Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

K2017Oct24

2011. Augusztus 23., Kedd 06:38

A magyarok istenének elrablása avagy a magyar faj nagy elárultatása 4

Írta:  Grandpierre K. Endre
Értékelés:
(14 szavazat)
Mi volt hát a magyar külháborúk oka? / Mielőtt felelnénk az okokra, rá kell mutatnunk a közvetlen előzményre, arra, mi robbantotta ki a tizedik évszázad Nyugat elleni nagy hadműveleteit. Annál is inkább meg kell tennünk ezt, mivel történelemszemléletünkben divatossá vált (mesterségesen ráerőszakolt, tekintélyelvekkel rátukmált) csőlátás valósággal ránevel arra, hogy összefüggéseikből és az ok-oksági viszonyból kiszakítottan szemléljük.

A POZSONYI CSATA

 A Nyugat elleni háromnegyed évszázados magyar offenzívát - a Nyugat robbantotta ki; pontosabban: a pozsonyi csata.

Mint tudjuk: 907-ben fejeződött be az árpádi honvisszafoglalás, a betolakodott idegen fegyveres csapatok kiűzése, a vazallus fejedelemségek leverése, az ország belső rendjének kialakítása és az ország ősi határainak újból való kitűzése.

Ellenállhatatlan történelmi szükségszerűségek folytán Európa közepén újra helyreállt - ki tudja hányadszor az évezredek folyamán - a központi szkíta birodalom. Egy évszázaddal az avar birodalom nemzetközi fegyveres erőkkel és titkos eszközökkel véghezvitt elpusztítása után, fél évezreddel az ugyanígy megdöntött hun birodalom és az azt évszázadokkal megelőző szarmata, jász (jazig), dák (daha), pannon stb. stb. szkíta birodalom elpusztítása után ismét kivívta a történelmi szükségszerűség és ésszerűség és a szkíta népek ereje az ősi szkíta birodalom helyreállítását. Csak mi, a huszadik század poklából visszatekintő és valós történelmet elködöző történetírás homályán áttekinteni képes emberek mérhetjük fel a maga igaz mivoltában az esemény felmérhetetlen jelentőségét: a forrongva kialakuló nagy nyugati és keleti népcsoport-tömbök között újra helyreállt a természetkijelölte keretek (Kárpát-medence) és évezredek szentesítette határok között az a központi hatalom, amely természeti és történelmi adottságainál fogva a néptömbök közötti egyensúlyozásra volt hivatott, és amely - még későbbi megtört és ezerféleképpen rombolt formájában is - jól-rosszul - ezt a szerepet töltötte be egy évezreden át a pángermán és pánszláv népsokadalmak közé ékelődötten Európa keleti védőbástyájaként.

A Hungáriának, avagy Magyarországnak nevezett új szkíta birodalom új egyensúlyi helyzet kialakításának irányába hatott, noha a korabeliek számára ez felismerhetetlen maradt. A kortársak csupán az új helyzet előidézte fenyegetést érezték, s a terjeszkedő német imperializmus, a már ekkor kialakuló "Drang nach osten" hatalmi mohóságában nemhogy nem ismerte fel, de a védőtartóoszlopot ellenséges falként érzékelte, amely terjeszkedő hatalmát korlátozza, s ezért lerontására tört.Így került sor a pozsonyi ütközetre.

Alig hogy befejeződött a magyar honvisszafoglalás, már itt voltak germán vezetéssel a nemzetközi fegyveres erők leszámolásra kész roppant hadai, Pozsony ősmagyar váránál az ország kapujában.

A hazájukat visszafoglaló magyarok még nem támadtak nyugat ellen. Alighogy befejezték a Magyarország területére betolakodó idegen, zsoldos katonai erők kiverését az országból, máris itt voltak az éhes új hódítók, a nagyhatalmi álmok megszállottai. Még messze a jövőködében, netán a semmi ködében úsztak a majdani ún. "kalandozó" hadjáratok, mik az ekkori megtámadtatás nélkül tán sosem is jöttek volna létre, és a germánság már ekkor, 907-ben tervet dolgozott ki a sebeiből alighogy felépült, alighogy újjáalakult Magyarország szétzúzására. Pontosan egy évszázaddal az avar birodalom embertelen vadságú szétrombolása után a magyar honvisszafoglalás befejezése évében, 907-ben százezer főnyi hadsereg indul a magyarok megsemmisítésére: a szárazföldi csapatokat dunai hadihajók kísérték. A Pozsonynál 907 júliusában lezajlott többnapos ütközetben azonban a magyarok tönkreverték a germán hadakat. Számunkra itt az a lényeges, hogy a magyarok elleni harcban egyesült germánság már ekkor, 907-ben, a magyar honvisszafoglalás lezárásának évében megindult a pusztító támadásra.

S miként a hunok, avarok stb. elleni régebbi tervek kidolgozásakor, a főszerepet a terv létrehozásában az oligarchia mellett ezúttal is a főpapság vállalta. Mi több: az új terv kidolgozója és kimódolója éppen a germán klérus volt. Tanúsítják ezt a terv gyakorlati kivitelezésének tényei.

Mit akartak elérni? Hódítani, hódítani minden áron. Közép- és Nyugat-Európa összefogása, együttmunkálkodása helyett háború a közép-európai pillér ellen. Működtek a régi hibás beidegzettségek. És beindultak a pusztító viaskodások évszázadokra kiható nagy gépezetei.

A magyar katonai erő szétzúzta az országba betörni készülő óriási nemzetközi haderőt. Véres fővel kénytelenek voltak elmenekülni.

Meghökkenő fegyvertény ez: a honvisszafoglalást még teljesen be sem fejezett magyarság már ekkor is nagyobb katonai erőt képvisel, mint az ellene támadó nyugat egyesített hadereje.

Elsőrendű bizonyíték is ez a tény: tanúsítja a hamis, hazug híresztelésekkel szemben, hogy a Kárpát-medence lakossága, etnikuma akkor - és Árpád előtt is - magyar volt, illetve azt, hogy itt nem éltek más etnikumú népek, nem éltek olyan ellenséges etnikumok, akiket le kellett volna győzni, hiszen akkor nem őrződhetett volna meg, nem jöhetett volna létre a magyar haderő ekkora ütőképessége.

A katonai támadás intő jel volt a magyarok számára: nyilvánvalóvá vált, mit várhat a magyarság a nyugattól.

Le kellett vonni a támadás tanulságait.

És még egy év sem telt bele, és megtörtént a magyar visszavágás: magyar csapatok pusztították végig Szászországot, Thüringiát.

A pozsonyi csatát követően, miként Kézai írja - "Morvaországot és Cseh-országot fosztották ki minden vagyonából, és a csatában megölték fejedelmüket, Vratiszlávot."

Kézai Simon mester itt keményen, mondhatnánk ellenségesen fogalmaz, jóllehet igazságérzetét vitatni sem lehet; ő sem tud azonban mindenütt és mindenben ellene szegülni kora klerikális szerzői magyarellenes beállítottságának s ezért emeli ki többi középkori krónikásainkkal együtt a velejáróját a fegyveres konfliktusnak, azt ami elkerülhetetlen kísérőjelensége mindmáig a háborúknak: a dúlás, a fosztogatás, s ez azért hangsúlyozódik ki különösképpen, mert más népek historikusai a kedvezőtlen tényezőket általában elnyelik, elhallgatják: szidjuk magunkat és ők is szidnak bennünket; ők betartják a "magunkról csak jót" elvet, mi éppen fordítva, így aztán a kép feketére sikerül: ily módon bélyegződnek eleink hadműveletei barbár dúlásoknak, rablóháborúknak, zsákmányszerzést szolgáló "kalandozásoknak", míg ellenségeink orvháborúi, hódító eszkalációi, rablóháborúi magasztos és dicsőséges hadi vállalkozásokká dicsőülnek.

A nemzetlélekölésnek ez is egy hatásos módszere.

Elsikkad a krónikás szövegben a hadjárat valódi mibenléte, oka és célja is, s mindenre csupán a történelmi tényekből és összefüggésekből, előzményekből következtethetünk, az előzmények közt pedig megtaláljuk:

- az avar birodalom szétzúzása utáni szláv beszivárgást az ősi Magyarország területeire,

- a vazallus frankoszláv fejedelemség létesítését ős Szepességben, Felvidéken,

- hozzászámítva mindazokat az atrocitásokat, hatalmi visszaéléseket, amik - miként azt napjainkban is tapasztaljuk - óhatatlanul együtt járnak az idegenuralommal, s amit a betolakodó önkényének nevezhetünk.

Bizonyosra vehető hát, hogy büntető expedícióról van szó, megtorló hadművelet-ekről: ezért első dolguk az árpádiaknak a cseh föld végigdúlása.

Volt azonban más oka és célja is ennek a hadműveletnek: nevezetesen az ország köré települt ellenséges gyűrű meggyengítése és szétzúzása.

ISMÉTLŐDŐ VILÁGTRAGÉDIÁK

Korról korra megsemmisülő szkíta birodalmak.

Félre kell vetnünk a tizedik századi magyar haditettekre (s az egész korra) tévedésből és ártó szándékkal ráaggatott hamis címzéseket.

Átfogó tüzetes vizsgálatra van szükség, ezekben a kérdésekben is; meg kell ejtenünk az évszázadokon át elmulasztott elemzéseket.

Mindenekelőtt látnunk kell: nem elszigetelt folyamatokról van szó és semmiképpen sem a történelmi összefüggésekből kiszakadt, attól független, gyökértelen jelenségekről, harcicselekedetekről.

Tüstént szemünkbe ötlik: nem Árpád magyarjai kezdték a nyugat elleni külháborúk sorozatát, hanem őket jó évezreddel megelőzve a szkíta népek egymást követő hullámai, a pannonok, szarmaták, jász-jazigok, daha-dákok, hunok, korai avarok, griffes-indások, s csak e folyamat zárószakaszában a magyarok.

Mindezek a szkíta népek, mihelyt visszatelepültek a Kárpát-medencei őshazába, jószerivel azonnyomban megkezdték a nyugat felé irányuló támadó hadműveleteiket.

A történelmi tények nem hagynak semmi kétséget aziránt, hogy egy teljes évezredet áthidaló grandiózus folyamatról, katonai cselekménysorozatról van szó. Ez a gigantikus eseménysorozat semmiképpen sem szűkíthető le a magyarok tizedik évszázadi külháborúira.

Mert nem a magyarok kezdték el gyorsan mozgó könnyűlovasságukra támaszkodva a nyugat elleni rajtaütésszerű hadműveleteket, hanem egy évezreddel korábban a Pannóniának nevet adó pannonok, akiktől rettegett a világbíró Róma, majd nyomukban a szarmaták, akik lobogó fehér gatyában, ümögben száguldozták be frissröptű lovaikkal az etnikai forrongás állapotában levő nyugati tartományokat s verték vissza a nagy rabszolgatartó hatalom hódító hadait a Duna vonalánál, ugyanúgy a keleti pusztákról, a nagy szarmata síkságról - a későbbi Dagesztán-Dahesztán tájáról - visszaáramló ősszkíta-magyar daha-dákok, akiknek az égvilágon semmi köze a Balkánról több mint egy ezredév eltelte után felszivárogni kezdő valach-ruminokhoz, majd a nyugatot nemcsupán rajtaütésszerű hadműveletekkel riogató, de az egész Európa visszafoglalására, nyugatrómai és keletrómai birodalom beolvasztására készülő (és őket adófizetővé is tevő) hunok, majd utánuk a hatalomban hozzájuk mérhető korai és kései avarok, végül pedig a magyarok.

Mindezeket a szkíta népeket a Kárpát-medencei őshazába behatolt és itt zsarnokoskodni kezdő idegen népelemek kiűzésének karizmatikus parancsa, isteni elrendelés kényszerítette ide a nagy keleti pusztaságokról, s mihelyt visszafoglalták, birtokba vették az őshazát, jóformán még meg sem melegedtek itt, máris megkezdték nyugat felé irányuló támadó kirajzásaikat, nép nép után, hullám hullám után.

Miért? Mi vezette, késztette őket ezekre a hadműveletekre? S miért volt valamennyiök számára annyira sürgős ez a késztetés, hogy haladéktalanul nekivágtak ezeknek az óriási áldozatokkal járó párviadaloknak?

Mi volt az ok? Miért járt el ugyanígy a szkíta népek egymást követő sora egy évezreden át? Miért volt elkerülhetetlen ez? Mit akartak elérni?

Míg ezekre a kérdésekre nem találjuk meg a választ, nem mehetünk tovább, mert ezek a kérdések választ követelnek, történelmi tényekre alapozott, módszeres, helytálló választ.

Világok pusztulására vessük a tekintetünket.

A história, amely a tények feltárója helyett a tények elfedőjévé, eltakarójává vált, világjelentőségű tényeket takart el az emberiség szeme elől, így például Európa ősnépeinek, szkíta ősbirodalmainak pusztulását.

Megdöbbentő jelenségek bontakoznak ki a kutató tekintet előtt, világkataklizmák, világbirodalmak omlása, népek katasztrófája: világraszóló s világ sorsára kiható tragédiák, amikről senki, senki semmit sem tud.

Ismétlődő nemzettragédiák.

Európa közepének, ősrégi központjának, Közép-Európának szkíta birodalmait évezredeken át megismétlődve érő tragédiák.

A történelem kulisszái, az emberiség emlékezete mögé süllyedt népek, országok tragédiái.

Hova lettek Közép-Európa ősszkíta birodalmai?

Hova a Rómát rettegtető pannonok, a nagy pannon birodalom, amelyről még manapság is Pannóniának nevezik Magyarország felségterületeit?

Hova lett a Szarmata-Jász (Jazig) Szkíta birodalom, amelynek csak a neve maradt fenn hajdani peremvidékein, a magyar Szerémségben? (A szkíta Dákország és a dák-daha nép kiirtásának körülményei ismeretesek.)

Évszázadokról évszázadokra megsemmisülő és újraépülő szkíta birodalmak. Évszázadokról évszázadokra megismétlődő nemzettragédiák. A szarmaták után következnek a hunok, a hunok után a korai avarok, a korai avarok után a griffes-indások, a griffes-indások után a magyarok

A magyarok színrelépésekor mind felkísértenek az előző tragédiák, a hun és avar birodalom világégéssel, világpusztulással felérő képei, Attila megöletésének és "Krimhilda csatájának" félelmetes jelenségei. Visszakísértenek az avar birodalom szétzúzásának irtózatos jelenségei Nagy Károly mindmáig leplek alá vont bosszúhadjáratának titkos erővonalaival, népirtó megátalkodottságának követ kövön nem hagyó csapásaival. Csaknem egy évtizeden át dühöngött ez a feltáratlan titkú pokoli háború, ez a kémek, áru-lók, földalatti brávók, megvesztegetők, gyilkosok, méregkeverők seregeit mozgósító diverzánsháború, métellyel s orgyilokkal győzelmes háború mindaddig, míg ki nem okádták mérhetetlen kincseiket az avar dombok s míg föld alá nem került a nemzet nagyobb része.

Egy évszázad sem telt bele, s a hunok, avarok után itt voltak óriási erőhatalommal a magyarok.

Fél évszázad múltán a régi félelmetes idők kísértettek vissza, immár harmadízben vagy éppen tizedízben.

Feléledt, s talpraállt, ki tudja, hányadízben, a leterített óriás, a szkíta világhatalom. S a létrontó titkos erők ismét gyűrűbe vonták.

Hivatalos dilettánsok, akik csak hírből, régi dilettánsok avítt leírásaiból ismerik a fegyveres harcok világát - úgy képzelik a háborút, hogy néhány ember ideát is, odaát is fegyvert ragad és parancsnokai vezénylésére öldökölve egymásra ront s aki a mészárlásban felülkerekedik, azé a győzelem. A valóságban azonban a háborúk már réges régen nem ilymódon folynak, s a háborúkat nem a nyers erő, nem a fegyver, hanem az ész, a szó: a cselszövény, a titkos erők küzdelme dönti el: nem a nyíltszíni küzdelem, hanem a kulisszák mögötti rejtve folyó ádáz viaskodás. S ez nem lehetett s nemis volt másként Nagy Károly háborúiban sem. A dilettantizmus azonban az emberi eszmélkedés és történelmi önmegismerés mérhetetlen kárára, mindmáig valósággal elsikkasztotta a történelemnek ezt a lényegi hátterét minden háttértényezőjével, titkos vonulataival egyetemben.

Mi történt a pannonokkal, Attila hun világbirodalmával? Az avarokkal?

Mi történt Nagy Károly avarellenes háborúja során? miként történt meg az ún. "Nagy Károly-i csoda", illetve a csoda mezébe burkolt gyilkolás és titokhalmaz? az, hogy a katonailag mindaddig fölényben lévő avar haderő s az egész avarság elvérzett a nála gyöngébb, alárendelt frank haderővel szemben?

Harmadízben (sokadízben) kísértett fel a Kárpát-medencében a végpusztulás, a nemzethalál. S az érintett szkíta (hun, avar, magyar) népek országa mindegyik esetben Európa vezető katonai hatalma volt. Mi történt itt? mi ismétlődött-kísértett fel immár ki tudja hányadízben?

Csak históriai vakság, tudatos obstrukció tagadhatja e gigantikus eseménykomplexumok világpolitikai jelentőségét, világkataklizma jellegét és azt, hogy a katasztrófa körülményei, kísérőjelenségei mindegyik esetben hasonlóak vagy éppenséggel azonosak voltak. Vagyis a fantasztikus katonai fordulatot, világfordulatot ugyanazok a tényezők, ugyanazok a módszerek készítették elő és hajtották végre, ugyanazok a titkos láthatatlan erők: ezek döntő ténykedésének, közreműködésének figyelmen kívül hagyásával az események megmagyarázhatatlanná válnak.

Valójában ez utóbbi három, az európai népek sorára és alighanem az egész világtőrténelemre végzetesen kiható kataklizma semmiképpen sem érthető meg külön-külön egymástól elszigetelten, s a hasonlóságok és egyezések révén az egyik kataklizma eseménysora alkalmas a másik megvilágítására is, a hun birodalom szétzúzásának tragédiája rávilágít az avar birodalom végóráira, emez pedig a magyarság tragédiáját előkészítő titkos szövevényekre vet világot.

Hadjáratok sűrű sora vonul el hát szemünk előtt, hatalmas erőfeszítéssel és véráldozattal végigvitt magyar külháborúk vonulata. Miért vívták őket? Ki meri ép ésszel állítani, hogy ezek a külháborúk a puszta kalandvágy kitörései és megnyilvánulásai voltak?

Milyen cél, szándék hajtotta őket, miféle rejtélyes erő, miféle kényszerűség? Mi volt e hadivállalkozás-sorozatok kiváltó oka, értelme, célja? Miért vonultak éveken át, évtizedeken át magyar katonák tíz- meg tízezrei, karddal hasítva maguknak utat a nyugati tartományokon át? miféle törekvés mozgatta őket? mit akartak elérni? S ki szervezte meg ezeket a hadakat, miféle késztetések és szükségességek, kényszerűségek láncolata?

Miért járt el ugyanígy a szkíta népek egész sora? Hiszen ezt a sort nem a magyarokkal, mégcsak nem is az avarokkal kell kezdenünk; vissza kell mennünk a jazyk-jászokig, szarmatákig - sőt talán még az agathirsokig, az ősszkítákig. Választ követelnek ezek a kérdések, megalapozott módszeres választ. Akad, aki úgy véli, a válasz már ismeretes, az oka: rablás, harácsolás, zsákmányszerzés, kalandozás. Ámde ezek a had járatok, mint a krónikákból, történeti és kronológiai adatokból tévedhetetlenül kitűnik, szorosan összefüggenek a Kárpát-medencébe történő visszaáramlásokkal. Nem lehet kétséges, hogy e küzdelmeknek össze kell függnie a kárpát-medencei ősmagyarság létének alapkérdéseivel, a honvisszafoglalásokkal, s minden olyan válasz, ami nincs tekintettel erre, csak alapozatlan lehet. Ha figyelembe vesszük, hogy ezek a hadjáratok a szkíta népek visszaáramlásait, hullámzásait pontosan követve - több mint évezredet ölelnek át, úgy nyilvánvalóvá válik, hogy ezeknek a hadműveleteknek is nagyon nyomós okának kell lennie, olyan oknak, ami évezredes léptékben is meghatározója lehetett a szkíta népek történetének.

Elemi érdekekért folyt ez az évezredes gigantikus küzdelem: a létért, a szabadságért, a jövőért, az őshaza megvédéséért.

"Európában a szkíták uralkodtak" - vallja az időszámításunk előtt élt Xenophon. Ezt úgy kell értenünk, hogy az ősi Európában - az észak-keletről betörő latinok, germánok, gótok és egyéb népek előtt szkíta népek éltek; szkíták voltak Európa őslakói. Nem a kincsszerzés, s tán mégcsak nemis elsősorban az előrelátó honvédelem - az újonnan visszaszerzett kárpát-medencei őshaza megelőző célzatú támadó hadjáratokkal való biztosítása -, a nyugat-európai ősi szkíta hazák, itt élő szkíta népek (baszkok, katalánok, írek, ibérek, ispánok, svájci hunok stb.) katonai felszabadításának mindinkább elhalványuló hagyománya, nosztalgiája vezette volna egy teljes évezreden át a "kalandozásokat"?

Kezdetben talán igen.

De már az időszámításunk körüli időben bizonyosan más, valósabb ok került az előtérbe: a rabszolgatartó római, majd germán imperializmus mind fenyegetőbbé váló terjeszkedése.

Már Attila, a nagy hun király ezért vívta óriású arányú háborúit a rómaiak ellen. Ezért küzdöttek még régebben a szkíta jászok és szarmaták, dákok (v. dahák), s ezért vívta élet-halál harcát a hun birodalom örökébe lépő avar birodalom, és ezért az avar birodalom helyébe lépő honvisszafoglaló magyarság.

Ne feledjük: a szkíták - a régiek megállapítása szerint - a világ legigazságosabb népei voltak, s ókori kútfők tanúságtétele szerint, "haszonvágyból, területrabló szándékkal nem vívtak háborúkat".

Következésképpen a szkíta népek évezredes Nyugat elleni támadó háborúit sem a bosszúvágy és területrabló szándék vezette. Valóban nem is törekedtek a nyugati tartományok elfoglalására, jóllehet ezt a tizedik századi magyar haderő is megvalósíthatta volna.

Nem akartak mást, csak az ősi szkíta felségterületek, azaz a Kárpát-medencei ős-szülőhaza felszabadítását és védelmét, biztonságát.

A HADAK ÚTJA mondája, EMESE ŐSANYA ÁLMÁNAK mondája, a késlekedő magyar seregre támadó ÓRIÁSMADARAK (GRIFFEK) mondája, az ARANYKINCSEK, és a CSODASZARVAS mondakör mind ezt igazolja: az isteni elrendelést az őshaza felszabadítására és védelmére. Mindegyik ősmondakör az őshaza természetfölötti erők által elrendelt felszabadítására és védelmére vonatkozik. Mindegyik ősmondakör a természetfölötti erők által elrendelt mágikus visszatérési parancsot sugallja.

Íme az évezredes titáni küzdelem fő mozgatóerői!

Párhuzamos tartalom mondákban, történelemben; a párhuzamosság és a karizmatikus cél a leghatározottabb formában minduntalan fölsejlik.

Bizonyos, hogy e hadjáratoknak - tán Attila gigantikus Európa-egyesítési terveit kivéve - sohasem volt célja sem a nyugati területek meghódítása, sem a nyugatra költözés. Ezért is homályosul el értelmük a késői utókor előtt.

Ha figyelemmel kísérjük az Európában lezajlott világeseményeket, könnyű rá jönni a rejtett okra: a germán népek és a latinok terjeszkedése.

Az egész ősi Európát nagy veszedelmek fenyegették az új rabszolgatartó imperializmusok részéről. A szkíta népek ezért térnek vissza: meg kellett küzdeniük a félelmetes új ellenséggel, megmenteni a kárpát-medencei haza őslakos magyarságát és a nyugaton élő magyarral rokon népeket a római gőzhengertől.

A "kalandozó" hadjáratok tehát a kárpát-medencei honvisszafoglalások szerves kiegészítő részei.

De a nyugaton élő ősnépek is rokonságban állnak a magyarsággal. Valójában tehát nemcsupán a Kárpát-medencéről volt szó, de az egész ősi területről, amelynek a Kárpát-medence csupán a középpontja.

VILÁGSZÉDÍTŐ HAZUGSÁGHADJÁRAT
AZ AUGSBURGI ÜTKÖZET KÖRÜL

"A magyar századokon át
inkább csinálta, mint írta a történelmet,
s tetteinek följegyzését
gyakran engesztelhetetlen ellenségeire bízta. - "

Acsády Ignác

EURÓPA MAGYAR NYOMÁS ALATT

Tény és való: hét évtizeden át magyar nyomás alatt nyögött Európa, kegyetlen katonai nyomás alatt. A rettegés ülte meg a a nyugati tájakat, a félelem az élet minden zegét-zugát áthatotta, sosem lehetett tudni, mikor bukkannak fel a várak, klastromok, falvak határában a villámgyors lovaikon száguldó magyarok, mikor árasztják el nyilaik záporával a falakat s hányják kardélre a menekülőket: rettegésben élt egész Nyugat-Európa - "A magyarok nyilaitól ments meg Uram Isten!" -, a létbizonytalanság fojtogatta az embereket, s a magyarokkal szembeni ellenállás reménytelen volt, kétségbe-esésükben, végső elszántságukban újra meg újra megkísérelték a szembe-szállást, ámde mindannyiszor véres fővel kellett visszamenekülniők, a magyarokkal szemben nem volt ellenszerük, a (hunoktól átvett) lovagjátékok híres hősei elbuktak, a frank és nibelung hősök csődöt mondtak, erődítményeik kártyavárként leomlottak, lovaik lassúnak, páncélzataik ólomnehéznek és hiábavalónak, fohászaik hiú reménykedésnek, hadvezéreik oktalannak, áldozataik hiábavalóknak bizonyultak a szélsebesen száguldó paripák, villódzó kardok, surranó nyilak özönének ellenében: ólomlábakon idétlenkedett velük szemben a Nyugat s mintha félálomban tenné és álomkórság ülne rajta; sosem lehetett tudni, mikor bukkannak fel, merről és milyen erővel, s azt sem lehetett tudni, valójában miért jönnek, mit akarnak, csak a port akarják elverni a nyugati népeken, fékezhetetlen vitézségük tanújeleként, vagy mindez csupán előjáték, előjátéka egy új, még félelmetesebb folyamatnak, és holnap bekebelezik az egész Nyugatot, végérvényesen alárendeltjeikké téve a nyugati tartományokat és népeket.

Meg kellett találnia magyar katonai rohamok ellenszerét.

I. Ottó ezt kísérelte meg Augsburgnál.

TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK LEÁRNYALTSÁGÁRÓL,
TITKOS VOLTÁRÓL

A történetvizsgálónak, ha a valóságot akarja feltárni, hasonlíthatatlanul kedvezőtlenebb a helyzete, mint a bűnügyi nyomozóé, akinek - az esetek többségében - alkalma nyílik a valóságos tények, tárgyak közvetlen megfigyelésére és konkrét elemzésére, vagy legalábbis megközelítésére. A történetkutató ezzel szemben csak bonyolult szűrőrendszereken át juthat el olyan valamikori közvetett, feltételezett tények, vélt tények ismeretéhez, amelyek nemcsak távoliak, hiányosak és töredezettek, de természetüknél fogva rendszerint titkosak, leárnyaltak, rejtett okozatúak, hamis indokolásúak. A bűnügyi nyomozó magát a megtörtént esetet, a történetkutató az egykori esemény tanúinak elbeszélése alapján készült kivonatos és tendenciózus - gyakran tudatosan hamis beállítású - beszámolókat vizsgálja, s az így nyert adalékok alapján kell rekonstruálnia a tényleges eseményeket.

"Egyébiránt az idők tsak Deteillokat (apróságokat) fedezi fel jobban és igen gyakran a titkos okokat még jobban zavarja össze, hogysem kivilágosítja."

gr. Dessewffy József

MI TÖRTÉNT AUGSBURGNÁL?
1. A CSATA LEZAJLÁSÁNAK KÖRÜLMÉNYEI

Titok fedi, mi történt a Lech folyó mentén az Augsburg városától mintegy másfél kilométerre eső híd közelében, mi okozta Lehel és Bulcsú vezérek seregének pusztulását.

"A német és olasz sereg - tudósít a Bécsi Krónika –
hirtelen rátámadtak a magyarokra, úgy hogy még ha
akartak volna, akkor sem menekülhettek el, mert
egyik oldalon meggátolta őket ebben a néhány nap
óta csodálatosan megáradt Lech folyó, a másik
oldalon pedig fal módjára az ellenséges sereg
szorította őket."

Nem tudjuk, hogy milyen lehetett a Lech folyó ominózus hídja, amelyen 955. augusztus 10. éjszakáján a magyar sereg átkelt, milyen széles volt, hány lovas férhetett el egymás mellett rajta, s így több minden felderíthetetlen marad.

A csatában részt vett két magyar hadsereg, létszámát a kútforrások fölöttébb ingadozó, bizonytalan becsléssel 25.000-50.000-75.000 lovasra teszik.

Kiszámították, hogy 20-25.000 lovast véve alapul, hogy a hídon való átkeléshez zavartalan körülmények között három és fél - négy órára volt szükség.

A magyar sereg viszont csak éjfél után vagy éppen a hajnali órákban kezdte meg az átkelést. A hídon való átkelést a magyar vezérek azért tették az utolsó pillanatra, hogy ily módon meglephessék ellenfeleiket.

A haditerv kiélezett volt, a hadvezetés úgyszólván mindent egy lapra tett fel; arra, hogy a hídon való átkelés zavartalanul terv szerint, a vezetés becslése, elképzelése szerint zajlik le majd.

Az átkelés azonban nem így sikerült, nem bonyolódott le a remélt idő alatt és feltehetően ez okozta a katasztrófát.

Különös az is, hogy nem számolta hadvezetés a Lech folyó áradásával sem, és ha ez váratlanul az utolsónapokban vagy az utolsó napon következett is be, kérdés, miért nem módosította eredeti és amúgyis végsőkig kiélezett - mert az átkelés optimálisan meghatározott időtartamára épített - tervét.

Negyed- vagy félszázezer, de esetleg ezt is jóval meghaladó lovassal átkelni egyetlen keskeny, mert nem erre a célra készült hídon - példátlan vakmerés, valóságos istenkísértés, kivált ha számba vesszük, hogy a lovaknak a teljes felszerelést is magukkal kellett vinniük s az átkelésre kiszabott idő egyetlen éjszaka, illetve egy fél éjszaka volt, méghozzá viharos időre, esőzésekre gondolva - bizonyára szeles, sötét viharos éjszaka.

Természetesen nincs adat rá, hányszor tört el a gyenge korlát (ha volt korlát), hányszor buktak le és hányan az örvénylő hullámok közé, milyen torlódások keletkeztek, s arról sem, mire a hajnal felderengett, hányan keltek át, hányan maradtak a túlparton s a gyötrelmes éjszakától mennyire merültek ki a katonák.

Hajnalra sem fejeződött be az átkelés.

Bizonyosra vehető: az átkeléssel járó lárma, a kiabálások és fényjelek nem maradhattak észrevétlenül az Ottó császár vezette nemzetközi sereg előtt sem. A császári kémek, felderítők természetesen az átkelés minden mozzanatát jelezték a hadvezetésnek, s az ellenséges sereg csapásra felkészülten várta az alkalmas pillanatot.

Kérdés: miért vállalták a magyar vezérek ezt a kockázatot?

A válasz adott: a Lech folyó az elmúlt napok nagy esőzései miatt annyira megáradt, hogy lehetetlennek mutatkozott lovastul átkelni a háborgó hullámokon. Egyben ez azt is jelzi, miért várakozott a magyar had napokig Augsburg alatt és miért érezték a magyar vezérek immár halaszthatatlannak a folyón való átkelést, azaz: nem eredeti terveik szerint jártak el, hanem engedtek a körülményeknek.

Még nagyobb hibát vétettek azáltal, hogy - minden eshetőséggel számolva - nem állítottak erős őrséget a sereg védelmére.

Hiba hibára torlódott hát, és a vigyázatlanság végzetesnek bizonyult.

Határozott jelek mutatnak arra, hogy az átkelést valami megzavarta. Lehet hogy a híd rongálódott meg, de valószínűbb, hogy még az átkelés befejezése előtt megindult a német támadás.

Hadsereg folyón való átkelésének - miként ezt számtalan történelmi példa tanúsítja - két kritikus pontja van:

A/ ellenséges támadás átkelés közben,

B/ támadás közvetlenül az átkelés befejezése körüli időpontban, még mielőtt az átkelt sereg harci állásokba felfejlődne s a folyó mentén, a hídfőnél, kis területen van összetorlódva.

Ekkor érhette pusztító támadása Lech folyón átkelő s az éjszakai viszontagságoktól elcsigázott magyar harcosokat, akkor, amikor a sereg a lehető legrosszabb állapotban és a lehető legkedvezőtlenebb helyzetben torlódott a Lech folyó partján és jószerivel képtelen volt valóságos harci erejének kifejezésére: ekkor zúdult rájuk a magyarok elleni harcokra kiképzett páncélos egységek rohama.

Elöl tűz, hátul víz.

A küzdelem viszonylag rövid ideig tartott.

"az ellenség vitézebbjei eleinte ellenállást fejtettek
ki - írja az egykorú Widukind (925-1004) -, majd mikor
látták, hogy társaik futásnak erednek, ők maguk is
megijedtek, és a mieink sorai közé keverve
lemészároltattak. A többiek egy része, miután lovaik
fáradtak voltak, a legközelebbi falvakban húzták meg
magukat, de ezeket a felfegyverzett lakosság körülfogta
és az épületekkel együtt felégette.
Mások a folyón átúszva akartak elmenekülni,
de a túlsó meredek parthoz érve visszabuktak
és elnyelve a folyó áradata által vesztették életüket."

Mindenfelől megsemmisülés, halál csap le hát a magyar seregre. Figyelemre érdemesek Widukind tudósításának a magyar sereg kimerültségére mutató közvetlen és közvetett utalásai: a kimerültség az oka - még lovaik is elcsigázottak -, hogy a közeli falvakba húzódnak, s annak is, hogy a szokatlanul megáradt folyót átúszó harcosok a meredek partról visszabukva pusztulnak el.

2. MIKÉNT NAGYÍTOTTÁK FEL NEMZETI
KATAKLIZMÁVÁ AZ AUGSBURGI ÜTKÖZETET?

A magyar eszmélet ellen az augsburgi csata után olyan gigantikus szellemi háború indult, amely korszakok történéseit meghamisítva, ellentétére fordítva a magyarság szellemi életét ezredévnyi időtartamra magatehetetlen áldozati bárányként leterítette, mákonyos gőzeivel tévtanok útvesztőibe sodorta, eredettudatát, istenét, fényes múltjának emléktárait elrabolta.

Roppant lélekölő, szellemmételyező, eszméletfojtogató erők törtek a magyarságra, hogy elrejtsék előle az ellene elkövetett vérlázító bűntetteket s ezer évi halálos vergődésének valóságos okát.

Hazugságfelhők darvadoznak fölöttünk s elfedik, beszűkítik történelmi láthatárunk. Hazugságáradatban evickél a magyar géniusz. Lepel lepelt fed, akár a hagyma rétegei. S a belső mag, a hazugságközéppont az augsburgi ütközet.

Augsburgnál minden eldőlt, mondják. A Lech-mezőn megsemmisült a magyar katonai hatalom, a magyar katonai erő. Magyarország az augsburgi vereség következtében védtelenné vált, elvesztette önvédelmi képességét a külső támadásokkal szemben. Minekutána pedig sokat ártott katonai csapásaival a nyugati népeknek és barbár, műveletlen, pogány nemzet volt, a nyugati hatalmak kétségkívül eltörlik a föld színéről, ha bölcs uralkodói, Géza és István, fel nem ismerik a végveszélyt és a primitív, durva népet saját akarata ellenére is át nem térítik (a Nyugat kegyeit keresve) a zsidókereszténységre, s nem nyitják meg az ország kapuit az idegen népek előtt, s nem alakítják át nyugati mintára a magyar társadalmat. A magyar fajt tehát a kereszténység (és a nyugathoz csatlakozás) mentette meg a végpusztulástól, mert Európa keresztény népei egyébként nem tűrik meg és (jámbor keresztényi lelkületükből kifolyólag) kiirtják a magyarságot, eltörölve Magyarországot a világ térképéről. Augsburgnál dőlt el hát a magyar nemzet sorsa.

Így volt-e valójában? A magyar, miként már utaltunk rá, a tizedik évszázadban dicsősége teljében álló hatalmas nemzet volt, uralkodó nemzet, Európa leghatalmasabb nemzete, szabad, korlátlan, legyőzhetetlen, megközelíthetetlen.

Háromnegyed évszázaddal az árpádi honvisszafoglalás után azonban Magyarország, és vele a magyarság sorsa, mindeddig elpalástolt és felméretlen drámai változáson ment át, egész Európa sorsát meghatározó és megfordító változáson. Végzetes szerepcsere történt. Az ellenlábas nélküli magyar hatalom (a nyugati népek félelme) helyet cserélt a német hatalommal és annak hovatovább kis híján már-már holmiféle vazallusává, hűbéresévé süllyedt. Az európai hadviselés iránya is megfordult, addig a magyarok támadták ellenállhatatlan lendülettel a nyugati országokat, ettől kezdve Magyarország vált a nyugati hadak célpontjává, hadszínterévé, őt támadták a nyugati hadak, s ha addig ő tette támadó seregeinek hadszínterévé Európát, ekkortól ő vált a nyugatiak (nemsokára a mindenfelől támadó népek) hadszínterévé. De óriásiak voltak a belső változások is. A magyar faj életereje látványosan meghanyatlott, függetlensége, szuverenitása megcsorbult, nemzeti egysége, társadalma megbomlott, önbecsülése, összetartozás-tudata, nemzettudata megrendült, ősi hagyományaihoz, nemzeti múltjához, életformájához való szoros kötődése meglazult, istenétől elszakadt, lélekszáma ijesztő mértékben megcsappant és ősi, mindeddig érinthetetlen és sérthetetlen felségterülete is csorbulni, fogyni, morzsálódni kezdett.

E félelmetes átalakulásokat egyházi és kincstári történetírásunk csaknem teljesen elnyelte, s a korszak történetét alapjaiban átgyúrta, eltorzította, kedvező és szerencsés fordulatnak állítva be a magyar nép gerinctörését, a legnagyobb tragédiát, amit ez a tragikussá vált sorsú nemzet az utóbbi ezredév során megért, s ami mindmáig hatóan megpecsételte a magyar nemzet sorsát.

Bárhogyan tekintsük is, az elmúlt ezredév magyar történelme az emberiség történetében példátlanul álló irdatlan törésvonalak kataklizmarendszere, a magyarság véres tetemként évszázadról évszázadra mélyebbre zuhan ebbe a szakadékrendszerbe, szikláról sziklára, elfogyó csonkként mind mélyebbre és mélyebbre. De valamennyi kataklizma, valamennyi csapás közül a legfélelmesebb a Géza és István korában bekövetkezett törés: ez a szakadékrendszerek, erózióvonalak kiindulópontja, itt kezdődik a nemzet talajvesztése, megroppanása, mélybezuhanása.

Különös, sokat mondó körülmény, hogy éppen ezt a korszakot, ezt a véres törést fedi el ködontó rózsaszínűvé párált méregfelhőivel a szépítő hazugságok, ferdítő mellébeszélések özöne. És ennek a hazugságáradatnak nagy oka van. Óriási, vélt érdekek fűződnek ennek a korszaknak a meghamisításához, valójából kivetkőztetéséhez, visszájára fordításához. És itt mellőzzük, mi tette tönkre ténylegesen, fizikai mivoltában a magyarságot (hiszen erre amúgyis kitérünk), itt azt kell kimondanunk, bármilyen csapást szenvedett is el ebben a korban a nemzet, a magyar sors soha semmiképpen nem süllyedt volna ilyen mélyre, a magyar nemzet ezerévi pokol járása, rettentő vérfutása, halálbazuhanása soha nem teljesedik ki az adott mértékben, ha nem kendőzi el szemét, tisztánlátását az ellene koholt s e korszak történetét meghamisító hazugság. A Géza és István korában rátörő orverők dühe nem törte meg annyira ezt a hatalmas életerejű nemzetet, hogy az igazság ismeretében ki ne egyenesedhetett, álarcos ellenségeit le ne rázhatta volna s régi önmagához, szabadságához, nagyságához, virulásához vissza ne találhatott volna. Kétség nem férhet hozzá, hogy bekövetkezik ez, ha a hamis beszéd, sanda simaságú mellébeszélés és hazugság nem téveszti meg elméjét, nem zavarja meg tisztánlátását s nem hamisítja meg önmagáról való tudatát. Ez okozta a magyarság végzetét, a hazugság győzte le, a látására ereszkedő ezerévi hazugságködözés, a szellemi háború, amely fekete lepellel vonta be a századokat és elvette ősmúltját, eredetét, istenét.

Roppant érdekek fűződnek az ezer éve élő hazugságok fenntartásához. Vélt érdekek. De emberi erőnek lehet-e érdeke a hazugság, a hamisítás, az igazság eltakarása? A hazugsághoz tapadó érdek - álérdek, tévhiedelem.

3. A CSALÁRDSÁGRÓL,
AVAGY A TITKOS ERŐK SZEREPÉRŐL

Közhely, de fel kell említenünk: a háború nem a véletlen és a hadiszerencse vak forgataga. Egyenlő és közel egyenlő erők megmérkőzése esetén véletlen tényezők is beleszólhatnak az események alakulásába, jelentős eltérések esetén azonban jobbára elemi törvényszerűségek szabják meg a várható eredményt. Megszokott körülmények között érvényesülnie kell a minőségi-mennyiségi körülményeknek, s a törvényszerűségek alapján a jobbik félnek kell győznie, annak a félnek, amely az alábbiakkal rendelkezik:

A/ Magasabb katonai kultúrával

B/ Haditechnikai fölénnyel

C/ Gyakorlottabb harcosokkal, jobb minőségű katonai emberanyaggal

D/ Tapasztaltabb, magasabb szintű hadvezetéssel.Vitathatatlan, hogy a lechmezei ütközetben valamennyi tényezőt tekintve a magyarok voltak jelentős fölényben.

Mégis kikaptak.

Figyelembe kell vennünk azt is, hogy ezek az összetevők semmi esetre sem változtathatók meg, illetve nem sajátíthatók el egy-két év vagy évtized alatt. A katonai kultúra magas szintjének elérésére éppúgy tetemes idő szükséges, mint a polgári kultúra elsajátítására vagy éppen az évszázadok óta minden ellenállást legázoló szkíta-magyar katonai fölény behozására.

Szorosabb értelemben vett katonai szempontból tehát érthetetlen és megmagyaráz-hatatlan I. Ottó győzelme és a magyarok veresége.

Az ilymódon előálló rejtélyre csak a titkos eszközök bevetése adhat magyarázatot. Enélkül, mégha a balszerencsés körülményeket (felhőszakadás, a Lech folyó áradása) is hozzávetjük, az érthetetlenbe ütközünk. El kell fogadnunk, hogy a nyugati fél a magyarokat valamilyen módon kelepcébe csalta. A vereség tényén természetesen ez mit sem változtat. De tán a titkosság és hazudozás ködét kissé feloldja. Tény viszont, hogy középkori krónikáink egyöntetűen az ellenség gonosz cseléről szólnak s arról, hogy a Lechmezőn beugratták a magyarokat. Anonymus:

"...a bajorok és alemannok gyalázatos csalárdsága miatt Lél és Bulcsú fogságba estek, s az Inn folyó mellett akasztófán végezték életüket."

Kézai:

"Megindulván tehát a császár ulmi udvarából s gyorsan és titokban megérkezvén (anélkül, hogy a magyar felderítők ezt jelentették volna), miután A MAGYAROK ÁLLÁSÁT ÉS SEREGÉT KIKÉMLELTE, napkelte után három órával, mikor eső esett, rájuk rohama és a városhoz közelebb eső egyik seregüket legyőzé."

Képes Krónika:

"A magyarok vigyázatlanul jártak el a város vívása közben, a német és itáliai sereg váratlanul rájuk rontott, akkor se futhattak volna, ha akarnak, egyfelől ott volt akadályul a Lech folyó, mely ama napokban a patakoktól csodálatosan megáradt, másfelől az említett seregek vették körül őket, akár a fal."

Chronica Hungarorum:

"És mert a magyarok elővigyázat nélkül csak a város ostromával foglalkoztak, a német és az itáliai sereg váratlanul rohanta meg őket, úgyhogy ha akartak volna, akkor sem futhattak volna el, mivel egyik oldalról a Lech folyó (amely azon napokban a csatornák jóvoltából csodálatosan megáradt) képezett akadályt, a másik oldalról pedig az említett seregek falként vették körül és szorították őket."

Valónak vehetjük-e, amit krónikáink az ellenség gonosz cseléről állítanak? Vagy mindez csupán kitalálás? A fájdalom, a nemzeti hiúság mondatja ezt velük? úgy véljük, az efféle vádaskodás ellentétes úgy a krónikák, mint a régi magyarok természetével. Mi lapul háta keserű kifakadások mögött? Sehol máshol nem találunk példát hasonló panaszra. S aligha holmi bevett hadifortélyról, cselvetésről lehetett szó, olyasféléről, amit ők maguk is rendszerint alkalmaztak, ezt nem rótták volna föl ellenségeiknek. Másféle csalárdság lehetett ez, valami olyasféle csel, ami szokatlan, idegen volt számukra és erkölcsi érzékükbe ütközött. Hangsúlyozzuk, háborúban minden cselfogást megengedhetőnek s bizonyos értelemben szükségszerűnek tartunk. Az ókori kínai bölcs, Szun-ci mondása: A HÁBORÚ A CSALÁS ÚTJÁT JÁRJA. A hadifortélyt nem tarthatjuk sértőnek, felháborítónak. A valóságfeltárás késztet itt csupán a tényboncolgatásra. A jelek arra mutatnak, ha a krónikák jelzéseit hitelesnek tekintjük és szó szerint vesszük, csak arra gondolhatunk, hogy Lél és Bulcsú seregét számukra szokatlan eljárással megtévesztették. Egyébként az ütközet képe is ezt tanúsítja.

4. KÖNNYŰ ÉS HOLTBIZTOS

Bizonyos körök erősen titkolnák a titkos erők minden ténykedését s ha rajtuk múlna, kitörölnék az emberiség tudatából - de nem a történelemből, nem a valóságból. Így alakul ki a hamis kép, a jámbor hiedelem, amely nem számol a titkos erők mindent átható ténykedésével, holott ezek jelen vannak mindenütt. S itt is feltételezhetjük titkos ügynökök jelenlétét, beavatkozását a hadicselekményekbe: nemtelen eszközökkel beugratták, félrevezették a végzetesen egyenes gondolkodású s könnyenhivésre mindenkor hajlamos magyarokat.

Gondolkodó ember számára nem lehet kétséges: a "gonosz csel" csalásra, megcsalatásra utal. A krónikáink emlegette csel nem más, mint a csalás, a becsapás minősített esete, hitszegés, egyértelműen körmönfont beugratásnak, szándékos megtévesztésnek minősíthető, vagyis ez a fogalom arra utal, hogy a Lech-mezei magyar sereggel szemben nem holmi közönséges hadifortélyt alkalmazott az ellenség, hanem - szerintük - megengedhetetlen, felháborítóan aljas eljárást.

Mi lehetett az? A lehetőségek mérlegelése nem vezethet másra: hamis ügynökök révén megtévesztették Augsburgnál a magyar sereget, alighanem olyan személyek bevonásával, akik a magyarok szövetségesének mezében léptek fel s beszélték rá a magyar vezéreket olyan hadmozdulatokra, amelyre az ellenség már felkészült s így az egyértelmű volt a vesztükbe rohanással, halálba rohanással. Vagyis tökéletesen álcázott titkos ügynököket küldtek a magyarok táborába és azoknak, kétszínűen hazudozva, sikerült megtéveszteni a magyar vezéreket és rábeszélni őket az általuk előadott és az ellenségnek kedvező terv végrehajtására, ilymódon következhetett be a két augsburgi magyar sereg pusztulása.

A magyarok módfeletti felháborodása az ellenük elkövetett cselfogás miatt csak így válik érthetővé; bizalmukba férkőzött titkos ügynökök gátlástalan hazudozásaikkal rábírták őket arra a hadműveletre, amely a halálba vitt és amelyből nem volt többé kiút; becsalták őket a halálos kelepcébe. KÖNNYŰ ÉS HOLTBIZTOS sikert ígértek nekik A MAGYAROK RÉGI, HŰSÉGES BARÁTAI ÉS OTTÓ CSÁSZÁR ELLENSÉGEI. A könnyen hivésre alkatuknál fogva mindenkor hajlamos magyarok bedőltek a cselnek. ITT A NAGYSZERŰ ALKALOM! KÖNNYŰ ÉS HOLTBIZTOS. CSAK MEG KELL RAGADNI A KÍNÁLKOZÓ SZERENCSÉT S TELJESEN ÉSZREVÉTLENÜL VÉGREHAJTHATJÁK A RAJTAÜTÉST.

Hagyományőrző krónikáinkból a jóhiszeműség becsapott áldozatainak méltatlanko-dása csap ki. Betelt a keserű pohár. Iszonyatos árat fizettek a könnyenhivésért. Több tízezer magyar vitéz fizetett az életével ezért.

Fájdalmas minden csapás. De akit becsapnak, orránál fogva vezetnek s úgy verik el rajta a port, annak kétszeresen keserű.

Mert nem csupán a fizikai kárt, a veszteséget, a fájdalmat kell elviselnie, de azt a tudatot is, hogy túljártak az eszén, szellemileg is felsült és kudarcot szenvedett.

A magyarokban felkavarodó mély felháborodás, harag és a bosszúállás dühe félreérthetetlenül arra utal, hogy Augsburgál ez következett be; felbérelt személyek útján sikerült megtéveszteni a magyar vezéreket - tán szövetségi álarcban - s rávenni őket, hogy ekkor meg ekkor, itt meg itt kockázatmentesen, észrevétlenül rátörhetnek az ellenségre. A cél könnyű és holtbiztos. Ez magyarázhatná a krónikák által kihangsúlyozott, ámde a nagytapasztalatú magyar vezérek részéről szinte érthetetlen "elővigyázatlanságot". Annyira biztosra mentek, hogy még az elemi (és kötelező) vigyázást is elmulasztották? Ekképpen történhetett. Csel ölt cselt.

KÖNNYŰ ÉS HOLTBIZTOS! Beugratásra kiképzett hétpróbás csalóknak varázsigeszerű mondása ez. Hiszékenység méztót csöpögő lépe. Hihetünk nekik, a terv ésszerű és áttekinthető, KÖNNYŰ ÉS HOLTBIZTOS. Jót akaró szövetségeseink. Farkasok báránybőrben. Kaméleonok pompázatos köpenyben.

Számunkra azért különösen érdekes mindez, mert I. Ottónak mindinkább a titkos manőverek felé forduló gondolkodására vet némi világot. Ottó eddigi küzdelmei során, itáliai, nyugati valamint északi szláv hódításainak tapasztalatai alapján mindinkább átlátta: a népek legyőzésének, országok megdöntésének leghatékonyabb, legbiztosabb idegen igába görnyesztésének leghatékonyabb módja korántsem a nyílt, fegyveres erő, hanem a titkos fegyver. Népek, országok tönkretétele, tartós vagy végleges leigázása nyílt úton lehetetlen, csak a hódítás tényének elkendőzésével, leplezésével vihető keresztül. A szemek elől elrejtett titkos erő, a titkos fegyver a történelem legfőbb mozgatóeszköze.

Tények, körülmények és krónikák egyaránt azt tükrözik, hogy az ütközet során valami egészen különleges, váratlan és rendhagyó történt, láthatatlan erők léptek fel. Részint ez fejeződik ki abban is, hogy a magyarok "vigyázatlanul jártak el", hiszen ez rokonértelmű kifejezése annak, hogy meglepték őket.

Hivatalosaink mindezt valótlannak, koholmánynak, kiagyalt szépítő mesének (hazugságnak) minősítik.

Köztudott, fájdalmas a vereség, nem könnyű elviselni. A magyarok pedig fájdalmas vereséget szenvedtek Augsburgnál. De vajon ebből kiindulva, mindenkire rá lehet-e sütni, akit elgáncsoltak vagy ellátták a baját, hogy hazabeszél, mikor gazságot emleget?

Esetünkben a következőket ajánljuk megfontolásra:

1. A vereség váratlansága és ellentmondása a gyakorlatnak. Jó fél évszázada számos külháborúik során a magyarok nagy fölénye jobbára ellenállhatatlannak bizonyult.

2. A csapás súlyossága. Még sosem fordult elő, hogy az ellenség megsemmisített volna egy egész magyar hadsereget (kivéve a tartaléksereget). Augsburgnál tehát valami rendkívülinek kellett történnie.

3. Miként volt elpusztítható sík mezőn, tüzérség hiányában egy félszázezer főre becsülhető lovashadsereg a X. évszázad viszonyai közepette?

Két eshetőség van:

a/ Körülkerítés tízszeres túlerővel,
b/ Csapdába csalás.

4. Krónikáink következetesen csalárdságról írnak, értesüléseiket pedig kútforrás-okból és az élő szájhagyományból merítik, márpedig népünk ugyanúgy igazságkedvelő, akárcsak krónikáink.

5. Végiglapozásra ajánljuk a magyar történelem évlapjait. Rengeteg az elvesztett csata. Csalárdságra való utalás azonban sehol sem fordul elő. Jobbára a lechmezei csata az egyetlen kivétel. Nincs szó sehol megcsalatásról, félrevezetésről, titkos erők alattomos működéséről, jóllehet tudjuk, a titkos erők tevékenysége át- meg átszövi a történelmi eseményeket, kivált a magyar történelmet; történelmi kataklizmáink félelmetes sorozata, miként ez kimutatható, egytől-egyig titkos összeesküvések következménye.

6. A gonosz csel és csapdába csalás tényének figyelembe vétele nélkül érthetetlenné és megmagyarázhatatlanná válnak a lechmezei események.

7. Nyugati haditaktikai tényezők döntő szerepét is kizárhatjuk: öt évtized diadalmas magyar külháborúinak páratlan sorozata tanúsítja a magyar hadvezetés utolérhetetlen fölényét.

8. Kirekeszthető az okok közül a természeti-környezeti tényezők kizárólagos hatása is, ezeknek csupán járulékos szerepe lehetett a két sereg megsemmisítésében. Ha csupán környezeti-természeti viszonyok folytán jön létre a csapdahelyzet, nem következhet be Lehel és Bulcsú seregének pusztulása, legfeljebb egy sokszoros túlerőben levő ellenséggel szemben. Erről pedig itt nem lehetett szó.

9. További árulkodó jelzést tartalmaznak a magyarok vigyázatlanságáró1 szóló híradások: “vigyázatlanság" ellentett párja a "megkörnyékezés", akit megkörnyékeznek, az mindig vigyázatlan.

10. Mindez egyöntetűén és egyértelműen tanúsítja, hogy Augsburgnál valami rendkívülinek kellett történnie s nem is akármilyen csalárdságnak, de olyannak, amit a láthatatlan, titkos erők kezdeményeztek és irányítottak.

A megcsalatás mibenlétére tehát biztos fogódzókat nyújtanak a kútforrások. Lapjaikról egyöntetűen kirajzolódik a kép: a magyar sereg a Lech-mezőn valóban csapdahelyzetbe került a szó valóságos értelmében. A csapda félelmetes falai is kirajzolódnak előttünk; hátul a megáradt folyó, szemközt a Nyugat nemzetközi ereiből egybetömörített áttörhetetlen falanxa, páncélfala, amelyről lepattogzanak a fáradt nyilak és lesiklanak a kardok pengéi. Még a csapda teteje is kivehető: a viharfelleges égbolt, amelyből dézsában zuhog alá Isten megáradt könnye, a csapda alja pedig a felázott talaj sártengere, amelybe csüdig süppednek a lovak. Mindez azonban természetesen csupán kerete a drámának, nem ad magyarázatot a mély felháborodásra s a harag nemzedékeket átívelő örökségére. Az augsburgi csapda falai csupán színfalak, s e színfalak között, mögött rejtőzik az igazi titok, a felháborítónak ítélt cselszövény. Mert a látható csapda mögött van egy érzékekkel fel nem fogható, láthatatlan csapda, s hogy ez valóban így van, tüstént átlátjuk, ha felfogjuk, hogy a külsei csapda félelmetes falai végzetes hatásként csupán akkor érvényesülhetnek, ha a körülzárt erőt (Lehel és Bulcsú seregét) egy hasonlíthatatlanul nagyobb erő zárná közre; ilyen erő, többszörös létszámú nyugati sereg egyszerűen nem létezik. Világos az is, hogy a kedvezőtlenre fordult természeti viszonyok, a sár, a felhőszakadás nemcsupán a magyar felet, de az ellenséges sereget is egyaránt sújtja. Ne akadjunk el hát a felszínen, hatoljunk a kulisszák mögé, még ha csak körvonalaiban is sejlik fel számunkra, ami ebben a láthatatlan mögöttes zónában zajlik. Lehel és Bulcsú seregét nem ebbe a kétfalú (a nyugati páncélos sereg és a megáradt folyó alkotta) csapdába csalták, a körülményekkel és az erőviszonyokkal ez semmiképp nem egyeztethető, csak egy lehetőség marad: a magyar vezéreket félrevezették, megtévesztették, kelepcébe csalták. A csalás itt a lényeg, nem a kedvezőtlen terep, nem a kedvezőtlen természeti viszonyok; csalatás, félrevezetés folytán kerültek olyan végzetesen hátrányos helyzetbe, amelyből nem volt menekvés, akkor és olymódon törtek rájuk, amikor nem védekezhettek. És ez a megcsalatás, szemfényvesztő beugratás nem mehetett végbe másként, mint rászedéssel, bizalmukba férkőzött titkos ügynökök rábeszélésével. Álnok szólakokkal, hűségfogadkozással, hamis esküvéssel bírhatták rá a magyar vezéreket az "elővigyázatlanságra", a tábornak az elrejtőzött ellenség torkába helyezésére, őrzetlenül hagyására s alighanem a folyóátkelés áldatlan körülményeinek legkedvezőtlenebb beállítására, s mire a magyarok észbekaptak, már késő volt, minden elveszett, nem maradt más, mint a kétségbeesett végső roham, a halálbarohanás és a megkísérelt menekülés...

A menekülés drámája újabb bizonysága a nyugati hadvezetés által előre kidolgozott messzetekintő titkos terveknek, annak, hogy itt minden lépést előre kiszámítottak, minden eshetőséget gondosan megfontoltak, beleértve a menekülők elpusztítását is. A magyar sereg ugyanis a vészhelyzetre, végveszélyre ráeszmélve, nem adta meg magát a sorsnak, hanem vakmerőn előretört és az ellenséges hadseregben nagy pusztítást végezve, a Lechhausen táján fekvő hídtól Augsburgot maga mögött hagyva mintegy Gockingen vonaláig hatolt előre óriási véráldozattal, az ellenséges páncélos csapatok közt mindinkább felaprózódva és felmorzsoltatva, ámde a kijátszott, elárult sereg hősi erőfeszítése már nem érhette el célját, így hát Lehel és Bulcsú visszavonulót fúvatott és szüntelen bajvívás, öldöklés közepette visszavonult a hídhoz és további ádáz harcok közepette a sereg maradékával átkelt a hídon, majd hajóra szállva kísérelte meg a hazamenekülést.

Ezenközben az ütközet külső peremére szorult kisebb egységek az általános öldöklésben szétfutottak. Ámde nem volt semerre menekülés. I. Ottó messze előretekintő tervei alapján a tartományok riasztott lakosai előre elzárták a menekülés minden útját, Ottó parancsára fegyverbe állították messzi tartományok lakosságát, állig felfegyverzett paraszti csoportok várták felkészülten az életüket menteni akaró magyarokat, minden lehetséges útvonalat, átjárót, szurdokot elvágtak, elálltak, s a kimerült harcosokat hirtelen körülkapták és irgalom nélkül lekaszabolták, agyonverték. Roppant csapdákká, vesztőhelyekké váltak a magyarok útjába eső tartományok, magyarok siralomvölgyeivé; senki sem menekülhetett.

Így történt: a csata még le sem zajlott, s ezek a felfegyverzett csoportok máris lesbenálltak, elzárva a magyarok menekülésének esetleges útvonalait. Felkészülten vártak rájuk.

Ez a ténykörülmény fényt vet a lechmezei csata előkészítésének titkos háttértényezőire és I, Ottó titkos terveire, elárulván, hogy Ottó bizonyos volt a győzelemben, a magyar sereg teljes tönkreverésében, megsemmisítésében. Bizonyos volt ebben, noha ezt még akkor sem veheti biztosra, ha az elmúlt fél évszázad harcai nem a magyar, hanem a német katonai erő abszolút fölényét bizonyítják. Egyébként ugyanis Ottó nem rendelhette volna el országnyi területek helyőrségeinek és parasztságának mozgósítását, fegyverbeállítását és kirendelését a megfelelő útvonalakra, csomópontokra; ilyen nagyarányú vaklárma kockázatát, visszahatásait a nyugati hadvezetés felelőtlenül nem vállalhatta. Ottó csak abban az esetben számolhatott ezzel, ha előre s pontosan tudta nemcsak az ütközet kimenetelét, végeredményét, de a magyar hadsereg megsemmisítésének módját, arányait is, még azt is tekintetbe véve, hogy kisebb osztagok a csapdából elmenekülhetnek, és merre menekülnek.

Ámde miként tudhatta mindezt előre Ottó, miként lehetett bizonyos ebben, hiszen az eddigi összecsapások egy-két kivételtől eltekintve, csaknem minden esetben a magyarok katonai fölényét igazolták és a magyarok győzelmét hozták? Nincs és nem lehet más magyarázat, mint az, hogy Ottónak olyasvalamit kellett tudnia, ami eleve bizonyossá tette az augsburgi magyar sereg katasztrófáját. S szilárdan feltehető az is, hogy ez a valami nem a felvonultatott szövetséges nyugati katonai erő volt csupán. Ottó semmiképpen sem remélhette különféle népekből összeszedett zagyva hadával a magyarok katonai fölényének kiegyenlítését s azt semmi esetre sem, hogy ilymódon fölülkerekedhet rajtuk. Következésképp csak titkos eszközök alkalmazásáról, titkos fegyverek bevetéséről lehetett szó.

Következtetésünkkel egybevágnak a középkori krónikáknak a csalárdságról, csapdába csalásról, gonosz cselről szóló adatai. Kézenfekvő az is, hogy ezek a megállapítások nem holmi szokásos, közismert és a magyarok által is sűrűn alkalmazott hadicselre vonatkoznak, hanem olyasféle csalárdságra, ami elfogadhatatlan vagy legalábbis szokatlan volt a tizedik századi magyar hadviselés számára, s ami (a kor magyar felfogása szerint) ellentétben állt a vitézi erkölccsel, tényekkel és azok rovására érvényesült. Oktalanság tagadni tények és krónikások ellenében, hogy ez vezetett az augsburgi vereséghez s ez szolgáltatott okot ahhoz a mély felháborodáshoz, ami kétségkívül népikatonai szájhagyományokból szivárgott a krónikákba.

5. ELTŰRHETTÉK-E A MAGYAROK
AZ ELSZENVEDETT SÉRELMEKET?

Érték-e sérelmek őket?

1. Csalárdsággal diadalmaskodtak rajtuk.
2. Az általános hadiszokás ellenére az elfogott magyar vitézeket lemészárolták.
3. Elfogott vezéreiket a hadijog megcsúfolásával felakasztották.Sérelmeket a szkíta magyarság sohasem tűrt el és sohasem bocsátott meg. "Nem volt a világon semmijük, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk" - tanúskodik a Névtelen jegyző.

De sérelmes volt a régi magyarok számára maga a vereség is. A régi magyarok legyőzhetetlenségük tudatában szégyennek és tűrhetetlennek ítélték a csatában elszenvedett vereséget is, csapásnak, megszégyenítésnek, kudarcnak, amely ellen az egész nemzetnek össze kell fognia és vissza kell vágnia. Márpedig Augsburgnál nem egyszerű csatavesztés történt. A nemzet tudatán égő seb volt már az is, hogy a vereséget magyar részről elkövetett hibák, természeti csapások és az ellenség csele együttesen idézte elő.

És mindezt megtetézte, hogy az ellenség győzelmével visszaélve megengedhetetlen eszközöket használt a fogságába esett magyarokkal szemben és a két sereg vezéreit, Lehelt és Bulcsút szégyenletes módon, akárha bűnözők volnának, bitófára húzatta.

Hogy tűrték volna mindezt békén, meghunyászkodva a régi magyarok? Akik hiteles középkori krónikáink beszámolói ellenére letagadják a visszatorlás tényét, azok, tán akaratlanul, azt állítják, hogy őseink minden további nélkül eltűrték ezt a valóban arcpirító megaláztatást, következésképp, mindent eltűrtek, s ha ők eltűrtek, úgy mi magunk is tűrjünk el békén és keresztényi alázattal minden megaláztatást, minden ellenünk elkövetett gaztettet. Meglehet, hogy a "megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek" elve a hitelvek között szépen hangzó tanítás, és mi tán meg is bocsátanánk, de nekünk még azt se bocsátják meg, amit mások követtek el ellenünk. Évszázadunk különös jelensége, hogy a bűnösök üldözik áldozataikat.

Következésképp a magyarok, még ha akarják, sem tűrhették volna el visszatorlás nélkül az őket ért sérelmeket.

6. KÉT MAGYAR HADSEREG VOLT-E AUGSBURGNÁL
AVAGY HÁROM?

Anonymus nem hagy kétséget aziránt, hogy Zsolt (Zulta) három sereg élén három vezért küldött Alemannia, illetve Bajorország ellen.

A három sereg közül kettő Augsburgnál elvérzett. A harmadik, Botond vezette sereg vitézeinek helytállása, az a mód, ahogy visszavágtak, minden túlzás nélkül hőskölteménybe illő.

Ellenhistorikusaink tollán azonban a siker, a dicsőség elsikkad, csupán azt hagyják meg, ami kudarcot, gyászt, bukást, reménytelenséget sugall.

El járásuk a következő.

Középkori krónikáink arról számolnak be, hogy visszavágtak az Augsburgnál elszenvedett csapásért.

Sebaj! Meg kell hazudtolni őket. Szüntelenül azt kell hangoztatni, hogy nemzeti hagyománykincsünk e legfontosabb letéteményesei — hiteltelenek, megbízhatatlanok, részrehajlók a magyarok javára, eltorzítják, meghamisítják a történelmet, nem is valóságos krónikák, csupán afféle szerkesztmények, koholmányok, regényes elbeszélések.

Torzítók vádolnak torzítással, hamisítók hamisítással, hiteltelenek hiteltelenséggel feltétlen hitelű, évszázadok szentesítette igaz történeti kútforrásokat.

A HAZUGSÁG HATALMA AZ IGAZSÁG TRÓNFOSZTÁSA, CÉLJA AZ IGAZSÁG MEGSEMMISÍTÉSE.

Hogyan s mint?

Tudományos köpenyben.

Egyikük (K. Gy.) minden ok és alap nélkül meghazudtolva a krónikák hiteles állításait, azt állítja, nem volt harmadik magyar sereg.

Eképpen a hadviselés elemi elveinek, követelményeinek tökéletes nemismerését árulja el, tagadván a harmadik magyar sereg létét.

Létfontosságú elv a tartalékról való gondoskodás elve. Aki hadat viselvén nem gondoskodik tartalékról, az gondatlanul jár el, felelőtlen hazárdjátékot folytat, mindent egy lapra tesz fel. Megfeledkezni erről sült őrültség. Tisztában is van mindenki ezzel, aki valamicskét is hallott a hadviselésről. Tartaléknak tehát Augsburgnál is kellett lennie. Volt is; tények és krónikák tanúskodnak arról, hogy Augsburgnál nem két magyar sereg volt, de három. A harmadik sereg (minden eshetőségre készen) a közeli erdőségekben húzódott meg.

A hadászati tartalékot természetesen nem célszerű dobraütni s az ellenség szeme elé rakni. Botond, a harmadik magyar sereg, a tartaléksereg vezére kiválóan oldotta meg feladatát, s az ellenségnek hírszerzői révén sem sikerült tudomást szerezni az erdőben elrejtőzött tartalékseregről.

Örömmámorban úsztak a győztesek. A néma sereg nem mozdult. De még mielőtt továbbpergetnénk a fejleményeket és rátérnénk a kordokumentumok vizsgálatára, fontoljuk meg, lehetséges-e, hogy a magyarok nem vágtak vissza?

7. AZ ÜTKÖZET TOVÁBBI TITKAI
MIÉRT MARADTAK EL A TÁMADÁSOK?

Mint láttuk, hivatalos vélekedések szerint az augsburgi vereség volt az ok. Augsburgnál sült el a középkori germán csodafegyver, amely megváltoztatta a világ és a magyar történelem folyását és megbuktatta a magyar nagyhatalmat.

De mi volt ez a rejtelmes csodafegyver? Miként dönthette romba egyetlen ütközet a magyar világhatalmat? Senki ne kérdezze, mert ezidáig még senkinek sem sikerült ezt (mellébeszélések és köntörfalazások nélkül) értelmesen megválaszolni.

"Ottó király egyesített serege Augsburg mellett, a Lech mezején megsemmisítő vereséget mért a magyar seregre" - írja Győrffy György (A Magyarság elődei 16.)

Győrffy György állítása pontatlan, mikor "a magyar sereget" jelöli meg a vereség elszenvedőjeként. Mert itt nem "a magyar sereg", nem a középponti magyar haderő egésze bocsátkozott harcba a szövetséges nyugati haderővel, hanem annak csupán egy töredéke, s még csak nem is az ekkor német területen tartózkodó valamennyi harci egység, hanem annak két seregrésze csupán, Lehelé és Bulcsúé, a harmadik magyar seregrész, amelynek Kölpény fia Botond volt a vezére, s amelyet a német tartományok ellen indult magyar sereg tartalékának tekinthetünk. Már ez a körülmény is jelzi, Győrffy Györgynek a "megsemmisítő vereségre" vonatkozó megjegyzése sem áll.

Krónikáink feltétlen hitelű beszámolói és a történeti tények vizsgálata egyaránt arról tanúskodik, hogy a magyarok ott helyben visszavágtak a Lech-mezőn történtekért. Valójában már az is durva torzítás, ha a magyar visszavágást, az ütközetnek ezt a döntő fontosságú zárószakaszát elhallgatják és eltagadják az ütközettől, amelynek ez a befejező szakasza, s ennek lenyesésével, elnyelésével az ütközet lefolyásának, végeredményének képét a visszájára fordítják.

Tekintsük át a történteket.

1/ Augsburg körzetében akkor egy három seregrészből álló magyar hadsereg tanyázott. A három seregrész parancsnokai Lél, Bulcsú és Kölpény fia Botond.

2 / A magyarok haditerve szerint a két első seregrész, a Lehelé és Bulcsúé harcba bocsátkozott a nyugati csapatokkal. A harmadik magyar seregrész azonban, Kölpény fia Botond vezérlete alatt minden eshetőséggel számolva tartalékba húzódott s magát mintegy láthatatlanná téve egy környéki erdőségben rejtőzött el.

3/ Lehel és Bulcsú hadseregét I. Ottó császár csapdába csalta és zömében megsemmisítette.

4 / A győzelmi mámorban hazatérőben levő germán egységeket, akiknek a jelek szerint sejtelme sem volt a harmadik magyar sereg létezéséről, Botond serege útközben megtámadta és javarészt megsemmisítette. A krónikák szerint ez a sereg, megtorlásul társaik kivégzéséért nyolc-, illetve húszezer németet koncolt fel.

5 / Az augsburgi csata tehát két etapból, két hadicselekményből állt:

a/ nyílt fegyveres összecsapás Lél és Bulcsú seregrészének vereségével,

b/ a magyar tartaléksereg támadása a győzelmes germán sereg szétverésével.

6/ Az augsburgi csata e két hadicselekmény lezajlásával fejeződött be, s ezek egymástól nem szigetelhetők el az ütközet képének valótlanná torzítása nélkül.Némelyek érvül hozzák fel, hogy az ütközetet követően a kifelé irányuló magyar hadműveletek ("kalandozások") megszűntek.

Néhány apró, de figyelemreméltó tényt kell ellenvetésül felhoznunk.

1/ A nyugat elleni magyar (megtorló) katonai támadások - krónikáink hiteles tudósításai szerint még a következő egy-két évben is folytak s csak az augsburgi vereségért való visszavágások után szűntek meg.

2/ Továbbá alig pár év (némelyek szerint 10-15, mások szerint alig két-három év) elteltével folytatódnak a sikeres magyar katonai támadások Konstantinápoly ellen.

3/ A Keletrómai birodalom elleni támadások nyilvánvalóan kihívást jelentenek s azt a veszélyt idézik elő, hogy Konstantinápoly összefog a Nyugattal a magyarok ellen. Ezt egy állítólag megsemmisítő vereséget szenvedett s a Nyugattal szemben tehetetlenné vált ország semmi esetre sem kockáztathatta meg.

4 / A magyar megtorló hadjáratok, valamint a Keletrómai birodalom elleni támadások szűkre zárják azt az időközt, amíg a magyar támadások szüneteltek. Valójában az augsburgi csata és Géza trónralépését elválasztó 18 évi időközben beálló támadási szünetet tizenhat vagy éppenséggel hat-tíz esztendőre csökkenthetjük.

5/ Vegyük azonban úgy, hogy ebben az időközben szüneteltek a magyar kültámadások, s tekintsük a szünetelés időtartamát ilymódon tizennyolc évnek.

6/ Némelyek ezt a tizennyolc évet döntő bizonyságul hozzák fel annak igazolására, hogy Augsburgnál a magyar haderő katasztrofális és helyrehozhatatlan, az egész magyarság sorsát végképpen eldöntő vereséget szenvedett.

7/ A mesterséges torzítás ténye már ebből is megállapítható. A magyar külháborúk ugyanis már korábban is rendszertelen ritmusban folytak, jelentősebb kihagyásokkal, szünetelésekkel. Így például -

a/ a 907. évi itáliai hadjáratot követően krónikáink bizonysága szerint a magyar támadások "tíz esztendeig nyugodtak",

b/ Ugyancsak krónikáink szerint Szászország, Thüringia stb. feldúlása után "tizenhat esztendeig nem mozdultak ki Magyarországból",

c/ Merseburg után kilenc esztendeig szüneteltek a támadások.

A támadások Augsburg utáni szünetelésére épülő érvek tehát értéktelenek, ez az átmeneti szünetelés semmit sem bizonyít.

8/ Géza trónralépése után pedig Magyarországon olyan változások kezdődtek - nevezetesen az Ottó császárral megindult "béketárgyalások" -, amelyek diplomáciailag és más módokon is kizárták az újabb támadások lehetőségét.De haladjunk tovább az eddigi vonalon, a hivatalos beállítás szerint.

Az állítólagos tönkreverettetést belső bajok kísérték. Némelyek szerint a "kalandozó, zsákmányszerző, rablóhadjáratok" (kényszerű) leállításával a nemzet önfenntartása is veszélybe került, e derék tollforgatók szerint ugyanis a X. századi magyarság rablásból szerezte a létfenntartásához szükséges elemeket, nem értvén - a fejlett földművelés feltalálója! - a földműveléshez és egyáltalán a termeléshez (sokévezredes ittléte során nem volt alkalma ipara, kereskedelme kifejlesztésére!). Ilymódon aztán mindinkább kiütköztek a belső bajok, a válságjelenségek...

Csalogató körülmények az ellenség számára: szétzúzott katonai erő, kihagyó önvédelem és belső meghasonlás.

Kiaknázta-e a külső-belső bajokat az ellenség?

A nemzet e beállítás szerint mélységesen meghasonlott, két fele farkasszemet nézett egymással.

Melyik fél képviselte az életet, a jövőt, melyik a halált?

Lehetséges, hogy így történt s ez volt a bajok oka? Vagy csupán a külső behatolás táplálta árulás szállt szembe a hűséggel?

Voltak, akik végét akarták vetni a vérontásnak? S velük szemben álltak a harckedvelők, zsákmányra éhes vezetők és kalandszomjas harcosok? Lehet-e így nézni az eseményeket? Aranyra éhes keselyűk viaskodásaként felfogni az elhatalmasodó végzetet? S a másik tábor? A meghunyászkodást hirdette, a feltétlen önmegadást, megalkuvást? Gyáván kerülve a szembeszállást, engedve minden fenyegetésnek és követelésnek? A mindenáron való kiegyezést, a megalkuvást, az alkalmazkodást követelték? Lehetséges, hogy a másik tábor a jövőre függesztette a szemét s a múltakon töprengve, a múltakon okulva kereste a kiutat? Ez a tábor nem ad vért aranyért cserébe, nem ad diadalért drága életet, magyar életet, azokért sem, akik a harcot, a további kitöréseket követelve a nemzet sírját ássák (amazok szerint)?

Lehet, hogy ez a fél kész összebékülni a germánsággal, Európával, s kész összefogni az ördöggel is, ha kell, összefogni bárkivel, a belső "pogány"-ellenesekkel, hogy amazok hatalmát összetörje?

Vasöklű, vaskezű fejedelmet követelt az idő?

S ezt a hivatást töltötte be tán Géza, majd fia, István?

Elképzelhető mindez? Elképzelhető-e másként, mint külső erők titkos bujtogatására?

Vagyis akaratlanul is, ellenállhatatlanul a titkos térítésbe, az álarcos bujtogatás tényeibe ütközünk, abba a SÖTÉT SZELLEMHADSEREGBE, amely ekkoriban ELÁRASZTOTTA A PUSZTULÁSRA SZÁNT SZERENCSÉTLEN ORSZÁGOT.

A korszak történetének megmásítói makacsul hangoztatják: az augsburgi ütközet mindent eldöntött, porrá zúzta a magyar katonai nagyhatalmat és Magyarországot kiszolgáltatta ellenségei kénye-kedvének. Egy ilyen megsemmisítő vereségre múlhatatlanul szükség volt; a hatalmas Magyarországot előbb porba kellett sújtani ahhoz, hogy megmenthető legyen, s hogy megmagyarázhatóvá váljék, ami a továbbiakban történt vele.

Tegyük föl, úgy volt, ahogy állítják, s a Lech-mezei vereség Magyarország teljes katonai leveretését eredményezte. Ámde ha így volt, mi a magyarázata, hogy I. Ottó császár és szövetségesei közel két évtizeden át - 955-től 973-ig, Géza trónralépéséig - kerülték Magyarországot, mint macska a forró kását, és egyetlen fegyveres támadást sem intéztek Magyarország ellen s ezt még csak meg sem kísérelték? MI AZ OKA A NYUGATI TÁMADÁSOK TELJES HIÁNYÁNAK? Ne akarják elhitetni, hogy kegyből tették ezt, emberségből nem támadtak. Mert a tények ismeretében a leghalványabb kétség sem férhet ahhoz, hogy I. Ottó habozás és késedelem nélkül rátör az országra abban a pillanatban, mikor a sikerre a legcsekélyebb esély ígérkezik, hogy szétzúzza a magyar nagyhatalmat. Miért késlekedett hát ezzel a mindent elsöprőnek beállított győzelem után? Miért nem merészkedett a magyar határnak még a közelébe sem? Olyan ténykörülmény ez, amely visszavilágít az augsburgi eseményekre, félreérthetetlenül jelezve, mi történt ott. Nem az a kérdés tehát, hogy folytatták-e vagy sem támadó külháborüikat a magyarok, hanem az, miért lapítottak az állítólag mindent eldöntő győzelem utána nyugatiak?

A jeles hadtörténeti író, Clausewitz szerint a háború nem egyetlen fegyveres összecsapásból áll, következésképp egyetlen ütközet nem döntheti el a háború sorsát, végkimenetelét.

"Ha a háború egyetlen döntésből vagy egyidejű döntések sorozatából állana, minden előkészületnek szükségszerűen a végletekre kellene irányulnia." (Clausewitz, Carl von: A háborúról I.43.)

Vagyis az augsburgi ütközet semmiképpen sem dönthette s nem is döntötte el a magyar-német háború sorsát. Elképesztő és lesújtó, hogy némelyek nem voltak képesek ennek az elemi igazságnak a felismerésére, s netán tudatosan mellőzték ezt manipulációs céljaik érdekében. Ha ugyanis az augsburgi vereség semmiképpen sem dönthette el a magyar-német háborút, úgy valótlannak bizonyul mindaz, amit ezzel kapcsolatban összehordtak, s alapjában hamis az az indok, hogy e vereség miatt kényszerültek a magyarok a "rablóhad járatoknak, kalandozásoknak" bélyegzett nyugati hadjáratok feladására s ennek következtében az egész magyar társadalmi struktúra gyökeres átalakítására, továbbá a "kereszténység felvételére" és a nyugati feudális társadalmi szerkezet átvételére, illetve arra, hogy a nyugati hatalmak - akik e hamis elmélet szerint augsburgi győzelmük folytán döntő katonai fölénybe kerültek a magyarsággal szemben - gyarmatosítsák a hatalmas, független Magyarországot. Clausewitz e tételének fényében mindez hamis, tendenciózus állításnak, tévtannak bizonyul.

A nagy hazugság egyik legfőbb leleplező ténye ez. MIÉRT NEM AKNÁZTA KI A NYUGATI HADVEZETÉS A "MINDENT ELDÖNTŐ GYŐZELMET" AZ EURÓPÁT FÉL ÉVSZÁZADA NYOMÁS ALATT TARTÓ MAGYAR KATONAI ERŐ TELJES MEGSEMMISÍTÉSÉRE? MIÉRT NEM INTÉZETT PUSZTÍTÓ TÁMADÁST MAGYARORSZÁG ELLEN? MIÉRT NEM ZÚZTA SZÉT A NYUGAT FÉLELMETES MUMUSÁT, MIÉRT NEM ÉLT A KÍNÁLKOZÓ LEHETŐSÉGGEL?

Nem kétséges, a magyarok elleni nagy támadás elmulasztása nem varrható sem I. Ottó császár, sem a nyugati titkos vezérkar nyakába. Nem jámborságból, oktalanságból maradt el a nagy csapás, hiszen I. Ottó császárnak nem volt forróbb óhajtása a magyarokkal való leszámolásnál.

Változatlanul felmerül hát a kérdés:

Miért ült veszteg (ebben a vonatkozásban) a német, illetve a nyugati haderő tizennyolc éven át, anélkül, hogy csak kísérletet is tett volna Magyarország megtámadására?

Ellenhistorikusaink szüntelenül azt hangoztatják, hamis elképzeléseik indokolásaként, hogy Augsburg után megszűntek a nyugat felé irányuló magyar katonai csapások. TELJESEN ELHALLGATJÁK AZONBAN AZT A TÉNYT, HOGY AUGSBURGOT KÖVETŐEN AZ ÁLLÍTÓLAG MINDENT ELDÖNTŐ GYŐZELMET ARATOTT NÉMET FÉL SEM KÍSÉRELT MEG SEMMIFÉLE TÁMADÁST MAGYARORSZÁG ÉS A MAGYAROK ELLEN. EZ PEDIG PERDÖNTŐ ADAT, AMELY LELEPLEZI AZ AUGSBURGI ÜTKÖZET KÖRÜLI SANDA MISZTIFIKÁCIÓKAT, JELEZVE, HOGY AUGSBURG SEMMIT SEM DÖNTÖTT EL, HACSAK AZT NEM, HOGY A KATONAI ESZKÖZÖK A MAGYAROK ELLEN HATÁSTALANOK. Ottó ezt világosan átlátta.

I. OTTÓ AZÉRT NEM TÁMADOTT, MERT NEM VOLT SEMMILYEN LEHETŐSÉGE - SEMMILYEN ESHETŐSÉGE A SIKERRE. MÉGPEDIG AZÉRT NEM, MERT AMIT A LECH-MEZEI NAGY GYŐZELEMRŐL (ILLETVE VERESÉGRŐL) A HAZUGSÁGAPOSTOLOK EGY ÉVEZREDE HIRDETNEK, MERŐ CÉLZATOS TORZÍTÁS, SZEMFÉNYVESZTŐ KOHOLMÁNY.

MI TÖBB, A TÁMADÁS ELMARADÁSÁNAK TÉNYÉBŐL ELLENTÉTES KÖVETKEZTETÉST VONHATUNK LE.

AZ AUGSBURGI ÖSSZECSAPÁS A TITKOS ERŐK BEVETÉSE ÉS A SZEREN-CSÉS RÉSZSIKER ELLENÉRE ARRÓL GYŐZTE MEG OTTÓ CSÁSZÁRT, HOGY A MAGYAROK KATONAILAG LEGYŐZHETETLENEK ÉS A VELÜK VALÓ MEG-MÉRKŐZÉS KILÁTÁSAI REMÉNYTELENEK.

EZ AZ OKA, HOGY I. OTTÓ AUGSBURG UTÁN KERÜLTE A MAGYAROK-KAL VALÓ NYÍLT KATONAI ÜTKÖZÉSEKET ÉS A TITKOS ERŐK, AZ "ÖTÖDIK HADOSZLOP" BEVETÉSE ÚTJÁN KERESTE A MEGOLDÁST, A MAGYAROK LEGYŐZÉSÉNEK ESHETŐSÉGEIT, MIKÉNT EZT A FEJLEMÉNYEK FÉLREÉRT-HETETLENÜL TANÚSÍTJÁK.

Itt azonban, ennél a pontnál okfejtésünk beleütközik a titkos erőket szükségszerűen mindenütt kísérő, valóságtorzító hazugsághadjáratba, amely csaknem átláthatatlan vakhomályba burkolja a történelemformáló titkos erők tevékenységét. Vagyis a lechmezei csatát követő közel két évtizedes Magyarországgal szembeni nyugati katonai passzivitás és a titkos nemzetközi összeesküvésre való átváltás tanúsítja a legfényesebben, hogy ez az ütközet nem volt semmiféle történelmi sarokpont és nem idézett elő semmilyen fordulatot sem a magyar-német viszonyban, sem Magyarország hatalmi helyzetében, s nem változtatta meg az addigi erőviszonyokat, mi több, német részről megerősítette a magyarok katonai legyőzhetetlenségének hitét. Ottó császár - éleslátásának bizonyságaként - ezt a tanulságot vonta le az augsburgi ütközetből.

De a német tanulságból a magyar hadvezetés is levonta a szükséges tanulságokat.

A/ A kifelé irányuló, támadó hadjáratok körülményei megnehezedtek. A Nyugat a magyar harcmodor gondos tanulmányozása révén hatásosabb védekezési módozatokat alakított ki.

B/ A magyar seregek, seregrészek vezetésében a túlzott magabiztosság, felületesség és vigyázatlanság jelei mutatkoztak.

C/ A külországok ellen vezetett rajtaütésszerű, gyors magyar támadások tagadhatatlan sikerességük ellenére óriási áldozatokkal, véráldozatokkal jártak, a véráldozatok az ellenfelek jobb felkészülése, fokozottabb résenléte következtében (l. a lechmezei csatát) még tovább fokozódtak és már-már egyértelművé váltak az ország vércsapoltatásával.

D/ Kérdésessé vált az efféle kifelé irányuló hadműveletek értelme.

E/ Ezért a magyar katonai vezetés átmenetileg szüneteltette, illetve korlátozta a katonai kirajzásokat.

A LEGFŐBB TANULSÁGOT AZONBAN A MAGYAR KATONAI ÉS ÁLLAMVEZETÉS ELMULASZTOTTA: NEM SZÁMOLT AZZAL, HOGY a lechmezei ütközet után - ami nyugati részről is óriási, immár az elviselhetetlenség szintjéig menő véráldozattal járt - A TITKOS ERŐK VESZIK ÁT AZ ESEMÉNYEK IRÁNYÍTÁSÁT. A TÖRTÉNELMI ERŐK ÜTKÖZÉSÉNEK EZ A SÍKJA - VÉGZETTELJESEN - TERRA INCOGNITA (ISMERETLEN TERÜLET) MARADT (MINDMÁIG HATÓAN) A MAGYAR GONDOLKODÁS SZÁMÁRA.

Fentieket igazolják a történeti tények: az augsburgi vereség nem törte meg a magyarság katonai erejét, nemhogy potenciális életerejét megtörte volna, csupán egy ütközet volt a sok közül, csatavesztés, vereség, amely fájdalmas volt ugyan, de ezt a csorbát a nemzet, amely ekkor még Európa vezető hatalma volt, könnyűszerrel kiigazíthatta, jóvátehette, keményen visszavágva, mint ahogy vissza is vágott az elszenvedett csapásért. Nem lehet kétséges, hogy erre minden lehetősége megvolt. A nyugatiak - saját területükön, fél évszázadon át - egy-két kivételtől eltekintve minden ütközetben elbuktak. Mégis megmaradtak. Hogy buktak volna el a magyarok egyetlen ütközetben?

Az augsburgi vereség misztifikálása, szertelen túlértékelése tehát nem értékelhető másként, mint a tények meghamisítására irányuló tudatos mesterkedésnek, aminek célja, hogy a kereszténységre térítést mintegy kényszerű és elkerülhetetlen szükségszerűségnek tüntesse fel.

Az efféle ködösítések vakfoltokat teremtenek a nemzeti gondolkodásban, s bénítólag hatnak, mint minden érvényesnek látszó hazugság.

8. I. OTTÓ CSÁSZÁR GONDJAI

A magyarokat tehát letarolták. Az öldöklés fúriái elszabadultak a Lech-mezőn és végeztek Lél és Bulcsú több tízezer főnyi lovashadseregével. Váratlan és érthetetlen fejlemény. A Nyugat beledöbbent ebbe a hírbe és felujjongott, túlfestve a sikert, amelynek hátulütőit, következményeit szeme elől gondosan eltakarták.

Ottónak azonban az első mámorból felocsúdva minden oka megvolt a komor töprengésre. A Botond seregétől kapott váratlan csapásba belenyögött és belesápadt. Óriási győzelmet aratott, de a baljós, félelmetes jelek megsokasodtak s ő elég élesen látott ahhoz, hogy a maga igazi mivoltában fogja fel a helyzetet. Ő tudta legjobban, mit ér a titkos erőkkel és szerencsével kicsikart részleges győzelem. Botond seregének váratlan visszacsapása nemcsak győzelemittas seregét dúlta szét, de lelki nyugalmát is. A rejtekéből előkerült és a mit sem sejtő nemzetközi hadra rárohanó magyarokat akárha a bosszúálló Isten szabadította volna rájuk, és ezek olyan vandál kegyetlenséggel öldökölték le foglyaik ezreit és dúlták végig tartományait, mint eddig soha még. Ottó szeme előtt felködlött egy új és minden eddiginél iszonyúbb vészkorszak rémképe. Az augsburgi csapdával és magyarmészárlással csak olajat öntöttek a tűzre. Új, félelmetes vészkorszak fenyeget, ahol az öldöklésnek, városégetésnek már nem szab határt semminemű mértéktartó belátás és érzelem; a magyarok minden eddiginél pusztítóbb rohamai zúdulnak majd a Nyugatra, hogy bosszút álljanak véreikért és a gyalázatos halálra adott magyar vezérekért. A magyar visszacsapás árnyaitól már trónját is ingadozni, roskadozni érezte. Új fegyvert kellett találni a magyarok ellen.

9. AZ ÜTKÖZET TOVÁBBI TITKAI - 2.
"EGÉSZEN KONSTANTINÁPOLYIG MENTEK ŐK"

Botond közismert mondája a magyar hőskorba, a X. század második harmadába vezet vissza, a győzelmes támadó külháborúk korába, mikor Magyarország még a keletrómai birodalommal és Németországgal volt határos. Botond a kiáradó (offenzív) magyar életerő diadalmas megtestesüléseként hajtotta végre nevezetes haditettét: bevágta bárdját Konstantinápoly érckapujába.

Anonymus kissé mentegetődzve adja elő ezt a magyarság hajdani nagyságáról, hatalmáról, ellenállhatatlan vitézségéről tanúskodó mondát, tekintve, hogy az még a kereszténységre térítés előtt, az ősvallás időszakában keletkezett.

"Háborúikat és egyes hőstetteiket, ha e lap írott betűinek nem akarjátok elhinni, higgyétek el a regösök csacsogó énekeinek meg a parasztok hamis meséinek, akik a magyarok vitézi tetteit és háborúit mindmáig nem hagyják feledésbe menni. Azonban némelyek azt mondják, hogy egészen Konstantinápolyig mentek ők, sőt Konstantinápoly aranykapuját is bevágta Botond a bárdjával."

10. AZ AGYONHALLGATOTT MÁSIK BOTOND

E képzeletmozgató ősvalláskori monda árnyékába vetve, agyonhallgatás, mellébeszélés és hazudozás nehéz ködpalástja alól egy másik hősmonda és egy másik Botond sejlik fel. Erről a másik Botondról, aki egy nemzedékkel korábban élt s föltehető, hogy apja volt a Konstantinápolynál hírt szerzett Botondnak, semmit sem tudunk. Elnyelték, kitörölték a nemzet emlékezetéből, köztudatából. Nincs két Botondunk. Minek az nekünk? Némelyek még az egy Botondot is sokallják.

Sehol sem hallunk ennek a másik Botondnak viselt dolgairól, vitézi hőstetteiről, noha bőséggel volna okunk megemlékezni róla. Egyedül Anonymus, a sokat támadott Anonymus számol be ragyogó haditetteiről. Másutt ne is keressük a nyomát, mert már többi középkori kritikánk is hallgatással mellőzi, sőt még csak a neve sem került sehol megemlítésre, akárcsak holmi bűnös személyé, akinek nevéhez folt tapad s inkább illik hallgatni, semmint beszélni róla.

Mi bűne lehetett Botond vezérnek? Megbocsáthatatlan nagy bűne, hogy tetteivel, de már puszta létével is aláaknázza és porbadöntéssel fenyegeti azt az ezer éve összeeszkábált s azóta toldozott-foldozott hazugságfelhő-kakukkvárat, amelyet a magyar nép bódítására, tisztánlátásának megrontására tákoltak össze annak a nemzettragédiának az eltussolására, elpalástolására, amelyet titkos erők Géza és István uralma alatta magyar faj ellen elkövettek, s amelynek képtelenül hazug ürügyéül a valójában jelentéktelen lechmezei kudarcot használták fel. Botondunk ugyanis az augsburgi tartaléksereg vezére volt, azé a harmadik seregé, amely kívül maradt az augsburgi csapdán s társai pusztulásának láttán fölbőszülve bosszút állt elesett társaiért.

Ebben áll Botond vezér bűne, ezért sújtotta agyonhallgatás, ezért kellett őt közel egy ezredévre kitörölni a nemzet emlékezetéből. Gondoljuk csak el: útjában állt a hazugságnak. Ha ugyanis ő létezett s az augsburgi magyar tartaléksereg vezére volt, s ha létezett ez a harmadik magyar sereg és visszavágott a Lech-mezőn történtekért - márpedig Botond vezér nem is egyszer, de többszörösen visszavágott s háromszorosan is megtorolta a magyarokon esett sérelmeket -, úgy nevetséges arról fecsegni, hogy az augsburgi ütközet mindent eldöntött, megpecsételte a magyarság sorsát, katonailag védtelenné tette és kiszolgáltatta az országot ellenségeinek s Magyarországot csak a kereszténység menthette meg, csak az, ha áttér a kereszténységre és történelmét, istenét, szokáshagyományait, szabadságát, mindent megtagadva csatlakozik a Nyugathoz és aláveti s kitárja magát a Nyugat minden törekvésének, szándékának és érdekérvényesítésének.

Botond vezér és seregének léte, hősi tettei halomra döntik a hazugságoknak ezt az eget csúfoló gigantikus hodályát.

Ezért irtották ki Kölpény fia Botond vezért és seregét agyonhallgatással mindenestül. Más nemzet, ha ilyen hőse találtatna, amilyen nekünk e tömény feledésbe fojtott Botond vezér, könyékig összetenné a kezét és körültáncolná még a nemlétező fa árnyékát is, hogy neki ilyen őse, ilyen hőse lehet s nemzeti pantheonjának központi helyére állítaná.

Lássuk hát Kölpény fia Botond vezérnek és seregének tetteit Névtelen Jegyzőnk megvilágításában.

11. BOSSZÚÁLLÓ BOTOND SEREGE VISSZAVÁG

Szóltunk már a tartaléksereg nélkülözhetetlenségéről. Aki tartalék nélkül visel háborút, úgy jár, mint aki sivatagon akar élelem és víz nélkül átkelni.

Az Augsburg környéki erdőkben megfészkelt harmadik sereget a magyarok titkos cselének is tekinthetjük. Botondnak tökéletesen sikerült megoldania a rejtőzés és észrevétlenül maradás nagy körültekintést, hozzáértést igénylő feladatát. Mert teljesen bizonyosra vehető, hogy Ottó és hadserege semmit sem tudott Botond hadának létezéséről. Pánikot keltve, váratlanul ront

"Botond meg a többi megmaradt magyar vitéz, mikor látták, hogy társaik az ellenség gonosz csele miatt szorultságba jutottak, bátran és emberül helytállottak. Egymást nem hagyták el, hanem mindenképpen rajta voltak, hogy a veszedelemben maradt résznek segítségére legyenek."

Valósággal hősénekbe illő Botond tartalékseregének a régi magyarokra olyigen jellemző halálmegvető küzdelme a túlerejű ellenséggel szemben:

"Mint sebzett oroszlánok, úgy rohantak ordítva a fegyverek közé és az ellenséget szörnyű nagy öldökléssel terítették le. És noha le voltak győzve, mégis legyőzőiket erősebben, diadalmasabban győzték le, sőt szörnyű nagy öldökléssel terítették le."

Névtelen Jegyzőnknek ez a leírása tökéletesen egybevág mindazzal, amit a régi magyarok harcmodoráról, bátorságáról ókori, bizánci és hazai források nyomán tudunk. De egybevág az ősi szkítamagyarság vitézi életszemléletével, hivatástudatával és páratlan hadisikereivel is. Örömteli önfeledtségben, velőtrázó Huj-huj-haj! ordítással rohantak a legöldöklőbb csatába, mert felfogásuk szerint a legnagyobb öröm és dicsőség halni a hazáért. Ez tette az ókor szkítáit Ázsia és Európa uraivá, ez tette legyőzhetetlenné Árpád és az Árpád utáni időszak magyarjait.

Anonymus tudósítását ebben a vonatkozásban is korhűnek és teljes hitelűnek kell tartanunk.

Hozzátartozik az elmondottakhoz, hogy a magyarok, mihelyt értesülnek róla, mi történt társaikkal, a tartaléksereg őrizte húszezer foglyot kardélre hányják, majd Kölpény fia Botond vezérletével, bosszúvágytól felajzva a távozó nyugati sereg nyomába erednek. Megvárják, míg a nemzetközi sereg hazatérőben széttagolódik, akkor - mint Kézai tudósít erről –

"a sereg nagyobbik részét, amelyik a Rajna felé igyekezett,
üldözőbe vette. Midőn vágtatva utolérte a mezőn, az rögtön
egybetömörült, mint a méhek, mert a magyarok nyilaikkal
sebesítve sem megállni, sem hátrálni nem engedték őket. Ezek
végül mintegy halálraváltan a magyarok kezére adták magukat.
Mihelyt elfogták őket, VALAMENNYIÜKET LEFEJEZTÉK TÁRSAIK
HALOTTI ÁLDOZATÁUL. A katonák és pajzshordozók pedig, akiket
lefejeztek, számszerint nyolcezren voltak."

De még ez a második visszatorlás sem csillapította a magyarok dühét. Viharfelhőként iramlottak tovább Kölpény fia Botond vezetésével s a bosszú és megtorlás angyalaiként öldökölve, senkit és semmit nem kímélve, dúlva száguldozták végig a nyugati tartományokat. Kézai - Botond nevét elhallgatva, akárcsak többi középkori krónikásunk - csöppet sem szépíti a bosszúálló sereg által véghezvitt cselekményeket, s nemhogy enyhítené, inkább durvábbra formálja a történteket.

"Innen fölkerekedve később Ulmnál átkeltek a Duna folyón, és amikor a fuldai kolostorhoz értek, óriási kincset raboltak el onnan. Ezt követően, miután az egész Svábországot földúlták, Wormsnál átkeltek a Rajnán. Ott KÉT HADSEREGGEL TALÁLTÁK MAGUKAT SZEMBEN, tudniillik a lotharingiai és a sváb herceggel, akik hatalmas sereggel jöttek ellenük. Ezek legyőzésével, megfutamítása után végül behatoltak Franciaországba, s nagy mészárlást vittek végbe keresztények és a szerzetesek között. Innen pedig továbbmenve egészen a Rhone folyóig, Raguzáig hatoltak, s kifosztottak két várost, nevezetesen Susát és Torinót, útat nyitva maguknak Itáliába. És midőn meglátták Lombardia síkságát, átszáguldva rajta, sok zsákmányt raboltak, s végül így tértek meg saját birtokukra."

(Kézai 138-139.)

Anonymus szerint

"egész Bajorországot és Alemanniát, továbbá Szászföldet és Lotár országát tűzzel-vassal elpusztították, sőt azok vezéreit, Ercangert meg Bertoldot is lenyakazták. Majd továbbindulva Frank- és Hyllföldet szintén kezükre kerítették."

Az öröm azonban ürömmel jár, a hazatérőben levő sereget újabb csapás éri.

"De midőn innen győzelmesen visszatértek, a szászok csele következtében nagy vereség érte őket, akik pedig megmenekültek közülük, hazatértek."

A magyarok még nem tekintik az ügyet elintézettnek. A felajzódott bosszúvágy még korántsem nyugodott meg.

"Zolta vezér meg főemberei Lél, Bulcsú és többi vitézeik (méltatlan) halála miatt szerfölött fölháborodtak, s ellenségeivé lettek a németeknek Zolta vezér meg vitézei az ellenség elkövette sérelem miatt bosszút lihegtek, és nem hallgatták el, hogy akárhogyan, de visszaadják neki a kölcsönt."

Visszaadni a kölcsönt! Ez a gondolat a magyar nép lelkében (és szókincsében) mindmáig él.

12. A MÁSODIK VISSZAVÁGÁS

Anonymus két egész fejezetet (Lél és Bulcsú halála, Ottó király ellenségei) szentel a magyar visszavágásnak. Két egész fejezetet elhallgatni, mikor az augsburgi ütközetről esik szó, s úgy tenni, mintha e két fejezet nem is létezne, híven jellemzi a történetmanipulátorok elképesztő eltökéltségét a valós történelmi eseményeknek a maguk eredeti mivoltából való kiforgatására. E mesterkedés lényege: lesújtani, reménytelen helyzetbe hozni a tizedik évszázad magyarságát, azt a látszatot keltve, hogy katonai ereje, önvédelme teljesen összeomlott.

Ezzel szemben a valóság az, hogy ez a messze külföldön elszenvedett vereség nem törte meg a magyarság erejét és mit sem változtatott a magyarok katonai legyőzhetetlenségének tényén. Krónikáink - kiváltképp Anonymusé - ezt tanúsítják, ezért kell kerülni idevágó részeiket.

Még ugyanabban az évben I. Ottó császár germán ellenlábasai keresik fel a magyarok uralkodóját, hogy fegyveres segítséget kérjenek Ottó ellen.

"Tudták ugyanis, hogy A MAGYAROK A HADAKOZÁSNAK MEGSZOKOTT VISZONTAGSÁGAIBAN LEGYŐZHETETLENEK" - írja Anonymus -, s igen sok országot az Isten általuk sújt haragjának ostorával."A korabeliek tehát egyáltalán nem tartották sorsfordítónak a lechmezei csatát, annak vették, ami volt, egy ütközetnek a sok közül, nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget.

Még többet elárul az a mód, ahogy a magyar nagykirály a segélykérő követséget fogadta:

"Zolta vezér pedig haragtól tüzelve, egyrészt ezek kedvéért és díjáért, másrészt meg azért, mivel fájt a szíve Lél és Bulcsú halála miatt, nagy hadat küldött Ottó király ellen. Ennek kapitányaivá és vezetőivé Kölpény fia Botondot (vagyis az augsburgi győzőt), Előd fia Szabolcsot meg Őse fia Örkényt tette."

Érdemes megjegyeznünk, hogy ezúttal is, miként az előző hadműveletek során, három seregrészre tagolt magyar sereg indul három parancsnokkal az élén I. Ottó ellen, és ez az ismétlődő hármas tagolódás is arra figyelmeztet, hogy a később eluralkodó, két parancsnokot feltüntető krónikási szövegek csonkulás - összevonás - révén jöttek létre.

Az ekkor kiküldött megtorló jellegű visszavágásra katonailag felkészült, létszámra hatalmasabb sereg le is gyűr minden ellenállást és diadalmasan száguld át a nyugati országokon.

"Mikor ezek elvonultak Zolta vezértől, Bajorországot, Alemanniát, Szászföldet és Türingiát megint kardra hányták. Majd innen továbbmenve, nagyböjt idején átkeltek a Rajna folyón, és ott Lotár országát is íjjal-nyíllal kiirtották. Egész Galliát szintén rettenetesen megnyomorgatták, sőt vadul berontva az Isten egyházaiba, még azokat is kifosztották. Innen a senonok meredek bércein át az aliminus népeken keresztül fegyverrel, karddal törtek utat. Miután pedig azokat a felette harcias és vidékük természeti helyzetében bátorságos népeket legyőzték, átkeltek a senonok hegyein, és bevették Susa városát. Azután továbbvonulva Torinót, ezt a dúsgazdag várost vívták meg. Midőn Lombardia sík vidékét meglátták, sebes nyargalvást végigfosztogatták majdnem egész Itáliát, amely minden jóban fölösen bővelkedett. Végül pedig Kölpény fia Botond meg Őse fia Örkény, miután az említett nemzeteket mind legyőzték, szerencsés diadallal visszafordultak saját országaikba."

13. KÖLPÉNY FIA BOTOND VEZÉR
CSODÁLATOS HALÁLA

Mi sem természetesebb azonban, hogy Ottó sem nézi tétlenül az országát dúló magyarok pusztításait, s mikor zsákmánnyal megrakodva, a hatalmas távolságokat átfogó hadjárattól kimerülten hazafelé tartanak, szokása szerint lesből megrohanja őket.

Anonymus tudósítása szerint

"Ottó német királya Rajna folyó mellett cselt vet nekik, és országa egész haderejével rajtuk ütve sokat megöl közülük. Botond, Örkény, valamint seregeikből a többiek készek inkább meghalni a harcban, mint a nyert diadalt elveszíteni, ezért makacsul szembeszállnak az ellenséggel. A csatában egy igen nevezetes fővezért megölnek, másokat súlyos sebbel megfutamítanak, sőt még zsákmányt is ejtenek tőlük. Ezután nagy diadallal visszatérnek országaikba."

Nagy ünnepléssel fogadják a hosszú útról, tengernyi harci viszontagságból diadalmasan, de - sajna - nem veszteségek nélkül hazatérő megviselt hősöket.

Még tart az ünnepség, mikor megrázó, különös s a maga mivoltában tán egyedülálló tragédia következik be:

"Mikor Botond meg Örkény visszatértek Pannonia földjére (a harmadik vezérről, Előd fia Szabolcsról itt már nem esik szó, következésképp elesett a hadjárat során), akkor Botond a hosszas hadi fáradalomtól megviselve CSODAMÓD ELKEZDETT ERŐTLENEDNI, meg is halt és a Verőce folyó közelében temették el."

Névtelen jegyzőnk akaratlanul is halottkémi látleletet ad Kölpény fia Botond vezér haláláról. A látleletet szűkszavúsága ellenére meglepően pontos, s a végzetes fizikai kimerültség folytán rohamosan beálló életerő-sorvadás képét adva, visszavilágít a roppant távolságokat átfogó hadjárat megpróbáltatásaira, emberfeletti erőfeszítéseire.

CSODÁLATOS VOLT KÖLPÉNY FIA BOTOND ÉLETE, DE MÉG CSODÁLATOSABB VOLT HALÁLA. KÜLDETÉSÉT HIÁNYTALANUL TELJESÍTETTE, UTOLSÓ ÉLETENERGIÁIT IS A HAZA SZOLGÁLATÁBAN ÉGETTE EL, S EZEK ELFOGYTÁN KIHAMVADT, KILOBBANT, AKÁR EGY ELHUNYÓ FÁKLYA.

Megjelent: 1793 alkalommal Utoljára frissítve: 2016. Július 09., Szombat 17:50

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 299 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.7%Canada 1.1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 4%Switzerland 0.4%
Germany 3%France 0.3%
Russian Federation 2.9%Australia 0.3%
Ukraine 2.8%Italy 0.2%
Slovakia 2.2%Kuwait 0.2%
United Kingdom 1.9%Netherlands 0.2%
Sweden 1.6%Greece 0.2%
Austria 1.5%Belgium 0.2%

Today: 444
This Week: 1721
Last Week: 6378
This Month: 20041
Last Month: 22843
Total: 1635697

Belépés