Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

K2017Aug22

2010. Május 17., Hétfő 03:10

Királygyilkosságok 4

Írta:  Grandpierre K. Endre
Értékelés:
(6 szavazat)
HOGYAN KÖLTÖZÖTT ÁT GYERMEK LÁSZLÓ KIRÁLY AZ ÁRTATLANSÁG ORSZÁGÁBA? A halálos ágyán átkok súlya alatt nyögő Imre király hamis tanácsadóira hallgatva, mint az előző fejezetben láttuk, vagy ellenségeinek hatalmában kényszernek engedve - végzetes hibát vét: hitszegő öccsét, aki mögött a féktelen hatalmi vággyal és gyűlölettel eltelt Gertrudis áll, teszi meg kiskorú fia, III. László (1204. IX.-1205.V.) gyámjává és egyben az ország kormányzójává.

Imrének ez a döntése ellenségeire bízza és megpecsételi fia sorsát. Konstancia az özvegy királyné férjének temetése után a veszélyhelyzetet felismerve fiával és a koronával együtt Bécsbe menekül rokonához, VI. Lipót osztrák uralkodó herceghez. Endre - akinek minden megnyilvánulása mögött az őt irányító Gertrudist kell sejtenünk -, felbőszül, hogy gyámfia és a korona kicsúszik a kezéből, s küldöttséget meneszt Lipóthoz és megfenyegeti: fegyveresen veszi vissza tőle a gyermekkirályt és a koronát. Hogy szavainak nyomatékot adjon, seregével az osztrák határszélre nyomul.

A háború küszöbön áll. Lipót megrémül, a háborúra nincs felkészülve. Szívesen kiadná kezéből a gyermeket, de egyszerűen nem teheti, nem szolgáltathatja ki rokonát Konstanciát az özvegy királynét, aki oltalmat kért tőle fiával együtt, és ő ünnepélyesen megfogadta, hogy senkinek semmilyen körülmények között ki nem szolgáltatja a gyermeket. Ebből a helyzetből egyszerűen nem volt kiút: ha nem enged - háború, ha enged, jóvátehetetlen, lemoshatatlan becstelenség. Vagy ez, vagy az, harmadik lehetőség nincs. Hacsak... Hacsak nem adódik valami más lehetőség... A háború okát, a casus bellit kell valahogy megszüntetni. A háború oka pedig a minderről semmit sem sejtő öt és féléves gyermek, maga a gyermekkirály. Habozásra, töprengésre sincs sok idő: a magyar had már a határon toporog; bármelyik percben megindulhat a támadás: Határozni kell haladéktalanul, tenni, amit tenni kell, ha ugyan lehet még bármit is tenni.

S ebben a végletesen feszült, szorult helyzetben valami váratlan történik: váratlanul és hirtelenül meghal a gyermekkirály, a háború eleven oka. Páratlan és tökéletes megoldás: éppen az hal meg, pontosan az, akinek meg kell halnia, méghozzá sem előbb, sem utóbb: pontosan akkor, amikor halnia kell. Matematikus ki nem számíthatná, nem rögzíthetné- időzíthetné ezt tökéletesebben. Nem, a mama nem halt meg, csak a fiú. Mi történt? Mi történhetett? Ellen- oknyomozó urak, nyugodtan félretehetitek az aktát, mert nincs vér, nincsenek használható nyomok nem maradt a színen álarctalan gyilkos, sunyi méregkeverő: nincsenek tárgyi bizonyítékok s nem maradtak fenn töredelmes vallomások a gyilkosok(ok) hiteles kézjegyével.

Maradt azonban valami, ami talán több minden esetlegességnél: az ok és az okozat feldarabolhatatlan viszonya, az okok és következmények tanúsága és a tények igaz mibenlétéről valló történelmi összefüggések: ezek pedig csalhatatlanul arról tanúskodnak: gyilkosság történt. Zárótételként: Gyermek László halálhírét osztrák gyorsfutár vitte a magyar táborba. Bizony kellett igyekeznie, mert a helyzet végletesen feszült volt. Mint Virág Benedek írja: "a fegyverek már mindenfelől zörgenek az öldöklésre." A.feszültség feloldódott, a háború elmaradt, Gyermek László király pedig "általköltözött az ártatlanok országába."

BÉKETÁRGYALÁS ÖRVÉN MEGMÉRGEZETT KIRÁLY

II. Endre (1205-1235) élete végéig rettegett az asszaszinoktól, a kor félelmetes közel-keleti terrorszervezetétől, amely a fanatizált gyilkosok dandárját nevelte ki és politikai gyilkosságok sorozatát követte el, s megszabott díjazásért vállalta a nem kívánt uralkodók meggyilkolását. Az asszaszinok maguk kérkedtek vele, hogy számos király az adófizetőjük, s hogy ebben lehetett valami, Albericus tanúsítja, ki a következőket írja: "Lajos bajor herceget megölte egy asszaszin orgyilkos a Hegy Öregének (így nevezték az asszaszinok mindenkori legfőbb parancsnokát -G:K.E.) megbízásából; ennek hírére a magyar király (II. Endre) nagy mennyiségű aranyat, ezüstöt küldött ajándékba a Hegy Öregének, s elnyerte kegyét." Széleskörű kapcsolataikra, befolyásukra világít az a tény, hogy Frigyes császár a német birodalmi gyűlésen az asszaszinokkal való együttműködéssel vádolta a magyar koronára áhítozó Babenbergi II. Frigyes osztrák herceget.

És most lássuk, mit mond a história az ekkor 59 éves, újonnan nősült IL Endre végnapjairól: "1235. nyár elején az osztrák herceg, Frigyes betört Magyarországba, rabol, gyilkol férfit, nőt egyaránt - írja Pauler Gyula - II. Endre amint hírt vőn, lóra kapott és nagy sereg élén, Béla, Kálmán fiával még júliusban visszaadta a kölcsönt. Az osztrák herceg - mondták -, valami 30.000 jó fegyverest gyűjtött össze, de mikor a sereg a magyarokkal szemben állott kiknek számát a megriadt osztrák phantasia 200.000 emberre tette - harc. nélkül alig 300 magyar elől szétfutott. II. Endre akadálytalanul Bécsig dúlt: Frigyes drága pénzen békét vásárolt, azután ellenfelével összejött, és lakomával pecsételték meg a békekötést. Honn pedig II. Endrét családi öröm várta. Az ifjú királyné jó reménységben volt. De gyermekét II. Endre már nem láthatta...1235. szeptember 21-én hirtelen meghalt.

KIRÁLY, AKI CSODÁVAL HATÁROS MÓDON KIKERÜLTE A HALÁL KELEPCÉIT

Árpád-házi királyaink között akad egy király, aki szokatlanul magas kort, hatvannégy évet ért: Negyedik Béla (1206-1270). Rendhagyó eset. Közfrázis: kivétel erősíti a szabályt. Bizonyos azonban, hogy egy esetlegesen előfordulható kivétel nem cáfolhatja meg az általában érvényesülő törvényszerűséget. Lássuk hát, tőmondatokban, miként jött létre ez a "kivétel". Hétéves, amikor (1213-ban) anyját, Gertrudiszt a pilisi erdőben a felbőszült főurak kardélre hányják. Végeznének vele is, de hű emberei, cselédei köréje állnak és megmentik a viharzó koncolásban. Három- négyévenkint robban ki egy- egy összeesküvés apja II. Endre és az ő élete ellen, ám az összeesküvések sorra kudarccal végződnek, s az összeesküvők Bécsbe menekülnek, ahol összeesküvést irányító központot hoznak létre. Pályáját irtózatos törés szeli ketté: az 1241-1242 évi tatárjárás, amely kishíján elpusztítja Magyarországot.Valóban ellentmondásnak rémlik elméletünkkel, a magyar történelem ritmusával szemben, hogy történelmünk e rettentő törése körül nem érvényesül a ritmusfelpörgés: nincs királyhalál és királycsere. De vajon miért marad el ez?

Béla a tatárok másfél évi ittléte alatt számtalanszor kerül halálos kelepcébe, olyan helyzetbe, amelyből józan emberi számítások szerint nem menekülhet meg.

Lássuk a legkirívóbb tényeket

1. A tatárok 1241: márciusi betörésének hírére, a tatárokkal csaknem egyidejűleg, Pestre érkezik Babenbergi II. Frigyes osztrák uralkodó herceg, a helyi összeesküvőkkel összefogva, fellázítja a pesti németeket, a csőcselék felkoncolja Köten kun királyt, családját, főembereit, majd Béla halálát követelve megostromolja a királyi palotát: Béla életét a hozzá hű testőrzők hősies ellenállása menti meg.

2. A sajói táborban, a végzetes ütközet előtti éjszakán, Csák Ugrin esztergomi érsek, az összeesküvő párt feje fellázítja a tábor katonáit: Béla életét csak a hozzá hű testőrcsapatok: halálra szánt bátorsága menti meg.

3. Másnap reggel, mikor a tatárok rést nyitnak a magyar sereget körülfogó zárógyűrűn- Batu hadparancsa értelmében - minden tatár katona - tíz meg tízezer szempár - a "kerált" lesi, őt szeretné mindenáron elfogni vagy megölni, Béla azonban, hű testőreitől körülvéve, csodálatos módon kimenekül a lángoló szekérvárból, anélkül, hogy felismernék.

4. Mint a magyar menekülök minden csoportját, a királynét is űzőbe veszik a tatárok: az egykorú források szerint a menekülők óriási többségét lemészárolják: háromnapi járóföldre mindent az elesettek hullái borítanak - Béla azonban megmenekül.

5. A magyar-osztrák határon Bélát Frigyes herceg kelepcéje várja: a ravasz herceg a királyi családot és a királyi kincstárt már a kezébe kaparintotta; most Bélát akarja átcsalni a határon, hogy hatalmába ejtse: ha Béla megteszi ezt - a herceg kétségbevonhatatlanul végez vele, hiszen minden álma a magyar korona megszerzése. De Béla nem megy át az osztrák területre és így megmenekül.

6. 1242. februárjában a tatár sereg váratlanul átkel a befagyott Dunán és Kadán tatár vezér serege - egykorú híradások szerint - valósággal röpül a völgyeken hegyeken át: a cél: elfogni a "kerált" - de Béla megmenekül. Megmenekül, hogy megmentse az irtózatos csapást elszenvedett magyar népet és Magyarországot, Európa védőbástyáját, amely gátként állt az egész Európát elnyeléssel fenyegető pusztulás elébe.Így következett be a rendhagyó eset. Így nem került sor a királyhalálra, a királycserére. Így maradt életben Negyedik Béla.

GYERMEKRABLÓK ÜLDÖZÉSE KÖZBEN MEGHALT IFJÚ MAGYAR KIRÁLY

Fölöttébb viszontagságos élet jutott osztályrészül Negyedik Béla fiának s utódjának, Ötödik István királynak (1239-1272). Csöpp gyermekként átélte a nagy tatárjárás (1241-1272) megpróbáltatásait és meneküléseit. Gyermek és ifjúkora az apjával való hatalmi torzsalkodásokban telt el. Királlyá koronáztatása sem békét, hanem kiélezett viszályt hozott: az apja életében apja ellenében köréje tömörült, s minden királyellenes összeesküvésben érdekelt főúri ligák mihelyt királlyá lett szembefordultak vele, s ugyanakkor a Magyarország elleni külső hatalmi törekvések is felerősödtek, méghozzá olyannyira, hogy István királynak a trónja megdöntésére szerveződő s mindinkább összefonódó külső és belső összeesküvés már a magánéletébe is behatolt és az ifjú királynak már az életgyökereit kezdte ki: nem csoda hát, hogy a harminchárom éves királyt alig kétévi uralkodás urán már várta a sír.

Mikor István király Rasciába (Rácországba, a hajdani Szerbiába) vonult, hogy az ottani viszályokat -lecsendesítse, a magára hagyott királyi udvart behálózta az intrika. Távollétében Habsburg Rudolfnak sikerült a maga pártjára vonni magát a királynét, Kun Erzsébetet is; s megvesztegetéssel és ígéretekkel számos egyházi és világi főméltóságot rábírt a vele való titkos szövetkezésre. Pektári Jóákim horvátországi bánt pedig rávette, hagy rabolja el István kisebbik fiát; szeme fényét, az alig tízéves Endre herceget, s hurcolja Németországba.

István király a gyermekrablásról értesülve, lóhalálában a merénylők után nyargalt, s fiának elrablóit üldözve útközben érte a hirtelen és váratlan halál, megmenekítve az emberrablókat a felháborodott király bosszújától. Mi lehetett vajon a fiatal király halálának oka? Talán a felháborodott indulat s a fia sorsa miatti kétségbeesés végzett vele? Vagy netán az üldözéssel járó kimerültség és idegizgalom? Hivatalosaink szerint István halála természetes okokra vezethető vissza.

- azért halt meg, mert "az idegek felcsigázása s a tikkasztó hőség {...) beteggé tette"
- azért "mert az izgalmak annyira megviselték"

Kétségkívül ésszerű megoldás. hajszolta magát - tehát kimerült:, rettegett elrabolt fia sorsért - ez idegileg is megviselte: kimerült és megviselt idegzetű embernél pedig bekövetkezhet a katasztrófa, a hirtelen halál.
Csakhogy hol volt akkor a közelben orros, aki ezt megállapítsa. Az ellentmondó tények pedig fölöttébb súlyosak. Történeti tény ugyanis, hogy az ártatlan, tízéves királyi gyermeket a Habsburgokkal - pontosabban: Habsburg Rudolf leányával - való összeházasítás céljából rabolták el. A gyermekrablás tehát a Habsburg-befolyás Magyarországra való kiterjesztését szolgálta. Nem kell különösebb elmeél annak belátásához: ha István király utoléri a gyermekrablókat - ezek a tervek is meghiúsulnak. S gondolkodjunk egy picikét: István fia, a királyi gyermek az emberrablók révén már a Habsburgok kezében van: elsőrendű érdek hát a régi királytól megszabadulni. Ötödik István halála tehát a legnagyobb tökéletességgel illeszkedik a rohanó eseményekbe. A harminchárom éves király halálának történelmi körvonalai tehát adottak.

Mi kell ennél több?

NEGYEDIK VAGY KUN LÁSZLÓ KIRÁLY MEGGYILKOLÁSÁNAK ELTITKOLT HÁTTERE

Kun László király (1272-1290) életében a pápai követ érkezése hozott végzetes fordulatot, A Képes Krónika így tudósít erről: "Ezenfölül pedig, minthogy kumán módra és nem katolikusként élt, az Apostoli Szentszék követeként idejött ellene a firmuni Fülöp; és elrendelte, hogy hagyjanak fel a szakáll leborotválásával, a hajnak magyar szokás ellenére: való lenyírásával és ne viseljenek kumán süveget, amelynek ellenére való használata már szinte szokássá lett Hungáriában, hogy gyűlölje meg a pogányokat kedvelje meg a keresztények szokásait, és éljen feleségével. De miután semmit sem ért el a királynál hazament."

A pápa követe tehát, ez a "firmuni Fülöp" nem kérelemmel fordul a királyhoz, nem kívánságként, óhajtásként adja elő fentieket, hanem mintha az ország fölötti szuverén hatalom birtokosa, teljhatalmú zsarnoka volna, Magyarország népe és a magyar király pedig szolgai alávetettje, alattvalója, minden teketória nélkül a fentieket egyszerűen "elrendelte", s mintegy parancsba adta ki az ország lakóinak, miként öltözködjenek és viselkedjenek. László királyt pedig minden további nélkül átokkal sújtja, azaz mintegy törvényen kívüli valakivé, amolyan futó vaddá degradálja.

De történt más is. Mert nagyot tévedne, aki úgy vélné, hogy a történelem eseményei minden előrelátás, rend és célszerűség nélkül mennek végbe. Mert Kun László király életének ebben az utolsó időszakában, pápai követek kíséretében egy ifjú ember is érkezett Magyarországra, mégpedig nem más, mint a későbbi III. Endre, a jövendőbéli király. Lám csak a bölcs előrelátásnak e tagadhatatlan ténye. Kun László király a maga ifjúságától eltelve még önfeledten lubickol kunjai szeretetében, és már itt is van az új király, a tartalékkirály, ellenkirály, cserekirály. Nem is őrölnek olyan vakon azok a párkák. A következő lépés innen már kiszámítható:

Nem véletlen, hogy a Képes Krónika következő szakasza a "LÁSZLÓ KIRÁLYT MEGÖLIK" címet viseli. Ha ok és okozat van a világon, úgy tagadhatatlan-a két esemény legszorosabb, és a krónika által is tükrözött összefüggése: a pápai követ látogatását követi László király halála.

De halljuk a krónika idevágó szakaszát. "Röviddel ezután, az Úr ezerkétszázkilencvenedik évében a Szűz Szent Margit vértanú ünnepét közvetlenül megelőző hétfői napon, Kereszeg várának közelében a királyt éppen azok a kumánok ölték meg, akikhez úgy ragaszkodott."

A szakaszkezdő "Röviddel ezután" (a pápai követ látogatása után) félreérthetetlen ok- okozati összefüggésre utal: a legátus parancsokat oszt s kétségkívül kényúrként lép fel a királlyal szemben is, azt lehordja, megfenyegeti és végül kiátkozza, ezt követi a király felkoncolása - "röviddel ezután".

Mesterfogásnak tekinthető, hogy éppen László király szeretett kunjai hajtják végre a bérgyilkosságot, részint mert ilymódon a rémtett ódiumát a klérus által gyűlölt és "pogánynak" bélyegzett kunokra lehet visszafordítani és rájuk zúdítani az ország haragját a király meggyilkolása miatt. Természetesen meg kell szervezni ezt is, hiszen maga a nép értetlenül áll a királygyilkossággal szemben, amelynek sötét háttértényezőit - akárcsak a kései utódok - nem ismerik. Myse nádor, a. neofita hitcserélgető, akinek nincsenek erkölcsi skrupulusai; vállalkozik erre a feladatra.

"Halála miatt Myse nádor, aki egykor mohamedán volt, ekkor azonban már elnyerte a kereszténység malasztját (ekkor tért át! ), urának, az említett László királynak halálát hallván, férfiasan ez óriási gonosztett megbosszulására szánta el magát. A király halála után néhány nap elteltével, testvérével, Lysével, és az említett Édua ágyas édestestvérével, Miklóssal együtt egy napon az említett Arbuzt és Törteit elfogta, Arbuzt kétfelé vágatta, Törteit pedig darabokra szaggatta, MÁS KUNOKAT PEDIG UGYANEZEKNEK A NEMZETSÉGÉBŐL ÉS ÖSSZES HOZZÁTARTOZÓIKAT, MI TÖBB, MÉG A KARON ÜLŐ VAGY BÖLCSŐBEN FEKVŐ CSECSEMŐKET IS, AKIKET CSAK EL TUDOTT FOGNI, LEFEJEZTETTE" - írja a Chronica Hungarorum.

Lám, a férfias felbuzdulású, kereszténységre frissen áttért nemes lovag férfiasan nemes keresztényi cselekedete. Bűntett a bűntettre, bűntett mesterfokon: a láthatatlan felbujtók mosván moshatják dörzsölhetik a kezeiket: a remek kigondolás folytán minden remekbe sikerült, s a "bosszú" a bérgyilkosokon messze túl - a "pogány" kunokra szakadt, mai ördögpolitikusok által is alkalmazott recept szerint: ártatlanok vérével torolva meg ártatlanok vérét. Az orgyilkosok csapása nem csupán a szerencsétlen Kun Lászlóra sújtott, hanem az egész magyarságra.

Kun Lászlóval ugyanis férfiágon kihalt a szent Árpád-házi királyok ága és az ország ismét a belső meghasonlás szakadékába zuhant.

A bérgyilkosok nevét ismerjük: ARBUZ, TÖRTÉL ÉS KEMECSE.

Fölözi őket MYSE nádor és pribékcsapata. A felbujtókat, a királygyilkosság előkészítőit az előzmények félreérthetetlenül jelzik.

László királyon "szörnyű sebeket" ejtettek a gyilkosok, s alighanem ő is azok közé a királyok közé tartozik, akiknek holtában letakarták az arcát, nehogy emberi szem elszörnyedjen látványától.

Kun László király meggyilkoltatása egyébként csupán sátánian ügyes változata Második István király ugyancsak álcázott hátterű megöletésének, akit gyilkosságpalástolóink, történettorzítóink szerint, miként láttuk, úgyszintén szeretett kunjai ölelgettek - önfeledt szeretetükben - halálra: felbujtókat, összeesküvést, gyilkosokat tehát ne keressünk s nyugodjunk bele, hogy mindez csupán a vak véletlen játéka.

ÁRPÁD-HÁZI KIRÁLYOK HÁTBORZONGATÓAN KÜLÖNÖS TEMETÉSE

Ősi szokás szerint a holtat felravatalozzák, nyitott koporsóba helyezik, hogy mindenki láthassa még a holtat és elbúcsúzhasson tőle. Általános, törvényszerű szokás ez, amely minden halandó utolsó jelenésére kiterjed, kiváltképpen a királyok temetésére. Valahol rokon ez a tetemrehívás ősi magyar szokáshagyományával: íme, lássátok őt, ha láttátok életében, lássátok holtában is, annak bizonyságául is, hogy elhunyt, s annak rendje-módja szerint békében hunyt el. Árpád-házi királyainknál azonban ismeretlen okok folytán, érthetetlenül eltértek ettől. Valamilyen rejtélyes okból szokásba jött, hogy királyainkat ne ilymódon, hanem tetemüket mintegy elrejtve, letakarva, arcukat lefedve temessék el, tehát olymódon, hogy senki sem láthassa a halott királyt, senki sem láthassa arcát, senki sem azonosíthassa a koporsóba tett test kilétét.

A Chronica Hungarorum így tudósít erről, egy későbbi király, Róbert Károly (I. Károly) temetése alkalmából:
"A szent oktatás és az ünnepélyes misék befejezése után nem egynémely más, régen elhalt királyok módjára, akiket más írásos művek tiszteletre méltó tekintélye boldog emlékezetűeknek mond, azaz nem letakart arccal és néhány napig titokban őrzött testtel - mert egyes esetekben egynémely király halálakor állítólag ez a helytelen szokás kapott lábra -, hanem nyíltan, mindenki jelenlétében és nyilvánosan, mindenki szeme láttára szállították a mondott testet Fehérvárra, hogy ott eltemessék." (Chron.Hung.98.)

Miért? Mi értelme volt ennek? Miért kellett a királyok arcát lefedni? Miért kényszerültek erre? Mit akartak titkolni ezzel? Bizonyos: ha valamit lefednek, eltakarnak, azzal valamiféle titkot akarnak elleplezni, a szemek elől, a nyilvánosság, a köztudat elől elrejteni. Visszautal ez a borzalmas szokás - amit a Chrónica Hungarorum írója szembetűnő óvatoskodással mer csak lejegyezni - az "Árpádok végzetére", magyarán az Árpád-házi királyok meggyilkolására, de nem fedi fel azt a titkot: mi volt a halott királyok arcán, mi tette szükségessé, hogy elfedjék azt minden tekintet elől, mi lehetett az arcukon, miféle szörnyű seb, vágás, kaszabolás, amit nem volt szabad meglátni senkinek? Titokjelek mindenfelől: sötét titkok fedik ezt az egész történelmi korszakot.

TITKOK FEKETE PECSÉTJÉVEL ÖRÖKRE LEZÁRT HALÁL?

(SÍRKŐLAP ÁRPÁD-HÁZI KIRÁLYAINK KIGYILKOLÁSÁNAK ZÁRÓFEJEZETÉRE)

Egy kevéssé ismert s talán nem is nagytudású, de jóhiszemű szerző, Újházy György Európai magyarság c. munkájában érdekes módon foglalja össze utolsó Árpád-házi királyunk, III. Endre (1290-1301) tragédiáját:
"1301. január 14-én a budai várban váratlan hirtelen örökre lehunyta szemét III. András királyunk. Ez a halál a maga feltörhetetlen fekete pecsétjével lezárta az Árpádok nagy nemzetségének sorát. Nem maradt örököse szent koronánknak. A magyarság ősi, nemzeti dinasztiája kihalt. Megrendülten vette a nép a kegyetlen s sorsára oly végzetes gyász hírét. "S az ország főpapjai, bárói, nemesei és minden rendű lakosa - írja Ákos István országbíró -, Ráchelként elsiratván Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai (=anyai) ágon kisarjadt utolsó arany ágacskáját, sokat tépelődve gondolkodónak, Isten kegyelméből hol s miképpen találnának maguknak a szent királyok véréből sarjadt királyt". Különös gyászjelentés"

Mi történt hát? Megtudhatjuk-e bármilyen módon valaha is? Vajon van-e "feltörhetetlen" titok? Való igaz: a titkok feltörése nem könnyű; minél nagyobb a bűn, az orozva végrehajtott bűncselekmény, annál nagyobb a titok, a bűnrejtés s annál hozzáférhetetlenebb a titok, hiszen minél nagyobb érdeket sért a bűncselekmény, annál inkább el kell rejteni azt. Történelemi bűncselekmények titokban tartásához pedig óriási érdekek fűződnek: könnyű átlátni, hogy nemzetek, országok sorsára kiható bűncselekmények, titkos diverziók, nemzetközi összeesküvések, királygyilkosságok következményei embermilliókat, nemzedékeket nyomorítanak meg, viruló nemzeteket, országokat taszíthatnak a hanyatlás vagy éppenséggel a pusztulás örvényei felé. Roppant érdekek fűződnek hát a történelmi gyilkosságok elpalástolásához és általában minden titkos tevékenység, titkos háttértényező elkendőzéséhez. Királygyilkosságok elleplezéséhez - tekintve, hogy a nemzetek, országok életarányai egy nagyságrenddel magasabb léptékűek az emberi életnél - még évszázadok, évezredek múlva is jelentős érdekek fűződhetnek. Annak a népnek viszont, amelyet királyának (királyainak) meggyilkolása hátravetett vagy éppenséggel tönkretett, elsőrendű érdeke ezeknek a - valójában létére törő - orgyilkosságoknak a feltárása már csak azért is, mert ezeknek az ellene elkövetett merényleteknek, orgyilkosságoknak titokban maradása valósággal szürke hályogot képez a nemzet szemén, történelmi látásán, s ezek a vakfoltok éppen ott akadályozzák meg tisztánlátását, ahol a legfontosabb látnia: a titkos hatóerők, háttértényezők területén.

Ezúttal Velencei (III) Endre esetében azonban, ha lehet, még nagyobb a tét, hiszen egy több, mint négy évszázadon át (896-tól 1301-ig) uralkodó királyi ház életének megszűnéséről, a szent királyok rendjének megszakasztásáról van szó, s e királyi család kihalasztása egy több, mint négyszáz éves folyamatot szakit meg, bizonytalanságba döntve Magyarország állami létét, ismeretlen viharok, viszályok, veszedelmek felé sodorva az egész magyarságot.

Csoda-e hát, ha törvényszerűnek mondható kriminalisztikai fejleményként megsűrűsödik itt a titok, és az egyébként minden orgyilkosságot befedő leplezés hatására a titok feltörhetetlenségének hiedelme is lábra kap.

Vészterhes idők, végzetes fejlemények, baljós következmények! - ekként jellemezhetnénk Velencei vagy Harmadik Endre, az utolsó Árpád alatti állapotokat, ha nem kellene sietve hozzátennünk, hogy e vészterhes, baljós idők immár három évszázada tartanak: egy nemzet vergődik a meghasonlás pusztító belviharai között olymódon, hogy tetőpontra forrt az "ádáz belviszály", s akár egy élő test felhasított ereiből, bőséggel omlik "a pártos honfivér" - s a nem pártos honfivér is: a külső hatalmi hódító törekvések, idegen érdekek kereszttüzében álló, belső viszálykodásban, újra meg újra fellobbanó polgárháborús tűzvészek, fegyveres betörések szaggatta ország szüntelen viharban hányódik, a hajdanta egységes nemzet egymással antagonisztikusan szembenálló, ellenséges rendekre töredezett, töretett, a népfelségjogú vezetés hatalommá fajult, amelyért véres koncként marakszanak a trónkövetelők; ahol hajdanta még azokat is kivetette magából a közösség - a hét gyászmagyart -, akik nem vállalták önként társaikkal a dicső halált a hazáért -, a haza szent fogalma az erkölcsök romlásával mélyre süllyedt; valósággal hemzsegnek a mindenféle rendű és rangú árulók s árulás árulást követ: a korlátlan hatalomra törő és a központi hatalmat elsöpörni akaró oligarchiák, nem bírván kellő fegyveres erővel a király leverésére - a hazaárulás polgárjogot nyert gyakorlata szerint - külföldre futkosnak fegyveres beavatkozásért a magyar központ hatalom ellen: ebben a szégyenletes, ország romboló tevékenységben a néptől elidegenedett bárókkal az élen járnak a római katolikus egyház hazai főméltóságai.

Harmadik Endre király "uralkodása alatt az országnak néhány nemese tudósít a Chronica Hungarorum -, tudniillik János és Henrik bán, Henrik fiai és mások is igen sokan András király sérelmére, mint mondják VIII. Bonifác pápától KIRÁLYT KÉRTEK." Királyt kérnek az. összeesküvők a törvényes király életében! És a pápa nem zavarja ki, nem sújtja átokkal a saját királyuk ellen fenekedőket! Még csak el sem zavarja színe elől a pártütőknek, sötét összeesküvőknek a csoportját. Nemhogy nem zavarja el - keblére öleli őket! Virág Benedek döbbenten kérdezi: "Dehát azon háborgókat, kik még András király életében királyt kértek tőle, miért nem intette meg, hogy törvényes urukat tisztelték volna?" (Magyar századok III. 4.)

Dehogy inti meg őket a pápa, dehogy inti! Ellenkezőleg: ügyüket felkarolva mintegy az élükre áll. "A pápa helyt adva kérésüknek - tudósít a Chronica Hungarorum - egy tizenegy éves gyermeket, név szerint Károlyt, Magyarországra küldött az Úrnak ezerkétszázkilencvenkilencedik esztendejében, még András király életében." Ismét bekövetkezett hát az a végzetes cselekménysor, ami egy évtizeddel ezelőtt Kun László király trónjának megdöntéséhez, meggyilkolásához vezetett. Emlékeztetnünk kell rá: akkor is pápai kezek nyomására indultak meg a királyellenes összeesküvők, pápai kezek intéztek mindent s hozták be még az ifjú király, Kun László életében - a pápa által kijelölt új királyt, Velencei Endre herceget, koronázták meg még Kun László életében, és ültették trónra László király meggyilkolása után. Akkor Endre mellett történt mindez, most ellene.

Harmadik Endre király - ez becsületére legyen mondva - nem vetette alá magát és a rábízott országot semmiféle idegen nyomásnak, még a pápai nyomásnak sem, akárcsak több más, szintén életével fizetett királyunk.

És Endre kegyvesztetté vált a pápai szék előtt: aki trónjára emelte, az készült onnan ledönteni. Harminc éves volt csupán, de sorsa már megpecsételődött. A régi szólás "Meghalt a király - éljen a király" a visszájára fordult: "Megjött az új király - vesszen a régi király!" Sötét kor volt, végzettel, bűnnel vemhes.

Szalay László, régi oklevelek nyomán ugyancsak ijesztő képet fest a kor viszonyairól, - tobzódó harácsolás, simónia, meghasonlás -, s kiváltképp Gergely esztergomi érsek és pártfogóinak a királyi hatalmat megvető és az utolsó Árpád halálához vezető tevékenységéről:

"A latrok Károly nevében szállottak szembe a közhatalomnak időről időre jelentkező töredékeivel, mindig mélyebbre. süllyedett. A pesti gyűlésen hozott végzéshez képest 2299. május első felében országgyűlés tartatott, s ezúttal a Rákos mezején, mert az összes nemesség lévén hivatalos, Pest középületei szűknek találtattak; - de orvoslást ettől sem nyert a haza. Gergely esztergomi érsek felhívatott, jelenne meg ő is, s biztosíttatott, hogy nemcsak minden sértés nélkül jöhet és mehet, hanem minden igazságos követelései is illő tekintetbe fognak vétetni; de ő, kit a pápa csak imént hatalmazott föl az országban hemzsegő eretnekek és békebontók fékezésére mindenkit maga elébe idézni, a makacsabbakat büntetni, s a szófogadókat egy évre és negyven napra szóló bűnbocsánattal megvigasztalni, nem engedett a fölhívásnak, sőt egyházi átokkal fenyegette a püspököket, ha a gyűlést oda nem hagyják, s hozzá Veszprémbe nem jönnek, hol czinkosaival tanácskozott. Fenyegetésének nem volt sikere, de a rákosi gyűlés is eredmény nélkül eloszlott. s Gergely érsek Veszprémből a Dráván füli országrészekbe menvén, tökéletes biztonságban folytatta kivált a németújvári s brebiri grófok segédével ármányait.

Endre, ki eddig Bonifáczot egy követségre, egy levélre sem méltatta, úgy látszik, s ki gyengeségének érzetében sem igyekezett engedmények és ígéretek által a pápát magának megnyerni: Imre váradi püspök által most a közte és az esztergomi érsek között fennforgó ügyét a római kúria elébe terjesztette, s a lázadó főpapot annak jellemezte, ki felhívatván az országgyűlésben részt venni, hol minden veszedelem nélkül megjelenhetett volna, "rémséges fenyegetődzésekkel válaszolt... s az ország hitetleneihez vevén magát, azokhoz, kik szörnyűséges és borzasztó gonosztetteik miatt az, egyházból kiküszöböltettek és kiátkoztattak, kik MAJDNEM MÁR NÉGY KIRÁLY ALATT DÚLJÁK AZ ORSZÁGOT.., ezen dögvészeseket és száz halálra méltókat megátalkodott gonoszságukban még megerősíti: De a szent szék most már nem volt hajlandó értekezésekbe bocsátkozni." ("Bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek,") (Szalay Magyarország története II.123-124)

Nem, a pápa nem enged, nincs megbocsátás, a tervek már készen állnak, III. Endrének vesznie kell; megindulnak a titkos pápai ügynökök, Róbert Károlyt - törvényellenesen - Magyarországra hozzák, s 1300. augusztusában Zágráb városában Gergely esztergomi érsek törvénysértő módon, az alkotmányosság minden rendelkezését megcsúfolva, királlyá kente fel a gyermekkorú Károlyt, a pápa kegyeltjét. Szalay László melodramatikusan zárja ezt a szörnyű históriát: "Endrét 1301. januárius 14-én megölte a bánat". A Bánatgyilkost, azaz a Gyilkosbánatot azonban bízvást lomtárba rakhatjuk, felmutatván a Királygyilkos Ármányt és a Gyilkos Pengét.

Részletezzük hát kissé, adott lehetőségeink szerint a felderíthető történetet.

Figyeljünk élesen a Krónikára, ahogy a sorok közé rejtve - a szavakat mintegy a tények eltakarására használva - tudomásunkra hozza a történtek lényegét: "Hogy ez a Károly uralomra juthasson, és András király ellenében az uralmat elnyerhesse, az említett pap (a pápa) egy és más követet küldött oldala mellől András király ellen Károly érdekében."

A Krónika óvatos körülírásából kihámozható a III. Endre elleni aknamunkába lendülő titkos erők leplezett tevékenysége. Megtudjuk a következőket:

1.Bonifác pápa a "saját oldala mellől", vagyis a pápai szék legfőbb, legbizalmasabb embereiből irányít "küldötteket" Magyarországra, a magyar király ellen, annak hatalmának megdöntésére.

2. A "küldöttek" vagy "követek" tehát nem akármiféle küldöttek és követek, nem is követek, s nem is nyíltan, a nemzetközi elbírások szerint, a királyi udvarhoz, a királyhoz küldetnek, hanem - félreérthetetlenül és letagadhatatlanul - az összeesküvőkhöz, a III. Endre uralma elleni titkos összeesküvési hálózat irányítására:

3. Kiderül a szöveg figyelmes olvasásakor, hogy a pápa nem egyetlen alkalommal, s nem egy ilyen megbízottat küldött a titkos terv - III. Endre király - az utolsó Árpád - eltávolítására, illetve meggyilkolásának előkészítésére, hanem több alkalommal, talán rendszeresen.("egy és más követet") több titkos megbízottat a cselekmény előkészítésére, irányítására.

4. És nemcsak irányítottak, be is hozták az új királyt az országba, akárcsak Kun László esetében, a törvényes király, III. Endre ellen, aki ekkor 34 éves és makkegészséges volt, de halálra volt szánva.

5. És nem csupán behozták: meg is koronázták - még III. Endre, a törvényes király életében 1299-ben.

Él még a király. És ifjú a király. Ifjú és egészséges. És máris itt van, pápai segédlettel, a váltás, az új király: kutyabaja a királynak, és máris; mintha mát meghalt volna; vagy legalábbis haldokolna; már bejött ellene - az utódja! Ennyire biztos a halála! Ennyire biztosra veszik: hamarosan bekövetkezik a halála!!! Mi történik itt? Mi megy végbe itt a háttérben, a kulisszák mögött? Mire készülnek?

Virág Benedek, a nemzeti lélek múlt század eleji lelkes ébresztője a következőkben tájékoztat a nemzetközi szövevény belső támoszlopairól:

"az esztergomi (érseki) szék üres vala. Tudniillik a hazafiak nem tartották érseknek Gergelyt, ki a nemzeti szabadság ellen dolgozott, ki tavaly Zágrábban, midőn még élt a törvényes király, III. András, megkoronázta Károlyt". Nem kétséges: teljesen biztosra mennek! Megkoronázták az új királyt az ifjú, életerős törvényes király ellenében, tudván annak bizonyosan bekövetkező közeli halálát! III. Endre végzete tehát közel áll a beteljesedéshez. Minden előkészület megtörtént trónja és élete elvételére, s a befejezésnél névtelen olasz udvaroncok, étekfogók lépnek az előtérbe. Velencei Andrásnak, származása, gyermekkori évei folytán természetesen szép számmal voltak olasz udvari emberei, akárcsak később Hunyadi Mátyásnak, akinek megmérgezésében szintén olasz orvos és olasz követ játszott vezérszerepet. Timon Sámuel egyértelműen megírja, hogy megmérgezték (Epitome chronol. 42.), s olasz származású komornyikját vádolja a gyilkosság végrehajtásával.

Szerinte Domonkos és Dömötör nevű kétes származású egyének a király olasz származású komornyikját bérelték fel a király meggyilkolásra. Harmadik Endrét, az utolsó Árpádot tehát nemzetközi összeesküvés tette el láb alól; miként azt Timon Sámuel az Epitome chronologicájában már az 1700-as évek elején megállapította: megmérgezték. A király, aki tudta, hogy mi készül ellene, rettegett megmérgeztetésétől, és ezért elrendelte, hogy minden elébe tett ételt pohárnoka az asztalnál még előtte kóstoljon meg. A méregkeverők azonban kifogtak rajta: olasz pohárnoka mérgezett hegyű - féloldalasan méreggel bekent - késsel vágta fel a király asztalára tett halat, s ő maga a halnak azt a részét kóstolta meg, amit a kés mérgezett oldala nem ért. A királynak a mérgezett oldalból adott: a király azon nyomban rosszul lett (akárcsak két évszázad múltán Hunyadi Mátyás), s másnapra már szólhattak a gyászharangok: kiterítve feküdt az utolsó Árpád-házi király.

A méregkeverés módszerei az utóbbi évtizedekben a jelek szerint tökéletesedtek; IV. Istvánnál még az érvágást használták fel a király megmérgezésére, itt már fölösleges volt az érvágás, megtette a magáét a féloldalasan méreggel bekent kés is. Szerfölött különös, és jellemző hazai viszonyainkra, hogy a méregkeverő pohárnoknak éppúgy nem esett baja, mint a Mátyás halálakor a mérgezett fügét felszolgáló Péter kulcsárnak: nálunk büntetlenül lehetett királyt is ölni - a felelősségre vonás - éppúgy, mint a kivizsgálás - elmaradt.

Meghalt Harmadik Endre király, letört "az utolsó arany ágacska" és vele kigyilkoltatott a szent királyokat adó karizmatikus Árpádok családja, új szakaszhoz érkezett a magyar történelem.

HARMADIK ÁTTEKINTÉS

MI VOLT A VEGYESHÁZI KIRÁLYOK VÉGZETE?
"Vágd, fiam, vágd Forgács!
Tiéd leszen Ghymes és Gács "

KÉT ELŰZÖTT KIRÁLY

VENCELT, A GYERMEK EXKIRÁLYT MEGGYILKOLJÁK

Kihalt az Árpád-ház! Több mint négy évszázados (896-1301) országlás után kihalt a szent királyok ága, s ezáltal, ha lehet, még tovább fokozódott a Magyarország fölötti hatalom megszerzésére irányuló nemzetközi versengés. Ebben átmenetileg a pápai szék, amely az Árpádok kipusztításában is szerepet vitt, járt legelöl: miként láttuk, már Kun László életében behozta új királynak Harmadik Endrét s még Endre életében a gyermek Róbert Károlyt. A hatalmukat féltő magyar főúri rendek nem nézhették tétlenül ezt, s a pápa jelöltje, akkor tizenhárom éves gyermekkirály, ellenében Harmadik Endre halála után cseh földről ők is egy gyermekkorú ifjút hoztak be - az ekkor mindössze tizenharmadik évében járó Vencelt - és koronáztak magyar királlyá. A két gyermekkirály mögött álló két egymással marakvó hatalmi csoport a maga királyával a maga hatalmi érdekeit akarta érvényesíteni.

Miután Vencelt, II. Vencel cseh király fiát a pápával szembeszegülő magyar főurak behozták és megkoronázták, a pápai párt, illetve maga a pápa, VIII. Bonifác nem nyugodván bele ebbe, a leghatározottabban fellépett a törekvéseit keresztülhúzó új király ellen. A fokozódó pápai nyomás a királyi apát, II. Vencelt végül is meghátrálásra kényszerítette: a pápa kiátkozással fenyegette, és ki akarta kényszeríteni, hogy megjelenjék a színe előtt. Végül az ifjú Vencel uralkodásának harmadik évében, apjának, a cseh királynak a pápa négy hónapi ultimátumot adott fiának Magyarország trónjáról és Magyarországból való eltávolítására. Vencel kénytelen volt engedni, hazahívta koronás fiát, aki nem sokkal később 1306. augusztus negyedikén gyilkosság áldozata lett.

OTTÓ ÁTOKVERTEN GYÖTRELMES URALKODÁSA

VIII. Bonifác szándékát azonban - Róbert Károly trónra juttatását ellenlábas magyar főrendek ismét meghiúsítják, s a pápa jelöltje ellenében, ezúttal Bajor Ottót hozzák be királynak. A pápai szék, miként ezt tények sora tanúsítja, Magyarországot hovatovább valamiféle hűbéresének tekinti és mind drasztikusabban avatkozik bele történelmünknek ebben a szakaszában a magyarság sorsának alakításába: királyok trónra emelését, bukását, halálát intézi, döntő szerepet vívén az Árpád-ház kihalasztásában és az új királyi dinasztia, a velencei Anjou-ház trónra juttatásában.

"Nemzetünk dolgába idegen hatalom keverte magát - állapítja meg Virágh Benedek (Magyar századok III.3.1.), amely a hazafiak közt még nagyobb meghasonlást okozott. Ilyetén észvesztés ártalmas a polgári társaságnak, mint emberi testnek a méreg, mely a szívnek romlására siet."

Ottó uralkodása még Vencelével összemérve is, valóságos kálvária. Fortélyos - s mindmáig feltáratlan - cselszövény bontakozik ki Ottó körül, amellyel szemben az újdonsült király a legteljesebb óvatlanságot tanúsítja. Tanácsadói rábeszélik, nősüljön meg s vegye el a hatalmas erdélyi vajda, Apor László bűbájosnak festett, hajadon leányát: ezáltal szilárdíthatja meg leginkább királyi trónját. A furfangos vajda úgy tesz, mintha örömmel venné a király leánykérését. Ottó gyanútlanul leutazik a vajdához, sejtelme sem lévén arról, hogy a szálakat a háttérből láthatatlan kezek mozgatják, László vajda pedig - menyegző és nász helyett - fogságra veti a királyt, elveszi koronáját is, és zár alatt tartja, majd lemondásra kényszeríti: az országban időközben lezajló politikai változások miatt Ottónak amúgy sem marad más választása, csupán a lemondás.

Ugyanis míg Ottó erdélyi várfogságában sínylődik, szakadatlanul folynak a felsőszintű titkos tárgyalások, egyezkedések; az időközben tizenkilenc éves ifjúvá serdült Róbert Károly hadserege szépen előre nyomul mintha minden egy előre gondosan kidolgozott forgatókönyv szerint történne -, és elfoglalja az ország szívének, központjának tekinthető Buda várát. Az így kialakult helyzetben a koronájától és hatalmától megfosztott Ottó aligha tehet okosabbat; minthogy lemond és alig két évi uralkodás után elhagyja az országot.

Lemondása ellenére - jeléül annak, hogy lemondása kényszerű volt királyi címét továbbra is viselte - alig négy év múltán bekövetkező haláláig. El kell ismerni: a pápai szék hallatlan céltudatossággal és állhatatossággal törekedett királyjelöltjének, Róbert Károlynak trónra juttatásában, s nem kevesebb, mint három királyt - Harmadik Endrét, Vencelt és Ottót - távolított el a magyar trónról, míg - 1308-ban - sikerült elérnie, hogy védence, Róbert Károly átvegye a tényleges magyar királyi hatalmat.

RÓBERT KÁROLY TITOKZATOS HALÁLA

Róbert Károly (I. Károly - 1308-1342), akit már III. Endre életében, 1301-ben megkoronáztak, az erőteljes pápai nyomás ellenére csak két király trónra lépte és elűzetése után nyerhette el a Magyarország fölötti tényleges királyi hatalmat.

Jelentős uralkodóink között tartjuk számon. Lényegében amolyan középkori reformuralkodónak tekinthető, aki hatalmának megerősítését szolgáló egységtörekvéseinek érdekében, maga szervezte korszerű hadseregével az oligarchák túlhatalmának a letörésére és az országnak nyugat-európai minták alapján való átformálására; a régi főúri családok felcserélésére törekedett, s ilymódon, noha kormányzása haladónak minősíthető, akaratlanul azokra a maradi s a központi hatalommal szembehelyezkedő erőcsoportokra sújt le egységesítő törekvéseiben, amelyek a nemzeti érzésnek is az őrhelyei voltak: így Aba Amadé és Csák Máté félországnyi területekre kisugárzó hatalmát zúzza szét, s a Kopasz-féle felkelést veri le, vagyis szándéktalanul bár, de jószerivel belháborút folytat a nemzeti hagyományokat is őrző erőcsoportokkal szemben, s Zách Felicián 1330. évi merénylete a nemzeti szárny sikertelen visszacsapásának is tekinthető.

Harmincnégy évi uralkodás után, ötvennégy éves korában éri a halál. Uralkodása utolsó éveiben Róbert Károlyt is ugyanaz a rejtélyes kór támadja meg, mint előtte és utána is nem egy királyunkat, így később Nagy Lajost, Zsigmondot, Hunyadi Mátyást, hogy csak a legnevesebbeket említsük, s ami főként abban nyilvánult meg, hogy alsó végtagjai fájtak és nem tudott a lábára állni. Ámde, érdekes módon, ez nem volt elég, betegségek egész halmazata gyötörte, legalábbis a Képes Krónika szerint: "állandóan nagy nehéz betegségekben kínlódott, melyek hosszú időn át főképpen a lábaiban gyötörték, és módfelett hatottak reá."
Róbert Károly király tehát - és ebben kivételnek számít - nem hirtelen váratlan halállal távozott el az élők világából, feltéve, hogy halála összefügg betegségeivel. Noha azok természetéről (az egy köszvényen kívül) és eredetéről semmit sem tudunk.

Ezzel le is zárhatnánk talán Róbert Károly halálának kérdését, ha nem ütköznénk egy szerfölött különös jelenségbe, nevezetesen abba a ténybe, hogy krónikáink, s így mindenekelőtt a Chronica Hungarorum, roppant terjedelemben, hosszú oldalakon foglalkozik éppen Róbert Károly halálával, hasonlíthatatlanul bővebben, mint bármely más királyunk halálával, s ha feltesszük, hogy mindennek oka van, úgy a Chronica Hungarorum szózuhatagának is nyomós okának kell lennie, s ebben már az is szembeszökő, hogy távolról sem azért foglalkozik meglepően bő terjedelemben a király halálával, mintha elkerülhetetlenül fontos tartalmak, tények, a király sorsának, betegségének, halálának sarkalatos tényei vagy más fontos és szükséges közlendők szorítanák erre, ellenkezőleg: ennek a túlontúl is bőséges szóáradatnak jószerivel nincs semmi részletes, tárgyias közlendője; felmered hát a kérdés, hogy a Krónika, amely a mértéktartás szabályait egyébként ismeri és követi, miért fordít ekkora fáradságot ennek a királynak halálára, jóllehet úgyszólván egyetlen határozott, közvetlen tényt, adatot nem hoz tudtunkra arról, miként is halt meg a király: óvatosan tér ki minden konkrét megnyilatkozás alól: egyetlen szót sem ejt módjáról, mikéntjéről. Meglehet, hogy kerülő úton így akar visszanyúlni "nagy nehéz betegségeinek" valódi okaira?

Vagy tévedünk talán, megtéveszt a látszat, s a krónika épp ellenkezőleg, a szokottnál és a lehetségesnél is többet mond el a király haláláról: olyasmit is, amit elmondani nem lehet, vagy legalábbis fölöttébb kockázatos? Titkos tényeket hoz tudomásunkra, de burkoltan, rejtetten, olymódon, hogy ne lehessen fejét venni érte, a diplomácia rejtjeles nyelvén? (A diplomáciai nyelv, mint tudjuk, az a nyelv, ahol a szavak valóban a szavak, tartalmak eltakarására szolgálnak.)

És itt juthatunk el a Chronica Hungarorum beszámolójának egy további különösségéhez. Ebben a megemlékezésben ugyanis, szokatlan és rendhagyó módon, saját eddigi gyakorlatának is ellentmondva, valósággal jajong Róbert Károly király halála fölött. De még ennél is tovább megy: nemcsak jajong, de vádol: megdöbbentő vádakat sorakoztat fel név szerint meg nem nevezett, rejtett erőkkel szemben, akik felelősek a király haláláért. De miért? Mi az oka a vádaskodásra, keserű panaszkodásra? S miképpen valósítja meg ezt? A halál jelképét használja fel a királygyilkosság tényének közvetett közlésére, a halál képében, ürügyével a király életét elragadó álarcos erőkről, tudtunkra adva: ez a halál nem közönséges, nem természetes halál; nem a királyt sanyargató betegségek következménye, nem azok nyomán áll be, hanem váratlanul és hirtelenül, mindenki megdöbbenésére, elképedésére, ördögi csalatás által a királyhoz titkon belopódzó álarcos "halál" révén.

Tekintsük át a király haláláról szóló krónikás szöveg egy részletét:

"Ó, Halál! Te, aki sárból gyúrt ősatyánk vétke miatt, azáltal hogy ők AZ ÖRDÖGI CSALATÁS MEGFONTOLT GONOSZSÁGÁNAK ÖSZTÖNZÉSÉRE beleharaptak a kárhozatos almába, BEHOZATTAD A BŰN MÉRGÉT A VILÁGBA? ELÁRASZTVÁN A KÍGYÓ MÉRGÉVEL, te rettenthetetlen: te félelem nélküli és tiszteletet nem ismerő, te, VÉTEK CSALÁRDSÁGÁVAL TÖLTEKEZETT, ennek az ősatyának fiait is elragadtad (...) Nemde megmutattad, milyen keserű, milyen kemény, kegyetlen s könyörtelen vagy, amikor az Úrnak ezerháromszáznegyvenkettedik évében, az apostolok szétszóratása után következő napon, július 16-án nem riadtál vissza attól, hogy RÓKARAVASZSÁGÚ FORTÉLYODDAL TITOKBAN ÉS LÁTHATATLANUL BE NE LOPÓZZ A MÉRHETETLEN MAGASSÁGÚ LEGERŐSEBB VÁRBA, MEGVÍHATATLAN FALAI KÖZÉ, MELYEKEN SEM ERŐ, SEM E VILÁG HATALMA NEM TUDOTT ÚRRÁ LENNI; ÉS NEM FÉLTÉL ELLENSÉGES FEGYVEREKKEL A LEGHATALMASABB URALKODÓNAK Károly úrnak, Isten kegyelméből Magyarország királyának az ÉLETÉRE TÖRNI"

Képtelenségnek tetszik, hogy mindez üres példálózgatás, lehetetlen nem látni a titkos erőkre való utalások célzatos sorakoztatását, hiszen a krónikás még azt is kimondja, hogy ellenséges fegyverekkel vetettek véget a király életének. Világosan felismerhető: élesen különválasztja a király betegségeit halálától: nem az következik be, ami várható, előrelátható, hanem a váratlan, az, ami megdöbbenést kelt: a halál nem a betegségek folyománya. Még inkább kiemeli mindezt az a tény, hogy a Chronica Hungarorumnak itt tanúsított eljárása a maga nemében egyedülálló és ellentmond önnön gyakorlatának, de a többiekének is, hiszen köztudomású, milyen röviden, alig pár szóval térnek krónikáink napirendre királyaink halála felett.

Még feltűnőbb, hogy a krónika még Róbert Károly közvetlen utódainak, fiának Nagy Lajos királynak, valamint Zsigmond királynak a halálát is csak pár odavetett szóban intézi el. Nagy Lajos haláláról például csak ennyit:

"Végül itt hagyta e küzdelmes életet, és az örök élet után vágyakozva, a zsoltáríró ama mondása szerint: "Jó nekem az Úrhoz szegődnöm, és Uramba, Istenembe helyeznem reménységemet" - az Úr hívására eltávozott ebből a világból". Zsigmond király haláláról pedig mindössze ennyit: "életének hetvenedik évében halt meg".

Mindezt még kirívóbbá teszi s a szövegek közötti ellentétet végletessé fokozza az, hogy ennek a két királynak a meggyilkolását, miként a továbbiakban jelezzük, kétségbevonhatatlan egykorú okiratok bizonyítják: A magyarázat tehát nem lehet más, mint az, hogy a Chronica Hungarorum szerzője, aki ezekről nem tudott, Róbert Károly esetében olyan adatok birtokába jutott, amelyek alapján bizonyosra vehette meggyilkolását.

Ne feledjük, már betegsége, illetve betegségei, az, hogy a krónikák szerint szüntelenül nehéz és gyötrelmes betegségek halmaza kínozta, már az is gyanúra ad okot, hiszen a "megétetések": lassan ölő mérgekkel való kísérletezések járnak hasonló, orvosilag szinte megfoghatatlan tüneti megnyilvánulásokkal, végül a nagy dózis meghozza a hirtelen halált.

Felvetődhet a kérdés: honnan kerülhettek élő efféle adatok éppen a Cronica Hungarorum keletkezésének korában, s ha akkor a krónikás kezébe jutottak, hova tűnhettek el. Magyarázatot kínál erre a krónika létrejöttének ideje: a Chronica Hungarorum 1473-ban jelent meg, vagyis Hunyadi Mátyás uralkodása idején, s tudjuk, Mátyás király elrendelte az udvarházakban; egyházakban stb. őrzött régi iratok beszolgáltatását. A kor több más histórikusainál - Bonfininél, Ransanusnál és másoknál is felfedezhetők olyan történelmi adalékok, amelyek a korábbiaknál nem fordulnak elő. Eképpen kerülhettek elő Róbert Károly király halálára vonatkozó iratok is. Sajnos ezek később a török pusztítás és a klerikális inkvizíció folytán, Mátyás király híres könyvtárával, a Corvinával egyetemben végérvényesen elvesztek.

MIKÉNT HALT MEG A HÁROM TENGER MOSTA ORSZÁG KIRÁLYA?

Nagy Lajos király (1342-1382) halála körül látszólag minden rendben van, a legnagyobb rendben. Kezdjük ott, hogy nem volt már gyermekember; közel volt a hatvanhoz (56 évet ért meg) és így némelyek szerint már érett volt a halálra; ugyanis ez az életkor abban a történelmi, időszakban már öregembert jelentett, "öregemberek" halálánál pedig e felfogás alapján kizárólagosan csak természetes halállal lehet számolni: orgyilkosság, merénylet ezekben az esetekben kizárt: a bűnpalástolás a leglehetetlenebb érvet is felhasználja céljai érdekében.

Nagy Lajos halálát illetően az egykorú leírások olyan semmitmondóak, hogy szinte lehetetlennek látszik bármiféle nyomot, rendhagyó elemet felfedezni. A kenetes leírások szerint semmi ok a gyanúra. Mégis meg kell hallgatnunk életíróját, Küküllei Jánost, aki mintegy első kézből számol be a nagy király haláláról. "Végül; az öröklét után sóvárogva - miként a zsoltár a zsoltáros szavai mondják: "Jó nekem az Istenhez tartoznom és az Úristenbe helyezem reménységemet" Elhagyta ezt a fáradtságos életet és szeptember havának tizenegyedik napján eltávozott a világból. Nem sokkal azelőtt egy csodálatos üstökös jelent meg az égen. Halálakor akkora volt a gyász az országban, mintha mindenki saját halottját siratta volna. Az Úr 1372-ik esztendejében, ugyanazon hónap 16-ik napján temették el a királyi városban Fehérvágott, abban a kápolnában, amelyet ő alapított a Boldogságos Szűz társaskáptalanja mellett s melyet később felesége Erzsébet királyné látott el javadalmakkal. Negyven évig, egy hónapig és húsz napig uralkodott, Átlagos magasságú, büszke tekintetű, göndörhajú és göndör szakállú, derűs arcú, duzzadt ajkú, egy kicsit görbe hátú ember volt." (Küküllei János Krónikája 369-370).

A Chronica Hungarorum sem haladja meg ezt a vonalat: "Végül itt hagyta e küzdelmes életet, és az örök élet után vágyakozva a zsoltáríró ama mondása szerint: "Jó nekem az Úrhoz szegődnöm, és Uramba, Istenembe helyezni reménységemet" - az Úr hívására eltávozott ebből a világból szeptember havának tizenegyedik napján. Kevéssel ezelőtt egy csodálatos üstökös tűnt fel. Halála miatt akkora gyász támadt az országban, hogy szinte mindenki megsiratta. Eltemették Székesfehérvár városában, abban a kápolnában, amelyet ő építtetett a Boldogságos Szűz káptalani temploma oldalán, az Úr ezerháromszáznyolcvankettedik évében. Negyven évig és huszonkét napig uralkodott." (I.m. 129)
A Krónika beszámolójában talán az egyetlen rejtett utalás: az üstökös megjelenése: ez ugyanis a középkori jelképes kifejezésmód szerint mindenkor a rendhagyó eseményekre utalás jele volt.

Végeredményben a két mű lényegileg a következőket mondja:

a/ Itthagyta ezt a fáradtságos életet

b/ Az Úr szólítására eltávozott ebből a világból

Csoda-e, ha a későbbi életírók is megrekednek a semmitmondó kijelentéseknél, üres frázisoknál, kegyes fordulatoknál?

Egyik késői életírója, Pór Antal így émelyeg: "Életének e végső szakasza a nyári verőfényes nap alkonyához hasonlított, amelynek búcsúfényessége minden érdességet elsimít, eltakar. Különben is a nagy király uralkodása zenitjén trónja virágában is minden reményét a királyok királyába helyezte, szerencséjét neki köszönte, boldogságát tőle reménylette. Elhihetjük tehát belső káplánjának, hűséges titkárjának, utóbb életírójának, hogy vágyott már e fáradalmas életből egyesülni teremtőjével, kinek hívására föl is cserélte csakhamar a mulandó földi létet az örökkévalóval."

De talán mégis rejlik itt valami. Ha Küküllei János lényegkerülő mondatait hallgatjuk, az a benyomásunk, hogy ennél virágosabban, távolabbról és semmitmondóbban már nem is lehetett volna beszámolni a halálról, hisz ennél százszor több lett volna az egyszerű, tárgyias beszámoló a halál tényleges bekövetkezéséről, pl. "Lajos király nagyot sóhajtott s aztán lehunyta a szemét", vagy valami ehhez hasonlót: igaz ez is semmi, ez sem sokat árul el, de mégis, mond valamit, akármilyen keveset, s hogy életrajzírója ezt is kerüli, az már meglehetősen különös. Miért zárkózik el hermetikusan a valóságtól az óvatos, tekervényes semmitmondásba? Mi a célja ezzel? Miért nem közli-közölheti a legegyszerűbb tényeket sem? És miért hivatkozik tüstént arra, hogy "az Úr elszólította"? Miért fontos számára ez a semmitmondó formula? Miért kellett az Úrnak elszólítania a nagy királyt?

Nagy Lajos ekkor még csak ötvenhat éves volt, tehát még távolról sem aggastyán, s még korántsem érett az "elszólításra". Nem kerül meg valamit ez a szófordulat? A hitelesnek vehető hazai tudósítások mind üresek, semmitmondóak ebben a vonatkozásban, s a szavakból úgy tetszik, a nagy király tökéletes rendben költözött át a másvilágra. S ki tudja, vajon nem éppen ezáltal árulnak el valamit? Ez azonban - a legjobb esetben is - alig több puszta sejtelemnél.

Ámde nem így áll a dolog a külföldi forrásoknál: roppant érdekes adatokat őriznek, s olyan tényekre utalnak, amelyek valószínűsítik, ha ugyan nem bizonyítják, hogy Nagy Lajos király orgyilkosság áldozatául esett. S valószínűvé teszik, hogy Küküllei köntörfalazása nem véletlen, s azért fogalmaz így, mert valóban elrejt, el kell rejtenie valamit. Meglehet, hogy még az ország gyásza is a király váratlan halála okozta megdöbbenésre utal? Külföldi adatok a király meggyilkolását tanúsítják, s bizonyítják azt is, hogy nemzetközi összeesküvés szövődött Nagy Lajos élete ellen, s ennek alapján tényként kell elfogadnunk a külföldi beavatkozás valóságát, a titkos erők behatolását, aknamunkáját. Efféle bizonyítékok fennmaradása, léte a legnagyobb ritkaság, hiszen az ilyen jellegű adatokat, ha egyáltalán létrejönnek, jól felfogott érdekeik folytán maguk a bűnrészesek semmisítik meg. Jegyzőkönyvek, önvallomások, írásos dokumentumok a legritkábban készülnek még közönséges gyilkosságokról is, hát történelmi gyilkosságokról, királyok élete ellen törő merényletekről.

Ezúttal azonban ez a ritka eset következett be; fennmaradtak az árulkodó adatok. És ez váratlan szerencse a történetkutató számára, hiszen Nagy Lajos halála körül nem kirívóak a gyanús körülmények: a király végeredményben tisztes kort ért meg, közel járt a hatvanhoz, és ami a magyar királyoknál szinte rendhagyó - negyven kerek esztendeig uralkodott. Mindez több mint elegendő a gyanú elaltatásához (más kérdés, hogy a puszta gyanúval amúgy sem megyünk semmire).

Ez a negyven évi uralkodási idő az Árpád-házi és vegyes-házi királyaink sorában szinte páratlan; egyes-egyedül Zsigmond teljesítette túl ezt a maga fél évszázados uralkodási idejével. (Jó kriminalisták viszont tudják, hogy a magas életkor csöppet sem akadálya a meggyilkoltatásnak, s elérhet valaki matuzsálemi kort, vagy éppenséggel haldokolhat: nem bizonyos hogy elkerüli az orgyilkosok tőrét vagy a méregkeverők halálos kotyvalékát.)

És ami a legmeghökkentőbb: ugyanez a helyzet Zsigmond király esetében. Zsigmondról is hasonló dokumentumok kerültek elő.

Mindez híven tanúsítja, mi folyik a történelem és a történetírás berkeiben.

Királyok láb alól való eltevése egyáltalán nem olyan rendhagyó jelenség, mint némelyek beállítani szeretnék, s ennek egyszerű oka, hogy jelentős és bonyolult érdekek hálózata fonódik a királyok személye és élete köré. II. Endre például egyáltalán nem minősíthető hisztériás rémlátónak. azért, mert betegesen félt attól, hogy megölik, megmérgezik. Se szeri se száma az efféle eseteknek.

De csak sorjában! Lássuk a tényeket.

A velencei tanács felbérelt egy nemesembert Nagy Lajos meggyilkolására. A felajánlott vérdíjat az illető kevesellte. Többet kért. Végül is megalkudtak. A megegyezés a leghatározottabb formában megtörtént. A felbujtó - a velencei tanács - megfelelő személyt keresett és talált a királygyilkosság végrehajtására. Az illető kész volt a merénylet véghezvitelére. A kitűzött vérdíjat a gyilkos jelölt kívánságára felemelték. A megállapodás létrejött. Ennyi az, amit hivatalos adatokból tudunk.

Úgy is mondhatnánk: konkrét, kézzelfogható tudásunk véghatára ez: ennyire terjed ki, nem tovább.

A többiről nem maradt fenn és nem áll rendelkezésünkre írásos bizonyíték.

Ez azonban nem zárja ki a gyilkosság megtörténtét. Sőt! ha a végrehajtás netán elmarad, úgy feltehetően rákerül a fenti bizonylatra egy záradék. Valami ilyesféle: "Nem történt meg"; "Végrehajtatlan maradt" stb.
Efféle záradék azonban hiányzik. Persze ez nem ellenbizonyíték.

Van azonban még valami, s igen nyomós valami, ami egybeesik a megrendelt halál tényével: Nagy Lajos halála váratlanul és hirtelen következik be.

Nagy Lajos nem szenvedett semmiféle betegségben, olyanban semmi esetre sem, ami hirtelen halálát okozhatta volna, szívére sem panaszkodott, teli volt életerővel, nagy tervekkel és a végrehajtásukhoz szükséges dinamizmussal.

Ez önmagában természetesen nem bizonyítja százszázalékosan az orgyilkosságot. De hol van a százszázalékos bizonyosság? Gyakorló jogászok sokat beszélnének erről a justizmordok vetületében: az elérhető legnagyobb bizonyosság nem több, mint felfokozott valószínűség: a bizonyosságot megközelítő valószínűség a legtöbb, amit elérhetünk. S hét évszázad távolából, az esetről szóló részletes tanúvallomások, tárgyi bizonyítékok s az exhumálás lehetősége híján úgy véljük, ez sem csekély eredmény a gyilkosság tényének megközelítéséhez.Végül, de nem utolsósorban: rendelkezésünkre áll Nagy Lajos király megöletésének kriminalisztikai ténybizonyítéka is. Egy kiváló kriminalisztikai munka - Katona Géza- Kertész Endre A bűn nyomában című műve kétségtelen tényként közli a nagy király meggyilkolását, velencei méreggel való elpusztítását:

"Nagy Lajos magyar királyt két nápolyi bosszúhadjárata, majd 1378-ban Velence ellen folytatott háborúja miatt a velencei köztársaság urai gyűlölték, és el akarták tenni láb alól. A városállam ügyeit irányító Tanácsban javaslatot terjesztettek elő megmérgezésére. Julian Baldachini velencei nemes 12000 aranyért és egy várkastélyért vállalkozott is a merénylet végrehajtására. A Tanács először sokallotta az összeget, de később, amikor a háromesztendős hadjárat alatt Nagy Lajos jelentős hadisikereket ért el, hajlandónak mutatkozott a vérdíj kifizetésére. Hogy később mi lett a vállalkozás sorsa, lehetetlen megállapítani. Nincs nyoma annak, hogy a vállalkozó szellemű nemes megkapta a kialkudott vérdíjat.

A velencei merénylet semmi esetre sem a történetírói fantázia szülötte: Korabeli feljegyzések szerint a diplomáciai küldetésben levő velencei követeket aranyon kívül méreggel is ellátták, hogy azokat, akiket aranyon nem lehet megvásárolni, így tegyék el az útból." (i.m.286.)

Az I. (Nagy) Lajos élete elleni összeesküvés tehát bizonyítottnak tekinthető. Az egyetlen megjegyzés, amivel vitatkoznunk lehetne: a bűncselekmény végrehajtásának megállapíthatatlanságára vonatkozó vélekedés. A ténykörülmények, összefüggések, következmények vizsgálata, szakszerű logikai elemzése ugyanis, megítélésünk szerint Nagy Lajos király drámájánál is lehetőséget nyújt a végrehajtás tényének bizonyítására. A történeti tényanyag megbízható fogódzókat kínál a bűncselekmény megtörténtének bizonyítására. Vagyis nem kell itt megrekednünk, semmiképpen sem áll, hogy tudásunk határai a konkrét iratanyagnál, dokumentumoknál lezárulnak: a következmények, tényösszefüggések bizonyíthatják az előzményeket, éppúgy, mint az előzmények a következményeket.

Tekintsük át az összefüggéseket.

1./ A velencei titkos tanács okiratai közt, ránk maradt megállapodás Lajos király meggyilkolásáról,1381-ben történt: ekkor határozta el a velencei tanács, hogy megadja a kiszemelt orgyilkos által kért felemelt vérdíjat, a tizenkétezer aranyat és hozzá az igényelt kastélyt.

2./ A következmény: Nagy Lajos egy éven belül 1382-ben meghalt. A két időpont meglehetősen egybevág a gyilkosság előkészítéséhez és végrehajtásához szükséges idővel,

a/ Julian Baldachini, az felbérelt orgyilkos elrendezi otthoni dolgait, függő ügyeit és felkészül a nagy utazásra.

b/ Megteszi az utat Velencétől Budavárig, ami az akkori közlekedési és útviszonyok között hosszú hetekbe tellett.

c/ Baldachini összeköttetéseket teremt a király közvetlen környezetével, és sikerül bizalmas, mindenre kapható embereket szereznie, netán neki magának kell valamilyen módon befurakodnia - feltehetően a szolgaszemélyzet tagjai sorába nyert felvétel útján - a király környezetébe.

d/ Az orgyilkosnak elő kell készítenie az alkalmat a magával hozott méreg bekeverésére a királynak felszolgált ételbe vagy italba.

De menjünk tovább a gyanújelek nyomában.

3./ Nagy Lajos váratlanul halt meg. Márpedig a váratlan haláleset - mint olyan esemény, amelynek kiváltó és háttér okai ismeretlenek - mindig gyanúsnak minősül és hivatalból kivizsgálandó.

4./ Hirtelenül halt meg, rejtélyes körülmények között. Feltehető, ha nem így végzi, netán a krónikások sem burkolják virágos szólamokkal az általánosság ködébe tragédiáját, haláltusáját.

5./ Nem volt kétséges, hogy Nagy Lajos király léte veszélyt jelentett - már óriási hatalmánál fogva is - a velencei tanácsra. Magyarán: a számla egyik oldalon sem volt véglegesen és kielégítően rendezett. E tények felelnek a Cui prodest kérdésére, s egyben arra is, amit az élet elleni bűncselekményeknél elsőül vetnek fel a nyomozók: volt-e haragosa az áldozatnak? S volt-e üzlettársa, rokona; örököse, aki hasznot húzhat a halálából?

Itt pedig adottak voltak az érdekelt felek, méghozzá szép számban, a velencei köztársaságon túl is feltárhatók azok a külső és belső erők, amelyek érdekeltek voltak Nagy Lajos bukásában. Magyarország hatalma Nagy Lajos alatt ismét jelentősen megnövekedett, mondhatnánk az adott európai hatalmi, egyensúlyi viszonyok között jóllehet hajdani nagyságának még az árnyékát sem érte el - túlnövekedett. Átmenetileg a baráti Lengyelország is Nagy Lajos jogara alá került s valóban három tenger mosta az ország határát. Magyarország hatalmának ezt a növekedését a rivális hatalmak görbe szemmel nézték. Nagy Lajos sorsa a fenti leírt módon megpecsételődött.

ANJOU MÁRIA KIRÁLYNŐ MEGÖLETÉSE
AVAGY FEHÉRLILIOMOS ANJOU-HÁZ MAGYAR ÁGÁNAK KIHALASZTÁSA

Anjou Mária királynő, Nagy Lajos leánya és utóda huszonöt éves korában halt meg. Haláláról életírója Márki Sándor (Anjou Mária királyné. Magyar Történeti Életrajzok. Bp. 1885.) a következő képet adja:

"Mária királynő 1395, május 17-én hétfőn, a keresztjáró napok alatt szokása szerint a budai hegyek közé lovagolt ki s ott magánosan vadászgatott. egy vízmosásnál azonban lova megbotlott, felbukott s a királynét is maga alá szorította. A szenvedett rázkódás és sérülés végzetes volt. Az eszméletlen Mária idő előtt szülte meg gyermekét s amely pillanatban életet adott annak, nem lévén a közelben semmiféle segítség, ugyanazon pillanatban vesztette el saját s gyermeke életét. Úgy találták meg őket az erdőben."

Mindennapos, egyszerű eset. Gyanúra semmi ok. Nem is vette gyanúba még senki az ifjú királynő halálának körülményeit.

Hivatalos histórikusaink mindent a legnagyobb rendben találtak. Hóman- Szekfű Magyar történetének frappáns megfogalmazásában: "Mária királyné lováról bukva idő előtt adott életet első gyermekének s vele együtt meghalt." A Magyar Életrajzi Lexikon szerint: "Másállapotban lováról lebukva halt meg." Vagyis: minden pontosan úgy történt, ahogy leiratott, noha e fogalmazásokban már a felismerhetetlenségig elmosódnak az eset konkrétumai.

Mégis e szövegekből bizonyos ellentmondások ütköznek ki. Márki csikorgós szövege is meglehetősen zavaros és ellentmondásos.

Kezdjük ott, hogy Máriát hivatalosaink meglehetősen betegesnek festik. S aligha ok nélkül. Elég, ha arra gondolunk, hogy szeme láttára fojtották meg az anyját, Erzsébet királynét, s a lázadók fogságában lévén ő maga is alig kerülte el ezt a sorsot. Nehezen viselhette terhességét is. Ráadásul terhességének utolsó szakaszában volt.

Nos, miként képzelhető el, hogy egy terhessége nyolcadik vagy éppen kilencedik hónapjában levő nő, még ha egészséges is, "szokása szerint" kilovagoljon? Betegeskedő, állapotát nehezen viselő nőnél ez egyenesen elképzelhetetlen. Hát még, hogy lovon "vadászgasson"? Méghozzá magányosan! De hagyján, menjünk tovább. Márki látszólag mindent pontosan tud az apróbb részletekig, mintha ott lett volna, vagy szemtanú leírása alapján ismertetné a történteket. De honnan, mikor e balesetnek nem volt szemtanúja?

Egyéb furcsaság is akad itt bőven. A felbukott ló, mint írja "a királynét maga alá szorította", vagyis: a több mázsás állat rázuhant a királynőre. A halál okok közül elsőnek mégis a "szenvedett rázkódást"-t említi a "sérülés" mellett. S ha a paripa rájuk zuhant, és holtan találták őket az erdőben, úgy miként lehet, hogy a ló nem zúzta agyon őket, és Mária élve szülte meg gyermekét, s mindketten csak ezután haltak meg?

Vannak itt egyéb, még feloldhatatlanabb bonyodalmak. A Máriát ért súlyos lelki-fizikai megrázkódtatásokat figyelembe véve ezek lelki nyoma, mint tudjuk, letörülhetetlen -, alig érthető, hogy ha már ilyen állapotban rászánta magát a lovaglásra s ráadásul egymaga volt, miért a hegyek közé, a néptelen erdő sűrűje, felé vette útját? Rettenetes élményei után miként szánhatta rá magát erre? S itt már akarva- akaratlan szembetűnik, hogy szokatlanul kiélezett szituációjú baleset ez, olyan baleset, amely a valószínűség (vagy inkább valószínűtlenség?) szélső határán mozgó eshetőségek egész sorának bekövetkeztétől függ: egyébként nem jöhet létre, csak abban az esetben,

- ha az előrehaladott terhességű királynő, nehezen viselt terhességével, betegeskedésével nem törődve, lóra ül és kilovagol,
- ha egymaga megy, egyetlen kísérő nélkül,
- ha állapotával és az ésszerűséggel ellentétben a néptelen erdőbe vezető hegyi utat választja,
- ha lova megbotlik, s nem akárhogyan botlik meg, de úgy, hogy felbukik, - ha ráadásul úgy bukik fel, hogy rázuhan lovasára,
- mi több: ha úgy zuhan rá, hogy magzatával együtt agyonnyomja.

Ha e szélsőséges feltételek egyike is elmarad - Mária királyné és magzata életben marad.

És most vegyük kissé szemügyre a királynő lovának botlását: a botlásnak nagy erejűnek kellett lennie. De mitől, miért volt az. A végzetes következményekből arra következtethetünk, hogy a beteges, nyűgösködő állapotú, terhessége utolsó időszakában levő királynő szilajon vágtatott vagy legalábbis nyargalt. Ám ez miként elképzelhető?

A legtalányosabb mozzanat: miként maradhatott a királynő az erdő sűrűjében egyedül? A királyt, királynét szigorú etikett köti, magánéletét is szabályok irányítják, sohasem lehet egyedül. Királyné kíséret nélkül nem mutatkozhat a palotán kívül sehol, sem nyilvánosság előtt, sem utcán; köztereket erdőbe miként mehetne a királynő egyedül?

S e kíséret nemcsak disz: fegyveres védelem is: a kíséretnek kell biztosítani a királynő személyét minden esetleges támadás, bántalmazás, s előreláthatatlan veszedelem ellen: a kíséret felelős a királynő biztonsága -, testi épségéért, életéért. Hol maradt hát Mária királynő mellől a kötelező kíséret? Miként történhetett meg, hogy nem tartottak vele; amikor elindult? Vagy mikor maradhattak el mellőle az erdőben? Az egyetlen elképzelhető eshetőség: maga a királynő tiltotta meg- szembeszállva a megszeghetetlen etikettel -, hogy kísérete vele tartson. De miért tette volna ezt? Mi oka lehetett volna rá? Nyűgösen viselt állapotáról egy percre sem feledkezhetett el: Számolnia kellett bárminő rosszulléttel, szörnyű felelőtlenség lett volna hát, ha kíséretét maga mellől elparancsolja, s megtiltja, hogy kövessék. Ennek elrendeléséhez őrültnek kellett lennie.

De hát a kíséret? Kíséretének vezetője, s tagjai? Bárgyún, szó nélkül engedelmeskedtek, mondhatnánk; felelőtlenül magukra vállalták a felelősség ódiumát s a kötelesség mulasztás főbenjáró vádját? Mert nyilvánvalóan ez az az eset, mikor nem szabad engedelmeskedni a parancsnak, s az amúgy is veszélyeztetett királynőt követni kell tilalma ellenére is. De ki vélhetné egy pillanatra is, hogy a királyné adott ilyen parancsot? A kísérő apródok eltávolításának csupán egyetlen értelme lehetett: a szem- és fültanúktól való szabadulás, az elszigetelt környezet mesterséges létrehozása.

Tudjuk: az elszigetelt környezet úgyszólván nélkülözhetetlen előfeltétele az élet elleni erőszakos, titkos bűncselekmények végrehajtásának. Erre a maga helyén még visszatérünk. Itt érjük be azzal, hogy a királynő baleseténél kétszer is nyomára bukkanhatunk az ilyen irányú mesterkedésnek, először: mikor megszokott környezete a néptelen erdővel cserélődik fel; másodszor: mikor elszakad kíséretétől. Kinek állt Mária útjában? Halála kinek állt érdekében? Az ellenpártnak? Netán a férjnek, Zsigmondnak? Zsigmond alibije több mint tökéletes: egy. héttel előbb hadaival a Havasalföldre megy a törökkel szövetkezett vlachok ellen. Vagy az utolsó magyar Anjou tragikus halála mögött a Horváti párt bosszúját kell keresnünk? Mária ugyanis nemrégen a lázadók fogságába esve, esküvel fogadta a lázadók fejének, Horváti Jánosnak, szabadon bocsátása fejében, hogy semmit sem tesz ellene, nem tör életére, s később mégis borzalmas módon kivégeztette Horvátit.

MÁSODIK VAGY KIS KÁROLY KIRÁLY FELKONCOLTATÁSA

"Balázs Öld meg a királyt.
Neked adom Ghimes várát. "
Középkori verstöredék

Kis Károly (1385. dec. 31- 1386. febr. 24.), akit Nagy Lajos leánya Mária királynő uralkodása közben 1385. utolsó napján, december 31-én koronáztak meg, rendkívül merész és kockázatos politikai húzásokkal került a magyar trónra. Mikor Pál, zágrábi püspök felkeresi és a szakadár Horváti féle párt megbízásából felszólítja a törvényesen megválasztott Mária királynő ellenében Magyarország trónjának megszerzésére, Kis Károly "örömmel ajánlkozott a kimondhatatlanul a gonosztett megvalósítására. És hogy ki ne tudódjék a még befejezetlen ügy; le ne lepleződjenek a gaztett szerzői, meg ne előzze őket a királynők jogos óvintézkedése, s így szándékaik meg ne hiúsuljanak: hazug híreket koholnak, megtévesztő lepelbe burkolnak mindent." (Thúróczy)

A hatalmas haddal érkező trónbitorló valójában foglyul ejti és házi őrizet alatt tartja a két királynőt, Máriát, és Erzsébetet, az anyakirálynőt, majd kényszeríti Máriát a lemondásra, és nagy hadi pompa közepette megkoronáztatja magát. A két királynő és hívei azonban csapdát állítanak. Erzsébet királyné és Garai Miklós, a nádor ispán - miként Thúróczy írja - "felkészültek a nagy gonosztettre. A nádor ispán kiokosítja a királynét, hogy koholt ürüggyel hívja meg a királyt a termeibe. Február hó hideg napjai voltak, és közeledett annak a szent szűznek az ünnepe, akinek, mint mondják, Krisztus a saját rózsakertjéből küldött rózsákat és gyümölcsöt. Az Úr megtestesülésének ezerháromszáznyolcvanadik éve után éppen az ötödik év végezte új körforgásával pályáját, amikor Erzsébet királyné ennek a napnak alkonyulata felé -közölte Károly királlyal, hogy friss levél érkezett hozzá vejétől Zsigmond őrgróftól, arra kérte a királyt, hogy jöjjön az ő lakosztályába, vegye szemügyre a levél felbontását és annak titkait, és hallgassa meg, milyen rejtett célzásokat tartalmaz.

A szerencsétlen Károly király - a bűn sötét homálya már kerülgette- lejön magas lakosztályából, és olasz udvari emberei kíséretében a királyné szállására megy. Ugyanebben az órában Garai nádor - mivel így állapodtak meg - nagy csapatot hozva magával behatol a királyi várba, és miközben emberei csoportokban, ahogy meghagyta nekik, a vár kapujában visszamaradnak, ő maga azzal az ürüggyel lép be a palotába, ahol a király és királyné tartózkodik, hogy búcsút akar venni urától és úrnőjétől, mert másnap leánya menyegzőjére kell mennie; de vele volt az összeesküvő is, karddal a ruhája alatt.

Miközben tehát a királyné és a nádor a király oldala mellett ültek és különböző tárgyalásokba merültek, az olaszok eltávoznak a tanácsból és a palotából kilépve, kettesével, ahogy ez az olaszok szokása, járkálnak a várban. Amikor a nádor úgy látta, hogy a tervezett merényletre itt az alkalom, a szeme sarkából az ott álló Forgách Balázsra tekintett, aki magára vállalta ezt a dolgot. Ő pedig megértvén a jeladást, köpenye alól előhúzza fényes kardját, villám módjára lecsap vele a királyra, és vitéz karral súlyos csapást mérve rá, rettenetes sebet ejt a fején és szemöldökén, a két; szeme között. A gaztett elkövetése után eltávozik az udvarból, és miközben az olaszok mindenütt nagy zajt csapnak és összecsődülnek, véres kardjával nyit utat magának a nádori csapatokig."

Az egykorú Monaci Kiss Károlyról szóló verses krónikájának szavaival:

"A csevegő Erzsébetnek közelében, figyelve
Ült a király. Eközben a nap nyugalomra közelgett.
Most Gara fél szemmel hunyoríta Balázsra, ki ott állt
S elvállalta merészen a nagy terv teljesítését.
A megadott jel után a gyanútlan fejedelem ellen
Villogtatja piros kardját: megijedve a vastól,
Hátra hajolt s arcával visszatekintve, amint volt,
Elkerülé a csapást? hol homlokig ér a halánték,
És szemet ér a szemöldök: a bősz kardlap behatol, nagy
Vágást ejtve; felugrik, a jajt elnyomva vitézül.
Amint új sebet óhajt ejteni rajta, - a bán nagy
Lármával s kihúzott karddal gátolta meg abban.
Eközben kiszökött s hálótermébe vonult el
Károly nagybetegen s nyomait vérrel jelölé meg."

Thúróczy: "Erzsébet királyné pedig, megrendülve a szokatlan látványtól, lakosztálya közepén eszméletlenül összeesett. A nádor pedig... félelem nélkül megrohanja a vár erődítményeit, és a kapukat meg a tornyokat ismét magyar fegyveresekkel látja el."

Hiába zárkózik el a sebesült király, nincs számára menekvés. Monaci:

"..: magyar őrizet veszi vissza a várat,
S a hálókamrának az ajtaját beszakítván
Elfogják a királyt s foglyul a toronyba rekesztik.
Hejha, a szerencse minő diadalt nyer az emberiségen!
Most a királynak börtöne egy torony, ahol imént még
Hogy hatalom vele része, saját őrsége vigyázott."

Thúróczy: "Nos, ugyanezen az éjszakán, mélységes sötétségben a királynőnek erre a célra a szomszédságban tartogatott hadi népét, mely sóvárogva várta ezt a nagy látványosságot, beviszik a városba, alig várják a kétségtelenül beköszöntő nappal megérkezését. És amikor a Titán kocsija meghozza a pirosló hajnalt; és amikor a napnak aranyos fénye elűzi a nedves sötétséget, a csoportosuló hadi érők bejárják a város összes utcáját, és azt kiáltozzák; hogy Mária a király, és bosszuló kézzel keményen sújtanak le Károly párthíveire (...).

Ezután Károly királyt elviszik, és Visegrád magas várába zárják fogságba. Itt sebére, mint némelyek mondják, mérgezett orvosságot tettek, és gégéjét eltörve, belefojtják a lelket: szomorúan végezte be életét."

Monaci:

"Őrizetre Visegrádnak várába helyezték
A fejedelmet: míg sebeit gyógyítva hívé, hogy
Megmenekül, a szegény, ím, kénytelen összeszorított
Gégével, megfojtva sietni el a remegő és
Bánatos életből; szabadon hagyják s temetetlen
Tagjait."

Íme egy "kis" király kicsiny tragédiája.

MEGMÉRGEZTETÉS ELŐL MENEKÜLŐ KIRÁLY-CSÁSZÁR HALÁLROMÁNCA

Zsigmond király (1387-1437) halálrománcát röviden a következőkben foglalhatjuk össze:

- titokzatos betegség kínozta; alsó végtagjait annyira megtámadta a titokzatos kór, hogy már lábra állni sem tudott,
- betegesen félt attól, hogy előbb-utóbb megmérgezik,
- nem tudta, hogy már régebb idő óta mérgezik,
- viszontagságait számba venni se könnyű, viharszerű jelenésekben telik el egész élete,
- többször szenvedett fogságot, lázadást, összeesküvést,
- Husz Jánost, a cseh husziták vezérét megégettette,
- kibékült a huszitákkal, bevonult Prága városába,
- hamarosan úgy érezte, csapdába került,
- udvarában ekkoriban még a szokottnál is vadabbul dühöngött a cselszövés,
- feleségével is hadilábon állt, kénytelen volt őt fogságra vetni,
- betegsége hirtelen súlyosra fordult,
- meggyilkoltatástól félve, kedves magyarjaival megszökteti magát Prága városából.
- Császári díszben úgy vonul ki az utcákra magyarjai kíséretében, mert attól tart: a csehek megakadályozzák távozását, mintha csak ünnepi díszmenetet tartana, császári díszben, koszorúval a fején a halál elől menekül hazafelé, Magyarországba, de késő már, későn eredt útnak, a halál utána szökik s útközben leteríti...

Mégis a lehetőségig a történeti adatokra, tényekre s e tényekből szervesen kinövő következtetésekre szorítkozunk ismertetésünkben. Nem mulaszthatjuk el megemlíteni azt a tényt, mint külön érdekességet, hogy királyaink közül többen útközben halnak el, nem ritkán éppen Csehországban vagy Csehország közelében, mint Szent László, aki épp a cseh határra érkezve halt meg. Mindez persze lehet merő véletlen, s mi más is lenne?

Útközben, cseh földről távozóban (hogy ne mondjuk: menekülőben) hal meg "Zsigmond a király, a császár" is hatvankilenc éves korában; fél évszázados uralkodás után. Miért halnak meg vajon királyaink aránytalanul gyakran, útközben, cselekvés közben? A kínálkozó tetszetős magyarázat meglehetősen egyszerű: sokat utazgattak akkoriban és fölöttébb lassú és fáradtságos volt az utazás. Ennek azonban ellentmond az, hogy a királyok csöppet sem utazgattak többet, mint a későbbi időkben, és viszonylag kényelmesen utazgattak. Fel kell tennünk hát, hogy akkoriban - valamilyen máig fel nem tárt ok miatt útközben nagyobb volt a halandóság.

Világos az is, miért akadunk fenn ezen, hacsak pillanatra is: felfogásunkban az "útközben" egyértelmű a "cselekvés közben" fogalmával, az akarati, fizikai cselekvésnek ez a formája pedig némileg ellentmondani látszik élettani okok miatt bekövetkező halálnak.

Fennakadhatunk kissé a Zsigmondot kínzó s az alsó végtagjait sújtó, járását bénító betegségen is, noha tudjuk, a kor előre haladtával nem ritkán jelentkeznek mozgásszervi megbetegedések: királyaink egy bizonyos, s különös módon főleg XIV- XV. századi csoportjánál szokatlanul gyakran jelentkeznek ezek a mozgásszervi betegségek, olyan királyoknál is; akikre legfeljebb a tudatlanságot tetéző dölyf foghatja rá az öregkort, mint Hunyadi Mátyásra, aki 49 éves korában vagy Róbert Károlyra, aki ötvennégy éves korában halt el, nem is szólva arról, hogy az általában "köszvénynek" elkönyvelt betegség nem egy esetben viharos gyorsasággal bekövetkező halált eredményezett: mindez pedig mérgezésre utaló jelekkel egybevetve, már eleve jogossá teszi e betegségek jellegének megkérdőjelezését.

Itt kell megemlítenünk, hogy Zsigmond király és császár emlékezetét egyáltalán nem ápoljuk úgy, ahogy talán megérdemelné, részint, mert viharos, regénybe illően kalandos, küzdelmes élete számos tanulsággal szolgálhat, részint, mert idegen származása dacára megkülönböztetett ragaszkodással és szeretettel volt "derék magyarjai" iránt: a "római szent birodalom" választóinak pl. azt írta: "nem azért vagyok úr S tekintélyes, mert császárotok vagyok hanem csak mert a magyaroknak vagyok királya".

De ragaszkodását, nagyrabecsülését számos más módon is kimutatta, legmegrendítőbben alighanem a halála előtti napok fejleményei során. Tagadhatatlan, hogy a magyarság hatalmi görbéje huzamosabban országló, jelentősebb vegyes-házi királyaink - Róbert Károly, Nagy Lajos, Zsigmond - alatt ismét némi emelkedést mutat a X-XI. századi nagy elvéreztetéses csapások, a XI- XII. századi pusztító belvillongások, nemzeti szabadságháborúk és a XIII. századi rettentő tatárpusztítás után. S jól lehet hajdani hatalmi szintjét és kiterjedését többé nem éri el, Európának mégis egyik vezető hatalmává nő vissza, noha a nemzeti meghasonlás erőtényezői külviszályokkal egybefonódva továbbéleződnek, s Zsigmondnak a nagyhatalmú uralkodónak sem az élete, sem szabadsága, sem koronája, trónja nincs biztonságban. Ezt már Thúróczy krónikája megállapítja. Kont és 31 társának kivégzése - írja - "volt a hamu alatt lappangó szikra, amely utóbb hatalmas tűzvészt vetett Zsigmond király és a magyarok közé; és ez volt az oka, hogy uralkodása életének utolsó napjáig sohasem volt biztonságos."

Thúróczy tehát itt - közvetve és akaratlanul - azt fejezi ki, hogy Zsigmond életét nem betegsége, hanem a kiéleződött viszálykodás fenyegette. És e viszálykodás árnyékában hatalmasodik el a király betegsége, annál is inkább, mivel a belviszályhoz ádáz külviszály is társul. Életének viharos eseményeit - a vesztes nikápolyi csatából való regényes menekülését (1396), a hatalmas bárók által történt visegrádi fogságra vetését (1401), a cseh huszitákkal való küzdelmét és egyéb viszontagságainak ismertetését, mint tárgyunkon kívül esőt mellőzve, csupán a halálát közvetlenül megelőző eseményekről számolunk be.

Végnapjaiban, 1427-ben, a cseh huszitákkal való megegyezés után bevonul Prágába. Udvarában nyilvánvalóvá válik a cselszövés, meggyőződése: sötét erők az életére törnek, tombol a féktelen gyűlölködés, a husziták "a velük egyet nem értők vagyonára és vérére szomjaznak" és "olyan kegyetlenségeket követtek el a keresztények ellen - arra törekedve, hogy a keresztény hitet megdöntsék -, amilyet a keresztények a pogányok ellen sem gyakoroltak soha".

Zsigmond állapota prágai tartózkodása során hirtelen súlyosabbra fordul. Úgy érzi, kelepcébe jutott, itt a vég, már menekülne Prágából. Hűséges magyarjaihoz fordul, segítségüket kéri a meneküléshez.

De adjuk át a szót Thúróczy Krónikájának:

"Mivel az öreg fejedelmet magas kora, a sok gond meg a bénaság gyötörte, erőt vett rajta a súlyos betegség, és amikor öreg testének elgyöngüléséből felismerte, hogy az élet végső határához közeledik, titkon magához kérette a magyar főembereket, akik elkísérték, és így szólt hozzájuk: "Kedves fiaim! Úgy gondolom, hogy a világ legfőbb alkotója megelégelte már az én életem napjait, legalábbis ezt érzem testem elgyöngüléséből. Attól tartok, hogy ha engem itt ér a halál, rátok rohannak majd a csehek, akik engem és titeket is gyűlöltek, és benneteket meg vagyontárgyaitokat is kapzsi módon kifosztják. És tudjátok meg, hogy én, aki eddig is kedveltelek benneteket, most is szívem mélyéből kedvellek, miattatok gyötör a legnagyobb gond, és az engem bágyasztó betegséggel és egyéb ügyekkel nem törődve, éjjel-nappal csupán a ti megszabadításotokra gondolok: Meg is találtam a ti megmeneküléstek bizonyos útját, s ezen az úton, azt hiszem, épségben visszaadhatlak benneteket otthonaitoknak. Holnap szakállamat és hajamat rendbe hozva, ősz fejemét koszorúval díszítve helyezzetek el egy gyaloghintóban, császári trónusomon ülve velem együtt vonuljatok végig a város közepén, és vigyetek ki engem magatokkal együtt azok közül, akik véretekre szomjúhoznak."

Ezek után a szavak után a császár szeméből előtörtek a könnyek, és végigfolytak az arcán. A magyarok megfogadták a tanácsát s "az öreg uralkodót tiszteletreméltó ősz hajával, zöld koszorúval felékesítve végigvitték a városon". Festők ecsetjére, drámaírók tollára kívánkozó jelenés: az ősz uralkodó, Európa egyik hatalmassága, "Zsigmond a király, a császár" menekül gyaloghintóban, uralkodói díszben a halál, a méregkeverők elől Prága városából maroknyi magyar hívének kíséretében.

Elképzelhetetlenül nagy könnyebbség volna, ha most itt, olvasóink szeme láttára előhúzhatnánk a méregkeverésnek azokat az eszközeit s magának annak a méregnek a maradékát is, amellyel Zsigmondot meggyilkolták, vagy ezek híján az orgyilkosok részletes önvallomását arról, miként adagolták és miként juttatták be a király szervezetébe a mérgeket. Sajnos efféle nyilatkozatok, jegyzőkönyvek, tanúvallomások nem nagyon állnak rendelkezésünkre, minekutána az orgyilkosoknak, méregkeverőknek esze ágában sincs, hogy efféle nyilatkozatokat fogalmazzanak és örök tanulságul az utókorra hátrahagyjanak. Mi több, ha efféle nyilatkozatok, vallomások megírattak és fennmaradtak volna, mérget vehetnénk rá hogy stílszerűen fejezzük ki magunkat -: ezek közönséges, durva hamisítványok, minek célja távolról sem a való igazság feltárása, hanem épp ellenkezőleg-a félrevezetés, az igazi bűntettesek kilétének elleplezése.

Zsigmond király és császár megmérgezéséről azonban - akárcsak Nagy Lajos király esetében - különös szerencsénkre mégis fennmaradtak - ha nem is beismerő vallomások -, de, ami ennél- fontosabb és hitelesebb: titkos egyezségek jegyzőkönyvei, jelentések, utasítások, számlák és bizonyos nyugták, mégpedig a Velencei Titkos Tanács titkos ügyiratai között.

S ezek között feltalálhatók a Zsigmond király és császár megmérgezésével kapcsolatos megegyezésekre, előkészületekre vonatkozó adalékok is. Bizonyos: vannak akik előszeretettel- Írnák Zsigmond mérgezéstől való rettegését a beteges képzelődés, az üldözési mánia számlájára. De Zsigmond nem ért rá efféle beteges képzelődésekre. Nagyon is jól tudta, mitől fél, mitől kell tartania.

Egyébként ezt az egész századot áthatotta a megmérgeztetéstől való félelem, mégpedig nem oktalanul. A méregkeverés és fontos emberek méreggel való eltevése úgyszólván mindennapos gyakorlattá vált. A méregkeverés hallatlan elharapózását tanúsítják, hogy egyházi zsinatok sora foglalkozott ezzel a halálnemmel és újra meg újra egyházi átokkal sújtották a méregkeverőket.

A Velencei Titkos Tanács nem kevesebb, mint 35.000 aranyat ajánlott fel Zsigmond megmérgezésére. "Zsigmond király megölésére érkezik hasonló javaslat (mint Nagy Lajos király esetében) a velencei Tanácshoz. Nem tudni miért, de megemelik az összeget, 35.000 aranyat szavaznak meg erre a célra. A Tanács döntése szerint - a biztosabb siker érdekében - a méregtermeléséről hírhedt Veronából kell beszerezni az akcióhoz szükséges méreganyagot." (i.m. 386-387)

Okirati bizonyítékok, jelentések, bizonylatok állnak tehát rendelkezésünkre s így nem lehet kétséges, hogy Zsigmond királyt megmérgezték. Mégis hangsúlyoznunk kell: a király megmérgezését nem kizárólag és
nem is elsősorban az okirati bizonyítékok igazolják, hanem a történelmi tények, tényösszefüggések, körülmények, nevezetesen:

1. A Zsigmond udvarában folyó titkos intrikák, amelyek még feleségét is ellene fordítják.

2. A három évszázad óta titkos eszközökkel, pusztító támadásokkal újra meg újra levert, megbénított magyar hatalom túlságos megerősödése Zsigmond uralkodása során: ezért vált több más hatalom mellett Velencének is elsőrendű érdekévé a magyar császár-király megmérgezése.

3. Szubjektív vetületű tanúskodás: Zsigmond alapos félelme megmérgeztetésétől.

4. Ezt húzza alá Zsigmond díszpompás felvonulásnak álcázott menekülése. Ez ugyanis nem csupán Zsigmond orgyilkosságtól való félelmének arányait jelzi, de ami még ennél is többet elárul Zsigmond helyzetéről: a király élete Prágában ellenséges kezekben van, olyan ellenséges hatalmi erők birtokában, akik, ha nyíltan akarna távozni Prágából, ezt megakadályoznák: a király-császár tehát valójában ezeknek az ellenséges erőknek a foglya, s ezért csak álcázottan, szökésszerűen kísérelheti meg a menekülést, megtévesztve azokat a titkos erőket, amelyek hatalmukban tartják és őrködnek fölötte. Szökik, mint fogházból a rab, őreit kijátszva s megtévesztve.

Zsigmondnak sikerül is kijutnia a prágai kelepcéből, azonban, sajnos túlságosan későn szánta rá magát a menekülésre, késő volt már, a gondosan adagolt mérgek hatása alól már nem menekülhetett, "óhajtott hazájába már nem érkezhetett meg", hazája tornyait már nem láthatta meg többé: útközben, menekülés közben Znaim vára közelében végzett vele a halál.

HABSBURG ALBERT KIRÁLYT IS A VÉRHAS VITTE EL?

Albert királynak (1437-1439) a török kiverésére indított, Szendrő várának felszabadítását szolgáló hadjárata során a táborban vérhas járvány ütött ki, ennek nyomán a tábor feloszlott, a király visszatért Budára.

Heltai Gáspár krónikája szerint a magyarok "meghasonlának a táborban, miérthogy a hévség miatt igen meghalának az vérhassal, és mind királyostól visszamenének a táborból Budára. A király is, miérthogy mindennap jóllakott vala a hévségben dinnyékkel, az vérhasban esék. És midőn meg nem állhatatnák asztat rajta az orvosok, mégérzé, hogy meg kell halni. Ez okáért felviteté magát Bécsbe. De az útban testamentumot tőn, és Neszmélyben, egy faluban meghala". (i.m:193.)

Heltai Gáspár tudósítása fontos körülményeket mos egybe, nem jelöli meg, hogy a magyar tábor Titelrévnél volt, az ország déli végein, és azt sem, hol, mikor betegedett meg a király.

A korábbi Thúróczy krónika pontosabb, s tán hitelesebb képet ad. "A magyarok pedig megunták a hosszú tábori szállást, leginkább azért, mivel közülük sokan szenvedtek a vérhastól: régi szokásuk szerint "farkast" kiáltva a király akarata ellenére külön-külön és összevissza elszéledtek; otthagyták a király táborát. Albert király Budára érve megbetegedett. És mivel Bécsbe szándékozott menni, nem tekintve gyöngélkedő állapotát, folytatta útját Bécs felé. Amikor Simon és Júdás apostolok ünnepén (1439. okt. 27-én) Neszmély faluban megszállt, betegsége súlyosbodott, és egyévi, kilenc hónapi és huszonnyolc napi magyarországi uralom után (1439. okt. 27-én) e faluban meghalt. (i.m.367.)

Történelmi tények, adalékok, források egybevetése alapján néhány lényegi megállapítást tehetünk.

1. A király 1439. július elején indítja el a déli végek elleni török támadás hírére a királyi sereget, s a titelrévi magyar táborban a rekkenő nyári hőség idején való ott tartózkodása során üt ki a vérhas járvány, ami végső fokon a tábor szétszéledéséhez vezet.

2. A tábor a király akarata ellenére széled szét.

3. A király ekkortájt még ép és egészséges.

4. Albert király Budán betegszik meg. Sajnos a tábor feloszlásának, a királyi sereg visszaindulásának és Budára érkezésének pontos idejét nem ismerjük. Bizonyos azonban, hogy az akkori körülményeket és a seregszállítás körülményeit figyelembe véve, az utazás hetekig tartott.

5. Budán nem volt vérhasjárvány. Semmilyen erre vonatkozó adatot nem ismerünk.

6. A vérhas egyik legjellemzőbb sajátossága rövid lappangási ideje, ez legfeljebb 2-7 napig terjedhet.

7. Albert betegsége tehát elkülöníthető és elkülönítendő a táborban kiütött vérhas járványtól.

8. A vérhas főleg csecsemő- és aggkorban jár súlyos, halálos következménnyel. Albert viszont javakorabeli férfi, 40 éves volt, és orvosok kezelték. Elkezelték talán? Az is megeshetett.

9. Gyanúra adhat okot, hogy Albert király - akárcsak jó néhány királyunk - útközben halálozott el: az utazás viszontagságai közepette bajosabb a vigyázás, az egészségügyi biztonság biztosítása.

10. Végül figyelembe kell vennünk egy egészen sajátos körülményt: történelmi orgyilkosságnál, ahol rendkívül nagy érdekek fűződnek nem csupán a gyilkosok kilétének, de magának a gyilkosság tényének az eltitkolásához, gyakran kerül előtérbe a kérdés, amit a tényleges esetnek egy kitalált, másodlagos esettel való letakarásának nevezhetünk.

Mert korántsem elég az, ha nincs méregmaradvány, méregpohár, sem más efféle bűnjel, ha feléled a gyanú és felvetődik a gyanús körülmények alapján: mi okozta a halált? A gyanú végeredményben nem más, mint az össze nem illőség tényének felismerése, megsejtése, annak felfogása, hogy az adott haláleset körül szokatlan, rendhagyó jelek mutatkoznak: vagyis a gyanú a rejtett, az álcázott felé, s ilymódon a gyilkosok leleplezése felé tereli az emberi figyelmet, történelmi gyilkosságoknál pedig - ahol nem a büntetőeljárás lefolytatása, a bűntettesek kézrekerítése és megbüntetése a fő, hanem mibenlétének rögzítése, a cui prodest? elve alapján annak a megállapítása, milyen politikai erőcsoportok állhatnak az adott királygyilkosság mögött, hiszen az - a közönséges élet elleni bűncselekményektől eltérően - nem annyira az adott személy (a király), hanem az általa képviselt hatalmi erő, a nemzet, az ország ellen irányul.

Így hát elsőrendű érdekek fűződnek egyfelől magának a gyilkosság tényének álcázásához, természetes halálnak feltüntetéséhez (másfelől felderítéséhez). A gondos; széleskörű gyanúelterelés folytán gyakran a valós esetnek, valós képnek egy másik mesterségesen alkotott kép kerül a helyébe, a tényleges cselekménytörténet helyébe egy műcselekmény helyeződik. Mivel pedig az orgyilkosok és az őket irányító titkos politikai erőcsoportok leleményessége is véges; előszeretettel élnek kínálkozó, kézenfekvő s lehetőleg már kipróbált sablonokhoz, hogy ilymódon megnyugtatólag tudjanak válaszolni a "miért halt meg? hogyan halt meg?" nyugtalanító kérdésekre. Egyik ilyen kínálkozó sablon az orgyilkosság okozta halálesetnek valamely járványhoz való ragasztása, hiszen a járvány olyasféle jelenség, akár egy szélvihar: jelentős területre terjed ki és bárkit elérhet. S hogy ez valóban így van, tanúsítja, hogy ebben a korban valósággal divattá válik királyaink halálának a járványokhoz ragasztása. Járványok viszik el ez ügyes beállítás szerint - királyaink és nagy történelmi személyiségeink egész sorát. Alberten kívül járványban hal el állítólag saját utószülött fia, Ötödik László is, s járvány viszi el - állítólag - Hunyadi Jánost és Kapisztrán Jánost is. Ez a halál-magyarázat tehát valósággal divattá vált a mérgezéseknek e hírhedt századában.

Fenti tényeket mérlegelve a fiatalon, útközben, két évi uralkodás után s meglehetős hirtelenül orvosai gyűrűjében elszenderült Albert király halálát legalábbis gyanúsnak kell minősítenünk.

Megjelent: 2284 alkalommal Utoljára frissítve: 2012. Július 18., Szerda 18:51

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 279 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.1%Canada 1%
Romania 6.2%Serbia 0.8%
United States 3.8%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.9%Australia 0.2%
Ukraine 2.8%France 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.9%Czech Republic 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.2%

Today: 428
This Week: 1498
Last Week: 4738
This Month: 14517
Last Month: 20941
Total: 1584982

Belépés