Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Szo2017Nov25

2012. December 17., Hétfő 00:43

A magyar népek őstörténete - Hatodik könyv

Írta:  Baráth Tibor
Értékelés:
(5 szavazat)
Baráth Tibor, A MAGYAR NÉPEK ŐSTÖRTÉNETE című műve hat, három kötetbe foglalt, Montrealban (1968, 1973, 1974) kiadott könyv. Azóta, több kiadás jelent meg, kisebb-nagyobb átszerkesztésben, egyesített kiadásokat beleértve.

TARTALOM

Hatodik könyv

A DUNA KÖZÉPSŐ MEDENCÉJÉNEK BENÉPESÍTÉSE

  • A BALKÁN-FÉLSZIGETEN ÁT ÉRKEZŐ ÚR TÖRZSEK
    • A bejövő népességre vonatkozó eddigi ismereteink
    • A helynevek felhasználása Magyarország ókori történetének nyomozásában
    • A Duna-medence népessége a bronzkor végén
    • A bronzkori Magyarország népsűrűségi térképe
    • A kő- és bronzkori lakosság magyar nyelven írt emlékei
    • A Duna-medence leghíresebb bronzkori írásos emléke: a tatárlaki három agyagtábla
    • Az ókori Magyarország szerepe Közép-Európa első feltárásában
  • A KELETI IRÁNYBÓL ÉRKEZŐ TURÁNI NÉPHULLÁMOK
    • A turáni haza kiürítésének körülményei
    • Szkíta törzsek beköltözése a Duna-medencébe
    • A római uralom néprajzi és politikai hatása
    • Attila király az egységes dunai állameszme megfogalmazója
    • Néprajzi és politikai viszonyok a Duna-medencében Árpád fejedelem jövetelekor
    • Árpád az Isteni küldetésű férfi
    • Az eredmények összegezése
  • Az idézett munkák jegyzéke

* * *

bt_mno3

SZERZŐ KIADÁSA

MONTREAL, 1974

bt mno3 28

Az első földműves lakosság Közép-Európába Kr. e. 3000 táján már beérkezett.

Európa középső része előnyös helyzetben volt, mert a Duna-völgye révén összeköttetésben állt a keleti kultúrvilággal, ahol egyes tájakon (a sűrű kockázással jelölt területen) már Kr. e. 5000-től kezdve rendszeresen foglalkoztak kenyérmagvak termelésével (91 m 239).

A BALKÁN-FÉLSZIGETEN ÁT ÉRKEZŐ ÚR TÖRZSEK

A bejövő népességre vonatkozó eddigi ismereteink

Amint megelőző fejezeteinkben előadtuk, a Kr. e. évezredekben a magyar népek nagy csoportokban hagyták el keleti hazájukat és költöztek át Európa déli, nyugati és keleti tájaiba. Ebből az Európa felé tartó népvándorlásból egy nagyobb ág a Balkán-félsziget északra vezető völgyein keresztül a Duna-medencébe irányult, a történelmi Magyarország területére, és ott folytatta életét. Az ide való bevándorlás igen korán elkezdődött, talán egész Európában a legkorábban, a Kr. e. IV. és III. évezred fordulóján. Ezt az időt megelőzőleg a Duna-medencének nem volt állandó jellegű lakossága, sőt gyűjtögető életmódot folytató nomád népessége sem, mert a fennálló klimatikus viszonyok erre - úgy látszik - nem nyújtottak lehetőséget. Így a csiszolt kőkorban érkező lakosság tekintendő a Duna-medence s általában a kontinentális Európa legelső lakosságának.(1)

A Duna-medencébe érkezett csiszolt kőkori lakosság földrajzi eredetét a régészek pontosan meg tudták állapítani, mert ez a lakosság olyan emlékeket hagyott hátra, amelyek szakasztott másai a Régi Keleten korábban forgalomban volt tárgyaknak. Ilyenek az anyaistent ábrázoló mezítelen szobrocskák, az úgynevezett Vénuszok, meg azok az égetett agyagedények, amelyeken vonalas díszítés és állatábrázolás szerepel, legtöbbször szarvas vagy valamilyen madár képe. Ugyanezeket a motívumokat megtalálták a Régi Keletről a Duna-medencébe vezető balkáni útvonal mentében is. Egyes szerbiai emlékeken például a Nílus völgyében használt ruhadarabok ábrázolását is megfigyelték. A régészek eredményét megerősítették az embertan kutatói, akik szerint a csiszolt kőkorban jelent meg Magyarország területén a kerek koponyájú emberfajta, amelynek tömeges előfordulási helye és kiindulópontja a Régi Kelet volt. Így a Duna-medencebeli csiszolt kőkori népesség és kultúra földrajzi eredete tekintetében a vélemények egyezők (33m; 152m; 168m; 170m; 172m; 198m; 242m).

A magyarországi csiszolt kőkori telepek kezdetét általában Kr. e. 8300 tájára helyezik, bár egyes tudósok bizonyos helytálló meggondolások alapján öt-hatszáz évvel korábbi időt javasolnak. E kultúra virágzását Kr. e. kb. 2500-ig számítják. Kétségtelen és nem vitatott tény, hogy Kr. e. 3000 táján a Duna-medencében már igen bőséges földműves lakosság él, mely a Régi Keletről érkezett és három összefüggő nagyobb települési tömböt alkot. A legnagyobb tömb az ország nyugati felében helyezkedett el: Dunántúl egész területén, a Dráva-Száva közti Szerémségben, valamint a Pozsony-Budapest vonal felett elterülő vidéken, a nagy hegyek lábáig. A nagyságra második földműves csoport az ország keleti részében az Erdélyi-medencét és a Maros alsó völgyét töltötte ki, hozzászámítva a vele szervesen össze nem függő Olt völgyét. A Duna-medence harmadik csiszolt kőkori települése a Tisza folyó Maros feletti szakaszán, a folyó két partján alakult ki, körülbelül a mai Csapig, amint ezt az elhelyezkedést Waterbolk idevágó térképein láthatjuk (242m).

A Duna-medence csiszolt kőkori kultúrájának részletesebb vizsgálatakor kiderült, hogy a telepek feltűnő egyöntetűséget mutatnak: az emberek mindenütt kenyérmagvakat termeltek, háziállatokat tartottak (főleg marhát, birkát, sertést és szárnyasokat), házat építettek, edényeket gyártottak, apró falvakba tömörültek és fejlett vallási életet éltek. Az összes hasonló életformájú és Európába áttelepült keleti népesség közül ez a Duna-medencebeli szántó-vető népesség volt az egyedüli, amely a Régi Kelet anyagi és szellemi magas kultúráját a legnagyobb mértékben meg tudta Őrizni új hazájában. A dunai földműves kultúra másik sajátossága az, hogy minden hasonlósága ellenére sem volt az őshazai forma egyszerű átültetése, hanem annak tovább fejlesztett, magasabb rendű formája, amennyiben már alkalmazkodott a mérsékelt égöv éghajlati viszonyaihoz és kialakította az öntözés nélküli termelést (dry farming), szemben a csatornázást igénylő egyiptomi és mezopotámiai öntözéses földműveléssel. Ez az új gazdálkodási forma a falvakba tömörülést serkentette, az emberi munkaerő nagyobb mértékű igénybevételét kívánta meg, valamint a művelés alá vett földek időnkénti pihentetését. Nagy jelentőségű felfedezés volt, hiszen általa vált lehetővé, hogy a folyóktól távolabb eső helyeken is megvalósítsák a rendszeres élelmiszer-termelést és így a lakosság nagyobb területen terjedhetett szét. E találmány következtében a Duna-medence lakossága jelentékenyen felszaporodott és ez a terület lett az európai modern földművelés központjává. Érthető, ha ezt a kontinentális viszonyokhoz igazított földművelési módot a gazdaságtörténészek hangsúlyozzák és önálló Duna-vidéki földműves kultúráról szólnak, amely befolyása alatt tartotta egész Közép-Európa gazdasági életét.(2)

A Duna-medence régészeti történetében a csiszolt kőkor után következő korszakot, a Kr. e. 2500-tól 1900-ig terjedő időt rézkornak nevezik és csak az azután következő kort (Kr. e. kb. 1900-tól 700-ig, esetleg.500-jg) mondják bronzkornak. Ezt a megkülönböztetést másutt Európában nem alkalmazzák, hanem a csiszolt kőkor után jövő hosszabb időszakot egészében bronzkornak nevezik. Ebben a korban a mezőgazdálkodás és edénykészítés mellé egy új foglalkozási ág csatlakozott, a tágabb értelemben vett ipar, amely magában foglalta a fémeket tartalmazó ércek kibányászását, magas hőfokon való kiolvasztását és a nyert fémek használati eszközökké való feldolgozását. A fémiparban dolgozó lakosság nem szorította ki a földműveseket régi lakóhelyeikről, mert olyan tájakon szállt meg legszívesebben, amelyeket a földművesek általában elkerültek: hegy- és dombvidéken, ahol ércek a föld felszínén vagy közel a felszínhez nagyobb mennyiségben fordultak elő. A fémipar kialakulása tehát gyakran az addig lakatlan hegy- és dombvidékre való bevonulással, vagyis a benépesített területek kibővítésével járt együtt. Bronzkori telepek nyíltak Erdélyben, a Mátra és Bükk-hegységben, a Felvidéken és Dunántúl több pontján, amelyek árucikkeiket mezőgazdasági termékekért elcserélték és így szoros kapcsolat alakult ki a kétféle életformájú lakosság között. A mezőgazdasági tevékenységben foglalkozó társadalom számára az új munkaeszközök előnyt jelentettek, mert segítségükkel a porhanyós lösz talajon kívül használatba vehették az eddig elkerülni kényszerült kötött, de jobban termő zsíros talajokat is. A lakosság a bronzkor végére már jelentékenyen szétterült a Duna-medencében és a sűrű erdők, magas hegyek, veszedelmes árterek és terjedelmes mocsarak kivételével az egész országot birtokba vette: lezajlott az első honfoglalás.

Azok a tudósok, akik a Duna-vidék ipari életformájának eredetét keresték, megvizsgálták a helybeli gyártmányok típusait és a gyártmányokon szereplő motívumokat. E vizsgálat során észrevették, hogy a Maros-vidéki leletek nagyon gyakran hetita motívumokat ismételnek (33m 239 sk, 293), az előállított kulacsok azonosak a Kappadóciában és Trójában talált típusokkal (122m, 8, 55, 57, 83; 198m 316), hogy az erdélyi tőr szakasztott mása a palesztinai tőrnek (33m 389 sk), a sarlók mezopotámiai és kaukázusi mintára készültek (33m 390) s a búzakalászi vörösre festett miniatűr kocsi (170m 79) ugyanolyan, mint a mezopotámiai kultikus szekerek. A kettős bárdok (fokosok), feltűnően hasonlítanak a trójai, kaukázusi és mezopotámiai típusokhoz, a spirális minták viszont Kréta művészetét ismétlik (198m 326) és így tovább. E tárgyi bizonyítékok alapján kiderült, hogy az a bevándorlás, amely a kőkortól kezdve a Régi Keletről a Balkán-félszigeten keresztül a Duna-medencébe irányult, folytatódott a réz- és bronzkorban, vagyis hogy a magyarországi réz- és bronzkor a csiszolt kőkor törés nélküli folytatása, ugyanazzal az emberanyaggal.

A keleti eredetű fémipar a Duna-medencében (vagyis a történelmi Magyarország területén) gyorsan és feltűnő eredetiséggel gyökeresedett meg. Ennek kézenfekvő a magyarázata, hiszen itt több tájon - Erdélyben, Felvidéken és Dunántúl - oly hatalmas érclelőhelyek voltak, aminők sehol másutt az akkor ismert világon. A legtöbb helyen külfejtéssel lehetett az ércekhez hozzáférni, amelyek egyúttal rendszerint igen magas fémtartalmúak voltak. A talált arany, réz, ón és más érceket helybelileg olvasztották ki és helybeli műhelyek dolgozták fel árucikkekké.(3) E kedvező adottságok nyomán: „Magyarországon ragyogó fémkultúra keletkezett, amely művészi szempontból minden hasonlót felülmúlt egész Közép-Európában. A magyarországi remek kardok és kettős bárdok, a rajtuk gyakran látható bonyolult spirális művészi díszítéssel az európai bronzmunkáknak talán legszebb példányai és mintául szolgáltak a hasonló típusú északi bronzoknak," - írja az egyik nem-magyar szakember.(4) A magyarországi bronzművesek azonban nemcsak azzal emelték Európa fémkultúráját, hogy teljes egészében átültették ide a Régi Kelet ipari tudását, hanem hogy azt saját találmányaikkal is gazdagították, olyan praktikus árucikkeket készítve, amelyek akkoriban messzeföldön - 500 km körzetben - ismert és keresett gyártmányok voltak. Magyarország leghíresebb bronzkori készítménye egy nyéllel ellátott T-alakú kéziszerszám volt, amelynek fémből készült felső része az egyik végén kalap-szerűen domborodott ki. Ez a kalapos eszköz máig használatos és jelenlegi neve: kalapács. Egykorú típusait az Okmánytár 16/17 sz. alatt látjuk (170m 103, 109 és 33m 271 no. 148)(5) Híresek voltak a magyarországi kardok, fokosok, sarlók, szigonyok és tőrök is, továbbá a magyar ékszerek: a bűvös tárgyak (amulettek) és karkötők. Mindez élénken bizonyítja, hogy az akkori Magyarországon jelentős önálló fémipari műhelyek dolgoztak.

A Duna-medence összeköttetése a Régi Kelet nagy kultúrközpontjaival a Kr. e. 12. századtól kezdve fokozatosan nehezebbé vált és 750 táján egészen megszakadt. Az érintkezést előbb a trójai háború és az asszír hódítások korlátozták, aztán a Balkán-félsziget politikai helyzetének gyökeres megváltozása. Ez események után a Duna-medence további új bevándorlókat nem dél felől kapott, hanem keleti határain keresztül. De ezek az újabb néphullámok is a magyar népek nagy őshazájából indultak ki, csakhogy annak India és Belső-Ázsia felé eső határvidékeiről s bennük a turániak voltak többségben, főleg szkíták és hunok.

Mindaz, amit a Duna-medence első magas kultúrájáról és népességéről eddig előadtunk megtalálható a nem-magyar szerzők kézikönyveiben, színes, világos és határozott körvonalú előadás keretében. Ezek a munkák hangsúlyozzák a Duna útvonalának fontos szerepét Európa ókori történetében, mert akkoriban ez volt a legközvetlenebb és legforgalmasabb útvonal, amely összeköttetést létesített a magas kultúra keleti nagy központjaival. Eredményeik a következő pontokban összegezhető: Magyarországon a csiszolt kőkort közvetlenül megelőző időkben nem éltek emberek; akik oda a csiszolt kőkorban és a bronzkorban bevándoroltak, valamennyien a Régi Keletről, főleg annak nyugati feléből származtak és a Balkán félszigeten át, déli irányból léptek be az ország területére. Ez a délről jövő népesség a bronzkor végére jelentékenyen felszaporodott, az ország minden lakható részét birtokba vette s mintaszerű mezőgazdálkodást és önálló fémipart alakított ki. A nem-magyar szerzők munkáiban csak egy kérdésre nem találunk választ, arra, hogy mi volt a Duna-medencébe betelepült csiszolt kőkori és bronzkori lakosság népi személyazonossága: nyelve és nemzetisége. Erre a meg nem válaszolt, de főbenjáró kérdésre az alábbiakban magunk próbálunk feleletet adni, egyrészt a helynevek vizsgálata alapján, másrészt a lakosság által hátrahagyott írásbeli emlékek megszólaltatásával.

A helynevek felhasználása Magyarország ókori történetének nyomozásában

Helynevek alatt azokat az elnevezéseket értjük, amelyekkel az emberek az országukban lévő hegyeket, vizeket és emberi lakótelepeket, valamint azok részeit illetik. Ilyenek a hegységek, hegyek, csúcsok, hágók, völgyek, szorosok, sziklahasadékok nevei; források, patakok, folyók, tavak, mocsarak nevei; tanyák, falvak, városok, várak, erődítmények, sáncok, megyék, tartományok, nagyobb országrészek és egész királyságok nevei. Mindezek nyelvészeti elemzésével, időrendbe sorolásával, területi csoportosításával, típusok szerinti osztályozásával s a történettudomány szempontjából való értékesítésével egy külön tudomány, a helynévkutatás (toponymia) foglalkozik. Bonyolult módszerű tudomány ez, amelyben fődolog a helynevek eredeti értelmének megállapítása. Abból ugyanis következtetni lehet a nevet adó lakosság nyelvére, földrajzi eredő helyére, betelepülési idejére, területi elhelyezkedésére, a beérkezők műveltségére és sok más történeti mozzanatra. A helynévkutatás ma a történettudomány egyik legfontosabb segédtudománya; használata az ókori történet kutatásában nélkülözhetetlen.

A szakemberek megfigyelték azt a törvényszerű jelenséget, hogy amint egy-egy tájra lakosság érkezik és ott megtelepszik, névvel ruházza fel környezete földrajzi adottságait, egyebek között tájékozódásának megkönnyítése céljából. Az elkeresztelés munkáját a beérkező első lakosság végzi el s az általa adott neveket az utódok egymásnak nemzedékről-nemzedékre továbbadják. A nevek mindaddig használatban maradnak, amíg ugyanazon a helyen a népesség nagyobb megszakítás nélkül, folyamatosan tartózkodik, ameddig tehát van, aki a nevet az utódokra átörökítse. Ha tehát a történetíró egy ma is meglévő, Kr. e. időből származó régi helynév jelentését meg tudja érteni, mondjuk például magyarul, abból kiderül, hogy azon a helyen magyar nyelven beszélő emberek voltak az első telepesek és köztük és a jelenlegi lakosság között folytonosság, vérbeli kapcsolat áll fenn. A név hangtani alakjából, a névben tükröződő szókincsből (pl. régi istennevekből) az első település, a „honfoglalás" idejére is következtetést tehetünk. Ha sok ilyen helynevet találunk és azokat térképre vetítjük, ki tudjuk jelölni azt a területet, amelyet a vizsgálat tárgyát képező nép eredetileg elfoglalt. Ahol az ilyen nevek sűrűsödnek, ott nyilván az eredeti lakosság nagyobb létszámban szállt meg.

A helynevekből az első lakosság személyazonosságán és lakóterületén kívül megállapítható az a megelőző lakóhely vagy ország is, ahonnan a nép az új tájra érkezett. A bevándorlók ugyanis az elkeresztelés munkájában ugyanazt a szókincset használják új helyükön is, mint megelőző hazájukban és gyakran felújítják a származási helyükön használt megszokott elnevezéseket. Az ősi hon helyneveinek felújítása az új helyen annyira általános és a korábbi emlékekhez való ragaszkodás annyira emberi vonás, hogy új települést létrehozó nép gyakran ma is így jár el. Amikor például az első franciák és angolok megérkeztek Amerikába, az általuk alapított városokat Orléánsnak, Párisnak és Londonnak nevezték el, akárcsak a Kanadába bevándorolt magyarok, akik az ott alapított településeiknek Kaposvár és Esterházy nevet adtak. Az ilyenfajta helynevek, amelyek a korábbi haza neveit ismétlik, megannyi biztos útmutatás a vándorlás kiindulópontjára, az óhazára.

Bár a helynevek valóságos történeti okmányok, azok megfejtése és történeti szempontból való értékesítése mégis a nehezebb tudományos feladatok közé tartozik. Sok tárgyi tudás, körültekintés és főleg óvatosság szükséges ahhoz, hogy belőlük helytálló következtetést tudjunk levonni. Ezért amikor a helynevek eredeti értelmét keressük, a név legrégibb írásbeli alakjait kell különös figyelembe részesítenünk, mert azok közelítik meg a legjobban az eredeti értelmet, nem pedig a használatban megkopott, újabb helyesírásunk által elváltoztatott mai névalak. A magyarázathoz latba kell vetnünk hangtörténeti ismereteinket, helytörténeti, földrajzi, néprajzi, régészeti és mitológiai tudásunkat is. De egyetlen név, egymagában, bármennyire helytálló megfejtése, még semmit sem dönt el; csak akkor állíthatunk valamit nagyobb biztonsággal, ha ugyanazt a névképzési módot és szókincset sokszor megtaláljuk valamely összefüggő nagyobb területen, például egy-egy vármegye területén a bronzkori Napisten nevét mondjuk ötven esetben.

A magyar helynévkutatóknak már régen feltűnt, hogy krónikáinkban - főleg Anonymus és Kézai krónikájában - milyen sok magyarul hangzó, magyar értelmű és máig használatos név szerepel, amelyek már Árpád vezér és harcosai beérkezése előtt forgalomban voltak. Árpád előreküldött felderítői például visszatérve a vezérhez, aki még Ungvár környékén tartózkodik, magyar értelmű helyneveket jelentenek. Amikor pedig a Felső-Tisza vidékéről fokozatosan terjeszkednek az ország belseje felé, a legtöbb helyen már szintén ott találják a magyar helyneveket, melyek egyik-másikát a korábbi időkből való görög és római források is említik. Ebből az a benyomás nyerhető, hogy a Duna-medence egyes magyar értelmű neveinek eredete visszanyúlik a Kr. e. időkbe. Régibb tudósaink közül Vámbéry már határozottan felismerte e kronológiai probléma lényegét és állította, hogy ha a szóbanforgó Árpád-előtti helynevek valóban magyar származásúak, az csak úgy lehetséges, ha magyarul beszélő tekintélyes néprészek már Árpád bejövetele előtt is itt éltek a Duna-medencében. Sok más figyelmes olvasó és tudós azt is észrevette, hogy Magyarországon számos olyan régi helynév van, amelynek pontos mása megtalálható az ókori Föníciában, Szíriában, Kánaánban, Egyiptomban, sőt még Indiában is, ahol azok a Kr. e. II. és III. évezredben vagy még annál is régibb időben voltak forgalomban. Az ilyen ősrégi keleti neveket ismétlő magyar helynevek a Duna-medencében különösen két tájon fordulnak elő nagyobb számban: Dunántúl és az Erdélyi-medencében.

Annak ellenére, hogy a régi írók (Herodotos), középkori történetírók (Anonymus, Kézai), modern tudósaink (Vámbéry, Hevesy, Bobula Ida, Telekiné Kovács Zsuzsánna és mások) az időszámítás előtti évekbe utalják a magyarországi helynevek egy bizonyos részét és rámutatnak a magyarság korai betelepülésére, hazai egyetemeink és tudományos intézeteink a helynevek csodálatos gazdag anyagából eddig édeskevés keleti vonatkozású dolgot tudtak kielemezni. A magyar helynévkutatás eredményeinek első módszeres összefoglalásában (Kálmán Béla, A nevek világa, Bp. 1967) csupán a szlavofil nyelvészeti irány eredményei szerepelnek; a szerző meg se említi a külföldi magyar tudósok immár egy teljes emberöltő óta folyó munkásságát. E meglepő hiányosság magyarázata a hazai nyelvészek túlságosan merev álláspontjában rejlik, akik az ország helyneveinek vizsgálatában egészen a legutóbbi időkig abból a tévedésből indultak ki, hogy magyarul beszélő néprészek a Kárpát-medencébe csak Árpád vezérrel telepedtek be, a jelen időszámítás 9. századának végén, következőleg - szerintük - Magyarországon az A.D. 9. század vége előtt magyar szókincsből nem keletkezhetett helynév. Hiába hangzik a név magyarul, hiába van világosan magyar értelme, szerintük a név nem lehet magyar: csak látszatra az, csak véletlen egyezéssel állunk szemben, egyszerű összecsengéssel, vagy éppen a krónikás tévedett, aki saját kora neveit vetítette vissza a múltba, szóval mindenféle kibeszélést előhoznak. Ezenfelül nyelvészeink azt hitték, szintén tévesen, hogy a Kárpát-medencében Árpádék bejövetele előtt csak szlávok és turkok laktak, s emiatt minden A.D. 896 előtti magyar földrajzi nevet szlávból meg törökből akartak levezetni. De mivel a mai ismert szláv és török nyelvekből a levezetés legtöbbször nem sikerül, megalkották az ó-szláv és ó-török fiktív szókincset, amivel aztán az magyarázható ki a régi magyar helynevekből, amire éppen szükség van. Ha pedig még így sem megy a megfejtés, a helynevet ismeretlen nyelvből eredő névnek jelentik ki, amit azonban „a szlávok közvetítésével vettünk át." Nyelvészeink valóságos tojástáncot járnak, hogy elméletüket igazolják és mindenkivel szemben, aki kételkedni mer fejtegetéseikben szokatlanul éles nyelvet használnak. Ma már világos, hogy az ilyen irányban tevékenykedő szakembereink tudománytalanok és kárt okoznak a magyar nemzet érdekeinek.

A magyar helynevek szlávból és törökből (turkból) való magyarázatának valóságos leltárát találjuk meg a középkori magyar krónikák szövegét tartalmazó Szentpétery-féle kiadványban (167m), ahol a lábjegyzetekben a nemrég elhúnyt Pais Dezső összefoglalja Melich János, Kniezsa István és más hasonló ívású szlavofil nyelvészek vonatkozó eredményeit, saját kutatásaival kiegészítve. Az ott található fejtegetések helytelen voltára bemutatunk egy-két példát. Az első Tihany nevének értelmezése, e Balatonba benyúló félszigeten épült városka neve, ahol 1055-ben I. Endre királyunk bencés apátságot alapított. E névről Pais Dezső így szól: ,,E hely elnevezése a TICHON személynévből ered, amit a nyugati szlávok szoktak használni; a név a ticho szó családjába tartozik és jelentése 'nyugodt, csendes'."(6) Ha egyes szláv szótárokban létezik is ez a Ticho szó és személynévként is alkalmazták, ebből a körülményből még nem következik, hogy Tihany a Ticho szláv névből ered. Hiszen ugyanez a név megvan a dánoknál is (híres csillagászuk volt Tycho Brahe), tehát ezzel a logikával akár a dánokat is megtehetnők Tihany névadójának. Az ilyen magyarázat nem vehető komolyan.

Tihany neve Anonymusnál TYHON és TIHON alakban szerepel. Ebben az összetett szóban a második elemet (Hon) azonnal felismerjük, így a szó felbontása: Ty-Hon, Ti-Hon. Ismerve nyelvünkben a magánhangzók gyakori cserélődését, sejthetjük hogy az ingadozó első szótag Tó lehet, vagyis Tihany eredeti értelme annyi volna mint „Tó-Hon". Van-e erre a nyelvészeti megoldásra más támpont? Igen, mindenek előtt a városka földrajzi fekvése, mert Tihany, valóban vízi lakóhely: egy tóban épült hon. Ma ugyan egy keskeny, részben emberi munkával készített földnyelv köti a parthoz és félsziget, de a római korban még sziget volt, vár állt rajta és így a telep a szó szoros értelmében tóba épített hon, Tó-Hon volt. Egyébként a félsziget belsejében is van egy tó, amelynek tükre a Balaton szintjénél valamivel magasabb. Az első telepesek e belső tó párján építették fel hajlékaikat, úgyhogy lakóhelyük belülről nézve is Tó-Hon volt. E gyönyörű fekvésű hely múltját legendák teszik romantikussá. Azt mesélik róla, régen ott egy csodálatos visszhang létezett, amely tizenegy mások szerint tizennégy szótagot mondott vissza. Ezt a valóban rendkívüli jelenséget azonban eddig még senki sem tapasztalta és tudományos feljegyzésekben sem olvasható. Bizonyára nem is volt ilyen csodálatos visszhang, hanem annak meséje a Tó-Hon rokonkifejezéséből, a „Víz-Honból" keletkezett a Vissz-hanggal való összecsengés alapján. Azt is mesélik, hogy a tihanyi Tóhon vagy Vízhon hajdan egy tündér birodalma volt, Hableányé (Hab a víz régi magyar neve) és az ő arany kecskéit, egész gazdagságát az életmódján megbotránkozó tó haragjában elnyelte. A Hableány átkaként azonban a tó mind a mai napig partra hányja az elnyelt kecskék körmeit, amint ott az apró kagylóhéjakat nevezik. Az a mese, hogy a „Tó hány", megint nem más mint a Tó-Hon név körül csoportosuló népi elképzelés egy újabb változata, ami az összecsengés alapján született meg, az összecsengés lévén a régi magyar gondolkodás (és írás) egyik alapvető formája. A gondolkodás ilyen irányban való elindításánál valószínűleg volt azonban egy történeti mag: a kereszténység felvétele előtt Tihany szigetén a termékenységi kultusz papnői (hableányok, azaz papnők) élhettek, más Vénusz paptársnőikkel együtt, ami nagyon beleülhetett a Balaton körüli Bál-tanyákba. E pogány „szent asszonyok" viselkedését a keresztény korban már botrányosnak találták és működésüknek az új vallás buzgó hívei erős kézzel véget vetettek: valamennyiüket beleszórták a Balatonba és Tihanyban az új Isten tiszteletére építettek hajlékot. A felsorolt adatok Tihany nevét nyelvészeti, földrajzi, mitológiai és történeti-oldalról világítják meg és sokszorosan igazolják, hogy a név eredeti értelme Tó-Hon, tehát magyar értelmű helynév és semmi köze sincs az ötletszerűen előhozott Ticho szláv személynévhez.

Hazai nyelvészeink Pest nevét a szláv „kályhából, téglaégető kemencéből" eredeztetik. Szerintük Veszprémnek is valami ős-szláv lakosság adhatta máig viselt nevét. Piszke, Pöstyén, Piski és sok más Pis-elemet tartalmazó helynevünk szintén „csakis szláv eredetű" lehet, aminthogy Baranya nevében is „vocabulum Slavicum" rejlik, az erődöt jelentő Brna. Szláv eredetű lenne Orsova, Zemplén és Munkács neve és természetesen a Balatoné is, mely utóbbi a mocsár jelentésű Blato leszármazója volna. Ugyane tudósok szerint a Margit-sziget régi Nyulak neve német eredetű volna, mert németül Haseninselnek nevezték és így tovább. Azokat a helyneveket, amelyeket az ó-szláv segítségül hívásával sem tudtak megmagyarázni, személynevekből próbálják eredeztetni, különösen az első várispánok neveiből, ahol aztán nincs szükség az értelem további kutatására. E szerint az ispán-elmélet szerint keletkezett volna Pozsony, Sopron, Kolozsvár és Baranya neve. Ezekre az adott magyarázatokra nem óhajtunk oly részletesen kitérni, mint Tihany nevére, de mégsem hagyhatjuk megjegyzés nélkül már ebben a bevezető előadásban sem, hiszen mindegyiknek kézenfekvő magyar az etimológiája. Figyeljük meg e városok földrajzi fekvését, mert legtöbbször abban rejlik a magyarázat kulcsa.

Veszprém (Beszprém, Bezpriem) a Balaton vízénél peremszerűen kiemelkedő platón áll s ez a helyzet jut kifejezésre nevében, amelynek eredeti értelme Bíz-Perem, majd Víz-Perem lehetett. Azt is tudjuk, hogy Víz szavunk régen nemcsak B hanggal kezdődött (Biz), hanem még gyakrabban P-vel (Pis), továbbá hogy egyik legrégibb magyar helynévképzőnk a 'talaj, lakóhely' jelentésű TA szócska. Ezt szem előtt tartva, nem szükséges Pest nevének magyarázata végett szláv kályhákat és téglaégetőket képzelnünk a Duna partjára, hiszen Pest eredeti neve az említett két szócska, a Pis és Ta elemekből jól megérthető, egyszerűen Víz (melleti) Város. Pest valóban az és legrégibb kerületét mind a mai napig régi nevén Vízi-Városnak nevezik, a Pest rokonkifejezésével. Hasonlóképpen Víz (Pis) melletti területet (Kő) jelent Piski neve, szóval abban is vocabulum Hungaricum rejlik. Pozsony nevét még a múlt században is Poson alakban írták s annak két összetevő eleme : Pis-Hon világosan mondja, hogy ez a város is víz mellett épült s magyar elnevezése nagyon régi időből, még a csendes H idejéből ered. A Baranya név előbb a Dráva-Duna szögletében épült várat jelentette, később a megyét is. Anonymusnál szereplő régi alakja Borona, ami 'Bor Hona' s utal az akkori árvizes területre, akárcsak a Vág mellett álló másik Borona. Nem lehet Boronát (Baranyát) sem a szláv Brnaból eredeztetni, amikor a Székelyföldön a víz ma is 'bor' és egyebütt is temérdek az e szóval alkotott helynevünk, mindig vízzel kapcsolatban, például Borszék, Borsava, Talabor, - akárcsak a Régi Keleten, a Kr. e. évezredekben. Miért lenne Orsova idegen eredetű helynév, ahol Árpád jövetele előtt egy fejedelem székelt, amikor ebben a névben is régi magyar szavak tükröződnek, egyrészt az Úr, másrészt a Szava (Szó), s azonosnak látszik a kisázsiai Arzawa királyi székhellyel, ahol szintén egy fejedelem (Úr) szava hangzott. Munkács neve is magyar eredetű, hiszen Munkás szavunkat már a Kr. e. III. évezredben olvassuk és a helyet Anonymus is Munkásnak írja. Miért ne lehetne a Balaton etimológiája magyar, amikor Magyarországba annyi "Bál" és "Mén" isten hitén élő ember érkezett a Régi Keletről, hogy azok lakóhelye, a sok "Bál-Otthon" valósággal körülölelte a Balaton tavát.(7) Végül miért kell Nyulak-szigetét olvasnunk és hozzáfűznünk egy egész nyulparadicsomot és a Haseninsel-elméletet, amikor ott nem nyulak laktak, hanem nők, később is apácák, akárcsak Tihanyban, és a sziget régies írású NU-LUK nevét helyesen "Nő-Laknak' kell olvasnunk, aminthogy az Arad-megyei ASSUN-LUKA nevet is Asszonylakának ejtjük ki (84m 172).

Az előadott példákból látható, hogy a magyarországi helynevek kutatása terén komoly bajok vannak és a jelenleg divatos magyarázatok többsége nem helytálló, a rájuk felépített következtetés téves, amely szerint országunkban Árpádék beérkezése előtt egy széles szláv etnikai alapréteg lett volna s arra Árpád népe rátelepedett. Régészeink és embertani kutatóink kezdik már észrevenni a nyelvészek eltévelyedését és egymás után állapítják meg a korábban szlávnak hitt temetőkről, hogy azok valójában nagy magyar temetők. Dehát józan ésszel hogy is képzelhető el, hogy csak éppen a Duna középső medencéjében, Magyarországon hiányoznék a bronzkori magyar népi alapréteg, amikor ez az alapréteg egész Európában mindenütt máshol megfigyelhető: az Égei szigetvilágon, a Balkán-félszigeten, Itáliában, Franciaország területén, a Brit-szigeteken, Kelet-Európa déli részeiben és a Baltikumban is, hogy csupán azokat a területeket nevezzük meg, amelyeket a megelőzőkben érintettünk. Helynévkutatásunknak sürgősen szakítania kell a szláv és türk irányzattal és vissza kell térnie az annyira kigúnyolt múlt századi nyelvészek útvonalára, akik a Régi Kelettel való ősi kapcsolatainkat hangoztatták.

A Duna-medence népessége a bronzkor végén

Néhány évvel halála előtt Kniezsa István azt mondotta nyelvész kollégáinak, itt volna már az ideje, hogy az ország - a történelmi Magyarország - helyneveit rendszeres vizsgálat tárgyává tegyük és ne csak egy-két nevet ragadjunk ki a sokezer közül. De ő sem tudta megmondani, hol kellene elkezdeni ezt a fontos munkát, mert nyelvész létére is azt hitte, hogy a helynevek többsége nem bír értelemmel. Szerintünk a munkát azzal lehetne kezdeni, hogy saját helyneveinket összehasonlítsuk a Régi Kelet helynévanyagával és jegyzékeljük a két helyen előforduló azonos helyneveket. Ez már rádöbbentene bennünket a nagy történeti összefüggésekre, a Duna-medence népességének földrajzi eredetére. Egy következő lépésben megvizsgálhatnánk a helyneveinkben megőrzött keleti istenneveket, ami újabb nagy meglepetéssel szolgálna. Végül harmadszor helyneveinket a bennük szereplő szavak és képzők szerint kellene csoportosítanunk és eredményeinket össze kellene hasonlítani Európa más tájainak régi helyneveivel. Meglepődnénk, milyen sok magyar értelmű helynév van szerte egész Európában! Az alábbiakban próbáljunk e három irányú kutatásra ízelítőt adni.

Mindenki tudja, hiszen ókori történetünk iránt érdeklődő műkedvelőink régóta hangoztatják, hogy a magyarországi helynevek közül sok teljesen azonos a Régi Kelet helyneveivel. Minél jobban elmélyedünk a keleti történelemben, annál jobban látjuk ezt a feltűnő mozzanatot. Az ókori Egyiptomban például gyakoriak voltak a Mén szóval (Mén, A-Mén, Ménes) képzett helynevek, az országegyesítő első király majd isten neve nyomán. Ilyen nevet viselt a fővárossá lett Memphis, amelynek eredeti, nem-görög alakja Menu-Fru volt, azaz Mén fáraó városa. Magyarországon is ismerünk Mén-összetételű helyneveket, aminők Ménfő és Mánya, és létezett itt az Árpád-féle honegyesítés idejében egy Mén-Marót nevű fejedelem is. Egyiptom 'Égi-Ta' nevének Magyarországon az Ágota-nevek felelnek meg, pl. Sár-Szent-Ágota, Kun-Ágota, meg a Sopron-megyei Egyed, mely utóbbi helyen egyébként egy híres, egyiptomi jelenetet ábrázoló vázát is találtak. Egyiptomi királyi cím volt az akkor Patornak írt 'Bátor' és Magyarországon is több Bátor-ral összetett helynevet ismerünk és volt Báthory fejedelmünk is. A Színai-félsziget déli része, a Bakon (Bak Hona) Ménes király óta szerves része volt Egyiptomnak. Ugyanez a név megvan nálunk is, Dunántúl, Bakony változatban. Jól ismert egyiptomi határvidék volt északon a Zala vagy Szala, hasonló nevű várral, s ennek magyarországi megfelelője a Zala-megye, melynek régibb formája szintén Szala. Az első egyiptomi királyok Tata és Papa neve érdekes módon ismétlődik a dunántúli Tata és Pápa helynevünkben. Gyakori a Ramása név Egyiptomban, de nekünk is van Ramocsa (Ramása) helynevünk. Az egyiptomi Est-An-Úr (Est-Hon-Ura) királycímet Magyarországon öt királyunk viselte, akik eredeti Están Úr nevéből utóbb "István" lett. Ahol a magyar királyok székeltek, azt a várost sem ok nélkül nevezték el Est-Er-Gomnak (Est Ur Honának).

Egyiptomi neveket duplikáló helyneveink mellett tucatszámra vannak olyanok is, amelyek Kisázsia, Szíria, Kánaán, Hétország, Fönícia és Palesztina területére utalnak, általában tehát a Földközi-tenger keleti partvidékére. Ezekben a keleti országokban állt egy Arad, egy Haláp (ma: Aleppo), Barát (ma: Beirut) és egy Árpád (ma: Erfát) nevü város, továbbá egy Bükk-völgy és egy Kishont nevű folyó. Mindezek a nevek pontos régi-keleti formájukban megtalálhatók Magyarországon, ahol szintén van Arad, nem is egy hanem két Haláp, több Barát összetételű helynév és van Bükk-hegységünk és Kishont megyénk, nem is beszélve a történetünkben központi szerepet játszó vezérünk Árpád nevéről. Megtaláljuk Magyarországon a Trója-helyneveket is, a Régi Kelet híres TURIA városának duplikálóit, Túrja, Tűrje, Torja alakban.(8) Sok településünk ismétli Fönícia helyneveit, melynek lakosait az egykorú szövegek Panig, Panik alakban emlegetik, ami talán a Főnök vagy Fenni eredeti formára vezethető vissza. Magyarországon ezt a nevet ismétlik a Pinka, Pankota, Pankasz, Pancsova, valamint a Pannon (Pan-Hon) név, amely utóbbi Dunántúl országneve lett a római uralom idején. A Pan-név Bán alakját nagyobb területek, főnökségek jelzésére szoktuk alkalmazni, különösen a Szék (Ság, Ség) helynévképző kíséretében, pl. Ozorai Bánság, Sói Bánság, Macsói Bánság, Szerémség. A Régi Keletről átvett helynevek sorában szerepelnek a Hét szóval összetett nevek, aminők a dunántúli Hetés vidéke és a Hét, Hete, Hetés, Hetény községnevek, amelyek a kisázsiai Hétország (Héti Ta) nevét folytatják. Ugyanilyen a keleti Pilis-Ta (Palesztina) nevét Magyarországon folytató sok Pilisnév: Pilis-vármegye, Pilis-hegység, valamint a Pilis szóval összetett több helynevünk. Egy kitűnő hazai magánkutatónk, Németh Péter (Budapest) felfedezte a magyarországi Pilis-Ta területét a Duna nagy kanyarjában, ahol sáncokkal körülvett, épületromokkal telehintett régi uralmi központot talált.(9) A régi-keleti Pilista országot öt vezérből álló kormányzótanács vezette és ezt a tanácsot Szerén-nek (SEREN) nevezték, amelyet aztán országnévként is használtak a megfelelő értelemhatározóval. Amikor a lakosság onnan eltávozott, jelentős részben Magyarországon talált új otthont és új lakóhelyét is Szerénnek nevezte Szerém alakban. Akik közülük a Dráva-Száva közén telepedtek meg, lakóterületüket Szerémségnek, Szerém-megyének nevezték és valószínűleg ugyanők laktak Krassó-Szörény megyében is.

Ha tehát Magyarország területén bőséges egyiptomi helynévanyag szerepel és ott ismétlődik Trója, Fönícia, Kánaán, Hétország, Szíria és Pilista számos helyneve, ebből a körülményből az az igen határozott következtetés vonható le, hogy ezeket a helyneveket ugyanazok a keletről kiindult néphullámok hozták magukkal a Duna-medencébe, amelyek más európai tájakat is feltöltöttek lakossággal. Ezt a gondolatot erősítik meg a keleti istenneveket magukbazáró helyneveink is.

Az ókori istenneveket magábazáró magyar helynevek meglehetősen nagy csoportot alkotnak. Az ilyen helyneveket elég könnyű felismerni, mert bennük legtöbbször a Napisten Ra, Magúr, Égúr, Szemúr, Kerekúr vagy Macska neve szerepel. E valósággal százszámra található Napnevek mellett gyakori az egyiptomi tudó és isten-király Tóth (Tudó) neve, meg a szíriai-kánaáni főisten Bál neve. E szent nevek a Duna-medencében mindenütt megtalálhatók, de legsűrűbben mégis Dunántúl, Erdélyben és a Felső-Tisza vidékén szerepelnek.

A Ra (Úr) név hegyek, folyók és emberi települések nevében egyaránt használatos. A régiek ugyanis úgy tudták, hogy a hegyek és folyók az isten legkedveltebb tartózkodási helyei, ezért alkalmazták rájuk az ő nevét, legtöbbször valamilyen jelző vagy értelmező kíséretében. Saját lakóhelyeiket pedig azért nevezték így, mert azokat ezen a módon isten védnöksége alatt állónak nyilvánították ki, vagy pedig azért, mert a lakóhelyen istenháza állott, tehát az Ra-hona vagy Égúr-széke ("Egerszeg") lehetett. Magyarországon a Napisten (Ra) a következő hegyekben lakott: Ra-Dna (Ra-Tanya), Ru-Szka (Ra-Széke), Re-Tyezát, Mát-Ra (szószerint: Föld Ura), Fát-Ra, Tát-Ra (Tóth isten azaz Ra-Tóth lakóhelye) és Mag-Ura. A Magura jólismert csiszolt kőkori isten és a mi népünk (Magur hívei) neve, melyet a Régi Keleten és a Balkánon Makura, Magara, Megare, Magula alakban számtalanszor alkalmaztak. Van nálunk is Magura, Erdélyben: Beszterce-Naszód megyében, Biharban, Brassóban, Hunyadban, Szilágyban és Máramaros megyében egyaránt, néha két-három helyen is. A Felvidéken van Árvái Magura, Szepesi Ragura, Liptói Magura és Kis-Magura.

Gyakori a Napisten Ra neve folyóink nevében is, amelyek közül a legrégibb időkből a Duna Ist-Er neve ismeretes. Ugyanilyen az Eger (Ég-Úr) patak neve, továbbá a Mu-Ra, Nyit-Ra, Né-Ra, Biszt-Ra folyók s a Rá-Ba, Ri-Ma neve, hogy csak a legismertebbeket említsük, nem hagyva ki a Maros (Ma-Ar-Is) vize nevét sem. Lakóhelyeink nevében a Ra ilyen összetételekben él: Ra-Monya, Ra-Mocsa (Ra-Mása), Ra-Hó, Ra-Kos vagy Rákos (rengeteg az ilyen név); Mak-Ra, Mah-Ar-Ta, Mozs-Or, Mecs-Er, Mak-Ar-Ja és így is: Kis-Ar, Nagy-Ar, Szacs-Ar, Asz-Ar, Nád-Or, Mod-Ra, Mod-Or. Az Égúr kifejezéssel alkotott (Eger, Egres) nevek tobzódnak Dunántúl: Vas, Zala, Sopron, Veszprém és Baranya megyében, valamint az Erdélyi-medencében, bár egyebütt is megtalálhatók, mint pl. Zágráb, Körös és Varazsd megyék területén. Legismertebb formája az Egerszeg (Ég-Úr-Széke), amely hajdani istenházáról vagy áldozati helyről tanúskodik. Az ilyen helynevek a keresztény éra alatt is gyakran fontos kultuszhelyek maradtak, mint pl. Zágráb (Az Ég Úr Hab városa) esetében látjuk, benne a pap (ab, hab) nevével. A mai Eger patak nevét Anonymus még Ég-Úr alakban írja, a mai Ikervár régen szintén Ik-Ur-Vár volt, amely a mai Egervárral együtt egyformán az Ég-Ur-Vára értelmet őrzi.

A Napisten ókori Szemúr neve (Szemes, Szem) szintén sok helynevünkben megmaradt, bár szókezdő hangja néha már Cs, Z vagy Zs hangra változott. Példák: Szem-Es, Szom-Or (Szemúr), Szom-Or-Óc, Szem-Et, Szom-Od, Szem-Ely (Szem-Hely), Csém (Szem), Csorna, Csom-Or, Csöm-Öd-Ér, Zom-Bor, Zsom-Bor, Süm-Eg, Som-Or-Ja, Som-Ogy (Szem Egy). Az összetett nevek második tagja néha világosan utal a hajdani áldozati helyre pl. Som-Berek, Som-Ló, Som-Kerék. Külön kiemeljük a Szemistennek szentelt két folyónk, a Szamos (Szemes) és a Temes (Szemes) nevét, melyek mindegyike a lenyugvó Napistent idézi a Régi Kelet szóhasználata szerint. Szem és Szemes nevek az ország ókorban lakott egész területén megtalálhatók, de legsűrűbben azok is a Dunántúl és az Erdélyi-medencében fordulnak elő.

A Napisten ókori Karika, Kerék neve a Nap tányér alakjára vonatkozik s helyneveinkben Kerek, Korong és Kör változatban szerepel. Ilyen nevek vannak Erdélyben Alsó-Fehér, Szeben, Szolnok-Doboka, Kolozs, Szilágy, Bihar és Maros-Torda megyében; Dunántúl Zala, Vas, Veszprém és Somogy megye területén, továbbá északkeleten Ung és Gömör megyében. Az ókorban a Kerék helyeken istenháza szokott állni, amire a második összetevő szó néha közvetlenül is utal, mint pl. Kerek-Egyháza, Kerekes-Kápolna, Magyaró-Kereke esetében. Ugyancsak a Napisten Kör neve szerepel Kör-Mend, Kör-Ös megye nevében és három folyónk - Körös, Kerka és Karassó - nevében. A Napisten egyik kedvelt neve volt Egyiptomban a Macska; ezzel a szóval képzett helynevünk is van néhány. A Tudó (Tóth isten-király) neve megmaradt nálunk a Rátót (Ra-Tóth), Tét, Tát, Tata, Déda nevében, valamint a Tátra (Tóth Ra) hegység nevében.

A napvallással kapcsolatos magyar helynevek közt kell említenünk az Est és a Kel szóval képzett neveket, Nap-este illetve Nap-kelte értelemben. Az idevágó nevek közül más vonatkozásban már említettük a Duna Ist-Er nevét, régi fővárosunk Est-Er-Gom nevét, s ezekhez most hozzáfűzhetjük az Ost-Or-Os patak nevét, továbbá az Est-Úr-Háza és Est-Er-Házy neveket. A Nap keltét jelző Kel, Kál, Kelő, Kálló összetételű nevekre sok a példa: Kol-Ta, Kalo-Ta, Kalo-Csa és a Kálló-val összetett nevek. Ebbe a csoportba tartozik Kolozsvár neve is, amelyre alább külön kitérünk.

A Kolozsvár név értelmére nyelvészeink több magyarázatot javasoltak. A legáltalánosabb vélemény szerint ez a név nem ókori, hanem Árpád-kori és a helybeli első várispán nevéből származott volna, akit Miklósnak (Nicolaus) hívtak. E személynév végén lévő Klós, Klaus, kibővítve a Vár (Burg) szóval adhatta a Kolos-Vár illetőleg Klausen-Burg nevet. Egy más magyarázat szerint a város nevében fallal való körülkerítettsége, bezártsága jutna kifejezésre, mert a név a latin Clausus (bezárt) értelmet hordozza. Mindez az ötlet talán érvényesíthető volna, ha a város neve nem szerepelne már a keresztény időszámítás legelején, tehát korábban, mint amikor az Árpád-kori várispán élt és korábban, mint megtörtént a város fallal való körülvétele. A Kolozsvár név eredetére tehát más magyarázatot kell keresnünk. A város 1480-ból eredő pecsétjén (ld. 6m 24) a név így szerepel: Col-Us-War. Az ókori napvallás fogalmi készlete szerint e három szó értelme 'Kelő Ős-Úr' vagyis a Felkelő Napisten városa, röviden Keleti Város, - szemben a 'Nyugati Város' értelmű Esztergommal (Est-Úr-Hona). Megerősíti e nyelvészeti és kultúrtörténeti felismerést az, hogy a város címerében - éppen úgy mint Erdély címerében - gyakran szerepel a sugarakkal ábrázolt felkelő Nap képe (KEL), továbbá a Hold (UD) és a nyolc ágú csillag (AN, UN, ON), amely elemek a város nevét az ősi képírás módszerével szintén KEL-UD-ON-nak, azaz Kelet Honnak írják, a mezopotámiai Kaldea, az úrartui Káldi és a britanniai Kaledónia mintájára. Nem kevésbé fontos további mozzanat: Kolozsvár megvolt már a római korban, amikor NAPOCA-nak hívták. Ebben a római kori névben szintén Nap szavunkat látjuk, a Régi Keleten szokásos bezáró magánhangzóval (Nabo, Napo) és kibővítve az ország értelmű Kő szóval. Tehát már a római kori városnév összetevő elemei is magyar szavak, az a név is a Nap-város értelmet hordozza. Ebből világosan látszik, hogy Kolozsvár nem Árpádkori, hanem ókori alapítású magyar város.

A magyarországi ókori helynevek harmadik nagy csoportját az jellemzi, hogy a nevekben a földrajzi mozzanat régi, ma már nem használt szavakkal jut kifejezésre. Ezek a nevek jól kiegészítik a keleti istenneveket magukba záró imént tárgyalt elnevezéseinket és a keleti helyneveket ismétlő kifejezéseinket. A most tárgyalás alá kerülő neveket is könnyű felismerni, mert az újabb keletű nevekben a földrajzi mozzanat a -háza, -földe, -telke, -falva, -mezeje, -erdeje és hasonló szavakkal jut kifejezésre, mint pl. Jánosháza, Gutorfölde, Mikófalva, Erdőszentgyörgy esetében is látható. A régi helynevekben ugyanilyen szerepben ókori szavainkat találjuk, aminők a föld jelentésű MAT, KŐ és TA; a víz jelentésű BIZ és BOR és a lakóhelyet jelentő (H)ON és SZÉK. E szavak illetőleg képzők természetesen régi hangalakjukban állnak előttünk mint Ma, Mat, Mad, Met, Mét; Ka, Ke, Ki; Ta, Te, Da; Pis, Pisz, Pes, Bisz, Vis; Bor, Por; On, Ony, Hon, Ana, Anya; Szék, Szeg, Ság, Sék. E régi szavaink, mint látható, az összetételben hangtanilag illeszkednek a megelőző szóhoz, úgyhogy önálló jellegüket látszatra elvesztik és értelem nélküli szóelemeknek, képzőknek tűnnek fel.

A MAT-elemmel képzett ókori jellegűnek minősíthető helyneveink ilyenek (a kiemelés tőlünk): Doz-Mat, -Gyar-Mat, Kecske-Mét, Nyír-Mada, Nagy-Mad, Máta, Máté-Szalka. A Kő képzővel: Bács-Ka, Szabad-Ka, Barát-Ka, Raj-Ka, Rát-Ka, Pát-Ka, Dobo-Ka. A talaj értelmű TA képzővel: Ago-Ta, Bak-Ta, Bó-Ta, Bucsu-Ta, Bago-Ta, Galán-Ta, Csász-Ta, Har-Ta, Sá-Ta, Ino-Ta, Kádár-Ta, Szalon-Ta, Szalán-Ta, Debré-Te, Bezé-Te, Kaján-Ta. A VlZ elemmel főleg Dunántúl és a Felső-Tisza vidékén találunk helyneveket, az erdélyi tájon a helyett a BOR képző szerepel. Ilyen víznevek: Pis-Kő (Víz-Kő), Dráva-Pis-Ki (Dráva vize mellett lévő föld), Pis-Kár-Kos, Pisz-Ke, Püs-Ki, Pozs-Ony (Pis-Hon), Pozse-Ga (Pis-Kő), Pest (Pis-Ta), Pacsa, Pacs-Er, Bisse, Bize, Bes-Ence, Vise-Grád, Vis-Ke, Vis-Onta. Ugyanez a Pis, Bis, Vis (Víz) képző a folyók nevében is gyakori. A Kulpa vizét például a régi feljegyzésekben és térképeken még Cola-Pis alakban találjuk; a Duna vize latin szövegekben Danu-Bis; a Tisza neve a Kr. e. 5. században író. Herodotosnál Ti-Bis-Is (A Föld Vize); a Körös neve Car-Pis és az Olté ( ?) Al-Pis. Ezek a Víz-zel képzett hely- és folyónevek kétségtelenül a legrégibb magyar földrajzi nevek közé tartoznak s nemcsak a Duna-medencében találhatók meg, hanem Európában sok helyen másutt is, miként erre megelőző fejezeteinkben rámutattunk.(10) A Bor-ral összetett régi magyar helynevek közé sorolhatjuk az ilyeneket: Boro-Ta, Bar-Anya (Bor Hona), Bor-Szék, Bor-Sa, Bor-Sod, Zom-Bor, Somo-Bor, Bél-Bor és Tala-Bor. A Hon és hangtani változataival képzett helyneveink szintén számosak s ezek is a legrégibb időkből származnak. Ilyenek: Mos-Ony, Pozs-Ony, Bod-Ony, Báb-Ony, Bak-Ony, Csernát-On, Pat-Ona, Batt-Onya, Bar-Anya, Bez-Enye, Ra-Hon-Ca, Ro-Honc. Végül a Szék-elem és változataira példák: Bor-Szék, Bükk-szék, Magyar-Szék, Fehér-Szék, Báta-Szék, Három-Szék, Róna-Szék, Ber-Zék, Szerém-Ség, Eger-Szeg (sok ilyen Ég-úr Széke van), Szilágy-Szeg, Bakony-Szeg, Körös-Szeg, Bor-Szeg, stb.

A leggyakoribb hét helynévképző szavunkon kívül természetesen más képzők is szerepelnek Magyarországon ókori eredetűnek tekinthető helyneveiben, aminők például a Mező és Erdő szavunk. Ezeket azonban nehéz az újabb keletű helynevektől elkülöníteni, mert e két szó hangtani alakja a hosszú évezredek alatt alig változott. Kivételt tehetünk Erdély nevével, amelynek Kr. e. évezredekbe visszanyúló régisége nagyon valószínű. Az, hogy e névben Erdő szavunk rejlik, sohasem volt kétséges, hiszen latin megfelelői - Trans-Sylvania és Ultra-Sylvania - mindig jelezték, hogy "Erdőségen túli" területet értettek alatta. Ez különösen igaz, ha a Kárpátok ívén kívülről nézzük a dolgot. Herodotos említést tesz arról, hogy Kr. e. 1500 táján a kelet felől jövő első szkíta ékek elérkeztek már a nagy erdőségekhez és vezérük Erdőországban (Woodland) egy félig hal, félig nő alakú 'Hal-Nőt' (Helyi nőt) vett el feleségül. Ahonnan ezek az első szkíták jöttek, ott is volt egy nagy Erdőország, a Kaukázus alatti Úr-Artu. Az Európa nyugati részeibe ment magyar népek is használták ezt a kifejezést, tőlük ered a mai Franciaország egyik nagy erdős tájának neve, ARDENNES: Erdő Hona. Ugyanezt az Erdély nevet többféle változattan a balti népek (Estiek) is használják. Elég okunk van tehát arra, hogy Erdély nevét az ókori eredetű magyar helynevek közé soroljuk, talán éppen Erdő-Helye értelemben.

Az a néprajzi kép, amely a Duna-medence helyneveinek elemzése alapján szemeink előtt kibontakozik, főleg az egyiptomi kultúrkörből eredő népesség nagy szerepét tárja elénk, ezért a Duna-vidék első magyar honfoglalóit őbennük kell látnunk. Úgy látszik, az ő túlsúlyuk és vezető szerepük a Felvidéken és Erdélyben a bronzkor folyamán is változatlanul megmaradt, amíg a turáni néphullámok beözönlése az ország keleti határain át el nem kezdődött, tehát kb. Kr. e. 500-ig. Egyebütt az országban, nevezetesen a Dunántúl, a Dráva és Száva közén, valamint a Maros folyó vonalától délre és Bihar és Arad megyék területén a bronzkor folyamán lényeges eltolódás keletkezett: ide a bronzkor második felében az a népesség telepedett be, amelyet ősi lakóhelyéről, a Régi Keletről a szemiták űztek el a Kr. e. II. és I. évezred fordulójára eső századok folyamán. Ezek az utóbb jött magyar honfoglaló néphullámok abban különböztek elődeiktől, hogy hitéletük főformája nem az égi vagy napvallás volt, hanem a termékenységi kultusz és istenüket nem Ra-nak, hanem Bál-nak nevezték. Következőleg, ahol ők a Duna-medencében letelepedtek és új falvakat hoztak létre, azok nevébe gyakran ezt a Bál (Béla) nevet foglalták bele, annak a védnöksége alá helyezték életüket. Bál összetételű helyneveink - Bál, Bél, Pál, Pél változatban - különösen Zala, Somogy és Veszprém megyék területén, vagyis a Balaton körül sokasodnak, amely tó a Bál-Otthon középpontját alkotta. A zalai Belatinc, a baranyai Bél, a somogyi Bálványos (Bálvány - Bál Hona) és a soproni Beled a Balaton-tó körüli hatalmas Bál-település nyúlványainak tekinthetők. A második nagyobb összefüggő magyarországi Bál-terület Arad és Bihar megyékben alakult ki, ahol több mint harminc Bál-nevet ismerünk, jó-részben a hatalmas Bél-hegység vidékén. Bál tartománya lehetett a Pilis területe s elszórtan az ország más vidékein is találunk ilyen telepeket, például Heves megyében, ahol az Eger felett emelkedő Bél kő fontos áldozati helyük lehetett. Külön is figyelemre méltó, hogy Bál isten nevét négy Árpád-kori királyunk használta trónnévként Béla alakban, amely körülmény ez utóbb jött népesség nagy létszámát, súlyát és befolyását tükrözi a turániakkal együtt kialakított végleges Magyarországon.

A magyarországi helynevek régi-keleti vonatkozású három nagy csoportját átvizsgálva és azok értelmét megállapítva, abban összegezhetjük eredményünket, hogy a Duna-medence első lakossága az egyiptomi és mezopotámiai kultúrkörből eredt, legfőképpen a Földközi-tenger keleti nagy öble körül elterülő egykori országokból: Egyiptomból, Kánaánból és Hétországból. Fontos eredményünk az is, hogy ez a Régi Keletről jött kő-és bronzkori népesség a helynevek tanúsága szerint magyar nyelvű népesség volt és a Duna-medencében két új hazát alapított, az egyiket Erdélyben a másikat Dunántúl, de mind a kettő 'Napország' volt.(11)

A bronzkori Magyarország népsűrűségi térképe

Ha azokat a Duna-medencebeli helyneveket, amelyek régi-keleti helynevet duplikálnak, keleti pogány istenneveket tartalmaznak, avagy képzőik szerint keletiek, - ókori eredetűnek minősítjük, akkor ebből a korból több mint kétezer néprajzi adat áll előttünk. Ezeket az adatokat vármegyék szerint elosztva, térképre vetítettük. Kockázással jelöltük meg azokat a megyéket, amelyek területén legalább 45 ókori magyar helynevet találtunk; vonalkázással azokat a megyéket, ahol 45-nél kevesebb, de legalább 30 ilyen nevet írtunk össze; fehéren hagytuk azokat a területeket, ahol 30-nál kevesebb volt a számbavehető helynév. A túloldali táblázat összegezi ókori helyneveink megyénkinti létszámát, a Dráva-Száva köze és a tengerpart nélkül, mert ez utóbbi területek adatait csak hiányosan tudtuk összeállítani. E munkában irányadóul a magyar helységnévtárt használtuk (126m és 127m).

Az a térkép, amelyet a fenti adatok alapján szerkesztettünk, az ókori Magyarország csodálatos néprajzi viszonyait tárja elénk és feltűnő egyezést mutat azzal a térképpel, amely Duna-medence csiszolt kőkorban földművelés alá vont területeit ábrázolja. A lakosság tehát a bronzkor végén, amelyre adataink vonatkoznak, nem egyenletesen oszlott el az országban, hanem két nagyobb tájon összpontosult, egyrészt Dunántúl: Baranya, Somogy, Vas, Zala és Veszprém megyék területén; másrészt az Erdélyi-medencében: Bihar, Szatmár, Szilágy, Szolnok-Doboka, Kolozs és Maros-Torda megyékben. E megoszlás azt mutatja, hogy az első magyar honfoglalók legszívesebben dombos vidékeken és kisebb méretű folyók vízgyűjtő területén szálltak meg.

A két sűrűn benépesített táj mindegyike körül meglehetősen széles, gyéren lakott övezet húzódott, amely nehezen járható terület volt és így jó védelmet nyújtott külső támadás ellen. Magas hegyek tornyosultak az Erdélyi-medence egész keleti oldalán, ahol az erdő akkoriban még ősi rengetegében állott és megakadályozta nagyobb tömegek meglepetésszerű behatolását. Hasonlóképpen magas hegyek és őserdők védelmezték Dunántúlt a nyugatról és északról való behatolás ellen. A két ókori Magyarországot - Dunántúlt és Erdélyt - a Duna és Tisza nagy árterei egymástól is elválasztották Jász-Nagykun-Szolnok, Békés, Csongrád, Csanád és Torontál megyék területével, amelyet észak felé megtoldott a sivatagos jellegű Hortobágy Hajdú megye területével, dél felé a Delibláti homokpuszta Temes megye déli részével. A Tisza mentének aránylag csekély népsűrűsége meglepő és ellentétben áll azzal, amit a részletesebb vizsgálat előtt magunknak elképzeltünk, de végeredményben a helyzet nagyon jól érthető. A Tisza ugyanis a Duna-medence legzabolátlanabb folyója volt még a közelmúltban is és nemcsak veszedelmes tavaszi kiöntéseiről és végtelen mocsarairól tudunk, hanem arról is, hogy gyakran megváltoztatta medrét, néha több mint 20 km-rel távolabb ásva magának új árkot. A bronzkori földművesek tehát az ilyen mocsaras és víz járta tájon nem tudtak gyökeret ereszteni. Ugyancsak gyér lakosságú terület volt az ország nyugati felében a Dunától délre a Rába folyó vonaláig, és északra a Vág torkolatáig terjedő vidék, a mai Moson, Pozsony, Győr és Komárom megyék területe, ahol nagy folyók öntik vizüket a Dunába és múlt századi lecsapolásukig nehezen járható mocsárvilág volt.

Ókori helyneveink megyénkinti száma

Dunántúl

Zala 153
Vas 105
Somogy 96
Baranya 90
Veszprém 45
gomárom 43
Sopron 33
Fejér 31
Győr 21
Tolna 21
Moson 13
Esztergom 4
Összesen 655

 

Erdélyi-medence

Bihar 99
Szolnok-Doboka 62
Kolozs 58
Szilágy 57
Maros-Torda 55
Szatmár 54
Arad 32
Beszterce-Naszód 27
Máramaros 26
Torda-Aranyos 11
Összesen 481

 

Felső-Tisza völgye

Ung 48
Borsod 44
Abaúj-Torna 44
Sáros 42
Zemplén 40
Szabolcs 40
Bereg 34
Heves 30
Ugocsa 0
Összesen 322

 

Nyugati Felvidék

Nyitra 41
Nógrád 40
Gömör 35
Bars 28
Pozsony 24
Trencsén 23
Hont 17
Szepes 14
Zólyom és Liptó 11
Árva és Turóc 7
Összesen 240

 

Maros alatt

Hunyad 36
Krassó-Szörény 28
Udvarhely 22
Háromszék 21
Temes 19
Csík 18
Fogaras 16
Alsó-Feíiár 16
Szeben 9
Kisküküllő 8
Nagyküküllő 7
Brassó 0
Összesen 200

 

Tisza árterületei

Pest-Pilis-Solt-Kiskun 73
Bács-Bodrog 34
Békés 16
Torontál 11
Csongrád 7
Jász-Nk-Szolnok 7
Hajdú 6
Csanád 0
Összesen 154

 

Összesítés tájak szerint

Dunántúl 655
Erdélyi-medence 481
Felső-Tisza völgye 322
Nyugati Felvidék 240
Maros alatt 200
Tisza árterületei 154
Végösszeg 2052

Megjegyzés: Nem foglaltuk bele számításunkba az ókorinak minősült folyóneveket. Noha Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyében 73 ókorinak minősíthető nevet találtunk, e megye területét mégsem kockázással ábrázoltuk, hanem vonalasan, tekintve e megye többihez viszonyított óriási kiterjedését.

bt_mno3_29

A történelmi Magyarország ókori helynevei szerint az ország lakossága a bronzkor végén legsűrűbben Dunántúl és az Erdélyi-medencében lakott, a kockákkal jelzett területen. Közepes sűrűségű lakossággal rendelkeztek a szaggatott vonallal jelzett megyék. A fehéren hagyott területen csak gyér lakosság élt.

Észrevesszük azt is, hogy a Duna-medencében kialakult két ókori Magyarország mindegyike elkezdte már benépesíteni a szomszédságába eső jól értékesíthető földrajzi tájat. Az Erdélyi-medence lakossága szívesen gyarmatosított a Tisza felső szakaszán, Szabolcs, Bereg, Ung, Abaúj, Zemplén és Sáros megyék területén, ahol sok kis folyó igyekszik a Tiszába. Ezen a gyarmaton a legsűrűbb népesség, úgy látszik, Ung megye területén alakult ki. Dunántúl lakossága viszont a Bécsi-medence és a Cseh-medence területére tolta át népfeleslegét, vagy még tovább nyugatra, Európa beljebb eső tájaira. A két ókori Magyarország összekötő útvonala, a lakosság sűrűségi indexe szerint a Cserhát, Mátra és Bükk hegységek lábainál haladt; a rövidebb út, - a Dunán és Tiszán keresztül - amely a Nagyalföldet szeli át, még nem volt járható.

Az ország népességének bronzkori elhelyezkedése eléggé megmaradt a további idők folyamán is és sok későbbi mozzanatot megmagyaráz. Például azt, hogy az országba kelet felől utóbb érkező turáni néprészek - szkíták, hunok, avarok, Árpádi magyarok - nem annyira a Dunántúl és Erdélyi-medencében szálltak meg, ami már foglalt volt, hanem főleg a csak gyéren benépesített Nagyalföldön és a vízjárta területeken, amelyek az akkori viszonyok között mezőgazdálkodásra nem voltak kedvezőek, viszont jól megfeleltek a lovas életformájú állattenyésztő törzseknek. Azzal azonban, hogy a turáni lovasok a Duna-medence szívében szálltak meg, eleve hivatást nyertek az egész földrajzi egység egy országgá egyesítésére. Így lettek a kő- és bronzkori árja "honfoglalókkal" szemben a később jött turániak a "honegyesítők". Ugyancsak a bronzkorban kialakult néprajzi helyzetből magyarázható, hogy Erdély és Dunántúl Árpádék bejövetele után még egy-két emberöltőn át megőrizte önkormányzatát és tulajdonképpen csak a dunántúli Koppány és az erdélyi Gyula legyőzése után sikerült az egész országot végleg szorosabb politikai egységbe vonni. A hun idők óta a Felvidék nyugati részében is volt egy külön politikai alakulat, az úgynevezett Fekete Magyarország, de annak körülményeiről ezidő szerint még alig tudunk valamit, csak annyi látszik bizonyosnak, hogy az is Szent István idejében került a központi táj szoros ellenőrzése alá. A négy-öt különböző tájon szervezkedő magyar törzsek egységébe vonásában, nemzetté alakulásában nagy szerepet játszott a kereszténység felvétele, amely a különböző időben érkezett magyar csoportok vallási partikularizmusa fölé épült, magába szívta a napkultuszból és bálizmusból átvehető elemeket, de megszüntette a bennük rejlő széthúzó erőket. Ebben áll a kereszténység felvételének nagy nemzeti jelentősége s ezért kimagasló Szent István történeti alakja.

A Duna-medence kő- és bronzkori viszonyai úgy amint előadtuk, tudományunk mai helyzetében sok új meglátást és új ismeretet tartalmaznak. Az újdonságok legfontosabbika kétségtelenül az, hogy a lakosság magyar nyelvű törzsek sokaságából állt. A magyar honfoglalás első szakaszai tehát a Kr. e. évezredekben játszódtak le s azok a bronzkor végére két nagyobb politikai szervezetet, két Napországot hívtak életre. Ez a két Magyarország az akkori Európa élen járó két legnagyobb kultúrállama volt, mely mezőgazdálkodásával, iparával és tudományával a kontinens középső részében és azon túl is tanító szerepet töltött be.

A kő- és bronzkori lakosság magyar nyelven írt emlékei

Magyarország kő- és bronzkorból eredő tárgyi emlékei - szobrok, edények, miniatűr kocsik, bűvös ékszerek - többnyire agyagból készültek, amit kiformálásuk után cseréppé égettek ki. Mindezek az emlékek javarészben kultikus célokra szolgáltak és ennek megfelelően az Istennel kapcsolatosak, őt ábrázolják valamilyen minőségében, az ő szent nevét idézik, vagy védelmét, segítségét helyezik kilátásba. Az istenábrázolások ember alakúak és kivitelezésük a ménhír-szobrokra emlékeztet, amennyiben a szobrokon a fej, a váll és a két kéz nincs kiszabadítva az agyagból s csak karcolással vagy bevágással van jelölve. Az arc ábrázolása is ménhírszerü, azon csak a két szem és az orr látható, de a száj sohasem. Abban is egyeznek a nyugateurópai és régi-keleti darabokkal, hogy ezek is beszélnek: egy-két szavas üzenetet tolmácsolnak rendszerint képszerű ábrázolással. A nyugateurópai hasonló emlékanyagtól egy fontos tekintetben mégis eltérnek: amíg a nyugati darabok óriási méretűek (megalitok) és szabadtéri elhelyezésűek, a dunaiak kis méretűek, a félmétert kivételes esetekben sem haladják meg s épületen belüli elhelyezésre készültek.

Szakembereink még nem tettek kísérletet arra, hogy kőkori emlékeink üzeneteit elolvassák; mi próbálkozunk e feladattal először. A bemutatásra kerülő első szöveget egy ménhír stílusú szobor közvetíti, melyet régészeink a Hódmezővásárhelyhez tartozó Kökénydombon találtak és így kökénydombi Vénusz néven tartják nyilván (I70m 61). E szobor Kr. e. 3000 táján készült és teherben lévő anyát ábrázol, aki szétvetett lábakkal széken ül és két kezét erőlködésképpen hasán ökölbe szorítja. E jelek arra mutatnak, hogy az anya szülni készül, régen ugyanis széken ülve szültek az asszonyok. A figura írásjeleit az alábbi jegyzetben magyarázzuk. A szöveg mai helyesírásunkkal így szól: Ezeket a mamákat Úranyó a kis széken segíti. Vagyis a szöveg és a szobor azt a vigaszt adja a szenvedő anyának, hogy őt kínútjain az Istenanya megsegíti. Egy másik szobrocska, a zengővári Vénusz, a rézkorból származik s a ménhír szobrok stílusában az is anyát ábrázol, aki gyermekét szoptatja (Okmánytár 15; 170m 73). A figura alkotója az anya arcát három, szög alakra képezte ki s azon csak a két nagy szemet (egyiptomi jelrendszer szerint Ma.k, régiesen Ma.t) és a köztük kiemelkedő orrot (AR) jelezte MAKAR, MATAR értelemben. Az asszony gyermekét (GYERMEK) tartja feltűnő nagyra méretezett kezével (KETE), szoknyája viszont hegyes szöget alkot (egyiptomi SEPT), s annak közepén női voltát egy széles egyenes vágás (egyiptomi TA) jelzi. E szobor üzenete is a termékenységi gondolatkörbe tartozik és teljes szövege mai helyesírásunkkal így hangzik: Máter gyermekét szoptatja.(12)

Más típusú emlékek a napvallás körébe tartoznak, aminő például à Budakalászon előkerült, vörösre festett 9 cm magas és 11 cm hosszú agyagszekér (170m 79). Éppen olyan ez, mint a Mezopotámiában talált kő- és bronzkori apró szekerek, amelyek szintén istentiszteleti célokra szolgáltak. A tárgy szekér lévén, puszta képével és vörös színével is idézi az égboltozaton szekéren- robogó Napistent, akit ebbeli minőségében Egyiptomban Szék-Úrnak (SEKER) neveztek és járműben széken ülve ábrázoltak. A budakalászi kocsi négy felső pereme megannyi ülőhelyet ábrázol (Szék), amihez hozzátéve a kerék alakjával írt Úr szót, ez az emlék is az Isten egyiptomi Székúr nevét varázsolja a rátekintő szemei elé négyszer egymás után. Az a kis érmecske viszont, amelyet nyakba függesztve viselt ókori tulajdonosa (Okmánytár 20; 170m 103), bűvös erejű talizmán lehetett, mert tulajdonosát az Isten védnöksége alá helyezte. Az érmecskére írt szöveg erről tanúskodik. Az egyenlőszárú kereszt egyiptomi hangértéke MAS, a kereszt szárai közé helyezett négy kis gömb AR.ok, az első nagy karika URA, eddig tehát Masarok Ura; a külső nagy karika is Úr s az érem felfüggesztésére szolgáló kis fül iS, együtt Őriz. A teljes szöveg tehát: Magyarok Ura őriz.

Bronzkorból eredő sírból került elő az a kis méretű - 11 cm magas - kétfüles korsó (170m 95), amelyen már nem hieroglif jelek szerepelnek, hanem rovásbetűk, az effajta írás egyik legelső ismert Duna-medence-beli példánya. A jeleket még dupla vonallal húzták meg (Okmánytár 21), amint ez Egyiptomban is szokásos volt s a tárgy régiségére utal. A két írásjelet egyszerű vonallal megrajzolva, két rovásbetű jelenik meg előttünk, a föníciai V és S. Korsóról lévén szó, e két betűt kétségtelenül ViS azaz Víz alakban kell hangzósítanunk. Ezt az olvasást megerősítik a betűk alá helyezett párhuzamos vonalak, ami a folyadék szokványos értelemhatározója. Találtunk még több kisebb jelentőségű rovásfeliratot is, de azok bemutatását nem tartjuk szükségesnek, mert van egy nagyobb bronzkori, szintén rovásjelekkel készített feliratunk, amely a világszenzációt elért tatárlaki leletek egyikén szerepel és csodálatosan szép magyar nyelven szól hozzánk. A következő fejezetünket ennek a páratlan rovásemléknek szenteljük. De az eddig bemutatott néhány szavas feljegyzésekből máris láthatjuk, hogy a köztörténetből és helynevekből leszűrt tanulság helytálló, vagyis a Duna medencében a Kr. e. III. és II. évezredben, a kő- és bronzkor idején magyar nyelven beszélő lakosság él.

Egyesek bizonyára azzal az ellenvetéssel élnek hogy a Duna-medence kő-és bronzkori magyar népessége, ha volt is ilyen, idők múltán teljesen kipusztult, hiszen a barbár népvándorlások során, amikor az ún. indo-európaiak jöttek, a Duna vidék lakossága több ízben átcserélődött, úgyhogy Árpád és népének megjelenésekor az első magyar honfoglalókból már hírmondó sem lehetett. Ez is elsietett könnyelműen kimondott vélemény, aminek cáfolatával még majd foglalkozunk, de mármost kérdezzük, hogyan lehetséges a lakosság teljes átcserélődését feltételezni, amikor 1. a kő- és bronzkorban alkotott helynevek közül több mint kettőezer a mai napig használatban maradt; 2. amikor két fajta ókori írásunk - a hieroglif és vonalas - gyakorlati alkalmazásban volt a Duna-medencében a 17. századig, szakrális vonatkozásban (címerekben, szimbólumokban) egészen a mai napig; és 3. amikor a napvallás és a termékenységi kultusz emlékei minden képzeletet felülmúló tömegben maradtak fenn. Ennyi emlékanyag fennmaradása csak úgy lehetséges és csakis úgy képzelhető el, ha az országban mindig maradt - Erdélyben, Dunántúl és a Felvidéken - bőséges kő- és bronzkori magyar népesség, amely átszármaztatta az utódokra.

De a bronzkor vége és a jelenkor között eltelt hosszú idő folyamán is vannak adataink az első honfoglalók továbbéléséről. A vaskorban pl. még mindig készítettek országunkban ménhír tipusú tárgyakat, amelyek annyira jellemzők a bronzkori lakosságra. Ilyen a zsámbéki férfi Vénusz (Okmánytár 18; 170m 133), akinek az arcán csak a két szem és a nagy orr latható (MAKAR), de szája nincs. Egész megjelenése a termékenységi gondolatot sugalmaz[z]a: mereven álló nemző sze[r]ve a hieroglif Te (olv. 25m 92 no.22), heréi KHERUI (25m 59 no.94), együtt Tekerő. Ugyancsak továbbra is készítettek a vaskorban miniatűr szekereket (170m 119), amelyek a Napistent kormányzói minőségében ábrázolják. Már a jelen időszámítás első századában vagyunk (a régészek megállapítása szerint), amikor Sopron megyében, Egyeden azt a remek kannát használták, amelynek oldalán készítői egyiptomi mitológiai jelenetet ábrázolt: a halál utáni külön ítéletet, amikor a halott lelke megjelenik Tóth Isten előtt, aki pálmalevelet tart a kezében és ara írja fel a halott meggyónt bűneit (170m 199. Okmánytár 19). Az A.D. 7-8. század is nagy számban maradtak fenn olyan használati egények [edények], amelyek talpán mértani jelekből alakított gyári jelzések láthatók.

Minden későbbi koron keresztül a mai napig fennmaradt az ókori isten Makar (Magyar) neve és annak képírásos formája, a talpán álló háromszögbe rajzolt három karika, a két szem és az orr jelzése (száj nélkül), ami teljesen a kőkorból eredő kökénydombi Oltárkő (170m 59) folytatása. Az ilyen szimbólumot a nép még nem régen is Isten szemének mondta s keresztény templomaink főbejárata felett is szokták ábrázolni (pl. a rédicsi templom bejárata felett, Zala megyében). Ezt a formát tükrözi a kolozsvári református templom híres ablaka és mások ugyanezt a szimbólumot figyelték meg egyes palóc házak homlokzatán (244m 240). Minden korból ismert a Napisten szimbólumaival ellátott korong alakú remek kulacs, ez a tipikus bronzkori forma, és megmaradt Erdély címerében a felkelő Nap, a Hold és a csillag képe, ami viszont az ókori Mezopotámiában gyakran látható isteni szimbólum. Folyton használtuk és használjuk ma is a Napisten (Ra) nevével alkotott üdvözlési formuláinkat (Jó reggelt=Jó Ra kelt) és a téli napfordulón, a Napisten újjászületésekor (december 25-én) a hagyományőrzők ma is olyan ébresztővel köszöntik a házak lakóit, melynek értelmét már nehezen fogjuk fel, de nyilvánvaló, hogy magyar mondatok. A csíki havasok székelyei a keresztény istenhez imádkozva öntudatlanul is régi formulákat ismételnek: "Üdvözlégy Nap, Ég királynője, aki nekünk világosságot hozál, földünknek meleget adál. Áldott légy Nap, aki széjjeloszlatod a fekete fellegeket, kalászainkat megérleled. Légy dicsőítve Nap, aki megöntözöd vetéseinket, virágainkat felékesíted. Áldott légy Nap, Ég királynője üdvöz légy" (244m 339).

Régi napkultuszunk emléke fennmaradt az egyiptomi Tudós (Tóth) nevét viselő tátos (vagy táltos) papjaink révén az egész keresztény középkorban. E papok szimbóluma a napkorongot jelző kerek dob volt, azon "utaztak", madártollas ruhában jártak és "madár nyelven" (magyarul) érintkeztek az istennel.(13) A vele való beszélgetésük mindig fontos volt és körülményesen zajlott le: felmásztak egy magas létrára, hogy lássa őket a Napisten: RA (a létra szó összecseng a Lát Ra kifejezéssel), - pontosan úgy, amint tették elődeik Egyiptomban, - és a beszélgetés után, leszállva a létráról, megmondták a jövendőt. Az új magyar királynak, még Ferenc Józsefnek is, teljes díszben fel kellett lovagolnia koronázása után egy kiemelkedő dombra, hogy személyesen bemutatkozzék a magyarok istenének, a Napnak, tőle mintegy jóváhagyást, megerősítést kérve.(14)

Ezek a kiragadott általános és különleges adatok kellően érzékeltetik, hogy egy valóban hatalmas, napjainkig megmaradt - nem Árpád idejéből, hanem a kő- és bronzkorból eredő - tárgyi és szellemi örökség létezik a Duna-medencében a magyarság birtokában, amely bizonyítja, hogy az ősidőkben idevándorolt magyar lakosság nem pusztult el az idők viharában, hanem nagy tömegében helyben maradt, részese lett az Árpádi honegyesítésnek és a Szent Istváni államalapításnak. Új történeti tudatunkban ezért központi helyet kell biztosítanunk annak az igazságnak, hogy a magyar nép Kr. e. 3300-tól, ha ugyan már nem régibb idő óta, folyamatosan lakik a Duna-medencében.

A Duna-medence leghíresebb bronzkori írásos emléke: a tatárlaki három agyagtábla

Ez a három táblácska a Maros-völgyi Tatárlakán, Alsó-Fehér vármegyében, 1961-ben került napfényre. Tatárlaka jelenleg román fennhatóság alatt áll s Tartaria a neve. Ebben a faluban Nicolae Vlassa román régész egy aránylag kis terjedelmű - 240mX100m - törmelékdombot kutatott át, amikor egy sírgödörre bukkant. Annak mélyén, hamu alatt emberi csontmaradványokat talált. A csontok mellett feküdt 26 kis méretű kerámiai figura, két alabástrom szobor, kagylókból készített két karperec és három, írásjelekkel ellátott agyagtáblácska. A lelet anyagában tudományos szempontból ez a három tábla a legfontosabb s azok hamarosan a nemzetközi érdeklődés előterébe kerültek. Velük kapcsolatban a következő kérdésekre kerestek feleletet: 1. milyen célra szolgáltak a táblák; 2. mi van azokra írva és 3. milyen időből erednek.

bt_mno3_31

A Maros-völgyi Tatárlakán felszínre került három agyagtábla egy ókori napvárta alkateleme volt. A korongon magyar nyelvű felirat szerepel.

A három tábla közül az egyik korong alakú, a másik kettő téglalap. A korong átmérője kb. 6 cm, a nagyobbik tábla hossza kb. 7.5 cm, a kisebbiké kb. 5 cm. Írásjelek a tábláknak csak az egyik oldalán vannak. A korongon és a nagyobbik téglalapon még egy-egy lyuk is látható, mint vonatkozó ábráink mutatják. A leletet eddig N. Vlassa régészen kívül az arra felkért német, angol, olasz és amerikai szakemberek vizsgálták meg, de egyikük sem tudta megállapítani, hogy mire szolgáltak a táblák, sem azt, mi van azokra írva. A lelet koráról is nagyon eltérő véleményeket mondtak. Egyesek szerint a darabok Kr.e. 4100 körüli időből valók, mások viszont Kr.e. 2000-nél fiatalabb korúnak tartják őket. Akik a régebbi időre gondoltak, véleményüket az írásjelek külsejére alapozták, amely szerintük olyan, mint a Babilonban használt írásjeleké, az ékírásra való áttérés előtt. Ez a nézet azonban Hood professzor (U.S.A.) hozzászólása (245m) után végleg háttérbe szorult, mert ő világosan felismerte, hogy a táblákon nem mezopotámiai típusú képjelek, hanem vonalas azaz rovásjelek szerepelnek, aminők az Égei-szigetvilágban, közelebbről Krétaszigetén voltak forgalomban a Kr.e. II. évezred közepe táján. Hood professzor azzal egészítette ki megállapítását, hogy bemutatta a Kréta-szigetén talált hasonló kis méretű táblácskákat, amelyek emberarcot ábrázolnak oldalnézetben. Ugyanő az alabástrom szobrokról kiderítette, hogy a Ciklád-szigetekről származnak, a karperecek kagylói pedig azonosak a Földközi-tengerben élő egy bizonyos fajta kagyló héjával, szóval hogy a tatárlaki lelet a párhuzamok többsége szerint nem a mezopotámiai kultúrkörbe tartozik, hanem a Földközi-tenger keleti öble körül virágzott kultúrába és nem lehet Kr. e. 2000-nél idősebb. Mindez igen lényeges és fontos észrevétel. Hood professzor szerint a táblákat helyben készítették, tehát nem kereskedők által behozott árucikk s rajtuk valóban írásjelek vannak. Mivel azonban ő ezeket a jeleket széles tudása ellenére sem tudta elolvasni, kétségbe vonta, hogy azok értelmes szöveget alkotnának. Szerinte a betűket egy írástudatlan ember karcolhatta a lapokra, valamilyen más szövegről leutánozva, hogy így bűvészkedésének nagyobb tekintélyt biztosítson. Pillanatnyilag tehát így áll a Maros-menti táblák tudományos vizsgálata, - vagyis a rejtély megoldatlan.(15)

E sorok írója szintén kíváncsi volt a tatárlaki táblákra s mihelyt jó másolatokhoz jutott, megvizsgálta azokat és a táblákkal kapcsolatos három alapvető kérdésre így válaszol. Arra, hogy milyen célra szolgáltak a táblák, az első sugalmazást a lelőhely neve, Tatárlaka szolgáltatja. Ez a név ugyanis semmi esetre sem keletkezhetett a tatár népnévből, hiába szerepel a név mai alakjában ez a szó, hiszen tatárok sohasem laktak a Duna-medencében, főleg nem a bronzkorban. A név inkább arra mutat, hogy a szóbanforgó helyen eredetileg egy tudós pap, egy "Tóthúr" lakott, aki - miként az egyiptomi Tóth is tette, - a Nap járását figyelte s számolta a napokat. Bizonyára róla nevezték el a lakot "Tóth úr lakának" s ebből alakult ki hangrendbe ugrással a mai Tat-ár-laka. Ezt a magyarázatot valószínűsíti az a körülmény is, hogy bronzkori földműves közösség ilyen kicsi, 240mX100m területen elképzelhetetlen; ekkora helyen csak egy magányos épület - egy napvárta - állhatott, amelyen szántó-vető parasztok helyett egy tudós csillagász tevékenykedett.

Észrevételünket, hogy a tatárlaki táblák a Nap járásának figyelésére szolgáltak, megerősíti az a további mozzanat, hogy rajtuk olyan állatok rajzai szerepelnek - rák és bak - amelyek az állatövben a Nap évi Járását jelző csillagképek jelei. Ezenfelül a két leggondosabban készített darabon egy-egy lyuk is látható, amin keresztül az első napsugarak megjelenése a láthatáron jól észlelhető. A téglalap alakú tábla középpontjában, a lyuk karikája köré még a sugarakat is megrajzolták, ami a keleti gondolkodásban minden félreértést kizáróan a felkelő Nap érzékeltetésére szolgált. Mindehhez hozzávehetjük, hogy a már megtárgyalt krétai táblácskák is a Nap járásának megfigyelésére szolgáltak s azokon is van egy-egy lyuk. Végül pedig, ha rátekintünk a korong alakú táblára, azon a Napot ábrázoló lyuk (NAP) alatt egy hatalmas keresztet látunk (a rovás T jele), amit körülvesz a korong kör alakja (AR). Ezek az elemek együttesen már közérthetően mondják, hogy amivel szemben állunk, az egy NAP-T-ÁR, Naptár. E műszer megfelelő beállításával ugyanis megfigyelhető volt a "nyári napmegálló" (solstitium), amikor a Nap tizenegyszer egymás után (június 10-20) ugyanazon a helyen kel, ugyanabban az időben. Rögtön e jelenség lezajlása után, június 21-én, bekövetkezik a "nyárpont" amikor is a nagy égitest irányt változtat, visszafordul az egyenlítő felé s egyre később, egyre délebbre kel. A legcsekélyebb kétség sem fér tehát ahhoz, hogy a tatárlaki táblák egy napvárta (solar observatory) műszerei voltak és naptár készítésére szolgáltak.

Ha már megállapítottuk, hogy a Maros-menti Tatárlakán egy tudós ember lakott, aki ott egy nap vártát kezelt, sejthetjük, hogy ő olyasvalamit írhatott fel műszereire, ami a Nap járásának megfigyelésével kapcsolatos. Mi lehet az? A korongon látható írásjelek tipikus rovásjelek, amit bárki megállapíthat, ha már foglalkozott ilyesfajta régi írással. Az is megfigyelhető, hogy a szöveg írója igyekezett a betűket lehetőleg egymásba kapcsolni (egyberóni), azaz rejtélyes alakú figurákat szerkeszteni. Ha az összekapcsolt figurákat elemeikre szétbontjuk és a jeleket a maguk külön valóságában újra leírjuk (Okmánytár 22-24), kiderül, hogy azok legnagyobb része azonos a későbbi szkíta-hun-magyar időkben is alkalmazott egyszerű vonalú írásjelekkel. Ilyen egyezés áll fenn a J, K, L, N, NY, O (és ELE), P, R, T, V, Z és a 4-es, 5-ös és 10-es (5+5) sorszám esetében. A szövegben szereplő két piktografikus elem viszont - a kobra kígyó (RA) és a nyíl (S, ST) - egyiptomi örökségre utal. A kobrák írják a mondat Rák szavát (a RA többes számban RA.k), a nyíl viszont az Isten szó eS elemét. Megjegyezzük még, hogy az alsó sor jobb szélén álló bonyolult összeróvás, mint az Okmánytárban elemezzük, egy értelemhatározó (Hónap jele) és az utána következő, balról álló egyberótt jelek olvasását segíti elő (Rák övön). Végül a forduló írásjelek (pl. N) öblét vizsgálva észrevesszük azt is, hogy a korong felső sorát balról jobbra haladva kell olvasni, az alsót pedig jobbról balra. Ha ezek után a szöveget szavakba tagoljuk és megfelelően hangzósítjuk, megoldódik a megoldhatatlannak látszó rejtély, mert a két soros felirat pontosan olvasható s így hangzik: Ez irány elé jön Isten négy órakor (hónap jele:) Rák övön tíz telek után. Vagyis a világszenzációt elért tatárlaki korongon nem ákombákom szerepel, amint Hood professzor vélte, hanem kitűnő magyar szöveg. A felirat értelméből egyúttal az is kiderül, hogy a Nap keltét figyelő, lyukkal is ellátott korong úgy volt betájolva, bizonyára egy fatok segítségével, hogy vele a nyári napmegállót lehessen észlelni, a június 10-től 20-ig terjedő időt, akkor kel ugyanis a Nap a tatárlaki délkörön pár perccel hajnali négy óra után.

A tatárlaki lelet nagyobbik négyszögletes tábláján ugyancsak rótt írásjelek láthatók, amelyeket készítőjük három rekeszben helyezett el. A bal oldali rekeszben lévő jeleket az idő már nagyon elmosta s azok különben is annyira képszerűek, hogy jelentésüket megállapítani nem tudjuk. A középső rekesz jelei azonban felismerhetők. Ott középpontban a sugarakkal ábrázolt felkelő Nap (A NAP) látható s közvetlenül mellette jobbra értelemhatározója, egy hosszú farkú egér (AZ EGÉR és "Az Ég ura"). Ezután a bal felső sorba írt T-jelet olvassuk (iT), majd az alatta lévő rák képét (A RÁK), azután a felső jobb sarokban a három K-ból alakított KUR jelet (erre olv. 187m 57), végül lent a szamár képének IA jelentését (199m E-7; 25m 60 no. 23). A középső rekeszben e szerint ez áll: A Nap (az Ég ura) itt a Rákkor jön. A harmadik rekeszben elhelyezett írásjelek felülről lefelé, oszloponkint olvasva így folytatják a mondatot: aN-aP-Su-Ka.aR Lu.K-U.Ba, A napsugár lyukába. Vagyis a téglalap alakú műszer szintén a nyári napmegálló megfigyelésére szolgált.

A harmadik és legkisebb tatárlaki táblán nincs lyuk, központi figurája egy kecskebak. A műszer alkotója nem tévedésből rajzolt az állatnak öt lábat, hanem így akarta érzékeltetni, hogy az is az állatöv egyik figurája s a Napra vonatkozik. A Napisten szent száma ugyanis a régi-keleti mitológiában az 5-ös, amely az összecsengés alapján az Égen utazó titokzatos személyt Utas néven nevezi meg. Ez a táblácska a téli napfordulót (december 25) jelzi, ami akkoriban a Bak-csillagkép havában zajlott le, ha már a nyárpont a Rákba esett. Magyarországon az égbolt decemberben általában borult, a Nap sugarait nem lehet észlelni, nyilván ezért nincs naplyuk ezen a táblán.

A hátralévő utolsó kérdésre, hogy ti. mikor használták ezt a nagy tudást feltételező tatárlaki naptárt, az első útmutatást az eszköz alakjából nyerjük. Mint a megelőző fejezetek egyikében említettük, Európa nyugati részeiben, ahol a kultúra a Duna-tájé mögött mintegy 150-200 évvel elmaradt, a bronzkor idején a Nap járását még nem a tatárlakihoz hasonló apró műszerekkel figyelték, hanem a nehézkesebb megalitikus eljárással. Ez abból állt, hogy köralakban óriási kőtömböket helyeztek el s azokat egy központi elhelyezésű kő segítségével a megfigyelendő napkelték (időpontok) szerint tájolták. Ilyen szerkezetű volt az angliai Stonehengén felállított napvárta is. Megalitikus szerkezetű megfigyelő állomást azonban Kr.e. 1500 után már Nyugat-Európában sem készítettek, mert akkorra már ott is megtanulták a Nap járásának modernebb eszközökkel való figyelését. A Duna-medencében megalitikus szerkezetű csillagvizsgáló eddigi ismereteink szerint sohasem működött. Az oda betelepült népesség ugyanis a Nap járását kezdettől fogva egy kisebb méretű, egyetlen kőtömb segítségével figyelte, melynek felső részét vízszintesre lecsiszolták és a sima lapra bekarcolták az állatövet s aztán az így elkészített eszközt egy kiemelkedő helyen elhelyezve a megfelelő csillagidőre betájolták. Ilyen egyetlen kőtömbbel működő nap várta állt fenn Erdélyben, a Csíksomlyó feletti Somló-hegyen (Okmánytár 25), melynek neve éppen a régi napvárta emlékét őrzi, jelentése ugyanis Szemelő-hegy, vagyis "néző hely". A csíki Somló-hegyen használt eszköz egy dob alakú kőtömb, tetején koncentrikus körökkel, a belső két kör köze az állat, övnek megfelelően tizenkét egyenlő részre van osztva. E rendkívül becses és ritka emlék szerencsére nem pusztult el, de csak most jövünk rá, hogy tulajdonképpen mire is szolgált és hogy Európában páratlanul álló ókori tudományos műszer, amely Kr. e. 1800-1750 között lehetett használatban.(16) A csillagvizsgáló műszerek történeti fejlődése arra figyelmeztet bennünket, hogy a tatárlaki eszközök ideje jó száz esztendővel megelőzhette a nyugateurópai megalitikus állomások beszüntetését, a Kr.e. 1500. évet, de fiatalabb kell legyen a csíksomlyói naptárkőnél. E feltételeknek a Kr. e. 1650 körüli idő felel meg a legjobban. Az írásjelek alakja, technikája és fönicei meg Egei-tengeri ábécéje szintén erre az időre mutat.

Van azonban egy más módszerünk is, melynek segítségével a táblák használati idejét pontosabban meg tudjuk állapítani: az, amit a Krétaszigeti napvárta műszereinek vizsgálatakor már megmagyaráztunk. Ez a módszer a naptár szövegében kifejezésre jutó csillagidőt veszi figyelembe és azt számítja át jelenlegi időmértékünkre. A korong szavai szerint ugyanis abban az időben a nyári napforduló a Rák-csillag havának tizenegyedik napján kezdődött. Következőleg 21-én fejeződött be s Rák 22-én a Nap elérkezett a nyárponthoz, visszafelé fordulva pályáján. Más forrásból viszont azt tudjuk, hogy Kr. e. 128-ban a Nap precessziója miatt a nyárpont már a Rák-csillag belépőjére, Rák 1-re esett. A két időpont között a különbség 21 nap. Ennyi időnek megfelelő precesszióval, azaz 21X72-1512 évvel korábban volt tehát a tatárlaki naptár használatban, mint Kr. e. 128. A két számot összeadva, Kr. e. 1640-et kapunk (1512+128-1640). Ez az idő teljesen megfelel a mellékkörülményekből megállapított használati időnek.

Vizsgálatainíat [Vizsgálatainkat] abban összegezhetjük, hogy a tatárlaki agyagtáblák rendkívül súlyos tárgyi bizonyítékot szolgáltatnak ahhoz a főbenjáró megállapításhoz, hogy a Duna-medencében a Kr. e. II. évezred közepén már régóta laknak magyar ajkú népek.(17)

Az ókori Magyarország szerepe Közép-Európa első feltárásában

A Duna-medence kő- és bronzkori magyar lakossága nem maradt teljes egészében véglegesen a Kárpátok koszorúzta hazában, hanem onnan idők múltán tekintélyes részlegei felkerekedtek és átköltöztek Európa beljebb eső tájaira. A távozó részek egyik nagyobb hulláma a Duna két partján nyugat felé haladt és népességet adott a mai Ausztriának és Németország déli részeinek. Egy másik távozó nagyobb csoport, amint az ország nyugati kapuján kilépett, észak felé vette útját és az Elba, Odera, Visztula folyók által öntözött sík vidéken terült szét. Talán ez a terület volt a ködbevesző Tóthon (Teuthonia), melynek "teuthoni" lakói lettek utóbb Germánia legősibb és legértékesebb népi rétege. A Visztulától keletre eső mai lengyel területnek első lakossága szintén a Duna-medencéből származott és lakóföldét Mazúriának, Mazúrkának, azaz Magyar Kőnek és Magyar Földnek nevezték. Ez a név a lengyelek esetében is az ő legrégibb etnikai rétegük megjelölésére szolgál. Az újabb vizsgálatok szerint a Balti-tenger mentén kialakult Est-Hon (Esthonia = Észtország) is figyelemre méltó lakosságot kapott a dunai népfeleslegből. Mindezek a tájak a magyar népességgel együtt természetesen azt a tudást is megkapták, amit ma kő- és bronzkori magas kultúra néven foglalunk össze.

Mi a magyarázata annak, hogy a Duna-medence ókori magyar népességének ilyen nagy szerepe volt Közép-Európa benépesítésében és kulturális feltárásában? A régészek szerint a magyarázatot elsősorban a medence földrajzi fekvése szolgáltatja. Ez a táj ugyanis a Duna völgye révén közvetlen kapcsolatban állt a Régi Kelet hatalmas kultúrközpontjaival s a népesség valamint a kultúra ezen az útvonalon juthatott el a legkönnyebben és leggyorsabban Közép-Európa belső tájaira. A Duna völgyének összekötő szerepét Közép-Európa és Kelet között a hegyrajzi viszonyok is érthetővé teszik, amelyek ezt az útvonalat szinte kényszerítő erővel írták elő vándornak és kereskedőnek egyaránt.(18) Volt azonban egy más nyomós ok is. A Duna-medence kedvező éghajlata, kitűnő termőtalaja, vizekben való nagy bősége és ércekbeni gazdagsága hatalmas vonzóerőt gyakorolt a keletiekre már a legrégibb koroktól kezdve. Ezek a kedvező adottságok ugyanis lehetővé tették, hogy a bevándorlók itt necsak fenntarthassák régibb hazájukból magukkal hozott kultúrájukat, hanem azt továbbfejleszthessék. Említettük, hogy itt alakult ki Európában az öntözéstől független mezőgazdálkodás, ez a "dunai típusú" földművelés, ami nagy exportcikk Kr. e. 3000 után.(19) Duna-medence európai vezetőszerepét előmozdította végül az is, hogy területén alakultak ki a kontinens első ércfejtő, ércolvasztó és fémfeldolgozó üzemei, Európa első nagyipari bázisa és itt állt rendelkezésre a begyakorolt személyzet: a bányászok, tűzmesterek, kovácsok és ötvösök tömege, egyszóval itt volt a technikai tudás központja. Érthető, ha Európában akkoriban mindenki a magyaroktól igyekezett tanulni.(20)

A történettudomány nem-magyar művelői hangsúlyozzák a Dunamedence kétezer éven át tartó kimagasló szerepét Közép-Európa civilizálásában. Erre szükség is van, mert sok kézikönyvben még mindig az a téves tanítás olvasható, hogy Közép-Európa tájait a nyugati részek civilizálták.(21) A magyar tudósoknak ennél egy lépéssel tovább kell menniök és rá kell mutatniok arra az igen lényeges mozzanatra, hogy a középeurópai első magas kultúra kialakítói és hordozói magyarul beszélő emberek voltak.(22)

(1. oldal / 3)
Megjelent: 5147 alkalommal Utoljára frissítve: 2013. Január 13., Vasárnap 00:23

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 280 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.4%Canada 1.1%
Romania 6.2%Serbia 0.8%
United States 4.2%Switzerland 0.4%
Germany 3%Australia 0.3%
Russian Federation 2.9%France 0.3%
Ukraine 2.8%Italy 0.2%
Slovakia 2.2%Kuwait 0.2%
United Kingdom 2%Netherlands 0.2%
Sweden 1.7%Greece 0.2%
Austria 1.5%Belgium 0.2%

Today: 19
This Week: 4110
Last Week: 5887
This Month: 19875
Last Month: 26560
Total: 1662237

Belépés