Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

V2019Oct20

2010. Július 09., Péntek 15:18

Kazárföldön

Írta:  Szőcs Zoltán és Bartha Miklós
Értékelés:
(21 szavazat)
Ezek után nem tűröm, hogy bárki is holmi vallási türelmetlenséget lásson soraimban. Éppen ezért nem is használom a zsidó szót azon nép megnevezésénél, amelyről írok. Még a látszatát is kerülni óhajtom annak, mintha általánosítani akarnék. Megkülönböztetem a kazárt, aki idegen, a zsidótól, aki magyar és nem a zsidókról írok, hanem a kazárokról. Teszem pedig ezt a nem a szépítgetés, hanem az igazság okából. A szépítgetés úgy se tartozik se jó, se rossz szokásaim közé.

 Bartha Miklós: Kazárföldön

ELŐGONDOLATOK BARTHA MIKLÓS MŰVÉHEZ

Szomorú jele a magyar nemzeti tudat mesterségesen fenntartott csököttségének, hogy egyre több az olyan nagy könyv, klasszikus érvényű munka, amelyről széles néptömegek legfeljebb annyit tudnak mondani: - Hallottam emlegetni, de nem olvastam. Pedig mint a testnek mindennapi falatozás, úgy a tudatnak a mindennapi betű, amely biztosítja megmaradását, erejét és fejlődését. Bartha Miklós jelen könyve mindenképpen azon „hírhedett" munkák élenjárója, amelyekről kritikát még csak-csak hallhatott a magyar, de kezükben eddig kevesen tarthatták.

Pedig nagyon fontos könyv ez, boldogabb országokban - feltéve, hogy lett volna Bartha Miklósuk - a kötelező érettségi tételek közé sorolnák. Ugyanis az első nemzeti szociográfia, alapmű, továbbá történelemkönyv, hiszen amit felvázol, a nemzet sorsának korszakos fordulója, de mindemellett líra is, mert valódi emberek, nevesíthető sorsok, megélt tragédiák summázatos foglalata. Ez a nem túl vaskos, először 1901-ben megjelent munka hiteles kortársi bizonyságát adja, amint Magyarországon a magyar világból - lassan és feltartóztathatatlanul - kazár világ lett. Hogy milyen a kazár világ? Bartha látleletének figyelmes elolvasása erre is választ ad, ha pedig röviden akarnánk összefoglalni esszenciáját, azt mondhatnánk róla: más, mint magyar, azaz magyartalan. S hogy kik a kazárok? Ők a XIX. századi Oroszországi és Lengyelországból Galícián át Magyarországra beszivárgott zsidók.

Gyökértelen, ápolatlan, balkánias benyomást keltő, kaftános, pajeszos emberek, akiket megjelenésüket követően a beregi magyar parasztság - miért, miért nem - kazároknak nevezett el. Ez a terminus tehát nem Bartha Miklós leleménye és legkevésbé sem eufemizmus a zsidó szó kiváltására. (Ez utóbbi különben sem számított még tabunak Bartha könyvének írásakor. ) Az önmagukat menekültnek minősítő kazárok megjelenésére nem véletlenül alkalmaztuk a beszivárgás kifejezést, mivel egyedül ez fejezi ki taktikájukat: sohasem csoportosan vagy szervezetten emigráltak, sohasem érkeztek meg valahová hivatalosan, csak megjelent egy-egy kósza menekült, akinek kijárt a vendégjog, aztán lassan követte őt a népes család és a baráti kör. Úgy telepedtek le valahol, hogy sosem kértek semmiféle hozzájárulást ehhez, egyszer csak ott voltak tömegesen és elmozdíthatatlanul.

S hogy ezek a másságos jövevények úgy hatoltak bele az ezeréves nemzet testébe, mint kés a vajba, s hogy félszázad alatt, ha nem is formálisan, de ténylegesen hatalmuk alá gyűrték az országot, annak a két másik sajátságuknak tulajdonítható, amely a kazár másságot mindig is kíséri honfoglalásain: az egyik az amorális másság, a másik az amorális félrevezetés. Ha hétköznapibban akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, hogy kielégíthetetlen hataloméhség és felelőtlen handabanda. És e két fegyverrel szemben teljesen védtelennek bizonyult a Felső-Tiszavidéki ősi falvak magyar és rutén paraszti közössége: ők a keresztényi moralitás, a becsületesség és a gerincesség megszabta határok között élték életüket történelmi korok óta, számukra a kazár siserehad inváziószerű megjelenése több volt, mint övön aluli ütés: korábban teljesen elképzelhetetlen képtelenség, maga az ördög.

Bartha Miklós a székelyföldi Rugonfalván született 1847 november 14-én. Apja Bartha Gergely uradalmi intéző, anyja a megyeszerte csodált szépségű Sebesi Anna. 1866-ig a székelyudvarhelyi református főgimnáziumban tanul, ezt követően Budapesten jogot hallgat, 1871-ben szerzi meg diplomáját. Politikával folyamatosan foglalkozik, 1881-től haláláig országgyűlési képviselő. 1880 október 1-én indítja meg Kolozsváron az Ellenzéket, amelynek tulajdonosa is egyben. Alig egy hónapra rá majdnem az életébe került szókimondó igazságkeresése. November elején ugyanis egy cikkében hírül adja, hogy a kolozsvári önkénteseket kiképző osztrák hadnagy, Gustav Rüstov „magyar kutyáknak" illetve „Kossuth-kutyáknak" nevezi beosztottjait. Ezzel a mondattal zárja a cikket: „Nem azért él a német magyar kenyéren, hogy meg ne marja a gazdáját. " November 13-án Rüstov hadnagy és barátja Dienstl főhadnagy megjelentek az Ellenzék szerkesztőségében, az ott lévő munkatársakra ügyet sem vetve Bartha asztalához léptek és rövid szóváltás után kardjukkal fején és kezén összekaszabolták, majd hátba szúrták. Napokig élet és halál között lebegett, orvosai lemondtak róla. De felépült. Sérüléseit élete végéig viselte, egyik keze örökre béna maradt. Az üggyel kapcsolatosan még tudni érdemes, hogy a két tisztet az esetet követően előléptették és dicséretben részesítették! Ez is adalék a Monarchia társadalmi légköréhez.

A sokáig magányosan élő Bartha azt vallotta, miszerint „kötelességem - egyedül állva - többet áldozni a szerencsétlen nemzetnek, mint azok tehetik, kiket gyermekeik sorsa kell, hogy elsősorban érdekeljen. " Élénk közéletisége dacára is - mindenki egyetértett azzal, hogy Kossuth óta ő volt a leghatásosabb debatter - eléggé visszavonultan élt, kevés barátai közé tartozott Ábrányi Emil, a kitűnő költő és Kolozsvár színész óriása, E. Kovács Gyula. Mindkettőt azért becsülte nagyra, „mert megértik a nemzet szívdobogását. "

1905. október 19-ón tragikus váratlansággal hunyt el agyszélhűdésben Budapesten a Deák Ferenc utca 15. szám alatti lakásán. Halála főváros- és Erdély-szerte mély és igaz részvétet keltett. Sírja a Kerepesi temetőben található a Deák-mauzóleum közvetlen szomszédságában.

*

Kazárföldön című tárcasorozatát 1901 január 1-én kezdi el közölni az Ellenzékben, majd ugyanezen év végén könyv alakban is kiadja. Életrajzírója, a kortárs Sebesi Samu így látta mindezt: „A stílusművészet megvesztegető bájával írt könyv, tüzetesen ismerteti azt a hegyvidéki akciót, amelyet a magyar földművelési kormány a rutének megmentése érdekében indított, és a Kárpátok bércei közt lakó összes népek javára folytatott. (... ) Ellenségei behatóbb bírálat nélkül ráfogták, hogy (a Kazárföldön) antiszemita irányzattal iratott. Ennek az állításnak csak annyiban van némi alapja, hogy Bartha az élősködés céljából bevándorolt idegen zsidónak testi és lelki szennyét olyan elementáris erővel festette meg, hogy a magyar zsidók is megdöbbentek fajuk rútságának hűséges rajzától. Az elfogulatlan és intelligens zsidóság azonban nem látta benne az antiszemita tendenciát. "

Néhány szóval pontosítanunk kell, hogy valójában mi értendő „hegyvidéki akción". A század fordulóján a történelmi Magyarországnak azt a tájegységét, ami ma Ukrajnához tartozik és Kárpátaljaként ismert, Kárpát-hegyvidéknek, röviden hegyvidéknek nevezték. A környék fokozatosan a magyar haza legelmaradottabb régiójává süllyedt. Ebben a dicstelen rekordban aktív szerepet a területen élősködő kazár menekültek, passzívat pedig a semmire és senkire tekintettel nem lévő, teljes szociális nemzeti közönyt felmutató bérlők, a Schönberg bárók játszottak. Eredetileg ugyanis az egész, nagyobbrészt erdős környék Schönborn birtok volt, méghozzá olyan kiterjedésben, mint Csanád vármegye területe! Ez az óriási birtok - amely állam volt az államban - az égadta világon semmi fejlesztést, beruházást, gondoskodást nem kapott, kirablása, felélése, erdeinek kivágása, javainak elszállítása annál inkább folyamatos volt. A családi birodalmat megalapító osztrák gróf a Rákóczi-szabadságharc leverését követően kapta meg a Méltóságos Fejedelem birtokainak egy részét, s ahhoz a „Bereg vármegye örökös főispánja" címet. Mesélik, hogy a 240 000 holdnyi Schöborn-Büchheim hitbizomány egyik örököse a XIX. században egy bécsi fogadáson azzal hencegett: bár országrésznyi birtoka van Kelet-Magyarországon, ő még soha életében nem járt arrafelé és nem is óhajt személyesen odautazni. Ilyen hozzáállás mellett érthető, ha a környék a legsötétebb feudalizmusra emlékeztető paraszti elnyomást őrizte meg falvaiban.

Bartha Miklós így fogalmazott: „Ez mind együttvéve ezen egyetlen szóban jelentkezik: Éhség! Búzatermő Magyarországnak van egy vidéke, ahol a nép évről évre százezerszámra mindig éhezik. Nem ismeri a jóllakás állapotát. Egész élete abban a sóvárgásban telik el, hogy jóllakhassék, íme, az állattá fajulás útja. A kutya ragadozóvá lesz, a veréb tolvajjá, ha éhes. A birka bőg, a ló nyerít. Ez a szegény nép sem tolvajjá, sem martalóccá nem lett. Nem is kiabált. Némán tűrt évtizedek óta. "

Mindebből az is megérthető, miért válhatott olyan könnyen prédájává a ravasz, minden hájjal megkent kazár vendégeknek. A hegyvidék elmaradottsága a múlt száz utolsó éveire annyira anakronisztikussá vált, hogy Darányi földművelési miniszter támogatásával, Egán Ede szakmai vezetésével kormányprogram indult a régió megtámogatására. Maga Bartha egy mondattal így foglalja össze ennek lényegét: Megszüntetni úgy a kazárok privilégiumát, mint a ruténok szolgaságát: ím, ez a célja a hegyvidéki akciónak. "

Az események főszereplője az a skót származású, de magyar érzésű és neveltetésű, rendkívül becsületes és önzetlen minisztériumi megbízott, Egán Ede (1851-1901) lett, aki számos közgazdasági könyv tekintélyes szerzőjeként, valamint a hazai tejgazdálkodás felfuttatásáról írott programjaival lett híressé. Ő lesz, aki a miniszter felkérésére 1898 és 1901 között a „hegyvidéki kirendeltséget" vezeti és rendkívül hatékony intézkedéseket hoz a kazár élősdiség visszaszorítására, az őslakosság életkörülményeinek javítására. Az életével fizetett ezért! A kazár érdekek keresztezése, a kazár élettér sértése már a századfordulón is veszélyes vállalkozásnak bizonyult. Először csak - a kazár érdekeket akkor már mindig és mindenhol felkaroló - magyar sajtó kezdte támadni őt. Még azok az orgánumok is, amelyek különben kormánypártiak voltak egyéb ügyekben. Ahol és amiben lehetett, ott és akkor gátolták, kritizálták munkáját, de Egán nem az a típus volt, aki meghőköl. S mert a kazár lobby sem, így az elvakult kazár gyilkos revolvergolyója tett pontot a hegyvidéki akcióra: a magyar és rutén nép maradt a minden képzeletet felülmúló nyomorban, a kazár „menekültek" pedig arattak, taroltak, amit értek.

Napjainkban, ha egyáltalán emlegetik a Kazárföldönt, zsidó részről úgy tekintik, mint a II. világháború idején tetőző zsidóüldözések egyik elméleti megalapítóját: mintha ez a könyv lett volna nyitánya az izraeliták elleni kritikus fellépésnek. Valójában pontosan az ellenkezője az igaz: Bartha munkája nem kezdete, de betetőzése és összefoglalója a biztató felismerési folyamatnak, amelyet a magyar szellem legnagyobbjai már a múlt századi első évtizedeitől kezdtek megfogalmazni.

Kölcsey 1830-ban tanulmányt készít „A szatmári adózó nép állapotáról". Szatmár határos a kazárfölddel, ezért nem is lepődhetünk meg túlzottabban a Himnusz költőjének megállapításain: „Egy van csak, amit még figyelembe hozni bátor vagyok. Az ti. , hogy az adózó nép szegénységének veszedelmesebb forrása nem lehet, mint a zsidók szemlátomást való szaporodása. (... )... még pedig azon időben, mely alatt (ha ugyan az említett összeírásokban valami tetemes hiba nem történt) a keresztyén adózó nép száma több mint 16 ezerrel kevesebbedett meg. Senki sincs a Tek. Vármegye itt ülő tagjai közül, akinek a zsidó ezen szaporodására a szomszéd Galíciának sorsa eszébe ne jusson. (... ) De bátran említem azt az iszonytató rajzolatot, amelyet Pr. Schulze Galíciának, az Izrael fiai által történt lesüllyedéséről, az egész ausztriai birodalom láttára, előállított. Méltán mondja ő, hogy mely országban a zsidók megszaporodnak, az vagyoni végromlás szélén áll. " Széchenyi ugyancsak 1830-ban a Hitelben megállapítani kénytelen: „... praerogativáink (kiváltságaink) egyik szép következése, melynek a zsidó annyira örül s nevet, midőn mi felemelkedett büszke érzéssel függetlenségünkről álmodozunk, de magunkat egyszersmind általa megköttetni engedjük - hogy azt valóban inkább az ő praerogativájának mondhatnók"

Berzsenyi 1833-ban írja meg brosúráját „A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól". Ebből idézünk: ,,A falusi zsidók többnyire oly egészen demoralizált népcsalók és orgazdák, hogy azokat a nép között megszenvedni, vagy még azokkal bort és húst árultatni csupa veszedelem. " Asbóth János, a magyar konzervativizmus legnagyobb ideológusa 1876-ban veti papírra: „És láttam, hogyan halad előre győzelmi trombitáját fuvallva a romlás. És láttam, hogy Magyarország visszaadva önmagának nem a boldogulás, hanem a rothadás útjain halad. (... ) Ó, pusztuló, süllyedő magyar fajom! Miért kellett elfeledned, hogy nem igaz az, hogy becsületesnek csak látszani kell, nem igaz, hogy a becsületesség csak az ostobák számára van kitalálva, hogy annál jobb dolga legyen néhány okosnak, nem igaz, hogy a tiszta erkölcs csak puszta szó, hanem igenis az ország talpköve... "

Dr. Istóczy Győző pedig 1875-ben megtartott első parlamenti interpellációjától kezdve, politikai pályafutása alatt végig folyamatosan figyelmeztet, hogy súlyos társadalmi fekélyek jelentek meg az ország szövetében. 1882. június 9-én pedig, tényekkel alátámasztott indítványában szorgalmazza, hogy a már nagyon aktuális és nagy késésben lévő bevándorlási törvényt hozza meg a parlament. Rámutat arra, hogy az orosz és lengyel nép megsokallta a rajta élősködőket, ezért kiűzte hazájából a parazitáit, de az ide bevándorlást - a nemzet érdekeinek messzemenő figyelembevételével szabályozó törvény hiányában ez a mozgékony és „ügyesebb faj a kevésbé ügyeset helyéből kiszorítja. " A T. Ház leszavazta Istóczy javaslatát, bevándorlási törvényünk pedig azóta sincs.

A Kazárföldön irodalmi előzményeinek sora kívánság szerint bővíthető lenne, most zárjuk az idézeteket egy olyan véleménnyel, amelyet Bartha kortársa vetett papírra. Vészi József, a Budapesti Napló főszerkesztője - aki maga is zsidó -, hosszú elemzésben üdvözli a Kazárföldön megjelenését 1901. december 15-én leközölt cikkében „Miért ne hinnők hát el Bartha Miklósnak, hogy a kazárságban nagy a szellemi züllöttség és sok az erkölcsi meghibbanás? Miért fogadnók kételkedéssel azokat a fejezeteket, amelyek a kazárság ravaszságát, kapzsiságát, üzérkedését, a földdel és pálinkával, a pénzzel és az élelmességgel űzött uzsoráját támadják. Ahonnan ez az elem beszivárgott, az orosz városok gettóiból, nem hozhatott magával sem tisztaságot sem magasabb erkölcsi színvonalat, sem a testi fáradságnak megbecsülését, sem szociális ösztönt, sem kultúrképességet. (... ) Ami antiszociális és kultúrképtelen elem van e barbár tömegben, azt bizony le kell róla nyesni, erős és ügyes kézzel. (... ) Ezt a tanulságot vonom én le Bartha Miklós könyvéből. " Nyilván nem lehet véletlen, nem lehet figyelmen kívül hagyható az az egyöntetűség, az a szentenciális összhangzat, amit Kölcseytől Barthán át Vészi Józsefig mindenki mondott. Talán csak van benne valami elvitathatatlan igazság, valami jogos ismerés, valami - a mának is érvényesíthető - történelmi tanulság.

*

A Kazárföldön utolsó kiadása 57 évvel ezelőtt jelent meg, azóta elérhetetlen: a bizonyos „Habent sua... " nagyon is sokat mutatóan jelentkezik esetében. Első kiadását követően 19 év múlva a kazárok uralta Kárpát-hegyvidék cseh terület lett, azután szovjet, ma ukrán. Szóval, bármi inkább, csak magyar ne! Elvették tőlünk az országrészt, amely - a legújabb régészeti felismerések szerint - a honfoglaló magyarság legsűrűbben lakott központja volt. Amikor Bartha elkezdte az Ellenzékben közölni ezeket a fejezeteket, Munkács lakosságának 60, Szolyvának és Volócnak 25-25, Verőcének 42 százaléka volt zsidó. Mindez Rákóczi talpasainak szűkebb hazájában, ha tárgyilagosak akarnánk lenni, gúny nélkül tehetnénk hozzá, hogy csak ennyi volt még az idegen elem, mivel emberöltők óta már az egész hegyvidék expanzív államok prédája. De a Bartha Miklós feljegyezte történet mégis ugyanolyan égetően magyar tragédia maradt, mintha Bereg, Ung és Máramaros vármegyék is azok volnának. Ezért ugyanolyan aktuális a Kazárföldön, mint akkor volt, amikor Bartha Miklós megírásához látott.

Szőcs Zoltán

IGAZ SZERETETTEL
ÉS
BARÁTI HŰSÉGGEL AJÁNLOM E KÖNYVET
A VISZONTLÁTÁSIG
BOROSTYÁNKŐI EGÁN EDE
EMLÉKÉNEK BUDAPEST, 1901 NOVEMBER HÓ

BARTHA MIKLÓS

MAGYARÁZAT

A HAVAS csodálatos vonzerőt gyakorol rám. Úgy tetszik, hogy a természet a havason érzi magát igazán otthon. Egyebütt meg kell őt lesni; de itt kitárja a maga indulatait őszintén. Ez a harag valódi harag; ez a fenség nem komédia; ez a báj nem műszépség. Ásó, kapa, ekevas nem változtatták meg színét és alakját. Vasutak, csatornák és árkolások mértani vonalai nem nyugtalanítják a vadon ősi szabadságát. Minden úgy van, amiként az örök műhelyből kikerült, s amiként azt megformálta a zivatar, a görgeteg, a jég, a napsugár, a villám.

Mintha más volna ott az ember is. Régi szokásait, régi szerszámait, régi viseletét inkább megtartotta, mint mi. Erősebb a teste, szívósabb az élete, jobb a szeme, mint nekünk. Fejletlenebb állapotánál fogva közelebb áll a vadállathoz s erősebb hiténél fogva közelebb áll az Istenhez, mint mi. A történelmi átalakulások jóformán nyomtalanul siklanak el feje fölött, miként azok a felhők, melyek csak megpihennek a bércek ormán s „néma borongással" tovább szállanak.

Úgy tetszik, hogy a gyergyói rengetegek pásztorembere az elődök ruhájában járja a bérceket és a hajdankornak nyelvén beszél hozzánk. Letűnt századok vonásait látom a havas lakóban, miként a paleontológiái leletekben láthatók az elpusztult világrend ősnyomai.

Az elmúlt ősszel két heti pihenőre tettem szert. Aki jól be van fogva, annak nem kis feladat eldönteni, hogy hová menjen és mit csináljon, mikor a semmittevés gyönyöreire nyílik kilátás. Amíg e fölött töprenkedtem, mindig havasi képek rajzottak körül.

Egyszer aztán véletlenül találkoztam Egán Edével, akit a Kárpát-hegyvidéki földművelő nép nyomorának enyhítése céljából Bereg megyében foglalkoztat a földművelésügyi kormány. Ez az akció már régen érdekelt. Különböző leírásokból tudtam, hogy elhanyagolt és kegyetlenül elcsigázott népet óhajt a kormány szörnyű helyzetéből kiszabadítani. Itt-ott szórványos közlemények jelentek meg a mentési munkálatról. A közlések nem vágtak össze. Egyik dicsérte, a másik gáncsolta a munkát. Sikert jósolt az egyik; kudarcot a másik.

Kinek van igaza? Meg lehet-e csakugyan menteni egy végpusztulásnak indult népet? Megérdemli-e a kezelésbe vett anyag a ráfordított fáradságot? Nem olyan kísérletezéssel állunk-e szemközt, mely pénzt, gondot, erőt nyel el ok nélkül?

Elhatározásom gyorsan megfogant. Oda megyek pihenni a ruténok közé. Ott havasvidéket is találok, s ezenkívül színről színre megnézhetem a népmentési munkát. Tervemet Egán azzal az örömmel fogadta, amellyel a mesterek szokták fogadni műtermüknek értelmes látogatóit. Pihenésem kérdése ezzel meg volt oldva.

Szeptember 7-én érkeztem Szolyvára, s a miniszteri kirendeltség központi műhelyében fölütöttem sátorfámat. Innen kirándulásokat tettem Beregszentmiklósra, F. -Viznyitzére, Puznyákfalvára, Frigyesfalvára, Dombostelkére, Patkanyócra, Nagy-Marosra, Munkácsra, Árdánházára, Hársfalvára, Zsdenyovára, Vereckére, a Beszkid-csúcsra, Volócra, a Fircák-havasra, a Névtelen-havasra, Ökörmezőre, Bisztrára, Husztra stb.

Alkalmam nyílt megnézni a nép életmódját, szokásait, vagyoni és kulturális állapotát. Érintkeztem papokkal, jegyzőkkel, bírákkal, erdészekkel, kerülőkkel, földművelőkkel, boltosokkal, napszámosokkal, tanítókkal, kocsmárosokkal, uzsorásokkal, nagyúri családdal és szegénységben sínylődő rutén háznéppel. Láttam és megmértem a helyzetet s nyitott szemmel néztem, hogy a földművelési kormány terve, célja, eszköze behat-e valóban a népélet viszonyaiba, és hogy van-e a valóságban ennek a behatásnak állandósági biztosítéka?

Kimondhatatlan örömet okozott az a meggyőződés, hogy nem szappanbuborékos légvárakat épít a miniszteri kirendeltség, hanem reális alkotásokat hoz létre. Faluról falura látja az ember, hogy miként lábad föl a nagy beteg. Mert hajh, nagy volt és még most is nagy ott a betegség! Ennek a néptestnek mindene fáj: a feje, a lába, a dereka, a háta, a gyomra. Mindene.

Hol kezdették tehát a kúrát? Világos, hogy magán a testen; annak valamennyi tagján. A nyomort nem ez, vagy az okozza, hanem minden, ami e népet körülveszi. Az intézmények, az éghajlat, az emberek. A pénz, hogy ennek van, annak nincs. A terméketlenség. A munkahiány. Az adósság. A tudatlanság. A pálinka. A demoralizáció. A közlekedés hiánya. A fölszerelés hiánya. A legelő hiánya. A szolgabíró. Az uzsora. A jegyző. Az erdő. A dúvad. A szarvas. A kazár. Minden, amit lát. Ez mind együttvéve ezen egyetlen szóban jelentkezik: Éhség!

Búzatermő Magyarországnak van egy vidéke, ahol a nép évről évre százezerszámra mindig éhezik. Nem ismeri a jóllakás állapotát. Egész élete abban a sóvárgásban telik el, hogy jóllakhassék, íme, az állattá fajulás útja. A kutya ragadozóvá lesz, a veréb tolvajjá, ha éhes. A birka bőg, a ló nyerít. Ez a szegény nép sem tolvajjá, sem martalóccá nem lett. Nem is kiabált. Némán tűr évtizedek óta.

Amit láttam és hallottam, arról futó jegyzeteket írtam a kis úti naplómba. Eszem ágában sem volt, hogy közzé tegyem. Egyszerűen följegyeztem, amiként műkedvelők rajzfelvételeket készítenek egy-egy tájékról. A magam okulására és az emlékezet támogatására jegyeztem fel. Jóval később egyik képviselőtársam feltűnő kicsinyléssel beszélt előttem a miniszteri kirendeltség hegyvidéki akciójáról. Még később a hegyvidék egyik főispánja, aki művelt és eszes ember, aki tehát képes felfogni egy ilyen akciónak becsét, horderejét és nehézségeit, a vádak egész sorozatával terhelte meg előttem a kormány népmentési munkálatát. Nemsokára a pénzügyi bizottságban is fölmerült a kérdés, s az egyik tag élesen elítélte az egész mozgalmat, mint költséges és haszontalan fáradozást.

Ehhez járult néhány hírlapi cikk olyan lapokban, amelyek máskülönben mindig a kormány politikáját szokták támogatni. Ezúttal azonban keményen kirúgtak a hámból. Az egyik Darányi földművelési miniszternek szegezte mérgezett nyilait. A többi megelégedett Egán szétmarcangolásával. Hanem ez aztán derekas munka volt. Csak úgy izzadt minden betű attól a nagy fáradságtól, amit az írók kifejtettek Egán szétszedésére.

Mindez arról győzött meg, hogy a mozgalom mibenlétét még azok sem ismerik, akik arról beszélnek és írnak. Még kevésbé ismerik Darányi miniszter intencióját és legkevésbé ismerik Egánt. Egyszersmind meggyőzött arról is, hogy ez az üdvös és kivált nemzeti szempontból elsőrangú kezdeményezés hajótörést fog szenvedni az ellenséges irányú hangulat áramlatában, ha nem alakul egy erőteljes és mindenható közvélemény, mely a dolgok, viszonyok, célzatok és eszközök alapos ismeretével leszerelje az ellenséges irányú hangulatkeltést. Ennek következtében elhatároztam, hogy leírom tapasztalataimat.

Akinek kezébe kerül ez a kis könyv: legyen szíves és olvassa át. Célom a toborzás. Azt akarom, hogy különb harcosok sorakozzanak egy jó ügy mellé, mint amilyen én vagyok. Lelkemet az a vágy égeti, hogy minden olvasó meggyőződjék soraimból a földművelési kormány hegyvidéki akciójának helyessége, célszerűsége és szükségessége felől. De célom elérésénél óvakodtam úgy a képzelgéstől, mint a túlzásoktól. A valóságot írtam meg a valóság színeivel. Azok a képek, melyeket az olvasó elé tárok, akár a mélységekből hoztam azokat, akár az ormok - mindig hű másolatai az életnek, a viszonyoknak, az embereknek.

EGÁN EDE

DARÁNYI Ignác földművelésügyi miniszter a hegyvidéki kirendeltség vezetésével Egán Edét bízta meg. Illendő tehát, hogy ezt a férfiút bemutassam, mert csak így lehet megítélni, hogy megvan-e egyéniségében a siker biztosítéka.

Egán nevét 14 év óta ismerem. Egyszer véletlenségből egy kirakatban ilyen című könyvet láttam: „Román szomszédaink", írta Egán Ede. Megvettem; elolvastam. Azóta nem feledtem el sem a könyv tartalmát, sem szerzőjének nevét. Olyan kereskedelmi, adózási és gazdasági elvek vannak ott lefektetve, amilyenekkel publicisztikánk nem igen szokott foglalkozni. Románia gazdasági jövendője a versenybeli győzelemnek minden képzeletet felülmúló veszélyével tárult föl e műben. Amit olvastam: minden gondolat, minden állítás a kérlelhetetlen tények szigorúval hatott rám. Megdöbbenésemből - hogy miként haladnak mások és miként maradunk mi el, soha többé fölocsúdni nem tudtam.

Azóta a következő munkák ragadták meg figyelmemet: „Darf es »Milch für Reiche« und »Milch für Arme« geben? Ein Wort gegen die sogenannten Kindermilch-Anstalten. Von Edvard Egán. " Megjelent Brémában. „Románia mezőgazdasági viszonyainak rövid vázlata. Toldalék Egán Edének román szomszédaink című művéhez. " - „A szeszadó-törvényjavaslat ügyében, írta Egán Ede. " E műben azt bizonyítja, hogy az iparnak nem szabad a mezőgazdaság kárán fejlődni, s annak romjain emelni palotákat. „Die Hochschule für Bodenkultur in Wien und ihre falschen Propheten. Von Edvard Egán. "- „A tej a fővárosban, írta Egán Ede. " - „Az erdélyi szarvasmarha-tenyésztés feladatai, írta Egán Ede. " - „Kárpátaink közgazdasági hivatása. Intő szó a magyarországi havasi gazdaságfejlesztése érdekében, írta Egán Ede. " - "A marhatüdővész veszélye Magyarország mezőgazdaságára, írta Egán Ede. " »Das ungarische Pferd, seine Zucht und Leistung. Von Edvard Egán. " Megjelent Berlinben. “Ein Wort für das arabische Pferd. Von Edvard Egán” Megjelent Berlinben. - "Landwirtschaftliche Skizzen aus Ungarn. Von Edvard Egán. " megjelent Berlinben.

Egán angol származású ember. Voltaképpen skót. Akaraterejét, szívósságát, kötelességtudását a klánok szellemétől örökölte. Még az apja költözött hazánkba. Jó magyar lett, itt halt meg, de angol honosságát végig megtartotta. Szerette fajunkat, azonban nem tudott megválni attól a büszkeségtől, hogy egy világhódító nemzetnek legyen a tagja.

A fiú egészen a miénk lett. Skót nemességét naturalizáltatta borostyánkői predikátummal. De angol-német nevelése megőrizte lelkének objektivitását. Ő nem úgy nézi fajunkat, annak tulajdonságait, jellemét, szokásait, szenvedéseit, hazaszeretetét, amiként mi nézzük, akik atomrészecskék vagyunk a nemzeti vérkeringésben. Ő kívül áll. Nem belénk olvadt, hanem belénk szeretett. Jobban félt minket, mint mi magunk. Jobban ismer minket, mint mi magunk. Jobban is szeret minket. A szerelmes imádásával tekint fajunkra. Szép vonásainkat körülfonja a művész áhítatával. Népviseletünk elragadja. Népdalainktól megrészegül. Egész mivoltunk átalakul, megszépül, tökéletessé válik az ő lelkében. Nincs ezt miért tovább fűzni. Szerelmes a fajunkba. Ezzel minden meg van mondva.

Középtermet, nagy csontok, kemény izomzat; fáradsághoz, viszontagsághoz, veszélyekhez edzett szív. Tervkészítésében körültekintő, alapos, a legapróbb részletre kiterjedő. A végrehajtásnál villámgyors, rácsap a munkára, mint a sas az áldozatra és gyorsan, kímélet nélkül végez vele. Szótárának legantipatikusabb szava a „lehetetlen". Nem tud kibékülni azzal, hogy amit ő jónak tart, azt megtenni ne lehetne.

Lankadás nélkül dolgozik - ha kell - naponként tizennyolc órát. Akkor alszik el, amikor tetszik. Elsőrangú lovas, gyönyörűen gyeplőzi a négyest. A vadászathoz nincs kedve. Ezzel sok idő telik el haszontalanul.

Társaságban élénk, szeretetreméltó, gyöngéd. Nők iránt határtalanul udvarias. Modorára előkelő, kissé külföldies. Étkezésben, öltözködésben angol szabályokat tart. Rengeteg erőfeszítése, fárasztó utazásai, s hosszú ideig tartó silány étkezései után nagyon tudja méltányolni az úri kényelmet, a jó asztalt, a finom és tiszta ágyruhát, a kandalló sziporkázó tüzet, a mandarintea páráját s a Pomery-sec gyöngyözését.

A raktárakban hány, vet, emel, rakosgat, mint egy darabont; a boltokban vizsgál. számít, leveleket, bárcákat, számlákat revideál és rovancsol mint egy könyvelő; a havas tetőkön gyalogol, csúszik, kapaszkodik, szalonnát pirít, falombon hál, mint egy erdőkerülő. Azonban nótái is vannak, ha jó a cigány, s a szalon parkettjén olyan biztosan jár, mintha soha nem távozott volna onnan. Ilyen az a férfiú, ki a Kárpát-hegyvidéki földműves nép gazdasági helyzetének javítására a kormánytól megbízatást vállalt.

A kezdet kezdete egy tanulmányút volt. Hónapokat töltött a hegyvidéki megyékben. Községről községre, emberről emberre vizsgálódott, adatokat szerzett, meggyőződést érlelt. Kezét rátette a viszonyok ütőerére. Figyelemmel hallgatta a nyomor szívdobogását. Méregette azon lejtők esési viszonyait, amelyeken ez a nép a mélységekbe süllyedt. Tanulmányozta a nép testi-lelki állapotát. Egyszerre dolgozott lélektani, orvosi, gazdasági és szociológiai műszerekkel.

Éles szemét semmi sem kerülte ki. Mindazon szálakat összegyűjtögette, melyek a népet a földhöz, a keresethez, a kocsmároshoz, az uzsoráshoz, a templomhoz, a jegyzőhöz, a bírósághoz, a vármegyéhez, az adóhivatalhoz, az erdőhöz, mezőhöz, baromhoz, a hazához, istenhez és családhoz fűzik. Ezen szálakból fonta meg jelentését, melynek első része a rutén nép gazdasági és erkölcsi állapotával és a nyomor okaival foglalkozik.

Rémesebb képet talán sohasem láttam. Ha adat adatra nem volna halmozva, ha számokkal, nevekkel, tényekkel nem igazolná állításait: valamely rémlátó romantikus költő mesés képzelődését sejthetnők e jelentésben.

A jelentés második felében a mentés eszközeit hozza javaslatba. Ezt olvasva lehetetlen föl nem kiáltani: Az a szegény nép megtalálta végre a maga emberét! Azt a férfiút, akinek keblén százezrek sóhajtása, vágya, álma tetté érlelődik.

Mikor a kormány elfogadta és helyben hagyta javaslatait és megbízni kívánta a javaslatok foganatosításával, ugyanakkor uradalmak kormányzóságára kapott ajánlatot Egán. De ő a magyar kormány sokkal kisebb javadalmazással járó megbízását fogadta el. Miért? Hiszen még hivatalos státusba sem iktatták be őt. Rangfokozatot nem adtak neki. Nyugdíjképessé nem tették. Állását nem állandósították. Működését nem rendszeresítették. Jövendőjét nem biztosították. Hát akkor miért?
Miért!

Miért féltjük életünket és biztonságunkat a jégen, hogy el ne csússzunk, a magasban, hogy le ne szédüljünk, a ragály alkalmával, hogy meg ne betegedjünk? Miért hívatunk orvost, ha mellszúrást érzünk? És mégis, mi az oka annak, hogy ha szólít a haza: elvetjük óvatosságunkat, megszűnik félelmünk, nem gondolunk náthával, fogfájással, halállal és megyünk a tűzbe, hallgatjuk a golyók fütyölését, ontjuk a vért patakszámra.
Miért?

Azért, mert az élet nem cél. Mert a nagy és nemes ambíciók felülkerekednek és legyőzik a köznapiságot. Mert nincs e földön nagyobb dicsőség, mint jó hazafinak lenni, s mert ezt a nagy dicsőséget nagy áldozatok nélkül megszerezni nem lehet. Egán rálépett arra a tövises útra, melyen a jó hazafiak szoktak járni. Edzett lélekkel tűri a méltatlan gáncsolódást. Űzi, hajtja egy történelmi feladat, s természetesnek tartja, hogy az úttörés akadályokkal jár. Szelíd mosollyal mutogatja a kapott sebeket, melyek egészséges véralkata folytán per prímám gyógyulnak meg. Belső vérzéseiről nem beszélek, mert röstellené. Nyilvános elismerésben eddig kevés része volt. Ha tőle függne: egész erélyével megakadályozná ezeket a sorokat.

A MÁV

Reggel hét óra felé fölébresztettek. Csak az imént aludtam el, tehát nagyon álmos voltam. Emiatt már nem tudom, hogy a vonatunk változott-e, vagy reggeliznünk kellett? Azonban a kocsiból kiszállottunk s tejes kávét rendeltem. Valami hamuszín italt kaptam, mely kissé kékes is volt, mintha palaolvadék vegyült volna belé. Ilyen formának képzelem a kovásznai Pokolsárfürdőt, amelyre különben már csak homályosan emlékezem.

-Köszönöm. Inkább egy csésze teát." Jött a burjános meleg víz, a tükörén zsírfoltokkal, hogy tündöklőbb legyen. A beléndek, mikor a gyümölcsével - mely gömbölyű és tüskés, mint a tüskés mangalica - disznósdit játszottunk, ilyenforma szagot hagyott ujjainkon. Szegény édesanyám mindig megérezte rajtam ezt a játékot, s nem adott vajas kenyeret míg meg nem mosdottam. Miután pedig az illatnak köztudomás szerint emlékezetidéző hatása van, és miután ez a tea a beléndekre, a beléndek viszont a mosdóvízre emlékeztetett: ennélfogva kiindultam az indóház udvarára, ahol kutat, vizet és vályút reméltem találni. Azonban a folyosón arra figyelmeztettek, hogy van az indóházban hivatalosan berendezett toilette-szoba az utasok számára..

Ez meglepett. Mégis haladunk, íme a Máv, ha nem is törődik a gyomrunkkal, s ha meg is tűri kávénak a moslékot és teának a mosogatólevet, de legalább gondoskodik tisztasági igényeinkről. Beléptem a szobába. Egy nagy márványfedelű mosdóasztalt találtam két tállal, két nádszéket, egy ruhafogast. A mosdóasztal vízvezetékre berendezve.

Kint fényes nap sütött. Itt félhomály volt, dacára a nagy ablaknak. Mert, kérem, az az ablaküveg, mióta a gyárból kikerült, soha tisztítva nem volt. A Zemplén vármegyei gazdákra gondoltam. Micsoda? Hát nem ismerik ők a guánó értékét? Hiszen itt légymilliárdok hulladéka raktározódott vastag rétegekbe. Ez kincsesbánya a műtrágyázás szempontjából. Ezek a legyek tejjel, borjúpörkölttel, gulyással és cukorsüteménnyel élnek. Hulladékuk nagy százalék foszfort, kálit, nitrogént tartalmaz. Miért nem kezd valamelyik vállalkozó ennek a kincsnek a kiaknázásához?

Lassacskán megszokta szemem ezt a félhomályt. Látni kezdtem. A fölcserepezett falfesték pikkelyei alól gúnyos megvetéssel néztek a kíváncsi poloskák rám, a tisztaságkeresőre. A mosdóasztal márvány táblája összevissza volt zúzva, mintha Árpád honfoglalása óta minden hadjárat rajta gázolt volna keresztül. Repedései tömve nedves, undorító, bűzös piszokkal. A vízvezeték csapján zöld rozsda ült, a szennynek és mocsoknak barna patinájával. A csap nem fordult sem jobbra, sem balra. A mosdótál falán diluviális és alluviális rétegek hirdették, mint valamely szappankori ősidőnek maradványai, hogy ez a tál soha megmosva és kitörölve nem volt.

Eddig azt hittem, hogy a mosdás célja a tisztaság. Itt nem így van. Itt a mosakodás tisztátalanságot jelent. A szolgálattevő tót asszony valami edényből vizet töltött a tenyerembe, hogy a csapról maradt szennyet ledörzsöljem ujjaimról. Azután valami portörlőféle ronggyal kínált - a székely parasztasszony súrolgatórongy-nak nevezi az ilyesmit - hogy törülközzem meg. -Köszönöm. Jobb a zsebkendő. " Fésűvel is kínált, s ha nem csalódom, fogkefével. Brrr!

Adtam neki 40 fillért. Lármát csapott. Két deciliter vizet öntött a markomba. Ilyenformán egy hektoliter mosdóvizet száz forintra taksáltam. Ennyiért bort is lehet kapni. Nem is homoki bort; nem is Engel-bort. Hanem jó, tüzes hegyaljait. De a tót asszony lármázott. Tótul lármázván, mindjárt gondoltam, hogy állami alkalmazott. Megértettem nagy nehezen, hogy neki 60 fillér dukál. Át is láttam igazát; mert aki abban a szörnyű piszokban ül napestig, várva azokat az áldozatokat, kik itt magukat bemocskolni akarják, az csakugyan érdemes a jó fizetésre.

Azóta sokszor törtem a fejemet azon a problémán, hogy vajon mennyire szabnák ennek az asszonynak a díját, ha még dolgoznék is legalább annyit, amennyi egy szoba tisztán tartására szükséges? Ha rákényszerítenék a szoba kisöprésére, szellőztetésére, tiszta kendő tartására, ablaknak, tálnak, tükörnek megmosására, zárnak, saroknak, kilincsnek, csapnak tisztogatására?

Miért időzöm e csekélység mellett? Csak azért, mert szégyellem azt a rondaságot amely vasúti indóházainkat jellemzi. Kezdve a budapestieken valamennyi tisztátalan. A külföldi utazó erről ismer hazánkra. Átlépve a Lajtát, Keleten érzi magát. Bűz, rondaság, szemét. Narancshéj, almatorzsa, hagymaszár, szalonna-bőr. Durva málházók, goromba őrök, életunt pénztárosok, ideges távírászok. Füstös petróleumlámpák, izzóvá fűtött vaskályhák, rozsdás ajtókilincsek, bedagadt ablakok. Légykultúra az étkező helyiségekben. Évek óta száradó és naponként felújuló sörlocsadék a padozaton. Paradicsomfoltok az abroszon. Penészes torta a desszerttartókban. Avas és vastag zsírréteg a mosdatlan kezű pincérek frakkján. Mindezt méregdrágán fizetve: íme a magyar vasúti vendéglők és indóházak típusa.

Nem beszélek a német indóházakról. De az olasz nép tisztasági érzéke ma csakugyan nem mintaszerű. Mindazonáltal egy olasz étkező a miénkhez képest csiszolt pohár. Miért nem lehet nálunk is úgy, mint másutt? A munkás itt sem drágább. Forgalmunk kisebb. Személyzetünk nagyobb, olcsóbb.

Végre is két lágytojást reggeliztem. A lágy szót aláhúztam. Mert van híg és lágy tojás. Már t. i. ott, ahol a vendéglő a vendégért létezik. Nálunk megfordítva, a vendég létezik a vendéglőért. Nálunk a vendég: alkalmas tárgy a kiaknázásra. A vendéglő nem ellátja a vendéget, hanem levetkőzteti.

A régi magyar csárda szelleme még mindig kísért. Nem hívtuk; miért jött? Ha alkalmatlanságot csinál: fizessen. Edd torkig magadat és igyál a sárga földig: akkor számíthatsz némi előzékenységre. De jaj neked, ha rendes egyszerűséggel akarsz élni, mint otthon. Ha vizet kérsz hamisított bor helyett és kávéárban nem fogyasztod a cikóriát. Azt a teát (rum és cukor nélkül) mely otthon jó minőségben legföljebb négy fillérbe kerül, itt hatvan fillérrel fizeted. Hát ez istentelenség!

Ha mondod hogy lágy tojás kell, hoznak nyers tojást. Ha visszaküldöd, hoznak híg, főtelen tojást. Ha megint visszaküldőd és kikötöd, hogy négy percig főzzék lobogó vízben: azt mondják, nem tarthatnak két tojás kedvéért szakácsnét, külön zsebórával. Azonban megfizettetik a nem sikert is. Mert a vendég arra való, hogy károsodjék. A vendéglős pedig, hogy ötezer százalékra dolgozzék. Vajon mikor is ér rá Magyarország a vendéglősipar szabályozására? A kontárok ráncbaszedésére, a hamisítók fenyítésére, a szolidak kitüntetésére, a piszkosak megbüntetésére?

Ötezer százalék. Helyes. Inkább mondjuk 5000 percent. Mert nyomon vagyunk. Az ötezer percent hazájában.

A KAZÁR NYOMOK

Reggeli után, a vonatindulásig háromnegyed órám maradt Sátoraljaújhely megtekintésére. Egán meghúzódott egy sarokasztalnál s diktált a gyorsírójának. Kevés ideje van akták készítésére. Ő az életnek dolgozik. Tehát az irodán kiül; a szövetkezeti boltban, a legelőn, a belvizek lecsapolásánál, a tehén kiosztásánál, a hitel megállapításánál; az út építésénél, a mezőhegyesi munkások kiválasztásánál, a hitelszövetkezet gyűlésén; az üszők vizsgálatánál; a bérföldek hasznosításánál. Egy óra alatt megdiktál két-három napi irodai munkát; a többi az írnokok dolga.

Kimentem az indóház udvarára, kocsi után nézni. Kaftános emberek vettek körül, hogy ők szereznek kocsit. A kocsik előttem állottak. A kaftánosok pokoli lármával kísértek kocsiról kocsira és beszéltek érthetetlen nyelven. Nem tulajdonosok voltak; nem is kocsisok; nem is kocsibérlők, hanem közvetítők. Pénzt kívántak tőlem olyan munkáért, amit nem teljesítettek. Közvetíteni akartak olyan üzletet, amit magam végezhettem el a kocsissal, ha el nem ment volna a kedvem a kocsikázástól. De elment. Ilyen kocsiba pestisveszély nélkül ülni nem lehet. Ez a ló, ez a szerszám, ez az ülés, ez a födél, ez a sárhányó, ez a kerék, ez a lépcső, ez a behúzó, ez a kocsis - egyszerűen leírhatatlan.

Százszor inkább gyalog. De arra nem volt idő. Mert nálunk az is vasúti politika, hogy az indóház a várostól legalább 3-4 kilométernyire legyen. Mert a forgalmat lehetőleg meg kell nehezítem és drágítani. Főispánnak, alispánnak, főbírónak, polgármesternek ezek a bérkocsik nem innék föl, mert ők a saját fogatukon járnak. Az utas... no hát az utas minek utazik? És minek kocsi olyan embernek, akinek nincs kocsija? Hiszen már II. József császár a hivatalos fuvarozások ellen panaszkodó gagyi székelyeknek ilyen privilégiumot adott: „Akinek nincs szekere és lova: Járjon gyalog Gagynak határiba. "

Ezeken a bérkocsikon, lovakon, szerszámon olyan erőteljes kazárnyomok valának, hogy visszamenekültem a váróterembe. Itt aztán elmélkedtem. Miért olyan elcsigázott az a ló? Miért olyan rozoga az a kocsi? Miért olyan szakadozott az a szerszám? És a kocsis ruhája, pokróca, ostora; a közvetítők kaftánja, kalapja, csizmája, kócos szakálla... mindez mié olyan elviselt, olyan fakó, olyan kopott, olyan tisztátalan? Azért, mert itt rablógazdálkodás folyik. Mindent kiaknázni az utolsó ízig; az embert az utolsó sóhajtásig, a barmot az utolsó nyögésig, a szerszámot az utolsó parányig, a földet az utolsó burjánig: ez a kazár gazdálkodás princípiuma. Ahová lép, amihez nyúl: minden elpusztul.

Micsoda végzet üldözi ezt a népet? Mintha vele járna a balsors. Min ha arra volna kárhoztatva, hogy vesztére legyen az embernek, akivel érintkezik; a háznak ahol lakik; az állatnak, amellyel dolgozik. Talán érzi is végzete súlyát, íme, sötét ruhában jár, mintha gyászolná azt a pusztulást, mely őt körülveszi. Mosolyát nem látod, örömét nem hallod. Komoly, lassú, nehézkes minden mozdulata. Szemlesütve jár, s ha rád emeli sötét tekintetét azt véled, hogy a mélységekből sugárzik feléd valami baljóslatú fekete tűz.

Még a gyermeke sem játszik; még az asszonynépe sem kacag. Pajkosság, vidám beszéd, enyelgő szórakozás ismeretlen fogalmak e fajnál. Életüknek nincsen bája, derűje, nemes ingere. Az ő életük: üzlet és nélkülözés. Gondok emésztik szüntelen. Egész mivolta abban a problémában olvad föl, hogy a krajcárból forint, a forintból tízes, a tízesből százas legyen. Akarata, vágya, szenvedélye ehhez a problémához fűződik. Az emberből, a természetből, a viszonyokból és az intézményekből csak annyit lát, amennyi ezen probléma megoldására vezet.

Erkölcsvilága is ehhez idomul. Ami a probléma megoldására vezet jó, ami nem vezet oda, az rossz. Mégpedig minden jó, ha szaporítja a pénzt Minden. Kivétel nélkül minden. A koplalás, a rongyosság, a fázás, a szégyen, az emberek megvetése, a gyalázat: az mind viselendő, ha pénzt hoz. Vallására nézve mózeshitű.

De a mi zsidóinkból, akik velünk barátkoznak, velünk étkeznek, velünk örvendeznek és velünk szenvednek, egyetlen vonás sincs bennük. Tehát senki se csináljon zsidókérdést a kazárkérdésből. Nincs itt szó vallásról. Egy fajról beszélek, amely becsempészte magát hazánk felvidékére, meglepte a bennszülötteket, miként a penészgomba a védtelen organizmust.

Azokról beszélek, akik magyarul sem nem tudnak, sem tudni nem akarnak; Egy vad törzs nyelvét beszélik, melynek se nyelvtana, se szótára, se irodalma nincs. E faj terjeszkedik, miként a fecskefonal a lóherésben. Körülfonja, behálózza, rátapad, kiszívja, és mikor elpusztul a megtámadott növény, akkor tovább kúszik az élősdi, újabb áldozat után. Mert hiába lett ura annak a földnek, honnan a nemesebb fajtát kiirtotta, nem tud rajta, belőle megélni, miután sorvasztó gazdasági rendszere a talajt is kizsarolja.

A zsidó vallású magyarokat, akikben oly nagy az érzékenység, annyi tudásszomj, a becsvágy, a költészet, a zeneérzék: kérve kérem, ne azonosítsák magukat ezzel az érzéketlen, tudatlan, ambíció nélkül való, durván materiális és mosdatlan fajjal. Ne üldözzék, ne kárhoztassák Egánt, aki szerencsétlen és együgyű népet megmenteni iparkodik ennek a számító, élelmes, de erkölcsi tekintetben a vadállatok nívóján álló söpredéknek a karmai közül.

AZ URADALOM

Munkács

Vonatunk elhaladt Munkácsvár alatt s betért a Latorca völgyébe. Fényes emlékek, sötét emlékek kelnek, ébrednek, váltakoznak a robogó kerekek forgó sietségével. Munkács fellegváros részében Zrínyi Ilona ablakát keresi szemünk. Látni véljük a bástyát, melynek boltívét bezúzta a Montecuccoli bombája. A bástyához bizalmasan tapad a Báthory-kápolna, mint a fecskefészek az ereszhez.

Hormayr e várban szenvedett fogságot; Kazinczy is. A Bach-korszak rablógyilkosok számára rendezte be Rákóczi várát. Mégiscsak csúf mesterség osztráknak lenni. Most üres a vár. Egy kedves öreg úr mutogatja a rabcellákat, a dolgozótermeket, a fogházfelügyelő lakását, a mosókamrákat. Aztán felvisz a fellegvárba. Hangja komollyá, mélabússá lesz. Merengő szemei megakadnak a mély kúton, amelynek vize egykor kuruc vitézt üdített; a szabadságfán, melyet '48-as várőrség ültetett; a fülkén, hol a Zrínyi Ilona rokkája állhatott; egy másik fülkén, hol a nagy fejedelem nyoszolyájának kellett lenni.

Az öreg úr azt a benyomást kelti, mintha részese volna mindannak a gyásznak és örömnek, reménynek és csalódásnak, melynek emléke, e vaskos falak között meg-meglebbenti titokzatos szárnyait. Ezen történelmi falak és bástyák közé építették a millenáris emléket. A hegyes emlék, mely kíméletlenül felnyársalta a rajta ülő turulmadarat, 48 ezer forintba került. Stílszerűségéből hiányzik a 48 krajcár.

Vonatunk sietve kanyarog a Latorca völgyében. Jobbról marad a beregszentmiklósi kastély. Miként az egész vidék, úgy ez is a Rákóczi Ferenc tulajdona volt. Nincs rajta látnivaló. Az őszi ködnek egy rengő foszlánya öleli át néhány fenyőszál magas sudarát. Mintha sóhajtás volna a szabadságharcok vitézeinek kebléből. Ha betérsz pázsitos udvarára: szívesen kínál meg jó szilvapálinkával az uradalom egyik erdésze. Csakhogy németül beszélj, ha azt akarod, hogy megértse szavadat.

A JÓ FÖLDESÚR

Balról, az ősbükkerdőség egyik kapuján tornyos kastélyt látsz messziről. Új épület, melyet Schönborn Ervin gróf őmagassága építtetett. „Seine Durchlaucht. " Mert mediatizált família, autonóm családjoggal és házasságszabályozó hatalommal. Majdnem uralkodó nemzetség. Ha fenség volna, uralkodó volna. De csak magasság. Csak? Ez nem - csak! Ez nagyon is sok.

Jussa van a felséggel piketírozni és bármelyik főherceggel kettesben sörözni. Törvényes leánya nem lenne morganatikus feleség, ha mindjárt Habsburghoz menne is férjhez. Ha még léteznék a német Bund, ott ülne Frankfurtban a Churfürstök mögött, a Markgráfok mellett, a Reichsunmitterbalgráfok előtt.

Ez a kastély kétszáznegyvenezer katasztrális hold hitbizományi birtok fölött uralkodik. Kerek számban 24 négyszög mérföld; vagyis 1350 négyszög kilométer. Ha csak magára állana: negyvenkét kilométer volt a hossza és harminckét kilométer a szélessége. De beleesnek a fölszabadult jobbágyközségek telkei és határai. Mintegy kétszáz község. Nem nagyok, de kétszáz! Együtt ezekkel az enklávékkal kitesz a birtokterület legalább 40 négyszög mérföldet. Tehát nagyobb, mint Árva, Esztergom, Moson, Ugocsa, Csanád, Liptó vármegyék külön-külön. Másfél akkora, mint Túróc megye. Alig kisebb Győrnél, vagy Abaúj-Torontálnál. Saját megyéje területéből majdnem kétharmadot foglal le. A birtok befolyása két választókerületre terjed ki. Beszélik, hogy Tisza alatt a végrehajtó bizottság elnöke ilyen levelet írt a főmagasságú úrnak: Kérem, méltóztassék megjelölni, hogy kit akar képviselőnek? Ha más jelöltje nincs, hajlandó-e György Endrét-elfogadni? Ennek a nagy úrnak tehát a házban is van két vótuma. Voltaképpen négy; mert a kormányzója és az ügyésze szintén képviselők. A vármegyében ahányat akar.

A nagy birtok nagy áldása lehet a vidéknek; de lehet nagy átka is. Ha a művelés belterjes; ha emberséges a tisztikar; ha magára veszi az uradalom a cselédek, napszámosok egyházi és iskolai terheit - egyszóval, ha érzi a tulajdonos és a kezelőség azon közkötelességek etikai kényszerét, mely a nagybirtokkal együtt jár: akkor egy ilyen latifundium, akár hitbizományi jellege van, akár szabad birtok, nagy jótétemény a népre.

Akinek milliói bankokban, értékpapírokban kamatoznak, az nem ismeri a jótettek igazi örömeit. Lehetnek házi szegényei, akiket megsegít, s akiknek hálálkodása kellemes pillanatot szerez. Tehet jelentékenyebb alapítványt és a hírlapok megcikkezik. Ez is jól esik bizonyára. Ha gyakran ismétli Istennek tetsző kegyes adományait s ha politikailag nincs pártbélyegzés alatt: báróvá, sőt a főrendiház tagjává is kinevezhetik; tagja lehet a Nemzeti Kaszinónak; tarokkozhat miniszterekkel, generálisokkal, grófokkal; beválasztják a delegáció hadügyi bizottságába s udvari ebédekre kap meghívót. Mi ez azon földi és mennyei gyönyörűséghez képest, amit egy nagybirtokos élvez, ha boldog és jól szituált nép veszi körül? Tanyáról tanyára kocsikázva, ha látja a cselédségnek vidám gyermekseregét s tudja, ezek a bazsarózsa arcok neki köszönhetik a színt, az erőt, a mosolyt.

Mindenik tanya egy jól rendezett szép kis község. A kényelmes udvarházban az ispán családja lakik. Nagy, világos szobák, beárnyékolt tornác, díszes bokrok a lak előtt. Benn elégedett háznép. Szemben az iskola; mellette a tanító lakása. Szép sorrendben a számadó béresek, kerülők, juhászok, kanászok, csikósok, gulyások lakásai, (ennyinek veteményes kertje, gyümölcsöse. Egész utcasora a dohánykertészeknek és megtelepült feleseknek. Aztán a kovács, a bodnár, a kerékgyártó, az asztalos, az ács. Amott az állatorvos, a gépész, a kasznár. Ezekhez járul a központi tanyán az orvos, a lelkész, a pénztáros, az ellenőr, az írnok, az intéző, a főerdész, a főszámvevő.

Mindenfelé a gyakornokok, a gazdaságnak ez a könnyűlovassága, lótnak-futnak, lovagolnak, parancsot visznek, táncolnak, szilajkodnak, párbajoznak, nagyokat lakmároznak, nagyokat koplalnak, s mint a test idegszálai, a főtől a végtagokig szolgálják a vezetés egységét. Számítsuk még ide a szeszgyár vezetőjét, könyvelőjét, levelezőjét, szerelőjét és állandó munkásait; az erdővédőket, a kocsisokat, lovászokat, inasokat; a komornyikot, szakácsot, kertészt, nyergest, várnagyot, huszárt, kapust, szíjgyártót és tehenészt.

Valamennyinek egészséges kerti lakása, tisztességes fizetése; valamennyivel jól bánnak; sertése, tehene, ha valamelyiknek elkárosodik, az uradalom pótolja; betegség ha éri, az uradalmi kórházban ápolják, gondozzák élelmezik ingyen. Lisztje, tűzifája, szalonnája, füstölt ázalékja, teje valamennyinek van. Senki sem éhezik, senki sem fázik, senki sem hajléktalan, senki sem elhagyatott.

Vasárnap nem dolgozik. Pacsirtaszó mellett áll munkába s fülemüledal altatja el. Napsugár, felhőjárás, mezei virág, barázdaillat veszi körül. Naponként látja, hogy miként zöldül ki a rét, miként lesz a virágból gyümölcs, a vetésből érett kalász. Látja a sertésnyáj szaporodását, a báránysereg vidám játékát, a tojás titokzatos átváltozását csirkévé. És szívja a tiszta levegőt, issza a friss vizet, hallgatja a kolompot, a távoli harangszót, a tücsök énekét.

Nézi a csillagos eget, a bűbájos földet, a csírázást, a termést, a rügyfakadást s aztán a hervadást, a lombhullást, a szállingózó pókhálót, mintha az őszre vált természet fehér hajszálakkal fonná körül a megvénült haraszt homlokát. Csoda-e, ha életének ez az egyszerűsége, öntudatlan költészete, nyugalma gondatlanságra eltölti szívét hálával gazdája iránt, s lelkét hívő vallásosság emeli a magasságokba?

Ki tudná megmérni az életnek azt a benső gyönyörűségét, melyet a gazda érez, ha ilyen nép veszi körül? Ez nem a jótékonyság pillanatnyi élvezete. Ez nem olyan, mint a csillogás a fogadótermek fényében, s a lakomák dús asztala mellett. Nem olyan öröm ez, mint amilyent a díszes fogat, a drága király, a mesés ékszer, a varázslatos palota nyújt.

A mesteri kép, a halhatatlan szobor, a remek könyv, a jó színház, ez is igazi benső gyönyört nyújt. De az istenek nektárja csak annak jut meg e földön, aki amerre jár, s ameddig nagy földje terjed, mindenütt, mindig elégedett, hálás, boldog népet lát. Aki tudja, hogy az a jólét, az a tisztasága a háznak, az udvarnak és léleknek, ez a termékenysége a mezőnek és vidámsága a jól ápolt állatoknak és jól gondozott embereknek, mind, mind az ő értelmének, rendszerének, jóságának, okosságának gyümölcse.

Még egy rozmaringszálnak is örvendünk, ha mi ültettük, mi neveltük, mi ápoljuk. Ez a miénk. Akaratunknak, munkánknak, hajlandóságunknak terméke. Nekünk köszöni létezését. Születése tőlünk függött, s hogy tovább éljen, viruljon, illatozzon - az is tőlünk függ. Ebben rejlik a kérdés titka. Éppen ezért egy festményhez, szoborhoz, kristályhoz, palotához csak esztétikai kötelék fűz; a pillanatnyi jótéteményhez csak pillanatnyi megnyugvás. De ha ezreket tesz boldogokká a nagybirtokos: akkor őt ahhoz a templomhoz, iskolához, tanyához, gyümölcsöshöz, erdőhöz és mezőhöz és mindazokhoz, akik ott élnek, dolgoznak, imádkoznak, valóságos lelki vérkötelék fűzi, mert annak a virulásnak, sikernek, jólétnek, nyugalomnak, életbiztonságnak ő az alkotója, tervezője, gondozója, teremtője, mind az övé. Övé a kis gyermekek öröme, az anyák gondja, a férfiak munkája. Övé az a boldogság, melyet e nép együttvéve érez, mert ő hozta létre.

Ez a boldogság állandó. Tavaszi kikelet, őszi hervadás nem változtatja. Közte és birtoka között évről évre szaporodnak a kötelékek emlékszálai. Új ágat hajt a csemete: az emléknek egy új szálát és az új barázda új termése és az új venyige a szőlőben, a felújult zsályaillat, a megszaporodott agancs a szarvas fején - ez mind újabb kötelék, újabb siker, újabb emlékszál. Ebből a sok emlékszálból bűbájos hálót köt az élet, szebbet minden brüsszeli csipkénél, drágábbat a világ minden gobelinjénél.

MIKOR A NAGYBIRTOK ÁTOK

Ellenben a nagybirtok nagy átok is lehet a népen. Mondják, hogy Schönborn Ervin gróf is őmagassága jó ember, gavallér, nagy műveltségű, vallásos. Pompás lovas, kitűnő vadász, vendég szerető úr. Igényei egyszerűek, takarékosan él, edzett férfiú. Ez mind lehet.

Mondják azt is, hogy nem ismeri a viszonyokat, nem tudja, mi történik uradalmában; sejtelme sincs arról az átoksúlyról, mellyel birtoka a népre nehezedik. Ez is lehet. Nem csak lehet, de így is van. Mindenki informált, hogy így van. Jó szerencse, hogy a nép is így tudja. Mert mi lenne, ha a nép is nemtudommal állana elé? Nem tudtam, hogy ez a gróf tehene, tehát megfejtem; nem tudtam, hogy ez a gróf fája, tehát kivágtam; nem tudtam, hogy ez a gróf rétje, tehát hazavittem a szénát. Ám ott a szolgabíró, a csendőr, a bíró, ugye?

De hátha egyszerre hetvenezer rutén nem tud a tulajdonról, az erkölcsről, a nem szabadról? Nem tudta, hogy tilos és leüti a kerülőt, el fogja a legelő barmot, feltöri a kasszát, meggyújtja az erdőt, beköltözik a kastélyba, csapra üti a hordókat, leakasztja a lancastereket és oda céloz, ahol a szarvasbikára les a vadász? Van-e ehhez is elég szolgabíró és elég csendőr? Ám katona van elég, ugye? Helyes. De ha aztán elhúzódik a katonaság, s magukra maradnak a kasznárok, ispánok, tiszttartók, erdészek és az uradalom többi hivatalnokai - mi lesz akkor? Mert egy-kétszáz embert be lehet csukni. Tíz-tizenötöt felakasztani is lehet. De hetvenezreket? S ha ez mind ellenség, mind dühös, mind fékevesztett, mind őrjöngő?!

A cseh beámter Wirtschaft rossz rendszer. Két végű bot, s a nehezebbik vége a nép kezében van. Ha megfordítja, ütése halálos. Egy nagybirtoknak termékenyítő erőt kell képviselni, nem pedig pusztító vészt. Műhelynek kell lenni, hol munkát talál a nép, nem pedig leshelynek, ahonnan az uradalom ragadozó beámterhada a kis egzisztenciákra veti magát.

Ez a beámterhad egyáltalában nem törődött annak a kétszáz községek a sorsával, melyet az uradalom erdőrengetege körülfog. Pedig érdeklődnie kellett volna, hogy miként, miből, mily körülmények él az a nép?

Hiszen az embert még a nyúlsüldő is érdekli, ha kertjeink valamelyik bokrában húzódott meg; a kis madár, ha fészket rakott sövényünkre; a malac, mely anyátlanul nyivog; a gazdátlan eb, az eltévedt borjú: minden élőlény érdekel, még ha nincs is bajban. Hát még, ha szerencsétlen! Hát még, ha olyan nyomort szenved, mint a rutén nép! Ezen természetes érzés alól nincsen kiváltsága az uradalmi tisztikarnak sem. Sőt inkább. Hiszen az úrbéri rendezésnél és a tagosításnál ezen uradalom osztályos fele a nép volt. Már pedig a rutén nyomor ezzel a rendezéssel vette kezdetét.

A magyar birtokrendezési műveletnek nincs ilyen égbekiáltó példája. Ha komoly ereje volna a jognak és ellenállhatatlan hatása az igazságnak: akkor ma vagy holnap, de mindenesetre rövid idő alatt hivatalból visszacsinálnák ezt a rendezést. Mint minden hegyvidéken, úgy itt is a községek a patakvölgyek mentén feküsznek. Bejártam ezen völgyeket patakról patakra, községről községre. Nem valamennyit, de igen sokat. Az erdő jóformán mindenütt a belső telkekig nyúlik le. Kié az erdő? Az uradalomé. Hát ez? Az is. És amaz? Az is. Valamennyi, mind az uradalomé.

Különös. Hiszen ezek jobbágyok voltak; felszabadultak; szántóföld, elő, erdő jutott az osztályrészükbe. Hol hát a községhatár? Hol a föld, melyet ez a nép művel? Túl az erdőn! Értitek? Nem az uradalmi erdő van túl a község határán, hanem a határ van túl az erdőn. Imitt-amott a hegyszakadékokban, letarolt omladékok között. Meredek oldalakon; a bércek gerinchátán, ahol leginkább dúl a vihar, s legvészesebben ordít a farkas. Messze a községtől, 2-3 órányira, félnapi járásra, úttalan utakon, híd nélkül való árkokon, túl a hegyeken, túl a bérceken, túl a sziklán - ott van a rutén község határa.

Az uradalmi erdő pedig itt van a község nyakán; benyúlik a templomig, a szilvafáig, a pitvarajtóig. Szörnyű egy rendezés. Ha leszalad a borjú, a tyúk, a malac: tilalmas erdőben jár, s nagy annak a büntetése. Ha levág a gazda egy dorongot, hogy eltörött lőcsét pótolja: kihágást követett el. A hatóság kérlelhetetlen. Az uradalom keze messze elér. Ha ölében rőzsét hoz a fiú, hogy tüzet gyújtson, mert beteg anyját rázza a hideg: ez is kihágás, melyért lakolni kell. Epret, gombát, ha szed a kislány: megfogja a kerülő, letépi fejéről a kis ruhát, elveszi kezéből a kis korsót.

Kérdezősködtem Klenóczon, Viznyitzén és más községekben. Nem egy embert kérdeztem ki, hanem többeket külön-külön, így kaptam azt a hihetetlen adatot, hogy aki rőzsét, málnát, epret, gombát, szedret akar az uradalmi erdőben gyűjteni, annak személyre szóló bárcát kell váltani. Az ellenőrzés oly szigorú, hogy apát a fiú, testvért a testvér nem helyettesítheti. Málnáért, eperért, szederért, gombáért egy bárca ára 100 fillér. A bárca csak egy napra érvényes. Rőzsebárca 80 fillérért kapható, de ez csak egyszeri hozatalra jogosít és csak száraz ághulladékra és csak annyira, amennyit a hátán elbír. Budapesten olcsóbb a tüzelőanyag, mert egy félmázsa porosz kőszén ötször annyi meleget ad, mint egy hát rőzse. Van-e ennél nagyobb istentelenség?

Schönborn gróf ezt nem tudja. Pedig bizonyára megvan a számadási tételekben a málna-, eper- és gombaszedésből befolyó jövedelem. De ezt más szokta felülvizsgálni. A grófnak sejtelme sincs, hogy talán éppen a füstölgő havanna eprésző kis leánykák nyomorult keresményét rövidítette meg. Sok jót hallottam róla, úgyis mint úrról, úgyis mint emberről. De alkalmazottai nem kímélik sem nagyúri, sem emberi hírnevét. Ha kímélnék: más rendszert alkalmaznának. Miként a belső telkeket, úgy a községhatárt is uradalmi erdő veszi körül. Kilépni a községből, vagy kilépni a határból annyi, mint belépni a hitbizomány erdejébe. Ez a roppant erdőség kizárólag vadászati célokat szolgál.

Erdőüzem ebben a kétszázezer holdnyi rengetegben jóformán alig van. Napokig bolyongtam négyes fogaton, lóháton, bérkocsin ezen erdőségek aljában, völgyületeiben, gerincein és csúcsain. De alig láttam vágást; ültetést is csak egy kis területet; gőzfűrésztelepet egyet sem. Itt nincs kultúra. Főerdész, erdész, erdővéd, gyakornok, kerülő, az alkalmazottaknak az a nagy sokasága - lengyelek, morvák, csehek, németek, szlovének majdnem valamennyien - csupán a vadászatok sikeréért léteznek. Őrzik, gondozzák, élelmezik a vadat. Füvet kaszáltatnak télire, itatóvályúkat, csorgókat, medencéket csináltatnak. Ahhoz értők a Pürschsteigok (cserkészösvények) összes hosszát ezekben az erdőségekben kétszáz kilométerre teszik. Ezen gyalog- és lovaglóösvények jó karbantartása is az őrszemélyzet kötelessége.

A SZUVERÉNEK

Az uradalmi erdőszemélyzet legfőbb dolga a vadak nyilvántartása. A szarvasokról törzskönyvet vezetnek. Melyik pagonyban hány van? Kivált hány bika? És egyik-másik hányas? Ez azt jelenti, hogy hány ága van az agancsának? De ez könnyű kérdés, mert a meglesett vad ágait hamar megszámolja a gyakorlott vadász szeme.

Nehezebb feladat meghatározni, hogy gyöngyözik-e már az agancs - ami annyit jelent, hogy durván ripacsos-e a felülete? Mert ha nem, ha sima, ha csak jelentéktelen mélyedések és domborodások vannak rajta, akkor értéktelen. Azt is szükség meghatározni, hogy hány kilogrammot nyom az agancs? Ha nincs tizen felül, nem érdemes a lövésre.

Aztán van-e erőteljes és szép koronája az agancs tövének? Tulajdonképpen koszorúnak hívhatnák, de ennek plebejus íze van. Koszorúja lehet minden művésznek, minden költőnek, minden menyasszonynak és minden halottnak. A koszorú tehát közönséges. Vagy dicsőséget, vagy boldogságot, vagy kegyeletet jelent, amitől a plebset sem lehet elzárni. De a korona más. Az kiváltságot jelent. Ez a fönség szimbóluma, az uralom jele, a hatalom dísze.

És mi volna hatalmasabb és fönségesebb, mint egy tizennyolc ágas szarvasbika? És annak minden nemzetsége, egész háreme, valamennyi utóda. Akik is uralkodnak Bereg vármegye hegyvidékén. Akikért kihajt a rügy, megnő a fű, csörgedez a patak. Akik miatt - ha a bőgés időszaka következik, bárcával sem léphet a paraszt az erdőbe, s mi is, kik a Firczák és a Névtelen havast másztuk meg, csak úgy kaptunk engedélyt a volóci erdők átkelésére, ha a cserkészösvényről le nem térünk, ha sehol pihenőre meg nem állunk, ha nem viszünk fegyvert, kutyát magunkkal és szigorúan tartózkodunk a hangos beszélgetéstől.

Mert a szuverén szarvast nem szabad ám családias mulatságában zavarni. Márpedig szuverén. A német Bund hercegségei közül igen sok igen boldog lett volna annyi földdel, amennyiben itt a szarvas az úr. Az Ural-hegységben és a Kaukázuson innen egészen az Atlanti-óceánig nincs is hasonló állapot. Kétszázezer hold a szarvasok számára! Ez az övék. A fa érettük nő, a fű érettük zöldül, a forrás érettük bugyog, a tisztikar érettük van.

Van-e gazdagabb ország hazánknál, mely ekkora területet képes a kultúrától, a munkától, az embertől elvonni, s a szarvasoknak ajándékozni? De nincs is olyan gyöngyöző agancs, olyan koronával és olyan súllyal, Beregben és Máramarosban. Még a Bakonyban sincs; még Szlavóniában sincs. Sehol sincs, csak az Uralban és a Kaukázusban.

Ám nincs is olyan szegény, elesett, éhező, nyomorult nép, mint itt, Bakonyban, sem Szlavóniában, sem a Karszton, mely pedig terméketlen, sem az Uraiban, mely pedig ősvadon. Ilyen a cseh Beámter-Wirtschaft.

Hogy nyugalma, csöndje, biztos otthona legyen a szarvasnak: nem bántják az erdőt. Nem bántva az erdőt, egyetlen kenyérkeresetétől zárja népet. Mert a szarvas - az valami. Egy szép lövés: bravúr; egy agancs: dísz; egy kemény bőgés: zene. Mi ehhez képest egy rutén? Paraszt. A vadászat egyre másra két hétig tart. Megjelenik néhány Schwarzenberg, Kolowrát, Lichtenstein. Mindenik kivonul a számára fenntartott pagonyba a maga Leibjägerével. Aztán bevonul. Elmondják egymásnak kalandjaikat. Egyforma valamennyi. Tavaly is így volt, tavalyelőtt is. Jövőben is így lesz. Semper idem. De megint csak elmondják. Weisst du? Kolossal. Grossartig. Der Schelm. Kolossal. Der Kerl. Weisst du. Sapperlott! Hogy mindezt elmondhassák jó havanna füstjében, sziporkázó kandalló világánál: ezért a beámterhad hetvenezer rutént éhínségre kárhoztat.

Mert kétezer hold erdő jöhetne ott évenként állandó vágás alá. Patakokat kellene szabályozni; vízraktárakat építeni; csúsztató vályúkat összeállítani; rönköket úsztatni; gereblyéket csinálni az úszó fa felfogására; fűrészeket berendezni; méterfát vágni, fuvarozni, hamuzsírt főzni, bányákat nyittatni, faragó műhelyeket berendezni, szerszámgyárat építeni és így tovább mindazt megalkotni, ami az erdőkultúrához tartozik és a helyi viszonyoknak megfelel. Így aztán télen-nyáron foglalkozása, keresete, munkája, kenyere volna a népnek. A birtok hasznot hajtana a gazdának is, a népnek is, a hazának is. Míg most ez a nagybirtok: meddő terület az ország szempontjából és átok a népen.

Mert mint mondám, az erdő a falut, a határt körülveszi. Benyúlik a veteményes kertig, a krumpliföldig, a kukoricásig. A rutén nem léphet az erdőbe bárca nélkül. A szarvas, a vaddisznó kilép az erdőből bárca nélkül. Hogyne! Hiszen szuverén! Tehát kilép, nagyot nyújtózik, fölemeli koronás fejét. Körülnéz és megindul, óvatosan bújnak elő az erdőből a többiek, a suták. Ez a hárem. Kendőzve, fátyolozva egyik odaliszk sincs. Félénk könnyűséggel lépegetnek a koronás fő után, aki nyílegyenesen, minden további tétovázás nélkül megy neki a tengeriföldnek.

Ez egy félholdnyi kis birtokrészlet. A rutén család apraja-nagyja tíz napig dolgozik benne ősszel, míg fölkapálja. Könnyebb lenne megszántani, de igavonó barma már nincs. Az ekét kapával pótolja. Itt így megy: visszafelé. Ahol haladnak, ott maholnap a gőz sem kielégítő; a villany leszorítja. Itt azonban a legkezdetlegesebb gépről, az ekéről is kénytelenek lemondani és visszafejlődnek a szerszámhoz - a kapához. Tavasszal újra felkapálja a földjét a család, mert a porhanyított talajt inkább megáldja az Isten. Aztán beleveti a tengerit. Tíz napig élhetett volna a család ebből a vetőmagból. Mikor kiszedik a szuszékból, nem marad ott még egérnek való sem. Mit esznek holnap? - azzal most nem törődnek. Arra a jó Istenre bízzák ezt a kérdést, aki gondoskodik az ég madarairól.

A vetés sikerül. Megtörténik az első kapálás, s halvány színből haragos zöldbe megy át a termés. Megtörténik a töltögetés is. A gabona szép széles sása úgy belepi a földet, hogy gyönyörűség nézni. A rutén család boldog attól a reménységtől, hogy ősszel majd szedés után puliszkája lesz. Ennek a drága, féltett tengeri táblának tart a falka. Mohó étvággyal esik neki. Hasig jár a dús vetésben. Tetszik neki az édes növény, az erdő savanyú füve és kesernyés rügye után. A változatosság kellemes. Sokat lehever, sokat letapos. Kivált mikor megriad valami zörejtől és gyors rohanásban gázol végig a kis táblán: akkor már úgy néz ki a vetés, mintha jégeső pusztította volna el.

A hátralevő csutkákkal, romokkal végez a vadsertés. Mert ez is sok van. Ezt is gondozza az uradalom. Dúvad ugyan, de ápoltatik, tenyésztetik. Az erdő tisztásain csicsókát termel az erdészhivatal, hogy bő élelme legyen a vaddisznónak. Nyáron át a csicsókatelep be van kerítve, hogy vad ne fogyassza el, mert az téli eleség. Tessék a vadsertés úrnak mást keresni élelmet. Őmagassága - mert ez nem szuverén, de legalább Durchlaucht -aztán ott keres, ahol talál. Prevarikálni megy a szomszédságba. Szarvasnak, vadsertésnek szomszédja a rutén föld. A tengeriföld, zabföld, burgonyaföld, a köles, lóhere, az alakor. Ez mind csemege. De őmagassága szeret disznólkodni. A csemegét úgy falja, mint más halandó az egyszerű tápszert. Képe csupa csemegével jóllakni. A burgonyát kitúrja, a zabot letarolja, a lóherét előbb lelegeli, azután kitúrja, mert ennek a gyökere is jó.

Amit írok, nem képzelődés. A vadkár ezen a vidéken valóságos isten csapás. A rután földművelő inkább fél a vadtól, mint a jégveréstől Egész évi munkáját, keresményét, reménységét igen gyakran a vadak emésztik fel. A szarvasok és vaddisznók, ezek a szuverének és főmagasságok birtokolják az erdőt, birtokolják a mezőt. Kirekesztik a rutén munkást az erdőből, ahol kenyeret kereshetne és kisajátítják a rutént a tulajdonából is, hogy ott se jusson kenyérhez.

A nép vet; az uradalmi vad arat. A nép éhezik; az uradalmi vad lakmároz. A nép satnyul, pusztul, elvándorol; az uradalmi vad tenyészik, szaporodik, tért foglal. A hitbizományi uradalom területén minden képzeletet fölülmúl a vadállomány elszaporodása. A dombostelki lelkész egyszer, hóolvadás idején egy árokban hét szarvashullát talált. Valószínűleg hófúvásba jutottak, s a farkas rájuk csapott.
A szénaboglyákat a nép körül szokta kertelni tövissel, mert télen át, éjjelenként szarvascsapatok látogatnak be a községbe és föleszik a takarmányt, ha hozzáférnek. De a kertelés nem mindig használ, mert a nagy hó feltölti mellette a talajt.

(1. oldal / 6)
Megjelent: 197866 alkalommal Utoljára frissítve: 2018. Szeptember 16., Vasárnap 18:26

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 68.7%Austria 1.3%
Romania 5.4%Canada 1.1%
United States 4%Norway 0.7%
Russian Federation 2.8%France 0.3%
Ukraine 2.7%Kuwait 0.3%
United Kingdom 2.1%Switzerland 0.3%
Slovakia 2.1%Netherlands 0.3%
Sweden 1.9%Australia 0.3%
Germany 1.8%Italy 0.2%
Serbia 1.4%Spain 0.1%

Today: 74
This Week: 3383
Last Week: 3748
This Month: 10725
Last Month: 17173
Total: 2166457

Belépés