Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

K2017Aug22

2014. Március 01., Szombat 19:00

Történelmünk központi titkai (VI. füzet)

Írta:  Grandpierre K Endre
Értékelés:
(2 szavazat)
„Nincs kegyetlenebb zsarnokság, mint az, amelyik a törvények nevében, a jog színeiben cselekszik; amelyik éppen azokkal az eszközökkel végez áldozataival, amelyek megmentésüket kellene szolgálják." (Montesquieu 1734/1975, 128.)

TÍZEZER ÉVI KÜZDELEM HAZÁNK MEGMARADÁSÁÉRT?

TÍZEZER ÉVI KÜZDELEM HAZÁNK MEGMARADÁSÁÉRT?

„Sajnos, hogy elzárják a sasokat S héják és kányák szabadon rabolnak." (Shakespeare 1592 k./1985, 14.)

Székelyudvarhelyen a Csonkaváron, melyet 1563-ban János Zsigmond erdélyi fejedelem építtetett, kőbe vésett felségjelvények. pajzson kettőskereszt,
négy égtájsáv és Nap, Hold kíséretében még a 19. sz. vége felé is verses felirat hirdette:
„Mert hogy mily káros idegen fejedelem hatalma,
a téged sújtott csapásokból megtanulhattad."
(Jakab - Szádeczky 1901, 265.)

1.) EGY ÚJ GESTA HUNGARORUM KÖRVONALAI

Tízezer éven át küzdöttek a szkítamagyar népek Kárpát-medencei hazájuk megtartásáért és visszavívásáért. Ez a fogalom - tízezer év - álljon hát munkánk legelején. Tízezer évekre megy vissza a magyar őstörténelem.

Anonymus agyontámadott-rágalmazott, korát messze meghaladó remekművében, a Gesta Hungarorumban megkapó tömörséggel, mélyreszántóan foglalta össze az árpádi bejövetel eseményeit. Középkori krónikáinknak ez a legkiválóbbja még ma is titkokat rejt, és titkokat közvetít. Mégis ma már, közel ezer évvel nagyszerű művének megírása után időszerű egy új Gesta Hungarorum elkészítése és közrebocsátása (l. Grandpierre K. 1998), amely részint éppen az anonymusi műre alapozva mélyebbre hatol vissza az időben, és tízezer év magyar őstörténetét foglalja kereteibe, beleértve a 896. évi árpádi hadműveleteket is, amelynek mélyebb feltárásához és összefoglalásához új lehetőségeket és távlatokat nyitott az idő.

Tízezer év vagy éppen tízezer évek magyar őstörténete. Lehetséges ez, szükségszerű ez, törvényszerűen bizonyítható ez? Az igazság, a történelmi valóság feltárása mindenkor szükségszerű. Ők azt mondják: ezer év. Mi azt mondjuk: tízezer év. Igaz, el kell ismernünk: óriási idő az ezer vagy ezeregyszáz év. Sok európai állam nem tekinthet vissza ilyen tekintélyes múltra. Ezer évi építés vagy romlás, rombolás, ezer évi küzdelem s elernyedés, ezer évi megmaradás, felfelé törés vagy bukdosás és zuhanás. Emberöltők emberöltőkre, nemzedékek nemzedékre, vér a vérre, csaták csaták után, vad táj megművelése, városfeltornyozás és városletaroltatás ezerszáz éven át. Nagy idő az ezer esztendő. De távolról sem minden. Lehet sok is, kevés is. Attól függ, mire és kire mérik? Akinek tízéből kilencet elragadnak, azt csontjáig kifosztották.

Megalkuvás, hunyászkodás s önfeladás dívik. Korunk vezérürüi kialakították a megalkuvás művészetét. „A politika a kompromisszumok művészete" (Antall József).
E valóságos hitelvvé emelt torz, bűnös, önigazoló magatartásnak éppen fordítottja a valóság: a politika a kompromisszumok elkerülésének művészete. A „kompromisszumok művészete" - a mindent feladás művészete.

Agyonlapított történelem a miénk, elföldelt, lefejezett, felnégyelt történelem. Nemcsak ősi hazánkat, nemzetünket darabolták fel, de történelmünket, eszméletünket, nemzettudatunkat is. Égrabló ködök alatt hever a magyar világ. Őstörténetünk egészét megtagadták, ősapáinkat a múlttagadás bitójára vonták, s emléküket is törölték (s aki múltunk tagadja - jövőnket rabolja meg). Múltunk torzsáján élünk. Hazugságködözésben botorkálunk. Útjelző tábláinkat hamisakkal cserélték ki. Óriási homályfoltok húzódnak mindenfelé. Vakfoltok. Mesterségesen készült szürkehályog a nemzet tekintetén.
Védvárunk köddel elárasztva, kapui kitárva, őrszemei álomba bódítva, csapatostul özönlik az ellenség, s arra, aki riad, s fennen kiált, arra „feszítsd meg!"-et gajdolnak.

Kiáltani kell mégis. Az ezer évvel szemben tízezer évet kiáltunk. Teljesen tisztában vagyunk vele: aki ezer évet mond, azt megfontoltnak, bölcsnek s mértéktartónak nyilvánítják, még akkor is, ha tízből kilencet megtagad. Márpedig, aki a tudomány eredeti eszméit feladó modern történetírás fellegvárában fészkel, megteheti - meg is teszi -, hogy ami bizonyos, még azt is megtagadja.

Aki pedig többet merészel említeni a mesterségesen szűk keretek közé szorított látszat-valóságnál, arra kész az ítélet: fantazmagóriás képzelgő, délibábhajkurászó, futóbolond. S élve eltemetik: agyonhallgatják. Mert ellentmond a „magas tudománynak", a konokul tudománytalan ellen-történettudománynak, amely, legalábbis önértékelése szerint, csalhatatlan, akár a pápa, minden állítása kétségbevonhatatlan és nem téved soha. Soha, mondja, de tegyük hozzá: olykor, olykor előfordul. Soha, mondja önmagáról, de ahogy közelebbről, mélyebben megvizsgáljuk, rájövünk: gyakran, mind -
untalan. Következetesen. S mindenkor tudományellenesen és magyarellenesen. Ha valaki így bicegne, vállával minden lépésnél kétoldalt a földet verné.

Hogy állunk hát a tízezer évvel? Nézzünk szembe könyörtelenül a valósággal: elképzelhető, hogy nem ezer, de tízezer? Netán többtízezer vagy százezer? Ki merészelhetné felelőtlenül, kellő alapok híján elibénk festeni tíz(valahány)ezer év szédítő távlatait, megtízszerezni (vagy éppen százszorozni) ittlétünk tényét, s visszavinni honosságunkat, létünket tíz évszázad szűk köréből mondjuk a vízözönig vagy még annál is tovább, a jégkorszakokig vagy még tovább, kimondván, hogy régi, ősrégi nép a magyar, a világ legősibb népeinek egyike.

Meg kell hagyni: a földkerekség számos népe viszi vissza sokezer évre eredetét.
Többezeréves ősmúltról szólnak az egyiptomiak, indiaiak szent iratai. Kínai írástudók kerek negyvenezer évre teszik kultúrájuk eredetét. Harmincezer éve élnek, hitük szerint, mai nyugat-európai területükön a baszkok. Újabb kutatások harminc-negyvenezer évre teszik Amerika őslakóinak ottani létét. Tízezer-tizenkétezer évvel számolnak a kurdok is. Mezopotámia népeinek emlékei ugyancsak hat-nyolc-tízezeréves múltról regélnek. Meggyőződésükért mégsem éri gáncs őket, senki sem pocskolja, kárhoztatja, vádolja őket ezért.

A magyarnak azonban ez szigorúan tilos. A magyarról nem szabad semmi kedvezőt mondani, semmi jót. Legfőképpen pedig tilos kimondani az igazat, ha az mellette szól. Mégis kimondjuk: tízezer évek óta él nemzet e hazán. Mégpedig nem azért, miként rágalmazóink állítják, mintha versenyre akarnánk kelni a hazugokkal, a történelem - hamisítókkal, hanem éppen ellenük. Fel kell mutatni végre a történelmi igazságot. Nem képzelgés kell, de tények, történelmi tények hiteles vallomása, bizonyítékok, bizonyítás.
A hamisítások csak ideig-óráig tarthatók fenn. Így üzeni az idő ellen-historikusainknak: Uraim! Az önök órája lejárt! Mert íme, szétszakadnak a történelmünket borító sötét fátylak.

A magyar nép története nem Árpáddal kezdődik, még kevésbé Szent Istvánnal. Pontosabb, ha azt mondjuk, közvetlenül a vízözön után Nimróddal, aki „nagy vadász vala az Úr előtt", és fiaival, Magorral és Hunorral. Mi több, kemény bizonyítékok alapján még egy óriási, felmérhetetlen időtávlatú lépcsővel tovább mehetünk vissza az időben: egészen az Aranykorig, az emberiség őskoráig. Mert valójában Nimróddal, Magorral és Hunorral nem a magyarok története kezdődik, hanem az eseményeknek az az ámulatos, világviszonylatban egyedülálló láncolata, amit az őshaza visszaszerzésére irányuló, hőskölteménybe illő küzdelmek soraként őrzött meg össznépi emlékezetünk, történeti és mondai hagyományvilágunk.

A hazaszeretetnek, a szülőhazához való nemes, önfeledt ragaszkodásnak olyan mágikus eseménysora ez, amely túlmutat az adott nép, a magyar nép keretein és méltó rá, hogy az emberi hazaszeretet egyetemes eposzaként tartsa számon az emberiség történelmi emlékezete.

2.) NYOMAVESZETT ŐSEINK

De térjünk vissza a tízezer évhez. Haladjunk fokról fokra. Jó ideje hatalmi nyomással, taroló erővel széltében terjesztett nézet (amely a kizárólagosság igényével, hatalmi hírveréssel mindmáig fennen tartja magát - politikai fórumok, tudományos intézetek, sajtó, médiák: közfélretájékoztatás), miszerint 896-ban honfoglalás történt, s a magyarok 896-ban Árpáddal jöttek be Magyarországba. Jöttek? Nem ezt a kifejezést alkalmazzák. Vandálul berontottak, rátörtek fegyveresen a Kárpát-medencében - a pánszláv történelemhamisítás szerint - békésen itt éldegélő szláv népekre. Barbár, vad hordaként rájuk törtek. Leverték, leigázták őket, fegyvereik erejével rájuk települtek. Majd beolvasztották őket, úgy, hogy nyomuk se maradt, mintha soha nem is voltak volna. Úgy ám, bizony. Azelőtt híre sem volt, hirdetik, sehol a magyarnak, legkevésbé itt Magyarországon. (A székelyekről, pannonokról meg a többi itt élt szkítamagyar népek sorsáról még Jehova közbenjárására sem volnának hajlandók tudomást venni eme bársonyszékkoptató, szemellenzőjüket készségesen viselő és ezekhez körömszakadtáig ragaszkodó urak.)

Ezer éve toppant a világra minden előzmény nélkül - mondják - a magyar nép, valahogy úgy, ahogy a szikra kipattant Minerva homlokából, ahogy a gomba kinő eső után a földből. Az ezer évvel a tízezer évet tagadják meg, lefejezik teljes őstörténetünket és nyomtalanítják őseleinket, méltatlan feledésbe döntve dicső küzdelmeiket.

Miért hát e megrögzött, konok és oktalan tagadás? Kinek érdekében teszik? Kit szolgálnak vele? Volt vala tehát, mondják, írd és mondd, egyetlen „honfoglalás". Se több, se kevesebb. Egy ujjon ki lehet számolni. Eddig mennek. Mert ennél tovább már nem mehet a lefogyatás. Nagy uraim, de hátha mégis? Ki merjük jelenteni, felelősségünk teljes tudatában, miszerint:

3.) NEM VOLT EGYETLEN HONFOGLALÁS SEM!

– Mert egy „maroknyi nép" (Széchenyi) által végrehajtott honfoglalás, fegyveres hódítás a Kárpát-medencében élők tömegeivel szemben nem más, Szabó Dezső kedvenc szavával élve, mint „sült őrület", magyarul: valószerűtlen képtelenség.
– Mert az úgynevezett honfoglalásról régi történetírásunkban, középkori krónikáinkban soha sehol egy szó sem esik, ilyesmiről említés sem történik.
– Ennek egyszerű oka, hogy maguknak az árpádiaknak - és középkori krónikáinknak - sejtelmük sem volt a „honfoglalás"-nak még a fogalmáról sem.
– Ennek egyszerű oka pedig az, hogy a honfoglalás fogalmát kerek ezer évvel később, ezer évvel az árpádi bejövetel után találták ki: a múlt század első felében, a nyelvújítás során eszelték ki minden egyéb hon-nal kapcsolatos szóösszetételünkkel (honfi, honleány, honáruló stb.) egyetemben, és a szabadságharc leverése után, a Bach-korban és azt követően terjesztették el gőzerővel a magyarirtó kormányzatok áruló bértollnokai és áltudósai (részletesebben l. Grandpierre K. 2005). Honfoglalás, s ráadásul egyetlen honfoglalás! Lépjünk egy kissé tovább!
– Innen visszaugorva, középkori krónikáink nyomvonalát követve, még egy „honfoglalás" kerül elő: a 373. évi hunmagyar visszajövetel.
– Némileg figyelmes vizsgálatra fény derül a harmadikra is, az avarok vezette hon - visszavételre (566).
– Hamarosan követi ezt a negyedik is, a griffes-indás avaroknak a 674. évben lezajlott beköltözése. (E két utóbbi honvisszavételt középkori krónikásaink annyira egyértelműen magyarnak tartották, hogy meg sem nevezik, meg sem említik az avarokat. Kézai Simon mester pedig egyszerűen a 700-as évszámot tünteti fel a magyarok bejövetele időpontjának (Kézai 1283 k./1984, 120.). Továbbhaladva visszafelé, további visszajövetelek sora ködlik fel, de az adatirtás és adatpusztulás folytán hiányokba, nehézségekbe ütközünk. Újonnan előkerült ősgesztánk, a Tárih-i Üngürüsz segítségével azonban mégis Nimródfia Hunor vízözönt követő honvisszavívásáig sikerül tovább tágítani a sort.
– Tanulmányunkban (Grandpierre K. 1979) az agatirszek (agatörzsek) és szarmaták be ölelésével hétre emeltük a honvisszavételek számát, szerényen megjegyezve, hogy a honvisszavívásoknak ez a hetes sora még kiegészítésre szorul, mivel még mindig erősen hiányos. Azóta tovább tágult a kör. Mindebből talán az is kiviláglik, miszerint:

4.) SÚLYOS KÁROKAT OKOZ A „HONFOGLALÁS" TÖRTÉNELEMHAMISÍTÁSSAL FELÉRŐ HANGOZTATÁSA

Mert akaratlanul is azt állítjuk ezáltal:
1. Erőszakkal ragadtuk el más népektől hazánk területét, területrablóként, fegy - veres agresszorokként kívülről törtünk be a Kárpát-medencébe.
2. Erőszakkal települtünk rá az itt élő szláv lakosságra.
3. Beolvasztottuk őket. Ennek álbizonysága: az állítólag itt élt szlávoknak jószerivel nyoma sincs - nyoma se volt soha!
4. Idegenek, jövevények, betolakodók vagyunk saját hazánkban.
5. Bitoroljuk hazánk területét.
6. Közvetve azt is állítjuk ezen a módon, hogy bizonyos más népek - szlávok (szlovének), vlachok - már a magyarok előtt is itt éltek hazánkban: vagyis a történettorzítás révén kincstári historikusaink kezére játszanak a történelemhamisítóknak.
7. Összefoglalva: közvetett formában bár, de lényegében ugyanazt hangoztatják, amit ellenségeink, ősi felségterületeink elorzói.
A honvisszavételek ténye ezzel szemben azt tanúsítja, arra figyelmeztet, hogy az agresszió, bármilyen formában történjék is, nyíltan vagy alattomban, fegyveresen vagy lopva, megtévesztés útján, nem lehet végérvényes. Szabad népek leigázása a történelemben nem törvényszerű s nem visszafordíthatatlan jelenség, más népek felségterületeinek végleges elragadása csak a legritkább esetben sikerülhet.

5.) A VÍZÖZÖN UTÁNI ELSŐ HAZAVESZTÉS ÉS ELSŐ HONVISSZAVÉTEL

Számos történeti munkánkban érintettük már Nimród fiának, Hunornak történetét, szükségszerűen, mivel mai tudásunk szerint őstörténetünknek e sarkalatos mozzanatával kezdődik a magyar honvisszaszerzések sora. A kutatás előrehaladásának ütemében elkerülhetetlen, hogy újabb meg újabb tények, háttérrészletek előkerülésével mindújra visszatérjünk rá.

Őstörténetünknek ezt a páratlan értékű adatát Törökországban fennmaradt kétségtelen hitelű ősgesztánk, a régi magyarból latinba átmentett, latinból törökbe átültetett és magyarba Blaskovics József által csak legújabban visszafordított Tárih-i Üngürüsz ősgesztája őrizte meg. Az az őskrónika, amelyről a magyarság ezer éven át semmit sem tudott (Részletes ismertetését l. az Aranykincsek hulltak a Hargitára c. munkánkban, Grandpierre K. 1990).

Tízezer éve az emberiségre sújtó természeti csapásokkal, drámai éghajlatváltozással s Atlantisz elsüllyedésével járó természeti kataklizmát, a jégkorszak elmúltát, illetve a vízözön s a Bábeli torony építését közvetlenül követően Nimródfia Hunor vezetésével, égi elrendelésre már magyar honvisszavételre kerül sor.

Elképesztő tényadata ez egy ősnép tragédiasorozatának és ősszülőföldje megtartásáért vívott tízezer éves küzdelmének. A kellő megértés biztosítására, ha utalásszerűen és érintőlegesen is, fel kell idéznünk jelzett munkánk alapján a történtek főbb mozzanatait:

A. Nimród, a nagy vadász felvezeti fiait, Magort és Hunort arra a helyre, ahol a természetfölötti erők küldötte, a csodálatos vad nemsokára meg fog jelenni.
B. A mágikus képes beszéd alapján íródott történet a jelképek nyelvén szól hozzánk. Nimród, a természetfölötti hatalmakkal kapcsolatban álló félisteni lény, az atya, az előd, azért vezeti az utódait, Magort és Hunort a jelzett helyre, hogy az égi látomány révén, amelynek megjelenéséről ő maga eleve tud, mintegy megszabja sorsuk irányát.
C. A csodálatos vad nem földi lény, hanem a Világmindenség képmása, megtestesülése. Az őstestvérpár színe előtti felbukkanása a Világegyetem akaratát tudatja megjelenésének puszta ténye által a fiúkkal, nevezetesen azt, hogy készüljenek fel hivatásukra és szervezzenek hadat a Kárpát-medencében (Pannóniában) élő üngürüsz nép megsegítésére.
D. A fiúk megértik a jeladást, Hunor azonban (akire ezúttal a gyakorlati megvalósítás hárul) a mindennapi élet nyomására késlekedik a feladat végrehajtásával és Adzsem (Perzsia) padisahjával részt vesz holmi helyi csetepatéban, ezért „támadás" éri, azaz az égiek büntető csapása.
E. Hunor megérti a figyelmeztetést és immár késedelem nélkül visszatér seregével Pannóniába, a „vele azonos nyelven beszélő" üngürüsz (hungarus, azaz magyar) néphez.

Ennyit mond az ősgeszta, teljesen nyitva hagyván a kérdést: mi történt időközben otthon? Miért rendelték el az Égiek az őshazába való visszatérést? S miért intették-büntették meg Hunort, mikor késedelmeskedett? Nyilvánvaló: valami nagy baj, elferdülés, elfajulás következett be a teremtésben, valamilyen szent, az egész kozmikus világra kiható, a történeti-erkölcsi világrendet csorbító elvetemedésről van szó, amit haladéktalanul, mindenáron helyre kell állítani. Bajba került az őshaza, az otthoniak létét, szabadságát veszély fenyegette. Az üngürüsz (magyar) nép segítségre szorult.
Bekövetkezett az emberiség ősidők óta egyhelyben lakó ősnépének első hazavesztése, s a természetfölötti kozmikus erők tudják, hogy ebbe belerendül a földi világrend, az egész emberi világ, mert bekövetkezett a „kizökken az idő" kárhozata (Shakespeare), és kifordul rendjéből az emberi történelem.

Az üngürüsz/magyar népre sújtó bajt, veszedelmet haladéktalanul el kell hárítani!
A természetfölötti erők akarata ez. S megjelenik Magornak és Hunornak, Nimród király fiainak a csodálatos vad, homlokán a Nappal, Holddal, oldalán a csillagokkal, a kozmikus világ képében az egész kozmikus világgal.

Történeti és mondai hagyományok alapján kétségkívül megállapítható:
– Az üngürüsz-hungarus, azaz a magyar nép már ezt megelőzően, a vízözön előtti korban, a vízözönnél mérhetetlenül korábban itt élt a Kárpát-medencében.
– Ugyanerre - a magyar nép ősvoltára, őshonosságára - kell következtetnünk a Föld benépesítésének bibliai ősmondájából is.
– Meghökkentő tényadat, hogy a magyarság már ekkor - a vízözön korában - két részre tagolódik, egy belső és egy külső ágra, s kétfelől vívja, két területen, létéért való harcát.
– De elkerülhetetlenül következik fentiekből az is, hogy hazánk letagadhatatlanul az üngürüsz-hungarus-magyar nép ősszülőföldje, ős szülőhazája, méghozzá felmérhetetlenül régesrégi idők óta, s ennek okán fennállása, épségben való fennmaradása egyik elemi tartozéka a történelmi világrendnek.
– Ezért lépnek közbe az Égi hatalmak a magyar őshaza sértetlenségéért, függetlenségének és szabadságának helyreállításáért.
– Mert az őshazával, illetve népével valamilyen ismeretlen baj történt, minden jel arra utal, hogy idegen hadak törtek rá és - már ekkor! - hazavesztés következett be. Hazavesztés tízezer évvel ezelőtt!
– Ezért rendeli el az Ég, a kozmikus csillagvilág képviseletében megjelenő csodálatos vad által Hunor és hadseregének haladéktalan visszatérését.
– Mert ebben az időben - közvetlenül a vízözönt követő években - nem csupán hazavesztés történik, de bekövetkezik a honvisszavétel is. Tényleges históriai adatokra épülő jelenlegi tudásunk szerint ekkor zajlik le, Nimródfia Hunor vezetésével az első honvisszavétel.

Vizsgálódásainknak természetesen óhatatlanul ki kell terjednie arra, mi ment végbe Hunor küldetését megelőzően a Kárpát-medencében, s miféle történeti fejlemények okozhatták az üngürüsz nép ezt követően sorozatosan bekövetkező bajbakerüléseit?

Egyidejűleg, különös ellentmodásként vetődik fel a kérdés: miként lehetséges, hogy szkítamagyar nép - mert ideje már nevén neveznünk magunkat -, az őskori-ókori világtörténelem leghatalmasabb - sőt a Biblia tanúsága szerint - egyetlen ősnépe időről időre elveszti hazáját, s csupán külső egységei révén tudja visszaszerezni azt?

E rejtély felderítéséhez az idők mélyére kell visszamennünk, olyan talányaihoz, eseményeihez nyúlva az emberiség őskezdeteinek, mik irdatlan romokként hevernek az emléktelenség és a hazug mellébeszélés ködében, akár az óceán mélyén Atlantisz romjai.

6.) A NÉPEK ANYJA

Bél Mátyás, európai hírű magyar tudós (1684-1749), a Hellenistica második részének második fejezetét idézve, érdekes adatokat közöl a szkítamagyarok régiségéről: „Szinte egyetlen nép sincs Európában és Ázsiában, mely ne északról áramlott volna ki; innen jöttek azon népek leszármazottai, akik Európa és Ázsia legtöbb részén laktak. Szkíta tehát az, amely észak felé majdnem minden népet nyelvével együtt kibocsátott magából.
Mivel pedig a szkíták területe óriási kiterjedésű volt, és messze elnyúlt délkelet és délnyugat irányába, a népeket innen Európába, onnan Ázsiába taszította ki magából.

Minthogy azonban a Szkítiából kiáramló népek, ahogyan az évek folyamán elfajzottak ősi szokásaiktól, úgy változtatták nevüket is és kaptak más elnevezéseket, őseinken pedig ezzel ellentétben a szkíta nevezet nagyon sokáig megmaradt, míg végül aztán őket is először hun, majd avar és hun-avar, utoljára pedig magyar néven ismerte meg Európa, ezért nem keverednek bűnbe a magyar dolgokkal foglalkozó írók, amikor az ékes szkíta nevezetet - ha csakugyan az - népük számára védelmükbe veszik." (Bél 1718/1984, 128-129.).

Mindez tökéletesen egybevág az ókori kútforrások adataival, így a Xenophón-éval is, aki szerint Európát és Ázsiát a szkíták uralják (Xenophon cca. i.e. 371. után/1897, 14.).
Még a hunokkal szemben végletesen elfogult római historikus Ammianus Marcellinus is a következőket írja: „Egyiptom népe valamennyi közt a legrégibb, hacsak a schyták nem versenyeznek vele régiségben." (Marcellinus i.sz. 39?/1916, I. 334.).

Számunkra itt mégis fontosabb, hogy a fenti adat összecseng a Genezis ősszétrajzási mondájával, illetve az előző fejezetünkben (l. 5. fejezet, 163-202.) ezzel kapcsolatban kifejtett megállapításokkal.

Legújabban, antropológiai ásatások feltárásainak eredményeiként Vértesszöllősön, Rudabányán és más ásatásoknál is többszázezer, sőt 10-12 millió éves embertani leletek, ősembercsontvázak kerültek elő. A leletek embertani vizsgálatai a magyar alkati sajátosságokkal egyező kerekfejű embertípusra utalnak, erősen valószínűsítve, hogy ez az emberfajta, a szkítamagyar, őshonos itt, és évmilliók óta él a Kárpát-medencében (Grandpierre A. 2011a, b, c,d).

7.) A SZKÍTÁK KILÉTE REJTÉLYÉNEK MEGFEJTÉSE

Mégis mielőtt továbbmennénk, tisztáznunk, illetve - ha lehet - bizonyítanunk kell, hogy szkíták-e a magyarok? Tudjuk, hogy az 1848-1849-i szabadságharc leverését követő megtorlás korában, a Bach-korban a magyarság szellemi tönkretétele céljából, számos más nemzetrontó mételytan közt kincstári, hatalmi történetírásunk nagy erővel kezdte terjeszteni - a nemzet heves ellenállása és tiltakozása ellenére - a finnugor származás elméletét. Közel egy évszázadba tellett, míg sikerült ráerőltetni a nemzetre. Emlékeztessünk itt a diadalmas romantikájú shakespearei szavakra:

„Sem kőtorony, sem rézből vert falak,
S szűk légű börtön, sem kemény bilincs
A szellem erejét meg nem köthetik."
(Shakespeare 1599/1999, 123.)

Sajnos, szörnyű századunk ennek gyakran az ellenkezőjét tanúsítja: az emberiség fölé nőtt hatalmi hazugsággépezetek kitekerik a szellem és az igazság nyakát, akár csirketolvaj az elmarkolt csirkéét.

A Bach-korban ránk erőszakolt finnugorizmus nem tudományos, hanem politikai elmélet. Nélkülöz mindennemű tudományos alapot. (Tüzetes bírálatát - jelen tárgyunkon kívül esvén - külön munkában ejtjük meg.) Célja a magyar nemzettudat megroppantása, a dicső múlthoz, a világbíró szkítasághoz tartozás meghazudtolása.
Merőben koholt, bizonyítatlan, tudománytalan eszközökre épül.

Bizonyítsuk a magunk igazát. Nagy léptékben haladva, kezdjük a régi görögökkel, nem is az idézetek tömkelegével, csupán a szkíta népnév értelmezésével. A görögök ugyanis a szkíta népnevet a maguk nyelvéből értelmezvén, arra a szófejtésre találtak, hogy a szkíta jelentése = bőrruhás. „Telitalálat" volt, s az egész világot meggyőzte, meghódította, annyira, hogy még ma is dívik ez az értelmezés. A szkíták ugyanis csak - ugyan bőrruhások voltak. A szkíta harcosok bőrruhában jelentek meg a világ népei előtt.
Egy az egyben találó volt az értelmezés.

A rejtett hiba ott lapult ebben, hogy maguk a szkíták sem jártak mindig bőrruhában.

Így hát, ha levetették a bőrruhát, már nem voltak többé szkíták? Ha pedig ismét felöltötték, ismét szkítákká váltak? Hát a szkíta nők, meg gyermekek. Akik nem viseltek bőrruhát? Ők külön népfajhoz sorolandók? Nem is szólván arról, hogy régidőben a bőrruha viselése meglehetősen általános jelenségnek számított, ez volt az emberiség első ruházata, így hát bajosan alkalmas a szkítaság jellemzésére. És vajon mindig bőrruhát viseltek? És ha ez csak egy időben vált divattá, azelőtt nem voltak szkíták? Ha a ruházati divattal határoznak meg egy népet, óhatatlanul a valóságosnál szűkebb időkeretek adódnak.

További bökkenő: miért nevezték volna el magukat görög szóval?
Még egy furcsaság: miért vált volna szükségessé, hogy felső ruházatukról nevezzék el magukat? A világbíró szkítaságnak nem volt semmilyen más nevezetessége, jellegzetes tulajdonsága, semmi, ami önmaga meghatározására alkalmasabb lett volna? Ki hiheti el ezt?

További furcsaság: a szkíta nyelv kerüli a mássalhangzótorlódást. A szkíta népnév pedig mindjárt ezzel a magyar eredetű szavaknál soha elő nem forduló szk-val indul.
Így jogos hát arra következtetnünk, hogy a két mássalhangzó között léteznie kellett egy magánhangzónak, ami idegen ajkon később kiesett. Következésképp az eredeti névalaknak a szek, szik, szak tőszóval kellett kezdődnie. A szkíta név eredeti névalakjának tehát következtetésünk szerint sz-e-kíta, sz-i-kita vagy sz-a-kíta formában kellett előfordulnia.

De mit jelentene ez? Nem értelmetlen ez a név? Antik forrásokban nyomára akadunk ennek a névalaknak a sicul, siculis, sicil, siculis, sican, sicamber és hasonló népnévváltozatok szótövében. Célszerű talán a magyarból megkísérelnünk a megfejtést? Miért a magyarból?

– Már maga az a tény is indokolhatja ezt, hogy tagadhatatlan történelmi tények tanúsága szerint a mai Magyarország volt a Szkíta Birodalom központja, ősi magva.
– Össznépi meggyőződés szerint a magyarság az ókori szkítaság utóda, maradéka.
– Ugyanez élt évszázadokon át a világ köztudatában. Priszkosz rétor például, aki a 449-es évben személyesen megfordult Atilla udvarában, következetesen szkítának mondja Atilla népét.
– Ezer esztendőn át itt éltek a sicanok és sicemberek.
– Oldalakon át sorolhatnánk a történelmi Magyarországgal közvetlenül szomszédos, tehát őket tapasztalatból kitűnően ismerő középkori bizánci és egyéb historikusok megnyilatkozásait, akik a szkítákkal, szkíta népekkel, pannonokkal, szarmatákkal, besenyőkkel, dákokkal, hunokkal, avarokkal azonosnak veszik a magyarokat. Ízelítőül csupán néhány rövid adat a magyarok szkítaként, hunként említéséről:
– Priscos rétor és bizánci titkos diplomata (i. sz. 449): szkíták, onugorok, ugorok, saragurok (Zichy 1897, 31.).
– Jordanes (550) hunugorok (Iordanes i.sz. 550/2005, 49.).
– Theophilactos Simocatta (610-641): ungori, unnugarai „Unguri: Populi Hunnici."(Hungárok: hun nép) (Zichy 1897, 31.).
– Theophanes (810-842): unogundur, unogardur (Zichy 1897, 31.).
– Georgios Monachos (842): unnoi, ungroi (Zichy 1897, 31.).
– Hinckmar (862): ungri (Zichy 1897, 31.).
– Joannes Kinnamos (1180-1183): pannonok, hunok (Moravcsik 1984, 195.).
– Constantinos Manasses (1173): paionok (azaz pannonok) (Moravcsik 1984, 158.).
– Michael Rhetor (1149-1156): pannonok (Moravcsik 1984, 136.).
– Michael Patriarcha (1165-1167): schyta, pannon, sauromata (Moravcsik 1984,149.).
– Nicetas Choniates (1200 körül): pannonok, dákok (Moravcsik 1984, 261.).
– Anna Comena (1148): szarmaták, dákok (Moravcsik 1984, 103.).
– Michael Attaleiates (XI. sz.): sauromaták (szarmaták) (Moravcsik 1984, 93.).
– Ezeknek a hiteles szerzőknek a szkíta népek azonosságát tanúsító adatainak sorát ellen-historikusaink - ki mint él, úgy ítél alapon - azzal próbálták meghazudtolni, hogy ezek a köztiszteletben álló szerzők holmi nemlétező, fellengzős divatot követve, antik népek neveit aggatták rá a szkíta népekre - sutba vágva ennek kedvéért a történelmet és az elemi történetírói tisztességet.
– A magyarságnak egyik hatalmas alkotórészét, Erdély őslakosságát az antik szerzők sicul, siculisnak nevezték, magyarul székely a nevük. A sic-sec névalakváltozás tehát a székely népnév által bizonyítottnak mondható.
– De lépjünk tovább a szkíta, szekita - székita népnév értelmezésében.
– A szék tőszó a magyarban ülőalkalmatosságot jelent, azaz olyan helyet, pontot, amely magasabb a puszta föld szintjénél, tágabb értelemben: kiemelkedő helyet, magaslatot, átvitt értelemben: magasabb, kiemelt helyet. Őstörténetünkből, a szkíták történetéből tudjuk, hogy tanácskozások, táborozások esetén a magasabb hely a legkiválóbbakat, a királyokat illette meg, ezen a módon is jelezve érdemeiket.
– Priszkosz rétor arról számol be, hogy mikor a Hun birodalomban tett látogatásakor egy magaslaton akarják felverni a sátrukat, a szkíták közbelépnek és lebontatják sátrukat: a magaslati hely egyedül a királyukat, Atillát illeti meg.
– Régi székel szavunk egyértelmű az országol, trónol fogalmával. A székel név jelentése természetesen nem az, hogy ül, hanem az, hogy országol, uralkodik, magának a királyi széknek a pontos neve: trónszék. Félreérthetetlenül erre utalnak székhely, királyi székhely, székfőváros, székesfehérvár stb. szavaink is.
– Így hát székely népnevünk (amelyet ellen-historikusaink minden elképzelhető és lehetetlen módon megpróbáltak csűrni-csavarni, félrecsavarni, hamisan értelmezni) egyszerűen székelő, trónoló népet jelent a székely közigazgatási egységek, a székely székek tanúsága szerint is.
– Vagyis a székely kiemelt, kimagasló, központi helyzetű népet, központi szkíta törzset, királyi népet jelent.
– A szék-ta népnév utótagja, a -ta nem más, mint táj szavunk kihalt névalakja (Grandpierre K. - Grandpierre A. 2006, 100.). A széki-ta népnév pontos jelentése tehát: kimagasló = széki tájon - központi országtájon országoló királyi nép.
– Íme az ókori legendás szkíták, a királyi szkíták, az igazságos szkíták utódai, kiket a világ árulói hóhérkézre vetettek, ma is itt élnek köztünk.

A magyar-szkíta azonosságnak, a székelyek szkíta voltának, mi több, a székely-szikan (sican/szikul/sicul) és a szkíta népnév azonosságának újabb bizonyítékaival szolgálunk az alábbiakban.

8.) A SZKÍTA-MAGYAR NÉPAZONOSSÁG EGY REJTÉLYES TOVÁBBI BIZONYÍTÉKÁRÓL

Középkori krónikáink szerint száznyolc magyar nemzetség, azaz száznyolc magyar népcsoport élt az Álmos és Árpád vezette honvisszavétel idejében. Ennek a krónikás adatnak a vizsgálatára külön tárgyalást, külön szakaszt igényel. Itt csupán azért kellett ezt a tényt megemlítenünk, hogy utalhassunk a szkítamagyar népek egy mindmáig felfedezetlen népnév-jelzésű csoportjára, nevezetesen a -ta utótagú népnévvel bíró népekre.

A szétágazó, sokrétű tárgyat a rövidség kedvéért itt csupán felvázoljuk. Számos ókori-középkori nép viselte együvé tartozása, hovatartozása jeleként ezt a -ta utótagot népnévben. Érdekes módon a korszak elmúltával ezek a -ta utótagú nép - nevek csaknem egytől-egyig eltűntek, elenyésztek. Némileg csoportosítva s népneveiket tagolva soroljuk fel őket. A tüzetesebb megvilágítás kedvéért térjünk vissza a -ta utótag jelentésére. Mint már utaltunk rá, táj szavunk kiveszett névalakja ez. Számos közszavunkban, helynevünkben e régi névalak megőrződött, s népneveink egész sorában a népi összetartozás jelzéseként fennmaradt.

Közszavaink közül idetartozik puszta ősszavunk, amelynek ősjelentése: pusz-ta, azaz: fűs-ta, azaz: táj, vagyis puszta szavunk - amit szótagugratásos formában szláv népek sora sztyeppe alakban tőlünk vett át - jelentése: fűs táj.

Ez az ősszó maradt fenn gyermeknyelvi „Táj, táj" búcsúszavunkban, s az esztelneki gyermekvigasztalóban:

„Ne ríjj, ne ríjj, kicsikém,
Menjünk, menjünk tájba."

Lássuk hát népneveinket!
Első - hazai - csoport:
Ennek élére természetesen a Szék-i-ta (Szkíta) népcsoport neve kívánkozik. Ma-ota: Maoták, maotisziek. A népnév jelentése: Magyar-ó-táji nép. Szár-ma-ta: A Szár szótő származás, származék stb. szavainkkal függ össze, s itt azt jelzi, hogy ez a nép ma(gyar) tájról szár(mazik). Szármata népnevünk (mert ez a helyes, ékezetes névalak) rejlik a dákok hajdani fővárosának, Szármiszegetuzának a nevében is: Szármi a (a Szármata népnév rövidített alakja), Szege (szeke, azaz székely), Getuza (azaz Géta). A Dák főváros tehát ennek a három szkíta népnek a székhelye volt. (ennek már önmagában meg kellene döntenie a mondvacsinált dákoromán elméletet, ha hallgatnának bármi érvre vagy tényre.)

Vegyük mindjárt a dák népnevet. Eredeti névalakja: daka vagy daga. Dageszta, Dagesztán, azaz, Dakeszta, Dakesztán, vagyis: daga- v. daka-ta, azaz daka táji (őstáji) nép. A dákok régi hazája. Jaz-a-ma-ta: Jász-magyar-táji nép. Dal-ma-ta: dal- v. dulma(gyar) táj nép. (l. Dúl király leányai. Egyébként a nagybesenyők ötödik ága a Talmát v. Dalmát törzs volt.) (Padányi 1989, 440.). Maták, azaz matyók: ma(gyar) táji nép. Szi - bar-i-ta: Szübarita, Szübarosz.

„Mi a magyar most? Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét..."
(Berzsenyi 1810/1999, 107.)

Ef-ta-li-ta: Fehér hun. Var-chon-i-ta: Várkunok, Várhun. Kar-an-ta: Karantánok (Karintia), Kel-ta: Kel(eti) tá-jú nép, keleti eredetű nép, Galáták (Gallok): Gal táji, azaz kel(eti) táji nép, Ge-ta: Eredeti népalakja feltehetően ger-ta vagy gel-ta lehetett, de a köztes mássalhangzó kihullott, Thyszageta, Gepi-da - Gepi-ta, azaz gyepű-táji nép, perem nép. Ennyit ízelítőül.

Második csoport:
Meglehet ez a csoport még népesebb. De itt beérjük a puszta felsorolással. Kezdjük a Biblia szerinti három ősatya, Sem, Kám és Jáfet népeinek nevével. Meglepő módon itt is előjönnek - méghozzá később, mint látni fogjuk - sűrű rajokban a magyar táj szó régi névalakjával a -ta utótaggal megjelölt népek. (Tán mégiscsak igaza volt a Széchenyikönyvtár első főigazgatójának, a nagyműveltségű Horvát Istvánnak, aki szerint a Biblia „pözsög a magyar nevektől"?) (Horvát 1825, 19.). Mindez megerősíti a Bibliában megőrzödött és egyéb történelmi és tudományos bizonyítékokat arra vonatkozóan, hogy a magyar volt az emberiség első népe. Semita (Szemita), Hamita, Jafetita (Sem, Hám és Jáfet nevéről). Adamita, Hettita, Kánaánita, Szamarita (azaz Szamaritánus), Eomita, Izraelita, Izmaelita, Kusita v. Kashita (Kusok), Moabita, Hurrita, Amorita, Amelecita, Szodomita, Ammonita, Mezopata (Mezopotámia), Filiszta (Fliszteus), Paleszta (Palesztinok), Gadita, Jehudita, Kitta (Kittanok), Sumnita, Szubatrai v. Szubatrui

És mindehhez még hozzácsatolhatók olyan nevek is, mint Egyipta azaz Egyiptomiak, vagy Parthia, Kréta, Hargita, és más ezekhez hasonlók.

Kissé tréfásan szólva, az embernek már-már az az érzése támad, mintha nem lett volna szabad a népeket e magyar szó-utótag használata nélkül megnevezni sem. Rendkívül érdekes, hogy a -ta utótagú népek özöne az ókor és a középkor elmúltával valósággal elenyészett és napjainkban legfeljebb elvétve, ha találhatunk egy-kettőt.

9.) MIKÉNT TÖRTÉNT A FÖLD BENÉPESÍTÉSE?
Kiegészítések az ősnyelv széttöredezésének és a föld benépesítésének őshagyományához

Mindenekelőtt idézzük fel ismét a Genezis Bábeli toronyról szóló történetének a magyarságra vonatkozó legfőbb tételeit:
– „Az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt."
– „Most még egy nép ez, és mindnyájuknak egy a nyelve."
– „Zavarjuk össze a nyelvüket" - mondta az Úr. És az Úr parancsára, rendelkezésére bekövetkezett az emberiség addig együtt élt népeinek szétfutása, és egységes nyelvének összezavarása s a nyelvek elkülönülése.
– „Így szélesztette szét onnan őket az Úr az egész föld színére" (Biblia 1979, 16.). Kérdés: van-e hiteles háttere, elfogadható, igazolható történeti alapja ennek a bibliai históriának?

Nincs kétségünk aziránt, hogy ősrégi történeti hagyományokra épülő ősmondai anyag ez. Efféle történetet ugyanis senki sem eszelhet ki a semmiből. De igazolja történeti hitelességét az a körülmény is, hogy az említett eseményeknek valamikor valóban meg kellett történnie. Senki sem vitatja ugyanis, hogy az emberiség közös eredőből, egyetlen kezdeményből, egyetlen törzsből fejlődött ki, s így magától értetődő, hogy az ősidőkben, az emberré válás folyamatának évmilliói alatt, az ember szükségszerűen azonos nyelven beszélt, az emberiség ősnyelvén. Ennek kétségtelen nyomai mindmáig fennmaradtak a világ nyelveiben.

Az ősnyelv létezéséből szervesen következik az ősemberiség együttélésének ténye.
Szükségszerűen be kellett hát következnie a népek és ennek folytán a nyelvek elkülönülésének, mégha ez nem is a bábeli torony építése során ment végbe, hanem korábban.
A Biblia tehát itt ősrégi hagyományt őrzött meg.

Másfelől az is megállapítható (anélkül, hogy itt a feljegyzés kérdésében időrendi vitákba bonyolódnánk), hogy a jelzett történet a zsidó elit babiloni fogságát követően foglaltatott be a Genezisbe. Így hát a zsidók Babilonból hozták magukkal a mondát.

Maga a Biblia, mi több, e szakaszának a címe is (Bábel tornya), több mint valószínűvé teszi a történet babiloni eredetét. Egyébként köztudott, hogy a zsidókereszténység a „pogány" babiloni őshiedelmek számos elemét vette át.

10.) A BÁBELI MONDA REJTELES IDŐRÉTEGEI

A Bábel tornya monda tárgyának történeti vizsgálata élesen eltérő időrétegek egybeötvöződését tanúsítja, s rejtett, de mélyreható zavarról árulkodik, amire még nem figyelt fel a kutatás. Bontsuk szét kissé ezeket az időrétegeket.

Bábel tornya építésének hozzávetőleges ideje meglehetős biztonsággal megállapítható és rögzíthető a vízözönt követő évekre. A vízözön pusztító csapását elszenvedett emberiség a maga védelmére nemcsak Babilonban, de Egyiptomtól a brit szigetekig és Amerikáig a földkerekség számos más pontján is hatalmas magas építményeket emelt.
A megalit kor piramis-szerű, roppant építményei is alighanem erre vezethetők vissza.

Ámde bajosan volna ebbe a korba, a bábeli torony korába helyezhető a nyelvek keletkezésének és a föld benépesítésének mondája, hiszen ekkor már benépesült a föld, létezett Atlantisz, sőt már meg is semmisült, s létezett Babilon és Szemúr országa mellett Egyiptom, India, Kína, és léteztek az ókori világ egyéb jelentős népei. Nyilvánvaló hát, hogy a nyelvek elkülönülése és a Föld benépesítése jóval korábban ment végbe, jelentős időtávolságban a bábeli toronyépítés előtt.

A Genezis eme részének feljegyzői számára azonban az - egyébként pompásan rendezett - ókori főváros zavar és zavarodottság érzetét keltette, egyrészt mivel tán némileg tájékozatlanok voltak a babiloni hagyományokban, másrészt mivel Bábelban valóban hatalmas, számukra idegen nyelvű embertömeg nyüzsgött. (Ekként vált Bábel a zűrzavar fogalmává.) Érthető hát, ha a számukra riasztóan félelmetes bábeli torony építéséhez kapcsolták a nyelvzavarodás, valamint a népek szétszéledésének és a föld benépesítésének históriáját, azt az adattalan folyamatot, amely az ősidőkben, tízezer vagy éppen százezer évekkel korábban ment végbe.

Azokban az ősidőkben, mikor a Babilonban megőrződött, és onnan a Genezisbe átkerült őshagyomány szerint az emberiség még egyetlen nép volt és egyetlen nyelven beszélt, a Biblia tanúsága szerint ez a nép és ez a nyelv - a Genezis tanúsága szerint Nimród és fiainak, Magornak és Hunornak népe és nyelve volt, vagyis: a magyar nép és a magyar nyelv (l. 5. fejezet, 163-202.). Történeti értelemben tehát hitelesnek fogadhatjuk el a bábeli torony építésének és a nyelvzavarodásnak, illetve a Föld benépesítésének mondáját.

Rendkívüli érdeklődésre tarthat még számot az a körülmény is, hogy a Genezis elítélendő, kedvezőtlen jelenségként tárgyalja, s az Úrnak az emberiséget sújtó, büntető csapásaként fogja fel az emberiség ősnyelvének szétforgácsolódását és az új nyelvek keletkezését. A Genezisnek ez a mozzanata minden bizonnyal ugyancsak őseredőkre vezethető vissza, hiszen nem a Biblia megíratásának korában, de még napjainkig sem tisztázott, hogy kedvező vagy ártalmas jelenségnek tekinthetjük-e az ősnyelv feldarabolódását, az új nyelvek keletkezésének mind tovább bővülő folyamatát. Ha csupán ez az egyetlen adat, egyetlen hiteles forrás szólna a magyarok ősnép voltáról, már akkor is gondolkodóba kellene esnünk. De a Biblia híradását kútforrások serege egészíti ki, az ókori hellén, latin és egyéb szerzőktől a középkori kútfőkig.

11.) NÉGY VILÁGTÁJ URAI

Mindezt alátámasztja a hun-magyar hagyomány, miszerint a Napisten képében, a Napisten földi másaiként országló szkíta napkirályok a négy világtáj urai voltak, hiszen ez semmi mást nem jelent, mint azt, hogy az egész földi világ az uralmuk alá tartozott.
Könnyű belátni, hogy ez a történeti jellegű szkíta őshagyomány más oldalról ugyan, de lényegében ugyanazt mondja, amit a Genezis bábeli torony mondája tartalmaz: a Földön egyetlen nép, egyetlen nyelv létezik: Nimród őskirály, Magor és Hunor (Magyar és Hun) atyjának népe.

Ennek a kettős, egymást megerősítő hagyománynak a vizsgálata szükségszerűen felveti a kérdést: elfogadható-e ez egy pillanatig is történeti valóságnak, vagy pedig képtelen hiedelmek körébe kell sorolnunk? Úgy véljük, a megelőző szakaszban, a Genezis megőrizte ősmonda időrétegeinek vizsgálatánál megválaszoltuk ezt a kérdést, s itt elég, ha megerősítésül csupán annyit fűzünk hozzá, hogy a négy égtáj urainak mondája is elsősorban az emberiség őskorára, Aranykorára vonatkoztatható, arra az ősidőszakra, amikor még egységes volt és egyetlen népet alkotott az emberiség.

Aláhúzza ennek a rejtett alakban fennmaradt különös kettős hagyománynak a hitelét, hogy a két monda - a Babilonból eredő bibliai, és a magyar-hun hagyományban fennmaradt mondai elem - lejegyzőinek sejtelme se volt a kettő összetartozásáról, és nem csupán a Négy Világtáj mondáját feljegyző középkori magyar krónikások - Kézai Simon és a későbbi krónikák - nem eszméltek rá a kettős hagyomány őstörténeti összefüggésére és annak jelentőségére, de ahhoz mindmáig történetírásunk sem talált fogódzót magának.

Pedig erre vonatkozóan adott volt minden eshetőség. Fontos kiegészítője ugyanis ennek az őshagyománynak a négy világtáj Őreinek Atilla hun nagykirály korából fennmaradt hagyománya. Kézai A magyarok viselt dolgai c. krónikájában arról számol be, hogy Atilla nagy nyugati hadjárata megkezdésekor a világ négy égtája felé őrszemeket állított fel (Kézai 1283 k./1984, 127.). Őrszemeinek első csoportja Sicambriától kiindulva Köln germán városig húzódott, éjjel-nappal őrködvén, egymástól olyan távolságban helyezkedett el, hogy mindegyikük hallhassa a másik (azaz őr szomszédja) kiáltását. A második (csoport, ágazat) a Litváig, a harmadik a Don folyam mentéig, a negyedik szára Dalmát városáig állt őrséget, s ezek szavából és kiáltozásából a világ négy tája értesülhetett arról, hogy Atilla mit tesz, és miféle tevékenységgel van elfoglalva.

A Kézai feljegyezte anyag félreérthetetlenül a négy égtáj urainak őshagyományára épül. A négy égtáj, azaz a földkerekség urai hozták létre annak idején a négy világtáj Őreinek szervezetét, ez őröklődött át a hunok korára és Atilla ezt a hagyományt újította fel az ő korára lényegesen megváltozott körülmények között. Mi több, a négy világtáj urainak az emberiség kőkorából eredő hagyománya - habár elhomályosult értelmű, sorvadt, rejtett formában - még napjainkban is él a magyar közgondolkodás jelképeiben és a szokáshagyományban.

A magyar király koronázásakor, a magyar király frissen dombolt dombra áll és kardjával jelképes vágást tesz a négy világtáj felé. Ebben az ősi és mára már feledésnek indult szertartásban a kis domb, amelyre a király áll, a földgömböt jelképezi, a négy világtáj felé tett vágás pedig annak az elhomályosult őstudatnak a jegyében történik, mely szerint a magyar király - a négy égtáj ura.

Szorosan ehhez tartozik a négy folyóma is elevenen élő, hagyományelhomályosodás folytán némileg eltorzult hagyománya, amely egyaránt megnyilatkozik úgy a népköltészetben, mint a hazafias műköltészetben („Ott, ahol zúg az a négy folyó..." stb.). A „négy folyó" ugyanis, nem más, mint a köztudatból kiveszett ősképzet, a négy világtáj képzetének késői áttétele.

Ugyanez érvényes az őshagyományok szellemében készült esztergomi oroszlános címerre is, amelyen az életfa előtt álló oroszlán, mint napjelkép, a napot, a Napistent, az oldalán ékeskedő négy sáv pedig a négy világtájat jelzi, jelképezi.

12.) AZ ARANYKOR BUKÁSÁNAK VÉGZETES KÖVETKEZMÉNYEI →

(1. oldal / 2)
Megjelent: 4179 alkalommal Utoljára frissítve: 2014. Március 16., Vasárnap 07:36

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 258 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.1%Canada 1%
Romania 6.2%Serbia 0.8%
United States 3.8%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.9%Australia 0.2%
Ukraine 2.7%France 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.9%Czech Republic 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.2%

Today: 420
This Week: 1490
Last Week: 4738
This Month: 14509
Last Month: 20941
Total: 1584974

Belépés