakodókat, akik templomokat fosztogattak, betörtek a házakba és a lakosságon erőszakoskodtak. Idővel azonban a gyűlölködés alábbhagyott és az őslakosság a jövevényekkel bensőségesen együttműködött az ország kormányzásában és közigazgatásában. E kapcsolatok során a hódító kusok roppant gyorsan civilizálódtak. Átvették az egyiptomi szokásokat, úgy öltözködtek mint a helybeliek, az egyiptomi isteneket tisztelték, sőt maguk is templomépítőkké váltak. Királyaik már nem nevezték magukat kusoknak, hanem árjáknak és magyaroknak, és jó csengésű egyiptomi címeket használtak. Az egyik hyksos király tituláréja például ( Okmánytár 48 ) ez volt: 'Ária ősúr, Őse;Ra, A sópuszták ura, Deltabeli) Sötét Magyarok ura'; egy másik így írta címeit: 'Istentől eredt, Sivatagi Feketék ura, Őse Ra, Nabatai sivatag ura' (Okmánytár 49); egy harmadik egyszerűen csak 'Színben Magyar úr' volt (Okmánytár 50). Ezekből a címekből minden félreértést kizáróan kiderül, hogy az úgynevezett hyksosok fekete magyarok voltak, akik a Szín-félszigeten és a Delta keleti részében élve, idővel teljesen átvették az egyiptomi kultúrát. (24)

A kusokat elűzik az egyiptomi érdekkörből

A fekete magyarok sikeres együttműködést tudtak kialakítani a Delta lakosságával és uralkodójukat Közép-Egyiptom lakossága is elismerte. Nem így állt azonban a dolog Dél-Egyiptomban, a thébai királyság területén. Amikor a kusok erre a tájra is ki akarták terjeszteni hatalmukat, a thébaiak fegyveresen ellenálltak. Fiatal, mindössze tizenkét éves Kamos ('Kamasz') nevű királyuk vezetésével megakadályozták, hogy az északi kusok segítségül hívhassák Núbiában élő fajrokonaikat. A háborúskodás évtizedekig elhúzódott és a küzdelem utolsó jelenete az Avarisban táborozó 240,000 fekete magyar körülzárása volt. A vérontást mindkét fél el akarta kerülni, ezért a várat a védők harc nélkül feladták, miután szabad elvonulást biztosítottak nekik. A kusok ekkor minden kincsüket felpakolták és Szíria- Kánaán irányában Kr. e. 1576-ban elhagyták Egyiptomot. Ezzel a mozzanattal az ő egyiptomi szereplésük befejeződött.

A Deltában lejátszódott uralomváltozás alkalmával az országot nemcsak a fekete magyarok tömege hagyta el, hanem mindazok a fehér magyarok is, akik az "idegenekkel" együttműködtek és féltek a győztes fáraó bosszújától. Valóságos kis népvándorlás indult el tehát Egyiptomból a Kr. e. 16. század végén, amely egyelőre Kánaán és Szíria földjén állapodott meg. Az emigránsok az Aranta (Orontes) mentén lévő Kadesh ('Kádas') városban ütötték fel főhadiszállásukat, ahol a helybeli lakossággal konföderációba léptek. A katonák nagyobb részét az innen mintegy ötven kilométerre lévő táborban helyezték el, az úgynevezett Qatna ('Katona') városban. Sokan mások Karkemisben, Damaszkuszban, Árpád városában és Halápban telepedtek le (ld. a 3. sz. térképet). Egyes források szerint Jeruzsálembe is mentek és annak várát az asszíroktól való félelmükben ők építették fel. A menekült kus király nem tekintette bukását véglegesnek, hanem továbbra is Egyiptom királyaként viselkedett, használta a fáraók címeit és a trón visszafoglalásáról álmodozott. Az egyiptomi fehér magyarok kivándorló csoportja főleg tengeri úton távozott, mert ők a Delta partvidékének voltak lakói és főleg hajózással foglalkoztak. Az egykorú források 'Hajók', 'Hajósok' és 'Hajó Népe' néven emlegetik őket ( Okmánytár 51 és 52; 193m II 128 sk és 87m 35; 129m II 217; 25m 106 és 207m 128 sk). A vonatkozó hieroglifákat az angol tudósok is pontosan olvassák s a maguk ábécéjével HAAU, HAU NEBU alakban írják át, de nem tudják, hogy ez is magyar szó. Ezek a hajós magyarok Kréta szigetére, az Égei-tenger szigeteire és a Balkán-félszigetre (a későbbi Görögországba) távoztak, ahol őket "Achaios" ('A Hajós') néven látjuk viszont, de a kézikönyvek ekkor már mint "ó-görögökről" (!) beszélnek róluk.

Észak-Egyiptom népének elvándorlása mintegy száz esztendeig szakadatlanul folytatódott. A győzelmes fáraókat ugyanis felettébb nyugtalanította, hogy a kivonult fehér és fekete magyarok politikai és katonai csoportjai a szomszédos kánaáni-szíriai területen állapodtak meg és Egyiptomot illető politikai céljaikat nem adták fel. Ezért I. Tudómása (Kr. e. kb. 1525-1512) e csoportok szétmorzsolását és országától minél messzebb űzését tűzte ki céljául. Seregével rendre megostromolta a Földközi-tenger és az Eufrátesz nagy kanyarja közt lévő erősségeket, amelyek ellenfeleinek menedéket nyújtottak és uralma alá hajtotta a környező vidéket is. A fáraók szívósságára jellemző, hogy III. Tudómása (Kr. e. 1501-1447) tizenhét hadjáratot vezetett északra, űzve és hajtva onnan igazi vagy feltételezett ellenfeleit, és az Eufrátesz vonalát jelölte ki Egyiptom északi határául. Az üldöző hadjáratokat a 19. dinasztia is folytatta, II. Ramás király például a Kaukázus nyugati oldalán átkelve, állítólag a Donig haladt előre. Visszatérőben csapatai egy részét a Fekete tenger partján lévő Colchisben hagyta hátra, akik leszármazói Herodotos tanúságtétele szerint hasonlítanak az egyiptomiakhoz, beszédjük is az volt és vásznaikat is egyiptomi módra szőttek. II. Ramás a Balkán felé egészen Thráciáig ment az emigránsok után s visszajövet emléktáblákat állított fel útja mentén. Nyilvánvaló, hogy a Régi Kelet nyugati felében a fehér magyarok győzelmesen visszavették uralmukat az egész tájon, de az is tény, hogy az Európa felé vezető utakon a Kr. e. II. évezred közepétől kezdve már nagyobb magyar tömbök vonultak a Balkánon át fölfelé, keresve, hol tudnának új hazát találni.

Megjelent: 10863 alkalommal Utoljára frissítve: 2012. December 27., Csütörtök 08:52

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 67.9%Serbia 1.4%
Romania 5.5%Canada 1%
United States 3.9%France 0.4%
Russian Federation 3.3%Switzerland 0.4%
Ukraine 2.6%Netherlands 0.3%
Sweden 2.4%Australia 0.3%
Slovakia 2.2%Norway 0.3%
United Kingdom 2.1%Kuwait 0.3%
Germany 1.9%Spain 0.2%
Austria 1.4%Italy 0.1%

Today: 541
This Week: 2031
Last Week: 4890
This Month: 12892
Last Month: 21733
Total: 2097158

Belépés