Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Sze2019Oct16

2012. Március 30., Péntek 03:08

A külföldi magyarság ideológiája - 37

Írta:  Baráth Tibor
Értékelés:
(11 szavazat)
Table of contents
« Prev All Pages Next »

A magyar történetírás helyzete (1942)
és esedékes megújítása
[80]

Aki meg tudja állapítani, minő elméleti tételek húzódnak meg a tudományos szövegek nyomtatott betűi mögött, az tudja, hogy jelenlegi történetíróink nem követnek egységes gyakorlatot. Elmosódó határokkal ugyan, de elméletileg világosan két nagy csoportra oszlanak. Az úgynevezett szellemtörténészek csoportjára, akik szerint a történetfolyamat a szellem megvalósulása az emberi világban és másodszor azok csoportjára, akiknek elmélete a továbbfejlődött középeurópai pozitivizmus vonalába esik és nagyobb nyomatékkal utal a tárgyi világ erőinek munkájára. Mindkét csoport szemlélete több-kevesebb árnyalattal a liberalizmusban gyökerezik.

Ettől az árnyalatokban gazdag két népes tábortól szinte elkülönítve alakult ki az utóbbi évek során ama néhányunknak összetartozásunk tudatára világosan még rá nem ébredt csoportja, akik tudományos téren is leszámoltunk a liberalizmussal és öntudatosan vagy anélkül, de mindenesetre következetesen az új európai szellem által felszínre hozott szempontokkal műveljük tudományunkat. Jelen sorok írója e csoport történetírói felfogásának mibenlétét, jelentőségét és szükségességét igyekszik az alábbiakban nyilvánvalóvá tenni, munkára híva mindazokat, akik úgy érzik, hogy tudományuk fejlesztésére való hajlamuk, Európa becsülete és nemzetük szolgálata miatt helyük az új tárborban van.

I. Fennálló történetírói gyakorlatunkról

1. Ha kifogásainkat akarjuk megfogalmazni fennálló történetírói gyakorlatunkkal szemben, akkor tudományelméleti szempontból elsősorban arra kell rámutatnunk, hogy a szellemtörténet, azáltal hogy a történetfolyamat alakulásában résztvevő történeti tényezők között minden korban és minden területen egyformán érvényes rangsort állapít meg, melynek élén messze kimagaslóan a lelki-szellemi tényező áll, a történeti valóságot nem tükrözi híven. Túlságosan kidomborítja a történet psziho-intellektuális oldalát, alárendelt szerepet ad a tárgyi világ gyakran döntő erőinek: a gazdasági, társadalmi és politikai jelenségeknek. Ez a tudományos irány történetünk utóbbi területein egyébként is kudarcba fúlt, mint erre hazai irodalmunkban is többen rámutattak. Ha a másik tábor munkásai, a pozitivizmus továbbfejlesztői ezeken a területeken nem működtek volna, tudományunk bizonyára komoly hiányokat mutatna fel. Viszont az is igaz, hogy a társadalmi, gazdasági és politikai tényezők mindenkori döntő szerepét éppoly kevéssé lehet állítani, főleg a magyar történet keretében s így a szellemtörténet híveinek munkássága nélkül a lelki-szellemi tényezők bizonyára nem kerültek volna kellő megvilágításba.

Noha tehát ez a két elméletileg külön-külön nem kielégítő felfogású iskola a gyakorlatban hasznosan kiegészíti egymást, mindkettőnek közös fogyatékossága, hogy a tárgyi világnak csak a koronként változó történeti tényezőivel foglalkozik, — a néppel ugyan ott sem — de az állandó, több korszakon át változatlan ható tényezőket: a történeti tájak geopolitikai helyzetét és az egyes népek faji tulajdonságait figyelmen kívül hagyja.

2. A történetszemléletre fordítva figyelmünket megállapíthatjuk, hogy fennálló történetírói gyakorlatunk legszomorúbb helyzetbe a politikai történetírást juttatta. Ezt a műfajt a szellemtörténeti irány hívei, amennyiben ápolták, vagy csak koreszmék alapján művelték, vagy annyira elmerítették az általános művelődési, társadalmi és egyéb adottságokban, hogy valójában megszűnt politikai történet lenni, amit az irány képviselője, Szekfű Gyula, helyeselt is. Határozott és korszerű iránytűje ezen a téren a másik történetírógárdának sem volt, mert az a régi pragmatikus módszert követte. Így az utóbbi húsz esztendő alatt jelentősebb eredményt csak új adatok felszínrehozásával értek el s többek között tisztázatlan maradt az ellenfeleink által nekünk szegezett legsúlyosabb vád is, melyre mint erkölcsi alapra a trianoni béke felépült, hogy tudniillik felelősek vagyunk az első világháborúért elnyomó belpolitikánk miatt. Karácsonyi János és Fraknói Vilmos emlékét idézve, joggal panaszolhatta Horváth Jenő, hogy a magyarországi népek egyetemes történetét előadó munkánk nincs. Egy-egy nemzetiség múltjával foglalkoztunk ugyan, "de senki sem volt, aki több nemzetiség múltját egybefoglalta és azt a magyarság múltjával egybeolvasztotta volna." Aki erre kísérletet tett s akinek tollából az egyetlen összefoglaló munka származik (Asztalos Miklós: A nemzetiségek története Magyarországon, Bp. 1934) a szellemtörténeti felfogást következetesen alkalmazva arra az eredményre jutott, hogy a régi Magyarország történeti szükségességből bomlott szét s történeti szükségességből veszítette el a magyarság vezető szerepét a Kárpátmedencében. Más szellemtörténészek azonban, mint Szekfű Gyula is, visszariadnak ettől a furcsa felelősségvállalástól és menekülni akarván tőle, az egész legújabbkori fejlődést, a modern nacionalizmus korát, a keresztény erkölcs nevében elítélik. Az egyes korszakokban a korszerű mozzanatok helyett folyvást a régi és régibb nemzetfogalomtól, a letűnt s erkölcsösebbnek vélt szellemtől való fokozatos eltávolodást, "hanyatlást" emelik ki. Ezzel újabbkori történelmünk mint folytonos tévelygések lehangolóan szomorú korszaka jelenik meg az olvasó előtt, akinek a régi nemzetfogalomhoz való visszatérést sugalmazza. A magyar politikai történetírás jelen formájában tehát nem tudja vállalni Hungária területi védelmét, illetőleg kísérlete kudarcba fúl, ugyanakkor, amikor a cseh és szerb történetírás még a Hungáriánál is "rosszabb" népi összetételű és történeti múlttal sem dicsekedhető országát is elismerésre méltó tudományos fegyverzettel oltalmazza és nemzeti büszkeséget sugároz olvasójába. Keserűen, de őszintén be kell vallanunk, hogy történetírásunk emez ága a főkérdésben, a nemzetiségi elnyomás vádjában, nem segített bennünket ahhoz, hogy trianoni sebeinket gyógyíthassuk.

Történetírásunk mindkét táborának közös további gyengéje az, hogy a liberális nemzetfogalomtól, amely az állam kereteihez igazodik, az akarati elemre helyezi a hangsúlyt és a faji, nyelvi meghatározókat elveti, — mindezideig nem tudott megszabadulni. Ennek következtében, mint éppen a napokban fejtegette mély elmével Mályusz Elemér, képtelen volt a trianoni korszakban leszakadt néprészeinket nemzetfogalmába beilleszteni, képtelen volt a hozzájuk vezető és a politikai határvonalakon áthaladó utat megtalálni. Pedig erre a népiségkutatás megszervezésének keretében bőséges alkalom nyílt volna s ezúton történetírásunk az élettel kapcsolatba jutott volna. Sajnos, ez is elmarad. Ahogy Hungáriát nem védte történetírásunk, éppúgy nem védte a leszakadt magyarságot.

De össze tudta-e fogni legalább a csonka ország társadalmi osztályait? Mennyiben védte az osztatlan magyar egységet? Tudjuk, hogy a liberális nemzetfogalom nem rombolta szét a régit s a "magyar nemzet" továbbra is azokból állott, akik korábban alkották, bővítve néhány új elemmel, főleg a feltörekvő zsidósággal, kik együttesen képezték az új vezetőosztályt. A "magyar nemzet" története tehát ennek az uralkodó osztálynak a történetévé zsugorodott össze. Miként a liberális élet, ugyanúgy kihagyta tehát a liberális történetírás a nemzeti egységből a parasztságot és a munkásságot. És ezen a szomorú képen egész a legutóbbi időkig nem sokat változtattak történetíróink, mert a nemzet nagy tömegeiről, történeti teljesítményeiről, biológiai változásairól, szociális problémáiról, a Domanovszky Sándor vezetése alatt készült és eléggé nem dicsérhető részlettanulmányokon kívül most is alig tudunk többet. A magyar történet tehát, mint ezt már előttem is megállapították, továbbra is egyetlen osztály hőskölteménye maradt. Ezen a képen Szekfű Gyula annyit változtatott, hogy a hőskölteménybe az erdélyiek dicsőségének alábbszállításával nagy nyomatékkal belefoglalta a Habsburg-dinasztiát. A magyar történet horizontjának emez összeszűkülésével elérkezett oda, ahova a liberalizmus alatt a legtöbb egész nemzet szolgálatára rendelt intézmény — a sajtó, a bankok, a színházak, stb. — eljutott: kollektív érdekek helyett csoportérdekek szolgálójává lett.

Az utóbbi évek során a világ körülöttünk teljesen megújult és a horizonton friss európai szellem bontakozott ki. Ám a mi történetíróink zöme továbbra is megmaradt a letűnt világnézet, a liberalizmus mellett, Így aztán nem volt szempont ahhoz, hogy a liberális eszmék magyarországi hatalmas történeti pályáját a felvilágosodástól a világháború végéig, vagy akár napjainkig, kritikai vizsgálat tárgyává tehették volna. A magyar liberalizmus története nincs fölmérve, pedig nemzeti szempontból ennek vizsgálata rejt magában legtöbb tanulságot. Aki a német, olasz, vagy akármely más ország történeti irodalmával összehasonlítja a mi legújabbkori történeti irodalmunkat, keserűen állapíthatja meg a konzervatív magyar történetírás szomorú mérlegét. Más országokban a nemzeti jelzőre büszke történetírók részt vállalnak abban is, hogy a közelmúlt korszak, az histoire contemporaine kritikájával hozzájárulnak nagy korfordulók előestéjén a lelkek áthangolásához és költőkkel, filozófusokkal és politikusokkal vállvetve építik a jövendőt. A konzervatív magyar történetírás a fentebb kifejtett ok miatt ettől az áthangoló szereptől is elesett, a haladás előmozdítója helyett annak kerékkötője lett, vagyis a nemzeti élettől ezen a ponton is elszakadt.

3. Hogy fogadta ez az aggodalmasan konzervatív történetírás a külföldről jövő újabb hatásokat, amelyek ott tudományunk teljes megújulásához vezettek? — Itt is mulasztások történtek s ezek legtöbbje a szellemtörténeti irány híveit terheli, mert amíg a másik csoport vezető tagjai igyekeztek új területekre is kiterjeszteni figyelmüket, a szellemtörténészek mereven leeresztették az országkapuk tudományos sorompóit és egyszerűen nem hallották meg azokat az óriási tudományos vitákat, amelyek a tér, nagytér, történeti táj, népközösség, sorsközösség, néptalaj, kultúrtalaj, faj, népiség, nemzet és még egy tucatnyi új fogalom körül lezajlottak. Hogy is lehetett volna felfigyelni e materializmusban fogant új tanokra, melyek más országokban a tisztes Clio asszonyság megszégyenítéséhez, a történettudomány elpolitizálódásához vezettek? Közben aztán az történt, hogy ezeket az új szellemi fegyvereket szomszédaink kitűnően szolgálatukba állították, a Dunatájról az egész művelt világon saját nemzeti törekvéseiknek megfelelő szemléletet terjesztettek el, nagyon gyakran a magyar érdekek nem kis sérelmére. A magyar történettudomány elvesztette kombattív erejét, kezdeményező bátorságát és lépten-nyomon befejezett tények elé került, defenzívába szorult.

S ha néhányan elavult fegyvertárunkat modernizálni mertük, itt-ott bírálatot is ajkunkra véve, vagy éppen új szellemben fogant könyvet írtunk, keserűen kellett érte lakolnunk! Mindazok, akiknek érdekében állt a történetírás területét Magyarországon liberális rezervációnak fenntartani, meghirdették ellenünk a szentháborút és végehossza nem volt a sajtóban, parlamentben és társaságban elhangzott súlyos rágalmaknak. A szellemtörténészek tudományos súrlódásai általában elviselhetetlen és egészen szokatlan légkört teremtettek szaktársaink között, amiről igazán csak "vitriolba mártott tollal" lehetne bővebben írni. Annyit azonban mégis elértek, hogy gyengébb idegzetű tudósainkat a próbálkozástól elrettentették és a hazai közvéleményt dolgaink igazi állapotáról alaposan félrevezették.

Azt hiszem, ha röviden is, de elég érthetően vázoltam, hogy fennálló történetírói gyakorlatunk elméletileg hiányos, részben elavult, világnézeti vonatkozásaiban horizontja megszűkült, a nemzeti élettel való kapcsolatait elvesztette, vagyis hogy megújítása időszerűvé vált.

II. Az új magyar történetírás alapelveiről

1. A történelmileg szakszerűen nem képzett egyének, akik az úgynevezett laikus közvéleményt alkotják, természetes hogy nem ismerik tudományunk elméletének bonyolult kérdéseit, nem ismerik azt a munkát, amit a történeti intellektus végez a probléma felvetésétől annak írásbeli kidolgozásáig. A céhen kívülállók csak a kész szöveget, az eredményeket látják. Következésképpen csak annyit képesek egy-egy tudományos fordulat alkalmával megállapítani, hogy a szerző "tiszteletreméltó történetírói nagyságok értékrendjétől eltávolodott", tehát — rossz historikus, vagy ha az új munkában saját gondolatait ismeri föl, akkor ünnepli az "új óriást" s haragját a régi mester ellen fordítja. A közvélemény szükségszerűen így alakult lelkiállapotára való tekintettel nem felesleges, ha néhány mondattal megvilágítjuk tudományunk világnézettel és nemzettel való kapcsolatait.

A történetíró munkája elméletileg két részre különíthető. Egyfelől a kérdésre vonatkozó történeti emlékek összegyűjtésére, forrásértékük megállapítására, ami mind szigorúan megállapított alapelvek szerint történik; másfelől az így kirostált adatok magasabb szempontok szerint való összeszerkesztésére, feldolgozására, mely folyamatba világnézeti felfogásunk lépten-nyomon belejátszik. Minden történetírói munka, főként a szintézis, valamely világnézetet tükröz s így a munkáinkba foglalt történetfilozófiai "igazságok" túlnyomórészben az adott világnézet függvényei. Világnézet és történettudomány tehát szorosan összefüggő dolgok, előbbi változása szükségszerűen maga után vonja utóbbi módosulását. Ilyen értelemben beszélünk például "liberális" történetszemléletről, "marxista" történetszemléletről, vagy "nemzetiszocialista" történetszemléletről, melyek mindegyike újra fogalmazza, azaz "átértékeli" a meglévő történetfilozófiai igazságokat és azok sorát másokkal bővíti. Ezen az összefüggésen át — hogy tudniillik a jelen törekvései tükröződnek a múlt képében — válik a história az emberiség egyik legnagyobb irányító tényezőjévé s éppen ebben rejlik örök értéke. Az a historikus, aki a világnézettel való összefüggést tagadja, vagy tőle a tárgyilagosságot félti és azt állítja, hogy a történelem semleges tudomány, nincs tisztában dolga lényegével, vagy még mindig olyan elavult természettudományos kategóriákban gondolkodik, amelyeket már a természetbúvárok is megvetnek. A múltszázadi pozitivizmus megpróbálta, hogy semleges maradjon s ezen az úton nyílegyenesen eljutott, nem a tárgyilagossághoz, hanem a materializmus zsákutcájába. Aki lemond a világnézet tudományos kifejezéséről, megszakítja tudományának az élettel való kapcsolatait és vétkezik a történeti megismerés szabályai ellen.

Ahogy a világnézet tükröződik a történelemben, ugyanúgy tükröződnek benne a nemzeti vágyak. Mert a tudományos ismeret nemcsak az intellektus funkciója, hanem a hit, az akarat és a szenvedélyeké is, melyek nemzeti vonalon sem kapcsolhatók ki, amikor nagy dolgokról van szó. Innen ered tudományunk másik vonása, az, hogy nemzeti. E kettős lényegre utalva használjuk az ilyen összetett kifejezéseket, mint "francia liberális történetírás", "magyar liberális történetírás" és így tovább. A nemzeti élet gyorsabban változik és hamarabb módosul, mint a világnézet. Nemzedékről-nemzedékre új és újabb problémák merülnek fel, háborúk, területi változások jelentős eltolódásokat okoznak és így a nemzet megmegújuló életakarata friss programjával a történetírást is folyvást újabb szempontokkal látja el. Innen van az, hogy a világnézeti tényezőtől függetlenül is, minden nemzedék számára többé-kevésbé újra kell írni a történelmet, újra kell fogalmazni, át kell értékelni az addigi történetfilozófiai igazságokat.

Láthatjuk tehát, hogy a történetírás az emberiség és egyúttal az egyes nemzetek életakaratának kifejezője, igazolója és eszköze is. Jobb mindezt nyíltan és őszintén bevallani, mint a tudomány öncélúságát és a "nemzetközi igazság" elvét hangoztatni, amely úgyis csak nemzetköziséghez vezet — mint elvezetett a világnézetnélküliség a materialista világnézethez.

Hogy ez mindig így volt és így van ma is, erre százával sorolhatnánk fel a személyi és tárgyi bizonyítékokat. De legyen elég belőlük néhány, így a németek tudós Treitschkejének. nyilatkozata, vagy a franciák Denisjének életmunkája. Előbbi hasonló alkalommal nyíltan megvallotta: "Énbennem a hazafi ezerszer erősebb, mint a professzor" (Der Petriot in mir ist tausendmal stärker als der Professor), Denisről pedig életrajzírója megállapította, hogy minden munkája "közvetlenül, egyenesen és szinte kizárólag az ő lángoló és elszánt francia hazaszeretetében gyökerezik" (procède immédiatement, directement, et l'on pourrait dire exclusivement de son ardent, de son farouche patriotisme français). És hogy egy tárgyi példával is illusztráljuk tételünket kérdezzük, magyarázható-e mással, mint a nemzeti tényezővel az, hogy Kelet-Európa történetének lényegeként az orosz és cseh történetírók annak szláv, a németek germán, a franciák-angolok latin, mi magyarok pedig magyar-lengyel vonását emeljük ki?

Ha a történetírás a világnézettel és a nemzeti életakarattal ily szorosan összefügg, érthető, hogy a történeti művek olvasóiban a múlt nagy problémáinak értékelése nyomán gondolatok keletkeznek, amelyek megszabják a jelen problémáival szemben állásfoglalásukat. Így válik a történelem az egyszerű művelődési eszközön magasan felülemelkedően minden nemzet életében fontos politikai vezérfonallá, külpolitikai viszonylatban nélkülözhetetlen fegyverré. De miként a fegyver csak akkor jó, ha legújabb típusú, ugyanúgy a történetírás is csak akkor szolgálja híven nemzetét, ha szemlélete és célkitűzése legmodernebb: ha egyezik a világnézettel és egyezik a nemzeti életakarattal.

Reméljük, hogy ezekben a fejezetekben sikerült közérthetően megmagyaráznunk, hogy a történetírásnak minden világnézeti és nemzeti korfordulón meg kell újulnia, hogy ez az átformálódás tudományunk belső szükséglete s ezt a történetírónak végrehajtani hivatásból folyó elvitathatatlan joga és szent kötelessége.

2. De korfordulón vagyunk-e világnézeti és nemzeti szempontból? — Nem mondunk bizonyításra szoruló dolgot, ha erre a kérdésre egyszerű igen-nel válaszolunk, sőt azt is állítjuk, hogy a magyarság vezetőinek nagy többsége tisztában van a korforduló jelentőségével is, amely csak a felvilágosodás mindent átalakító méreteihez hasonlítható. És tartósan senkit sem győzhetnek meg azok az ókonzervatív elemek, akik ebben a nagy világfordulásban, mely Európa nagyobbik részében már megtörtént, ezidő szerint még csak politikai divatot látnak, mely akár holnap is elmúlhat.

Ennek az új európai világnézetnek két vezető eszméje van: a népi nemzetfogalom és a szociális gondolat s ezek alapján az egyes országokban nemzeti színezése szerint más és másként neveznek. A népi nemzetfogalom azt jelenti, hogy a csak bizonyos társadalmi osztályokat magábanfoglaló liberális nemzetfogalom helyet ad a nép valamennyi rétegét — tehát a parasztságot, munkásságot és az arisztokráciát is — átölelő új fogalomnak s ennek a "teljes" nemzetnek érdekeit tartja szem előtt a politikai, társadalmi, gazdasági és szellemi élet minden területén. Vagyis a népi nemzetfogalom a liberalizmus által sokezer darabra tört nemzeti életet újra egységbe fogja, ritmusát felfokozza és hangját hatalmas szimfóniaként érvényesíti Európa új koncertjében. Vallja, hogy a nemzet hatalmas szervezetét nemcsak a politikai akarat tartja össze, hanem elsősorban a nemzet tagjainak megváltoztathatatlan, természettől beléoltott ismérvei: faji tulajdonságai, szokásai, nyelve és az ezek köré fonódó mítosz. A népi nemzetfogalom alapján elképzelt államot és társadalmat a szociális gondolat egészen áthatja s nagy súlyt helyez a népközösség tagjainak emberhez méltó megélhetésére és biológiai erejének fokozására, mint olyan tényezőkre, amelyeken a nemzet jövője alapszik. A megélhetés és biztonság megszerzése végett nagy szerepet játszik az új európai gondolkodásban a térség fogalma is, hogy csak azokat a mozzanatokat emeljük ki, amelyek elsősorban kihatnak arra a történetírásra, mely ebből a világnézetből táplálkozik.

Mindezeknek az új állambölcseleti elveknek van megfelelő magyar problémájuk is és így ezek az elvek a magyar életakarás vonalán is kifejezésre jutnak a nemzeti történetíró szemléletében. De van néhány olyan sajátosan magyar sorskérdés is, amely ennek az új világnézetnek, ha majd egyszer egészében alkalmazásba vesszük, sajátos magyar színezetet ad, amire aztán a nemzeti történetírónak finom füllel különösen figyelnie kell. E sorskérdések legeslegfontosabbika az, hogy a mi népünk olyan földrajzi tájon helyezkedik el, amelynek természetes záróvonalai nagyrészben néprajzi határainkon kívül esnek, de amely zárt terület politikai birtoklása számunkra életkérdés. Ez a zárt terület a Kárpátok medencéje, és benne a magyarság elhelyezkedése, ez a geopolitikum, felfogásunk szerint kiindulópontja a magyar politikai gondolkodás egész menetének. Mert emiatt nem fogadhatjuk el a nép-nemzeti fogalom egyik tételét a népnemzeti államot, vagyis azt, hogy az államhatár a mai néprajzi határral egybeessék. Emiatt kell arra törekednünk, hogy a Kárpátmedence politikai egységét biztosító magyarság faji erői biológiailag minél jobban felszaporodjanak s emiatt törekszünk arra is, hogy a centrifugális erők ellensúlyozására a központi hatalmat és végrehajtószerveit minél jobban megerősítsük, általában pedig, hogy az állam és magyar társadalom közt a kapcsolatokat minél szorosabbra fűzzük. Ehhez a nemzeti életakarathoz a magyar múlt rengeteg ösztönzést szolgáltat és így a magyar szellemi honvédelemnek a történettudomány legjobb fegyvertársa.

A felsorolt, de e szűk keretben részletesen ki nem fejthető világnézeti és sajátos magyar gondolatok a nemzeti történetíró számára mindmegannyi eszméltetést nyújtóinak elméletének, szemléletének és módszerének kiegészítésére, illetőleg megújítására és lehetőséget adnak arra, hogy a nemzeti élettel tudományunk kapcsolatait helyreállíthassuk.

3. Elméleti vonatkozásban kétségtelenül új színt jelent a történetírás mesterségen túlfekvő, szintétikus és művészi oldalának öntudatosabb hangsúlyozása, vagyis világnézeti és nemzeti vonatkozásainak következetes és tudatos érvényesítése. Ez a körülmény azzal az előnnyel jár, hogy világosabbá teszi előttünk a történelem igazságfogalmát és kézzelfoghatóvá a korfordulókon elkerülhetetlen átértékelést.

Nem kisebb horderejű dolog az, hogy az új történetírás lebontja az elsőrendű történeti tényezők között a szellemtörténet által a lelki-szellemi tényező javára egyszer s mindenkorra megállapított rangsort s minden korban annak adja az elsőbbséget, amelyik ott valóban legnagyobb szerepet játszott. Bár a magyar történetfolyamatot ezer év óta általában kívülről "készen" érkezett eszmék indítják újabb mozgásra s nemzetünk csak "belészorul" az előre kiszabott ruhába, szűkítve vagy bővítve azon itt-ott, mégis hívebb képet adunk a valóságról és jobban kidomborítjuk saját magunk arcéleit, ha e mozgásnak psziho-intellektuális oldalán kívül még reális oldalát is, a gazdasági, társadalmi és politikai oldalt is következetesen és szerepéhez méltóan megvilágítjuk. Ugyancsak a reális oldal előtérbenyomulását eredményezi az, hogy a történetalkotó erők sorába felvesszük a népet és annak minden életnyilvánulását következetesen figyeljük.

Egyenesen döntő jelentőségű tudományunk további sorsára az új élettől kapott amaz ösztönzés, amelynek nyomán a nagy történetalkotó tényezők közé felvesszük a nem változó, hanem több korszakon, néha évezredeken át változatlan faj és tér tényezőt és hatását következetesen figyeljük. A faj és tér fogalom érvényesítése ugyanis a múltnak nemcsak egy új oldalát világítja meg, hanem a koreszmék alapján elképzelt vagy a gazdasági-társadalmi-művelődési mozzanatokba ágyazott politikai történetírást egycsapásra megszabadítja béklyóitól. Ez a műfaj feladatát ezután abban látja, hogy kimutassa, miként alkalmazkodott a koronként változó emberi élet az egyszer s mindenkorra megadott természeti körülményekhez.

Az új Magyarország történetírása elméleti síkon tehát reális irányba tolódik el, s anélkül, hogy materialistává válnék vagy az ideálizmussal megszakítaná kapcsolatait, a maga relativista álláspontjával e két doktrína között foglal helyet.

4. A nagyközönség az új magyar történetírás korszakalkotó voltát legközvetlenebbül a szemlélet terén érzékelheti. A történeti vizsgálat körébe bevont új tényezők ugyanis, a térség, a faj és a nép, valamint a megújított nemzetfogalom, hogy most is csak a legfontosabb mozzanatoknál maradjunk, ezen a téren gyökeres átalakulást vontak maguk után.

A politikai történetírás elhagyva használhatatlannak bizonyult régibb koncepcióit, új elgondolását a geopolitikának, a térség emberi problémáival foglalkozó tudománynak eredményeire építi fel. Ez az új tudomány rávezetett bennünket arra, hogy egy-egy földrajzi egységben ideális állapotban csak egy állameszmének van helye. Ez a természet előírása, ami ellen az emberi elme ugyan küzdhet, de vele saját elpusztulása nélkül tartósan egy nép sem dacolhat. Magyar történeti vonatkozásban, minthogy a Kárpátmedence talán az egész világon az egyetlen eszményi földrajzi egység, ez a tétel azt jelenti, hogy ebben a medencében minden népnek vagy néprésznek legfőbb politikai érdeke, létérdeke az, hogy ezzel a korszaktól független történeti tényezővel minél teljesebb összhangba kerüljön. Ezt a területet tehát nem lehet megbontani vagy szétdarabolni anélkül, hogy az itt élő népek kárát ne vallják s hogy a térrel összefüggő nagytér — Európa — maga is megrázkódtatást ne szenvedjen. De melyik népet illeti meg az állameszme kialakítása és a politikai vezetés? — A geopolitika tanítása szerint azt a népet, amelyik a medence katonai és politikai érzékeny pontjait, az úgynevezett geopolitikai gócpontokat — Budapest és környékét, a nyugati és déli kijáratok előterét — népi erejével kitölti. Ez a nép a magyar. Hivatás szerint mi vagyunk tehát a Kárpátmedence született vezére, a dunai rend őre, annak európai szervezője. Minden népnek e vezetésben annyi joga van résztvenni, amennyiben a természet előírását fölismeri és vállalja.

A történelem folyamán a magyar nép volt az első Kárpátmedencében megtelepült nép, amely a természet parancsát szellemével felfogta, hivatásának mindenkor tudatában volt és a medence egységes megszervezésére a honfoglalástól máig következetesen törekedett. Hivatástudatát, elit mivoltát nem adta fel a török kor zivataros századaiban, nem adta fel ellenkező koreszmék sodrában az újkori nacionalizmus idején, nem mondott le róla a versaillesi államrendszer korában és nem mond le róla ma sem, a népi nacionalizmus idején. Ebben a hivatástudatban egyes nemzetiségek is résztvállaltak, így a horvátok, később a rutének, németek és részben a tótok is. Nem ismerték fel a Kárpátmedence természeti törvényeit és így annak politikai vezetésében történeti hagyománnyal nem bírnak a szerbek és a románok, akik ezen a térségen örökké "idegenek" maradtak. Ugyanebből az okból kifolyólag "idegenek" maradtak itt a Habsburgok, akik titkos tanácsadóik sugalmazására jószántukból ennek a területnek szabályaihoz szinte kivételképpen sem tartották magukat, és "idegen" szellemben rendezte e táj problémáit az első és második világháború győztes koalíciója.

Politikai történetünk térségen nyugvó koncepcióját minden téren megerősíti a másik, változatlan lényegével ható történetalkotó erőnek, a fajnak figyelembevétele. A fajbiológusoktól és a fajlélektan kutatóitól tanuljuk, hogy a faji jelleg kialakításában külső és belső őstulajdonságok játsszák a döntő szerepet. Ezek különbözőségéből ered az, hogy a fajok nem egyformák, nem egyenlők, köztük fizikai és erkölcsi képesség dolgában különbségek vannak, másszóval, hogy a fajok bizonyos rangsorba sorozhatok. Fajok létében, és így magyar faj létében sem kételkedve, a Kárpátmedence különféle népeinek történeti szerepéből azok faji ranglétráját is megszerkeszthetjük és ekkor azt látjuk, hogy a mi fajunk, kik Árpád vére vagyunk ezer év viszontagságai után is, katonai erények és politikai tehetség dolgában eszményi magasságban áll itt minden más faj fölött. Elit szerepünk tehát nemcsak helyzeti, hanem faji energiákból is fakad és így a mi fajtánk erősítése egyúttal a többi kárpátmedencebeli nép érdeke is.

Ebben a történetfilozófiai keretben, könnyen belátható, egészen más megvilágításba kerül a magyarság újkori nacionalizmusa, mint aminőben eddig volt és más megvilágításba kerül az osztrák-magyar viszony is, nemkülönben a nemzetiségek újkori irredenta mozgalmai. Amíg a magyar törekvések mindenkor összhangban álltak e táj népeinek igazi érdekeivel és a táj egyesítésére, összetartására irányultak, addig a nemzetiségek igazi érdekeiket föláldozták a koreszméknek, hűtlenek lettek Európához, a Kárpátmedencéhez és elsősorban saját magukhoz. Vagyis új történetfilozófiánkkal Hungária területi épségéhez magas etikai alátámasztást adunk és a Kárpátmedence minden népének történetét szervesen tudjuk elképzelni, ami mind olyan eredmény, amivel a régi politikai történetírás nem dicsekedhetett.

Azzal, hogy politikai történetírásunk tengelyévé a tér és faj eszméjét tesszük meg, tudományunk ez ágának koncepcióját megszabadítjuk attól a töréstől is, amit e két tényező ismeretének hiányában Hungária védelmében történetíróink beleépítettek. A politikai történetet mint a tér-faj és a koronként változó állambölcselet funkcióját fogva fel, töretlen vonalban mutathatjuk be a fejlődés útját az első Árpádok deszpotikus államformájától a hűbéri, rendi, abszolutista és liberális államformákon keresztül az új népi és nemzeti koncepcióig bezárólag.

A népi nemzetfogálom a Kárpátmedence sajátos viszonyaihoz igazított formájának bevezetése hozzásegít bennünket ahhoz, hogy osztály-szemléletünket és a szabadságeszme iránt érzett hagyományos vonzalmunkat elhagyhassuk és helyébe a nemzeti egység minden magyart és minden társadalmi osztályt átfogó gondolatát illeszthessük. Erre a szempontra irodalmunkban Hóman Bálint lett először figyelmes, aki azt több történeti elmefuttatásában, így a Rákóczi-emlékbeszédben is alkalmazta. Nagy magyarjaink szellemének vizsgálatában — egy Nádasdy Tamás, egy Rákóczi Ferenc történetében, — nagy korszakainkban, — mint a török-magyar párbaj idején vagy 1848-ban, — és nagy intézményeink, tudományos és szellemi életünk történetében erre a nemzeti egységre és annak szolgálatára különös figyelemmel leszünk. S ekkor rámutathatunk majd arra, miként jutottak a népi közösség érdekeit szolgálni hivatott egyes intézményeink magántulajdonba és lettek az egyén érdekeit szolgáló birtokká. íÍy például arra, hogy miként alakult át a liberális korban a magyar napisajtó szervezetében és szellemében egyeránt üzleti nyerészkedés forrásává és milyen kevesen maradtak a Bartha Miklósok, a Rákosi Jenők és a Milotay Istvánok, akik az örök magyar értékek szolgálatát e minőségi fogalmak iránt elfásult korban nem tévesztették szem elől. Rámutathatunk arra, milyen körülmények idézték elő, hogy a parasztság és munkásság kikapcsolódott az egységes magyar életből, vagy hogy a külföldi magyarság, kiket eddig nem is tudtunk történetünk keretébe beilleszteni, milyen életet él odakünn magyar szempontból, és így tovább. De eléggé ma még fel sem tudjuk becsülni, milyen eredményekre vezet az a körülmény, hogy a népi nemzetfogalom révén szempontokat nyerünk a liberális gondolat egész pályafutásának, a felvilágosodástól szinte napjainkig tartó ívelésének kritikai vizsgálatához.

Es azt is lehetővé teszi az új szemléletmód, hogy történetírásunk főleg újabbkori részében tapasztalható túlságosan borongó hangulatát és sötét színezését megváltoztassuk, hiszen a magyar történet oly szép, oly dicső és oly felemelő dolgokat tartalmaz, mint talán Európa egy népének története sem. És erre a magabízó, hitet kisugárzó szemléletre ma különösen szükségünk van, hiszen ki fogadja szívesen az olyan nép vezetését vegyes területen és ki hozza meg az olyan népért legnagyobb áldozatát, amely arra nem is látszik méltónak?

Mindebből látható, hogy az új magyar történetírás a magyar történetszemléletet gyökeresen megújítja, történetfilozófiáját éles fegyverré köszörüli s tudományunkat az egész magyar faj hőskölteményévé alakítja át.

5. Könnyű már most ezek után megállapítani, hogy az új magyar történetírás tudományunk módszertanát mivel gyarapítja. Aki tudja, hogy a módszertan főleg azoknak a szabályoknak foglalata, melyek betartásával tudományunk előkészítő részét, az adatok összegyűjtését helyesen művelhetjük, és tudja azt is, hogy ezeket a szabályokat a pozitivizmus már kidolgozta, nem lepődik meg azon, ha módszer tekintetében nem meglévő szabályok megváltoztatásáról vagy elhagyásáról fog a következőkben hallani, hanem csupán azok kiegészítéséről. Ennek során első helyen azokat az új fogalmakat kell megemlítenünk, amelyekkel feljebb már foglalkoztunk, így a tér, élettér, történeti táj, fajiság, népiség, kultúrtalaj, kisebbség, népcsoport, stb. fogalmakat. Mindezek olyan kifejezések, amelyek alkalmazásáról a történetíró még akkor sem mondhat le, ha érette pártpolitikai színezettel vádolják meg, hiszen ezek jelentős mértékben járulnak hozzá tudományunk kifejezőerejének fokozásához.

Bővül módszertanunk azáltal is, hogy tudományunk új történetalkotó erőkre lett figyelmes és így azok munkájának felméréséhez több rokon- vagy szomszédos tudomány kutatási módszereit sajátjai közé illeszti. E tudományok közül különösen a fajbiológiát, a faj lélektant és a geopolitikát kell megemlítenünk, mint amelyekkel most vesszük fel a kapcsolatot elsőízben, aztán a statisztikát, a jogtudományt, a nyelvtudományt, a néprajzot, régészetet és egyebeket, amelyekkel régebb idő óta fennálló kapcsolatainkat elmélyítjük.

Nem közömbös a módszertan szempontjából az sem, hogy tudományunk ki akar lépni a céh és liberális nemzet szűk kereteiből s az egész népi közösséghez akar szólni. A hídverés a céhtől a népközösségig ugyanis szükségessé teszi, hogy stílusunkat egyszerűbbé, világosabbá és — bizony! — magyarosabbá tegyük. Mert ha továbbra is teletömjük szövegünket latin szavakkal és a szövegben meg nem magyarázható egyéb szakkifejezésekkel, vagy tovább használjuk a lelkiek útvesztőit követő barokk mondatfüzést, ez a hídverés nem fog sikerülni. Ugyanezt mondhatjuk el munkáink szerkesztésére nézve is, ahol irányadó szabály a tagoltság és a könnyű áttekinthetőség.

A módszertani bővülés is olyan irányú tehát, hogy tudományos megfigyeléseink pontosságához és történetírásunk harcos erejének növeléséhez értékes mozzanatokkal járul hozzá.

6. Nem kell túlságosan magyaráznunk, hogy az a nagyszabású filozófiai szellem, amelyben tudományunk ezután működni óhajt, kapcsolatait teljesen helyreállítja a zajló magyar élettel. Csak ismétlésekbe bocsátkozhatnánk, ha külön is rámutatnánk arra, hol szövődtek ezek az új kapcsolatok, vagy ha névszerint felsorolnók azokat a problémákat, amelyek megoldását ebből a szempontból elsőrendű nemzeti érdeknek tartjuk. Megelégszünk csupán annak ismétlésével, hogy az új magyar történetírás az új magyar életakarat kifejezője, fajtánk hatalmas érdeklírája, s mint ilyen, a magyar jövő egyik legbiztosabb záloga. Tudományunk megszűnt semlegességet szenvelgő tudomány lenni: nyíltan és őszintén az örök Európa és benne az örök Magyarország sorsát vállalja. A magyar történetíró ezeknek a magasztos eszméknek kíván harcos katonája lenni, s ezt a magyarabb, korszerűbb és harcosabb életformát akarja olvasói lelkébe átsugározni, legyenek azok államférfiak vagy jeltelen tagjai népi közösségünknek.

És ezen a kevert népességű történeti tájon, ahova a Gondviselés bennünket is vezérelt, ahol a történetből fakadó mítosznak a népek sorsára döntő a befolyása, ne késlekedjünk sokáig az új magyar történetírás pártolásával! Ha az új magyar történetírás a gyakorlatban győzelemre jut, tudományunk történetében olyan fordulatot könyvelhetünk el, ami mellett a liberális-pozitivista történetírás bevezetése a múlt században — eddigi legnagyobb eseményünk, — el fog törpülni.

____________________

[80] A magyar történetírás itt tervezett megújítása az 1944/45-ben bekövetkezett tragikus események — az orosz megszállás és az ország bolsevizálása — miatt nem valósulhatott meg. E nagy reformmunka szorgalmazója maga is külföldre szorult, ahol egyes vonatkozásokban mégis be tudta mutatni elgondolását. E nagyszabású reformtervet nem szabad a feledésnek átengednünk, mert irányító szempontjai fontosak nemzeti öntudatunk fenntartásához és megerősítéséhez.

Megjelent: 64953 alkalommal Utoljára frissítve: 2012. November 23., Péntek 05:53

Hozzászólások  

 
Kuki Atilla
#2 Kuki Atilla 2012-05-08 23:56
Én olvastam Prof.Dr. Baráth Tibor:A magyar népek őstörténete-egyesített kiadását! 62 éves vagyok de ilyen csodálatos és megalapozott munkát rég láttam! Remélem, lassan ráébred ez a tompa agyú magya nép, hogy a mi történelmünk, sokkal magasabb szférákban lakozik mint amiről mi halandók, tudtunk és hallottunk! Én ezeken az írásokon nem is nagyon lepődtem meg, és rájöttem, hogy miért: hisz benne van a génjeimben!Köszönöm ezeket az írásokat! Kuki Atilla
Idézet
 
 
Bela
#1 Bela 2012-04-09 00:27
A külföldön elö jelenlegi magyarsag epp olyan alul iskolazott mint a helyi lakosok,
mert a diak az lusta,
es nem akar tanulni,
Tudom van kivetel,
de a többseg magyarul sem tud beszelni, nem hogy elolvasson olyan ertekes könyveket,
melyek az östörtenettel vagy az igaz törtenettel
kapcsolatos igazsagot irjak meg.
Ezt a sajat csaladom tapasztalatara irom,
nem hogy meg masokat is itt sertegessek.
Ezek a megrazo tapasztalataim.
Nem is erdekli öket
semmi, csak az melyet eppen ele meg a szajaba
tesznek.
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 68.6%Austria 1.3%
Romania 5.4%Canada 1.1%
United States 4%Norway 0.7%
Russian Federation 2.8%France 0.3%
Ukraine 2.6%Kuwait 0.3%
United Kingdom 2.1%Switzerland 0.3%
Slovakia 2.1%Netherlands 0.3%
Sweden 2%Australia 0.3%
Germany 1.8%Italy 0.2%
Serbia 1.4%Spain 0.1%

Today: 14
This Week: 1070
Last Week: 3748
This Month: 8412
Last Month: 17509
Total: 2164144

Belépés