Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

P2017Jul28

2013. Január 21., Hétfő 22:22

A magyar nép eredete (1. rész)

Írta:  Bobula Ida
Értékelés:
(18 szavazat)
Dr. Bobula Ida egyike a nemzetközileg elismert legkiválóbb szumírológusnak. Ezt a könyvet közel harminc esztendő, különböző országokban egyetemeken, könyvtárakban, múzeumokban és ásatásoknál folytatott kutató munka és tanulmány alapján írta meg.

0 Előszó
Bevezetés
SZKITHIA
2. / A SUMÍROK
A SZITTYA PROBLÉMA
A SUMÍR NYELV
A SUMÍR ÉS A MAGYAR
CSAK A NYELV?
Mit mondhatunk a ruházatról?
MI TÖRTÉNT A TÖRTÉNELEMBEN? (10)
BIZONYÍTOTTNAK TEKINTHETŐ E A SUMÍR-MAGYAR ROKONSÁG?
KÖVETKEZTETÉS, BEFEJEZÉS
SUMIR MŰSZAKI TUDOMÁNYOK
Csatornázás és mezőgazdaság  (14)
Építészet
Kerámia és üveg
Bitumentechnológia - Mozaikmunka.
Kőfaragás
Fémmegmunkálás
Vegyészet  (20)
Járművek
Öltözködés
Hangszerek
Befejezés
A SZKÍTÁKRÓL
SAROLT.
TELEKI BLANKA GRÓFNŐ
DAMJANICHNÉ CSERNOVICS EMILIA
Anonyma az első magyar sebészorvos
Piroska - Eirené (1090-1134)
Meszlényi Rudolfné, Kossuth Zsuzsanna
Hugonnai Vilma grófnő

Előszó  _Fel a tartalomhoz 1

Egyetemi éveit Budapesten kitűnő eredménnyel végezte el és summa cum laude avatták doktorrá... Ő volt az első nő, aki Magyarországon egyetemi magántanári képesítést nyert. 1947 óta az Egyesült Államokban, több éven keresztül a washingtoni Állami Könyvtárban dolgozott, majd a houltoni Rickers College-ben francia-német nyelv és antropológia tanára lett, ezután pedig a délkarolinai Limestone Collegeben adott elő történelmet és szociológiát.

Bobula Ida már negyven év előtt felfigyelt Dr. Varga Zsigmond debreceni egyetemi ny. tanár, hittörténész hatalmas munkájára, aki az "Ötezer év távlatából" c. művében a sumír nyelvvita történetét, a nemzetközi tudósok közötti hosszú harc részletes elemzését, a sumír nyelvtannak a magyarral való egységét és a sumír-ural-altáji-magyar ősrokonság fennállásának elméletét igazolta. Könyvét a Magyar Tudományos Akadémia 1942-ben nagydíjjal tüntette ki. A sumír- magyar rokonság kérdésében azonban nem döntött, mert a két nyelv közötti nyelvtani egyezéseket akkor még nem támasztották alá elég szótári anyaggal.

Bobula Ida külföldre kerülve a legújabb kutatások eredményeként kibővült - külföldi tudósok által megállapított - szótári anyagra helyezte a hangsúlyt és több száz példán mutatta be és védte meg az 1951-ben megjelent "Sumerian Affiliations, a Plea for Reconsideration" c. munkájában a sumír-magyar rokonság elméletének helyességét. Ebben a művében felsorolta és bebizonyította a sumír-magyar szavak fonetikai, tartalmi és értelmi megegyezésén, azonosságán kívül a sumír szobrokról, képekről és egyéb ásatási leletekről a fizikai jellegzetességeket, emberi hasonlóságokat. Fontos mitológiai és embertani hasonlóságokat, fontos mitológiai és kultúrformák egyezését, a társadalmi intézményeknek, foglalkozási ágaknak és észjárásnak, szokásoknak és azok eredményeinek feltűnő és legtöbb esetben teljes megegyezését.

Bebizonyította, hogy a sumír-magyar rokonság nem csak a nyelv területén létezik, hanem vitathatatlan nyomai vannak a magyar élet minden vonatkozásában is.

Az 1950-es évek során megjelent cikkeit és munkáit a Buenos Aires Sumír- Magyar Társaság 1961-ben "A Sumír- Magyar rokonság kérdése" címen magyar fordításban kiadta. Ezzel a könyvel indult meg az egész világon a sumír- magyar rokonság iránti mind szélesebb körű és mind nagyobb hullámokat verő érdeklődés.

Szűk körökben általános elismerést aratott a "A Sumerien Technology" c. tanulmánya, melyet az Egyesült Államokban az ottani Tudományos Akadémiával egyenlő nagytekintélyű tudományos testület a "Smithsonian Institution" közölt az 1959. évben kiadott 68 oldalas évi jelentésében.

1966-ban jelent meg a Danubian Reserch Center kiadásában az Origin of the Hungarian Nation - "A Magyar Nemzet Eredete", c. könyve, melyet a mexikói Institute National de Antropológia e Historia spanyol fordításban is kiadott.

Bobula Ida ezt a könyvet az amerikai és angolul beszélő, becsületes, jó szándékú, egyetemi hallgatók és értelmiségiek számára írta, hogy felhívja figyelmüket és felkeltse érdeklődésüket a világ legrégibb kultúrájának megteremtőjére, az írás feltalálójára: a sumír népre, és a sumír és magyar nép között fennálló nyelvi és eredetbeli rokonságára!

Ezért tartotta szükségesnek és célszerűnek olyan történelmi eseménynek, adatoknak és részleteknek tömör ismertetését is, amelyek itthon és külföldön élő magyaroknak, középiskolai és egyéb tanulmányainkból már ismertek lehettek, de amelyekről az indoeurópai és más népek fiatalsága, történészei, sőt tudósai is tájékozatlanok!

A magyarokról a külföldieknek szerte a világon általában rossz a véleménye. Régi ellenünk szított propaganda eredménye az a megalapozatlan, tudománytalan és valótlan nézet, hogy a magyarok egy elő-ázsiai primitív, nomád nép, amely ezer évvel ezelőtt tört be Európába és sok bajt okozott. Lekicsinyelték, nem ismerték, félreismerték a magyarságot.

A gobineauizmustól elfordult faji önszeretet és gőg eddig azt a hitet terjesztette, hogy a fenséges fehérbőrű árják, a germánok teremtették meg és tartották fenn az emberi kultúrát elsősorban. (A szerkesztő megjegyzése: Ez tévedés. Gobineau munkájában az emberi fajok teljesítményét és viselkedését tekinti mérvadónak, és itt a magyarokat az őket megillető előkelő helyre sorolja be.) Az ilyen öndicsérő árja köröket zavarta a turáni, szittya őskultúra felfedezése. Óvatosan, diplomatikusan, ezüstpapírba csomagolva lehetett csak beadni az indogermán népeknek az igazságot, nehogy azonnali merev ellenállásba ütközzék minden kísérlet, hogy volt egy nép, amely náluk ötezer évvel előbb kiválóbb, műveltebb volt, magasabb kultúrával, civilizációval rendelkezett, és ennek a tehetséges, csodálatos népnek az utódai éppen a lenézett, a lekicsinyelt magyarok.

Bobula Ida évtizedeken át kultúrpolitikával is foglalkozott és helyesen ismerte fel és választotta a magyarságról elterjesztett hamis nézet megváltoztatásának ezt a módját.

Könyve alkalmas arra a minduntalan felvetődő kérdésnek a megválaszolására is, hogy miért van, hogy lehet az, hogy pont a magyarországi tudományos terület nem akarja elismerni a sumír-magyar rokonságot?

Az olvasó erre a kérdésre is meggyőző választ fog kapni.

A világ legelső kultúrnépétől való származás öntudata hatalmas, nem lebecsülendő erkölcsi támaszt és erőt jelent a létért való küzdelemben... Éljünk is ezzel az erővel, mert mint Bobula Ida klasszikus történet-filozófiai megállapítása igazolja: "Vannak korszakok, mikor egy-egy nemzet fennmaradása szempontjából döntő fontosságú, hogy mit tud a nemzet saját eredetéről, hivatásáról, de az is, hogy mit tudnak róla mások, akiknek a sors alakítására az adott pillanatban hatalmuk van."

Ennek a megállapításnak az igazságát szolgálja Bobula Idának ez az izgalmas és érdekes, nagyszerű szaktudással megírt könyve is.

Dr. Oláh Béla

A MAGYAR NÉP EREDETE
Dr. Bobula Ida

Bevezetés  _Fel a tartalomhoz  2

A IX. század Európában a zűrzavarok és a nyugtalanság százada volt. A jövendő Franciaország és a leendő Németország kezdett lassan kiemelkedni a Karoling császárság romjaiból. A merész Vikingek, akik ebben az időben az ő sárkányfejű hajóikon Angliát és Nyugat-Európa más tengerparti országait pusztították, Dániának, Norvégiának és Svédországnak alapító ősei lettek. Az ő ellenségük, Nagy Alfréd, kis wessexi királyságban már megalapozta az eljövendő brit birodalom nagyságát. Mohó kalandor csapatok egyike akkor alapozta meg a későbbi Oroszországot. Mór emírek uralkodtak a napsugaras Ibériai félszigeten, ahol a jövő Spanyolországa volt feljövőben. Ebben az időben a mór kultúra messze fölötte állt minden más nyugati kultúrának. De Európa ébredezőben volt. A latin nyelv elszegényedett leánya a hajdani Róma dicsőségének, új utakon való fejlődésének Franciaországban és Itáliában... Ez az újabbkori nemzetek születésének ideje volt.

Ennek a zavaros IX. századnak végén érkeztek a magyarok Közép-Európába. Északkeletről jöttek egy jól felfegyverkezett, jól szervezett és nagyszámú nép mindent elsöprő, ellenállhatatlan rohamával. A Duna folyam széles völgyét 895-ben birtokba vették. A völgy középső része, mióta Nagy Károly legyőzte az avar uralkodókat, nagyon ritkán lakott volt. Ezen az országrészen az avarok elhagyott földje az "Avarok Pusztasága" néven volt ismert.

A középső Duna völgyét a Kárpát Hegységek hatalmas félköre övezi, természetes határképpen, amely gazdasági egységet és egyúttal valóságos erődítményt képez. Ezekkel a hegyekkel övezett területen belül az a nép, mely a saját nyelvén magát magyarnak nevezte - alapította meg a hazáját, Magyarországot. Az ő hagyományuk azt tartotta, hogy ez a gazdag ország valamikor régen a szittya ősöké volt és arra mint jogos örökségükre tartottak igényt.

Az ország határán szétszórtan, azon a területen valamikor hatalmas népeknek utódai éltek: Avarok, Hunok, Dáciaiak, valamennyien a szittya törzs leszármazottai. Alapos okunk van azt hinni, hogy ők szívesen fogadták a magyarokat és csatlakoztak hozzájuk. Itt a magyarok a krónikák szerint sok helyen jámbor bennszülött népet találtak, akik ősidők óta itt éltek. Ők nevezték el a folyókat, a hegyeket amelyet a hódítók átvettek, és mint ez a földrajzi nevekkel rendszerint történik, túlélték az utolsó ezredévet is könnyen. Ezek a nevek mind jó magyar nevek. A bennszülöttek és az újonnan jöttek minden valószínűség szerint minden rokon nyelvet beszéltek.

Egyes helyen a népesség szláv volt, különösen északon és nyugaton. A szláv hercegekkel ellentétek merültek fel, de aztán kisebb csetepaték után a szlávok megadták magukat. Sokkal veszélyesebbek voltak a bolgárok délen. (Hevesen ellenállottak megerősített táborhelyeiken a magyarok előretörésének.) Hosszú és véres háborút kellett megvívniuk mielőtt a vitéz bolgár-turkok visszavonultak. A bulgárokon aratott győzelem után a magyarok az újonnan meghódított országban Pusztaszeren gyűltek össze és ott tartották meg az országgyűlésüket. Az első történelemírójuk szerint 34 napon keresztül tárgyalták és vitatták meg azokat a módozatokat, amelyek szerint kell Magyarországot megszervezni és kormányozni.

Az új ország valójában nagyon régi ország, bőséges gazdag élelmet termett azoknak a különféle jellegzetes: kutya, juh szarvasmarha, ló és sertésféléknek, amelyeket a magyarok keletről hoztak magukkal. Különleges házi szárnyasaik is voltak, és bizonyítják, hogy nagyon hamar bevetették a földjeiket. Az asszonyok sírjában is találtak ásókat. Más sírleletek bámulatosan magas művészi és mesterségbeli tudásról beszélnek, amelyek a fém, bőr, csont, szövet és fafeldolgozás terén értek el.

A magyarok 108 törzse már sokkal régebben két csoportba szerveződött, mindegyik élén a vezér állt. Mielőtt Magyarország területére léptek volna, a vezérek összegyűltek és örökletes, alkotmányos monarchiát alapítottak. Maguk közül választották meg Árpádot az egész nemzet vezérévé, uralkodójává.

Ez az elrendezés mindamellett a vezérek és családjuk számára jelentős függetlenséget biztosított. Az idegen uralkodókkal, családokkal kötött házasságaik következtében nyugati uralkodók háborúiba keveredtek.

Kalandozások következtek Nyugatra, különösen német területre, amelyekben a magyarok sok vért vesztettek.

Erősebb, jobban központosított vezetés hiányát érezték és egy évszázadig tartó fejedelmi uralkodás után a magyarok keresztény hitre tértek és Magyarország Európa nagy középkori királysága lett. A kedvező éghajlat, az ismeret és tudás a magyarokat nemsokára Észak és Közép-Európa nagy hús- és borexportőrévé tette. Amerika felfedezése előtt az óvilág aranytermelésének 60%-a Magyarország bányáiból került ki.

Az erős magyar királyság Közép-Európában egyensúlyi helyzetet teremtett. (Európának mértani középpontja Magyarországtól kissé északabbra Lengyelországba esik). Magyarország az északi és déli szlávok között ezer esztendőre a pánszlávizmus akadálya lett. Ő tartotta fel Németországnak kelet felé történő törekvését is. Mégis a legfontosabb szolgálat, amit Magyarország Európának tett, az volt, hogy csupán a puszta létezésével elzárta az útját a kelet felől jövő népek betörésének.

A középkori keresztény Magyarország volt az ütött-kopott pajzs, amely mögött Nyugat relatív békében fejlődhetett és megkülönböztetett európai kultúrát érhetett el. Az áldozatnak és európai eredmény kapujának az őrzése igen nagy és költséges feladat volt. Magyarországnak kellett viselnie az Ottomán törökkel szembeni ellenállás összes terhét, akik miután a Bizánci császárságot elpusztították, Európa meghódítására indultak. Magyarország teljesítményét jól foglalja össze Macaulay a következő szavakkal:

"Magyarország nélkül lehet hogy most Cambridge-ben és Oxfordban a tanulmányokat törökül kellene folytatni."

A magyar ellenállás megtörte a török császárság erejét és a bátor és fanatikus ellenséggel szemben évszázadokon keresztül vívott rettenetes küzdelem súlyos áldozatokat követelt, úgy hogy végül is Magyarország letarolt, gyér népességű, elszegényedett és politikailag végzetesen nehéz körülmények közé jutott.

A fiatal Lajos király 1526-ban meghalt a mohácsi csatamezőn. Az öreg királynénak a bátyja Habsburg Ferdinánd igényt tartott a trónra. Az ő igényét támogatták azok a magyarok, akik azt remélték, hogy Ferdinánd V Károly spanyol király és német császár testvére majd biztosítani tudja a nyugati segítséget a török ellen. Ez az "udvari párt" Ferdinándot választotta királlyá, míg a "nemzeti párt" magyart választott és koronázott királlyá. Tizenkét évi küzdelem után Ferdinándot elfogadták, hogy ő vezesse a kereszténységet a támadással szemben. De ennek tragikus következményei voltak. Mikor a török hatalom hanyatlani kezdett, nyilvánvalóvá lett, hogy a magyar nemzetet más veszélyek fenyegetik. A magyarok alkotmányos gondolkozása és az emelkedőben lévő Habsburg hatalom abszolutizmusa közötti ellentétet nem tudták áthidalni. Az ellenállás reménytelen volt, elkeseredett forradalmak és terror korszaka következett. Ez így tartott három évszázadon keresztül. Még súlyosabbá tette a helyzetet a vallási kérdés. Magyarország Nyugat-Európa nagy szellemi és kulturális mozgalmával mindig összhangban lévő magatartást tanúsított a keresztes hadjáratok idejétől kezdve a reneszánszig és a reformációig.

Feljegyzésre méltó, hogy ezek a mozgalmak mind megállottak Magyarország határárnál és nem tudtak behatolni a tőle keletre lévő országokba: A reformáció a magyarok közül sokakat megnyert, egész városok tértek át Luther és Kálvin tanítására. Mindez most megszűnt. A Habsburgok és az ő osztrák udvaroncaik úgy érezték, hogy nekik szent kötelességük minden lehetséges eszközzel letörni a magyar eretnekséget, éppen úgy, mint azt Spanyolországban tették. Egyikük, Lobkevic, Bécs programját Magyarország elnyomására vonatkozólag a következő szavakkal fogalmazta meg: "Magyarországot először koldussá, aztán katolikussá kell tenni és végül németté teszem." (1. Lipót minisztere, aki teljes hatalommal vezette az államügyeket.)

A keresztes hadjáratok idejében Magyarország gazdasági és kulturális szempontból teljes egyenrangú volt bármelyik nyugati állammal. Ezt a helyzetét egész a reneszánszig megőrizte. A Habsburgok ellenséges nyomása alatt azonban Magyarország lassan Ausztria gazdasági gyarmatává süllyedt. Akkor amikor a nyugati országokban a "felvilágosodás korszaka " következett be, Magyarország mindig jobban és jobban lemaradt. A tizennyolcadik század elején Rákóczi vezetett általános felkelést a Habsburgok ellen. Célja a régi alkotmány helyreállítása, a protestánsok számára a vallásszabadság elnyerése, (bár Rákóczi maga katolikus volt) és az elnyomott nép szabadságának a kivívása volt. Fegyverbe szólító felhívásában hangsúlyozta, hogy a magyarok szittya eredetű nemes nép, aki nem tűrheti el az elnyomást és szolgaságot. Rákóczit hosszú hősies harc után elárulták, száműzetésben halt meg. Magyarország pedig évszázadokig az Osztrák-Magyar Monarchia része maradt.

A kifosztott Magyarország kincsei Bécset gazdagították. Magyarország búzájából "Bécsi kenyér" lett. A magyarok másodosztályú polgárok lettek saját hazájukban. A császári és királyi ház új szláv és német telepeseket hozott és telepített le az ősi magyar földre. Nagy adománybirtokok kerültek idegenek és árulók kezeire. Új németül beszélő arisztokrácia keletkezett. A tizennyolcadik század elejétől kezdve a királyi ház azt a gondolatot terjesztette, hogy most már csak a hatalmas Ausztria létezik és Magyarországról még beszélni sem érdemes.

Az abszolutizmus Európában terjedőben volt. Abszolút uralkodók ültek a nagy trónusokon. A magyarok alkotmányos kormányzat elnyerése iránti törekvése, a legtöbb államférfi szemében nevetséges anakronizmusnak, pogányságnak és az uralkodó (Isteni) jogaiba való istentelen belekontárkodásnak minősült.

II. József, valamennyi Habsburg uralkodó közül a legtehetségesebb és a legőszintébb, úgy érezte, hogy Magyarországot anélkül is kormányozhatja, hogy megkoronázzák. Nem volt hajlandó a koronázási szertartásnak eleget tenni, magát alávetni. Az ő felvilágosult, de abszolút uralma, általános németesítési kísérletével a magyarok passzív ellenállását vívta ki minden iránt ami német. A magyarok és a keleti német szomszédaik között kölcsönös ellenségeskedés fejlődött ki és ez tönkre tette az eljövendő évszázadokra a köztük lévő kapcsolatot. Ez mindkét fél számára kedvezőtlen volt és mindkettőjüknek súlyos károkat okozott.

Idővel sokkal később az Ausztriában született Hitler egyenes örököse volt a magyarokat lenéző gyűlöletnek, amely Bécs egyes részeiben sokáig megmaradt. A "Mein Kampf " című könyvének első kiadásában Hitler azt a nézetét nyilvánította ki, hogy a Habsburgok nagy történelmi bűne volt, az a tévedés, hogy a magyarokat nem irtotta ki. (A szerkesztő megjegyzése: ez a megjegyzés alapvetően téves. A Mein Kampf egyetlen kiadása sem ellenséges a magyarokkal a legcsekélyebb mértékben sem).

Hitler azonban nem volt ebből a szempontból igazságos. Mert azok bizony sokat tettek abban az irányban. Eredményesen kiirtották a nekik ellenálló magyar elit osztályt, de azt a teljes nemzetirtást amit Hitler kívánt volna, mégsem végezhették el. (A szerkesztő megjegyzése: alapvetően téves, lásd fönt. Hitler nem akart soha senkit "kiirtani", hanem saját nemzete jövőjét szem előtt tartva, azt meg akarta szabadítani a nemzetbe férkőzött kizsákmányolók uralmától. Hitler zsidómentes Európát akart.) A magyar parasztra szükség volt, hogy Bécsnek élelmet szállítson. Ezt felismerve a Habsburg uralkodók bölcs tanácsadói szintén felfedezték azt az igazságot, amelyet később Orwell így fogalmazott meg

" Az aki uralja a múltat, uralja a jövőt is Aki pedig uralkodik a jelenen, uralkodik a múlt felett is."

Ennél fogva Bécstől támogatott tudományos szervezet, hogy a magyaroknak egészen új megfogalmazásban mutassa be saját történelmüket: mely szerint ők alázatos, engedelmes szolgák voltak.

A Bécsből irányított történettudósok nekiláttak, hogy a büszke szittya múlt minden hitét eltöröljék. Kimutatták, hogy "Scythiának" soha sem volt semmiféle értelmezése. A régi magyar krónikákat megbízhatatlannak bélyegezték. Rosszindulatú, erőszakolt bírálataikkal gyakorlatilag minden megállapításaikat darabokra tépték.

"Dehát akkor mi honnan származunk? " kérdezték a magyarok a Rákóczi időket követő sötét évtizedekben... Gúnyos választ kaptak. A tizennyolcadik század közepén, amikor még az etnográfia iránti érdeklődés kezdetén voltak, a világ minden részén élő intelligens emberek rájöttek arra, hogy a földet különböző emberek lakják az egyenlítőtől a sarkvidékig, - közhellyé vált a trópusi szigeteken lakó boldog népeket nemes vadembereknek tekinteni, - míg a sarkvidék népeire, bálnazsíros táplálkozásuk és amiatt a furcsa szokásuk miatt, hogy feleségüket a vendégnek felkínálják, - csak utálattal és megvetéssel tekintettek, és azok a degeneráltság jelképeivé váltak.

Ma már tudjuk, hogy ez a kép kirívóan igazságtalan. Mégis ennek a kornak az általános magatartását kell fontolóra venni, amikor J. Sajnovits munkájának a hatását értékeljük: "Demonstartio idiome Hungarorum et Lippenum idem asse." Tyrnaviae 177. o. /Annak bizonyítása, hogy a magyarok és lappok nyelve azonos./

A valóság az, hogy a két nyelv minden csak nem azonos. Olyan távol állnak egymástól mint az angol a görögtől. Távoli rokon nyelvek. Nem Sajnovits volt az első, aki az egyes finn-ugor népekkel való távoli rokonságot feljegyezte. Mások is megfigyelték ezt, csak másképpen fejezték ki.

Sajnovitsnak a közlését a politikailag elnyomott és gazdaságilag kizsákmányolt magyar nép keserű nehezteléssel fogadta, akitől azt kívánták, hogy dolgozzanak zokszó nélkül az idegen feudális uralkodó javára, akik állítólag sokkal magasabb természetes színvonalon álltak, mint a megvetett lappok rokonai.

A magyarok eredetének kérdésében folyó tudományos kutatást megnehezítette, hogy a résztvevők nagy részénél a fölhozott érvek túlnyomó részben nem voltak tudományosan megalapozottak. Német tudósok, különösen a Napóleon utáni korszak hazafias ébredésében és romanticizmusában mohón ragadtak meg minden elméletet a magyarok származásáról azzal a szándékkal, hogy a büszke magyarokat lealacsonyítsák. Ezt nyugodtan meg is tehették, hisz volt is valami igazság a magyar és a lapp nyelv távoli rokonságának kérdésében.

Így fejlődött ki a finn-ugor nyelvészet. Nem kétséges, hogy sokan, akik ebben az irányban dolgoztak, becsületesen törekedtek az igazság kiderítésére. A baj csak az volt, hogy a mindenkori politikai hatalom az igazság megközelítésének csupán egyedül ezt az egy útját támogatta. Az igazságnak csak egy részét lehetett kinyilvánítani.

Ifjú magyar tudósok csak azzal a feltétellel kaptak ösztöndíjat és külföldi útlevelet, hogy a kormánynak tetsző irányú munkát fognak végezni. Csak olyan kutatónak biztosítottak munkát, állást a Magyar Osztrák birodalomban, csak olyanok kaphattak szubvenciót, ösztöndíjat a tanuláshoz, akik következetesen és állhatatosan hirdették a finn-magyar rokonságot. 1849 után, mint valaha, mikor a Habsburg uralkodó orosz segítséget volt kénytelen kérni a magyarok leverésére.

Azokat a magyar tudósokat, akik ezektől függetlenül szerettek volna további, más igazságot megvizsgálni, szisztematikusan kigúnyolták és elhallgattatták azok a hatóságok, akiknek a hatalmuk helyzeti előnyükből eredt, helyzeti előnyüket pedig Bécstől kapták. Bárki, aki a finn-ugor rokonságon kívül máshonnan akart fényt deríteni, más forrásból meríteni, azt megvádolták, hogy amatőr, tudatlan soviniszta, aki szégyelli a szegény rokonságot. Természetesen egyetlen épeszű magyar sem szégyellné valaha is, ha a finnekkel vagy észtekkel rokonságban van. Amint a tudásunk szélesedik, úgy növekszik a megbecsülésünk is a szorgalmas lapp nép iránt, akiknek olyan nehéz körülmények között kell leélni életüket. Mindazonáltal minden generációban akad néhány magyar tudós, aki megpróbálta a történelmi és nyelvi összeköttetés megállapítását más csoportokkal is.

Akik nem alkalmazkodtak, azoknak nem adtak munkát, állást, sem lehetőséget, hogy a munkájukat közölhessék. Ezeket a tudósokat nem létező ostoba sznobizmussal vádolták meg, közmegvetés tárgyává tették és állandóan gúnyolták: a hivatalosan elismert tudományos céhek pedig, - melyek Bécsből ellenőrzött, idegen érzésű személyekkel voltak teletömve, - kizárták őket maguk közül. Ez az ellenőrzés egészen a Habsburg uralomnak az utolsó évéig tartott a hivatalos Bécsi Levéltár útján, amelynek a vezetője évtizedeken keresztül egy magyarországi származású német volt, aki szép magyarosított nevet viselt - mint a klasszikus Habsburg törekvések ravasz és alkalmas eszköze - elősegítette, befolyásolta és megrontotta a fiatal magyar történetírókat, akiket hivatalos támogatással és ösztöndíjjal Bécsbe küldtek kutatni. És mikor már hűségükről meggyőződtek, elhelyezte őket a magyar egyetemeken, levéltárakban és múzeumokban. Ugyanezek a személyek még mindig a fontos állásaikban voltak, mikor Magyarország az első világháború után visszaszerezte szabadságát Ausztriától.

A béna, megcsonkított ország - hisz Magyarország házasulandó férfilakosságának nagyobb százalékát vesztette el, mint az első világháborúban résztvevő bármelyik ország - ismét vérezve, sápadtan életben maradásáért küzdve nem tudta másokkal helyettesíteni ezeket a jól képzett, de lelkiismeretlen tudósokat, akik zárt klikkekben megmaradtak és a régi irányzathoz ragaszkodtak. Ennek következtében még mindig képesek voltak arra, hogy meghiúsítsák és nevetségessé tegyék olyan független tudósok eredményeit, mint pl. a nagytiszteletű Varga Zsigmondét, aki a debreceni egyetemen tanított keleti nyelveket és azt merészelte állítani, hogy az ural-altáji nyelvek a régi sumír nyelvvel lehetnek rokonságban.

SZKITHIA  _Fel a tartalomhoz  3

A magyarok élő hagyománya a régi nemzeti krónikákon alapszik, amelyek századok legendáiból és költészetéből táplálkoznak és azt tartják, hogy a magyarok ősei Keletről a Fekete tenger partjáról szkithiából jöttek. Szittyák voltak.

Kevés olyan probléma akad a történelemben jelenleg is, mely bonyolultabb volna a Szkithiával és a szittya népekkel kapcsolatos kérdésnél. A görög és latin szerzők a szittya elnevezést rengeteg különböző népre alkalmazták teljesen szabadon és ezek az adatok egymásnak ellentmondanak.

Magyarországon a hivatalos tudós céh két évszázadon keresztül ösztökélte a nemzetet, hogy felejtse el a szittya származás " abszurd elméletét". A nemzet ezt a törekvést határozottan visszautasította, annak ellenére, hogy a tudós céh nevetséges érzelgéssel és ravasz sznobsággal vádolta az elmélet elfogadóit. Míg a művelt közönség általában elfogadta a finn-ugor összehasonlító nyelvészet igazságait a legnagyobb részének a lelkében megmaradt az a nyugtalanító érzés, hogy a magyarok eredetéről nem tudjuk a teljes igazságot.

Nem kétséges, hogy a magyar nép ősei bizonyos ideig a Meotisz legendás ingoványai között, - az Azovi tenger partján - Szkithiában éltek. Ez az a terület - a Fekete tengertől északra bizonyára része a szittyák világának - amelyet a klasszikus szerzők leírtak. Leírják ugyanazt a területet az ősi magyar krónikák is, földrajzilag meglehetősen pontosan úgy, mint azt a jó földet, amelyre a magyarokat a régebbi csodaszarvas vezette, miután az eredeti hazájuk "evolat" túl népessé vált. Ismerjük ennek a Fekete tengernél fekvő ősi Magyarországnak a nevét is: Dentumoger, amit úgy fordíthatnánk, hogy "Magyar föld" a Don torkolatánál.

Bizánci források megerősítik ezt a tényt: ez az a hely, ahol a magyarok az első ezredév közepe táján éltek. Dehát honnan jöttek oda? Hogy kerültek oda?

Az általánosan elfogadott, kéznél lévő elmélet szerint a magyarok eredeti hazájukból, az Ural lejtőiről sodródtak a Fekete-tenger partjára. De legyen szabad megjegyeznem, hogy ez a dolog nem volt olyan egyszerű. Nézzük csak a történetet a régi korszaktól kezdve.

Az emberiség hajnalán, a tűz nagy feltalálása után emberi csoportok népesítették be az eurázsiai kontinenst. A régi korszakok kalandos, észak emberei elválasztódtak a déli (útjainak) rokonaitól. A déli tengerek lakói megmaradtak a meleg tengerek kényelmes lakóhelyein, és a tengerekbe ömlő folyók partján. Az északiaknak szembe kellett nézni és meg kellett küzdeni a változó időjárással, évszakokkal és ez a küzdelem a mérsékelt, sőt a hideg égöv megfelelő lakóivá edzette, fejlesztette őket.

Az északiak ismét különböző csoportokra oszlottak. Az egyik csoport a szigorú, hideg időjárási viszonyok között klasszikus mongolokká fejlődött. Egy másik nagy csoport ugyancsak sok alcsoportra oszolva Amerikába vándorolt és az indiánoknak lett az őse. A legnagyobb csoport közülük, alapvető kaukázusi tulajdonságokkal, keresztül vándorolt az egész mérsékelt övű Eurázsián, mint a régi kőkorszak vadász népe. A kaukázusiak, akik zömmel nyugatra tartottak, valószínű ősei lettek annak a fajnak, amelyet később Indo-Európainak neveztek. A másik alapjában véve rokon csoport, mely főleg Közép-Európa és Közép-Ázsia között hullámzott, sok más népnek őse lehetett, amelyeket aztán a klasszikus szerzők szittyáknak neveztek.

Valószínűleg látszik, hogy a szittya népeknek ez az ősi csoportja volt az, amely Ázsiában és Európában a Soluteriainak nevezett kultúra nyomait hagyta, mintegy 35.000 évvel ezelőtt. A soluteriaiak szakképzett vadló-vadászok voltak, és a szittyákat a lótenyésztésben való benső kapcsolatuk és a lovaglásban lévő jártasságuk jellemezte.

A szittya név használatát a legjobb klasszikus szerzőknél megtaláljuk. Herodotos, Strabo, Pliny, Cortius és mások gyakran magyarázzák, hogy amikor a szittyákról beszélnek, akkor ezeknek a népeknek egy nagyszámú csoportját értik, amelyek közül soknak van saját neve, de lényegileg ugyan ahhoz a nemzethez tartoznak.

El kell tekintenünk itt a százados tudományos vitáktól a klasszikus szerzők megbízhatóságát és a különböző szittya népek etnikai rokonságát illetően. A mi kiinduló feltevésünk az, hogy a kaukázusi csoportnak indoeurópaiakká és szittyákká való kettéoszlása az emberiség történetében viszonylag késői korban következett be, és a legősibb szittya és a legrégibb indoeurópai nyelv egymás közt kölcsönösen érthető testvérnyelv volt.

Megemlítjük, hogy még nagyon sok kutató munkát kell elvégezni ahhoz, hogy a szittya népekkel kapcsolatos problémákat tisztán lássuk. Mégis egy véglegesen meghatározott névsor adása nélkül, csupán a további előadásaink könnyebb gyakorlati megértése céljából megnevezzük itt azokat a népeket, amelyeket a szittya család legfőbb csoportjának tartunk. Ezek:

1.) Az - "AZ, AS, SA, vagy Su" néven ismert népek, amelyek Kis-Ázsiát a korai korszakban nagyrészt benépesítették. Ezek lehettek az ún. "Termékeny Félholdnak" és Anatóliának, sőt éppen még a Duna völgyének is kezdetleges földművelői. Lehet, hogy ők adták Ázsiának az Ázsia nevet. A korai krétai és ciprusi kultúra rokonságot mutat az ő kultúrájukkal. Ezeket a népeket említik az ékírások feljegyzései: úgy látszik ez a nevük maradt fenn a sokkal későbbi: az Uz, Osset, Jazig népnevekben, sőt talán az Észt és a Szittyák nép nevében is.

Felmerül az a kérdés is, hogy a későbbi nyelvileg semitává lett asszír nép is tartalmaz ilyenfajta etnikai elemeket, és hogy az "AZ" nép valamiféle módon a Kassziták és a Kazárok őse volt.

Feltételezhetjük, hogy a Sa nép volt Mezopotámiának régóta keresett, sumírok előtti népe, lakója. E tehetséges nép egyes ágazatainak a számlája javára írható. Atpatochyja a Kr. előtti 5-4. század kimagasló kulturális központja volt. Kőutcái voltak, közhasználatra szolgáló épületei, és igen finom, művészi kivitelű cserépedények maradtak fenn. Lehetséges, hogy a SA népcsoport egyike később még az EL-Ubaid néven ismert kultúrának is a hordozója volt, amelynél gyönyörű, sokszínű cserépedényeket találtak. Az igazi sumírok megérkezése után, úgy látszik, hogy a SA nép kénytelen volt észak felé kitérni, az északi hegyekbe, a sumír világ egyik részébe, amelyet az ékírásos bizonyítékok Subartunak neveznek. Az újabb irodalom ezt a népet gyakran nevezi subariannak.

2. / A SUMÍROK  _Fel a tartalomhoz  4

Ez a tehetséges és életrevaló északi nép rokonságba volt a SA néppel, de nem volt vele azonos. Ő volt az első magas civilizációnak megteremtője Mezopotámiában. Ez a civilizáció Kr. előtt 4. és 3. -ik évezredben egy sok népből összeolvasztott etnikai elemből álló népcsoportra épült fel. Sir Leonard Wooley hosszú és alapos tanulmányában meggyőzően és minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy csak a sumíroknak van egyedül joguk igényük arra, hogy őket az írás feltalálóinak tekintsék.

A régészet fejlődése újabban kiderítette azt az igazságot, hogy a sumírok valószínűleg biológiailag is, de kulturálisan minden bizonnyal elődei voltak a későbbi szittyáknak nevezett népcsoportnak.

Ezek a népek a következők:

a.) A médek

Az ókor egyik nagy nemzete, amely az asszíriaiak után és a perzsák előtt tűnik fel. Jules Oppert orientalista 1879-ben azt állította, hogy a médiek turáni népek. Nemcsak a klasszikus Médeában voltak jelen: Herodótos a Dunától északra élő médekről ír.

b.) A dákok

A nép (dáviaia) a Kaspi tenger és az Aral tó között telepedett le és innen rajzottak ki csoportjaik. Közép-Európában a dákok uralmát a rómaiak döntötték meg, de a dákok úgy látszik fennmaradtak Romániában és Magyarország déli részén is, ahol Tahoknak nevezték őket. A dákok korabeli csoportjai sok ázsiai népet befolyásolhattak. Lehetséges, hogy a tráciaiaknak és a törököknek is ők az őseik.

c.) A hunok

A hunok, akiket az egyiptomiak unninak, a kínaiak hiun-gunak neveztek, először a Kaspi tengertől délnyugatra tűntek fel. Innen terjeszkedtek ki távoli országokba. Nyugaton Szittyáknak hívták őket. Kelet felé lovagoltak egészen addig míg el nem érték a kínai falat. Újabb keletű szovjet ásatások ezeknek a hunoknak (Szittyáknak) meglepően magas szintű kultúrájára derítettek fényt. A Kr, előtti hetedik és ötödik században az Altáji hegységben éltek és ott temették el halottaikat. Úgy látszik a kínaiaknak ellenségeskedése kényszeríttette a hunokat, hogy a Káspi tenger partjain elterülő régi hazájukba vonuljanak vissza. Innen lovagoltak a Duna felé és alapították meg Atilla alatt azt a birodalmat, amely Rómát fenyegette.

d.) Az avarok

Ez a nép a történelemben több különböző néven szerepel, mint Oberok, Varok, Parok a római időkben, mint Partusok. A Kaspi tenger partján telepedtek le, majd később az Aral tenger felé vonultak, ahol az Amu Darja (Oxus) és a Sir Darja (Jaxartes) között éltek.

Valószínű, hogy etnikai csoportjuk hasonló szittya elemekkel együtt a Korezmiai birodalmat alapította meg, ahol már öntözéses mezőgazdálkodást folytattak.

Az avarok nagy város- és erődépítők voltak, kereskedelmük és befolyásuk kiterjedt egészen az urali népekig. Nagy Sándor meghódította az avarok országát, de nem sokkal a halála után Arsacus felszabadította az avarokat, akik az Arsaci dinasztia alatt Krisztus után 250-ig harcoltak a rómaiakkal, amikor Róma az Aral tengerig űzte őket vissza. Innen a kök-törökök fenyegető nyomása alatt az avarok egy része nyugat felé vándorolt és 568-ban a Kárpát medencében telepedett le. Rövid életű dunamenti birodalmukat Nagy Károly pusztította el.

e.) Turkok

Valamennyi türk nép: az újugorok, kök-türkök, ottomán törőkők, ahhoz az eurázsiai népcsoporthoz tartoznak, amit mi szittyáknak nevezünk.

f.) A finn-ugorok

Ezek olyan népek, amelyek nyelvei közötti rokonság alapjait gondos tudományos kutatással állapították meg. A magyaroknak a rokonsága valamennyi többi csoporttal szemben azonban olyan távoli, hogy kölcsönös megértésről nem lehet szó. Ezek közül a népek közül a legnyugatiabbak a finnek. A keleti rokonok napjainkban a Szovjetunióban az Ural hegység minden oldalán élnek. Herodotos némelyiket a szittya népek közzé sorolja be. Valószínűleg ezek közé tartoztak a már kihalt csudok, akikről az orosz néphagyomány, mint óriásokról és kiváló fémművesekről, kovácsokról emlékezik meg.

Folytathatnánk más csoportoknak a felsorolását is, amelyeket valamely oknál fogva a nagy szittya közösségnek tekinthetünk. Az egyik legizgatóbb probléma például az arameusoké, akiket a régi irodalomban szintén szittyáknak hívnak. Kicsodák ők?

Vajon Írország régi neve: Avan, csak véletlenül ugyanilyen hangzású? Van-e valami jelentősége a kelta és kál (kaldeus), meg a scott (skót) és a szkíta (szittya) név közötti hasonlóságnak? Hová tartoznak a baszkok? Szittyáknak kell- e tekintenünk az etruszkokat? Csábító volna, hogy ezekre a kérdésekre is kiterjedjünk és megvizsgáljuk azokat, de ezeket inkább a jövő történészeire kell bíznunk.

A SZITTYA PROBLÉMA  _Fel a tartalomhoz   5

A kérdés, amit fel kell vetnünk és meg is válaszolunk a következő: lehetséges-e és megengedhető-e komoly tudományos kutató számára, aki az igazságot keresi, hogy a magyaroknak a szittya eredetét vegye vizsgálat tárgyává?

Szükséges ennek a kérdésnek a felvetése, mert mintegy száz esztendőn keresztül, akik ebben a kérdésben leginkább érdekeltek voltak, a magyar főiskolák hallgatóit, - a jelen sorok íróját is beleértve - úgy nevelték és módszeresen úgy igyekeztek beállítani, hogy ezt az elképzelést elvessék.

Könnyen rámutathatunk azokra a nehézségekre, amelyek a szittya rokonság bizonyítékának útjában állottak.

Az első nehézség az, hogy a modern tudomány azelőtt is zavarban volt és jelenleg is tanácstalan, hogy tulajdonképpen szabatosan mit is jelent ez a szó, hogy szittya. Különböző tudósoknak még ma is különböző a véleményük arról, hogy milyen régi népeket lehet, vagy nem lehet szittyának nevezni.

A bajok eredete az, hegy a klasszikus görög római szerzők igen sok esetben említik a szittyákat és egymásnak ellentmondóan, sokszor lehetetlen történeteket mesélnek róluk. Hipokratesz részletes leírást közöl a szittyák alkatáról. Ha igaz amit mond, a szittyák petyhüdt, degenerált keletiek voltak. De mi tudjuk, hogy Athén városának rendőrsége szittyákból került ki, ez a tény kereken megcáfolja Hipokrateszt. Elhihetjük-e Herodotosznak, hogy egyes szittyák kannibálok, vagy ezt az értesülést is ugyanabba a kategóriába kell sorolnunk, mint amelyek azt állítják, hogy egyes szittya törzsek féleszűek vagy kecskelábúak voltak? Egész embercsoport nem lehet született féleszű vagy kecskelábú. Ezt nem hihetjük el. De mi az, amit elhihetünk, vagy amit nem lehet elhinni?

Szerencsétlen tény, hogy a klasszikus szittyák nyelvéről nagyon kevés anyag van birtokunkban. Ennek az anyagnak a szegénysége csak meglehetősen szűk teret enged nyelvészeti spekuláció számára.

A korszerű tudomány hajlamos arra, hogy a szittya egység elméletét egészen elvesse és azt hitesse el, hogy az csupán a klasszikus írók téves felfogásában létezett.

Végül az a tudós vélemény, amely minden olyan elméletet, amely a szittya - magyar rokonságot támogatta, erőszakosan is sutba akart dobni, - nem mulasztotta el rámutatni arra, hogy a régi magyar krónikások, akik Szkythiát, mint a magyar nemzet ősi hazáját írták le, nem támaszkodnak eredeti népi hagyományra, hanem Szkythiának a klasszikus leírását fogadják el és másolták le. Egyesek bizonyosnak vélik, hogy a magyarság Szittya eredetéről szóló leírás legenda, csak a XI. - XII. századbeli krónikások késői kitalálása.

Dehát vétkesek vagyunk a kritikátlan hiszékenységben, ha mi a középkori krónikások történeteihez térünk vissza, ahelyett, hogy az újabbkori tudomány állításait fogadnánk el? Nem ismerjük el, hogy bűnösök lennénk. Az a tény, hogy a krónikások Szkythia klasszikus leírását másolták, egyedül csak azt bizonyítja, hogy a klasszikus irodalmat tisztelték. Lehet, hogy hozzátették, amit a régi szerzők mondtak, ami a nemzetben mint eredeti, ősi hagyomány élt.

Mindenki tisztában van a legtöbb klasszikus szerző pontatlanságával és megbízhatatlanságával, különösen ami a történetírás atyját, Herodotoszt illeti. Ha azonban nem rendelkezünk megfelelő forrásanyaggal, azt kell felhasználnunk, ami rendelkezésünkre áll.

Ne feledjük el, hogy a klasszikus irodalmon kívül a Szittyákról olyan eredeti forrásaink, adataink vannak, amelyek pártatlanok és napról-napra világosabbá és értékesebbé válnak. Ez a régészet.

Az utolsó évtizedekben a szittyákról szóló leleteknek, adatoknak egész világa került napfényre. A mai tudósnak sokkal könnyebb dolga van, ha a szittya problémával akar foglalkozni, mint az ötven évvel ezelőtti tudósoknak.

A szittyákkal foglalkozó kutatók elsősorban a Szovjetunió régészeinek tartoznak hálával. Annak a területnek legnagyobb része, amelyen a szittya népek vándoroltak, most az óriási szovjet birodalomhoz tartozik. Természetes hát, hogy a szovjet régészet ezen a területen igen tevékeny. A munkát nagy hozzáértéssel és lelkesedéssel végezték.

Nyugati tudósok némelykor azt vetették az orosz kollégáik szemére, hogy túl nagy a lelkesedés és a sóvárgó vágy bennük, amikor azt törekszenek bizonyítani, hogy a szittyák az oroszok ősei, elődei. Bárki előtt, aki egy kicsit is ismeri az orosz jellemet, ez a gondolat abszurdumnak látszik. De nem szabad elfelejteni, hogy egyes szláv népekre, hatalmas szittya befolyás érvényesült, és azt sem, hogy a nagy orosz birodalom lakosságát sok szittya nép anyag gazdagította. Így az orosz kutatók igényét nem lehet egészen abszurdnak minősíteni.

Néhány fontos anyagot kaptunk délről: ilyenek a lurista bronzok. Ezek az iráni királyságból származnak.

A szittyákra vonatkozó sok újabb felfedezés közül nincsenek fontosabbak a ziwiyeni kincseknél, amelyek egy romokban lévő, a régi Asszíria és Kaspi tenger partja közötti várból kerültek elő. Ezek a kincsek kb. Kr. előtt 700-ból származnak és a szittya művészet jellegzetes nyomait tisztán és félreérthetetlenül magukon viselik. Elismert, hogy a ziwiyeni művészet ennek a stílusnak a legkorábbi megjelenése. A Nyugat-Ázsiában és Közép-Ázsiában, vagy Kelet-Európában talált híres szittya kincsek közül egyik sem korábbi ennél. Ez a tény megvilágosítja a szittyák eredetét: nyilván tévedés a szittyák őseit és művészetüket Közép-Ázsiában keresni. Népük etnikai eredetét, épp úgy mint kultúrájukat a Kaukázus hegységtől délre, a régi Mezopotámiában kell keresnünk. Sumíria bukása után hosszú időn keresztül vándoroltak több csoportban szanaszét minden irányban. A Tigristől keletre ezek a kivándorlók nagyszerű lovas néppé fejlődtek és ez képessé tette őket, hogy egész Európán és Ázsián keresztül lovagoljanak az egyik óceántól a másikig. Mindenűvé magukkal vitték kitűnő fémkovács mesterségüket. Ez a vonás világosan megkülönbözteti településeiket és sírjaikat azoktól a szomszédoktól, akik akkor még a kőkorszakban voltak, éltek.

Mellékesen megjegyezzük, hogy a ziwiyeni művészi leletek zengő hangú elégtételt szolgáltatnak a lebecsmérlő görög szerzőknek, legalább is egy ponton. Hérodotosz és mások úgy írják le a szittya őshazát, hogy a Kaukázus hegységtől délre fekszik és a szittyák onnan vándoroltak északra. A régészet most ezt az állításukat megerősítette.

Remélhető, hogy idővel a szittya írásról és a szittya nyelvről több adatot, tudást fognak szerezni. De még e nélkül a bizonyság nélkül is; amit ezek nekünk nyújthatnak, már messze előrehaladottabb és tisztább fogalmaink vannak a szittyákról, mint valaha is azelőtt.

A kérdés legnehezebb része, hogy beszélhetünk-e a szittya népek egységéről? A klasszikus szerzők egységesnek tekintették. A modern tudomány állandóan ezen dolgozik, hogy ezt a képet lerombolja. Azt mondják, hogy az indo-európai népek egységet alkotnak. Van egy másik egység is: a mongoloké. De a két terület közötti részen nincsen semmiféle egység. Kis népek keverékei, etnikai csoportok vannak ott, amelyek egymással összekeveredtek, szétszóródtak és erőtlenek. Skythiát gyakran csak csupán földrajzi fogalomnak tekintik.

Miután a Skythia népi egységének a fogalmát megdöntötték, két hasonló újabb keletű elgondolás került előtérbe. Ezek közül az egyik, amelyet mindmáig érvényesnek tartottak, megkísérelte a népcsoportok egy részét az "Ural- Altáji" népek közé sorolni. Ez a törököket és a magyarokat ugyanabba a csoportba sorolta. Az utóbbi időben azonban divatba jött, hogy az urali és az altáji népek között minden rokonságot megtagadjanak.

A másik fogalom a turáni egység volt, amelyet a modern tudósok ugyancsak támadtak és nagyon rossz hírbe hozták.

Kérdezhetjük, hogy az eurázsiai népek eredetének tisztázását és az igazság felderítését ezek a romboló támadások elősegítették-e? Tisztábban látunk-e most vagy még nagyobb zavarban vagyunk, mint a művelt emberek voltak Herodotos idejében?

Illő tisztelettel kijelenthetjük azt is, hogy mindezek az osztályozások, amelyek a nyelvek és népek csoportba sorolását jelentik-többé-kevésbé önkényes emberi tevékenységek, a gyakorlati célok eléréséhez. Hasonlít ez ahhoz, mint amikor különböző tartalmú papírokat egy megadott számú fiókba osztályoznak. Lehetséges, hogy egyes fiókokba hasonló, más fiókokba kevésbé komoly összefüggés lehetőségét tartalmazó papírok kerülnek. Mindazonáltal sokkal könnyebben tudunk majd a papírok között eligazodni, hogy ha azokat valamilyen módon osztályozzuk.

Hagyjuk nyitva a kérdést hogy: a szittya ural- altáji, turáni egységeknek a folyamatos, állandó lerontása tisztán tudományos szükségesség volt-e, vagy volt benne bizonyos politikai, soviniszta természetű indító ok is a tudományos homlokzat mögött? Lehetséges, hogy az ösztönös nacionalista hullám adja a vágyat, hogy a saját csoportunkat erősebbnek, hatalmasabbnak, fontosabbnak, uralkodásra jobban rátermettebbeknek bizonyítsuk be, mint amilyenek más csoportok? Ki lehetne ebben biztos?

Szeretnénk azt hinni, hogy nem rejtett hiúság, hanem az az érdek, hogy tisztán lássunk és az igazság keresése vezet bennünket, amikor gyakorlati célokból arra törekszünk, hogy helyre igazítsuk az eltorzított képet és érvényre juttassuk a szittya népi egység gondolatát, ahogy a klasszikus szerzők - akik egykorúak voltak - ezt látták. Ők nem voltak ostobák.

Igaz, mi a szittya nevet olyan népcsoport megjelölésére akarjuk felhasználni, amely már sokkal régebben létezett, mielőtt Skythia nevét valaki is kiejtette a száján, de az indoeurópaiak is régen léteztek már, mielőtt Európa és India nevet kapott volna.

Volt tehát Skythia és léteztek szittyák. Voltak szittya szokások, kultúra, nyelv, amelyekről a görögök és rómaiak megállapították, hogy különböző az övéktől. A szittya eredet hagyománya ősi idők óta él a magyarok között és azt nem szabad mint üres mítoszt félretenni.

A problémákkal való foglalkozásnak helyes útja, hogy türelmességgel megvizsgáljuk a korai magyar történetírás minden lehető olyan forrását, amely a Skythiek "Skythiai" eredetünkre utaló adatokat tartalmaznak...

Ilyen fonások, a papok által írt régi magyar történeti krónikák, a szomszédos országokból származó német és orosz egyházi krónikák, a bizánci császárok és alattvalóik írásai és végül, de nem utoljára, a régi arab és perzsa utazók leírásai.

Az írásos kútfők minden állításait ellenőrizni kell a történelem segédtudományaival: a régészettel, néprajzzal, embertannal és biográfiával. Ezek mindegyike fontos. Mégis az ethnogenézis koronatanúja, a nép származásának, a történeti kutatásnak az a különleges fajtája, amely a nemzet eredetét keresi, - mindig a nyelv marad.

Mint már említettük, a klasszikus Skythiából igen kevés nyelvi emlékanyag maradt ránk. De ha elfogadjuk a ziwijeni lelet tanúságát és azt az elméletet, hogy a szittya kultúra főleg sumír forrásból származik, feltehetjük, hogy a szittya nyelv a sumír nyelvből származik. Szerencsére, hogy a sumír agyagtáblák bőséges nyelvészeti anyagot őriztek meg.

Ha a szittyák a magyarok ősei, mint azt a hagyomány állítja, és ha a szittyák a sumíroktól származnak, akkor a sumír nyelvnek és a magyar nyelvnek rokonnak kell lennie. Dehát így van-e?

Ha csak nincsen jogos okunk feltételezni, hogy egy nép nyelve megváltozott, akkor a nyelv tanúsága döntő bizonyítékul szolgál a népcsoport eredetére nézve. Hívjuk hát be először ezt a koronatanúnkat.

A MAGYAR NYELV  _Fel a tartalomhoz  

Mezzofanti, római bíboros nevezetes volt arról, hogy száz nyelven beszélt, több nyelven, mint bármely más halandó. Egyszer megkérdezték tőle, hogy melyik nyelvet tartja a legszebbnek.

Mosolyogva felelte, hogy ő a saját anyanyelvével, az olasszal szemben elfogult és azt tartja legszebbnek. De hozzátette egy kis gondolkozás után, hogy az emberi gondolat érzelmek közvetítésére szolgáló nyelvek közül, egy kevéssé ismert nyelv, a magyar az, amelyet legkifejezőbbnek tart.

A magyar igen fejlett agglutináló nyelv. Általánosan ismert jelentésű morfémáit beszéd közben összeilleszti és ezáltal különleges értelmet, jelentést fejez ki. Hajlékony, rugalmas gazdag és játékos. Ez a régi nyelv semmiféle jelét sem mutatja az érelmeszesedésnek. Egy tudálékos ember sem merné állítani, hogy egy magyar író vagy költő szókincse csupán a szótárban meglévő 200, 000 szó használatára szorítkozik. Mindenki szabadon alkothat új szavakat, ha szükség van rá, feltéve, hogy azok a nyelv szellemének megfelelnek és magától értetődő jelentésük van. Úgyszólván minden angol szó könnyen és tisztán fordítható le jó magyar nyelvre.

Nagyszámú előragok rendszere lehetővé teszi, hogy a magyarban jártas író egy szóval fejezzen ki olyan árnyalatokat, melyet más nyelvekben csak hosszú körülírással lehet kifejezni.

A magyar nyelv kivételesen gazdag magánhangzókban és jól el van látva mássalhangzókkal. A hangzók tiszták és világosan tagoltak. A szépen beszélt magyar nyelv színes és muzikális. Egyike azoknak a kevés élő nyelveknek, amelyre a klasszikus görög és latin költészet remekműveit eredeti időmértékes ritmusban is lehet fordítani.

A hangsúly, amely mindig a szó első tagján van, a beszédrészeket elválasztja egymástól. Ez különösen előnyös a tömegszórakoztató eszközöknél, a gépesített beszédnél

Azok a magyar nyelvet használók, akiknek módjuk van ezt a nyelvet különböző más nyelvekkel összehasonlítani, Mezzofanti nyilatkozatát helyesnek fogják találni, értékelni. A magyar nyelv hatalmas eszköz, nemcsak a szónok és a költő, de a modern tudós számára is: nyelv, amely korlátlan fejlődésre képes.

A magyar nyelv konzervatív. Csak lassan változik. Nagyon régi magyar szövegek, amelyeket a XIII-XIV században írtak, a mai művelt ember számára még teljesen érthetők.

Két századnak kutató munkája ezt a nyelvet a finnugor népcsaládba helyezte, Ennek a családnak más jobban ismert tagja a finn és az észt.

A lapp és a szamojéd mellett különböző kisebb csoportok beszélik ezt a nyelvet, az Ural hegység körül, akik ehhez a családhoz tartoznak. A magyar nyelv legközelebbi rokonainak tartott vogul és az osztyák. A rokonsági fok ezek között a nyelvek között körülbelül megfelel az angol és az albán nyelv közötti rokonság közelségi fokának. Egymást kölcsönösen nem értik meg, de az alapvető kifejezéseknek egyes megfelelői kimutathatók.

Ezt a megfelelőséget használták fel arra, hogy egy állítólag reálisabb történetet konstruáljanak a magyarok ősei számára, a "szittya mítosz" helyett. Úgyszólván kizárólag nyelvészeti spekulációról alapozottan azt az elméletet dolgozták ki, hogy a Közép-Ural európai oldalán egy ősi haza létezett. Azt mondták, hogy minden finnugor ős itt élt együtt, igen kezdetleges vadász, halász és gyűjtögető életmódot folytatva. Amikor pedig valamely ismeretlen okból szétszóródtak, a magyarság Magyarországba jött.

Ebben a történetben azonban van egy nyilvánvaló hiba, hogy amíg egyetlen más finnugor törzs sem lovagolt, a magyarság lóháton jött Magyarországba. Selyembrokát ruhába, prémbe öltözve, fegyvereik arannyal és ezüsttel voltak berakva. A történelem tanúsága szerint felsőbbrendű katonai és szervezési tudásuk volt. Mindezeket a primitív gyűjtögetők vajon honnan szerezték volna?

Az eredeti történetet később már oly módon módosították, hogy valahol útközben egy nomád törzs (lovas) az egyszerű uraliakkal összeházasodtak és a türk apák megtanították lovagolni a gyermekeiket, mindezt a földművelésre és állattenyésztésre vonatkozó alapfogalmak elnevezése is bizonyítaná, amelyet a magyarban számos "török kölcsön" szóval fejezünk ki. De a leszármazottaknak az alapnyelve és az anyák finnugor nyelve megmaradt.

Ha fel lehet tételezni, hogy egy nemzetnek két származási szülő csoportja volt, akkor megkérdezhetjük: vajon lehetetlen lenne egy harmadiknak a nyomára találni, amelyik még talán sokkal fontosabb szülő csoportja a magyar nyelvnek?

A nemzeteknek hasonlóan az egyénekhez sok-sok különböző őse lehet. A XIX. század egyes tudósai úgy gondolták, hogy ez lehetséges. Amikor a világ agyagtáblára vésett, legrégibb írásos emlékei a mezopotámiai sumír városok romjai alól kezdtek napvilágra kerülni egyes francia és angol tudósok felismerték, hogy az emberiség első írott nyelve, amely a magyarral rokonságban van, a sumír.

A SUMÍR NYELV  _Fel a tartalomhoz   6

A régi civilizációk feljegyzéseit a modern ember csak lassan fedezte fel. A sötét középkori időket követően a reneszánsz kora Róma és Görögország földbe temetett kincseit ásta ki. Egyiptom csodái Napóleon korában kerültek napvilágra. Néhány évtizeddel később Mezopotámia homokdombjai elkezdték ontani az asszíroktól hátrahagyott agyagtáblákat és írásos köveket. A zseniális német tanár, Grotefend hozzákezdett az ékírás megfejtéséhez. Az asszirológia tudománya megszületett. A régi írások egyik legelső kibetűzője, a lelkes orientalista E. Hincke, hamar rájött arra, hogy az emberiségnek ezt a legelső írásrendszerét nem azért találták fel, hogy azzal semita vagy asszír nyelven írjanak. Kellett lenni egy korábbi, különböző nyelvnek, amely az írás feltalálóinak a nyelve volt. Nemsokára napvilágra kerültek ennek a nagyon régi nyelvnek a bizonyítékai is.

H. C. Rawlinson a nagy angol ékírás-szakértő, 1833-ban "szittya" nyelvnek Sir Henry C. Rawlinson nevezte el ezt a nyelvet. J. Oppert 1855-ben azt írta, hogy az írás feltalálóinak nemrégen felfedezett szótagoló nyelve a nagy Urali (szittya vagy turáni) nyelvcsaládba tartozik. 1859-ben azt állapította meg hogy a kérdéses nyelv a magyarral rokon. Ehhez hozzátette még 1869-ben a finn nyelvet is. Oppert azt javasolta, hogy az eddigi névtelen nyelvet nevezzék sumírnak. Egy másik francia orientalista, Francois Lenormant a sumír helyett az akkádot ajánlotta.

Később ő és más francia tudósok káldeuninak nevezték egy ideig ezt a nyelvet, amelyet ma általánosan sumírnak neveznek. Lenormant tovább fejlesztette Oppert elméletét és sok nyelvtani példán kimutatta, hogy a kérdéses nyelv agglutináló és rokon az ural altáji nyelvekkel, elsősorban a magyarral. A "Káldeai varázslat" c. könyvében, melyet 1874-ben adott ki, rámutatott a régi babilóniai és a turáni népek varázslatai között fennálló rokonságra.

A mai tudós kell, hogy mély tisztelettel adózzon Lenormant emlékének, aki az igazságot igen korán meglátta és habozás nélkül küzdött érte rövid, bátor életének végéig. Az úttörők alapvető elméletét, amely a szittya nyelv létezését bizonyította Mezopotámiában. József Halevy vehemensen támadta. Párizsi tanári székének tekintélyével és balkáni származásának szenvedélyével azt állította, hogy a régi Mezopotámiában soha sem élt más nép csak semiták. A sumírok sohasem éltek, - mondotta. Az úgynevezett sumír nyelv csak zsidó rabbik titkos, mesterséges nyelve volt.

Halevy elsőrangú vitatkozó volt és sokaknak tetszett az ő tétele. Tudományos műveltségének erődjéből lerombolta az ellenfeleinek hozzáértésébe vetett hitet, kigúnyolta és nevetségessé tette őket.

Előadása olyan hatásos volt, hogy a német tudósok megadták magukat, és F. Delitzsch, aki már a sumír nyelvet tanította is, előadásait beszüntette. Az öreg Oppert megsértve és megbántva ügyének elbírálását az utókorra bízta. Goldzicher Ignác orientalista, akit a Magyar Tudományos Akadémia azzal bízott meg, hogy tegyen a sumír vitáról jelentést, azt jelentette, hogy Halevy győzelme minden ellenvéleményt elsöpört. A sumírok sohasem éltek. Lenormant 45 éves korában a küzdelemben kimerülve, meghalt. Halevy mindenkit túlélt, 90 éves korában halt meg. Az idő és a valódi tudomány bebizonyította, hogy Halevynek semmiben sem volt igaza.

De egy fél évszázadon keresztül sikerült neki a dolgokat összezavarni. A francia ásatások Tellohnál és az angol amerikai ásatások az Úr városánál minden kétséget kizáróan megállapították azt a tényt, hogy a sumír valamikor élő beszélt nyelv volt, és létezett egy sumír nép is és sumír kultúra a régi Mezopotámiában. Ez győzelemre jutatta a pionírok fő tételét. Mindamellett a magyar szittya rokonságról szóló második elméletük bizonyítása késedelmet szenvedett.

Halevy sikeresen döngette a turáni egység elméletét is. Az ő hamis diadala és Sir Leonard Wooley döntő jelentőségű leletet közölt, amikor az Úr városi király sírokat megtalálták, - sorozatos kísérletek történtek, hogy összefüggésbe hozzák a sumír nyelvet a világ úgyszólván valamennyi nyelvcsoportjával, régivel és újjal. A sumír nyelvnek az egyszótagú természete az ilyen játékot lehetővé tette. A tudósok belefáradtak és megundorodtak. Hallgatólagos megegyezés jött létre: a sumír senkinek sem őse és ilyen igénnyel fellépni illetlenség.

Az egyik ilyen testület, amely ehhez a megegyezéshez teljes szívvel csatlakozott, a Magyar Tudományos Akadémia volt. A sumír atyafiság kutatása, - Goldzicher jelentése óta - szigorúan tabu lett. A" szittya " és " turáni " fogalom kifejezései gúnyos mosolyt váltottak ki. Egy független tudós, aki a "céhnek" nem volt tagja, Galgóczy János, a magyar és sumír nyelv megfelelőségének a terén fontos kutatómunkát végzett. Az Akadémia a munkát közlésre elfogadta, majd sohasem közölte. Úgy látszik a kézirat elveszett.

Az utolsó magyar, aki ilyen irányú tanulmányokat közölt Dr. Varga Zsigmond hittörténész a debreceni egyetem régi keleti nyelvek tanára volt. Amikor a sumír és ural-altáji nyelvek rokonságáról írt tanulmányát és elméletét az Akadémiának benyújtotta, tudományos munkájáért jutalmat kapott. Mindamellett a Tudományos Akadémia kijelentette (1920-ban), hogy Vargának nem sikerült a tételét bebizonyítani. A nyelvtani szerkezetek hasonlósága, - mondta az akadémia - nem elegendő bizonyíték, - ennek megfelelő mennyiségű szótári anyagot kellene felhozni, amelyek összefüggésben lennének ezekkel. De Varga ezt nem tette, - és az 1942-ben közzétett könyvében csupán 108 szót említett.

Az ezután következő évtizedekben az egész Ural-Altáji egység koncepciója a szittya turáni elméletek sorsára jutott. Azokat a tudósokat akik megkísérelték a törököt a sumír nyelvvel kapcsolatba hozni, visszautasították. A régészet fejlődésével mind több és több agyagtábla jelenik meg a világ múzeumaiban. Tudósok dolgoznak, másolják és olvassák azokat, a nyelvtani, szótári és kultúrtörténeti ismeretek gazdagodnak. De a sumír- magyar kapcsolatokra kimondott tabu még a mai napig is érvényes, és nagy akadályt jelent.

A SUMÍR ÉS A MAGYAR  _Fel a tartalomhoz    7

Minden magyarnak, aki a régi, magyar iskolai rendszerben szerezte meg a műveltségét, kötelessége, hogy erélyesen lerázza azokat a béklyókat, amelyek furcsa fenyegetéssel és tilalommal a magyarok közelkeleti eredetére vonatkozó tudományos munkára ráraktak. Még egy másik tabut is amely a sumír magyar rokonság kutatását megtiltotta, meg kell törnünk, ha tisztán akarunk látni.

Nem magyar, hanem nyugati tudósok voltak azok, akik először felfedezték a sumír és magyar nyelv közötti rokonságot. Ezek a tudósok ismételten meghívták a magyarokat, hogy vegyenek részt a kutató munkában. De valami "különös" oknál fogva sohasem kaptak rá megfelelő választ.

Az első világháború katasztrófája, a háború, amelyet magyar területen is vívtak, borzasztó területi és vérveszteséggel járt, és a tudományos munkára roppant hátrányt jelentett. Ilyen volt a helyzet a második világháború éveiben is, különösen az azt követő években. Általában elfogadták, hogy minden olyan erőfeszítés, amely a magyart a keleti népekkel rokonságba akarja hozni, teljesen eredménytelen és azt hatásosan vissza kell utasítani. A népben nem volt elég energia ahhoz, hogy újabb elméletet keressen és ezért síkra szálljon. Újabb próbálkozás után nem mutatott érdeklődést.

És közben nem vették észre, hogy a kifüggesztett tiltó táblák mögött, - az idő és a messzi országok tudósainak kutató munkássága új ösvényeket nyitott meg. Oppert és Lenormant valamikor 300 sumír szóval dolgozott, ami az ő idejükben ismeretes volt. Ma a Deimel féle szótárban több mint 4000 sumír morfémát, gyökérszót találunk, amelyeket többé-kevésbé jól meg is értünk. Ez az anyag még növekvőben van.

Ha Deimelnek és más tudósoknak az újabb sumír anyagát jól megvizsgáljuk, a sumír és magyar szavak között döntő mennyiségű megfelelő szót találunk. Még ha fel is tételezzük, hogy ezeknek a fele véletlen volna, a másik fele is bőven elég ahhoz, hogy a rokonságot megállapíthassuk. Így az az ok amely a régi tudósok munkáját lerontotta, hogy nincsen elég összehasonlításra alkalmas szótári anyag, magától elesik. Új bizonyítékok kerülnek elő, és ezeknek az új bizonyítékoknak alapján kémünk kell, hogy a magyar nép szittya eredetére vonatkozó hagyomány újabb megfontolás tárgyává tétessék...

Emlékezzünk arra, hogy bár nem állott elegendő anyag rendelkezésünkre, Oppert és Lenormant úttörő munkája már megállapította a sumír és magyar nyelv nyelvtani szerkezetének rokonságát. Az ő megállapításukat Varga Zsigmond professzor dolgozta ki tovább. Elemzésének főbb pontjai:

1. / A sumír szógyökök alakja, a magyar szógyökökkel megfelelőnek látszik.
2. / Mindkét nyelvben a mássalhangzók úgyszólván általános harmóniában vannak, és ez alól alig akad kivétel.
3. / Mindkét nyelv kiküszöböli a mássalhangzók felhalmozódását.
4. / Mindkét nyelv ragozó (agglutináló).
5. / Közös jellemzőjük a hím és nőnem közötti megkülönböztetés hiánya
6. / A névmások egymáshoz hasonlóak.
7. / A főnevek ragozásában a teljes megfelelőség nyilvánvaló.
8. / Kevésbé nyilvánvaló, de fontos hasonlóságokat talált Varga Zsigmond az igék használatában.

A két nyelv fonetikája és nyelvtana között más további összefüggések is vannak, amelyeket később a megkívánt formák között igazolni fogunk, amikor azt majd a körülmények megengedik. Most itt fontosabbnak tartom, hogy néhány példát mutassak be az egyes sumír és magyar szavak közötti hasonlóságról és azok megfelelőiről. Sok sumír szó, amelyeket az ékírásos agyagtáblák szövegéből ismerünk, majdnem teljesen úgy hangzik, mint az ugyanannak a fogalomnak vagy vele rokon fogalomnak megfelelő magyar szó.
Ilyenek:

Sumírül Magyarul
Uz- őrző, védő, harcos Ur, uri- ember, férj férfi, férj, erős, hatalmas
Isten= egy, egyetlen Isten
Nap= napisten Nap
HUD= süt HOLD, tájszólás HÓD
ZALAG= FÉNYES CSILLAG
AMA vagy EME ANYA
ADDA ATYA
NIN= Urnő, Papnő, Testvér NÉN, NÉNE, idősebb testvér
USSA= fiatalabb testvér, öccs ÖCCS
SIL= szel, vág SZEL, vág
HUN= nyugszik, pihen HUNY, alszik
ES=eszik ESZ, eszik

A szittya népek kivételes konzervativizmusával magyarázható meg, hogy a sumír szavak közül oly kivételes nagy mennyiség maradt fenn a magyar nyelvben úgyszólván teljesen változatlanul évezredeken keresztül. Mégis meg kell állapítanunk, hogy ilyen hosszú idő alatt, amely hosszabb mint az a távolság, amely a latin nyelvcsaládba tartozó nyelveket vagy a régi angolszász nyelvet a modern angol nyelvtől elválasztja, - a nyelv nagy része változásokon ment keresztül. Ha egy sumír ősünk a Krisztus előtti harmadik évezredből jönne elő meglátogatni minket, kevés magyarnak sikerülne vele társalogni. A szavak megváltoznak és némelykor a szónak minden egyes hangzója már különbözik. Mégis a szavak megfelelői kimutathatók, mert a fonetikai vonatkozások bizonyos rendszert követnek.

Ezek a változások bizonyos mértékben hasonlóak azokhoz, amelyeket már indoeurópai nyelvekből ismerünk. Ott a latin "P" hang az angolban "F" hanggá változik: a paterből Fater lesz. Az alapvető különbség az, hogy az indoeurópai nyelvekben a változás általános és teljes. Némely kifejezési formákat teljesen elhagynak, másokat elfogadnak hasonló szabályszerűséggel, mint a bükk-fa, amelyik ősszel minden levelét elveszti és újakat növeszt a következő évben. De az örökzöld- pálma biológiája különbözik a bükkfáétól. A pálmafű nem hullatja el régi leveleit, amikor újakat növeszt. A régi és az új egymás -mellett áll, - de a magyar nyelvben különböző kifejezésekre is használják.

Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy bár a sumír nyelv az emberiség legelső magas nívójú civilizációjának nyelve volt, amely csak pár ezer szóból állott. Hogy az űrrepülés korában is megfelelő legyen ahhoz a magyar nyelvnek nagyon gazdag, hatalmas szókincset kellett kifejlesztenie.

Ez úgy történt, hogy a fonetikailag régebbi szóformák felhasználásával némileg különböző értelmet fejeztek ki az új szóformákkal. A magyar szavak nagy családjának az eredete visszavezethető egyetlen egyszerű, egyszótagú sumír ősére. Például:

Sumír nyelven az a szó: GAM azt az alapgondolatot fejezi ki, hogy valamit hajlítani, görbíteni, hajlott. Ennek a szónak úgyszólván változatlan megfelelője a magyar: GAMO, némileg régies táj szó egy kampós fából készült szerszám jelölésére, amellyel búzakalászokat gyűjtöttek össze. Ugyan ez a szó egy másik vidéki tájszólásban: MANKÓT jelent. A régi magyar ormánysági tájszólásban ez a szó: GAMÓS, a végén meggörbített pásztorbotot jelent. A GÁMOR szó Erdélyben kerítést jelent. A GÁNC archaikus szó a szigony jelölésére. GÁNCS göböt jelent az épületfában, - de jelent gátat, akadályt is, ha az ember keresztbe vetett lábaival elbuktat valakit, vagy hibát keres, GANCOL egy másik tájszólásban. A jelentése: GÖNDÖR-it.

A sumír szó első alaphangja eddig változatlan "G" maradt. De magyarban más szavakat is találunk, amelyek nyílván ehhez a gondolat családhoz tartoznak, és mégis - "K" hangzóval kezdődnek, ilyenek: KAMÓ, KAMPÓ, KAJMÓ, KAMPÓS, KANYAR, KANYARGÓ, KANYARÍT, KANYAROG, KAJMÓS, KAJLA, KAJSZA.

Grimm törvénye szerint a hangzók változnak és a "G"-bőt "K" lesz és idővel a "K"-ból "H". Ha megvizsgáljuk a magyarban valóban találunk olyan szócsaládot, amelyek HA szógyökkel kezdődnek és a hajlás különböző árnyalatait fejezik ki: HAJLIK, HAJLIT, HAJLÁS, HAJLÉKONY, HAJLOTT, HOMLOK, HÓN, HOMORÚ, HOMPOS, HAJLAM.

És ezzel még nincsen vége. A hangtani fejlődés utolsó fokán a CS sibiláns hangzót olyan szavakban mint CSOMÓ.

Anélkül, hogy teljesen kimerítettük volna ezt a szócsaládot, nézzünk egy másikat. Válasszuk a hangtani család egyik ősét, a sumír SAB igét, aminek jelentése: vág, üt, hajít. Az egyszerű S betűvel írt angol szó, amit a sumírból írtak át, teljesen azonos ezzel a hangzóval, amelyet a magyarba SZ betűvel írunk. Tehát a sumír SZAB nemcsak hogy megfelel a magyar szab igének, hanem minden egyes hangzó is azonos a két szóban. Ennek az alapszónak a magyarban egész sereg változata van: SZABÁS, SZABÓ, SZABLYA, SZABÁLYOS. Ezek közönséges, gyakran használt szavak a magyarban.

De a sumír sziszegő "S" hang nem marad meg mindig változatlanul a magyarban. Erős hajlandóságot mutat, hogy egy másik szibiláns hangzóvá alakuljon, amelyet CS-nek írnak és úgy ejtik ki CH-nak angolban, mint ezt a szót China. (CSaine) jelenleg békés együttélésben az eredeti "sz" hanggal képzett származékszók mellett számos olyan szót találunk, amelyek CS-vet kezdődnek.

A sumír SAB szóból származik a magyar CSAP. Úgy látszik, hogy az SZ-el kezdődő változatok viszik tovább a szó eredeti jelentőségét: "Vág", míg a Cs-vet kezdődőek, inkább ütést, dobást, jelentenek, de nem kizárólag. CSAPÓ, CSAPÁS, CSAP, CSAPA, CSAPAT, CSAPZOTT, CSABDA, néhány példa ebbe a szócsaládba tartozó származék szavakból... A magyar szótárak oldalai hemzsegnek ilyenektől. Lehetséges, hogy a jelentések eltávolodtak, de általában könnyű követni azt az utat, ahogyan az új szavak az alapjelentésből kiágaztak.

A " Sumír rokonság" című könyvemben leírtam a sumír nyelvből a magyarba való átmenet közbeni hangtani változások módszereit. Könyvem megírása óta új adatokat szereztem be és remélem, hogy azokat a jövőben még közzé tehetem. A részletek azonban a vázlatszerű könyvecske legtöbb olvasója számára unalmasak lennének.

Így csupán annak a bizonyítására, hogy nem olyan ijesztő dolog a szótári anyag összehasonlítása, két további szójegyzéket mutatok be. Az első a sumír "D" betűnek a magyar "T" betűvé való átalakulását szemlélteti.

Sumír Magyar
DÁL (edény) TÁL
DÁM (hitves) TÁM, támasz, segítség
DÁR (felnyit) TÁR, kitár
DÁR (kifakad) TÁLYOG, régiesen nyelven
DÁG (hozzáad, növel) TÁG
DÁB (kettős, növekedés) TÁG
DADARA (öltözék) TAKAROS, jól öltözött
DAN(okos, szabad, felvilágosult) = TAN, tanító, tanács,
TANÍT, tanu, tanuló TANULÓ TANULT,
TANULMÁNY
TANULATLAN
DAG(megfog, tart) Tapint, Tapad, tapaszt, tapasztal, tapogat, tapintat, tapod, tapogató, tapos, taposó, taps, tapogat, tapló, tapogtat, tápásulodik, tép, tepike, teper, tepertő, tipeg, tipegés, tipar, tipor, tippanős, topp, topa, topán, toppant, topog, toporzékol, toppan.
DO-(izi), tűz TŰZ
DIM (megkötöz, becsuk) Töm, zsúfol, csatol
DINGUL (üllő, tengely) Tengely
DINGIR(isteni, tündér) Tündér
DINGIR (isteni) Tenger
DUDU(koponya) Tető, fedél
DAS (számjegy, egység) Tíz
DIR ( beteg, zavart) Törés, epilepszia
DIMENNA (földhalom, domb) Tömény, agyagzsámoly,
juhok fejéhez, tájszó.
DUG (edény) Tök, teknő
DUN (ökörfajta) Tinó, fiatal ökör
DIKUS (mondat, ítélet) Tehát, következésképpen
DU (nyílik, behatol) Tő
DIL (teli, tökéletes) Teli
DURUN (lakás, lakik) Torony
DURK (kötelék, összeköttetés) Torok, tornác
DAR (ételáldozat a halott tiszteletére) Tor
DUK (tartály, edény) Tok
DAL (repülni) Toll
D U (lyuk, tó) Tó
DUGGAN(bőr-zsák) Tokány, szárított élelem,
katonai adag, amit bőrzsákban vittek
DAL (túl lenni, messze) Túl
DUL (iga) Tulok
DUN (tur földet mint a disznó) Tur
DURDUR (lakik valamiben) Tátra régi neve TURTUR volt.

Hogy egy példával mutassam be, mennyire szükséges a sumír szavak régi magyar megfelelőit kutatni, keresni, amelyek esetleg már csak a táj nyelvben találhatók, hivatkozom egy ilyen sumír szóra, szinte utolsó magyar megfelelőjére. Mikor Gaddnak a "Sumir Olvasó könyv" című könyvét olvastam, feltűnt nekem ez a szó: "DIMZ-MA", amit egy fonónővel kapcsolatban mondtak és az volt az értelme, hogy "ügyes munka", vissza emlékeztem egy ritka magyar szóra, amellyel csak egyszer találkoztam az életemben: TÉMŐ. A forrására azonban teljesen pontosan emlékeztem.

1942-ben, télen egy erdélyi magyar községben voltam, Nyirád-Szent-Lászlón, ahol Ugron Anna beszélt arról, hogy a népművészet fenntartására, - jó TÉMŐS asszonyokat kellene keresni. Magyarázta nekem, hogy ez a kifejezés olyan asszonyra vonatkozik, aki a szövésben és fonásban ügyes és termelőképes. Ő maga kiváló szövőnő volt, - olyan kincs, amit az emberiség rövid időn belül elveszíthet, ha nem gondoskodnak megőrzéséről.

A következő szójegyzék a sumír S hangnak a magyar CS hanggá való kiejtésbeli átváltozását szemlélteti.
Sumír Magyar
SAKU (magas) Csákó, magas kalap
SABU (út) Csapás, ösvény, nyom
SUB (hajlít) Csap, hajlít, üt, vág
SAP (hadsereg) Csapat, csoport
SURKA (szerszám) Csáklya, horog, fejsze
SAB (levág) Csap, levág fáról gallyat
SA (háló) Csáté, szövésre használt vízi növény
SU-UB (hajlít, görbít) Csavar
SILIG (kéz) Cselekszik
SUM (csempe) Csempe
SADIKU(kalap) Csepesz (női fejkedő)
SAAR (dús növényzet) Csere, erdő
SURIM (istálló) Cserény, akol, karám
SEIB (tégla) Cserép
SIKA (fazék, tányér) Csésze
SAGAZ (gyilkos, rabló) Csikasz, éhes farkas
SERRA-AG(kivilágosodik) Csillag
SAL (ragyog) Csillag
SULU (felhoz) Csille, bányász, targonca
SEN (tiszta, fényes) Csín, csinos
SIE (érinteni) Csípés, csipet
SI-IP (csipke) Csipke
SEPU (láb) Csípő
SIP (lecsendesedni) Csend
SAB (fazék, edény) Csobolyó, edény
SURUR (csokor) Csokor
SEDU (özönlik, árad) Csődül, tömegbe jön
SUG (fizetési érdekeltség) Csőd, fizetési képtelenség
SAKAN(szamár) Csökönyös, konok, makacs
SUSI (tetőpont, orom) Csúcs
SUB (romokban levő) Csúf, eltorzult
SUHUR(haj) Csuhé, kukorica haj
SA-GA (bezár) Csuk, zár
SU-GA (halász) Csuka amelyik halat eszik
SUN (öreg) Csúnya
SUBA (tiszta) Csupa, tiszta, csupán
SUM (hagyma, gumó) Csomó, göb
SEMBIRIDA(fűszer-növény) Csombor
SUN (eltör, tönkretesz) Csonka, nyomorék
SAR (összes, tömeg) Csorda, nyáj, tömeg
SUR (folyik, csepeg) Csurog, csepeg
SUDULU, (betakar) Csótár, lovaknak takaró
SE (árpa, szem) Cső, kukorica cső
SEBUR (föld) Csöbör
SUD (csúszik) Csusz, csúszik
SUTUG (nádfajta) Csutak, vágott nád
SUU (ízületi betegség) Csúz, reuma
SAB (alacsony) Csügg, lóg
SILIG (kéz) Csülök, disznóláb
SERU (istálló, szín) Csűr, szin, pajta

Hangsúlyozni szeretném, hogy ez a két szójegyzék csak példa. A fonetikai változások teljes sorát módszeres eljárással több hasonló szójegyzékkel szemléltethetnénk. A magyar szókincs túlnyomó része sumír gyökerekre vezethető vissza: az állítólagos török és szláv szavak kérdését felül kellene vizsgálni. A törökök a szavakat ugyanabból a forrásból örökölték, mint a magyarok, a szlávok pedig ezeket a szavakat a nagy szittya kultúrától kölcsönvették.

Ha a magyarok és a sumírok rokonok, felvetődik az a kérdés, hogy az az etnikai csoport, az a népesség, amely a magyar nemzetet alkotja, nem változtatta-e meg a nyelvét valahol az idők folyamán? A történelemben előfordultak ilyen változtatások és ezt a lehetőséget nem szabad kizárni. Felvehették-e a magyarok a történelmük valamely időszakában, - esetleg vallási okból a zoroaszteri mágusok nyelvét? Ilyen változásra semmiféle alapos, meggyőző bizonyíték nincsen.

Ez az utóbbi időben felmerült elmélet másféle változást tételez fel. Ennek az elméletnek a szerzője azt hiszi, hogy a honfoglaló, győző magyarok a IX. században turk nyelvet beszéltek, amelyet elhagytak a bennszülött Duna mentén élő nép közhasználati szittya idiómája kedvéért. Eszerint az elmélet szerint később ebből fejlődött ki a mai magyar nyelv.

Azt a feltevést elfogadjuk, hogy a Kárpátok koszorúján belül szétszórt csoportok tényleg szittya tájszólást beszéltek a magyarok bejövetele előtt is. Azonban mégis nehéz volna elhinni, hogy ezeknek a csoportoknak a nyelve volna a mai magyar nyelv alapja.

Az írásos kútfők kifejezetten állítják, hogy három, azok közül a törzsek közül, akik a magyarokhoz csatlakoztak, a kabarok, kazár-turk nyelvet beszéltek, de ezek nem képeztek többséget és nem tartoztak Árpád népének vezető törzsei közé.

Minden bizonyíték arra mutat, hogy a honfoglaló nép zöme, különösképpen a vezérnek a törzse, a megyeri törzs, olyan nyelvet hozott magával, amely alkalmas volt kormányzásra, szervezésre, törvényhozásra és alkotmány készítésére, - olyan nyelvet, amely több évezreden keresztül fejlődött és csiszolódott.

Minden okunk megvan azt hinni, hogy ez volt az ősi mágusok hivatalos nyelve, melyet a papok egy csoportja tartott fenn és őrizte meg, mint szent hagyományt a sors minden csapásai között. A megyeri törzs e nyelvének valószínűleg megvolt az az állása és helyzeti energiája, hogy érvényesüljön az összes többi nyelv fölött és minden bennszülött helyi tájszólás fölött.

CSAK A NYELV?  _Fel a tartalomhoz    8

A sumír magyar rokonság kérdésében csak a nyelv az egyetlen kapcsolat, amely a két népcsoportot egymáshoz fűzi? Bizonyára nem.

Fizikai testi hasonlóság is van a két faj között. Valahányszor egy magyar belép egy múzeumba, ahol jó sumír fejek vannak kiállítva, valami furcsa kín nyilallik a szívébe, - valami egészen különböző attól a pihentető csodálattól, amikor görög mesterműveket csodál meg.

" A sumír rokonság" című könyvemben megpróbáltam osztályozni ezeket a fizikai jellemvonásokat, amelyek a sumír és magyarok között közösek.

Nehézséget okozhat, hogy a sumírok, szittyák és a magyarok egyaránt idegenből házasodtak. A népek származásának olvasztó tégelye nagy sumír találmány volt: valószínűleg ez volt az alapja az ő magas fokú civilizációjuknak.

Így ha a típusokból sorozatot gyűjtünk össze, abban nagy változatosságot fogunk találni. Csontváz maradványok ritkák és rossz állapotban maradtak fenn, úgy hogy jobban tesszük, hogyha a gazdag és jól megőrzött szobrokhoz fordulunk. De ebben az esetben is lesznek nehézségek, különösképpen kőből faragott szobrokkal foglalkozunk.

Mezopotámia allúviumi síkságán a sumíroknak nem volt kövük, a követ importálni kellett. A rendelkezésre álló kőtömbök rendszerint túl kicsinyek voltak ahhoz, hogy abból életnagyságú szobrokat lehetett faragni. Így fejlődött ki azután az a szokás, hogy a szobroknak a fejét nagyobbra, sokszor életnagyságúra faragták, a testét pedig kicsinyítették. Ez azonban ne vezessen félre bennünket, hogy azt higgyük, hogy a sumírok törpék voltak. A glypticonokon, a kőpecséteken az alakok arányosak, normálisan vannak bevésve.

Fogunk találni alacsony, zömök típusokat, amelyek, alacsony zömök magyar típushoz hasonlítanak. És fogunk találni magas, karcsú sumírokat, amelyek a magyar típusnak felelnek meg. Ha a sumírnak barna tengeri-kagylóból készült szemét nézzük, emlékezni fogunk, hogy milyen gyakori a magyar "dió-barna" szem, de ha egy alabástrom szobor kék lápis lazuli szemekkel tekint ránk, akkor azokra a magyar barátainkra gondolhatunk, akiknek kék vagy szürke szemük van, negyven %-os kisebbségben Magyarországon. Az a meglepő a dologban, hogy az erősen egyéni arc ábrázolása minden esetben magyar egyénekre emlékeztet. Érdekes a régi fényképeket egymás mellé rakni. Az eredmény meggyőző.

A fizikai, antropológiai jellegzetességeket tekintve: a sumírok kevert nép. A magyarok is azok. A két keverék egymáshoz nagyon hasonlít.

A késői szittya művészet, magasszintű, díszítő művészet, azonban sohasem érte el a sumír arcábrázolások magas színvonalát. Mindazonáltal a szittyák képei, különösen pedig a párthusoké, a magyarokban mindig a rokonság érzetét keltik fel.

Mit mondhatunk a ruházatról?  _Fel a tartalomhoz     9

A sumíroknak a legfontosabb ruhadarabja egy vászon ágyékkötő volt, amelyet GADÁ-nak, vagy KITU-nak neveztek. Ebből fejtődött ki a magyar paraszt fontos ruhadarabja, amelynek a neve majdnem változatlanul maradt meg: GATYA. Az egyik fontos női viselet a magyaroknál a KÖTŐ vagy KÖTÉNY Az utóbbi forma akkád befolyásra mutat: ott az ágyékkötőt KITINTU-nak nevezték.

A magyar ing szó - tájszólásban IMEG, - valószínűleg sumír IN-ag szóból származik, ami annyit jelent, hogy "vászonból készült". Ellenben a régi magyar gazda gyapjú nagykabátja a SZŰR, bizonyára a sumír SZUR igéből származik, ami annyit jelent, hogy "gyapjúból fonni". A szegény magyar ember közönséges, igénytelen hosszúszőrű kabátját magyarul GUBÁ-nak nevezik, - ez a sumír GUBBU-nak felel meg, "ruhát" jelent: -míg a drága hímzett felsőruhát, amelyet rendszerint báránybőrből készítettek, magyarul SUBA-nak nevezik a sumírben pedig SUMA azt jelenti "fényes, tiszta."

A magyar nyelvészek úgy mondják, hogy a CIPŐ szó etimológiája megmagyarázhatatlan. Ha azonban leereszkedünk és figyelembe vesszük a sumír IB szót, amit "bőr cipőfűzőt" jelent és az akkád SIMBBU szót, aminek "bőr öv" a jelentése, - akkor megtaláljuk ennek az árva szónak az értelmét.

CSÁKÓ "magas föveg", úgy látszik a sumír SAGSU "sisak föveg" szóból származik. A magyar nők hagyományos fejdísze a PÁRTA, a sumír BARDU, "fejszalag" szóból származhat. Koszorút visel a magyar menyasszony a fején és KOSZORÚ-nak nevezik azt is, amit a halottak sírjára tesznek. Ennek a szónak a sumír LASZER "kidolgozott" és az akkád "KASARU" "köt és összerak" a megfelelője.

Ami a hagyományos magyar népviselet mintáit illeti, megbízható német bizonyítékokra hivatkozhatunk, M. Telke tudósra. Ő a legnagyobb részletességgel írja le a magyar népviseletet Aztán, - amint azt a középeurópai népviseletek könyvében írja, - nekilátott, hogy ezeknek a jellegzetes mintáknak az eredetét kinyomozza és egész Közép-Ázsiát átkutatta. Természetesen ő azzal a régi előítélettel indult el, hogy a magyarok Közép-Ázsiából származó nomádok. Mily nagy volt azonban a csalódása, amikor távol keleten semmi hasonlót nem talált, kivéve néhány indo- szittya királyi pénzeken lévő alakot. De lám-lám! Egyszer csak váratlanul a Kaukázus népei között megtalálta a magyar ruhamintákat meglepő részletességgel. Ezt ő becsületesen elmondja, és hozzáteszi ennek a hihetetlen ténynek a magyarázatául, hogy lehetséges, hogy a magyarok azokat a ruhákat valahol vándorlás közben szedték fel.

Természetesen a dolognak az a valódi magyarázata, hogy a magyarok ősei, - kivéve talán a régi kőkorszakot, sohasem voltak Közép-Ázsiában. Ellenben sokáig éltek a Kaukázusi hegységben és annak környékén. Ők és a szittya rokonaik vitték magukkal Nyugatra, a szabás nélküli tógák világába, a szabott és gombolható ruhákat, a csizmát és a nemezből készült kalapot, a lovas emberek ruházatát.

Még hosszú ideig folytathatnánk tovább a felsorolást. Egyedül a ruházatra vonatkozó a jelen kiadványunknál sokkal vastagabb könyvet tölthetnénk meg. Egy másik könyvet írhatnánk a főző edényekről, az anyagokról és a konyhára vonatkozó általános szókincsekről. Ez érdekes lenne, mert ez a szókincs, amelyet az általában erősen konzervatív asszonyok használnak, a sumír idők óta viszonylag kevés eltérést mutat.

Itt van a lótenyésztésre, juhászatra, kertészetre és mezőgazdaságra vonatkozó szókincs. Teljesen hatásos az a szókincs is ami a háziiparra, építészetre, gyógyászatra, jogra, kormányzásra, erkölcsi fogalmakra és vallásra vonatkozik. Ezek sokkal többet mondanak, mint hogy a két nyelv egyszerűen rokonságban van egymással. Ezek rokon, vagy éppen azonos gondolkozásról beszélnek.

A technológia egész világából válasszunk ki és vizsgáljunk meg egy tipikus szerszámot, a sumírek "fogas-bárdját", ami a csákánynak valamiféle mesterkélt, különleges változata. Egy sumír költemény úgy dicsőíti, hogy ez Enlil Isten különleges ajándéka az ő népe számára. Eszköznek nevezték erős városok építésére, de fegyver is volt a gonosztevő leverésére.

Ezt a fogas bárdot látjuk lefestve az Ur-i zászlón a kocsihajtó kezében és más műemlékeken. Ilyen csákányt találtak aranyból és ezüstből Sumírban és bronzból Luristanban. Ugyanilyen csákányt találtak Magyarországon a bronz korban, és kizárólag Magyarországon, Nyugat Ázsián kívül. A magyarok, különösen az elszigetelt pásztornép még a tizenkilencedik század végén is úgy használta, mint hagyományos és igen hatásos magyar fegyvert. Még a neve is: FOKOS, valami, ami "fogas", - régi Mezopotámiai ősére emlékeztet.

Akik ezt a problémát komolyan tanulmányozzák, a technológiában és a fizikai antropológiában sok ilyen hasonlóságot jegyezhetnek fel, de ennél jelentősebb területen még fontosabb és meggyőzőbb analógiát találhatnak.

Itt van a magyar mitológiának a gazdag tündérországa, amit a nyugati tudósok semmibe sem vesznek és a nyugati kiadók visszautasítanak. A magyar mesékben szereplő TÜNDÉR szó is bizonyíték, mert nyilvánvalóan a sumír "DINGIR" isteni lény - szóból származik. A magyar tündérmesékben szereplő minden személynek megvan a maga felismerhető őse a sumír pantheonban, a nyolcágú csillag, ANU-é, aki az ég istene, vagy istennője volt, a magyar népművészet állandóan visszatérő motívuma.

A görög OMEGA-hoz hasonló szimbólum BABA istenasszonyé volt, aki a gyógyításnak és a gyermekszülésnek volt az istennője, eredetileg tehén-istennő volt, - az ő Omega szimbólumának fejlődését hét évezreden keresztül követhetjük. Mikor a régi vallás szimbólumai kénytelenek voltak értelmetlennek tűnő virág-díszítésekben elrejtőzni, a nagy anyaistennő szimbólumát a TULIPÁN-nak keresztelték el. Ez a központi fő gondolata a magyar díszítőművészetnek manapság is. Ez a magyar tulipán nagyon gyorsan nő ki a szív alakból. Ez úgy látszik minden, ami emlékeztet ENKI isten arcára, a Nagy SZARVASÉRA.

Hagyományos magyar kompozíciókban, a középen ábrázolt tulipán két oldalán gyakran van egy-egy szem elhelyezkedve, amit pávaszemnek nevezünk. Úgy látszik, mintha ránk nézne valaki ezeken a szemeken keresztül. Ha ismernénk a feleletet, akkor talán meg tudnánk oldani sok ezer szembálványnak a titkát, amelyeket Sir Mallowan Brak ásott ki sumírhonban. A székelykapu mindenütt jelenlevő kígyója valószínűleg késői emlékeztetője a sumír "NAGY ÉGI KÍGYÓNAK" - a Tejútnak, az isteni pásztornak BABA-nak (TAMMÚZ-nak).

Messze vagyunk attól, hogy ez a felsorolás teljes legyen. Ha tanulmányozva a sumír jogi gondolkozást, összehasonlíthatjuk a magyar törvényekkel, ugyanazok az alapvető gondolatok lesznek nyilvánvalókká: keresése a rendnek az emberek közötti viszonyban, és ugyanaz az értelmes, türelmes magatartás.

A sumír és a magyar nyelvtanban egyaránt hiányzik a nemek megkülönböztetése, ennek alapjában véve az az oka, hogy egy nőben az a lényeges dolog, hogy ő is emberi lény. Ezen van a hangsúly és nem a szexuális különbségen. A magyarban ez az egyes szám harmadik személy ragja: ő, és ez egyaránt jelent hímnemet és nőnemet.

Nem akarjuk azt mondani ezzel, hogy a nem lényegtelen volt a sumíroknál, vagy a magyaroknál. Az életnek két része volt, amelyet őszintén el kellet ismerni, intenzíven élvezni és tapintatosan gyöngéden megszervezni. A magyar asszony az ő férjét URAM-nak hívja, ami annak a sok jelentésű szónak: "Úr, őrző, védő, férfi, férj, katona, szolga, főúr" - a leszármazottja. Egy szóval jelöli a férfit, aki neki mindene. A magyarban az asszonynak vagy a feleségnek a megszólítása ASSZONY, - a sumír GASAN - ami úrnőt, királynőt jelent.

Azt az alapvető elgondolást, hogy mindketten "emberek"-nek számítottak, kölcsönös tisztelet egészítette ki. Az, hogy az asszonyt piedesztálra helyezzék; ugyancsak sumír gondolat, amelyet a képírásban az "istennő" jelével fejeztek ki. Ugyanezek a gondolatok tértek vissza Magyarországon is.

A sumír szerette az életet, de nem félt a haláltól (ebben a témakörben egy csomó téves, spekulatív elmélet nem helytálló). Az utóbbi időben felfedezett szövegek bizonyítják, hogy a sumírok a halál után az igazságot és az ítéletet várták, még pedig nem egy sötét lukban, hanem egy olyan országban, amelyben a mindentudó fényes nap ragyog be minden nap. Valami misztikus hitük volt a lehetséges feltámadásban. Erről A. MOORTGAT írt nagyon szépen.

Ha valaki jól ismeri a magyarok alapvető jellemét, jellembeli tulajdonságait, az tudja, hogy ugyanezeket a jellegzetes tulajdonságokat találja meg a sumíroknál is, jóindulatot, türelmességet, bátorságot és emberséget.

Az emberiség fejlődése szempontjából ezek értékes tulajdonságok: ragyogóbb lenne földünk, ha ezek általánossá válnának.

Így a tehetséges sumírokat kiszorították a hazájukból, részben megölték, szétszórták őket, azok akik megirigyelték gazdagságukat. A szittya szobrokon a sötétség erői elborítják a világosság nemes szarvasát, amelyet aztán vérszomjas, apró vadállatok marcangolnak szét. A hajdan hatalmas és tehetséges szittyákból sokan pusztultak el.

MI TÖRTÉNT A TÖRTÉNELEMBEN?  _Fel a tartalomhoz    10

A régi kőkorszaki embereknek vándorútját Eurázsiában még nem sikerült kinyomozni. De úgy látszik, hogy Kr. előtt a nyolcadik és hetedik évezredben ennek a csoportnak egyes tehetséges tagjai a Fekete Tenger körüli Termékeny Félholdnak nevezett területen telepedtek le és alapították meg az első neolitikus kultúrákat és az első földműveléssel foglalkozó falvakat. Ezek a kurd dombokon, Anatóliában, Palesztinában voltak. Nagy és rajongó régészek, mint R. Bridwood, J. Mellart, K. M. Kenyon dolgoznak ezek feltárásán és beszélnek nekünk azokról az izgalmas időkről, amikor az ember először ültetett gabonát és kezdett letelepedni. Jó okunk van azt hinni, hogy ugyanaz az ember csoport dél felé is elvándorolt, ahol egyesülve a tehetséges déliekkel, a Nílus völgyében megteremtette az Egyiptomi civilizációt.

Az északkeleti falvak fiatal gyarmatosító csoportokat küldtek, a Tigris és az Eufratesz mentén és elvitték magukkal dél Mezopotámiába az El Ubaid-i korszak korai kultúráját, amelyik ugyan kissé különbözik a későbbi magas sumír kultúrától, bár annak valószínűleg az őse.

A sumír civilizáció városi és mesterkélt volt. Különböző népcsoportok összeházasodásából és kulturális cseréből származott. Idővel aztán ezek a kifinomodott, írástudó, síkságon élő városiak elkezdték a hegyi lakókat mint külön népeket kezelni. Az ékírásos leletekben vannak utalások, mely szerint ezek a SA vagy Su hegyi népek vidékiek.

Az agyagtáblákon az utókorra megmaradt nagyszámú ékírásnak köszönhetjük, hogy a sumír élet nagy részét rekonstruálni lehet, amely gazdag, színes, alkotó volt, - egy hallatlanul tehetséges nép élete. Az emberi haladáshoz való hozzájárulásuk mérhetetlen. Fémfeldolgozással foglalkoztak, a mérnökök számára feltalálták a kereket, az építészek számára a boltívet: az ő művészetük volt a görög művészet mintája, törvényük a római törvényeknek szolgált például, és vallásos felfogásuk a zsidó, keresztény és moszlim vallások alapja.

A sumír politikai hatalom a csúcspontját a Kr. előtti harmadik évezredben érte el. A sumír tudomány, kultúra, vallás és irodalom fennmaradt a második évezredben is, de ebben az időben már a sumír nép etnikai teste éppen úgy, mint a mezopotámiai város államok sumír jellege hanyatlani kezdett. A túlzásba vitt fényűző, jó élet a városi sumírokat elpuhította, azok a jól borotvált, civilizált úriemberek a háborút pokolnak tartották. Gyűlölték a harcot, és amikor rájöttek, hogy az elkerülhetetlen, már túl késő volt. A hazafiak áldozatai hiábavalók voltak. Egy új elem rohanta le az országot, az akkádok, ezek borotválatlanok voltak, és energikusak. Átvették a politikai hatalmat is. A sumír elemeknek választania kellett: megadni magát, vagy kivándorolni.

Úgy látszik hosszabb időn át kisebb nagyobb csoportok hagyták el kivándorlók - Mezopotámiát. Ezek a sumírok a szélrózsa minden irányába szétszóródtak, hogy szabad hazát keressenek maguknak. Az ő kultúrájuknak nyomait a régi világnak úgyszólván minden pontján megtaláljuk. Nem látszik lehetetlennek, hogy vándorló sumír elemek Kis-Ázsiában korán letelepedtek és a chatti nyelv és annak az etnikai népnek tovább vivői voltak, amelyik a korábbi Hittita birodalmat felépítette. Ez a birodalom a "tengeri népek" támadásai következtében Krisztus előtt 1200-ban összeomlott, és ennek következtében ismét új kivándorló csoportok indultak új otthon keresésére. Ez volt az az idő, amikor a hagyomány szerint Chiresmian királyság keletkezett.

Azoknak a céloknak egyike, amely bizonyára sok menekültre gyakorolt hatást, egy pontosan meg nem nevezett ország volt, amely valamikor a sumír világ egy részét képezte s amit Subartu néven ismertünk, túl a Tigris folyón a hegyvidéki körzetben, - a SA népek hazája volt ez.

Ennek a területnek északkeleti sarkában egy új hatalom az asszírok birodalma kezdett növekedni, elnyelte a tehetséges SA népet és általuk gazdagodott. Mindemellett még volt elég ország terület az asszírok hatáskörén kívül. Ezeknek a területeknek egyikén növekedett a klasszikus Médea és a modern Lurisztán. Média bizonyára hasznot húzott a jó SA népi elemből, amelyet a városodás nem rontott meg.

Természetes, hogy a kivándorlók, vagy menekülők legnagyobb hullámainak akkor kellett elhagyniok otthonaikat, Mezopotámiát, amikor a kegyetlen asszírok hatalmuk tetőpontján álltak, a Kr. előtti tizedik és nyolcadik század között.

Ugyanebben az időben titokzatos lovas emberek jelentek meg Lurisztánban és különleges, jellegzetes kultúra nyomait hagyták hátra a földön. Egy ideig lurisztáni bronzok jelentek meg a régiségkereskedők boltjaiban és a tudósok köreiben ezek nagy érdeklődést keltettek. Lurisztán ma az Iráni királyság része. Ennek a népnek, mely a szépség gazdagságát, bonyolult és kifejező bronz műveit hagyta hátra, a titka még nincs megfejtve: kik voltak ők? Miért tűntek fel Lurisztánban Krisztus előtt a 10. -9. század körül? És miért távoztak el két vagy három századdal később?

Az a tény, hogy a lurisztáni művészet a mezopotámi művészettel összefügg, régóta ismert. Egy Lurisztánból származó rövid bronz tőr pontos másolata MES- Kalen Dug sumír herceg híres tőrének. Egy bronztálon ékírásos feliratot találtak. Mégis a lurisztáni művészet a sumír művészettől lényegesen különbözik.

A sumír művészet jóltáplált, jómódú, helyben ülő foglalkozást űző nép művészete volt. A lurisztáni művészet pedig egy elszegényedett, veszélyben élő, harcoló, mozgásban lévő nép művészete. A menekülőknek a művészete.

A lurisztáni bronzszobrok bizonyítékai arról győznek meg, hogy ezeknek az apró mesterműveknek az alkotói sumír városállamokból származó, különféle menekülő generációk voltak, akik a lurisztáni dombok között rejtőztek el. Aranyuk nem volt, de megvolt az ügyességük, szépség iránti szeretetük, és nagyfokú érdeklődéssel nézték az életet. Ez az amit az ő meggyötört és mozgalmas művészetük kifejez, mert a lurisztáni művészet az északi ember szellemességének nagy újjászületése, akik kövérre híztak a sumír húsosfazekak mellett. Most ismét keményen kellett küzdeniük az életért és vissza kellet szerezniük rugalmasságukat. Meg kellett birkózniok az asszír lovasság gyors lovaival, - így hát maguk is kitűnő lovassá váltak. A jó lovasok számára pedig az egész Eurázsiai kontinens nyitva állott.

Egyes sumír kivándorló csoportok szerencsésebbek voltak, mint a nagy tömeg, amely csupán a bőrét és alkotó képességét tudta megmenteni. Egyes erődítésekben, mint amilyen Ziwiyen, gazdag nép élt, amely még arany feldolgozásával is foglalkozott. De ők is menekültek voltak, akiket egy magasabb katonai szervezet és erő fenyegetett. ők azt az erőt a gonoszság megtestesítőjének, a sötétség erőinek tekintették és griffekkel, leopárdokkal, sárkányokkal és szörnyetegekkel ábrázolták. Érezték, hogy az ő saját jelképük a szarvas, a fenséges, szép, ártatlan állat, a nagy fény hordozója, a Napnak a barátja. Az istenség az istenek családjának apja volt, valamennyien jóakaratúak az emberhez, - sumírul: ENKI-EA volt a neve, és DAR-MEH is, a NAGY SZARVAS.

Ez a szarvasmotívum, amelyet erős vallási érzés és ősi hagyomány vesz körül, gondos tanulmányt érdemel. Sumíriában ez teljesen bizonyított és világos volt. Nagyon nagy számban tér vissza a chatti kultúrában.

A szittya művészetnek a legkövetkezetesebben előforduló motívuma, nem csoda. A szittyák legendás őse Targitaos, - "az isteni TAR sarja", amely már pontosan megfelel a sumír dar = szarvas szónak. A csodálatos szarvas, - csodaszarvas, aztán később megjelenik a magyar népművészetben, legendákban is. Az első magyar herceg, akit követül küldtek Konstantinápolyba, amint a görögök feljegyezték, - Termach-os volt. Ennek a hangzása pedig nagyon hasonló a sumír DAR-MAH-hoz.

De a magyaroktól még messze vagyunk. Most még csak a Zagros hegy lábainál tartunk. Itt született meg a művészet, amelynek központi motívuma a világosság erőinek harca a sötétség erőivel. A gondolat gyökerei a régi Sumírba nyúlnak vissza, de a menekültek ezt most még sokkal jobban átérzik és a művészetükben sokkal ékesszólóbban fejezik ki. Nemsokára a szélrózsa minden irányába kinyargalnak a képzett lovasok csapatai bronzfegyverekkel, szerszámokkal, ékszerekkel, zablákkal és magukkal viszik a szittya művészetet.

A sumír magas kultúra magába foglalta a korai, csaknem kizárólagos mesteri tudást a bányászatban, olvasztásban, öntésben és fémfeldolgozásban. Mivel a hordalékos sumír földben nem voltak bányák, expedíciókat küldtek ki, hogy az értékes nyersanyagot behozzák. Ilyen hajóval indult expedíciók némelyike két évig is tartott, és így semmi esetre sem lehet kizártnak tartani, hogy a sumírek ónt bányásztak Angliában, aranyat a Kárpátokban és ólmot az Altáji hegységekben. Sumír mérnökök lehettek azok, akik a jelenlegi Magyarország óriási, történelem előtti csatornarendszerét megépítették.

Erdélyben egy román tudós agyagtáblákat ásott ki nemrégiben, amelyeken a sumíriai Urukban talált íráshoz erősen hasonló képírásos jelek voltak. Az egyik ilyen jel valamilyen olvasztókohó vagy kovácsműhely ábrázolásának látszik, a szomszédos területen arany és ezüst bányák vannak és feltételezhető, hogy a Maros völgyében talált tábla és más leletek korai bányásztelepülések jelenlétét igazolják. Ezek, bár későn, - igazságot szolgáltatnak Torma Zsófia magyar régésznek, akit 1894-ben kigúnyoltak, mikor azokról a mezopotámiai írásjelekkel teleírt cserépedényekről tartott beszámolót, amelyeket a Maros völgyében ásott ki.

Valószínű, hogy a sumírek késői leszármazottjai közül azok, akiknek egyes tagjai emlékeztek, hogy egyikük egyszer megismert egy távoli országot és az tetszett neki, - megfontolták azt a lehetőséget, hogy az asszírok hatásköréből kimenekülnek és egy ilyen régebbi kolóniára vándorolnak ki.

Időközben a legtöbb menekült a Zagros hegység déli lejtőjére került, amelyet ők saját sumír nyelvükön egyszerűen "országnak" MADA-nak neveztek. Ez volt az eredeti turáni vagy szittya neve ennek a területnek, amint Oppert ezt kimutatta, amely később Média lett. Herodotos (I. 95, 96) Media első királyáról is, aki véget vetett a Mediában lévő független települések anarchiájának, és az országban megalapította, megszerezte a királyságot. A görög történetírók a nevét Dejocesnek jegyezték fel. Az általa alapított fővárost a "megegyezés helyének", Ecbatana-nak nevezték el, mai neve: Hamadan. Két fallal erősítették meg valamikor Krisztus előtt a VIII. század vége felé.

A médek Herodotos szerint termékeny földeket műveltek, és hat törzsben éltek. Ezek egyike a különleges, vallással foglakozó Mágusok törzse volt.

A következő király, Dejoces fia, az asszírokkal vívott küzdelemben esett el. Három nép, amelyik a rettenetes asszír hatalomtól legfőbbet szenvedett, Krisztus előtt 612-ben egyesítette erőit és lerombolta az asszír várost, Ninivét. A három nép egyike a déli kaldeusok voltak, akik ugyan behódoltak az asszíroknak, de sohasem felejtették el sumír őseiket, - a másik két nép a médek és a szittyák. Bár az asszír uralkodóknak látszólag engedelmes szolgája volt Babilónia kormányzója, mégis elküldte a fiát, Nebukodnozort, hogy általános forradalmat szervezzen Asszíria ellen Médeiában és az északkeleti szétszórtan élő rokonoknál, akiket akkor már szittyáknak hívtak. A szittyák, médek és babilóniak egyszerre csaptak le a gonoszság fővárosára és romba döntötték. Nebuchadnezzar (Nebukodnozor) az új babilóniai birodalom királya lett és egy méd hercegnőt vett feleségül.

A kaldeusok Babilonban ezer éves semita uralom után ugyan szemita nyelven beszéltek, azonban megható tisztelettel ragaszkodtak a régi nyelvükhöz, a régi épületekhez, a sumírek műalkotásaihoz, és a sumírokat őseiknek tekintették.

Nabukodnozor arra törekedett, hogy nagyszerűen megépített fővárosába csalogassa szétszórt csapatait, valószínűleg néhányan vissza is tértek. De a többieknél ez nem ment. Ők ragaszkodtak a távoli északkeleten lévő vidéki erődítményeikhez. Lehet, hogy jeleket láttak az égen, vagy talán már előre látták azt a kézírást, amely a falon megjelent, a rövid életű új-Babilon végét. Nebukodnozor örököseit a hatalom megrontotta. A bor és fényűzés meggyengítette őket. Egy új hatalom tört fel a perzsáké, és a perzsák uralmuk alá hajtották Babilont. Média is a perzsák uralma alá került ravaszság és összeházasodás eredményeképpen.

A médek fellázadtak a perzsa iga ellen, de vezetőik legtöbbjét, a mágusokat, lemészárolták. A megmaradtak elfogadták a perzsákkal való együttélést, - ezek közül egyik Zoroaszter, még meg is reformálta a régi mágus vallást, hogy a perzsa birodalom számára kedvezőbb legyen. De azok a független lelkek, akik Mezopotámiát a szabadság utáni vágy miatt hagyták el, nyugtalankodni kezdtek, és ismét mozgolódtak. Hátra kellett hagyni földjeiket, nyájaikat, otthonukat és szeretteiket, de mégis újra elindultak, ezúttal azonban északnyugat felé, távolra Perzsiától, a Fekete tenger irányába.

A görög, perzsa háborúk ideje alatt a médiai menekültek az új, hegyi erődítményeikben éltek. Xenophon a hegyi kaldeusokról úgy emlékezik meg, hogy olyan emberek voltak, akiket ha körülkerítettek, inkább a tömeges öngyilkosságot választották, semhogy fogságba kerüljenek. Xenophont azzal vádolták, hogy nem megbízható a hegyek között, mondja a hivatalos tudósok véleménye. Mi ennek ellentmondunk és hisszük, hogy Xenophon tényleg találkozott kaldeusokkal az ő anabasisa során.

Görögország lehanyatlott, Róma emelkedőben volt. Egy új szittya hatalom is emelkedett, a Pártusok hatalma. Hallatlanul érdekes, lebilincselő és tehetséges nép volt ez, amelyik Rómával évszázadokon keresztül hadat viselt, azoknak a földeknek birtokáért, amelyeket őseik tulajdonának tekintett, - Mezopotámiáért.

A római birodalom roppant szervezete és katonai ereje végül is legyőzte a pártusokat és a szittyákat is a többi hunokat és Dah-okat is. De míg a nagyhatalmaknak fontos volt a többi mezőgazdaságilag gazdag, művelhető terület birtoklása, kevésbé igényes csapatok kevésbé termékeny és kevésbé áhított földeken is fenn tudtak maradni a hegyekben és a mocsarak között. A hegyek és a mocsarak a szabadságkereső népeknek mindig klasszikus területei voltak.

Ott volt Subur, vagy Subartu, az az ország amely a Tigris folyótól messze északkeletre terül el, Elam, a Van tó, Urmia és a Kaspi tenger között. Lehet, hogy Subartu északon egész a Kaukázusig terjedt ki. Subartu nevét Azippart nevével próbálták származtatni. De talán sokkal jobb magyarázatát találjuk, ha a SU=kéz, és BAR-t úgy fordítja, hogy ma "kéz kinyitása". Delitsch pedig "frei lassen", vagyis szabadon engedni. Merem állítani, hogy a sumír SUBARTU megfelelője a magyar szabad szónak. Ez a Tigristől keletre fekvő hegyvidék a "szabad emberek országa" volt. Média Subartu földjén emelkedett magasra, amikor elbukott ez a királyság, a szabadság ősi eszménye, szinte rögeszmeként, a régi Mediától északra élő telepesekbe vésődött emlékként, ezek saját magukat Sabiroknak, vagy Savardonak nevezték, és őket a régi szerzők a Kaukázustól délre eső területeken gyakran emlegették.

Nevüket sokféleképpen magyarázták, de ezek egyike sem meggyőző. Valószínűnek látszik, hogy mivel ez a föld nem volt nagyon alkalmas földművelésre, a szabirok nagy része állat-, szarvasmarha és juhtenyésztésből, vagy talán más állatok tenyésztéséből élt.

A nagy kivándorlás Mezopotámia boldog országából még az akkádok idejében megkezdődött. Az asszír és perzsa főuralom alatt folytatódott. Kétségtelen, hogy a legnagyobb néptömegek akkor menekültek északra, amikor a fiatal és fanatikus terjeszkedő hatalom (arab hatalom) legyőzte a perzsákat és megalapította Mezopotámiában az ő fényes fővárosát: Bagdadot. Bagdadnak férfi rabszolgák kellettek, hogy dolgoztassa őket és női rabszolgák a háremekbe. Subartu vagy Sabiria népe nem volt hajlandó Bagdadba menni, és néhány sikertelen ellenállási kísérlet után északra vándorolt.

Arab történetírók elbeszélik, hogy egy Upas ibn Madar nevű forradalmár vezér 739-ben kitört az ő várából amit ostromoltak és embereivel együtt északra menekült el.

Lehetséges, hogy ez volt az az erődítmény, amelyet később a bizánciak újra építettek és a mazarok várának neveztek el.

Egyes menekülteknek sikerült átjutni a Kaukázus veszélyes hágóin és a Kaspi tenger partjaira érkeztek. Mások a Pontus nevű kevésbé veszélyes mocsarai felé vonultak, és a tengerpartot követve észak felé mentek.

Vannak történelmi feljegyzések egy királyságról amely Krisztus után a XII-ik században még meg volt a Kuma folyó völgyében.

Magyar királyság volt ez? A fővárost Mazarnak hívták, nagy, épített város volt. A tatárok lerombolták és lakóit lemészárolták. Későbbi utazók leírták a felséges romokat, faragott márvány és kő emlékekkel, amelyeken ismeretlen feliratok voltak... Ezek mindaddig fennálltak, amíg Potemkin_orosz kormányzó el nem rendelte, hogy ezeket a köveket használják fel Jakaterinoszlav városnak a felépítésénél.

(Létezett ez az ország, Cummagyaria /Cuma menti Magyarország/ és keresztény volt. Árpádházi volt az uralkodója: Laretyán és 1380-ban pusztították el a tatárok. Sáfár)

Úgy látszik, hogy évszázadokon keresztül menekülő emigráns csoportok vonultak a Fekete tenger északi partján, és ezeken a partokon találjuk őket a kilencedik század közepén. Ezeket a területeket nevezték az ókorban "Meotisz mocsarainak". A régi magyar krónikák Don-tövi, Don torkolatánál lévő Magyarországnak. Úgy látszik azonban, hogy ők magukat ebben az időben Szabiroknak nevezték. Új helyük szomszédságában ismét tapasztalták, hogy mit jelent egy olyan fiatal, erőteljes hatalom közelsége, mint a kazároké.

A tulajdonképpeni szabirok és kazárok között éltek az Észak-Turk rokonságú Onugor-Magyarok, akik elismerték ugyan a kazárok fennhatóságát, de nem tetszett nekik ez a helyzet. Lehetséges, hogy országukat LEBÉDIÁnak hívták. A nyugati oldalon élő szabirok, akik a nagy déli civilizációtól kapott nyelvet és hagyományokat megőrizték, úgylátszik függetlenek maradtak.

Ezek a nyugati szélen az évezredek során elsajátított diplomáciai tehetségükkel valószínűleg uralomra jutottak a lebédiai rokonaik fölött. Az erőknek az egyesítését javasolták és azt tervezték, hogy az egyesített nyugat felé vonulnak távolabbra a kazároktól. Ennek a tervnek a végrehajtására Krisztus utáni időszámításunk szerint 890-ben került sor, amikor az új nemzet egyesített erői megérkeztek a Bug és Dnyeszter partjára és ott az egész népből erős szövetséget alkottak egy választott fejedelem, Árpád, vezetése alatt. Ezt az új országot Etel-köznek nevezték, amely név teljes megfelelője a magyarban a "folyók között"-i országnak, vagyis Mezopotámiának. De ez nem volt biztonságos, csak nehezen védhető hely, minden ellenséges támadás számára nyitott: a folyói nyújtottak komoly védelmet. Ott égett lelkükben a régi, legendás hazának csábító varázsa, amit először a sumír ősök gyarmatosítottak az a termékeny ország, amelyet a Kárpátok oly nagyszerűen védenek.

A tehetséges Árpád vezér bizonyára éveken keresztül megtervezte, hogyan vonuljon egész népével folyókon, hegyeken keresztül, és végül is megindult Krisztus után 895-ben. Ősszel indult meg. Az újonnan Magyarországra érkezők számát egyes történészek 100 ezerre, mások 500 ezerre teszik. Úgy gondolom, hogy óvatosan 250 ezerre becsülhetjük. De még ha el is fogadjuk ezt az alacsony számot, akkor is csodálnunk kell azt a bámulatos stratégiai készséget, amellyel képes volt ilyen nagy népcsoportot asszonyokkal, gyerekekkel, és háziállatokkal ilyen nagy távolságra sikeresen ide vezetni.

Európában ezt az új nemzetet mint magyart ismerték meg. Lehet, hogy ez a nyugati név, - Hungaria -, az Onugor-ból származik, egy törökhöz hasonló törzsnek a nevéről, amellyel az egyesült szövetséges nép keleti szárnya rokonságban volt. De felmerül az a kérdés, vajon a Hungária névnek az ősi Sumír haza nevével, KIENGIRA-val való hasonlatossága puszta véletlen-e?

A bizánci uralkodók az újonnan jötteket turkoknak nevezték. Azonban Konstantinos Porphyrogenitos feljegyezte, amint azt a magyar vezetők saját magukat is nevezték, hogy eredeti nevük SABARTOI ASFALOI volt. Hogy ez a hosszú név megérthető legyen, ketté kell választani. Sabartoi, a régi név azt jelenti "Szabadok", asfaloi pedig görög fordításban ennek a szónak: "bilincstelenek". És Konstantinos nagyon jól tudta édesapjának, Leo császárnak az írásaiból, hogy "ez egy szabad" nép. Ők maguk nemzetüket magyarnak nevezték. A jövendő nyelvészek dolga lesz megállapítani azt, hogy az Árpád törzse, a megyeri törzs, iránti tiszteletből történt-e? Vagy ez a név a távoli MADA ország nevét hozta magával? Vagy a Mágusok gondolatát, a MAG azt jelenti mágusok, az AR szógyök pedig: hadsereg, ereje, rokonság kérdése.

Nem kétséges, hogy a magyar nemzet eredetével kapcsolatban, még számos megoldatlan probléma vár tisztázásra. Ezeknek egyike a finn-ugor rokonság kérdése.

Két lehetőség van. Lehetett valahol Ázsiában egy ma még előttünk ismeretlen középpont, ahonnan a különböző szittya jellegű népek egymás utáni hullámokban kirajzottak. Komoly tudósok, akik a sumír- magyar rokonság lehetőségét többé-kevésbe elfogadták, általában feltételezik, hogy a két népnek volt egy korai őse, amely rokon népeknek is őse volt. A közös származás elméletét elfogadhatjuk, mindazonáltal én meg vagyok győződve arról, hogy a magyar nyelv nem egy korai, hanem egy nagyon régi fejlődési szakasza sumír kultúrának a nyomait viseli magán. Ezt mutatják a magyarban azok az akkádiai és babilóniai kölcsönszavak, amelyek a semita kultúrán keresztül kerültek hozzánk. Ezek nem voltak használatosak Közép-Ázsiában, de biztos; hogy a sumír ősi szókincsben megvoltak. Így én határozottan állítom, hogy az a népcsoport, amely ezeket a szavakat használta Mezopotámiát késői időpontban hagyta el, és ő volt hajdani sumír civilizációnak általános örököse. Ez persze nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy hajdan sok népnek a régi időkben közös központja volt.

Személyesen inkább vagyok hajlandó azt hinni, hogy a magyarok közeli nyelvrokonai úgy kerültek az urali hazájukba, hogy a közép-keleti hatalmas hódítók egyike kitelepedésre kényszerítette őket eredeti lakóhelyükről. Ott van a Vogulok rejtélye, akik ismerték a lótenyésztéssel kapcsolatos szakkifejezéseket, bár lovaik sosem voltak. És vajon a zürjének nem Szíriából kiszorított telepesek? Lehetséges, hogy egyszerű szolganépek voltak, akik északon telepedtek le, hogy segítsenek a bányászoknak, s azután úgy alakult a sorsuk, hogy a hideg világban maradtak.

Vajon a finn-ugor népek melyikének a nyelvében lehetnek olyan fontos kölcsönszavak, amelyek Közép-Keletről származnak? Ezt még majd meg kell állapítani és a történelmi igazság lassan ki fog derülni.

BIZONYÍTOTTNAK TEKINTHETŐ E A SUMÍR-MAGYAR ROKONSÁG?  _Fel a tartalomhoz     11

A sumír és magyar nyelv közötti tömeges nyelvtani megfelelőség, amint azt Oppert és Lenormant már régen látta, hozzávéve az utóbbi időben történt megállapított nagytömegű szótári megegyezéseket, az elfogulatlan tudósok számára tisztán mutatja, hogy ez a rokonság valóban fennáll. De erős érzelmi tényezők, tabuk és előítéletek, az átlagos tekintély jól ismert konzervativizmusa ennek a ténynek elfogadása ellen harcolnak. Ennek a magatartásnak is megvan a maga magyarázata.

A tudósnak védeni kell az ő szakterületének határait a képzetlen, be nem avatottakkal, a felelőtlen holdkórosokkal, lelkiismeretlen laikus hasznot hajhászó vagy nyilvános szereplésre törekvő emberekkel szemben. Sajnos ez a konzervatív rosszindulat, amelyet sokszor valódi forradalmi jelentőségű gondolattal szemben is tanúsítottak súlyos károkat okozott. A tudomány területe bővelkedik ilyen szégyenletes példákkal.

Olyan zseniális embereket, akik bebizonyított felfedezésüket a tudósok tekintélye elé bocsátottak, - mint pl. Boucher de Perthes is, a történelem előtti ember szerszámainak a felfedezőjét - nyilvánosan kigúnyolták, sőt az ő idejében élő nagyok még csalással is megvádolták. Ugyanez történt De Santolával, a történelem előtti barlang-festmények felfedezőjével.

Grotefend, aki az ékírás rejtélyét megfejtette, sohasem volt képes keresztülvinni, hogy értekezése megjelenhessen. A göttingai akadémia, ahova értekezését benyújtotta, visszautasította annak kinyomtatását. Negyven évvel a szerző halála után - az akkor elutasított kéziratot újra elővették és úgy dicsőítették a szerzőt, mint aki az asztrológia tudományában fordulópontot jelentett. Az ő életében élő tudósok nem hittek neki és nem voltak hajlandók meghallgatni sem. A zseniális Mendel egész életén át hiába írt és beszélt. Csak halála után ébredt rá a tudományos világ arra, hogy Mendel megállapította az átöröklés régóta keresett törvényét. Schliemannal, aki kiásta Tróját, igen rosszul bántak, és Semmelweist, aki a gyermekágyi láz kórokozóját felfedezte, úgyszólván a halálba kergették irigyei, kollégái. Semmelweis már régen bebizonyította, hogy a gyermekágyi lázat infekció okozza. Megcáfolhatatlan, kézzelfogható bizonyítékokat hozott fel: az ő tisztán tartott kórtermében nem volt halandóság, a szomszédos kórtermekben pedig az anyák szinte csapatostól haltak meg. A hatóságok vállat vontak, elhatározták, hogy nem fogják elfogadni a tételt, bármennyi emberéletbe kerül ez.

A tudós tekintély visszautasítása szinte megszokott útja az igazságnak, de ez semmi esetre sem bizonyíték az igazság ellen.

Mint mindig, itt is akad egy kisszámú tudóscsoport, amely semmitől sem fél, megérti az igazságot és támogatja azt. Számuk az idő múlásával egyre nő. Az ilyen tudósoknak a kvalitásától és bátorságától függ, hogy mennyi idő telik el az igazság bizonyításától az igazság elfogadásáig.

Közben vizsgáljuk meg a sumír-magyar rokonság elfogadása ellen felhozható komolyabb érveket.

Az első ilyen, hogy a sumír nyelvben igen sok hiányosság van, amely az összehasonlítást megnehezíti. Ez igaz. De ami nehéz, az még nem lehetetlen. Az a tény, hogy a sumír nyelvben több tájszólás található, bizonyára nehezebbé teszi a probléma megoldását, de ez természetes. Nem kell addig várnunk, míg ezekre a tájszólásokra vonatkozó összes bizonytalanságot, kiejtésbeli törvényeket az egyes szavak megfelelőinek problémáit megoldják és felderítik. Ez nagyon hosszú ideig tartana. Nem kell addig várnunk, míg a tudományos világ megegyezik abban, hogy az egymástól teljesen különböző néven nevezett jeleket hogyan kell olvasni. Most azt mondjuk, hogy a sumír "AB" jelet "ES"-nek kell olvasni és ez "házat" jelent. Ez így lehetetlen a hosszú sumír történelem egy bizonyos időszakában, de mindig így volt-e? Én merem állítani, hogy valamikor, ez az "AB" jel "AB"-nak hangzott, tehát mindkettőnek megvolt a magyar megfelelője. Az "AB" megfelel a magyar "ÉP" szógyöknek az ÉPÍT, ÉPÜLET szavakban, - míg az "ES" kiejtésű szó a magyar "HÁZ" szónak.

Javasoljuk, hogyha bárhol és bármikor, bármelyik nyelvjárásban, vagy szakmai kifejezésben olyan szót fedezünk fel, amelynek megvan a megfelelője a régi, vagy az új magyar irodalmi nyelvben, vagy pedig megfelel valamelyik magyar nyelvjárás egy szavának, ezt a felfedezésünket adjuk hozzá a sumír- magyar megfelelő, azonos szavak gyűjteményéhez. Az akkád kölcsönszavakat is figyelembe kell venni: ezek is fontos mutatói a történelemnek. Ha ezután később, a sumír kutatások során, olyan kényszerítő okok merülnek fel, hogy a kérdéses szót a sumír szótárból törölni kell, akkor elejtjük azt a megfelelő szót, de nem kell sietnünk vele. Az utókor majd ki fogja igazítani a mi tévedésünket, - de ez nem fogja megcáfolni a fő tételünket.

A sumír magyar összehasonlításnak egyik legjellegzetesebb akadálya, - amint azt egy kiváló nyelvész megállapította, - hogy "nagyon veszélyes egy ötezer év előtti halott nyelvet egy olyan élő nyelvvel összehasonlítani, amely írásban csak öt évszázaddal ezelőtt jelentkezett."

KÖVETKEZTETÉS, BEFEJEZÉS  _Fel a tartalomhoz    12

Erre csak azt válaszolhatjuk, hogy az első általunk ismert, összefüggő, magyar szöveget Krisztus után 1200 körűt írták, tehát kb. 750 éves. ( Egyes szavak és sok név ismeretes már régebbi latin nyelvű szótárakból.) De igen lényeges lehet az, hogy még a legrégebbi szövegek is tökéletesen érthetők, és a ma beszélt magyar nyelvtől nem nagyon távolodtak el. Ennek az oka az emberiség e fajtájának erős konzervativizmusával magyarázható. Másrészről pedig, hogy az általunk ismert sumír irodalom zöme, a Kr. előtti második évezredből származik. A közöttünk lévő időbeli távolság és a legelső magyar írásbeli okmány közötti távolság nagyjából háromszor olyan nagy mint amennyire a nevezetes halotti beszéd a mai beszédünktől különbözik. Nehézségek felmerülhetnek, de ez nem lehet az ok arra, hogy bennünket teljesen elrettentsen.

A professzionista nyelvész, - még ha elég mentes volna is a begyöpösödött ítéletektől, - hogy a mi érvelésünket meghallgassa, - minden valószínűség szerint vonakodna elfogadni azokat a számos fonetikai változásokat, amelyek a sumír magyar nyelv között lehetségesek. Nehéz lehet például elfogadni, hogy egy sumír "B" betű; illetve hang, vagy teljesen változatlanul maradt meg a megfelelő magyar szóban, vagy pedig P, V, vagy F betűvé változott, de sohasem változott D-re vagy T-re, de itt fel kell hívnunk a nyelvész figyelmét arra, hogy a magyar nemzetnek rendkívül viharos történelme volt. Tudjuk, hogy ezer évvel ezelőtt 7 törzsben és 108 nemzettségben éltek. Valószínűleg különböző nyelvjárásokat is beszéltek A bizánci kútfő szerint a régi magyarok két különböző magyar nyelvet beszéltek. Több mint valószínű, hogy a sumír- szittya nyelvi örökség különböző dallamú szűrőkön került nyelvünkbe.

Tudjuk, hogy a B-P, változása már előfordult a sumír BAAR, "fehér, fényes" szóban, ami PAAR alakban is megtalálható. Lehetséges, hogy a régi magyarok egyik csoportja ennek a szónak a megfelelőjét mint VERŐ használta, - míg a másik csoport FEER, FEHÉR alakban. Az irodalmi nyelv elfogadta mind a kettőt egészen kicsiny eltéréssel, - FEHÉR és VERŐ, fényes és napsugár: verőfény.

El kell ismernünk azt is, hogy az egyszótagos sumír nyelv sok tévedésre adhat alkalmat, és hogy egyes megfelelések véletlenek is lehetnek, - az azonban nyilvánvaló, hogy mindaz, amit felhozhatunk nem lehet merő véletlen, vagy csupán tévedés. A sumír szógyökök és a magyar leszármazottaik biztos megfelelőinek százalékaránya sokkal több mint egész szókincsünk - legkevesebb 5 százaléka, amit két nyelv rokonságának megvizsgálására elégségesnek tartanak.

Az egyes szavak megfelelősége világos, nemcsak olyan kultúrfogalmaknál, amelyek kölcsönözhetők, de főképpen a két nyelv szókincsének alapszavaiban. Ámbár még sok szakértői és kutató munkára van szükség, mindenki aki képes arra, hogy új bizonyítékok alapján új ítéletet hozzon, - annak már most el kell ismernie, hogy az ősi sumír nyelv és az élő magyar nyelv rokon.

Ennél a pontnál, miután eljutottunk eddig, azt mondhatnám, hogy már eleget beszéltünk. Most pihenjünk egy kicsit. Függetlenül attól, hogy sikerült-e meggyőznünk az olvasót, vagy sem, egy szép napon az igazság ki fog derülni. A tudomány óriási léptekkel halad előre és ennek a gyakorlati érvényesülése a nyelvi kutatás terén még az elején tart. Nemsokára a világ nyelveinek az összes szókincsét komputerbe fogják betáplálni, és a rokonsági fokot matematikai pontossággal fogják megállapítani.

Oppert az ő kíméletlenül támadott elméletének az elbírálását a jobban informált utókorra bízta. Én is az utókorra bízom saját ügyemnek az elbírálását, amely majd számítógéppel dolgozik: Áldás rájuk.

Mindazokat, akik még most nem akarják a sumír - magyar rokonság tényét elismerni, - a holnap nagy automatizált agyvelejére bízom. Azoktól most itt búcsút is veszek.

Azokat azonban, akik bátrak ahhoz, hogy már most higgyenek nekem, - meghívom, hogy olvassák tovább a könyvet.

Köszönöm kedves olvasó, hogy követett engem az ősi Szkithia sűrű rengetegében és veszedelmes mocsaraiban. Szeretném remélni, hogy nem vezettem félre. Miként a fehér szarvas a legendás vadászai kergettek valami fényest, szépet, baljóslatú bozót és mérges gázok között, úgy keressük mi is a gonoszok erői által elrejtett történelmi igazságot.

A csodaszarvas több volt mint egy egyszerű szarvas, és a magyarok sumír eredetének az igazsága több mint egyszerű igazság. Történetesen nagy igazságos ügy is, amelynek vissza kell adnia egy sokat szenvedett nemzetnek a helyét a nap alatt, a jogát az élethez, amelytől oly sokáig meg volt fosztva.

Kedves olvasó, ha Ön az emberiségnek ahhoz a fajtájához tartozik, aki még hisz azokban az elvekben, amelyet Sir Launcelot of the Lake és az ő királya, Arthur, hirdetett meg, akkor őszinte szívvel Önhöz fellebbezek, és kérem, hogy segítsen a magyaroknak.

Századok rágalmai rombolták le a nyugati világban a magyarokról alkotott képet. Különböző hatalmak voltak érdekelve, hogy kiszívják a magyarok vérét, hogy a magyar javakat elrabolják és a magyarokat rabszolga munkára használják fel. Ezek érdekelve voltak és vannak abban is, hogy a magyarokról alkotott kép olyan maradjon, hogy Ön és az Önhöz hasonló emberek ne törődjenek azzal, hogy mi történik Magyarországgal.

És ezt mesterien hajtották végre. Először azt mondták, hogy a magyarok Közép-Ázsiából jöttek, teljesen idegenek Európában és nem tagjai az Indo-európai nyelvcsaládnak. Senki sem mondta azt, hogy a szittya nyelvcsalád rokon az indo- európaival és hogy a magyarok szittyák.

Beszéltek azonban a magyarok nomád hordáiról. Arról hallgatnak, hogy nem nomádok voltak, hanem menekültek, akik új hazát kerestek, és hogy nem éltek hordákban, hanem szigorúan jó eredménnyel szervezett törzsekben.

Az iskola könyvek és az enciklopédiák tele voltak égetni való történetekkel a "vad és kegyetlen" magyarokról. Nem beszéltek arról, hogy a lovas magyarok cseppet sem voltak vadabbak és kegyetlenebbek, - se kevésbé bátrak, - nem kalandoztak többet, mint a korukban élő viking világhajósok.

Arról sem beszél senki, hogy a "kegyetlenség és barbárság" kifejezés arra az antropológiai (fejlődési) időszakra vonatkozott, amikor még az írás nem volt ismeretes, és hogy ezeket a kifejezéseket a kilencedik-század magyarjaira jogtalan alkalmazni. Annál is inkább, mert a magyarok a Duna (Ister) partjára a saját írásukkal jöttek.

Talán jobban meg fognak engem érteni olvasóim, ha ismertetem a magyar rovásírás valódiságának elismerése körül kialakult harcokat.

Kérem vizsgáljuk meg együtt egy kissé jobban a dolgot. Ismeretes, hogy sok szittya nép írástudó volt, ilyenek voltak a hunok, avarok és türkök. Ezeknek saját írásuk volt, bár viszonylag kevés emlék és okirat maradt fenn.

A magyar krónikákban a régi történeti iratokban visszatérő kérdés, hogy milyen volt a magyarok szittya írása. Bonfini Mátyás királynak olasz krónikása a tizenötödik században azt mondta erről az írásról, hogy rendszerint fába róják, és egynéhány jel segítségével igen sokat fejez ki.

A latin írásnak az elterjedésével az ősi pogány írás feledésbe merült. Úgy látszik, hogy a tizenhatodik század folyamán elég jól ismerték, ezerhatszáz körül már ritkaság számba ment. A következő században néhány egyházi ember, katolikus és protestáns is, feljegyezték és leírták ennek az ősi írásnak a jegyeit és szabályait az utókor számára. Ezt az írást szittya, hun, vagy székely írásnak nevezték: székelynek azért, mert legtovább Erdélyben a magyarul beszélő székelyek, vagy szikul nép hazájában maradt fenn. Az egyházi férfiaknak ezekből a feljegyzéseiből tudjuk, hogy ezt az írást balról jobb felé kellett olvasni és egyes magánhangzókat ki lehetett hagyni. Hosszabb szövegeket "bustrophedon-ban" írtak (az egyik sor balról jobbra, a következő sor jobbról balra haladt.)

A következő XVIII. - XIX. században divatba jött és jövedelmező volt, hogy mindent lekicsinyeljenek, ami a magyar történelemben érték volt, - az okait ennek már elmondtam. Így hát ezeknek a szegény jó szerzeteseknek és lelkészeknek a szavahihetőségét és feljegyzéseik valódiságát kereken megtagadták.

Az indokolás az volt, hogy miután szittya rokonság nem létezik, és miután a magyar nyelv szerintük primitív, artikulátlan lapp nyelvvel van rokonságban, a magyaroknak a régi időben "nem is lehetett" saját írásuk. Árpád népe barbár hordákból állott. Ha megengedték volna, hogy volt saját írásuk, akkor el kellett volna ismerniük, hogy civilizált népek voltak. Ezt pedig a tudós cég nem volt hajlandó megtenni. Így hát a tudományos hatóság "elhatározta", hogy a régi magyaroknak nem volt írásuk, - pont! Minden ezzel ellentétes bizonyítékot ostobaságnak vagy szándékos csalásnak bélyegeztek. Azt a ravasz mesét híresztelték széltében-hosszában, hogy nyilvánvalóan valamelyik soviniszta lelkész (protestáns) találta ki, visszaélve héber nyelvtudásával. A többiek, akik lemásolták, beleértve a ferencrendi barátokat is, - bolondok voltak.

Ennek a hivatalosan képviselt álláspontnak az ellenére a rovás írás valódiságának a hihetősége ismételten felmerült, újra meg újra felhozták, akik hittek benne, és akik újabb bizonyítékokat találtak a régi téglákban, és egy régi templom mennyezetén. Sőt meglelték a régi írás hű másolatát egy olasz tiszt hátrahagyott írásai között is. Aki a XVI. században dolgozott Erdélyben és aki a régiségek iránt érdeklődött.

A hivatalos tudós világot ez sem győzte meg. Sebestyén Gyula egyike a hívőknek a rovás írásból értekezést írt és elküldte egy példányát W. Thomson-nak, a régi török runák híres megfejtőjének. A dán tudós az értekezést a könyvtárában helyezte el. Ismeretes volt, hogy a magyar pásztorok az állatokra vonatkozó nyilvántartásukat és elszámolásukat pálcákra róják. A régi számjegyeket megőrizték, de a betűket már elfelejtették.

Az egyik hívő a századforduló táján egy olyan gazdára bukkant, aki azt állította, hogy ő a régi írás betűit az apjától tanulta. Ez nagy feltűnést keltett. Az akkori kor legkiválóbb magyar szobrászát Fadrusz Jánost megbízta a magyar állam egy szobor elkészítésével. ő el is készítette a szobrot és a feliratot rá magyar rovásírással véste. Ez feldühösítette az akadémiai köröket.

Egy tudós társaság keresztkérdések alá vette a gazdát, aki bevallotta, hogy nem az apjától, hanem egy tanítótól tanulta a rovásírás betűit, mert az apja csak a számokat tudta.

A tudós társaság diadal ünnepet ült: íme tiszta csalás az egész! Ennek az ostobaságnak véget kell vetni. Azokat, akik a régi írás valóságában még hittek, a tudományos közlemények kegyetlenül megtámadták. Különösen rosszindulatú volt a támadók közül egy L. Réthy nevű ember, a már ismertetett bécsi iskola tanítványa.

Elrendelték, hogy Fadrusz János a nevetséges, kompromittált feliratot a szoborról törölje le. A szobrász beleőrült.

Úgy látszik a rovásírás ügye alaposan el van temetve. De az igazságnak megvan a maga ellenállhatatlan útja, hogy valahogyan napfényre jöjjön, kerüljön. Egy fiatal német tudós, 1913-ban a Fugger család irattárában egy XVI. századból származó kéziratot talált. Ez H. Dernschwam naplóját tartalmazta, aki abban az 1853. évben tett isztambuli látogatását írja le.

Dernschwam akkor a szultán istállójának a márvány falán valami egészen különös feliratot talált és azt pontosan lemásolta. Babinger a kéziratot publikálni szándékozott, feltételezve, hogy a felirat régi turk írás s azt egy szakértőhöz, Thomsonhoz küldte. Thomson azonnal észrevette, hogy az nem török írás. Elővette Sebestyénnek a tanulmányát és összehasonlította az írásokat. Az 1515-ben kelt felirat magyar nyelvű volt.

Székely Tamás lovász, a régi rovásírás jeleivel, amelyek a jó klerikus egyházi emberek abc-jétől csak igen kevéssé különböztek, azt írta le, hogy ő itt járt a magyar király küldöttségében, amely Szelim szultánt kereste fel. Azt írta fel a falra, hogy nagyon sokáig kellett várakozniuk, míg a szultán elé jutottak kihallgatásra.

Az unatkozó lovásznak ez az üzenete az írás hiteles voltának a kérdését eldöntötte. Nyilvánvalóvá tette, hogy az egyszerűbb emberek, - akik a latin betűket nem ismerték, ismerték a régi írást és használták is azt. A német Babingert és a dán Thomsont igazán nem lehetett magyarpárti elfogultsággal gyanúsítani.

Ezután már a Tudományos Akadémia is kapitulált, és Sebestyén könyvét közreadta és mindazokat a hiteles bizonyítékokat is a régi magyar írásról, amelyek addig ismertek voltak.

A tragédia csak abban volt, hogy az elismerés későn érkezett, Sebestyén könyvét ugyanis az első világháború idején adták ki. A legjobb tudomásom szerint az Egyesült Államokban összesen csak két példány van belőle.

Maga az a tény, hogy a magyarok a IX. század elején írást hoztak magukkal mindennél világosabban mutatja, bizonyítja, hogy ők már régen túljutottak azon a fejlődési lépcsőfokon, amelyet vadságnak, barbárságnak neveznek, - még akkor is, ha nem volt köztudomású ez. Még a szakemberek sem tudtak róla. Mikor egy alkalommal a híres orientalista szakértővel kezdtem a magyar rovásírásról beszélni, mosolygott, olyan türelmesen mutatva, mintha a Mars bolygón élő kicsi zöld emberekről hallana valamit.

Amit az emberek az ő embertársaikról tudnak, vagy nem tudnak, befolyásolja az érzelmeiket és cselekedeteiket, amelyeket századokon keresztül az elnyomott Magyarországról festettek, az hamis torz kép volt, és a világháború utáni békeszerződésben bosszulta meg magát... Függetlenül az általános háborús bűnösségtől, vagy minden más szempontból is egyetlen országot, egyetlen nemzetet nem téptek oly kegyetlenül darabokra, csonkítottak meg és ítéltek halálra a békeszerződések félrevezetett, rosszul informált diktátorai, mint a magyart.

Minden nemzetnek joga van az önbecsüléshez. Az a nemzet, amely nem becsüli meg a maga múltját, nem méltó a jobb jövőre sem. Az ifjúsághoz szólok elsősorban, és azokhoz, akik szívükben fiatalok, akik az emberiség jövőjét építik. Építsék úgy, hogy a sumírek és szittyák utódainak, leszármazottaiknak, a magyaroknak is helye legyen a nap alatt. Nemes dolog igaz ügyért harcolni. Az igazság a tudomány világában is az emberiség legértékesebb kincse.

Ajánlom ezt a könyvemet, akik segítenek, s akik a világ legkülönbözőbb részén élnek, harcolnak és meghalnak az igazságért és a szabadságért.

Houlton, Maine 1966

Bobula Ida

SUMIR MŰSZAKI TUDOMÁNYOK  _Fel a tartalomhoz    13

ŐSI MEZOPOTÁMIAI RÉGÉSZETI LELETEK VIZSGÁLATA Írta: Dr. Bobula Ida Washington: 1960

Bevezetés

Az elmúlt száz év alatt odaadó régészek ásatásai újra feltárták az emberiség első nagy civilizációjának eltemetett emlékeit Mezopotámiában. Egy elfeledett nép arca jelent meg négy évezred távlatából. De miután elismerték, hogy e néphez fűződik a leírt szó óriási találmánya, a keletkutatók nem tudtak megegyezni nevüket illetően. Francia tudósok észrevéve, hogy ez az a csoport, melynek közvetlen örököseit a bibliában káldeusoknak hívják, ezt a nevet kezdték használni az újra felfedezett népre.

Később sok tudós az akkád nevet használta, de a közöttük zajló élénk vita után, melyben némelyek előbb még e nép létezését is tagadták, majd később elfogadták, közmegegyezés született, hogy nevezzék őket sumíroknak.

A sumírok felfedezése sok meglepetést okozott; anyagi és erkölcsi civilizációjuk, a feltárt dokumentumok fényénél sokkal magasabbnak tűnt, mint az egy ilyen ősrégi csoporttól elvárható volt. Az a kevés tudós, aki felismerte a sumír teljesítményt az évezredes távolságon át, a nehezen megfejthető írás és a titokzatos ragozó nyelv ellenére; félreérthetetlen módon fejezte ki csodálatát. Stephen Langdon, a "Cambridge History" első kötetében írja, hogy az emberi civilizáció a sumírokkal kezdődik és ők voltak valamennyi ismert korai nép között a legtehetségesebbek és a legemberségesebbek. És valóban a sumírok tehetségesek voltak. Kétséget kizáróan nekik köszönhetjük az ékírás feltalálását, melyből kifejlődött a föníciai abc és az írás alapelve, aminek segítségével az ember embertársaihoz szólhatott korokon keresztül.

Azt is tudjuk, hogy a sumírok nem voltak ellenségesek. Bár néha kénytelenek voltak megvédeni hazájukat a barbár támadásoktól, nem voltak rosszindulatúak másokkal szemben. A természet pontos és melegszívű megfigyelői voltak, energiájukat az emberi élet szolgálatára irányították a természet pusztító erőivel szemben. Öntözési rendszerük, melyet Kr. e. a 4. évezredben fejeztek be, példátlan gazdagságot hozott és . megszabadította a "borotvált fejű népet" az ínségtől. Sir Leonard Woolley, az ősi Úr felfedezője, a sumírokról írt könyvében (1928) így fejezte ki a "sumír jogalapot": ha van nép, melyet a civilizáció "ős okának" lehet tekinteni, a sumír nép az.

A Kr. e. 3. évezredből származó sumír helyszíneken Tello, Warka, Nippur és különösen Urban végzett ásatások felfedték néhány technológiai eljárásunk ősi voltát. Radiocarbon vizsgálatok segítettek meghatározni az emberi történelem legkorábbi időpontjait. Nyilvánvalóvá vált, hogy sok nagy találmány eredetét, melyeket későbbi nemzeteknek tulajdonítottak, Sumírban kell keresni, mivel a megfelelő alkotás, mint pl. a kerék, vagy a boltív először sumír helyszíneken fordul elő. Csupán az egyiptológusok jelenthetnek be jogos igényt más népek által elért korabeli teljesítményt illetően, de még ezek is gyakran megkérdőjelezhetőek. Természetesen lehetséges, bár nem valószínű, hogy a sumírokénál korábbi kereket fedeznek fel Indiában vagy Iránban, mint arra Gordon Childe (1951) felhívja a figyelmet. De amíg ez valóban megtörténik, addig el kell fogadnunk a "sumír jogalapot" az "ipari forradalom e legmeghatározóbb tényezőjét" és sok egyéb más eredményt illetően.

A sumírok szellemi elsőségei mostanában kaptak némi nyilvánosságot. Dr S. N. Kramer ( 1956) a sumír agyagtáblákból kiválogatott néhány elsőségre utalót: az első törvénykönyv, az első szerelmi dal és az ember első ismert elégedetlensége az adószedővel szemben. De ugyancsak ott van az első közmondás, az első várostérkép, az első orvosi recept és az első beszámoló az iskolásfiú egy napjáról, melyek mind a sumírok életmódjára világítanak rá. Itt-ott a sumírok technikai újításairól is annak ellenére, hogy az utóbbi évek ásatásai új bizonyítékokat szolgáltattak e mokány mezopotámiaiak lenyűgöző technikai tudásáról és képzettségéről.

A jelen tanulmány megkísérli tömören bemutatni a sumíroknak a technika különféle területein elért alapvető újításaik, találmányaik és eredményeik hosszú sorát, legkiemelkedőbb pontjait, amennyiben a régészet és a meglévő dokumentumok ezeket alátámasztják. Célunk bemutatni a sumírok, Eurázsia első magas kultúrája építőinek érdemeit, akiket előbb-utóbb a nyugati civilizáció tényleges forrásaként kell elismernünk.

Csatornázás és mezőgazdaság     _Fel a tartalomhoz    14

A sumír nép első eredménye a két folyó, a Tigris és Eufrátesz közötti terület csatornázása volt. Ez a tett okozta Mezopotámia közmondásos gazdagságát - az első ember alkotta élelmiszer bőséget és változatosságot, az egyszerű szállításnak és cserének is köszönhetően.

A csatornázás jó legelőket biztosított a marháknak és juhoknak, s egyúttal jó vizet a haltenyésztéshez. Mindenki számára könnyen elérhető és fémszigonnyal vagy horoggal halászható lévén, a hal a sumírok számára hosszú időn át az alapvető fehérjeforrás maradt. Tervszerűen termelt zöldség és gyümölcs egészítette ki az egészséges sumír étrendet.

Hajózható csatornák kiásását ami öntözővizet hozott a sivatagi homokba és lehetővé tette a mezőgazdaságot, nem lehet néhány lángelmének tulajdonítani hanem emberek szervezett csoportja kellett, hogy támogassa őket, akiket az első államférfiak és közgazdászok vettek rá az összehangolt erőfeszítésre, az első tervek készítésére képes mérnökök segítségével. Úgy véljük, hogy a mezopotámiai öntözés fenséges hálózata Kr. e 4000- re elkészült, a későbbi királyok feliratai kiegészítésekkel és javításokkal dicsekednek, melyet nyilvánvalóan roppant elismerésre méltó munkának tekintettek.

Az öntözés lehetővé tette a tervszerű mezőgazdaságot és takarmányt biztosított a letelepedett nép jószágainak. A szakképzett pásztorok bőséggel tenyésztettek birkát, marhát és disznót.

"A gondosan öntözött földek hihetetlen termést hoztak árpából és tönköly búzából; hagyma és más zöldségfélék teremtek a csatornák partjai mentén már Kr. e. 2800-ban, a datolyakertek nagy kiterjedésűek voltak több változatát termelték és termése adta a nép egyik legfontosabb táplálékát", mondta Sir Leonard Woolley (1928). A datolyamagot megőrölték takarmánynak, vagy az olvasztókemencékben használták tüzelőanyag gyanánt. Szezámmagból olajat sajtoltak és úgy tűnik, voltak malmaik a nagymennyiségű gabona megőrlésére, bár azok működését nem ismerjük.

A sumír táblákon említett zöldségek: a tök, sütőtök, padlizsán, bab, lencse, uborka, csicseriborsó, póréhagyma, fokhagyma, zsázsa, mustár, saláta, kapribogyó és néhány gyökér, talán petrezselyemgyökér, torma és sárgarépa. Sok fűszert használtak: pl. áloé, édeskömény, ánizs, görögszéna (ázsiai fűszernövény), cigány petrezselyem, kakukkfű, majoránna, menta, gyömbérgyökér, gyömbér, sáfrány Egy nem azonosítható fűszernövényük a Simbirda. Mindezeket gondosan összegyűjtötték és tartósították - a régi feljegyzések említést tesznek "a fűszernövények házának felügyelőjéről" valamint egy másik személyről is, aki mesterségére nézve "a balzsamok készítője".

Kis, aranyból készült gránátalma modellek, melyeket ékszerként használtak, mutatják, hogy ismerték ezt a gyümölcsöt. Említik a mandulát, szilvát, cseresznyét, körtét, epret, almát, fügét, szőlőt, birset, citromot és a pisztáciát.

Hosszú, bonyolult agyagtáblákra írt szerződéseink vannak, melyek szabályozzák a földbirtokos és a kertész kölcsönös jogait és kötelességeit, ahol az utóbbi vállalja, hogy datolyapálmákat ültet az előbbi tulajdonában lévő földön. A földművelés eszközeit - ásót, kapát, ekét és öntözőgépeket - először a sumír szövegek említik. Egy tábla említést tesz 4638 elkopott réz sarlóról és 60 régi kapáról, melyeket a szerszámok raktárából a kovácsműhelybe küldtek élezésre.

A világ első sumírban írt mezőgazdasági közleményét 1950-ben találták meg Nippur város romjai között. Ez a közlemény tájékoztatja a farmert a különféle barázdákról, megmondja neki, hogy "figyelje az embert, aki beülteti a magot, tetesse vele a magot egységesen kétujjnyi mélységbe" a vetőgéppel, ami nem más, mint egy eke, mely tölcsérszerű szerkezeten keresztül ültette el a magot.

A tábla megvitatja a háromszori öntözés többlet értékét, a szükséges kétszerivel szemben és javasolja a gazdának, mondjon egy imát is, nehogy egerek és férgek pusztítsák el a termést. Hosszú időn át követték az ésszerű tanácsot, mondták az imákat és Mezopotámia földje a Föld legáldottabb helye volt.

Építészet      _Fel a tartalomhoz    15

Mezopotámia mocsárvilága csak nagyon szegényes nyersanyagot kínált az ott bizonyára több, mint 5000 éve letelepedett emberi lények első csoportjainak építési tevékenységéhez. A sumír építők sárból és nádból alkották monumentális építészetüket, mely nemcsak feltűnően szép volt, de kifinomult is - alkalmazkodva egy olyan néphez, aki borotválkozott, fürdött és ezüst manikűr készletet használt, hosszú idővel Ábrahám előtt.

A mocsarak agyagjából téglát égettek és ezt használták a sumírok, amikor nagy épületeket kellett emelniük. A követ, amit importálniuk kellett, csak különleges célokra használták, mint pl. ajtóküszöbök stb. A mezopotámiai mesterséges halmok mérhetetlen romjai nagyrészt téglából állnak. Szögletes, ritkábban hosszúkás téglák alkotják az alapokat, falakat, még az utak burkolatát is. Későbbi épületeken megjelenik a síkdomború, egyik oldalán sima, a másikon pedig domború tégla. A korai rétegekből valódi cementből készült nagy téglákat ástak ki. De a cementkeverés tudománya az Úr-i királyokkal látszólag kihalt. Cementet használtak az Úr-i királysírok vakolásához, de azután ezt a műfajt elfelejtették.

Kétségtelen, hogy az ősi sumírok az óriás nádat is hasznosították az építkezésnél. A nád néhány évtized alatt elrothad, de a sumír drágakő pecsétek megőrizték a nádházak képeit. Valószínű, hogy a levegős, hűvös nádház a szegény emberek szokásos lakóhelye volt, de talán a bölcs, egyszerű paphercegek, a mágusok némelyike is kedvelte ezeket a forró mezopotámiai éjszakákon.

Az alsó Tigris és Eufrátesz mocsaraiban a mocsári arabok még ma is építik szép nagy csarnokaikat és kunyhóikat az óriásnádból, melyek művészien kötnek össze és alakítják át boltívekké. Az ilyen épületek nádoszlopainak tetején néha kis zászlócskák lógnak, és az ember önkéntelenül is emlékezik rá, hogy Innin Ishtar a nagy istennő jelképe egy oszlop volt zászlócskával.

Az ajtófélfa zászlócskával, egy darab szőtt anyaggal az otthon ősrégi szimbóluma lehet olyan lakóhelyé, ahol szövő asszony van, és az oszlop által alátámasztott tető alatt tűzhely, ami Istar-Hestia-Vesta védelmét jelképezi.

Eredetileg téglából és fából épített magánlakásokat találtak, és helyreállították őket az ősi város utcái mentén. E házak látszólag többnyire nyitott udvar köré épültek, biztosítva a családok és egyének félrevonulásának lehetőségét, amit a későbbi évezredekben annyira elhanyagoltak. Ma a modern építészet nagy erőfeszítéseket tesz, hogy ezt az elveszett értéket visszahódítsa.

E házak maradványaiból ítélve falaik vastagok voltak, a szobák nem túl nagyok, de magasak; voltak téglalépcsők, házi kápolnák, konyhák valamint terrakotta csövekkel hatékonyan csatornázott mosdók. Az építők láthatóan tisztelték a korabeli jóslatot, amit táblára írtak talán az elvonultság gondolatától ösztönözve: "Az egymásból nyíló szobák szerencsétlenek, de az udvarra nyílóak jó szerencsét hoznak". Az ásató régész szerint "a házak kényelemre, sőt fényűzésre vallanak". Az építészet tetemes ismerete kellett, hogy kifejlődjön Úrban a galériák és kétszintes házak építéséhez is, de ez még nyilvánvalóbb a középületek tervezésénél és kivitelezésénél.

Tudjuk, hogy a sumír építészek az épületekhez rajzokat készítettek, és ezek alapján építettek. Ezt tanúsítja Gudeának egy a Louvre-ban található szobra, mely a Lagash-i pap-herceget az általa épített templom tervét az ölében tartva ábrázolja.

Korábban sokkal primitívebb, kőbe vésett ábrázolások mutatnak uralkodókat, amint fejükön cipelik a kőműves kosarat, minden bizonnyal arra a tényre utalva, hogy míg a későbbi asszír uralkodók általában a félelmetes harcosok szerepében parádéztak, a sumír királyok az utókornak ezt a gondolatot akarták továbbítani: "Mi építők voltunk." - és valóban azok voltak. Egyebek között a korai dinasztia Ovális temploma, amit P. Delougaz ásott ki, komoly terv szerint készült.

A sumírok minden épületüket, templomaikat, palotáikat, irodaépületeiket, kincsesházaikat, és könyvtáraikat téglából és bitumenből épült több méter magas, mesterséges teraszra helyezték. A teraszt temen-nek nevezett döngölt földfeltöltésre építették - melyből a görög temenos és a mi templom szavunk is ered. A terasz magyarázata nyilvánvaló: a sík folyamvölgyben szükséges volt az árvizek elleni védelem.

A sumírok nagy középületeiben az ásatók megtalálták a klasszikus építészet minden alapelemét - az oszlopsort, a boltívet és a boltozatot. Sok középület romja között gondosan vízszigetelt fülkéket találtak alapozási rétegekkel, szobrocskákkal és táblákkal - mind üzenet az utókornak. Öt ilyen réteget temettek az 1956-ban kiásott Nippur-i Inanna templom alá.

Woolley Ur-i ásatásai után a boltív felfedezését többé már nem lehetett az etruszkoknak vagy az asszíroknak tulajdonítani. Míg Egyiptomban van néhány ősi boltív, melyek kora összehasonlítható a sumírokéval, ott az ívnek sem a jelentősége, sem alkalmazásának gyakorisága nem volt olyan, mint Mezopotámiában, ahol a rendelkezésre álló építőelemek a téglák kis méretűek voltak, és így a szükség sürgette a találmányt.

R. A. Jones (1941) úgy véli, hogy a sumírok véletlenül akadtak a boltív találmányára, amikor egy nádépületük meghajlított nád tetejét égették és ekkor a nádat fedő malter monolit boltívvé szilárdult. Ha elfogadnánk ezt az okoskodást, azon is gondolkozhatnánk; hogy talán az első gótikus katedrális habarccsal bevont nádépület volt, amiből kiégették a nádat. Napjaink délmezopotámiai épületei- felidézik a szemlélőben a legjobb gótikus stílussal való hasonlóság érzését. Természetesen a kerek "román" boltív is ott állt klasszikus szépségében és tökéletességében a mezopotámiai alföldekre néző ajtók felett, sok évezreden át, Úr romjai között, hosszú idővel megelőzve Róma alapítását. A sumír művészetnek a rómaira gyakorolt hatását Jurgis Baltrusaitis "Sumir művészet - római művészet" c. (1934) könyve mutatja be.

Woolley (1935) felfedezte, hogy a négyzet alaprajzból a térkupola köralaprajzába való átmenet esetén a sumír építők egy hozzávetőleges gömbháromszöget használtak a terem sarkainál a kupola alátámasztására. A csegely feltalálásának érdemét a sumír építőknek tulajdonítja, melyet általános hiedelem szerint a bizánci korban fejlesztettek ki.

Nagy igazságtalanság lenne a sumír építőkkel szemben nem felismerni a szépség iránti erőfeszítéseiket. Emlékeznünk kell, hogy épületeik csupasz téglafal maradványairól a ma hiányzó díszítő művészet legfinomabb darabjai romlandó anyagból - fából és textilből lehettek.

Heuzey ( 1888) indítványozza ezt a lehetőséget és a cédrusfát és szőnyeget említi mint díszítőelemet. A sumírok látszólag élvezték a harmónia valamint az anyagok és színek ellentétének finom játékát. Ők használták elsőként a mozaik technikát, de leglényegesebb eredményük a ritmus mesteri alkalmazása épületeik arányainál.

Kerámia és üveg     _Fel a tartalomhoz     16

A két nagy folyó által Dél-Mezopotámiába hordott finom agyag nemcsak az építészet alapanyaga volt - alapokhoz és falakhoz, padlókhoz és csatornacsövekhez -, de egy, a követ még teljesen nélkülöző országban a tűzben égetett agyagot egyszerű eszközök készítésére is kellett, hogy használják, és a legalsó rétegekben, ahol tárgyi leleteket találtak; az agyagtárgyak nagy bőségben vannak jelen. A legkorábbi mezőgazdaság jellegzetes eszközei az agyagsarlók, némelyik beleágyazott pattintott kőéllel. Ezekkel együtt találhatók az első istenségek legkorábbi agyagszobrocskái.

Az agyagcserepek legnagyobb száma természetesen a törött edényekből kerül ki. A legalsó rétegekben talált edényeket kézzel formázták és finoman festették.

Ennek a legősibb kornak, az Al-Ubaid-i kornak tárgyait a vízözön nyolc láb vastag agyagrétege takarja, és efelett következnek a festetlen, de valódi fazekaskorongon készült robusztus edénymaradványok. Valamikor az Uruk-i kultúrának nevezett korszakban feltalálták a fazekaskorongot, nyilvánvalóan a gyorsan növekvő lakosság igényeinek kielégítésére. A szóban forgó fazekaskorong töredékeit Urban ásták ki. Agyagból készültek a sumír korsók, amikből gyermekeiket táplálták, és növényeiket öntözték. Étkezési edények készítéséhez is használták. Pl. serlegek, csészék, kupák, zömök köcsögök, hosszúnyakú köcsögök, nagy köcsögök, a víz, olaj és gabona stb. tárolására. Néha koporsókat is készítettek cserépből. Úgy tűnik, hogy bizonyos esetekben az istenek agyagszobrait agyagcsészékkel köszöntötték, az utóbbit azután összetörték - ami megmagyarázná a törött cserepek tonnáit a Tell-Asmar-i Abu templomban. Nem csoda, hogy a sumír nyelv bővelkedik a különféle edények megnevezéseiben.

Az egységes méretű tégla tömeggyártását lehetővé tevő fakeret, és a tégla kiégetése nagy jelentőségű találmányok voltak, A sumíroknak külön istenük volt, akinek gondjaira bízták a téglagyártást; a neve Kabta volt. Az agyagot játékok készítésére is használták és az első Uri dinasztiából származó, olyan agyag kockajátékot találtak, ami tökéletesen megegyezett a maival. Az agyag volt a legolcsóbb anyag, amiből kialakíthatták a tálcaszerű játéktáblákat, talán ugyanazokhoz a játékokhoz, amit a hercegek játszottak kagyló és értékes kőberakásos tábláikon.

A világ első várostérképét egy agyagtábla őrizte meg; ez az ősi sumír város, Nippur gondosan rajzolt és tökéletesen felismerhető térképe. Mindamellett a történész szempontjából az agyag felhasználásának legfontosabb területe az íráshoz használt agyagtáblák készítése volt. Ékírással borított táblák tízezreit ásták ki Mezopotámiában.

A szövegek, amit nádvesszővel metszettek be, majd kiégettek, fontos történelmi leírásoktól, vagy versektől, a mindennapi élet sokféle feljegyzéséig terjednek, s több betekintést engednek a sumírok mindennapi életébe, mint amit a görög vagy latin Urból dokumentumokból kapunk, e sokkal később élt népekre vonatkozóan.

Sok évszázadon át a föníciaiaknak tulajdonították az üvegkészítés találmányát; elterjedt egy történet arról, hogy milyen szerencsésen akadtak rá erre a fontos találmányra. A modern feltárások leleplezték a mítoszt és világossá tették, hogy mind az egyiptomiak, mind a mezopotámiaiak sokkal korábban készítettek üveget a máskülönben nagytehetségű föníciaiak megjelenése előtt. A korai Mezopotámiában az üveg főként gyöngysor szemeinek anyagául szolgál, de pl. Nippurban találtak egy kis üvegpalackot is.

Bitumentechnológia - Mozaikmunka.      _Fel a tartalomhoz    17

A bitumen ásványi szurok, természetesen előforduló szilárd, vagy félig szilárd anyag, ami vegyi összetételében a nyersolajjal áll rokonságban. Bitumen és olaj általában ugyanazon a környéken fordulnak elő. Természetes bitumen Irak több részén szivárog ki a földből és ezek azon ősi kutak közelében vannak, ahol az ember először tanulta meg használni ezt a sokoldalú anyagot.

E korai nép életében a bitumen nagyon hasznos anyagnak bizonyult. Rugalmas, hajlékony és idővel megkeményedik; egyfajta ragasztó; szigetelésre és vízszigetelésre is használható. A legkorábbi élelmiszer raktárakat, a Ninivétől délre lévő Hassuna falu földalatti silóit bitumennel vonták be. Hassuna és Jarmo, egy még régebbi település mezőgazdászai a bitument szerszámkészítésre is használták. Ezzel a ragasztóval rögzítették a pattintott kő éleket a szerszámok fanyeléhez, különösen a sarlóknál, amit úgy 7000 éwel ezelőtt búza és árpa aratásához használtak.

A sumírok kezeiben az egyszerű ásványi szurok nagy fontosságú anyaggá vált. Ez az anyag kötötte össze a mesterséges dombok, mint pl. az Úr-i zikkurat részeit; összetartotta az égetett téglákat; szigetelte az épületeket, burkolta a gyalogjárdákat és bevonta a nád csónakokat. Később, az Újbabilon-i uralom idején, Nabukadnezzar jegyzi fel feliratában, hogy megerősítette a falakat bitumennel és Babilon útjait csillogó aszfalttal burkolta.

A bitumen lehetővé tette a mozaik képek fejlődését. A korai sumír művészet egyik legfontosabb eredménye az Ur-i mozaik zászló cca Kr. e. 2600-ból. Egyik oldala sisakot viselő bárdos, leopárdbőrbe öltözött, harcba induló csapatot ábrázol, akik az ellenséget legázoló, négykerekű harci szekeret hajtanak. A másik oldal békés vászonruhát, a gadat-viselik. Esznek, isznak, az énekest és hárfást hallgatják. Ez a művészi munka, amit brit tudósok kezei mentettek és óvtak meg a pusztulástól, ma a British Museum büszkesége. Szép másolata található Christian Zervos Mezopotámiai képek gyűjteményében. (1935) A mozaik-berakásos képek legrégibb darabja Al-Ubaid-ból való; ez a híres fríz manna istennő szent istállókapuját mutatja, amint fehér tehenek és borjak mellett zömök sumírok tejet készítenek, éles kontrasztban a fekete pala háttérrel. A munka kb. Kr. e. 2800-ból való.

Kőfaragás     _Fel a tartalomhoz     18

Mivel minden Dél-Mezopotámiában talált kőtárgyat import anyagból készítettek, nem csoda, hogy nagy gondot fordítottak ezeknek az értékes tárgyaknak faragására és díszítésére. Templomi kőküszöböket általában ékírásos jelekkel jelöltek; a malomkövek nagyon fontos gazdasági vagyontárgyak voltak. A sumír fegyverek egyike, tán a legrégebbi, amit királyok használtak és gyakran az isteneknek ajánlottak fel, a kőbuzogány volt. A szent " hagyományokhoz, úgy tűnik, szükségük volt kő edényekre, melyekkel az és a fenségeket tisztelték. Márványt, alabástromot és kalcedont faragtak különlegesen harmonikus, egyszerű formájú vázákká, edényekké.

Lapis lazuli, a sötétkék féldrágakő volt az egyik legnépszerűbb anyaguk, amit berakásos ékszerek, gyöngyszemek és pecséthengerek készítésére használtak, bár ezt a követ a diorithoz és obszidiánhoz hasonlóan, távoli földekről kellett importálniuk.

A pecséthenger egy nagy henger alakúra faragott gyöngyszem, amit a tulajdonos mint pompás ékszert is viselt, az eredeti sumír találmányok egyike volt. Minden pecsétet különbözőképpen faragtak; nincs két egyforma rajzolatú pecsét. Ábrája tulajdonosát jelképezi, és vagyonát jelzi. Egy korsó olajat vagy bort, vagy egy hordó gabonát nedves agyagpecséttel zártak le, ezután a pecséthengert végig görgették rajta és lenyomata azonosította tulajdonosát.

Az írnokok által a nedves agyagra írt dokumentumot a szerződő felek pecsétje hitelesítette. Természetesen a rajz elég kifinomult kellett legyen ahhoz, hogy egyedi legyen. A mezopotámiai helyszíneken a pecsétek és lenyomatok olyan bőségben találhatók, hogy Legrain (1951) gyűjteményüket "majd háromezer év alatt a kultúra és művészet változó helyzete, legmegbízhatóbb és legállandóbb mutatójának nevezi. Jellemző a sumír társadalom belső szerkezetére, hogy még a szolgák is, férfiak vagy nők rendelkeztek saját pecséttel, azaz szabadságukat elvesztették, de azonosságukat nem. A pecséthengerrel való lenyomatkészítés gondolata alapvetően azonos a mi mai nyomdáink óriási hengereinek elvével: mindkettő egy minta mechanikus sokszorosítását végzi. A nyomtatás története így a pecséthengerrel kezdődik.

Az ősi Ur-i drágakőmetszők művészete meglepő, és e területen felülmúlhatatlan szépségű műtárgyakat produkál. A szobrok alkotóit anyaguk sokkal inkább akadályozta; ennek dacára szembenéztek a kihívással.

A sumír művészek kis, importált kőtömbökből faragták szobraikat, távoli korok megkapó férfi és női portréit. Igen gyakran nagy fej ül a törpe testen; nem volt elegendő kő teljes, életnagyságú szobrok faragására és a fejet kedvelték a legjobban. De a 3. évezredből származó szobrok némelyike teljesen realista és szépség tekintetében túlszárnyalják az archaikus görög művészetet.

Három példát említünk: a Pennsylvania Egyetem Múzeumának alabástrom feje, a Boston-i fej és a kísértő szépségű "warkai Hölgy". Leon Heuzey, francia orientalista ( 1902) összehasonlította a sumír szobrászok művészetét az őket követő asszírokéval, akik sok századdal később dolgoztak. Úgy találta, hogy a sumírok e tekintetben túlszárnyalták a későbbi birodalomépítőket. A sumír szobrászatot a fölényes tudás két jegye jellemzi: kemény kővel dolgozik és körbemunkálja a szobrot. Heuzey ítéletét támasztja alá James Henry Breasted (1916), a Chicagó-i Egyetem Keleti Intézetének igazgatója, aki így ír: "A korai sumír kőfaragók hamarosan az ősi keleti világ legjobb szakembereivé váltak és hatásuk még a mai díszítő művészetünkből sem tűnt el. " Seton (Nemzeti Múzeum, Isztambul) Lloyd, korabeli művészeti és régészeti szaktekintély szintén azt írja (1955), hogy a sumír szobrok mesterművek, melyek vetélkednek a művészettörténet majd minden korszakának munkáival.

A kőmetszők és faragók kagylót is használtak. Egy zsírkő edény művészi virágberakással jól illusztrálja ezt a bájos művészetet, ezenkívül Úrban találtak egy játéktáblát is, belevésett ezüstbe foglalt kagylónégyzetekkel. A kagylót gyakran használták a szobroknál berakásként; a szemgolyókat kagylóból faragták, mely idővel aranybarnává vált. A pupillát néha lápis lazulitból készítették és az életszerű szín bájossá teszi ezeket a régi portrékat.

Fémmegmunkálás     _Fel a tartalomhoz     19

Az ifjabb Plinius római tudós mondja, hogy Arisztotelesz szerint a réz megmunkálásának és olvasztásának művészetét a lidiaiak, vagyis a szkíták találták fel. Egy zavaros hagyomány látszólag Nyugat-Ázsia irányába mutat. Sokkal homályosabb találgatásokat nyomtattak ki napjainkban egy ismeretlen népről, akik egy bizonytalan időben kifejlesztették a fémmegmunkálást Kis-Ázsiában. A Metropolitan Múzeum két szakértője Bowlin és Farwell írta (1950), hogy a "bronzöntés nagy felfedezése először talán Dél-Nyugat Ázsiában következett be Kr, e. 3000 vagy 2800 körül. Egyiptom 2500-ra, a görög világ pedig Kr e. 1500-ra érte el a bronzkort". Észak- Európa egyes részei sok évszázad múlva sem érték el ezt a fejlettségi fokot. P. Rousseau ( 1956) "Technika Történetében" egyértelműen állítja, hogy a bronz sumír találmány volt. Valószínűnek látszik, hogy az a hely ahol az agyagtárgyak égetése ered és a fazekas kemence technikája kifejlődött, az olvasztókemence kialakulásának is természetes területe volt.

Olvasztásra és réz, valamint bronzöntésre felhasználható gazdag réztartalékok találhatók Nyugat Ázsia - Anatólia, Örményország - hegyvidékein, ahonnan mint sok tudós véli, a sumírok leereszkedtek Dél-Mezopotámia síkságaira. De soha nem felejtették el a hegyvidéket, minden áldás forrását. Nin-Hurság istennő, a Hegy Úr- istennője uralkodik a szent dombok felett, melyekről határozottan állítható, hogy árasztják az aranyat, ezüstöt és rezet. Gordon Childe (1928) állítja, hogy a sumírok nagy vasszerszámokat is készítettek. A hegyi bányák ellátták az alföldek kézműveseit értékes nyersanyagokkal - arannyal, ezüsttel, rézzel és ónnal - és a fémmunkásoknak az emberiség által ismert legrégibb mesterművei valószínűleg a sumír királysírokból kerültek napvilágra.

A legkorábbi művészet e csodálatos gyűjteményeiben nagymennyiségű fémet használtak edények, fegyverek, eszközök és ékszerek készítésére. Fémlemezeket is használtak templomi oszlopok valamint fa és bitumen szobrok bevonására. Fémből készült állatfejek díszítették a kalapácsokat, hangszereket és bútorokat. Kagyló formájú ezüst lámpák világították meg Shubad királynő sírját. Sok szerszámuk volt - vésők, fűrészek, szigonyok, kések és borotvák.

Ugyancsak találtak tükröket és kis, finoman megmunkált arany és ezüst manikűr készleteket. Mes-Kalam-Dug herceget egy, a sírjába döfött réz lándzsával temették el; jobb vállánál elektronból készült baltafejet találtak. Gyönyörű rézdomborművet kalapáltak ki egy lemezből, ami ma a Pennsylvania Egyetem Múzeumában található. Esetenként arannyal vonták be az ólomgyűrűket. Kis szögekkel fémlemezeket szögeltek fa maghoz, mint pl. a Telloban (Lagash) felfedezett réz szarv esetében.

Fontosabb személyek sírjaiban nagymennyiségű fémedényt találtak. E csészék és tálak némelyike gyönyörűen formázott és hornyolt, néha vésett. A csészéknek nyilvánvalóan szertartási jelentőségük volt; egyet általában a kezekbe helyeztek, közel a halott szájához, talán azzal a reménnyel, hogy a jóindulatú istenség egy napon az élet italát önti beléjük. Ugyancsak az edények kategóriájához tartoznak azok a hosszú fémcsövek, melyekkel a sumírok nagy korsókból szívták fel a sört.

A sumírok fegyverei a buzogány, a lándzsa és a tőr, egy sarlószerű szablya, az íj és a nyíl, de különösen a karmantyús és "fogazott" fokos vagy bárd voltak. Egy ékírásos költemény e nemzeti fegyver alkotását ünnepelte, melyet a hadisten adott választott népének, hogy városokat építsenek vele, de a gonosztevőket is távol tartsák általa.

Woolley (1950), mint "csodálatos fegyvert" írt le egy arany tőrt, "melynek pengéje arany volt, markolata arany szögekkel díszített lapis lazuli és arany hüvelye gyönyörűen megmunkált, fonott fűből vett áttört mintával". Ezzel a tőrrel együtt találtak "egy cseppet sem kevésbé figyelemre méltó tárgyat, egy kúpalakú arany kézitáskát, spirál minta díszítéssel, mely kis piperekészletet tartalmazott: csipeszt, kis kést és ceruzát szintén aranyból... ezek egy idáig nem is gyanított művészetet tártak jel".

A férfiak és nők által viselt ékszerek legtöbbjéhez aranyat használtak - így a gyöngyökhöz, gyűrűkhöz, karperecekhez, fülbevalókhoz, láncokhoz, pecséthengerekhez, fejdíszekhez és szalagokhoz. Valószínű, hogy sok ezüst ötvösmunkájuk is volt, de ezek legtöbbje elporladt a földben. Különösen szerencsés pillanatban napvilágra került egy ezüst hajszalag, egy udvarhölgy köntösének ráncaiból, aki Urban halt meg; a szalag megmaradt, mert tekercsben volt.

Tulajdonosa siethetett, hogy ki ne maradjon a tömeg-temetésből és már nem volt ideje felvenni ékszerét.

Nagy ezüst tárgyak jobb eséllyel élték túl az ezredek múlását, bár helyreállításuk nehéz feladat volta Az Uri ezüstöt vastag ezüstklorid réteg vonta be, ún. másodlagos ezüst, amiből rezet vontak ki.

A. Kenneth Graham írta ( 1929): "... Az Ur-i ezüsttál reprodukálása még a modern módszerekkel is nem mindennapi tudást igényelne.

Először el kellene készíteni az ezüst ötvözetet és megfelelő formába önteni. Azután felváltva hol melegíteni kellene egy kemencében (lágyítani), hol pedig hengerelni, amíg megfelelő vastagságú lemezt nem nyerünk. Az ezüstművesnek gondosan kellene tanulmányoznia a kialakítandó tárgy formáját, és azután folytatni azzal, hogy a sima fémlemezből kivágja a mintát. Majd előkészíteni azokat a formákat, melyeken a fémet végső alakjára kalapálja."

Az Ur-i ezüst mikroszkopikus vizsgálata azt mutatta, hogy ezek a régi ezüst tárgyak valóban így készültek és technológiailag "méltó teljesítmények".

Míg az aranytárgyak általában megmaradnak, az ezüst restaurálása a múzeumi szakértőket dicséri. Szellemes módszereket fejlesztettek ki, melyekkel a mai mesteremberek elismeréssel adóznak a régieknek, miközben bizonyítják, hogy milyen hatalmas volt ezeknek a korai fémmegmunkálóknak a tudása, akik felülmúlhatatlan mestermunkákat alkottak.

Hadd idézzük újra Sir Leonard Woolleyt, aki így írja le Mes-KalamDug herceg sisakját: "Kalapált arany sisak volt az egész fejhez jól illeszkedő kialakítással, pofarésszel az arc védelmére, és afféle paróka formája volt, a hajtincsek rádomborítva, a hajszálak finom, bevésett vonalakkal ábrázolva. Lefelé középen a haj lapos, hullámos fürtökben borítja a fejet, és egy csavart szalaggal fogja körül... Mint aranyműves munka ez a legszebb darab, amit találtunk... és ha semmi más nem lenne, aminek alapján az ősi sumírok művészetét megítélhetnénk, egyedül ennek alapján a legmagasabbra kell értékeljük őket a civilizált fajok listáján."

Vegyészet     _Fel a tartalomhoz     20

Ki volt az első vegyész? Talán az első férfi vagy nő, aki rájött, hogy a hevítés ízesebbé teszi az ételt. Az alkalmazott fizikai kémia első eredményei valószínűleg az élelmiszerhez kapcsolódtak: E szerény kezdetből további haladás fejlődött ki. Gordon Childe, az ausztrál tudós és ásató régész azt állította (1958), hogy a cserépedények kiégetésére szolgáló összes korai kemence a történelem előtti kenyérsütő kemencéből fejlődött, és a fazekas kemencéje valószínűleg a fémolvasztó kemence őse. M. E. L. Mallowan, egyik nagy régész (1930) írja le a sumírok méhkas alakú kenyérsütő kemencéit és tűzhelyeit lapos, égetett agyag tetejükkel, és kör keresztmetszetű kéményükkel.

A kifinomult szakácsművészet mindig magasan fejlett, régi kultúrára vall, és Sumírban is ez a helyzet. A sumír szóanyagnak számos olyan kifejezése van, amit csak ínyencek használhattak. Edényeik és csészéik változatosságából és szépségéből; valamint a sok, bankettet és összejövetelt ábrázoló emlékből ítélve jó kedélyű emberek voltak erős életvidámsággal, melyben jelentős hely jutott az asztali örömöknek.

Legkorábbi, étellel kapcsolatos feljegyzéseink a sumíroktól származnak, akik biztosan ismerték a hús és halsütést, a zöldségek főzését, tudták, hogyan őröljék a lisztet, dagasszák a tésztát, süssék a kenyeret, mint köpüljék a vajat, miként sajtolják az olajbogyóból az olajat, hogyan készítsenek bort a szőlőből és erjesszenek árpából sört, vagy datolyából valami édes, erős italt.

Az Ur-i Ningal istennő templomában a főpapnő téglapadlójú konyhájában még ott voltak a kis őrlőkövek, amikor a Pennsylvania Egyetem Múzeuma és a British Múzeum közös expedíciója (1927-57) feltárta azt. Talán kenyeret és süteményeket készítettek itt, amiről későbbi feliratokon olvashatunk; erre áldozati szertartásokhoz volt szükségük. Úgy tűnik, hogy a föld és a kert üdvéhez hét kenyérre volt szükség, amit olajjal, mézzel, liszttel és tejföllel készítettek el. Ez a mezopotámiai ékírásos recept emlékeztet a Magyarországon még ma is készített ünnepi süteményre, a mézeskalácsra. A sumír süteményeket a vízre hajították; egy másik szertartás, ami hasonlatos az Erdélyben még néhány évtizede is szokásos lepényvetéshez.

"Nehéz sör", fekete sör", és "vörös sör" készítését leíró recepteket fejtettek meg a kutatók. A sumír szövegekben 19 féle sört lehet megkülönböztetni. Mindezek hozzájárultak az összejövetelek jó hangulatához, melyek vélhetően a sumírok kedvenc eseményei voltak.

Hogy magukat fiatalosnak és szépnek őrizzék meg, a sumír hölgyek kozmetikumokat használtak. Általában kagylókban tárolták melyekből néhány, női sírokban megtalálható. A szépítőszerek nyomai néha az évezredeket is túlélték, festékek voltak, melyek porráőrölt maradványai megőrizték színüket; fehér, fekete, kék vagy vörös színűek, de Sir Leonard Woolley ( 1950) szerint "a normál szín a zöld". Shubad királynő zöld festéket használt, talán zöld szeméhez illően.

Neki nemcsak nagy, természetes kagyló szépítőszer tartói voltak, hanem kagylóutánzatai is, egyik aranyból, a másik ezüstből. Fekete szempillafestékét kagyló és lapis lazuli díszítésű ezüst dobozban tartotta. L. Legrain (1929), az Ur-i ásatásokat végző csoport másik tagja elbeszéli, hogy "félig üres kalcit edényekben a fekete kozmetikum felületén századokkal ezelőtt benyomódott finom ujjlenyomatok láthatók."

Nem sokkal a felfedezés után végzett vegyvizsgálatban Kenneth Graham ezt mondja: - Az egyik minta világoskék anyagnak nézett ki, ez nagymennyiségű alumíniumfoszfátot, rezet, ólmot, és karbonátot tartalmazott, vas, kálcium és szilíciumdioxid nyomokkal. Arra lehet következtetni, hogy őrölt türkiz volt, természetes ásvány, ami hidratált alumíniumfoszfátot tartalmazott a szokásos réz szennyezettséggel s ez elegendő volt, hogy kékre színezze. - A második minta fekete por volt, az antimonhoz hasonló, amiről a vizsgálat kimutatta, hogy nagymennyiségű mangándioxidot és ólmot tartalmaz, kevés rézzel, alumíniummal, foszfáttal, karbonáttal, szilíciumdioxiddal és vassal. Az utolsó hat anyag egyértelműen, mint türkiz volt jelen, ahogy fent már leírtuk; a fekete színt csak mangándioxid okozhatja, melynek fekete oxidja a természetesen jelentkező ásvány: a piroluzit (vagy barnakő). - Az ólom és karbonát jelenléte mindkét mintában eléggé váratlan, mivel ezek sem a türkizzel, sem a piroluzittal nem kapcsolódnak a természetben és így szándékosan kellett őket hozzáadni. Az ólom oxidjai színezettek és ha a fenti ásványokkal keverik őket por alakban, a barna, vörös és lila igen mutatós árnyalatait adják.

A szakértő hozzáteszi, hogy a kozmetikumokban az ólom jelenléte komoly veszélyt jelentett az egészségre. Ebből következik a kérdés: megreszkírozták-e Shubad királynő és barátnői az ólommérgezést, vagy a mérgező festékek mellett volt-e valamiféle közömbösítő krémük, ami megvédte bőrüket a méregtől? Mindenesetre az efféle kifinomult piperecikkek gyártása különleges vegyészeti fejlettségre utal.

Nincs közvetlen utalás arra, hogy a sumírok ismerték és használták a szappant. De következtethetünk erre abból, hogy a férfiak borotválták fejüket és arcukat, ami szappan nélkül elég fájdalmas eljárás lett volna. A második, amit figyelembe kell venni, a latin sapo-ból származó szappan név, mindkettő emlékeztet a sumír zeeb szóra, ami "szép"-et jelentett. A szappan tisztítóeszköz, következésképpen szépítőszer volt.

A szappanhoz és a festékhez hozzá kell együk a parfümöt- ami valószínűleg illatosított, fűszerezett krémféle volt, ezt ír-nek nevezték, s valójában a kozmetikumok és gyógynövények közötti átmeneti termék volt. A templomraktárakból szezámolajat, vagy egy kis birkafaggyút küldtek az "ír" készítőjének; ezek lehettek nyersanyagaik. Sok gyógyszer is létezett, és az agyagtáblákon ránk maradt egy sor recept, melyek ásványokból, az állat és növényvilágból származó összetevőket hasznosítottak. Kedvenc ásványuk a konyhasó és a salétrom volt. Néhány gyümölcsfa, - mint pl. a körte, füge és datolya, valamint fűz és fenyő - porított fáját gyógyításra használták. Nem tudjuk, melyik növényt nevezték a sumírok holdvirágnak, de gyógyszereik között a kasszia, mirtusz, kakukkfű és az ördöggyökér nagy biztonsággal azonosíthatók. Amit a sumírok gamun-nak és az akkádok kamun-nak neveztek, talán egyezik a mi kömény fűszernövényünkkel.

Járművek     _Fel a tartalomhoz    21

Ur ásatói bámulatba estek, amikor Mezopotámia legrégibb szobrai között találtak egy mészkő domborművet kerekes szekér ábrázolásával.

"A sima kerekek két félkör alakú részből állnak, ezeket rézkapcsokkal erősítettek össze egy központi mag körül. A nagy emberi felfedezést, a kereket Urban több, mint 1500 évvel Egyiptomba való importálása előtt használták" írta a Pennsylvania Egyetem által kiadott korabeli beszámoló.

Az archaikus kor valódi kereke hamarosan napvilágra került Úr, Kish és Susa királysírjaiból. Mind négykerekű kocsik tartozékai voltak. A kerekes kocsik használatát legkorábban az emberiség egyik legősibb írott dokumentumán található képírásjel ábrázolja, Ianna istennő Uruk templomából Kr. E. cca 3500-ból származó agyagtáblán. Az agyagmodell szekerek kerekeit először az Uruk-i rétegben találták, bár a kerekes kocsi legelső ismert képe egy pecsétnyomaton szerepel. Sir Leonard Woolley (1955) a korszakalkotó találmányt a sumír Uruk (Warka) templomváros népének tulajdonítja.

Az ásatásokat követő évek során erőtlen, meg-megújuló törekvéseket tettek, hogy összezavarják a képet és kétségeket támasszanak a sumírok e kimagasló eredményét illetően. Ezekkel a próbálkozásokkal szemben az Oxford egyetem ötkötetes, úttörő jellegű technikatörténeti tanulmányán dolgozó tudóscsoport azt a végkövetkeztetést vonta le, hogy a kereket alsó Mezopotámiában fedezték fel, nagy valószínűség szerint Kr. e. 3500 körül és ez eredeti felfedezés volt.

Minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy a csónak még a kocsinál is régibb jármű volt. Egy Eridu-i férfi sírjában talált agyagmodellt a "vitorlás hajó tán legkorábbi modelljének" nevezték. (Lloyd 1948). A legrégibb sumír temetők árasztották az ezüst, réz és agyag csónakmodelleket. Feliratokból tudjuk, hogy a sumírok több évig tartó hajóutakat tettek, hogy templomaiknak megszerezzék távoli földek luxuscikkeit. A csónakhoz vitorlavásznat szőttek a templomok magasan szervezett műhelyeiben.

Ha elfogadjuk azt a véleményt, hogy a tett szülője a gondolat, akkor emlékeznünk kell, ha a repülésről beszélünk, hogy az ember szárnyakkal való felemelkedését először Etana ősi története mesélte el egy táblán és számtalan pecséthenger faragásán ábrázolták, melyek némelyike az akkád korba nyúlt. Etana jó pásztor volt, aki mikor nyáját és feleségét a terméketlenség sújtotta, elment felkutatni az élet forrásának növényét. Felült egy sasra, és a levegőbe emelkedett, de célja közelében visszazuhant a földre. Ez a legenda az emberi repülés első ismert meséje.

Öltözködés     _Fel a tartalomhoz    22

Valószínűleg a bőr a legfőbb anyag amiből a sumírok a legrégibb időkben ruházatukat készítették, amikor hűvösebb hegyvidéken laktak. Birkabőrrel védték magukat a széltől és talán az ősi hagyomány él tovább a Gudea és Ur-Ningirsu hercegek által viselt birkabőr sapkákban.

A szobrászat átmentette az utókornak a kisbárányok korai fejfedőkön gondosan kifaragott fürtjeit, melyekből sok későbbi forma fejlődött ki.

Ezeknek a báránybőr sapkáknak ősi, eredeti változatlan formáját egyes eurázsiai népek még ma is viselik, akik örökölték vagy kölcsönözték a sumír civilizáció szokásait. Heuzey (1888) ezt a sapkát az egyik jelentős sumír találmánynak nevezi.

Úgy látszik, hogy a hadinépek amikor harcba indultak, pettyes leopárdbőrből készült különleges kabátot viseltek. Ez a katonaruha világosan látható az Úr-i zászlón. Talán bőrt használtak az ősi szoknyákhoz, övekhez, fejfedőkhöz és lábbelikhez.

A bőr az ezredek során elporlad, de fennmaradt sok bőrtárgyra vonatkozó írott szöveg. A mesterembereket soroló listákon gyakran említik a bőrdíszműveseket, mint pl. Dr. Anna Schneider a sumír templomvárosról írott könyvének hosszú listáján (1920). Templomokba szánt királyszobrok a szabálynak megfelelően a vallási alázat miatt mezítlábasok, de pecséthengereken a cipő esetenként jelen van.

A gyapjút, a másik állati terméket bizonyára használták a sumírok: Sok utalást ismerünk a gyapjú nyírására, szállítására, eladására, vagy templomoknak való átadására, ahol munkáscsoportok végezték a fonási és szövést. A gyógyító mágikus szövegek mesélnek a szerelem istennő Inanna hajadonjairól, akik "fekete, fehér és vegyes gyapjúból csodálatos történeteket szőttek". Ilyen történeteket a "betegségek megkötésére is használtak."

A gyapjút színezték. Magasrangú hölgyek, ünnepi alkalmakkor élénk vörös gyapjú kabátot viseltek, melyeknek apró, porrá vált töredékei fennmaradtak a sírokban. Mindamellett ismerték a vásznat is és minden okunk megvan arra, hogy azt higgyük: Mezopotámia forró éghajlatán a vászon volt a mindennapi viselet. Templomi feljegyzések említenek közönséges, szegett és pompás vásznat. A férfiak egyszerű, szoknyaféle ruhadarabját, mely a testet az öv felett szabadon hagyta, az Úr-i zászló felszabadult ünneplői viselték. Az asszonyok testét majdnem mindig teljesen fedik a fodros szoknyák és bojtos sálak. A fonás és szövés technikájának hosszú fejlődése kellett hogy megelőzze ezeket a finom textíliákat.

Az emberiség legelső textíliáit talán vízinövényekből készítették. Minden gyerek, aki a mocsarak növényeihez hozzáfér, elkezdi azokat pliszírozni és szövögetni. Ez a kezdetleges technika fejlődött azután a gyapjú, kender és vászon szövésének, sodrásának későbbi formájává. A szövőszéket már a korai Al-Ubaid-i kultúrában ismerték, ahogy azt a fennmaradt kősúlyok mutatják. A királysírok idején a szövés, festés és varrás művészete már teljesen kifejlődött. Az udvarhölgyek némelyike bonyolult ujjas kabátokban ment a halálba. A szövés ősi művészetéből gyönyörű nagy sálak maradtak fenn Mezopotámiában. A klasszikus irodalomban találunk erre utalásokat. A görögök kaunakes-nek nevezték ezeket. Amikor a sumírok eltűntek, fejlett textilművészetük, mely besugározta a környező területeket, látszólag sok helyen új életre kelt. A főfonó, Arachne legendája, melyet Lydiához lehet kötni, jelzi, hogy a görögök abból az irányból tanulták ezt a művészetet.

Arachne, a Colophon-i Idmon leánya, a mitológia szerint olyan gyakorlott volt a szövésben, hogy versenyre merte hívni Athéne istennőt. Arachne győzött, de a csalódott, dühös Athéne pókká változtatta.

A Mezopotámia lakói által készített legkezdetlegesebb textíliák, az ősi gyékényfonatok és kosarak is változatlan mintákkal maradtak fenn, a sumírok ottléte alatt és még távozásuk után is. A gyékényfonatokat a szegények testének becsavarásához használták, az egyszerű temetéseknél. Woolley 1950) írja: "Meglepő, hogy a talajban, ahol sok maradandónak tűnő dolog telesen elporlad, a törékeny gyékény fonat, bár minden anyagát elveszítette és egy lélegzettel el lehet fújni, mégis megtartja megjelenését és textúráját és óvatosan lefotózva fényképe úgy néz ki, mint az eredeti, amelyik már 4500 éve elporladt."

Hangszerek     _Fel a tartalomhoz    23

A zenének, mint a táncnak is szertartási jellege volt Sumír korai napjaiban. A hárfa és a cintányérok csengése, a sumír templomokban az ima kántálását kísérték. A kis hárfa illett a királynő magánkápolnájához. A királysírokban felfedezett csodálatos arany és ezüst hárfákat a hivatalos szertartásokon használták. A Shubad idejéből való cintányérok (ca Kr.e. 2500) sima fém darabok voltak, egyenesek, vagy szem alakúak, ezeket a táncosok ritmusra ütötték. A kis fémtárgyak a skorpió ember mögött táncoló kecskegida kezeiben láthatóak (41. ábra); vagy a cintányér játékos kezében, a főpapnő egyik arany pecséthengerén, akit nemrégen felfedezett kupolás boltív alá temettek; ugyancsak a Kish-i berakásos plakett egyik zenésznőjének kezében is ez látható. Különlegességként a múzeumnak van két ilyen réz lapja, amit 30 évvel ezelőtt hoztak Fara-ból melyek nagy valószínűséggel Shuba királynő korából való sumír cintányérok. Hajlítottak, 35 cm hosszúak és 4 cm szélesek a nagyobb végükön (Legrain, 1925).

A nagydob, amit a sumír kőfaragók gyakran ábrázolnak, szintén a szertartási zene hangszere kellett hogy legyen; a későbbi szövegek gonosz lélekről beszélnek, akit a dob hangjával űztek el.

Kiengira "nádak szent földje" volt Sumír eredeti neve. A nádvidék a nádsíp természetes hazája lehetne. Nem tudunk nádsípról, ami túlélte volna az eltemetés évezredeit, de a Pennsylvania Egyetem birtokában van egy pár finom ezüst síp, amit néha "kettős oboának" is neveznek (II. tábla 3. ábra).

Ugyanez a múzeum további két csodálatos sumír hárfa, lant és e kettő keverékének is büszke tulajdonosa. Woolley ( 1950), aki ezek közül sokat Urban talált, így írja le őket: az egyik hárfa a legcsodálatosabb, amit valaha találtunk; hangládáját vörös, fehér és kék mozaik szegélyezte, a két függőleges részt kagylóval, lápis lazulival és vörös kővel rakták ki, széles arany szalagokkal elválasztott zónákra osztva, a keresztrúd félig sima fa, félig ezüsttel bevont állatjelenetekkel vésett kagylóplakettek díszítik az első oldalt és ezek felett nyúlik ki egy szakállas bika nehéz aranyból kidolgozott pompás feje (10. tábla 1. ábra)

Ugyanott egy másik lant is volt, csupa ezüstből, tehén fejjel, a harmadik szarvassal és a negyedik két szarvassal. Woolley kíváncsi volt, vajon a hangszerek "különfélék voltak-e; a bika a basszus, a tehén a tenor és a szarvas talán az alt megjelölésére? Hogy egy sírban négy lantot találtunk a harmónia rendszerét sejteti, mely e korai időben nagyon nagy érdekesség lenne a zenetörténet számára."

Hangszereket ábrázoló sumír sztélék és egyéb kőtöredékek találhatók Christian (1940) Altertumskunde-jának 426. tábláján. Harangok, kereplők, sistrumok valamint az egyszerű és kifinomult hangszerek nagy változatossága található benne.

Az Oxford Zenetörténet (Buck 1929) a görög zene fejezetével kezdődik, amit a "héberek zenéje" követ, mint második fejezet. Ezekben és a továbbiakban elismerik, hogy az egész görög zene Kis Ázsiából ered és a görögök és héberek jellegzetes és ünnepelt hangszerei ezeket a népeket jóval megelőző korokból származnak. De ezeket a tényeket csak lábjegyzetekben említik

Azután olvasunk a sumír kithara-ról, amit egy Tello-ból származó domborművön ábrázoltak és amely most a Louvre Sarzec termében található; "ahogy ábrázolták, ez a kithara kézművesség és elméleti tudás magas színvonaláról tanúskodik."

Ugyanez a fonás a lant távoli eredetéről szólva a család legkisebb tagját a tamburát említi, melyet az előbb idézett egykori dombormű ábrázol, szintén Gudea az ősi Lagash sumír uralkodójának palotájából. Hozzá tehetjük, hogy Donald E. Mc Cown 1952-ben Nippurban kiásott egy agyagtáblácskát, lantot tartó ember alakjával.

A fennmaradt hangszerek száma és változatossága, valamint a különféle típusú dalokat említő ékiratos dokumentumok a Kr. e. 3. és 2. évezred közötti sumír városok meglehetősen magas zenekultúrájáról tanúskodnak. Az ember kíváncsi, vajon a tudomány valaha eljut-e addig a pontig, hogy rekonstruálja és felélessze a sumírok zenéjét? F. W. Galpin (1937) tett erre egy bátor kísérletet.

Befejezés     _Fel a tartalomhoz      24

Építészettől a zenéig napjaink minden művészete és kézművessége bizonyos mértékig lekötelezettje az ősi sumír mestereknek. A technika területén elért sumír eredményeket röviden bemutató tanulmány messze nem merítette ki a témát, s ez még csak nem is volt célja. Mégsem tudjuk befejezni ezt az ismertetést az emberi tevékenység két fontos ágának említése nélkül, melyektől a technikai tudás elválaszthatatlan: a gyógyítás tudománya és művészete. Többé-kevésbé határozottan állították és túlságosan gyakran ismételték, hogy a klasszikus ókort megelőző emberi közösségek a hitvány fekete mágia és babonák sötétségében éltek. Ez nem igazságos kép; természetesen volt fejlődés az emberi tudásban, de az lassú átalakulás volt és nincs éles határvonal a korai nyugat-ázsiai és a későbbi keleteurópai bölcsességek között.

E nagyon régi mágusok világára vetett közelebbi pillantás kizárja, hogy varázslatuk a ma tudósoknak nevezett emberek által gondosan összegyűjtött és továbbított megfigyelések összességén alapult volna. A mágusok egész generációi figyelték az időjárás tényeit, a csillagok járását, az évszakok változását, a növényekkel, állatokkal és emberekkel kapcsolatos jelenségeket és egyesítették megfigyeléseiket.

A mágus az az ember volt, aki megfigyelte a tényt, vagy titkos tanításban kapta az információt, hogy amikor a Nap korongja a Bak csillagkép szarvai között kel fel, az a tél végét jelenti. A Nap ereje visszatér, a napok hosszabbodnak és a rosszhangulatú embereknek elmondhatja az érkező tavasz jó hírét, a tél kínjainak végét.

Az időjárás-változást előre jelezni képes férfiak és nők akik mindig oly fontosak voltak az egyszerű embereknek - voltak az első tudósok; tudásuk hatalmat adott nekik és paphercegi rangra emelte őket. E hatalom forrása sokáig az égitestek és más természeti jelenségek - melyek - pl. bárd, vésők, fűrész, ár, fúró és sok egyéb - de a mai nyugati tudósok számára megalkották a tudományos munka alapvető, elvont eszközeit és fogalmait. Korai sumír táblák halak, madarak, háziállatok és növények felsorolásait tartalmazzák, melyet az ősi írók megfigyeltek és csoportosítottak. Az általuk kialakított kategóriák fektették le a tudomány azon ágainak alapját, mint az állattan és növénytan. A matematikai alapműveletek, beleértve az algebrát is, valamint mértékrendszerünk szintén a sumírok hagyatéka. Megtanítottak bennünket a hosszúság, súly és területmérésre, a láb, font és a hektár használatával. Kifejlesztették a hatvanas alapú számrendszert, felosztották a kört 360°-ra, a napot órákra és az órát 60 percre. A táblák azt mutatják, hogy a sumerok sokkal előbb használták az Euklidesznek és Pithagorásznak tulajdonított tételeket, mint ahogy ezek a görögök megszülettek. A csodálatos részletek gazdagsága végett az olvasó forduljon a fejezetet követő bibliográfiához, ami technikai okokból nem lehet teljes, de sok felsorolt könyv további utalást tartalmaz a témában való további könyvekre és folyóiratokra.

A sumír természet és gondolat nem vonz egyformán minden mai érdeklődőt, s a balsejtelmekről és más ésszerűtlen elemekről való primitív elmélkedés nyilvánvalóan elfogadhatatlan. De ezekkel vegyesen végtelen értékek szerepelnek, melyeket el kell ismerni. A sumír gondolkodás kövezte ki a modern ember útját, hogy még mindig rejtélyes világát megismerje.

A SZKÍTÁKRÓL  _Fel a tartalomhoz    25

Heteken át hatalmas tömeg bolyongott a "New York-i Metropolitan Museum kiállítási termében. A szkíták aranykincseit bámulták.

Ez a kiállítás nemsokára Los Angelesben is látható lesz. Gondolom, hogy ottani magyar barátaim mind szerét fogják ejteni annak, hogy megnézzék. Érdemes ezért külön erőfeszítést is tenniük az elfoglalt amerikai magyaroknak, mert ilyen látványban aligha lesz részük sok-sok évig. A kincs jelenlegi tulajdonosa ugyanis Oroszország.

A tárgyak nagyobb része egyszerű sírrablásból került az orosz magánemberek kezébe, akiktől már Nagy Péter cár elkövetelte és kincstárába szállíttatta őket.

A kincs jelentős része közvetlenül a szovjet-orosz régészek szakszerű és bravúros ásatásaiból származik.

A szovjet amerikai kultúrcsere akciója során elsősorban a szkíta kincseket kérte kölcsön az Egyesült Államok megbízottja Thomas Hoving, a Metropolitan Museum of Art igazgatója.

Miért éppen ezeket? Egyszerű a válasz, írja Hoving a kiállítás katalógusában bevezetőjében. Ezek a tárgyak unikumok. Ő bejárt sok múzeumot, látott sok kincset, egyiptomit, görögöt, középkorit, sőt újkori uralkodók mesés kincseit is, de mindezekből egy sem éri utol szépség, mesterségbeli tudás és erő dolgában a szittyák csodálatos holmijait.

Elmondja azután Hoving hogy a szkítákról és elődeikről keveset tudunk, írást nem hagytak ránk. Kortársuk a görög Herodotos, a történetírás atyja írt egy könyvet róluk, melyet erős kritikával lehet csak olvasni, mert sok benne a teljességgel hihetetlen, meseszerű és egymásnak ellentmondó adat. Herodotos mint minden görög, megvetéssel ír minden idegenről. A szkíták szerinte, nomád barbárok. De Hoving megjegyzi, hogy még ha aranytárgyaik egy részét görög míveseknél is csináltatták, elsőrangú ízlésű műgyűjtőknek kellett lenniük Valóban így is van, a szkíta kiállítás tárgyai egészen magas rangú műveltség tanúvallomásai.

A magyar látogató elmegy a kiállításra, megszédül a szépségektől és eszébe jut a gyerekkorában hallott induló: "Szittya vitézek, a harc riadalma ne rettegtessen benneteket."

Hiszen a magyarságban egészen a mi generációnkig tartotta magát a szittya (Scytha) eredet tudata, amiről régi krónikásaink írtak. Ezek után pedig kapja a magyar látogató az egyik hideg zuhanyt a másik után. Minden felirat a tárgyakon, tájékoztatás a falakon, megjegyzés a katalógusban úgy van megszerkesztve, hogy kizárja a szkíta-magyar rokonságot.

Egyetlen kivétel a katalógusban a Plate 21-hez adott rövid magyarázat: a harcos fejét egy nő ölébe hajtja: e szokás emléke él a magyar népballadában. Molnár Anna balladájáról van szó, ahol az Ajgo Márton "fejébe néz" (olyan népszokás, amivel nem dicsekedhetünk).

A legszebb, szkítákat ábrázoló aranytárgyakról azt olvassuk, hogy azokat görög aranymívesek készítették.

No, de miért van ez így? A középkorban, sőt az újkor elején is, minden tudományos tekintély egész Európában belenyugodott, hogy a magyarok a Herodotos által leírt barbár nomád szkíták utódai, - a bibliai Góg és Magóg átkozott népei voltak az őseik. Az orosz cárok által összeszedett szkíta kincsek híre azonban lassan átszivárgott a nyugati országokba és meggyőzte az értelmesebb embereket arról, hogy az a nép, amely ezeket a műveket létrehívta, nem lehetett barbár, sőt nagyon tehetséges kellett hogy legyen. A szkíták kívánatossá lettek mint rokonok, elsősorban a szlávok számára, akik nem voltak fémművesek, tehát szükségük van fémműves elődökre, akikre büszkék lehetnek.

Az európai tudomány tehát rövid idő alatt kitúrta a magyarságot a szittya örökségből a dicsőséges indoeurópai (indogermán) népek családja javára. Ehhez még segítettek a magyar történetírók, akiknek sikerült megtalálni a nyugati krónikákat, amelyekből a mi régi krónikásaink kimásolták Scythia leírását. Ebből azt a következtetést vonták le szinte hihetetlenül hamisan a mi történetíróink, hogy a szittya eredet tudata nem volt ősi, azt a krónikások találták ki. Ez nincs szükségszerűen így, de a szittya eredet tanát a múlt századi Nagy Géza után már senki sem merte védelmezni. Történelmünk sok más értékével együtt a szittyák is Csáky szalmája lettek, elkaparintották tőlünk. Ezt teszi a jelenlegi kiállítás is.

Olvassuk, hogy a szittyák valószínűleg Szibériából származtak, továbbá azt a határozott állítást, hogy iráni nyelvet beszéltek ... Ezt mondja nekünk Farkas Anna, aki Brooklyn College tanárnője, a katalógus előszavában. Nem szereti ezeket a barbár nomádokat, akiknek fejedelmei, szerinte "extravagáns" fényűzéssel temetkeztek. Azt írja, hogy a szkítaság egy volt a sok nomád csoport közül, melyek a sztyeppéken éltek és az állatalakos művészet nem egy csoporté volt, hanem valamennyié.

Erre azt kell mondanunk, hogy a szibériai származás lehetséges, de olyan távoli őskorból, amelyben Szibéria meleg volt és talán a legtöbb nép őshazája volt. Az "iráni nyelv" vágyálom. Adataink gyérek és nem az irániságot bizonyítják. Ami pedig a szittya művészetet illeti, annak fő motívuma az állatküzdelem. A jó állatot, a szarvasmarhát, vagy a lovat, de leginkább a szarvast, megtámadják a gonosz állatok, az oroszlán, párduc, sas, griff. A jó és a rossz őrök, tragikus küzdelme ez. Ezt a motívumot a szkíta aranyművesek Mezopotámiából hozták, ahol megvan igen sok változatban, már a régi Sumír időkben is.

A szkíta aranyművesség egyenes őse a rendkívül magas színvonalú sumír ötvösség. Nézzük meg Sir Leonard Woolley könyveiben a sumír ékszereket és azt a csodálatos arany sisakot, melyet sumír mester készített Ur városában Kr. e. 3000. év körül, amikor a görög nemzet és művészet még nem létezett. A szkíta művészet nem Kelet-Ázsiából jött a Kaukázus vidékre, hanem megfordítva és amelyik pusztai nép átvette az állatküzdelem motívumot, annak mesterei a szkíták, vagy elődeik, a preszkíták voltak. A kiállítás katalógusában Boris Piotrovszky erősen hangsúlyozza, hogy a szkíta művészet eredete nem a közel-kelet. Nem mondja meg, hogy a közel-keleti eredetet kétségtelennek tartotta Rene Grousset a steppei népek kultúrájának nagy francia szakembere, elsősorban a Zawiyehben talált tárgyak alapján. Csak annyit mond Piotrovszky, hogy Zawiyeh dátuma a Kr. e. VI. század és hogy újabb szkíta leletek is vannak a steppékről, melyeket VII. századinak jeleztek. De semmit sem mond a luristáni bronzokról, melyek Kr. e. 1000 és 800. között kerültek a földbe és átmenetet képeztek a mezopotámiai és a szkíta műveltség között.

Tehát kedves barátaim, nézzétek meg a szkíta kiállítást és hallgassátok meg a tárgyak beszédét. Hallgassátok meg a görög Herodotost és az amerikai katalógus íróit. A tárgyaknak hihettek, az írók mondanivalóit rostáljátok meg, mert azok mögött érdekek, indulatok és hiúságok vannak - nemcsak tiszta tudomány. Ne vegyük rossz néven, bennünk is van ilyesmi, ez emberi dolog. De ne hagyjuk magunkat félrevezetni. A szkíta-magyar rokonság ügyében idézem legnagyobb élő régészünk, László Gyula szövegét, akit különösen becsülök, mert tudományán felül józan magyar esze is van. Neki hihetünk.

"Mai történetíróink kivétel nélkül mind elvetik a magyarság szkíta származásának gondolatát mondván, hogy Anonymus Schythia leírását nyugati krónikások szövegéből másolta ki... a magunk részéről - a romantikát mellőzve -, mégsem vetnők el a szkíta és hun ősök kérdését. Mert igaz ugyan, hogy Anonymus... másolt... de nyilván nem tette volna, ha a magyar gondolkozásban nem élt volna a szkíta ősök hite. Könnyen meglehet, hogy ez éppen magyar forrásból jutott el Nyugatra." (Vértesszőlőstől Pusztaszerig. Gondolat, Budapest 1974. 99-101 oldal.)

SAROLT.  _Fel a tartalomhoz     26

A magyar történetírás legrégebbi forrásai néhány éles, jellemző mondattal világítják meg azt a nőalakot, aki asszonyaink közül talán a legtöbb joggal tarthat számot a késő utódok érdeklődésére. Ez Sarolt, Szent István édesanyja. Nemzedékek, melyek közel ezer év pazarlása után, fájó érzéssel próbálják összekeresgélni ősi kultúránk, nemzeti életformánk maradék morzsáit, Sarolt alakjában megtalálhatják annak a magyarságnak női eszményét, melyet még nem alakított át idegen fajok életszemlélete, amelynek még nem voltak idegen gondolatrendszerekből kölcsönzött értékítéletei.

Sarolt sajátságosan magyar jelenség, erős emberasszony, bölcs államasszony, akinek ereje és bölcsessége az ősi magna materek jellemvonása.

Ott áll történelmünk kezdetén, vele alkonyul a pogány világ és vele kezdődik a magyar kereszténység.

Sarolt elsőszülött leánya volt Gyula vezérnek, aki Erdélyben a fekete magyarok felett uralkodott.

Querfurti Bruno írásaiból tudjuk, hogy még Szent István idejében is erősen megkülönböztették a magyarság két alkotó elemét, az ország nyugati részeiben letelepült fehér és a fekete keleti ugorokat. Két, szoros szövetségben élő rokon nép, mégis két külön nép voltak, és a magyar politikának első problémái közé tartozhatott a kérdés, hogyan lehetne a kettőt eggyé kovácsolni.

Gyuláról tudjuk, hogy megjárta Bizáncot, a középkori kultúra ragyogó székhelyét, összeköttetésben volt a virágzó, ez időben magas műveltségű török-bolgár birodalommal, ahol fel is vette a keresztséget. A maga korában rendkívüli széles látókörű, nagytapasztalatú államférfi lehetett, aki már látta, hogy a fehér és fekete magyarok összeolvasztása egységes nemzetté, erejűk egyesítése egy uralkodó alatt, nagy hatalommá tenné a magyarságot.

A nagy elgondolás szempontjából talán szerencsés véletlen volt, hogy Gyulának nem volt fia. Sarolt fiú-leány volt. Gyula örökének reá kellett szállnia. A fehér magyarok leendő ura, Géza éppen megfelelő korban lévén, kézenfekvő volt a két nép egyesítésének gondolata egy bölcsen szerzett házasság útján. Az elsőszülött leány feladata lett, hogy segítsen megvalósítani apja elgondolását, az egységes és keresztény magyar birodalmat. De nem tehette volna ezt, ha nem lett volna maga is a nemzet lelkéből lelkezett, ízig-vérig a régi magyar nőideálnak megfelelő asszony.

A vezérek korának hiányos történelmi forrásait hiába vallatjuk nőnevelési adatokért, de feltehetjük, hogy Sarolt neveltetése átmenet volt a mód között, melyben egy szabad keleti lovas nép törzsfőnökének leánya és egy trónra szánt bizánci hercegnő nevelkedett abban az időben.

Bizonyos, hogy már születésekor két világ hajlott feléje, az ősi pogány kultúra és az új keresztény szellemvilága. Valószínű, hogy megkeresztelték. De bizonyos, hogy törzse asszonyai megtartották születésekor a másik szertartást is. Összegyűltek férfi szemektől távol és bort öntve a serlegbe, azt a legöregebb asszony felajánlotta a pogány Nagy-boldogasszonynak, ahogy azt ma is megteszik a szegedkörnyéki asszonyok. Mert ha elmaradt volna ez az áldozat, az újszülöttet nem vette volna gondjába mind a hét Boldogasszony, nem őrizték volna meg a gonosz Szépasszony által hozott veszedelemtől, nem adott volna neki a Nagyboldogasszony boldog és termékeny asszonyi életet. Pedig bizonyos, hogy törzse öregasszonyai ezt kívánták számára biztosítani.

A vezér gyermeke már pici korában felcicomázott és kényeztetett csöpp bálvány lehetett, akinek első bizonytalan lépteit derűs szeretettel nézték az öreg harcosok és fiatal leventék.

Valószínű, hogy járni és lovagolni körülbelül egy időben tanult meg az apró hercegnő. Igazi lovasnépnek nemcsak a férfiai lovasok: a magyar nő is éppúgy lóra termett, mint a magyar férfi. A honfoglalás és a vezérek korabeli sírokban számtalanszor találják a régészek a női csontok és női ékszerek mellett a halottal együtt eltemetett lófejet, mert a nő halálakor is leölték kedves lovát.

De vajon mi lehetett a serdülő leány időtöltése, szórakozása?

A szövéssel, fonással, kenyérmagőrléssel foglalkozó szolgálókat bizonyára el-elnézegette Sarolt, de alig hihető, hogy maga is közéjük ült volna. Inkább úgy képzelhetjük el, amint a vének beszédét hallgatja az ország és világ dolgairól. Ha pedig kedve támad, lóra kap és kergeti a vadat naphosszat a hatalmas őserdőkben, korra és rangra hozzáillő leányok és legények társaságában.

Kétségtelen, hogy korán megtanulta Sarolt az íj és nyíl használatát, valószínűleg a kardét is. Szükséges volt ez egyrészt a vadászathoz; másrészt a bizonytalan közviszonyokra való tekintettel. Kellett, hogy a nő is tudja védeni magát, különösen a fejedelemasszony

A levegő, a napfény, a szabad mozgás nevelhették Saroltot azzá a rendkívül szép fiatal nővé, akinek szépségéről még a róla ellenszenvvel nyilatkozó külföldi források is tanúságot tesznek.

Nem lehetetlen, hogy ismerte és használta a finom bizánci parfümöket, szépítő szereket is, mindenesetre módjában állt, hogy megtegye. Valószínűbb azonban, hogy használta a leghatásosabb szépítő szert, a tiszta vizet. A mosdás és fürdés kultúrája ugyanis lényegesen fejlettebb volt a magyaroknál, mint más népeknél. Erre mutat, hogy a bizánci udvari ceremóniakönyvek a hordozható fürdőt, melyet a császár táborozáskor használt, "magyar fürdő" néven emlegetik.

Nemcsak testi, hanem lelki tulajdonságok terén is kivált Sarolt. Szellemi képességei, melyeket apjától örökölt, kétségkívül nagyok voltak. Bizáncban ezidőtájt a hercegnők már komoly oktatásban részesültek. Voltak közöttük nagy számmal irodalmat pártoló, irodalommal, történetírással, teológiával foglalkozó hölgyek. Voltak, akik egy-egy császár mellett titkári teendőket végezve, részt vettek-a birodalom adminisztrálásában. Mégis nem látszik valószínűnek, hogy Sarolt műveltsége ilyen természetű lett volna.

Bizonyára részesült valamelyes vallásoktatásban, de ez nem hatotta át érzésvilágát. A körülötte élő nép ősi hagyományai közelebb állhattak fiatal szívéhez, mint a bolgár papok beszéde a megfeszített Istenről. Sarolt bizonyára meghallgatta a papokat és elhitte hogy igazuk van, de azért tovább hitte azt is, amit a pogány varázslók, javasok, nagytudományú öregasszonyok beszédéből összeszedett.

Ami igazán érdekelte, az nyilván, közügy volt, az ország és az uralom dolga; a családja mestersége. Apja környezetében látnia kellett, hogyan intéződik egy ország vezetése, mik a célok, feladatok, nehézségek és megoldások. Sarolt gyakorlati politikát tanult és idővel annak mestere lett.

Nem tudjuk, volt-e Gézának és Saroltnak beleszólásuk saját házasságkötésük dolgába. Az idők szokásait ismerve, azt kell hinnünk, hogy nem. A házasságot a szülők szerezték. Régen megbeszélt dolog lehetett Gyula és Taksony között, hogy amikor Sarolt eléri az asszonykort, ami ebben az időben a 12-13 éves kor volt, megtörténik a házasság.

A frigy szerencsésnek bizonyult. Saroltnak tetszett Géza férfias erélye, még ha néha erőszakossággá fajult is. Tehetsége, hatalmi ambíciói éreztették Sarolttal, hogy méltó párra talált. Az ifjú fejedelem pedig boldogan láthatta, hogy felesége nemcsak szép, szerelmes asszony, hanem ezenfelül valódi szövetséges és uralkodó társ, akinek ereje az övét megkettőzteti. A két fejedelmi lélek megértette egymást és igyekezett, hogy egységes, gazdag, erős országot adhassanak fiuknak, aki már minden magyarok ura lesz.

Géza és Sarolt elérkezettnek látták az időt, hogy népükkel felvétessék a kereszténységet. Az államérdek bölcs felismerése láttatta be velük, hogy pogány nép nem maradhat meg a keresztény Európa közepén.

A krónikás nem mondhat nagyobb dicséretet Saroltról, mint mikor a nőuralomnak szóló rosszallással megállapítja, hogy Géza politikáját ő irányította. "Az egész országot hatalmában tartotta, férjét és ami férjéé volt ő kormányozta", írja querfurti Bruno, aki személyesen ismerte Géza és Sarolt udvarát.

Ez az idegen krónikásoknál vissza - visszatérő csodálkozó rosszallás hangja. Merseburgi Thietmár egyenesen durván támad Sarolt ellen és azt mondja, hogy "módfelett ivott, katonamódon lovagolt és egyszer egy férfit, szertelen haragra gerjedve maga megölt. Jobb lenne, ha mocskos kezeivel az orsót forgatná és bolond eszét türelemmel fékezné."

Ez az utóbbi tudósítás nem hiteles. Thietmár Saroltot nem ismerte, csak hírét hallotta nyilván szláv, vagy német emberektől. Nemzeti hagyományaink Sarolt alakját, mint szép, jó, erős asszonyét őrzik. Csak idegen szemlélők, kik a nemzet lelkét és hagyományait nem érthették, voltak hajlandók Gézát - ki feleségének annyi szabadságot enged - az asszony rabjának látni, Szent István anyját pedig részeges, elférfiasodott szörnyetegnek.

Gézáról tudjuk, mert műve hirdeti, hogy bölcs ember és talpig férfi volt. Saroltnak pedig egész asszonynak kellett lennie. Elhisszük róla, hogy katonamódra ülte meg a lovat és úgy járta az országot, melyet egyébként nehezen ismerhetett és érthetett volna meg. Elhisszük, hogy bort ivott, mint nem egy magyar asszony, de biztosra vesszük, hogy ennek a méltóságára büszke fejedelmi asszonynak soha nem ártott meg az ital.

Elhisszük, hogy egyszer, valami nagyon súlyos ok miatt felindulva, saját kezűleg leütött egy embert, ami mellesleg azt mutatja, hogy volt benne személyes bátorság. De nem szabad elfelednünk, hogy a tizedik században vagyunk, a központi hatalom egységbe szilárdításának időszakában, mikor a lázadással szemben a fejedelem, vagy fejedelemasszony csak rögtöni megtorlással tud tekintélyt tartani.

A kereszténységgel vegyes pogányság, melyet a hittérítők Géza és Sarolt szemére vetnek, volt az egyetlen mód arra, hogy ez a nyakas nép elfogadja az új tant. Ha már Géza erőszakolja a kereszténységet, ezt csirájában elfojtotta volna nálunk a pogánylázadás. Itt a helyes eljárás éppen Géza fejedelem és Sarolt asszony eljárása volt. Ismeretes, mikor Saroltnak szemére vetették, hogy férje sem keresztény, sem pogány, hogy két istent imád, Sarolt azt válaszolta: A fejedelem elég gazdag hozzá, hogy két istennek áldozhasson.

Bölcs, erős asszonynak kellett lennie. Bizonyos hogy befolyásolta Géza politikáját, ezt az erélyes, szerencsés, összeolvasztó, egységes nemzeti politikát.

Géza halála után Koppány követelte magának az országot és Sarolt kezét. Ha Sarolt nem lett volna több, mint korának hatalom- és élvsóvár bizánci császárnői, akkor ezeknek bevált módszerével Koppány felesége lesz és őt segítette volna uralomra. Sarolt hűséges magyar asszony volt, ki hű maradt nemcsak Géza emlékéhez, de mindenek előtt a nagy politikai elgondolásához, az egységes keresztény birodalom eszméjéhez. Nem lett Koppány felesége.

Merseburgi Thietmárral szemben bebizonyította a történelem, hogy nagy kár lett volna Sarolt fejedelemasszonynak az orsót forgatnia, elszakadó szálakat szőnie-fonnia. Az ő erős és áldott keze, amit bölcs tanáccsal, asszonyi megértéssel szőtt, az tartott ezer évig.

Nagy volt, mint feleség és anya, mint ember és mint államasszony. Alakja nemcsak egy kiforrásban levő fiatal lovas nemzet ideálja lehetett, de ezer év után is változatlan tisztelettel fordulhat feléje emlékezésünk.

TELEKI BLANKA GRÓFNŐ  _Fel a tartalomhoz     27

A bérces Erdélyben született gróf Teleki Blanka. Atyja nagyeszű, klasszikus műveltségű; de különc természetű főúr; anyja Brunswick grófnő volt, testvére annak a minden szépért és jóért lelkesülő Brunswick Teréznek, akinek nevéhez az első magyar kisded-óvóintézetek létesítése fűződik. Brunswick Teréz a kisdedóvák csírájából akarta kifejleszteni a magyar nőnevelést, de kora nehéz viszonyai között csak az első lépést tudta, megtenni. Eszméit a megvalósítás felé húga, Teleki Blanka vitte tovább.

A fiatal leánynak a képzőművészetekhez volt tehetsége, szépen rajzolt, festett, mintázott. Nagynénjével együtt ment egy - abban az időben még merész vállalkozásnak számító - európai tanulmányútra. Bejárták Német és Franciaországot, Svájcot, ahol Brunswick Terézt mindenütt a nevelőintézetek, Blankát a képtárak érdekelték, míg a társaság harmadik tagja, Blanka húga, egy fiatal francia ábrándos szemeit látta maga előtt. Ő lett De Gerandoné - a kiváló erdélyi pedagóga, De Gerando Antonim anyja.

Teleki Blanka grófnő a magyar reformkor forrongásai idején megérezte, hogy kritikus időkben a tehetség nem vonulhat el a művészet elefántcsonttornyába. Cselekedni kívánt és valószínűleg nénje hatása alatt, - úgy látta, hogy a teendők sorrendjében a nevelés az első. Ő tehát nevelőintézetet nyitott fiatal leányok számára. Lővey Klárát vette maga mellé segítőtársnak és vele együtt nagy gonddal formálgatta a reá bízott fiatal lányok lelkét. A történelem tanítását Vasváry Pálra bízta, az ifjúság egyik vezér alakjára. Nyíltan rokonszenvezett a nemzeti törekvésekkel, de túlzásba nem esett. 1848 márciusában, mikor az ifjú Jókait elragadta a forradalmi láz és vezércikkben szólította fel a nőket láncaik lerázására, gróf Teleki Blanka higgadt írásban felelt, melynek tartalma címében van: "Előbb reform, aztán nőemancipáció". Először emberségre való nevelést kell adni a nőknek hirdette, - csak azután lehet rájuk bízni nemzeti feladatokat.

Intézete sajnos csak két évig működhetett, akkor elsodorta a szabadságharc vihara. A leányokat haza kellett küldeni, a tanárok bevonultak katonának. Gróf Teleki Blanka a nagyváradi hadikórházban ápolta a sebesülteket, majd mikor minden elveszett, családja ősi birtokára vonult, Pálfalvára. Innen idézte maga elé a Pesten működő hadbíróság.

Hogy lelkét megtörjék, teljes fél esztendeig tartották ablaktalan, vaksötét börtönben, nyomorult fekhelyen, hitvány élelemmel. Addig egyszer sem hallgatták ki. Csak hat hónap múlva hallotta meg, hogy azzal vádolják: az ő intézetéből indult ki az egész 1848-as magyar szabadságharc. Halálos ítéletet kértek fejére. Mégis oly feltűnően hiányoztak a bizonyítékok, hogy a hadbíróság nem tudott halálos ítéletet hozni. "Csak" tíz évi láncban töltendő várfogságra ítélték. Kufstein várába vitték, hűséges társnőjével, Lővey Klárával együtt. Ott szenvedtek hosszú éveken át. De célját nem tudta elérni az elnyomó hatalom: Teleki Blankának csak teste ment tönkre, büszke lelke soha nem tört meg. Ismételten tanácsolták neki jóakaratú emberek, hogy kérjen kegyelmet - nem tette. A nagy nevelőnő tovább nevelt ragyogó példájával, melynek kincse ma is mindnyájunké, árát egyedül ő maga adta meg. Mikor Rudolf királyfi születésekor minden politikai fogoly kéretlenül is visszakapta szabadságát, a börtönből egy súlyosan tüdőbajos és majdnem teljesen megvakult öregasszony jött ki. Még egy ideig éldegélt családja körében és azután csendesen visszaadta hősi lelkét az Úristen kezébe, tisztán és töretlenül, a minden idők legnagyobb magyar asszonyainak egyike, Teleki Blanka grófnő.

DAMJANICHNÉ CSERNOVICS EMILIA  _Fel a tartalomhoz     28

Az 1848 - 1849-es magyar szabadságharcot megelőző években Damjanich János Temesvárott szolgált, mint aktív kapitány. Édesanyja temetésére Aradra utazott és ott látta meg távoli rokonának, Csernovics János aradi főbírónak leányát, Emíliát.

Az egészen fiatal leányka és a férfikora delén lévő daliás kapitány megszerették egymást. A leány vagyonos családja nem örült e szerelemnek, mert Damjanich mögött sok szerelem híre állt. De Emília makacsul ragaszkodott választottjához, és végül 1847-ben hozzá is ment feleségül.

Damjanich és felesége Temesvárt éltek - nagyon boldogan. A hadosztály parancsnoka Haynau volt, ki gyakori vendég volt Damjanichéknál, s szorgalmasan dícsérgette a szépasszony főztjét. Egy alkalommal becsmérelni kezdte a magyarokat, s Damjanich tiltakozni merészelt. - Mióta, magyar Ön? - kérdezte Haynau elképedve. Mióta Magyarországon születtem! - felelte - Damjanich. - Akkor egy óra múlva indul Olaszországba! - adta ki a parancsot Haynau. Emília a tábornagyhoz rohant, de csak pár órai haladékot tudott kieszközölni férjének indulnia kellett az olasz frontra, ahonnan csak 1848-ban hívta vissza a nemzeti kormány.

Damjanich őrnagy, később tábornok, Batthyány és Kossuth bizalmának letéteményese lett. Győzelemről győzelemre vezette seregét, azt tartották róla, hogy nem fogja a golyó. De egy felboruló kocsiból kiesve lábát törte, s megbénult, amikor a legnagyobb szükség lett volna reá. Kossuth akkor aradi várparancsnoknak nevezte ki.

Arad népe mámoros lelkesedéssel, fáklyás menettel ünnepelte Damjanichot. Milyen büszkén érezhette a fiatalasszony választása igazolását. De már útban volt a szabadságharc leveréséhez behívott orosz hadsereg és csakhamar bekövetkezett a nemzeti ügy katasztrófája.

A magyargyűlölő Haynau szabadkezet kapott és Damjanich is a halálraítéltek között volt.

Emíliának megengedték, hogy utoljára találkozzék urával. Ezután a szerelmes fiatalasszonynak végig kellett szenvednie annak a tudatnak iszonyát, hogy urát kötéllel megfojtják, miután végignézették vele valamennyi társa halálát.

Damjanichné és társnői - akkor mutatták meg, hogy milyen fából vannak faragva, amikor a borzalmas tragédia után nem omlottak össze, nem lettek idegroncsok, hanem folytatták a nemzet ügyének szolgálatát úgy, ahogy lehetett.

Damjanichné gyűjtést indított a rabok segélyezésére. Ezt felfedezték, s öt hadbíróság elé állították. De nem lehetett megfélemlíteni. Tovább dolgozott. Árvaházat létesített honvédek árvái számára.

1861-ben megalapította a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyesületét. Segítőtársai voltak elsősorban Batthyány özvegye és a Wenckheim-család. Programja: segíteni ott, ahol szükség van reá.

Ínséges évek jöttek. Az Egyesület leves-konyhákat, élelmiszerosztó helyeket létesített. A szükséges pénzt hangverseny, bazár, ... stb. rendezésével szerezték.

Rendeztek terménykiállítást is, amiért "Kalarábé Vereinnek" csúfolták az egyesületet a szellemes és a közért való munkából magukat ügyesen kivonó delnők. De az ilyen hangok idővel elhalkultak és a nemzet hálás szeretete koszorúzta azt a nemes és hasznos munkát, melyet több, mint fél évszázadon át végzett Damjanich özvegye az ő örökké gyászoló fekete ruhájában.

Anonyma az első magyar sebészorvos     _Fel a tartalomhoz      29

Keveset tudunk róla, még a nevét sem tudjuk, azért neveztük Anonymának, névtelennek. Jobban meggondolva a dolgot, az sem valószínű, hogy ő lett volna az első sebészünk. Sokkal valószínűbb, hogy tanítvány volt és évezredeken át kifejlődött gyógyító, segítő hagyomány letéteményese. Azért nevezzük elsőnek, mert ő az első, akiről legalább valamit tudunk, ő az első, aki valamit hagyott ránk, egy orvosi műszert.

1945-ben magyar régészek feltártak egy honfoglalás kori temetőt a Szabolcs megyei Basahalom községben, számos férfi sír mellett néhány női sírt is. A nők sírjában, éppúgy mint a férfiakéban, ott voltak hátaslovuk csontjai és szerszámai. Az egyik rövid női sírban találták az egész ásatás legfontosabb leletét: egy acélból és ezüstből készült, csodálatosan precíz, finom agylékelő műszert. A földben töltött évezred után a kis acélnyelv még pergett és éles maradt.

A világ számos pontján kerültek elő mesterségesen meglékelt őskori koponyák, a trepanálás régi tudomány volt, bár gyakorlása és indokai körül még sok a megoldatlan kérdés. Néhány honfoglalás kori magyar koponyán is világosan láthatók az agysebészi beavatkozás nyomai és a csontforradások azt mutatják, hogy túlélte őket a páciens. Volt rá eset, hogy a koponyacsont nagyobb hiányát, amit talán a bolgár buzogány okozott, ezüst lemezzel pótolták. Érthető, hogy egyes szerzők arra gondoltak: ilyen komplikált operációkra talán arab, vagy görög orvosokat alkalmaztak a honfoglalók. Dehát hol tanyáztak volna azokban a zivataros időkben afféle művelt és kényes idegen orvosok? Sokkal hihetőbb a válasz, amit Anonyma sírja ad hozzáértő magyar asszonyok voltak a sebészek.

Honfoglalás kori orvosnőnknek nyilván a trepanáló műszer volt a legdrágább kincse, a nyakában hordta. Volt neki ezenkívül néhány rézgombja, továbbá fülbevalója és két karperece rossz ezüstből. Nem sokat szerzett a tudományával. De bizonyára segített sok súlyos sebesülten, segített egy hazátlan nemzetnek hazát szerezni ezer évre. Áldás emlékére!

Az adatokat közölte, Anda T. előző cikkére is utalva, Dienes István, Acta Archeologica, Budapest, 1956, Tom. VII pp. 245-73.

Piroska - Eirené (1090-1134) bizánci császárné - Szt. László leánya  _Fel a tartalomhoz     30

A mikor a hajó a Boszporuszon befut az Aranyszarv kikötőjébe és a magányos magyar utas elé tárul Isztambul pompája az nagy gyönyörűség és szívfájdalom. A város kövei magyar történelmet lehelnek.

Itt vágta be Botond a városkaput. Itt áll a Héttorony Itt rótta kőbe a rab kedei Székely Tamás rovásírásos üzenetét. Thököly, Zrínyi Ilona, Rákóczi Ferenc jártak itt...

Bizáncinak nevezték ezt a várost, mikor még kis görög község volt. Nagyszerű stratégiai helyzete a kelet-római császárság székhelyévé tette, a görög szertartású egyház fővárosává, Nagy Konstantin idejében. Mikor Rómát megtörték és kifosztották a barbárok, egy időre ide költözött a világ kincse és kultúrája. Akkor Konstantinápolynak hívták. Abból az időből maradt itt a hatalmas versenypálya és a világ egyik legszebb temploma, a Hagia Sophia.

Az arany és gőg, bűn és belviszály megrontották a keletrómai birodalmat. Konstantinápolyt elfoglalták a törökök és lett belőle Sztambul, a szultánok városa. Aztán elmúltak a szultánok is, a török világbirodalom is. A Hagia Sophia azonban megmaradt, megmaradtak csodálatos mozaikképei, mert az emberséges törökök nem pusztították el a keresztény szentképeket, csak eltakarták őket. Újabban bontogatják ki őket nagy gonddal a régészek.

A Hagia Sophia egyik nemrégen felfedezett legszebb mozaikképe Eirene császárnőt ábrázolja.

Felejthetetlen arc. A művészi konvenció merevségén, az anyag korlátain átsugárzik a modell egyénisége. Ez nem bizánci asszony. Ez Piroska, Szent László leánya

László, Magyarország királya, 1082 körül vette feleségül rheinfeldi Adelhaidot, aki 1090-ben fiatalon meghalt. A szent király is meghalt 1095-ben. Leányuk ebben az időben nem lehetett 5 évesnél fiatalabb, vagy 12 évesnél idősebb.

Nyilvánvaló, hogy az árva királylány gyámja Kálmán királyunk lett. De hogy kire bízta Könyves Kálmán, a hazai forrásokban Pyrisc és Pirisca néven említett lányka nevelését és őrzését, azt nem tudjuk. Abból hogy a bölcs és jószándékú, de az országlás gondjával nagyon elfoglalt Könyves Kálmán magánélete viharos és boldogtalan volt, sejthetjük azt is, hogy az árva Piroska ifjúkora sem lehetett védett és nyugodt.

Nem tudjuk, hogy ki tanította, milyen hatások érték és ki volt a dalia, aki először dobogtatta meg fiatal szívét, de valószínű, hogy gyámja szeretettel foglalkozott a vonzó és tehetséges lánnyá serdült Piroska ügyével. A kor fogalmai szerint ragyogó házasságot szerzett neki: a bizánci császár fiához adta feleségül.

Alexius császár fia, II. Komnenos János 1088-ban született és 1104 körül vette feleségül Piroskát. Nem valószínű hogy az államérdekből eljegyzett fiatalok találkozhattak volna a házasságkötés előtt és hogy abba beleszólásuk lett volna. Igent mondtak az oltár előtt, mert mi mást tehettek volna? Így kötöttek akkor minden házasságot.

A két fiatal lélek találkozott a mély és komoly középkori vallásosságban. Mindketten elfogadták Isten rendelését. Szent Lászlónak és a rajnai hercegnőnek leánya szép volt és okos. A görög császár fia pedig bátor katona és hadvezér volt. Feltehető, hogy a kölcsönös megbecsülésből vonzalom is lett és hogy a trónörökös komolyan igyekezett megvédeni magyar feleségét a bizánci udvar gyilkos intrikáival szemben.

A házasságkötés nyilván politikai jellegű volt: két birodalom igyekezett benne kifejezést adni a béke és barátság gondolatának, aminek jeléül Piroska új hazájában az Eirene (Béke) nevet kapta. A magyarokkal való béke igen fontos volt Alexiosnak, aki szövetségeseket keresett és kapott a Tarentumi Boemund elleni hadjáratához. Ennek érdekében Alexios nyilván elhallgattatta udvarának azt a kétségkívül kifejezett kifogását, hogy a magyarok nemrég megkeresztelkedett, keleti jövevények a Duna völgyében és hogy ez a házasság nem fogja emelni a császári tekintélyt.

Alexios nyilván tudta, hogy mit tesz és meddig mehet el, mikor elrendelte annak az olcsó koholmánynak terjesztését, ami később még Piroska sírversében is szerepelt: hogy a magyar uralkodók a nyugati Julius Caesar utódai. Pedig valójában a magyar Árpádok sokkal távolabbi és sokkal nemesebb ősöktől származtak, mint Julius Caesar, és az ő lányuk kötött messaliance-ot, mikor egy Komnenoshoz ment, de ezt a bizánci sznobok nem érthették volna meg.

Kálmán király hadai hathatósan segítették Alexiost 1107 és 1108-ban és küldöttei aláírták a Boemunddal kötött békeszerződést. Ez utóbbit közli nagy történelmi munkájában Anna Komnena, Piroska görög sógornője.

A szerződésben Kálmán, mint a császár nászapja szerepel. Piroskát azonban soha egy szóval sem említi terjedelmes művében a történelemíró sógornő. Ez a hallgatás ékesen beszél és nem nehéz látni mögötte egy intrikáló, gyűlölködő és irigykedő, degenerált udvar ellenszenvét egy mosolygós, egészséges, szép idegen császárné ellen.

Szent László leányának becsületére válik, hogy ebben a mérgezett atmoszférában, idegen létére, szilárd pozíciót teremtett magának, amiben bizonyára segítségére volt férje kitartó ragaszkodása is. Anélkül hamar meghalatták volna. De ha férjében támaszra is talált Piroska, az is bizonyos, hogy férje nem védhette meg a kegyetlen tűszúrásoktól. Anna Komnena annyit ír fivéréről, hogy annak először iker-gyermekei születtek. Tudnivaló, hogy a középkor hiányos biológiai tudása folytán az ikrek születéséből az anya erkölcseire esett árnyék, amint azt a magyar Miczbán legendában is olvashatjuk.

Nem tudhatjuk, megrendült-e Komnenos János bizalma feleségében, mikor annak iker-gyermekei születtek. De bizonyos, hogy a házastársak együtt maradtak és születtek további gyermekeik, összesen négy fiú és négy leány. Mikor a hadi diadalokat szerzett János, apja halála után a trónra lépett, császárné lett a "magyar asszony"-ból az "ougrissa "-ból.

Eirene császárnéról feljegyezték, hogy alattvalóinak segítője és közvetítője volt férje felé. Kezét kinyújtotta az özvegyek és árvák, a nélkülözők segítésére. Istent kereste és csupa szeretet volt. A világ legragyogóbb trónjának hiú pompája mindvégig idegen maradt számára. Látta mögötte a szenvedő tömeget. Tudva pedig, hogy az ember halandó, az Árpádok leánya azon volt, hogy segítő készségének tartósabb formát biztosítson. Ezért építtette Eirene császárné a Mindenhatónak felajánlott Pantokrator monostort.

A Pantokrator monostorban, mely későbbi századok folyamán sokat szerepelt a bizánci történelemben, volt három templom és ötven zsolozsmázó szerzetes. Benne volt ezenkívül a világ első modern kórháza, sebészeti, szemészeti, nőgyógyászati és egyéb osztályokra tagolva. Az egykorú alapítólevél részletekbe menően intézkedik az ágyneműtől kezdve, az orvosi műszereken és felszerelési tárgyakon át mindenről ami szűkségen lehet, egészen az idősebb orvos-tanár alkalmazásáig, aki a fiatalabbakat oktassa. Van orvos-személyzet és nagyszámú kisegítő személyzet; megfelelő gondoskodás az élők élelmezéséről és a halottak eltemetéséről. A kórház mellett volt a nyomorékok befogadására szolgáló szeretetház is. Szervezetileg a monostorhoz tartozott, de a városon kívül épült az elmebetegek kórháza. A betegek és rokkantak javára követendő eljárások oly modern szellemben vannak megfogalmazva, hogy szinte nehéz elhinni hogy az okmány és az intézmény a XII. századi Konstantinápolyban keletkeztek.

Ezt az intézményt adta férje hazájának és az emberiségnek az árpádházi "magyar asszony", mint első tanújelét annak a szegényekkel együtt érző, segítő magyar emberségnek, melynek nagy hagyományait később Magyarországi Szent Erzsébet vitte Nyugat felé és melyet Szent Margit gyakorolt a Nyulak szigetén.

A Pantokrátor monostor elgondolása a források tanúsága szerint Eirene császárnétól származott. Császári férje egyetértett vele és támogatta a tervet, de ő nyilván elsősorban hadjárataival volt elfoglalva. Ezalatt a császárné a maga erejéből szerzett tágas területet a monostornak egy messze-néző magaslaton és megkezdte az építkezést. Lánglelkű építésze Nikephoros; kőbe tudta örökíteni a császárné nagy álmát. Épült a monostor és fogyott az arany, s fogyott a nyolcgyermekes anya ereje, hiszen két kézzel szórta azt mások segítésére.

Fel van jegyezve, hogy a császárné elvezette férjét a már elkészült, de még fel nem szerelt monostorba és ott térdre esve könyörgött a császárnak: segítsen befejezni a munkát és biztosítsa a monostor jövőjét. Ezt a császár megígérte. Nemsokára ezután Eirene elkísérte urát a kisázsiai harctérre és ennek közelében, Bythiniában meghalt.

"Magával vitte lelkem felét" írta a gyászba borult császár abban az alapítólevélben, melyben gazdagon biztosította a Pantokrator monostor embermentő munkájának fennmaradását.

A bizánci uralkodócsalád kegyes szokásai közé tartozott, hogy a halálos betegségben szenvedők, haláluk előtt valamelyik szerzetesrend tagjai lettek. Így, halála előtt felvette az apácafátyolt Eirene császárné is - és felvett egy különös szerzetesi nevet is, amelyen eltemessék - Xene. E görög név értelme: idegen. A császár felesége és leendő császárok anyja a halál előtti őszinteségben azt mondta, hogy idegen volt és idegen maradt Bizáncban úgy, mint Bythiniában - magányos lélek volt, aki becsületesen igyekezett az életét és ősi magyar erejét hasznos célra: emberi szenvedés enyhítésére és a Mindenható dicsőségére fordítani. A keleti egyház szentjeinek névsoraiban Eirene-Xene a "boldogok" közt szerepel.

A Pantokrator monostor ma már török mecset. De Piroska-Eirene képe lenéz a Hagia-Sophia faláról. A művész egyébként csak szenteket illető glóriát vont feje köré. Semmi adatom nincs erre, de szeretem hinni, hogy az öreg Nikephoros építész diktálta ezt így a mozaikművesnek.

Eirene-Piroska gyönyörű mozaikképét a Hagia Sophiából közli az Encyclopaedia Britannica utolsó kiadása "Mosaics" címszó alatt. A történelmi adatokat és az egykorú görög verseket közölte Moravcsik Gy.: Szent László leánya és a bizánci Pantokrator monostor c. művében. Bp. 1923.

Meszlényi Rudolfné, Kossuth Zsuzsanna (1820 - 1854)  _Fel a tartalomhoz      31

A Kossuth név sokszorosan bele van írva a magyar nemzet történelmének egyik legragyogóbb fejezetébe és azok az idegenek, akik a világtörténelemből csak egyetlen magyar ember nevét jegyezték meg, minden valószínűség szerint Kossuth Lajos nevére emlékeznek. A magyarság túlnyomó részének hősi eszményképe volt és marad a magyar függetlenség bajnoka Kossuth, bár úgy életében, mint halálában voltak és maradtak keserű ellenfelei is. Nagyságát, jelentőségét senki nem vonhatta kétségbe. Egyéniségének rendkívüli sugárzása elhalványította legtöbb kortársát; alig látjuk meg mellette nagyon rokonszenves, tehetséges húgát, aki pedig megérdemli, hogy felidézzük a múltból és meggyújtsuk tiszteletére az emlékezés mécsesét. Zsuzsanna volt Kossuth Lajos legfiatalabb húga és legkedvesebb nővére. Úgy látszik, hogy sokat örökölt ő is abból, ami bátyját naggyá tette. Nagy energia volt benne és kiváló szervező tehetség. Sokat olvasott és feljegyezték róla, hogy rendkívül jártas volt a történelemben. Kossuth Lajos iker léleknek nevezte.

"Zsuzsanna teljes odaadással és nagyon tehetségesen szolgálta lángeszű bátyja terveit. Segített neki lapja, a Pesti Hírlap szerkesztésében és kiadásában, vállalva az aprólékos, de szükséges munkák gondját. Értékes segítőtárs maradt akkor is, mikor húsz éves korában szerelmi házasságot kötött bátyjának egy lelkes hívével és barátjával, Meszlényi Rudolffal. Meszlényi húgát Kossuth Lajos vette feleségül.

Meszlényi, aki ügyvéd volt - éppúgy, mint Kossuth - teljes erejével a nemzeti ügy szolgálatába állt. Járta az országot, gyűlésről gyűlésre, beszélt, lelkesített, szervezte Kossuth híveit. Ez a feladat nehéz volt, veszedelmes és nagyon izgalmas. A fiatal ügyvéd politikai munkájában túlfeszítette erejét. A siker küszöbén, 1848 januárjában megölte az agyvérzés.

A fiatal özvegy egész életében gyászolta hűn szeretett urát. Mint a romantikus kor valódi leánya, néha betért a kis budai templomba, ahol élete legboldogabb órájában az oltár előtt állt és megcsókolta a kövön korán eltávozott párja lába nyomát. Az ügyet azonban, amelyért Meszlényi életét adta, özvegye töretlenül szolgálta tovább.

Mikor 1848 március 15-én teljes diadalt arattak Kossuth Lajos eszméi és a nemzet diadalmas mámorban ünnepelte visszaszerzett függetlenségét és azokat, akik a küzdelem hősei voltak, Zsuzsannára rátört a Kassandrák keserű jövőbelátása. Finom női ösztönével megérezte, hogy rövid lesz a diadal és hogy annak ára az egyéni tragédiák végtelen sora lesz. Ez beteggé tette. Zsuzsanna nem ünnepelt, azonban mikor megindult a szabadságharc, már újra ott állt bátyja mellett teljes munkakészségével. Kossuth Lajos ekkor Országos Főápolónői Hivatalt létesített és annak vezetésére hivatalos okmányban kinevezte Meszlényi Rudolfnét. A kinevezés gyakorlatilag az ország valamennyi kórháza feletti felügyeletet bízta Zsuzsannára.

Ez a kinevezés nagyjelentőségű visszakanyarodás volt a nemzet ősi szokásaihoz. István királyunk anyja még együtt kormányozott urával, Géza fejedelemmel. Aztán sok századon át áramlottak az országba idegen asszonyok, nyugati szokások, teuton és latin erkölcsök, aláásva a magyar asszony régi pozícióját és munkakörét, melynek végül már csak az emléke maradt meg a páratlanul szép és kifejező feleség szavunkban. A nemzetietlen korban a magyarság asszonyai majmolták a teljesen passzív, inferioritásba és parazita sorba szorított nyugati nőket

Csak parasztságunk őrizte meg az egészséges munkamegosztást, és a földtől el nem szakadt közép és nagybirtokosság. Közhivatalt azonban Zrínyi Ilonáék óta nem igen viselt már magyar asszony; a tizenkilencedik század elején ez már elképzelhetetlen volt.

Kossuth forradalmi cselekedete természetesen nagy meghökkenést keltett. Görgey Arthur emlékirata megőrizte az azonnal felhangzott éles kritikát. Gunyorosan írja, hogy: "A szép nemnek a betegápolásra való képességeit ugyan még senki nem vonta kétségbe, de beteget ápolni, meg egy országnak, nevezetesen egy hadseregnek háborúban betegápolási összes ügyeit szervezni és kormányozni mégis csak különböző dolog." Görgey Klapka hadügyminisztert hibáztatta azért, hogy eltűrt egy ilyen kinevezést. Kézenfekvő volt a gyanúsítgató feltevés: Kossuth közpénzből juttat fizetést egy közeli családtagjának, aki neménél fogva alkalmatlan a munkára! Mert vigyázzunk a Görgey féle, nem logikátlan disztinkcióra.

Tévedés Kossuth Zsuzsannát, mint az első ápolónőt emlegetni. Ő nem ápolónő volt, hanem a kórházügy országos adminisztrálója; több joggal nevezhetnénk az első egészségügyi miniszternek. (Kiváló magyar ápolónők akadtak még a megelőző legsötétebb korszakban is.)

Kossuth bizonyára tudta, hogy a kinevezéssel veszedelmes kritikát hív ki, de vállalta, mert ismerte húga képességeit és szüksége volt rájuk az ország érdekében. Megtette a lépést, az elsőt az újabbkori Magyarországon, mely nőt országos jelentőségű feladattal bízott meg.

Zsuzsanna megfelelt a bizalomnak és válaszolt azoknak is, akik barátságtalanul néztek működése elé. Rövid pár hónap alatt hetvenkét kórházat állított fel, megszervezte ellátásukat és biztosította működésüket a forradalomban levő ország nehéz körülményei között. Ez nem volt megvetendő teljesítmény.

Kérdés volt, ahogy az ilyenkor lenni szokott, hogy nem fog-e ütközni az Országos Főápolónői Hivatal hatásköre a tábori egészségügy szervezésével megbízott Flór Ferenc hatáskörével, aki a hadügyi tárcánál az egészségügyi osztály vezetője volt. Ez az önzetlen, elfogulatlan és nagyon hazaszerető ember, ütközés nélkül tudott együttműködni azzal az asszonnyal, akiről látta, hogy azonos célokért dolgozik. Talán ez volt egyik legnagyobb hibája a rideg Görgey szemében, akivel magánéletében rosszul bántak a nők. Mikor Görgey átvette a hadügyi tárcát, azonnal elcsapta az addig kitűnő munkát végzett Flórt, aki azután nagyon csalódott, elkeseredett emberként halt meg.

A magyar kórházak legnagyobb problémája a kötszerhiány volt. Meszlényiné széleskörű szervezéssel igyekezett a kórházügy és főleg a kötszergyűjtés mögé állítani nemcsak az asszonyokat, hanem az iskolás gyermekeket is, akik minden használható rongyot összehordtak, ezeket a nők kilúgozták és szálakra tépték. Ez a "tépés" szolgált a kórházakban a jelenlegi vatta helyett, a súlyos sebek bekötözésére. Munkácsy Mihálynak van egy híres festménye, a T é p é s c s i n á l ó k. A kép híven tükrözi a kor hangulatát.

A munka nem volt, mert nem is lehetett mentes a súrlódásoktól, az emberi hiúságoktól. A nőkben megvolt a jóakarat, de nagyrészük tudatlan volt és nem voltak a közért való munkára nevelve. A kórházak mellett dolgozó hölgybizottságokban gyakori volt a vezető helyért való vetélkedés. Az éles szemű Wesselényi Josefa, a kor egyik legjobb emlékiratában már észrevette az ellentétet két olyan felfogás közt, melynek csatája máig sem fejeződött be. Ki legyen a hölgybizottság elnöke: a legrátermettebb nő, vagy a legrangosabb férfi felesége?

Kossuth Zsuzsanna kórházai mégis működtek míg működhettek. A magyar emberség szellemében működtek; Zsuzsanna külön gondot viselt arra, hogy az ellenség foglyul ejtett sebesültjei a lehető legjobb ápolásban részesüljenek. Mikor azonban bevonultak az országba a magyar szabadságharc leverésére behívott orosz csapatok, ez megpecsételte a kórházak, az ország és a Kossuth család sorsát. Mikor a kormányzó török földre menekült, nyilván nem gondolt arra, hogy családja asszonyai és gyermekei is a bosszúálló hatalom áldozatai lesznek. Ez nem volt szokásos az akkori Európában. A Kossuth családnak azonban mind a 15 tagját, az apró gyermekeket beleértve, fogságra vetették.

Az egyik gyermek skarlátban szenvedett, mikor az osztrákok irgalmatlanul és haladék nélkül végrehajtották az egész család Pestre szállítását. Ott megkezdődött Meszlényiné pöre, azzal a váratlan fordulattal, hogy volt osztrák sebesültek, - akik hálásak voltak az ő kórházaiban kapott ápolásért - kegyelemért folyamodtak a császárhoz, aki a kegyelmet megadta. Ezek után fel volt adva a családnak a megélhetés nehéz problémája. Úgy látszik, hogy senki nem mert, tudott, vagy akart segíteni. A nagyműveltségű Zsuzsanna már a börtönben elkezdte tanítani Emília nővére gyermekeit. Kiszabadulva keresett és talált fizető növendékeket is.

A hatóság azonban megtiltotta neki a tanítást, majd annak gyanújával, hogy mégis tanít, 1851 telén rátörtek és vékony ruhában, hóviharban gyalogoltatták a börtönig. A börtön jéghideg volt; Zsuzsanna tüdőgyulladást kapott, mellyel az akkori börtön- és gyógyszerviszonyok közt őt hónapig kínlódott. Folytatása tüdőbaj lett, mely végül is korai sírba vitte. Öreg édesanyjukat kiengedték a börtönből, de Zsuzsannát Emília nővérével együtt Bécsbe a Kriminalgebaudébe szállították összeesküvés gyanújával.

Itt hivatalos helyről azt a bizalmas közlést kapták, hogy kiszabadulhatnak, ha megígérik, hogy nemcsak Magyarországról, de Európából is végleg kivándorolnak. A gondolat rettenetes volt a mélységesen hazaszerető asszonyok számára, de belátták, hogy a maradással nem használhatnak, a kivándorlással talán megmentik gyermekeik életét. Útnak indult az egész család. Brüsszelig jutottak, ott édesanyjuk megbetegedett. Meszlényiné és Ruttkayné mellette maradtak, hogy ápolják. Emília előre ment Amerikába, hogy megtartsa az adott szót, az akadályozott család nevében.

Kossuth Lajos szeretett volna eljutni szenvedő édesanyjához, de a belga kormány, osztrák intervencióra megtagadta beutazási kérésének teljesítését. Sőt mikor hosszas szenvedés után meghalt Kossuth Lászlóné Weber Karolina, akinek ősét, Weber Andrást, karóba húzatta Caraffa az eperjesi hóhér, azt sem engedhette meg a belga kormány, hogy az öreg asszonyt nappal temessék el, mert tüntetésektől féltek. Éjjel, titokban földelték el. Mert a nagy, hatalmas birodalmak pilléreit véres habarcs tartja, olyan vér, melyet kemény kézzel préselt ki szabadságszerető szívekből és agyakból a kegyetlenséget kormányzási eszköznek ismerő hatalom. De aki a történelem mély vizei fölé tud hajolni, az látja, múltban és jövőben, hogy Isten lassú malmai rendre megőrlik a kegyetlenség fekete mágiájával megerősített pilléreket és múlhatatlanul szétesik az, amit össze akartak tartani. A porból pedig újjáéled az igazi hősök tiszta alakja, azoké akik Isten útján éltek, haltak és világít, vezet, példát mutat, amíg világ a világ.

Ilyen tiszta, nemes alak volt Kossuth Zsuzsanna, akinek szenvedései még nem értek véget. Anyja temetése után Ruttkaynéval követték Emíliát Amerikába, ahol megkezdték az új bevándorlók szokásos vergődését. Emília penziót nyitott, Zsuzsánna pedig, aki Belgiumban megismerkedett a brüsszeli csipke készítési módjával, varrodát és csipkeverő műhelyt nyit. Utólag fedezik fel szegény magyar asszonyok, hogy a vállalkozásokhoz tőke kellene. Zsuzsanna tervet készít, megpróbál kölcsönt szerezni, de az üzletemberek fölényesen kinevetik. Ekkor teljes erővel kitör rajta az osztrák fogságban szerzett tüdőbaj. Már nem bírja a munkát és sírva kényszerül arra, hogy elfogadja a jótékony segítséget. Emília vidéken kapott állást és kénytelen elválni beteg nővérétől, nem tud eljönni annak halálos ágyához sem, mikor az 1854. jún. 29-én, New Yorkban visszaadja lelkét teremtőjének.

Hogy ennyit is tudunk Kossuth Zsuzsannáról, azt nem a magyar történetíróknak köszönjük, akik, történetírók szokása szerint, méltóságukon alulinak tartják, hogy nők történetét is feljegyezzék.

Rövid amerikai élete során szerzett Zsuzsánna egy amerikai barátnőt, Miss Peabody-t, akire mély hatást tett a magyar asszony egyénisége és tragédiája. Halála után egy vékony füzetkében kegyeletesen megörökítette emlékét. Az én emlékezetemben mindig együtt merülnek fel a bátor és szomorú magyar asszony, aki a maga újvilági szenvedései közt soha, egy percre sem tudta feledni az otthon szenvedőket és a derék, haragos amerikai írónő, aki megírta történetét és leszidta honfitársait, akik tohonyaságukban nem segítettek rajta hathatósabban, mondván, hogy nem szerethetik a szabadság láthatatlan eszményét azok, akik nem szeretik a szabadság látható hitvallóit...

Ezt mondta Miss Peabody az amerikaiaknak, amit mondott az mindmáig aktuális. Szól azonban Kossuth Zsuzsánna is, akinek porait amerikai rög takarja be. Szól azokhoz a fiatal magyarokhoz, akik ma élnek amerikai földön és sokszor haboznak, mint Herkules a válaszúton, vagy Odysseus a lótuszevők szigetén. "Gyere" éneklik a lótuszevők, "vedd velünk a könnyű földi gyönyörök édes gyümölcsét. Gyere egyél felejtést! Felejts el ügyet, problémát, vesd el a terhét egy távol szenvedő, kis nemzet gondjának. Nehéz a gond, súlyos az áldozat - egy lépéssel átléphetsz hozzánk és édes a lótusz gyümölcse..."

Fiatal magyarok, mikor ezt az éneket halljátok, jelenjen meg lelki szemetek előtt Kossuth Zsuzsanna fényes alakja és halljátok meg az ő szavát is. Tekintsetek testi és lelki szenvedéseire, minden megkínzatására és megaláztatására. Ő és ötezer éven át minden más vértanúnk azért vállalta a mártíriumot, hogy ti magyarok lehessetek.

Idézem Kossuth Zsuzsannát és kérdem, megbánta-e? Azt mondja, hogy érdemes volt. Vállaljatok ti is valamit, azért hogy gyermekeitek ezen a szabad földön értékesebb, jobb amerikai polgárok legyenek, olyanok akik megtartották magyarságuk nehéz terhét és büszke dicsőségét.

Jegyzetek: A hatvannégy oldalas, kicsiny de meleghangú könyv, mely Zsuzsanna emlékét megőrizte, névtelenül jelent meg Bostonban, 1856-ban. Címe: Memorial of Mad. Susanne Kossuth Meszlenyi Sold by N. C. Peabody. No 13. West Street. A szerző minden valószínűség szerint Elisabeth Palmer Peabody. Korát megelőző, klasszikus műveltségű, lelkes teremtés volt, aki sokat küzdött és szenvedett jó ügyekért, elsősorban az amerikai nevelésért. A Library of Congress őriz egy példányt a ritka kiadványból, mely úgy látszik elkerülte az írónő mindkét biográfusának figyelmét. (Louise Hall Tharp: The Peabody Sisters of Salem. Boston. 1950, és Gladys Brooks: Three Wise Virgins, New York, 1957.)

A Görgey-féle vélekedést Balassa Béla: A Kossuth-idők Hazafias Orvosai, München 1954. könyvéből vettük.

Mindazokat, akiknek tudomásuk van róla, hogy Kossuth Amerikába szakadt rokonai itt mikor és hol voltak pontosabban és mivel foglalkoztak - kérjük, hogy azt közöljék "A Fáklya" szerkesztőségével (151 Dickey Ave., Warren, Ohio). Minden adat, mely ma még talán feltalálható öreg amerikások hagyományai közt, kedves, értékes anyaga lehet a történetírásnak.

Hugonnai Vilma grófnő (1847 - 1922) az újkor úttörő magyar orvosnője _Fel a tartalomhoz       32

Tizenhét éves volt az erőslelkű fiatal leány, mikor híre járt, hogy a zürichi egyetem megnyitotta kapuját a nők előtt. Ez 1864-ben történt. Hosszú harc után, ő is kivívta az engedélyt, hogy Zürichbe mehessen. Ott 1879-ben orvosdoktorrá avatták. 1880-ban hazajött és a kultuszminiszterhez folyamodott engedélyért érettségi vizsgának tételére, oklevelének honosítására és orvosi gyakorlat folytatására. Az érettségire meg is kapta az engedélyt és a vizsgát letette 1881-ben. Ez után kérte zürichi diplomája nosztrifikálását. A budapesti egyetem a zürichi diplomát nem fogadta el, hanem Hugonnai Vilmát orvosi szigorlatra bocsátandónak vélte. Ezt viszont a minisztérium nem engedélyezte. A grófnő felségfolyamodvánnyal élt, melyre megkapta a Ferenc József jóakaratát jelentő uralkodói kézjegyet, azonban a minisztérium terjedelmes és mai szemmel nézve visszataszítóan vaskalapos fejtegetéssel meggyőzte az uralkodót arról, hogy az engedélyt nem szabad megadni, mert az ilyen újítás "illedelembe és közerkölcsiségbe ütközik." A folyamodó - a felirat szerint - "tudta, hogy oly térre lép, melyre lépni joga nincsen" és példája más nőket is hasonló "rendellenes" eljárásra késztetne. Elutasították. Tíz évvel később tűzte újra napirendre az ügyet György Aladár a Mária Dorothea tanítónő-egyesület gyűlésén egy felolvasással, melynek hatása alatt az egyesület kérvényt intézett a minisztériumhoz a nők orvos-képzése érdekében.

Ez indította meg a sikeres akciót, melynek végső eredménye az 1895-ben kiadott királyi rendelet lett, mely a nőket Magyarországon a bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészi pályákra bocsátotta. Most már megengedték Hugonnai Vilmának is, hogy letegye az orvosi szigorlatot; 1897-ben megkapta a magyar oklevelet. Éppen ötven éves volt, keserves küzdelembe belefáradt öreg asszony. Tanított egészségtant, fordított orvosi könyveket - többre már nem volt ereje. Dehát Botondról sem tudunk többet, mint hogy bevágta Bizánc kapuját - ez elég. Hugonnai Vilma a maga odaáldozott élete árán bevágta a kaput mindnyájunk számára, akik utána, nő létünkre egyetemre mehettünk Magyarországon.

Nem fejezhetjük be ezt a rajzot annak említése nélkül, hogy akadt egy egészen kiváló férfi, aki Hugonnai Vilma mellé állt és segítette őt küzdelmében. Wartha Vince, kémikus egyetemi tanárral kötött házasságot, a kor egyik legkiválóbb és legszerényebb tudósával, aki maga is zürichi diák volt valamikor. Az úttörés nehéz munka; beletörik többnyire az is, aki utat tör, különösen ha nő. Az ilyen nő mellé állni, aki ügyet szolgál és mint nő csak kevesebbet adhat a párjának, különlegesen lovagi cselekedet és aki ezt vállalta, az úr és örök őr volt. Vigyen messze sírjára a szél egy késői, egy tengerentúli rózsalevelet.

A Hugonnai Vilma hosszú pörére vonatkozó okmányokat 1927-ben ástam ki a M. Kir. Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium poros irattárából és bővebben írtam ezekről "Az egyetemi nőkérdés Magyarországon" cím alatt. (Napkelet, 1928. április 15. 8. sz. 581-595 l.)

 Folytatás A magyar nép erededete 2. résszel  →

Megjelent: 5384 alkalommal Utoljára frissítve: 2013. Január 22., Kedd 11:05

Hozzászólások  

 
leszerelt
#2 Továbbított hozzászólásleszerelt 2015-07-08 14:29
Az alábbi hozzászólás az angol részben jelent meg: (magyarmegmaradasert.hu/.../...)

P.O. Box 84, Suquamish, Wa. 98392 USA — Peter Kalmar 2015-05-30 00:02
Keresem baratomat; Bobula Andras-t. Eggyutt dolgoztunk 1980 ben a McDonnell Douglas repulo gep gyarban.

Hello looking for my long time friend Bobula Andras who is a relative of Bobula Ida. We had worked together for many years.Please contact me at Thank you. Peter Kalmar
Idézet
 
 
alexander
#1 alexander 2012-01-28 08:56
Az itt olvasott teoria jobb, mint a finnugrista hamisítás, ám van ennél már jobb elmélet is. Grandpierre Attila, Dr Aradi Éva és mások kutatásai az új régészeti eredmények tükrében már nem tesznek engedményeket a magyarfób történelem magyarázóknak. A magyar, tudás népeként az ókori kultúra szülője és terjesztője volt Egyiptomtól Mezopotánián át Ordoszig és Mexikóig.
üdv.alex
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 242 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.1%Canada 1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 4%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.9%Australia 0.2%
Ukraine 2.8%France 0.2%
Slovakia 2.2%Czech Republic 0.2%
United Kingdom 1.9%Italy 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.2%

Today: 284
This Week: 2729
Last Week: 4501
This Month: 18669
Last Month: 25349
Total: 1568419

Belépés