Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

P2017Jul21

2011. Augusztus 23., Kedd 07:05

KI A MAGYAR?

Írta:  Lajdi Péter
Értékelés:
(7 szavazat)
Ki a magyar? Lajdi Péter Ki a magyar? Ki számít nemzetünkhöz tartozónak? Melyek ennek feltételei? Erre kísérlem meg megadni a választ. A legkézenfekvőbb választ e kérdésekre mindenki ismeri. Attól függően, hogy igennel avagy nemmel feleltél a kérdésre: „Fáj-e neked Trianon?”, azonosultál a magyarsággal vagy elhatárolódtál tőle.

Írásom címadása szándékosan kelti a kellőképpen művelt magyar olvasóban a Babits Mihályra emlékeztető reminiszcenciát. Ő „Mi a magyar?” címmel írt nagy felkészültségről tanúbizonyságot tevő, remek stílusú tanulmányt népünk jellem- és jellegbeli karakterisztikumáról, ismérveiről, mellyel jelen szerény cikkem semmi körülmények között sem óhajt versenyre kelni. Címadásomban csupán „zöngésíteni”, megszemélyesíteni szeretném a benne szereplő kérdőszót („mi” helyett „ki”), mely egyben megszabja vizsgálódásom irányát is e témában.

Ki a magyar? Ki számít nemzetünkhöz tartozónak? Melyek ennek feltételei? Erre kísérlem meg megadni a választ.

A legkézenfekvőbb választ e kérdésekre mindenki ismeri. Attól függően, hogy igennel avagy nemmel feleltél a kérdésre: „Fáj-e neked Trianon?”, azonosultál a magyarsággal vagy elhatárolódtál tőle. Cikkem témája azonban sokkal összetettebb annál, mintsem hogy a válaszadás a közhelyszerűségnek ily banális szintjén kimeríthető lenne.

Minden népi szerveződés, mielőtt a nemzeti lét magasságára emelkedett, a Föld különböző pontjain összeverődött nemzetségek, nagycsaládok, később kisebb-nagyobb létszámú törzsi formációk képében élte ős- és hőskorát. A jelenlegi, ötödik emberiség mitológiái kialakulásának a csak évtízmilliókban mérhető régmúlt idők homályába vesző időszaka ez, a különböző genetikailag és bőrszínben is egymástól elütő emberfajták kikristályosodásának korszaka, melyről csak a legritkább esetben rendelkezünk írásos dokumentumokkal, ezek is a hosszú időn át csak a szájhagyomány útján nemzedékről-nemzedékre átadott tradíciók lejegyzésein alapszanak.

Ebben az összefüggésben fölvetődik, miért is állítja sok hiteles ókori forrás, hogy szkíta eleink a földkerekség legrégibb nemzete? Ennek nézetem szerint az a magyarázata, hogy a nemzeti öntudatraébredés náluk történt meg legelőször oly ősi időkben, amikor a ma ismert népek zöme a maguk jellegében még a törzsi hordák igencsak alacsony nívóját sem érte el, vagy egyáltalán még csírájában sem létezett. A nemzetté válás a régmúlt idők emberiségének hajnalán különösen a magaskultúra és a kifinomult és belterjes civilizáció elérésével járt kényszerű módon együtt, így népünk archaikus, a nagy vízözön előtti ún. negyedik emberiség vezető fajára visszavezethető eredete az általunk ismert legelső magaskultúra létrehozásának világraszóló és meghatározó érdemével is egyenlő.

Ha az egy nemzethez tartozás kérdéskörét boncolgatja valaki, nem kerülheti meg a faji, azaz testi-biológiai leszármazás tematikáját. Sokan ezt tartják a legfontosabb kiindulási alapnak. Ez a felfogás vezetett végülis pervertálódott formájában a különböző fajelméletek kialakulásához, gondoljunk csak a közelmúlt faji alapon létrehozott fajelméleteire (pl. Nietzsche és a német nácizmus), de előfordult már, hogy a vallás álcáját is magára öltötte a faji téboly (jahvizmus-mozaizmus-júdaizmus-talmudizmus-cionizmus). Az valóban tagadhatatlan, hogy az egyes korábban vagy később megjelenő kultúrkörök egy-egy meghatározott és markáns faji jellegzetességgel rendelkező népcsoporthoz kötődnek, mely saját, másokkal össze nem téveszthető jellegzetességekkel, vonásokkal bír.

Az etnográfiai, antropológiai és genetikai kutatások, főleg ez utóbbiak valóban a kézzelfogható, fizikai síkon is bizonyítékokat szolgáltatnak a népek széles spektrumának tipizálásához a meglévő különbözőségek alapján. Ezen belül különös jelentőséggel bírnak a markergén-kutatások, melyeknek népünket érintő tanulságai igen fontosak, ugyanis a sok ránktelepített idegen népességgel történt elkeveredésünk sem lazította föl lényegesen eredeti alapjellegünket a testi leszármazás terén. Az ún. EU 19-es markergén, mely már legkevesebb 35.000-40.000 éve folyamatosan jelen van a Kárpát-medencében, a világon a legnagyobb gyakorisággal, 60 %-os arányban kimutatható a mai magyar népesség körében, tehát legmarkánsabban nálunk van jelen!! (Science tud. folyóirat, USA, 2000. novemberi szám; Az európai népek származása és betelepedése) Ez megingathatatlan bizonyítéka európai ősnép mivoltunknak, és bizonyítja egyben azt is, hogy nemzetünk őseredeti bölcsője a Kárpát-medence, ahol népünk elei a proto-szkíta ősök képében már a legkorábbi időkben jelen volt.

A Rockefeller-alapítvány fölkérésére a montreali McGill Egyetem professzora, Prof. Wilder Penfield föltérképezte és tipizálta a mai emberiség népeinek génállományát. E vizsgálódás rejtett célja az volt, hogy kézzelfogható módon megtalálják a zsidóság fölsőbbrendűségének genetikai bizonyítékát. A kutató rá is bukkant két olyan markánsan domináns népjelleg-meghatározó génre, melyek képesek faji keveredés esetén az idegen génállományt elnyomni és magukba olvasztani. A kutatás azonban nem a filoszemita alapítvány által várt eredményt hozta, ugyanis az egyik domináns gén az amerikai indián népekre, míg „a másik, tisztább vérvonal a Kárpát-medencében élő magyarok”-ra jellemző, de kisebb gyakorisággal „ez a vérvonal Japántól Kínán át Afrika felső részéig, majd Közép-Európában és az Urálon inneni területen egészen Skóciáig megtalálható”.

Ez a földrajzi lokalizáció megközelítőleg éppen azt a területet fedi le, ahol az íjfeszítő turáni népek, összefoglaló nevükön a szkíták alkották az archaikus, egynyelvű emberiség idején (, melyről a Biblia is beszámol) az autochton őslakosságot. Amikor mindez kiderült, hogy az isteni „kiválasztottságnak” igenis megvannak a genetikai nyomai, de nem az ő javukra szólnak, igen nagy volt a döbbenet és a riadalom a megbízók köreiben. Ezt tudva sok minden azonnal érthetővé válik számunkra. Így már felfogható, hogyan volt a magyarság számára lehetséges a folyamatos idegen betelepülés-betelepítés ellenére megtartani 60 %-os arányban mindmáig ősi népi jellegünket (Kiszely István antropológus szerint a mai magyarság még markánsabban képviseli a harmadik honvisszaszerzés kárpát-medencei lakosságának embertani képét az akkorinál!), és az is világossá válik számunkra, hogy a rockefelleri ellentábor mindenre elszánt erői miért akarják minden eszközzel elsorvasztani nemzetünk élniakarását.

A következő tisztázandó kérdés az, hogy egy nép nyelvi hovatartozásának ténye meghatározza-e a vérségi leszármazást. A helyes válasz nem lehet se egyértelmű igen, se egyértelmű nem. Előfordult már, hogy egy nép nyelvet és kultúrát cserélt, lásd a hun-török származású, elszlávosodott onogur-bolgárok esetét. A ránkerőltetett végzetes finnugor elmélet már csak azért is elvetendő és hamis, mert szemellenzősen és érthetetlen makacssággal csak a nyelv vonalán kutatja eredetünket, és ezt is oly módon, hogy az alapszókincsünkben hemzsegő sumér-hun-őstörök szavakról és nyelvtani elemekről (, melyeket inkább protomagyar alapszókincsnek neveznék, mert az átadók az említett rokon népágazatok felé minden bizonnyal mi voltunk) tudomást sem véve teljesen téves irányban, az észak-szibéria-i tajga- és tundralakó, párezres lélekszámú ún. obi-ugor (vogulok és osztyákok, máshogyan chantik és manysik) törzsecskék és a szamojédek irányában hajlandó csak elismerni az igen gyér nyelvi hasonlóságot, s így olyan népecskékkel akar rokonítani bennünket, amelyek lovat legalább kétezer éve nem vagy soha sem tartottak, és életmódjukban is gyökeresen eltérnek tőlünk, nem beszélve a teljes genetikai megnemfelelésről.

Ha megfelelő választ akarunk adni a kérdésre: Ki a magyar?, el kell gondolkozzunk afölött is, hogy a puszta testi-genetikai-vérségi és a nyelvi megfelelés ténye magyarrá avat-e valakit akkor, ha e két feltételnek megfelel, azaz az illető zömmel magyar származású és anyanyelvként beszéli nyelvünket. Válaszom egyértelmű NEM. Mint ahogy az sem tesz senkit magyarrá, ha az illető tartósan vagy akár születése óta Magyarországon él. Annak puszta ténye, hol tartózkodik valaki életmódszerűen, senkit nem minősít se a nemzeti hovatartozása tekintetében, se egyéb téren. Ugyanis megdöbbentő ma azoknak a Magyarországon élő, magyar vérségű és magyar anyanyelvű embereknek a száma, akik egy kis csurranó-cseppenő pénzbeli juttatásért, ócska kis pozícióért vagy a gyors előmenetelt nyújtó, biztos munkahely felkínálásának fejében bárkinek szolgálatába állnak. Feltűnően sokan vannak honfitársaink között, akiknek annak mérlegelése nem alapvető szempont, hogy kenyéradó gazdájuk a magyar érdekeket képviseli-e, avagy szándékosan azok ellen tevékenykedik. Őróluk a legnagyobb jóindulat birtokában sem mondható el, hogy a magyar nemzettest részei lennének, mert a magyarsághoz való tartozásnak a nyelvi-kulturális hovatartozáson túl szigorú feltételei vannak, melyek se a vérségi leszármazással, se a pillanatnyi tartózkodási hellyel, de még a magyar nyelvűséggel sem állnak összefüggésben, hanem csak és kizárólag erkölcsi kritériumokban keresendőek.

Ugyan ki tagadná meg a lengyel származású Bem apótól, Damjanich János honvédtiszttől, aki pedig szerbnek született, vagy azoktól a további, Aradon kivégzett mártíroktól a Magyar Nemzethez való tartozás kitüntetett és legmagasabb szinten történő elismerését, akik nem hazánkban születtek és egyáltalán nem vagy csak csekély mértékben bírták nyelvünket, de mégis becsületbeli ügyként kezelték a független Magyar Alkotmányra tett esküjüket, és igazi férfiakként, a magyar szabadság valóságos szentjeiként egyenes gerinccel áldozták életüket a magyar ügyért? Ugyan kinek jutna eszébe a törökkel folytatott élet-halál küzdelmünk egyik legbátrabb hazafiától, a horvát származású szigetvári hőstől, Zrínyi Miklóstól, vagy dédunokájától, az azonos nevet viselő jeles magyar költőtől és államférfitól elvitatni a nemzetünkhöz való tartozás előjogát? Ez utóbbitól származik az az elgondolkodtató kijelentés, mely így hangzik: „Horvát vagyok, tehát magyar.”

Saját, nem tisztán magyar vérségű családomból is szolgálni tudok egy példával a magyarság melletti kiállásra. Egyik anyai dédnagymamám, akinek még német volt az anyanyelve, és Groß-nak hívták, egyszer így nyilatkozott családi körben: „Magyar kenyeret eszem, tehát magyar vagyok.” Annak a véleményének is hangot adott, hogy „meg kell becsülnünk ezt a rendes népet, hogy minket idegenként befogadott és teljes jogokkal ruházott fel, és egy pillanatig sem éreztette velünk senki, hogy idegenek vagyunk, és ti is tanulhattatok” – mondta gyermekeinek, akik ízig-vérig magyar öntudattal élték le életüket. Egyikük, Müller-Gyékényesi György, anyai nagymamám bátyja, a clevelandi Árpád Akadémia és a Szent László Lovagrend amerikai ágának, valamint a Clevelandben évente megtartott, az egész világból összesereglett magyar kutatók világkonferenciájának ötletgazdája és alapítója, egy magyar költő, Gyékényesi György és NASA-mérnökök és amerikai egyetemi oktatók édesapja.

„Magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni magatartás!” – írta Márai Sándor. A magyarság tehát vállalás kérdése. A Magyar Nemzethez való tartozás kritériumai közé teljes kizárólagossággal nem tartozhat se a faji, se a nyelvi - bár ez nagy fontosságú -, se az egyén országon belüli avagy azon kívüli tartózkodási helyének ténye. A faji feltétel már azért sem állja meg a helyét, mert tiszta, keveretlen fajok nem léteznek, talán csak az arktikus népek esetében van így. Minden nép kisebb-nagyobb mértékben különböző emberfajták keveredésének képét mutatja, melyen belül csupán kidomborodik egy-egy többségben lévő, domináns fajtajelleg. A népek kevertvérűsége a garanciája annak, hogy a tömeges vérfertőzés és a belterjes szaporodás következtében nem lépnek föl népi dimenziókban a faji degenerálódás tünetei. A zsidóság egyébként a legjobb úton halad efelé, bár a többi néptől való tudatos, faji alapon történő elkülönülési igyekezetük idestova csupán 3200 éve érvényesül, ami a sokmillió évre visszatekintő emberi történelem folyamán csupán egy szempillantásnyi időnek felel meg. Róluk tudni kell azonban azt is, hogy palesztínai vérszomjas honfoglalásukat követően a szkíta-hettita-kánaánita őslakosokkal, főleg az északi, izraeli (, tehát nem a júdeai) régióban alaposan elkeveredtek, a kazár zsidókra (askenáziak) már nem is pazarolva a szót.

Nemzetünket a Teremtő Isten gyökeresen másra szemelte ki, mint főleg az indoeurópai-szemita kultúrkörhöz tartozó népek java részét, amelyek a pillanatnyi előnytől és a rövidtávú érdektől hajtva hódító mohóságukon úrrá nem tudván lenni az egymás ellen folytatott állandó határvillongások és hódítások vérzivatarává változtatták az emberiség történelmét, mely – még ha eltúlzott jóindulattal is szemlélnénk – sem mutatja az erkölcsi és minőségi fejlődés felfelé kirajzolódó ívét, hanem inkább a dzsungel kérlelhetetlen és bestiális törvényei egyre erősebb érvényesülésének elborzasztó képét tárja elénk. Még ha elfogulatlanul vennénk is saját történelmünket górcső alá, akkor is kénytelenek lennénk egy a múltunkból kirajzolódó szembetűnő sajátosságot megállapítani: A magyarság soha nem támadt más népekre területszerző szándékkal. A szlovákok, akiknek ősei még a harmadik honvisszaszerzés idején sem voltak jelen jelenlegi szállásterületeiken (Felvidék), hanem csupán csekély számú morva nagycsaládok képviselték a Kárpát-medence észak-keleti peremvidékén a szlávságot az avar telepítési politikának köszönhetően, mégsem átallanak minket azzal a váddal illetni, mintha Árpád magyarjai területeket foglaltak volna el erőszakkal tőlük. Árpád szabír-onogur-hun magyarjai az avarok hívására csupán visszatelepültek őseik földjére, az előttük is már azonos nyelvet beszélő hun-avar-őspannon testvérnépek által lakott Kárpát-Hazába.

Ennek éppen az ellenkezője az igaz. Bennünket támadtak meg minden időben a kárpát-medencei Szentföld megszerzésének érdekében gonosz idegenek a szélrózsa minden irányából. Sokan agresszióként vetik szemünkre ellenségeink táborából az idióta és együgyű módon „kalandozások”-nak csúfolt mesteri hadjáratsorozatunkat, mely a harmadik, az Álmos és Árpád nagykirályok megszervezte honvisszaszerzés idején történt, és mely az amerikai katonai akadémiákon tananyagként szerepel mind a hadtáp zseniális megszervezésének témakörében mint követendő példakép, mind pedig pl. a lángészi képességekkel megáldott Bulcsú hadvezér által vezényelt, sokszoros, seregét ért nagyobb veszteségek nélkül végrehajtott Alpok-átkeléseinek (nesze neked, Hannibál) és győztes hadjáratainak világraszóló pozitív példáját elemezve.

Tisztában kell azonban lennünk azzal is, hogy az összesen 54 sikeres hadjáratot magában foglaló, a történelemben párját ritkító magyar katonai bravúrnak hármas célja volt, melynek során csupán három csatát vesztettünk (az augsburgi, Lech-mezei az egyik, melyért a magyar fő hadtest ott, helyben szörnyű bosszút állt), de ezeket soha sem a magyar fő haderő szenvedte el. Mi is volt ez a hármas célkitűzés, melynek során Cordovától Szászországig, a franciaországi atlanti partoktól egészen le Bizáncig, az Apuliai-félszigettől Belgiumig katonai ellenőrzés alatt tartottuk szinte egész Európát? Egyrészt: első sorban a fő cél a nyugati hatalmak katonai erővel történő elrettentése volt hazánk megtámadásától (Nem tanultak belőle, ezért 907-ben újra véres orral kellett elkullogniuk a Pozsonyi Csatából menekülő százezres egyesített germán haderő kevésszámú túlélőinek.) Másrészt: az egymással torzsalkodó, főleg germán fejedelmecskék és kiskirályok nagy előszeretettel vették igénybe egymás ellen a vitéz és szívós, valamint hősiesen harcoló katonák hírében álló magyar katonai egységek segítségét fizetség ellenében.

Harmadszor: a Nagy Károly-féle, az Avar Birodalom ellen véghezvitt frank rablóhadjárat során az avar-magyaroktól elrabolt temérdek kincs visszaszezésére irányult a magyar hadjáratok zöme, melyek világosan kimutathatóan olyan városok, kolostorok-monostorok és apátságok (pl. a Sankt Gallen-i kaland) útbaejtésével folytak, melyekbe a manapság már igen megalapozott érvekkel kétségbe vont (ld. Heribert Illig: A kitalált középkor; Karl, der Fiktive, magyarul: Fiktív Károly) létezésű frank uralkodó - vagy egy tényleg létezett, de a valóságnak megfelelően korántsem dicsőséges uralkodói attribútumokkal felruházható frank fejedelem – a zsákmányolt avar ötvösremekeket eladományozta. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy Nagy Károlynak még a neve is a hun-avar-magyar kultúrkörből lopott elnevezés, ugyanis Kar-ulu ómagyarul fekete ölyvet vagy egyesek szerint fekete sólymot jelent a magyar Tur-ulu (újmagyarul: az új fény, a dicsőség fia, sumér: Tur-ullu, a gurusuny-kerecseny-karácsony sólyom, az Isten Fiát megjelenítő madár) ellenpárjaként.

Babits Mihály a magyarságnak ezt a más népekről nehezen kijelenthető jellembeli jellegzetességét, hogy nem törekszik más népek területeinek háború útján való bekebelezésére, így jellemzi „Mi a magyar?” című tanulmányában: „A magyar nem cselekvő, hanem szemlélődő, aki nyugodtan néz körül, és mindig jól tudja, mikor nem szabad és mikor nem érdemes cselekedni. A magyar éppenséggel nem cselekvő hajlamú nép. Ami annyit is jelent, hogy nem támadó. Megelégszik a magáéval, de ezt aztán szereti bekeríteni, ehhez ragaszkodik.” Frappáns megfogalmazása ez a magyar gyepü-szellemnek.

Magyarnak, ami azt is jelenti = igaz magyarnak lenni RANG! Ezt a rangot mindenkinek ki kell érdemelnie nemzete melletti elkötelezettségével, ezt bizonyító tetteivel és az ezekhez méltó magatartásával! A magyarságba, mely erkölcsi kategória, ingyen és érdemek nélkül beleszületni nem lehet. Erre a magaslatra az emberi élet során föl kell emelkednie mindenkinek, aki ebben az országban látta meg Isten rendeléséből a napvilágot, legyen akár magyar, akár oláh vagy tót, ruszin, horvát vagy szerb, cigány avagy zsidó. Akármikor is kapcsolódott be egy-egy később Magyarhonba betelepült nemzetiség, azzal, hogy a Szent Korona kisugárzási övezetébe ékelte saját sorsát, ezzel a magyar történelem szerves részévé vált a maga módján. A betelepüléstől kezdve akár tetszik nekik, akár nem, a magyar történelem fogaskerékrendszerének részeivé váltak. Érte vagy ellene éltek és élnek, önmagukat minősítve a magyar anyanemzettel szembeni magatartásukkal. Sokan vendégszeretetünkkel durván visszaélve ellenünkre fejtettek ki erőfeszítéseket ország- és kultúratolvajlási szándékkal (oláhok, rácok, tótok, néhányszor még az erdélyi evangélikus szászok is), míg mások (a zömmel katolikus svábok és horvátok, de tagadhatatlanul számos az ilyen zsidóknak is a száma!) örömmel asszimilálódtak az idegen vérségűeket mindig nagy vonzerővel és könnyen magába olvasztó magyar művelődésbe. Nem véletlen, hogy zsidókat és németeket nagy számban magába olvasztani csak nekünk, magyaroknak sikerült a világon! Ez a magyar kultúra és nyelv egyedülálló gazdagságával és varázsával magyarázható. „Ha a világot nem Ady nyelvének birtokában ismerem meg, nem lehetett volna belőlem több egy közönséges fizikatanárnál.” – nyilatkozta a magyar zsidó, Teller Ede, a „hidrogénbomba Atyja”, aki a Magyarok Világszövetségének tagjaként halt meg.

A Magyar Szent Korona kisugárzási övezete a trianoni országcsonkítás dacára is a Kárpát-medence egészére, sőt még messze azon túl is kiterjed. Az Angyali Korona oltalmazó, védő, megszentelő és beavató energiáit minden Kárpáthazában élő emberre kiárasztja. A döntés az egyes emberen múlik, hogy lelkében hajlandó-e együttrezegni ezen energiákal a közös haza üdvén fáradozva, vagy hagyja magát tudatlan és idegen érdekeket kiszolgáló csirkefogó politikusai által agymosni és felheccelni a térség őseredeti tulajdonosa és anyanemzete, a magyarság ellen. Milyen jó lenne, ha a Földnek ebben az Isten által kitüntetett adottságokkal felruházott, szent területén élő összes nép felismerné, hogy a jelenlegi szétszakítottságban és a kölcsönös ellenségeskedésnek e mostani vadállati, acsarkodó szellemében külön-külön egyikük sem lesz képes megvalósítani álmait és fölvirágoztatni külön létét egy olyan területen, amelyet nemcsak a Teremtő Isten, hanem a földrajz könyörtelen törvényei is egynek, megbonthatatlannak és szétszakíthatatlannak alkottak meg!! Akárcsak az igazság napja, mely válogatás nélkül ontja sugarait igazakra és bűnösökre, úgy borul a Kárpáthaza egészére oltalmazó óriáskupolaként a Magyar Szent Korona szentgráli ereje, mely akár egy széttörhetetlen abroncs, megfellebezhetetlenül összetartja ezt az egyedülálló és sokoldalú, egyszeri földrajzi, embertani és kulturális-gazdasági egységet, és melynek hivatása országunk határain messze túlnyúlik, és az egész emberiség üdvtörténetében kimagasló kulcsszereppel felruházott Magyar Nemzet és a vele eszmei-tudati közösséget vállalni kész társnemzetek közös szent feladatában ölt testet: a nagybeteg emberiség testi-lelki nyavalyáinak gyógyításában (ld. a Szent Koronán két orvoszszent, Kozma és Damján).

Hogy miért éppen az erkölcsiség tartományában vélem megtalálni a vérségi-nyelvi-kulturális hovatartozáson túl a magyarsághoz való tartozás legfőbb feltételeit, abban az a felismerés is szerepet játszott, hogy tudatában vagyok annak, hogy nemzetünk utolsó maradéka annak a szkítaságnak, melyről az őket közelről ismerő ókori történetírók (Hérodotosz, id. Plinius, Justinus, Ptolomaeus, Josephus Flavius, Arrianus, Pompeius Trogus stb.) följegyezték, mintegy követendő példaként mutatva föl saját népeik számára a szkíták erkölcsi magatartását, mellyel kapcsolatban egyöntetűen hangsúlyozzák, hogy a szkíták az igazságot nem törvénykönyvből ismerik, hanem a természet oltotta beléjük, azaz a szívükben hordják az alapvető erkölcsi törvényeket, melyeket szigorúan be is tartanak.

Hogy Jézus, a Fölséges Isten Fia mint ember származását tekintve nem volt zsidó, annak egyik bizonyítékát a sok között abban látom, hogy míg tanításának alapszellemisége, lényegi tartalma és Isten-képe forradalmian eltér az „ószövetségi” zsidó alapmentalitástól és „isten”-képzetektől, mégha föl is használ a júdai hagyományból egyes motívumokat, hogy a zsidók is megértsék, mit üzen nekik, addig az általa hirdetett Ige alapvető eszmeisége viszont kísértetiesen megegyezik szkíta eleink régről ismert életpéldájával, gondolatiságával és erkölcsi felfogásával, melyeknek alappillérei az egyenesség, az adott szó becsülete, a szeretet és hűség, valamint a testvérbarátság intézménye, mely a vérszerződés szakrális szertartásának aktusában ölt testet, melynek főbb elemeit az Oltáriszentség megalapításában a Nagycsütörtökön ünnepelt ún. Utolsó Vacsora során világosan fölismerhetjük.

Az ókori szkíták tehát szívükben hordták az erkölcsi törvényeket, melyek az isteni őskinyilatkoztatás tiszta forrásából táplálkoztak, és nem egy emberi közmegegyezésen alapuló, írásban rögzített törvénykönyv paragrafusait, rigolyás előírásait kellett betartaniuk a megtorlástól való félelemben, meggyőződés nélkül és szolgamód, mint a zsidóknak.

A galileai Szent János evangélista gnosztikus Örömhírében ugyanígy ellenpontoz: „A törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztussal valósult meg.” (Jn. 1./17) A zsidó származású Szent Pál alias Saul rabbi is úgy vélekedik a zsidóknak írt levelében, hogy a mózesi törvény nem vezetett az azt betartó emberek megigazulásához, csupán elviselhetetlen terheket rakott az emberek hátára, melyek elsorvasztották mind az igazi Isten-ismeretet, mind a helyes morális értékítéletet és a vallási formalizmusból kényszerűen következő képmutatáshoz és bizonyos külső előírások betartásának lesunytszemű szervilizmusához vezetett. Jézus ezzel kapcsolatban ezeket a feddő szavakat intézte a farizeusokhoz: „Az írástudók és farizeusok Mózes tanítószékében ülnek. Tartsátok és tegyétek meg tehát mindazt, amit mondanak, de tetteiket ne kövessétek, mert mondják ugyan, de nem teszik.” („Méltó” utódai e szellemiségnek a zsidó gyökerek miatt zsidókeresztény főpapjaink közül sokan.) „Elviselhetetlen terheket raknak és rónak az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandóak mozdítani rajta.” (Mt. 23./2-4.) Másutt így korholja a zsidó farizeusokat: „Isten parancsát nem tartjátok meg, de emberi hagyományokhoz, mint például korsók s poharak mosogatásához meg sok más hasonló dologhoz ragaszkodtok. Aztán így folytatta: Isten parancsát ügyesen kijátsszátok, hogy megtartsátok hagyományaitokat.” (Mk. 7./8-10.)

Később ugyanebben a vitában a vallásos zsidóság alapfelfogásával viaskodva ezeket mondja Jézus Urunk: „Nem értitek, hogy ami kívülről jut a szájba, nem szennyezheti be az embert, mert nem a szívébe jut, hanem a gyomrába és a félreeső helyre kerül? Ezzel tisztának jelentett ki minden ételt.” (Radikálisan mást tanít itt is, mint a zsidók!) „Ami azonban az emberből ered, folytatta, az teszi tisztátalanná az embert. A szívből származik ugyanis minden rossz gondolat, paráznaság, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, hamisság, kicsapongás, irígység, káromkodás, kevélység, léhaság. Mindez a gonoszság belülről ered és tisztátalanná teszi az embert.” (Mk. 7./18-23.) Ha tehát létezik egy olyan nemzet, melyet nemcsak a világ legősibb népeként tartottak számon az ókori klasszikus források, hanem olyanként is, mint amelynek tagjai a külső erőszak kényszerítő parancsa nélkül a szívükben hordozták az alapvető erkölcsi törvényeket, akkor ez a nép igazi jézusi szellemben kellett hogy éljen, és kultúrájának eszmei és morális alapjai Jézus tanításának - mai keresztény terminussal élve – „Ószövetségét” jelentették, a szkíta-sumér-káldeus-nimródi hagyományokból szervesen kinőtt hagyományrendszert, melyet a zsidók által Rabbi ben Panther-nek (= Párduc Mester, mely a párduckacagányos Nimródtól és Gilgamestől egészen Árpádig ívelő tradíciót támasztja alá) és Nimród fiának nevezett galileai Jézus vitt tökélyre és teljesített be.

Mintha a babiloni fogságot megjövendölő „ószövetségi” Jeremiás próféta is találkozott volna a szkíta szellemiséggel, amikor a jövő borzalmairól prófétálva, amelyek a zsidóságra várnak, e bíztató szavakat adja Isten szájába: „Törvényemet a szívükbe helyezem, a szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek.” (Jer. 31./33.) Ebből is kiviláglik, hogy a mózesi törvény formális betartásának vagy benemtartásának és az ebből fakadó etikai következményeknek, a törvény szerinti élet belső megigazuláshoz nem vezető voltának problematikája már a Kr. e. VI. században is foglalkoztatott néhány igaz zsidót, többek között Jeremiás prófétát is. Az ő szeme előtt is a szkíta népek alaptermészetéből és ősbölcseletéből származó felfogás lebeghetett, amikor a fenti szavakat megfogalmazta követendő példát és a jövendő remény ígéretét csöpögtetve a Babilonba való elhurcoltatás előtt álló, szörnyen lezüllött népe lelkébe, mely ígéret beteljesülése a zsidóság esetében még mindig várat magára az egész világ tragédiájára.

„Eljön az óra, sőt már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Az Atya ilyen imádókat kíván. Lélek az Isten: akik imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.” (Jn. 4./23-25.) – tanította Jézus.

Hérodotosz, a történetírás atyja, ahogy nevezni szokták, elmeséli két szkíta harcos történetét, melyet csupán szemléltetésként mutat fel görög kortársainak a szkíták között széles körben elterjedt testvérbarátság példájaként. A két barát a harmadik honvisszaszerzés eseményeiből is ismert, a szkíták között széles körben elterjedt vérszerződés szertartása által válik testvérré. Miután egyikük fogságba esik, a másik addig nem nyugszik, amíg társát ki nem szabadítja az ellenség karmai közül. Ennek azonban ára van. Feltételként róják ki rá, hogy barátja szabadonengedéséért vájja ki saját szemeit, amit ő gondolkodás nélkül azonnal meg is tesz. Szép példája ez a már az ókorban szállóigeként emlegetett szkíta testvérbarátság önfeláldozó, bátor és hű szellemiségének. Egybecseng ezzel a jézusi tanítás, mely így szól: „Senkinek sincs annál nagyobb szeretete, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn. 15./13-14.)

Ne felejtsük el semmiképpen sem azt, hogy még a győri csatába induló, Napóleon ellen hadba vonuló nemesembereket és katonáikat is a szkíta vitézség hősi eszméivel buzdították és lelkesítették a XIX. sz. első felében is. Ennek a csatának a lefolyását Jókai Mór részletesen ecseteli a Névtelen vár című regényében, melyet meg is filmesítettek. Egészen más kép tárul elénk a regényből, mint amit eddig Petőfi alapján sulykoltak a nebulók fejébe az irodalomórán, melyben a roppant túlerő ellen ugyan számunkra érthető módon nem győzelemmel végződött csatát valósághűen írja le az író, melyet maga Napóleon is csak úgy emlegetett, mint a legkeményebb ütközetet, amelyet valaha meg kellett vívnia. Ne tulajdonítsunk hát túl nagy jelentőséget a szabadkőműves Petőfi propagandisztikus verssorainak, melyben arisztokrataellenes, plebejus lelkiségének adott csupán gunyoros hangot az „A nép nevében” c. versében: „Majd elfeledtem győri vitézségtek,/ Mikor emeltek már emlékszobort/ A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?”. Petőfi ugyan egyike legnagyobb magyar költőinknek, de az a szellemiség, melyet veleszületett szláv vérmérsékletével, melynek jellemző velejárója a lobbanékony izgágaság és a rebellióra, valamint a szélsőséges anarchizmusra való hajlam és a túlzásoktól hemzsegő, forradalmias megnyilvánulások, nem reprezentálja az eredendően magyar fajta sajátosságait. Arany János a maga paraszti, megfontolt józanságával, letisztult bölcseségével s a mélyhegedű megrendítő, lágy búgására emlékeztető szomorkás költészetével sokkal hívebben fejezi ki nemzetünk lelki alapjellegét, sajátos karakterisztikumát.

Hogy miért volt szükség e terjedelmes valláserkölcsi fejtegetésre, annak magyarázata abban rejlik, hogy egyrészt megvilágítsam a jézusi tanítás és az íjfeszítő népek, így saját nemzetünk valamikori felfogásának folytonosságát és szoros lélekalkati rokonságát, másrészt pedig, hogy bemutassam, mekkora szakadék tátong az „Ószövetség” népe által képviselt „etikai” rendszer és a szkíta tanok beteljesülésével és betetőzésével felérő jézusi tanítás között.

„Az a viselkedés, az a fajta magatartás, amit a szkíta fajú népek, nem földreszállt angyalként (!), itt a földön valósítottak, az ’Ószövetsége’ annak, amit Jézus hozott nekünk. Nem az az Ószövetsége a jézusi tanításnak, ami a zsidóságból való! Annak semmi köze Jézus tanításához!” (Molnár V. József) Értsük meg már végre, hogy idegen politikai érdekből saját egyházunk vezetett félre bennünket tudva-tudatlan! Ébredjünk már rá, hogy az imént idézett szavak a színtiszta igazságot közvetítik felénk! Ezért írta a Dózsa-féle parasztlázadást leverető Werbőczy István, a Hármas Könyv (Tripartitum) szerzője, hogy a magyarság nem Róma jóvoltából lett keresztény, hanem közvetlenül Istentől, tehát már Árpádék előtt is az volt, mégpedig szkíta-keresztény, senki sem erőltette rá erre.

Ki a magyar? Hogy sikerült-e e pár oldalas tanulmánnyal közelebb hoznom az olvasót e kérdés nyitjához, azt döntse el mindenki, aki vette a fáradságot, és végigböngészte írásomat. Azt azonban még könnyebb feladatnak érzem, hogy választ adjak arra a kérdésre, hogy ki nem tartozik a magyar nemzettesthez, melynek, mint kifejtettük már, elsődleges alapfeltétele a hazafias elkötelezettség, mely magas erkölcsiséggel párosul, mert igaz „magyarnak lenni büszke gyönyörűség” (Sajó Sándor: Magyarnak lenni; vers).

Kiről is jelenthetjük ki teljes biztonsággal, hogy az illető nem magyar?

Kezdjük ugyanannál a gondolatnál ismét, mint e dolgozat elején! Akinek szíve legmélyén nem fáj a trianoni országcsonkolás, az, hogy 1920. június 4-én a versailles-i Trianon kastélyban ún. békediktátum formájában a keblünkön mérgeskígyóként melengetett nemzetiségeknek odaítélték ősi országunk több, mint kétharmadát, és magyar lakosságunk több, mint egyharmadát, az az ember hiába él közöttünk s beszéli folyékonyan nyelvünket, nem számít magyarnak, mert szíve, érdekei és ennélfogva nemzeti identitása is idegen tőlünk.

Mindazok, akik a négyévenként ismétlődő demokratikus (démonokratikus?) választások során a nemzet ellenségeit, az idegen érdekeket júdáspénzért kiszolgáló, magyarul beszélő hazaárulókat (lásd a már idestova 8 éve hatalmat bitorló ballib politikai söpredéket) segítik hatalomra szavazatukkal, nem tarthatnak igényt arra, hogy magyarnak tartsuk őket. Mint ahogy azok sem, akik önálló és felelősségteljes gondolkodásra és józan értékítéletre képtelenül a „minden mindegy” lumpenproletár álbölcseségét hirdetve arctalan, szürke masszaként sodródnak a felülről az idegen szellemiségű médiumokból zuhogó agymosás tisztátalan és zavaros csatornavizében a „percemberkék dáridóján”, vagy támolyognak saját paráznaságuk ökörcsapásain.

Nem számít magyarnak mindaz, aki saját rövidtávú, önös érdekeinek alárendeli az összmagyarság érdekeit és javát szolgáló feladatokat. Hányan sütögetik még a nemzetinek hazudott oldalon is báránybőrbe bújt farkasokként a saját pecsenyéjüket a Haza oltárán égő lángon! A beteges hiúsággal párosult, sokáig elfojtott szereplési vágy roppant erős hajtómotorként működik sokakban, akik a nemzeti oldalon is úgy forognak, akár a szélkakas.

Nem számít magyarnak mindaz, aki megoszt, aki frakcióharcokat szít, aki önös érdekből klikkesedik, aki a vallási szétszabdaltság mentén mocskolódik, aki a saját maga alá kapart szemétdomb mögül átkozódva szidalmazza más tanok szerint élő nemzettársait, aki idegen szellemtől megmételyezett hitelvek után lohol (zsidókereszténység), melyeknek alárendeli népe boldogulásának szempontjait.

Nem nevezhetjük magyarnak azokat, akik áspiskígyó gyanánt kétélű nyelvvel behízelegve magukat tisztességes embertársaik bizalmába, az így belőlük kicsalt információkat karrierhajhászásból, pozícióféltésből, személyes becsvágyból avagy pénzért a mindenkori nemzetgyűlölő hatalomnak (ÁVH, kommunista Nemzetbiztonsági Szolgálat, MAZSIHISZ stb.) besúgják az előttük bizalommal kitárulkozó, mit sem sejtő személyt.

Végül pedig mindazon magyar vagy emellett közel-keleti állampolgársággal is bíró egyedek és hazai szekértolóik, akik a magyar közélet állandó és aktív szereplőiként élvezve a státuszukkal együttjáró előjogokat, melyekkel rendre vissza is élnek, és akik minden erejük és képességük latbavetésével országunk és nemzetünk legyengítésén, népünk létszámának a lappangó népirtás alattomos módszereivel történő rohamos csökkentésén mesterkednek, előkészítve egy idegen faj tömeges térnyerését és betelepedését hazánkba, nemhogy magyaroknak nem számítanak, de esküdt ellenségeink, akik ellen minden -, ha kell erőszakos – eszköz is bevetendő, mert a jogos önvédelem nemcsak az egyes egyén, hanem minden nemzet alapjoga és kötelessége!!!

Vajon hányan maradunk, akiknek titokban nem kell szégyenkezniük e sorokat olvasva?

Lajdi Péter

 

Forrás: http://www.mariaorszaga.hu/index.php?menu=bovebben&kod=4497&rovat=&PHPSESSID=a6e9cf40ba3082888da906f74816c088

Beküldte: GyKA

 

 

Eltárolt hozzászólások

Megjelent: 1586 alkalommal Utoljára frissítve: 2011. Szeptember 20., Kedd 19:13

Hozzászólások  

 
nagy lajos
#2 belgium/Andennenagy lajos 2016-12-05 10:59
ez egy fogas és nagyon fontos kérdés. Ennek több meghatározó tényezoje is van és ezek közül szeintem a legfontosabb az a nyelv. Na azt tudjuk, hogy van más fontos is manapság. Ilyen pl-ul a magyarság megvallása (egy nagy részünknek ezt megtennie nagy nehézségeket is okoz ..., tehát az, ha valaki ezek közül még ilyen kürülmények között is mevallja azt, ennek hatalmas jelentosége is van ...

ha én a nyelvet mondom ki az egyedülinek, azt már inkább a multunk miatt. Akkor ugyanis egy az egyben mondhatjuk azt; azok voltak a magyarok, akik magyarul beszéltek és ezt nekünk tovább-adták.
Mondjuk az ún. honfoglaláskor ez úgy történik, ill. kellene történjen, hogy megkérdezzük (magunktól, történészeinktol), hogy kiktol jön a nyelvünk ? Az akkor bejöttektol, vagy az ezeket befogadóktól ?

akiktol ez jött, azok voltak a magyarok ..., ilyen egyszeru ...

na persze azért én is elfogadom azt, hogy lehetnek más tényezok is ebben ... de az ilyenek teljesen ismeretlenek a multban. Pl-ul az elobb említett idoszakban az, hogy az onogúroknak nevezettek, vagy az avaroknak nevezettek mondták (ki) magukat magyaroknak, azt nem tudjuk. Ott csak és kizárólagosan a nyelvünkre alapozhatjuk (meg akkor
már az írásbeliségünkre is) ...
Idézet
 
 
Regős Bató
#1 8230 Balatonfüred Berkenye u.1Regős Bató 2016-11-22 19:49
Lajdi Péter szer-ző-nek!
Tisztelettel!
"Nemzetünket a Teremtő Isten gyökeresen másra szemelte ki," van egy másik nemzet is akit kiszemelt...Most jön az hogy az nem az a teremtő....
Mikor jövünk rá: Négernek,cigánynak,zsidónak, szítának,kereszténynek egy a teremtője????
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 324 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.1%Canada 1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 4%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.8%Australia 0.2%
Ukraine 2.8%France 0.2%
Slovakia 2.2%Czech Republic 0.2%
United Kingdom 1.9%Italy 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.2%

Today: 441
This Week: 2974
Last Week: 4994
This Month: 14413
Last Month: 27481
Total: 1564163

Belépés