Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

V2017Jun25

2008. November 15., Szombat 05:39

ŐSHONOS-E A MAGYAR A KÁRPÁT- MEDENCÉBEN?

Írta:  Grandpierre K. Endre
Értékelés:
(14 szavazat)
Őshonos-e a magyar a Kárpát- medencében? Grandpierre K. Endre (részletek) EZERÉVES TITKOK Ezeréves titkok sűrűsödnek a magyar történelemben és az emberek tudatában, fölfedezetlen, nemlétezőnek látszó titkok, mikről nem esik szó, és amelyekre nincs válasz sehol. Ha van valami, ami jelzi a magyar történelem rejtett jellegét, úgy ez az. Látszólag azonban minden rendben van, a legnagyobb rendben, vita nincs sehol, természetesen a történetírásban sem, amiből szinte arra lehetne következtetni, hogy a viták hiánya, teljes mellőzése a tudományosság alapkövetelménye. A szemlélőnek azonban föltűnik, hogy mégiscsak van két merőben ellentétes fölfogású történészi tábor. További érdekesség: a két tábor között nincs semmilyen vita, azaz, pontosabban, a nem hivatalos tisztségben ülő, tehát szabadnak nevezhető történészek tábora ugyan folytonosan bírálja a hivatalosak nézeteit, ámde a másik oldalról, egy-két indulatos, becsmérlő kifakadástól eltekintve, éppúgy nem jön válasz, mintha holdbéli szúnyogok döngését hallanák, a titoközön pedig afféle tudat mögötti mocsárként szabadon gőzölöghet tovább.

Ne kívánja olvasónk, hogy ennek az írásnak szűkre szabott keretében fölsoroljuk az évezreden (netán több évezreden) át fölgyűlt titkok tömegét. A tárgyunkkal kapcsolatos, fölöttébb izgalmas ezeréves titkokra (a magyarok őseredetének, őshonos vagy jövevény voltának és az ezekkel kapcsolatos, itt amúgy is kifejtendő) titkokra utalnunk pedig fölösleges. Nem hallgatható el azonban, hogy e titkok körül eltorzult kódok formájában Európa egyik legrégibb nemzetének, a magyarságnak történelmi drámája zajlik.

És ez az, amiért nem hallgathatunk erről a kérdésről. A vitákat lefújták – de a történelem választ követel.

A magyar népnek, de a világnak is, jogában áll eldönteni, megtudni, mi történt Közép-Európában 896-ban és határozott választ kapni az alábbi kérdésekre:

1) Mi az igazság, békés bejövetelről, a kinti magyarok visszatéréséről, honvisszavételről volt szó, vagy fegyveres hódításról? Melyik a régibb feltevés?

2) Kik képviselik az első és kik a másik feltevést? Lehetséges, hogy a honvisszafoglalás valóban csupán néhány hóbortos történész és műkedvelő bolondériája?

3) Miről tanúskodnak a középkori magyar és nem magyar krónikák?

4) Mit tanúsítanak a történeti tények?

5) És, végére hagyva, a döntő kérdés: Cui prodest? – Kinek használ? Kinek az érdeke?

Ha ezekre a kérdésekre kellő választ kapunk, megvilágosodhat előttünk a történelem egy bonyolultan homályos szakasza.

EGY MEGEMÉSZTETLEN HAGYOMÁNY NYŰGÉBEN

Manapság közkeletű a vélekedés Árpád 896-i bejöveteléről, a hivatalos álláspont alapján, hogy „h o n f o g l a l á s” történt. Egyöntetűen erről szólnak a hivatalos közlemények, a lapok, a médiák. Eszerint el kellene fogadnunk, hogy ez a történeti valóság, s 896-ban csakugyan honfoglalás zajlott le.

De vajon mi mondunk ezzel? Már felületesen tekintve is világos, hiszen benne van a honfoglalás szóban: foglalást, területfoglalást, vagyis: erőszakos, fegyveres hódítást, idegen népre, területre való fegyveres betörést, fegyveres rátelepülést idegen népekre. Ez történt Árpád bejövetelekor?

Meg kell fontolnunk hát, hogy amikor honfoglalásnak mondjuk Árpád bejövetelét, vajon akaratlanul is, nem azt állítjuk, hogy a magyarok nem eredeti lakói, nem őslakói hazánknak, hanem betolakodók, akik fegyveresen, erőszakkal hatoltak be ide, idegen népek területére?

Továbbá, azt is állítjuk ezáltal, hogy idegenek vagyunk saját hazánkban, vagyis, ahogy rosszmájú rágalmazóink suttogják – ázsiaiak vagyunk, idegenek Európában.

Még tovább menve, a „h o n f o g l a l á s” már-már szinte fennhéjázó hangoztatásával, közvetve, szándékunk ellenére is igazoljuk világunk egyik legszörnyűbb rákfenéje, a terjeszkedés, hódítás jogosultságát, ami pedig nekünk magyaroknak egyáltalán nemhogy nem érdekünk, hanem a legutóbbi ezredévet tekintve is, legnagyobb tönkretevőnk, aminek áldozatai vagyunk, és ami a legélesebben ellentmond nemzeti létünk alapjainak, tragikus történetünknek, közfölfogásunknak, igazságérzetünknek. Ezt a hírneves antik szerző, az ógörög Xenophon is tanúsítja, mondván: „A szkíta nép képtelen a hódításra.” A hódításra képtelen nép pedig képtelen más népek elnyomására, erőszakos beolvasztására s ő maga válik erőszakos népek beolvasztási hajlamának áldozatává (ez a magyar tragédia egy mondatba tömörítve).

ELKÉPESZTŐ PÁRHUZAMOK

De adódnak itt még különösebb érdekességek. A „h o n f o g l a l á s” hangoztatása sajátos módon egybeesik azoknak a környező országoknak a propagandájával, amelyek a trianoni világfölforgatás folytán országnyi részeket ragadtak el a Történelmi Magyarország felségterületéből, és akik saját leleményeik alapján azt állítják, hogy nem mi, hanem ők hazánk, a Kárpát-medence őslakói, a magyarok pedig fegyveres ázsiai betolakodók. Ez az állítás a magyar állami, hivatalos történelemírás „h o n f o g l a l á s” -elméletével párosulva jelentős mértékben hozzájárult a végzetes trianoni döntés kicsikarásához és igazolásához, azóta pedig a kisebbségbe szorult sokmilliós magyarság elnyomására, erőszakos beolvasztására is jogcímet szolgáltatott.

Döbbenetes párhuzam ez: mindkét fél, a nyertes is, a vesztes is, a magyar is és ellenfelei is ugyanazt állítják. Mégis hiba volna arra gondolnunk, hogy megátalkodott ellenségünk minden historikus, aki a „honfoglalás” szemlélete alapján áll. Képtelenség erre még gondolni is. A téves hiedelmek, beidegzettségek is óriási szerepet játszanak ebben. Azzal sem számolhatunk, hogy annyira megszállottaivá váltak vélt igazságuknak, hogy kiállnak érte, bármi történjék is, úgy gondolván, az igazság érvényesítése érdekében, ha kell, inkább önmagunkat, népünket pusztítjuk el, de nem takarjuk el az igazságot. Ahogy a régiek mondták: vesszen a világ, győzzön az igazság. Egy efféle magatartást tán még borzalmasan szépnek is nevezhetnénk, de lehetetlen, hogy ezért tennék, lehetetlen, mégpedig azért, mert nemhogy nincs bizonyítékuk rá, de fordítva, minden ellene bizonyít.

Kérdés tehát, miért sodródnak hivatalosaink a létünk ellen folyó birtokperben az ellentáborba, hiszen látniok kell, kárvallottjává teszik az egész magyarságot. Más szóval: érthetetlennek és képtelennek kell tartanunk, hogy saját hivatalos történetírásunk tudatosan fordítja ellenünk történelmi birtokperünket. Ép ésszel - a háttér-okok ismerete nélkül – ezt fölfogni is lehetetlen és érthetetlen.

Beleütközünk tehát az érthetetlenbe, ez pedig csalhatatlanul jelzi: a kérdés mögött valami tisztázatlanság, vagyis rejtély lappang. Ennek kell utánajárnunk.

A HAZÁNK FÖLÖTTI BIRTOKPER MÉG NEM ZÁRULT LE

Ha szembenézünk a fölhozott tényekkel, be kell látnunk: a két fél egyező véleménye határozottan azt a látszatot kelti, mintha a történelmi jog, a birtokjog nem mellettünk, hanem ellenünk szólna. Továbbá, hogy Trianonban nem sötét összeesküvés, nem minden nemzetközi jogot és igazságot lábbal tipró merénylet történt Európa legrégibb államalakulata, Magyarország ellen, hanem holmiféle kései, ezer esztendő utáni igazságtétel. Ha pedig ez így áll, számolhatunk vele; nem elég, hogy felségterületünk több mint kétharmadát elragadták, az utódállamok még keveslik is az ölükbe hullott óriási magyar felségterületeket és még a maradék országcsonkot is szeretnék bekebelezni. A románok még mindig fújják a „Dela Nisztru pán la Tisza” (A Dnyesztertől a Tiszáig) kezdetű sovén dalt (érthetetlen mit keresnének a románok a Tiszánál, ahol legföljebb átutazóban ha voltak). A szlovákok pedig „Nagy-Moravia” álomgőzétől szédülten a Balkánig szeretnének lehatolni, a szerbek viszont föl egész Ausztriáig.

Mindez jelzi: a Nagy Pör még távolról sem zárult le, mi több: továbbra is ellenünk folyik; maradék felségterületünk is veszélyben forog. Elképesztő, hogy ebben a történelmi birtokperben hivatalosaink és a fegyveres behatolást igazoló „h o n f o g l a l á s” jóvoltából továbbra is vesztésre állunk. De mit számít ez a szó hangoztatóinak? Honfoglalás, honfoglalás! Szajkózzák rendületlenül. Ne csodálkozzunk hát: ha mi magunk állítjuk magunkról, hogy betolakodók vagyunk, jogcím nélküli erőszakos foglalók, jövevények saját hazánkban – akkor mit várhatunk másoktól?

ÖNMAGUNK ELLEN KÜZDÜNK?

Bármilyen szörnyűnek találtassék is, ki kell mondanunk: véleményünk szerint, ha ez az igazság, bármi fájdalmas legyen is, ne tagadjuk el. Természetesen csak akkor, ha ez megfelelő bizonyítást nyer. Minden kérdésben lenniök kell bizonyítékoknak, hiszen enélkül borzasztó felelőtlenség nyilatkozni bármilyen kérdésben. De mi bizonyítja a fentieket? Hol a bizonyítékok? Ki kutatta föl, találta meg és ismertette a bizonyítékokat? Ki bizonyította be – akár magyar, akár idegen szerző s hol, mikor, hogyan, miféle bizonyítékokkal, hogy ezerszáz évvel ezelőtt fegyveres idegen hódítókként törtünk rá az itt élő népekre?

Sajna, a bizonyításról a jelek szerint megfeledkeztek. Furcsa, de még csak az igénye sem vetődött föl. A bizonyításnak se pro, se kontra nincs nyoma sem.

Maradjunk annyiban: a környező népek politikusait, szerzőit még csak megérthetjük - nemzeti érdekből kötik magukat állításaikhoz. Nem ez az érthetetlen, hanem az: miért ragaszkodnak az ügyintéző magyar körök görcsösen, mindennek ellenére a magyar érdeket romboló „h o n f o g l a l á s” -hoz? Nem lehet kétséges: történetírásunk korszakos felelőssége bajosan tagadható.

Nyilvánvaló: egyetlen népnek sem lehet érdeke, hogy letagadja saját, valóságos nemzeti múltját, föltéve, hogy nem silány, alantas, szégyenteljes a múltja. Ez pedig a magyarra nem áll. Érthetetlen hát, ha nemes nép mégis erre az útra lép, letagadva saját hagyományait, jóvátehetetlen károkat okozva saját magának. S hogy mindez mennyire így van, tanúsítja, hogy akadnak népek, amelyek nemlétező ősöket, hősöket, hagyományokat koholnak maguknak, noha aligha kétséges, hogy az efféle hamis őskeresés a világ szemében előbb-utóbb nevetségessé válik. Mondanunk se kell, hogy mindkét véglet ártalmas és elvetendő. Óvakodnunk kell mindkettőtől. A hamis hagyomány elvetendő, de nehogy ezt tegyük az igazival, mert aki a népet múltjától fosztja meg, az jövőjét rekeszti el. Igaz, bizonyos köröknek érdeke fűződhet ahhoz, hogy eltagadja valamely nép őshonosságát, ősi voltát. A történelmi birtokpereknek ez a sajátos vetülete következett be magyar vonatkozásban, a Habsburg időkben. De erről később.

Reméljük, hogy a továbbiak során kifejtendők során mindenki belátja: képtelen elmélet ez és szinte hihetetlen, hogy egyáltalán elterjedhetett. Még hihetetlenebb azonban, hogy képviselői konokul ragaszkodnak hozzá, ami nem is okolható meg mással, mint örökölt beidegzettséggel. Ahhoz hasonló tünet ez, ahogy a hulla körme és szőrzete is továbbnő, nem vévén tudomásul, hogy a halál már bekövetkezett.

Meglehet így, előjáróban, kissé élesnek tűnik ez a fogalmazás, de elkerülhetetlenné teszi úgy a kérdésben való továbblépés szükségessége, mint a magyarság mai helyzete, pontosabban; azok a még jelenleg is fölkísértő, Ceausescu, Tito és Hlinka korát idéző mesterkedések, amelyek a kisebbségi sorsba taszított magyarság milliós tömegeinek jogfosztására és beolvasztására törekszenek. Ilyen körülmények között az ellenünk folyó birtokper kiperelhetné hazánk földjének megmaradt részét is a lábunk alól. Tudomásul kell vennünk: olyan életbe-húsbavágó kérdése a magyarságnak, amit újra meg újra mindaddig föl kell vetnünk, míg legmakacsabb képviselői is belátják, nincs már mit tenni, a „honfoglalás” mesterségesen összetákolt történelem- és tudományellenes elmélete - miután mérhetetlen károkat okozott a magyarságnak – megbukott és nem tartható fenn tovább.

A KIDÖNTÖTT MAMMUTFENYŐ

Senki előtt pillanatig sem lehet kétséges, hogy ez a Habsburg uralom által ránk préselt szemlélet - a maga idegenérdekűségének megfelelően – akarva-akaratlanul is gyökértelenítésünkre, védtelenítésünkre használta (és használja) föl ezt a fogalmat, ami úgy kettényeste történelmünket, úgy lenyeste róla többezer éves őstörténetünket, ahogy egy égtartó mammutfenyőt kidönt a barbár emberiség gépi villanyfűrésze.

Nincs ennél tökéletesebb gyökértelenítés. Ország-világ előtt azt sugallja: gyökértelen nép vagyunk, jövevények saját hazánkban, és ráadásul kidöntve, félig élve a földön heverünk.

Saját bőrünkön tapasztalhattuk, mi lett a következmény. Mert mi történt? Mi történik ilyenkor?… Múlnak az évek, évtizedek kormányok váltakoznak, birodalmak omlanak a porba, ám a berögződött rossz hagyomány, amely olyan, akár egy nyakunkba varrt koszos, büdös batyu, amit nem tudunk leráncigálni – mert az nem esik darabjaira, mi több, tovább dagad, dogmává kövül és lerázhatatlanná válik, és a „hagyomány” mezét ölti magára. Alighanem ez magyarázza, hogy számos derék magyar értelmiségi és politikus nem csupán a nemzedékről nemzedékre rejtetten végbemenő személyi folytonosság következtében, de ezáltal is a „honfoglalás” szemléletének csapdájába esett.

A „HONFOGLALÁS” ELVÉNEK BUKÁSA

Ilyesformán alakult ki esetünkben a „h o n f o g l a l á s ” eszméje. Mert félreértés ne essék – nem egyetlen szó ez, nem puszta fogalom, hanem egy fogalomra épített történelmi szemlélet, egy vesztünkre kiagyalt, ellenünk fordított elmélet, ami csupán egyike a Habsburg orv-idegenuralom számos, mindmáig föltáratlan átkának, aknájának, annak okítására, hogy mi következik, mivel számolhatsz, ha idegenek kezére adod magad.

A népünk millióit etnikai szolgaságba taszító történelmi tények tükrében ma már az elmélet erőltetői és a hozzá görcsösen ragaszkodók is bevallhatják magukban – lelkiismeretük rajta – hogy közvetve vagy közvetlenül, akarva-akaratlanul, kisebb-nagyobb mértékben részeseivé váltak magyar nemzet- és országrészek, családok szétszakításának, elnyomorításának. Mert semmilyen élő szervezet, egy nemzet sem állhatja ki, ha kívül-belül-mindenfelől egyszerre támadják. A „honfoglalás” viszont - ha az urak nem vették volna észre - a maga rejtett módján támadás a javából. S akit nemcsak kívülről, de belülről is támadnak, az könnyen összeroppan.

De valóban így igaz minden, ahogy itt elöljáróban fölhoztuk? Vegyük sorra, tételről-tételre a további tényeket. Lássuk a még alaposabb bizonyítást. Régi elvünknek megfelelően: minden állítás annyit ér, amennyit bizonyít.

***

MIRŐL TANÚSKODNAK RÉGI KÚTFORRÁSAINK?

A) ŐSGESZTÁNK, A TÁRIH-I ÜNGÜRÜSZ (9.-10. SZÁZAD)

Beszámolója félreérthetetlen:

Nimród halála után fia, Hunor népét Adzsem (Perzsia) tartományában támadás érte (Hunor ezt nyilván égi figyelmeztetésnek fogta föl, így hát Hunor) „Pannonija tartományába költözött. Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak a tartománynak, és az ő nyelvükön beszélnek az ottani népek.”

B) ANONYMUS A HONVISSZAFOGLALÁSRÓL

ANONYMUS műve, a Gesta Hungarorum arról szól, miként vezette vissza hazánkba Attila hun nagykirály örökségének visszavételére Álmos a magyar sereget, illetve Árpád miként verte ki a Kárpát medencéből a bolgárszláv megszállókat, és a segítségükre siető balkáni hadsereget, továbbá Árpád vezér különös lakomáiról, örömünnepeiről.

Próbáljuk összefoglalni Gesztája főbb vonásait:

1.) Attila örökségét jönnek visszavenni.

2.) Isteni erők segítik őket útjukban, küzdelmeikben.

3.) A vereckei szoroson átkelve Álmos hungár (magyar) vitézei Hungár tartományba, Hung(ár) várába, és a Hung(ár) folyóba ütköznek.

4.) Véres harcok helyett nagy népünneket, lakomázásokat, vigadozásokat rendeznek.

5.) A Geszta lépten-nyomon valósággal refrénszerűen ismétlődő formulái:

a - a sereg „minden veszteség nélkül” halad előre

b -„épen és sértetlenül tér vissza” táborhelyére

c -„semmiféle ellenség nem mutatkozott előttük, aki kezét merte volna emelni rájuk

d -nagy örömmel vonulnak tovább és tovább előre.

6.) Az ország szlávjait a bolgárszláv hatalom telepítette be, és valamennyi itt élő szláv befért egy közepes várba.

7.) Még a honvisszavétel befejezése előtt az itthoniak kérésére és közreműködésével, nagy munkálatokba, határvédő erődök, várak, gátak építésébe kezdenek.

8.) „Szabolcs, ez a bölcs férfiú, megtekintett egy helyet a Tisza mellett, s midőn látta, milyen is az, kiokoskodta, hogy erősségénél fogva kiváló. Tehát…-összegyűjtötte a köznépet…(és) igen erős várat épített.”

9.) „Tas, Szabolcs és Tétény…az ország határszéleit hatalmas gátakkal megerősítették”.

10.) „Tas az urának, Árpád vezérnek meghódolt nép kérésére a Nyír és a Tisza között vásárt rendelt”.

11.) „A föld lakosai kőkapukat építettek és ledöntött fákból nagy gyepűgátakat emeltek az ország határán”.

12.) „Az országhatár széleit hatalmas gátakkal megerősítették”

13.) Szovárd, Kadosa, Huba és Bors „a hozzájuk hű lakosok kérésére megállapodott abban, hogy a sereg harmada a föld lakosaival együtt a Zólyom-erdőbe megy, és ott az ország határán kőből meg fából is hatalmas erősségeket csinál”.

TOVÁBBI VÁRÉPÍTÉSI ÉS NYELVI BIZONYÍTÉKOK ANONYMUS GESZTÁJÁBAN

1. „Bors vezér pedig …a nagy számban összegyűjtött parasztsággal a Boldva vize mellett várat építtetett; ezt az a nép Borsodnak hívta azért, mert kicsiny volt.” (Kicsiny a bors, de erős – fontos nyelvi bizonyíték a lakosság magyar voltáról!)

2. Árpád vezér és nemesei pedig fölkerekedtek Hung várából s a Tarcal hegyén túl ütöttek tábort... egészen a Szerencse hegyéig…mivel pedig nagyon megszerették, úgy nevezték el, hogy nevének latinul amabilis, a saját nyelvükön pedig szerelmes az értelme; attól a naptól egészen mostanáig a szerelemről Szerencsének hívják azt a helyet.”

3. Végül mindez beletorkollik az Attila király városában és félig romos állapotában még mindig fönnálló kőpalotájában tartott hatalmas népünnepélybe, ahol az örömtől ujjongva mulatnak a honvisszavívók. „Árpád vitézei Magyarország vitézeivel (vagyis a hazai vitézekkel) együtt”; a regösökkel, síposokkal, kobzosokkal együtt; s ahol „a közrendűeknek meg a parasztoknak ezüst edényekben hordák föl az ételt.” S ebben a betetőzést kifejező 46. fejezetben mindenre rácsattan az ige: mindaz, ami a vereckei szoroson való átkelés után végbement, „h á b o r ú n é l k ü l t ö r t é n t”. Vagyis Anonymus csodaműve a maga teljességében ellentmond a honfoglalási elképzeléseknek.

*

(Engedtessék meg itt egy talán kissé időelőtti megjegyzés: aki mindebből nem tudja kivenni, hogy Anonymus a magyar nép két részének, ágának örömteli egyesülését örökítette meg és úgy véli, erőszakos hódítás, honfoglalás történt, az bízvást visszakövetelheti tanáraitól az iskolapénzt.)

C) KÉZAI SIMON KRÓNIKÁJA (13.sz.)

„Miután tehát előadtuk a hunok eredetét…most lássuk, mikor tértek vissza ismét Pannoniába; a visszatérőknek kik voltak a kapitányai”. Kissé alább: „a nyolcszázhetvenkettedik esztendőben a hunok, vagyis a hungarusok újból Pannoniába indultak…”.

D) KÉPES KRÓNIKA (1358) :

„Kezdődik az előbeszéd a második bejövetelről:

A magyarok másodízben jöttek ki szittyaországból…a magyarok vagy hunok, latuinul pedig ungarusok…ismét benyomultak Pannoniába…”

E) CHRONICA HUNGARORUM (1473):

„A Krónikának ez a második része szól a magyaroknak Pannoniába történt második bevonulásáról…”

F) PETRUS RANSANUS MŰVE (1490)

„Sokan elhatározták közülük, hogy Szármáciát elhagyva Pannoniába mennek… fiaik és unokáik, valamint azok leszármazottai mindig vágytak arra, hogy Pannoniába menjenek, melyet egykor – mint hallották – őseik birtokoltak. Gyalázatos dolognak tartották ugyanis, hogy elfeledjék híres hazájukat”.

***

HIBBANTSD MEG ÉS URALKODJ!

Térjünk vissza a Habsburgokra. Megvesztegetéssel, árulók révén a magyar korona birtokába jutván, az oszd meg és uralkodj elvének alapján a Bécsi Titkos Kamarilla előnyösnek vélte, hogy a befogadott és az ősi magyar felségterületekre éhes nemzetiségeket a magyarok ellen uszítsa. Erre azonban csak úgy volt lehetőség, ha a magyar értelmiségiek közül is megnyernek némelyeket ennek az ügynek a szolgálatára. A nagy magyar 1848-1849 - i szabadságharc cári segítséggel – tehát két világhatalom összefogásával - történt leveretése után, a Bach-féle terrorkorszakban következett be ez; sikerült néhány írástudót az ügyük mellé állítani.

Világosan át kell látnunk az Ausztrián diadalmaskodó magyar szabadság által Bécsben keltett pánikot. Ferenc József, a császár a lealázkodásig süllyedve könyörögte ki a „minden oroszok cárjá”-tól a katonai beavatkozást, amelynek aztán, a hazai nemzetiségek föllázításával és osztrák segítséggel végül is sikerült eltiporni a magyar szabadságharcot. A Habsburg-ház kénytelen volt végleg fölismerni, hogy nem bír a „fékezhetetlen magyarokkal”. Ennek a „fékezhetetlenségnek” a magyar vitézségi hagyományokon túl a magyar hazaszeretetben és szabadságszeretetben gyökerező, illetve a nemzeti hagyományokra épülő büszkeség, a nemzeti öntudat volt az alapja. A Bécsi Titkos Kamarilla ennek a nemzeti öntudatnak az aláásására eszelte ki a „honfoglalás” és vele együtt a magyarság kései és dicstelen, gyökértelen eredetének elméletét.

Ekkor koholódott ki a „h o n f o g l a l á s” újonnan képzet, eladdig a magyar nyelvben ismeretlen nyelvújítási fogalmának politikai célokra való bevetése, fölhasználása (részletes feltárását lásd G. K. E. „Mi az igazság az árpádi bejövetel körül.” Bp., 1995). Idő folytán aztán ez a politikailag a 896. évi bejövetelre ráerőltetett, ránkpréselt, majd később hagyománnyá, rossz hagyománnyá fajult fogalmat, úgy is mondhatnánk: hagyománytagadó, hagyományellenes hagyományt a vezetés rejtett nemzedéki folytonossága, hatalmi, tudománypolitikai erőltetése szentesítette kimondatlan, íratlan törvénnyé. A megszokás viszont hatalmas nagy úr, nem ajánlatos szembeszállni vele. Ha pedig mindenki ugyanazt fújja, lassankint természetessé válik, mi több megszeghetetlenné, olyasmivé, amin már senki sem rágódik és ez nem is ajánlatos.

Jellemző, az idegenuralmak szellemiségére, hogy a bolsevizmus idején még a csapból is „honfoglalás” folyt. Ha valaki egy kalyibát, kutyaólat tákolt össze a falú szélén, már arról is „honfoglalás”-ként cikkeztek a lapok. Divatos közhellyé vált utcán és tudományban. S ki merne szembeszállni az árral? Ki töprenkedne azon, vajon helytálló-e s vajon régi kútforrásainkkal szemben megállja-e a helyét az, amit közvetve állít, hogy nem eredeti birtokosai, őshonosai vagyunk hazánknak, de fegyveres erőszakkal hódító elragadói, elfoglalói.

***

A „honfoglalás” idegenuralmi hatalmi nyomással elterjesztett elméletének éppen ez a célja: lenyesni a magyarság őstörténetét, és ezáltal aláásni a magyarság nemzeti öntudatát, összetartozás-tudatát, büszkeségét.

***

Mindezt áttekintve megállapíthatjuk: a „honfoglalás”-t vallókkal kapcsolatban a tárgyilagosság jegyében fölhozott egyetlen állítás, egyetlen mentség sem állja ki sem a történelmi, sem a logikai vizsgálatot.

 

 

Eltárolt hozzászólások

Megjelent: 2208 alkalommal Utoljára frissítve: 2011. Augusztus 29., Hétfő 07:18

Hozzászólások  

 
suhu
#1 Igen, őshonossuhu 2015-06-11 11:24
suhu töröltette írásait
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 411 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.3%Canada 1%
Romania 5.9%Serbia 0.8%
United States 4%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.1%Kuwait 0.3%
Germany 2.8%Australia 0.2%
Ukraine 2.7%Czech Republic 0.2%
Slovakia 2.2%France 0.2%
United Kingdom 1.8%Italy 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.6%Greece 0.2%

Today: 229
This Week: 4323
Last Week: 8104
This Month: 21221
Last Month: 23494
Total: 1546138

Belépés