Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Cs2019Nov14

2014. Október 13., Hétfő 20:26

Szentföld

Írta:  Lajdi Péter
Értékelés:
(14 szavazat)
A két monoteista világvallás, a kereszténység és az iszlám, de a szintén egyistenhívő, ószövetségi alapokon nyugvó zsidó nemzeti vallás tanainak képviselői és ismerői számára is evidenciaszámba megy, ha ezt a fogalmat hallják, Szentföld, automatikusan Palesztínára gondolnak.

Elhunyt Édesapám és Tamás bátyám áldott emlékére

A keresztények számára Jézus okán minősül szentnek e hely, mivel ott született, sokáig élt és tanított e tartományban, ahol szenvedése és kereszthalála árán megtörte a személyes gonosz hatalmát és végrehajtotta a Megváltás magasztos tettét, és édesanyja, a Szentséges Szűz Mária révén fontos e hely. Az iszlám hívői számára egyrészt szintén Jézus, ahogyan ők nevezik, Issza próféta és édesanyja, a moszlimok által is tisztelt Mária kapcsán bír fokozott jelentőséggel e szöglete a világnak, másrészt pedig azért, mert hagyományaik szerint a jeruzsálemi Templomhegyről, ahol a salamoni, a zerubbábeli és nagyheródesi templomok helyén ma az iszlám világ egyik legbecsesebb szentélye, a Szikla Mecset áll (688-691. között El-Malik kalifa építtette), emelkedett lóháton a mennybe Mohamed (Muhammad) próféta.

A zsidóság esetében kiválasztottsági tudatukból fakadóan e terület ókori birtoklásának okán minősül „szentnek" e földrajzilag jól behatárolható közel-keleti földsáv a Földközi-tenger és a Jordán folyó vonala között, valamint azért, mert a zsidó hagyomány a Templomhegy sziklatömbjét, Mórija sziklájaként tartja számon, ahol állítólag Ábrahámnak fel kellett volna áldoznia fiát, Izsákot. E történetnek az Ős-Jeruzsálembe helyezése a történelmi valóság szempontjából felettébb kérdéses, ugyanis a kb. Kr. e. 1600-1800 körül élt Ábr(ah)ám itt nem egy gyér növényzettől fedett, félkopár sziklatömböt, hanem egy már az ő idejében is évezredek óta lakott, szkíta-sumér alapítású szent várost kellett hogy találjon, mégpedig kortársának, az őt megáldó és kenyeret és bort áldozó (akárcsak Lagas sumér papkirálya, Gudea kenyeret és vizet) Melkizedeknek, a sumér szakrális hagyomány alapjain álló papkirálynak városát, Uru-Solymát, ha gyermekét e helyen akarta volna teljesen elégő véresáldozatként feláldozni kegyetlen, vérszomjas törzsi „istenének".

Csak kevesen tudják, hogy a szentség nimbusza már jóval a zsidók megjelenése előtt körbelengte e kicsiny földszeletet, amikor az indoeurópai és szemita hajlító nyelvek még ki sem fejlődtek nyelvi degenerálódás útján a jóval fejlettebb és ősibb ragozó nyelvekből, mint a sumér, melynek egyeneságú leszármazotta legdrágább kincsünk, szintén ragozó magyar anyanyelvünk. A szabadkőműves hagyomány úgy tudja, hogy Kánaán őslakói Ádám (a sumír teremtéstörténet Adapája; LP) leszármazottai, akik már a vízözön előtti időkben is benépesítették e vidéket, az Istentől a mennybe ragadott Hénók kortársai. Hénók (vagy Énók) mítikus, legendás alakjának jelentősége miatt is a szentség aurája lengi körül a föld e területét, ezen belül is a szkíta alapítású Ős-Jeruzsálemet, Uru-Solymát, a Szent Lélek madarának, a Turul kultuszának városát, még közelebbről magát a Templomhegyet.

Arról nem e szent város szkíta alapítói tehetnek, hogy az arra vetődött szemita néptöredékek, mint Ábrahám és házanépe is, megérezve e szent hely kisugárzásának magasztos nyugalmát, a, „shálom", „béke" jelentésű szavukat a szkíta „sólyom" elnevezésből vezették le. Így lett aztán Uru-Solymából, Jeru-Shalaim, Jeru-Shalom, Jeru-Sálem: a Mennyei Fény Békéjének városa, Jeruzsálem (sumér-arámi „uru" = "fény" – héber „jeru"/"város", + sumér-szkíta „sólyom" – héber „shálom"="béke").

Énókról meg kell jegyezni, hogy ő a babiloni káldeus pap, Berosszosz elmondásából ismert félig ember, félig hal sumér kultúrhérosz, Oannész és az egyiptomi kultúrhérosz, az elgörögösített nevű Hermész Triszmegisztosz ( egyiptomi nevén Thot), valamint ősapánk, Nimród (Ménrót) óriás, de a Gilgamesh-eposz Utnapistimjének, Útnapistenjének megfelelője volt, velük azonos szerepet töltött be. Hénók egyike a korai, vízözön előtti emberiség nagy tanítóinak, akik a Termékeny Félhold szent övezetében, melynek Palesztína is része, megtanították a közönséges embereket a város- és templomépítés fortélyaira, az írás mesterségére, a geometria, a törvénykezés és az őskinyilatkoztatás vallási életének alapismereteire és a csillagos ég titkaira. Ők hozták le a rejtett égi tudást az emberek közé.

Jeruzsálem még a Kr. e. VII. században is pl. Szancherib, asszír király prizmáján Uru-salimu néven szerepel. Uru sumir-babiloni nyelven fényt jelent, a solyma nyelvünkön egyértelmű jelentéssel bír, ezért nem kíván magyarázatot. Jeruzsálem tehát eredetileg a Fény-Sólyom, a sumér idők Tur-ullu-jának városa, mely a téli napfordulókor újjászülető fényt, a leroskadó szarvas alakban (Csodaszarvas) ábrázolt Napistent karmaival meg-felragadó Szentlélek-madár alakjában jelenik meg a sumér ábrázolásokon.

Énók tudva a vízözön közeledtéről, a jeruzsálemi Templomhegyet képező roppant méretű sziklában egy kilenc helyiségből álló szentélyt építtetett ki egymás alatt. Ezután „készíttetett egy háromszögletű aranylapot ... és rávéste a kimondhatatlan Istennevet ... ezt a rendkívül értékes tárgyat a templom alatti kincstárban helyezte el. ... Ezután attól tartva, hogy minden tudás és művészet elvész a világot elárasztó Özönvízben, két nagy oszlopot állíttatott egy magas hegyen – egyet bronzból, hogy ellenálljon a víznek, egyet pedig gránitból, hogy ellenálljon a tűznek. A gránitoszlopra felvéste a földalatti termek leírását, a bronzoszlopra pedig a tudományok és művészetekét." (Christopher Knight, Robert Lomas: Hirám könyve, 287-302. o.; Gold Book, 2003.)

A Szent Tudás kőbe-fémbe vésésének és átmentésének motívuma az újraszülető, özönvíz utáni világ számára szintén rokonítja Hénokot Hermész Triszmegisztosszal és Nimród (Ménrót) apánkkal. Előbbinek tulajdonítják a híres Tabula Smaragdinát, a Smaragd Táblát, melybe a hermetikus tudás legfontosabb alaptételeit véste („Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van. ..."). Nimródról szintén hirdeti a szent hagyomány, hogy ellenségei elől elrejtette a „tudások tudását", kőbe véste ismereteit, a „Tudás Kövébe". Ez a tette biztosan hozzájárult az európai középkorban arab közvetítéssel létrejött, az őstudást ápoló, titkos alkimista társaságok képviselői körében a „Bölcsek Köve" képzetének, fogalmának létrejöttéhez.

Annak lehetősége föl sem merül senkiben, hogy a fentiek ismeretében a „Szentföld" kifejezést a föld más régióira alkalmazza, hogy e szakrális területet másutt, ne a Közel-Keleten keresse a földgömbön, hogy e célból másfelé kapirgáljon kiskörmével a térképen.

Mi tesz valóban szentté egy országot? A területén végbement bizonyos események szent jellege, a rajta élő nép tettei, küldetése, az emberiség történetében betöltött kimagasló szerepe, e föld Isten által egyedülálló, pozitív adottságokkal felruházott volta, vagy kisugárzása, mely a benne élő népet formálja, alakítja? Míg Palesztína, ezen belül is Jeruzsálem csupán az imént föltett kérdés első kritériumának, addig édes Hazánk, Magyarország mind a négy feltételnek megfelel, hogy okkal és joggal „Szentföldnek" nevezzük.

I. A Kárpát-medence bolygónk központja

Elég egy figyelmes pillantást vetni Eurázsia domborzati térképére, máris szemébe ötlik az embernek egy Ázsia nyugati félszigetének, Európának földrajzi közepén elhelyezkedő, barnán satírozott, magas hegyek által koszorúzott, nagy vekni kenyérre emlékeztető, középen zöld folt, a Kárpát-medence. Regényíróink egyik legnagyobbika, a látomásoktól gyötört Kodolányi János a történelmi Magyarország térképen kirajzolódó alakját keletről nyugatra szemlélve egy orrával az Adriai-tengerbe beleröfögő vadkanhoz, nyugatról keletre hordozva végig szemünket pedig egy lapos és nagy felületű tengeri halhoz hasonlítja találóan.

A Kárpát-medence domborzati térképe

A Kárpát-medence domborzati térképe

Nem járunk messze az igazságtól, ha e földrajzi formáció vizsgálata közben az a benyomásunk támad, mintha magától a teremtő Istentől szándékosan kialakított, erődszerű, természetes rendszerrel lenne dolgunk, melynek feladata valami elementáris jelentőséggel bíró dolognak a védelme. Hát mégha azt is emlékezetünkbe idézzük, hogy a buddhisták és magyar eleink szilárd meggyőződése, hogy a Föld nevű élő rendszer legfontosabb erőcentruma, „szív-csakrája" (szívcsokra), energiaelosztó központja éppen Hazánkban, a középkori Turul-ház királyi központjának övezetében, a Pilis-hegységben, Dobogókőn helyezkedik el, máris találunk magyarázatot ezen isteni terv feltételezése tekintetében.

Most vegyük szemügyre Hazánk fekvését tisztán földrajzi szempontok szerint, mely a trianoni országcsonkítás dacára a Kárpát-medence egészét jelenti ma is. „Az ezeréves Magyar-Birodalom előbb-utóbb helyre fog állni, mert ezt a földrajz kérlelhetetlen törvényei követelik." (Cholnoky Jenő)

A Horthy-korszak számomra legkiemelkedőbb földrajztudósa, Cholnoky Jenő „Magyarország földrajza" című alapos munkájában a 7. oldalon így fogalmaz: „A magyarokat olyan helyre vetette a sors, ahol mindent megtalálnak, ami a nemzet fennmaradására, fejlődésére és a legmagasabb műveltség és jólét elérésére szükséges. ... Ha Britanniát elzárnánk a külvilágtól, bizony éhen veszne és népe lecsökkenne két-három millióra, viszont hazánk, a külföldtől teljesen elzárva is, képes volna 20-30 millió ember életét fenntartani."

A földrajztudós minden szavával egyetértek egy dolog kivételével, hogy tudni illik eleinket nem a sors vetette erre a vidékre, hanem esetükben tudatos és alaposan előkészített visszatelepülésről volt szó az előttük is már rokon népek által lakott Kárpáti Őshazába. Cholnoky ezen gondolataival a történelmi Magyarország szubkontinens-jellegét hangsúlyozza. A Kárpát-medence élesen körülhatárolt, önálló és zárt földrajzi egység, mely a maga nemében tényleg egyedülálló. Kicsiben szinte mindennel rendelkezik, amivel egy sokszínű kontinens nagyban:

: A perszonálúnióban közösen kormányzott Horvátországnak köszönhetően, ahol Fiuméban magyarok által kiépített hadi kikötőnk is volt, tengerparttal, tengeri kijárattal rendelkeztünk. Az építő- és tűzifát magából ontó erdőkben gazdag lánchegység, a Kárpátok szinte egésze is a miénk volt. A Dunántúli-középhegység és a Mecsek, a csonka ország észak-keleti része (Északi-középhegység), a Felvidék, ezen belül is különösen a Szepes-Gömöri-érchegység és Erdélyben a Gyalui- és a Radnai-havasok és az Erdélyi-medence alacsonyabb hegységei képében az egész Európán végighúzódó Variszkuszi-hegység röghegységrendszere is bőségesen jelen van itt, melyek ellátják/ellátták Magyarországot sóval, ásványokkal, nemesfémekkel, drágakövekkel és fosszilis fűtőanyaggal (fekete-, barnaszén).

A történelmi Magyarország területének közel egyharmadát a hajdani tengermeder (Pannon-tenger) helyén magas aranykoronaértékű, tengeri üledékből képződött talajjal rendelkező, termékeny síkságok, a Kis- és Nagyalföld tengersík rónaságai alkotják. E síkságok, kiváltképpen a Hortobágy vidéke mai jellegében már a kelet-európai sztyeppeövezet legnyugatibb nyúlványának számít annak ellenére, hogy nem szerves része az óriási kelet-európai táblának. Tudnunk kell azonban, hogy a harmadik honvisszatérés, tehát Árpád nagykirály idejében a Nagyalföldet még bölénycsordákban gazdag tölgyerdők, és a folyók és a mainál jóval kiterjedtebb ingoványok, szittyós vidékek közelében mocsári tölgyesek és egyéb ártéri fafajták erdei fedték.

Vízrajzi szempontból szintén sokszínű mikrokozmosz Hazánk. A magyarországi vízrajz rendkívüli változatosságot és gazdagságot mutat. A Duna kivételével minden folyónk, folyamunk a medencén belül ered, és azon belül torkollik más vizekbe. A Dráva, a Száva és a Mura forrásvidékei ugyan a Keleti-Alpoknak Ausztriában ill. Szlovéniában fekvő területein találhatóak, azonban az Alpoknak a Kárpát-medence felé nyitott völgyei és nyúlványai szerves részét képezik a medencének, annak nyugati peremvidékét alkotják. Ezeket a területeket Turul-házi királyaink alatt vesztettük el. Eredetileg azonban részei voltak a nyugati gyepünek.

Ez a rendkívüli vízbőség azt eredményezi, hogy Magyarország rendelkezik Európában a legnagyobb édesvízkészlettel, mely akár 200 millió ember mindennapi ivóvízszükségletét is hosszú távon biztosítani tudná. A kőolaj-földgázkorszak múltával a föld klímája radikális romlásának következtében a vízhiánnyal küzdő, kiszáradt területek drasztikus növekedése miatt az egyes országok édesvízkészletének mértéke fogja megszabni azok gazdagságát, jólétének alapjait, a szerves élet alapfeltételét. Hazánk tehát vízügyi szempontból is egy gazdag, egyedülálló önellátó rendszer. Az amúgy is változatos képet csak tovább árnyalják természetes eredetű nagy tavaink, kiváltképpen a Balaton istenáldotta vidéke és a termálvizekben való páratlanul értékes vízvagyonunk.

a történelmi Magyarország 64 vármegyéjét és a trianoni „gúnyhatárt” szemlélhetjük.

Ezen az ábrán a történelmi Magyarország 64 vármegyéjét és a trianoni „gúnyhatárt" szemlélhetjük.

„Európát szerkezetileg három részre lehet bontani: 1. kelet-európai tábla, 2. déleurópai, fiatalon gyűrt hegyláncok vidéke, 3. Északnyugat-Európa ókori hegységeinek romvidéke. ... Hazánk a három különböző fölépítésű terület összeszögellésében fekszik." (Cholnoky Jenő)

A Kárpát-medence gyújtóponti, centrális helyzete mind embertanilag, mind kulturálisan és vallásilag is, különös tekintettel a zsidókereszténység különböző felekezeteinek (római katolikus, görög katolikus, bizánci-görögkeleti-pravoszláv-orthodox és protestáns) jelenlétére is kifejezésre jut e földrajzilag behatárolható területen.

Nagyon érzékletes és tömör az a megfogalmazás, mely a Gondolat Kiadó által 1986-ban kiadott „Egy ezredév" című könyvben éghajlati szempontból vizsgálja e témát az 56. oldalon: „A történeti Magyarország sokféle gazdasági lehetőséget nyújtó, változatos kisvilág volt, melyen belül Európa három nagy tájegysége, az erdőket és gabonát nevelő atlanti, a szőlőt, diót, gesztenyét, fügét érlelő mediterrán, és a csordákat fűvel etető kontinentális zónák találkoznak és egymásba fonódnak. A magyar nép és vele együtt a Kárpát-medencében élő népek – mindegyik a maga adottsága szerint – jól kihasználták ezt a sokféleséget."

Hogy Hazánkat kivételes, köldökszerű jelleggel áldotta meg a Teremtő, hogy a földi életteret jellemző jellegzetességek sokrétű színskálája különleges intenzitással sűrűsödik össze országunk területén, a XX. század kiemelkedő magyar gondolkodójának, Hamvas Bélának is feltűnt, és az itt találkozó különböző jellegzetességeket ő az egyes országrészek, tájegységek embert alakító, lelki és jellembeli karaktereinek jellemzéseként öt géniusznak nevezte el: „Az öt géniusz ereje a derűs életeszmény (dél), a kultiváltság és a szociális egyensúly (nyugat), a természetközelség és érzékenység (észak), a szabadságvágy (kelet) és a szövevényes gazdagság (Erdély). ... Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni. ... Európában a népeknek két vagy három alakzatot kell összekapcsolniuk, egyedül a magyar nép az, amelynek öt archetipikus eleme van." (Hamvas Béla: Az öt géniusz)

Eleink éleslátását, a különböző nevek alatt ősidők óta a Kárpát-medencét benépesítő, ragozó nyelveket beszélő turáni-szkíta népek bölcsességét bizonyítja az a vitathatatlan történelmi tény, hogy kezdettől fogva felismerték az általuk birtokolt földterület kivételes, Istentől megszentelt, egyedi jellegét, és a szigetszerű földrajzi fekvést, a jól védhető természetes határok biztosította adottságokat igyekeztek minden időben kiaknázni. Ezt a törekvést, mely a magyarság tudatába ivódott, gyepüszellemnek nevezném, mely a kívülről behatolni kívánó, ellenséges hadakat a fizikai síkon az országot körülölelő hegykoszorú hágóinak, járható útjainak gyepüakadályokkal való eltorlaszolásával és e pontok fegyveres felügyeletével igyekezett távoltartani, szellemi síkon pedig a hagyományokhoz való makacs ragaszkodással és az idegen kulturális hatások asszimilálásával védte ki önazonosságunk megtartása érdekében a külső behatolást.

Babits Mihály ezt a magyarságra oly jellemző lelki felfogásbéli belterjességet „A magyar jellemről" című tanulmányában lakonikus sűrűséggel így fogalmazta meg: „A magyar sokat látott, tudja, hogy sok minden nem érdemes, de azért csak szeretettel mosolyog a világon, azokon, akik törik magukat. Mint a tapasztalt férfi a bohó gyermeken. Nem fáradtság ez, hanem edzettség. Katonadolog. ... A magyar tudós típusa Bolyai, hosszú tétlenségeivel, hirtelen zseniális nekibuzdulásaival. A költőé Arany, sok töredékével. A festőé a birtokára vonuló, hosszú évekig ecsethez nem nyúló Szinyei. ... A magyar ... legnagyobb cselekedete akárhányszor a cselekvéstől való tartózkodás! Nem cselekvő, hanem szemlélődő, aki nyugodtan néz körül, és mindig jól tudja, mikor nem szabad és mikor nem érdemes cselekedni. A magyar éppenséggel nem cselekvő hajlamú nép. Ami annyit is jelent, hogy nem támadó. Megelégszik a magáéval, de ezt aztán szereti bekeríteni, ehhez ragaszkodik."

A két világháború közötti korszakban is így zengett a nóta: „Nem kell nekünk a más folyója./ Nem kell nekünk a mások bérce,/ Csak az kell, ami a miénk volt,/ Ahogy az Isten rég kimérte./ Nem kell nekünk idegen égbolt/ Egy porszeme sem a világnak/ Csak az kell, ami a miénk volt./ Igazságot, igazságot, igazságot Magyarországnak!"

Már említettük azt a ma már idehaza köztudott tényt, hogy a Pilis-hegység övezete bolygónk legfőbb energiaközpontja, szíve, hajtómotorja. A tibeti nép egyszemélyben világi és vallási vezetője, a jelenlegi XIV. Dalai Láma ugyanezt a kifejezést használta, amikor a magyarságról így nyilatkozott: „A magyar népnek energiaközpont védelmező szerepe van."

E térkép a Pilis-hegység övezetét mutatja be a Dunakanyarral.

E térkép a Pilis-hegység övezetét mutatja be a Dunakanyarral.

Nem tekinthetjük véletlennek azt a tényt, hogy Atilla nagykirály is itt rendezte be székhelyét, a hajdan a szkíta nép lakta Trójából (görög Ilion, egyiptomi Iluna = magyar Tündér Ilona?, görög Szép Heléna?, sumér Dingir Ilama?) elmenekült Párisz királyfi által alapított Szikambria városában, melyet az utókor ettől kezdve krónikáink tanúsága szerint is Atilla király városaként emlegettett, ahol kései utóda, a harmadik honvisszatérés végrehajtója, Árpád nagykirály is sokáig időzött, és melyet szállásterületének központjául jelölt ki. A Pilis-hegység övezetében volt a koronázó központ, Fehérvár (Alba Regia) és Ős-Budavár, valamint szintén itt van a magyar Halottak Völgye, a Holdvilág- vagy Holtvilág-árok, ahol Árpád apánk is nyugszik. Anonymus erről így tudósít: „Árpád vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették őt el egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Atilla városába." Ez a város az előbb említett Szikambria, bátyám, Lajdi Tamás szófejtése alapján Szik-ember. Atilla temetéséről Kézai Simon krónikájában még megjegyzi a következőket: „S eltemették őt a föntebb említett helyen Béla, Kadocsa s a többi kapitányok mellé." Tehát a Nemzet vezetői már a hun időktől fogva ide temetkeztek. A Holdvilág-árok a pilisi Lámhegy vonulatába torkollik, mely a Nagy-Csikóvár és a Kis-Csikóvár hegyeivel együtt már az ókori Mezopotámiában és Egyiptomban is ábrázolásokon feltűnt, ez esetben természetes hármashalom-alakzatot alkot, és amelyhez hasonló nemzeti címerünk jobb mezejének alján a kettős kereszt alatt látható. A kettős kereszt a rovásírás (e)gy betűje. A címerünk jobboldali mezején lévő képjel jelentése az én értelmezésemben: Egy az Isten a Szent Hármasságban.

A magyar középkor dicsőséges, szent királyi dinasztiája, a Turul-ház fennállásának idején, de e kijelentés Hunyadi Mátyás, az utolsó teljes értékű magyar király uralkodásának végéig, sőt a mohácsi csatavesztésig is érvényes, a IV. Béla királyunk életében, 1250-ben alakult beavató rend, a fehér habitust viselő Pálos Rend a Pilis-hegység szakrális királyi központi övezetében ennek a Dalai Láma által is említett erőközpontnak a védelmére és az Ország és a Nemzet javára történő működtetésére jött létre Szent Özséb ösztönzésére immár a római egyház által is elismert szerzetesi kereteken belül működve. Ezt megelőzőleg a Pilisben tevékenykedő, a magyar ősvallást képviselő táltos-mágusremeték látták el ezt a feladatot. Az ő utódaik a hivatalosan római keresztény keretekbe helyezett pálosok, akik a pilisszentléleki, a pilisszentlászlói és a pilisszentkereszti pálos kolostorok által formált ún. pilisi háromszög szakrális körzetében alakították ki központjukat.

Szántai Lajos hívta föl a figyelmet arra, hogy a Pilis régi magyar nyelven a koponyatetőt jelentette (lásd a kifejezést: „pilises papok", azaz a fejtetőjüket leborotváló, tonzúrás szerzetesek), mely a hegység nem csak „szívcsakrai", hanem koronázó központi jellegét tekintve „koronacsakrai" jelentőségét is sejteti. A Pilis-hegység neve kis magánhangzóváltoztatással a pálos rend nevét eredményezi (Szántai Lajos). Pázmány Péter, aki pedig jezsuita szerzetes és a római egyház harcos ellenreformátora volt, és egy alkalommal a pálos rendet a hatalomnál föl is jelentette, azt írta később valahol, megbánva tettét, hogy „ha valaki kíváncsi Magyarország sorsos állapotjára, az nézze meg Magyarországon a pálos kolostorokat. Ha a pálos kolostorok és templomok virágukat bontják, akkor tudja meg mindenki, hogy az országnak jól vagyon sorsa, az ország jó kezekben van. De ha a pálos rend kolostorai és templomai hanyatlanak, akkor tudja meg, hogy az ország is veszedelem elé néz." A magyar középkorban ezt úgy fogalmazták meg: Amíg létezik pálos rend, addig létezik Magyarország. (értsd: függetlenségben, szabadságban, jólétben). Ahogyan Szántai Lajos állította egyik előadásában, a pilisi szívcsakra „etnikumspecifikus", azaz a benne dohogó végtelen erő csak a magyarság hozzáértő embereinek igéző szavára válik „kezes báránnyá", csak nemzetünk beavatott és szakavatott kiválóságai képesek ennek az erőnek az Isten tervei szerinti működtetésére. Szántai tehát így fogalmazott egyik előadásában: „A rejtett Duna-meder és a ma ismert Duna-meder egy szívet alkot a térképen. Természet alkotta, hatalmas szív. A közepén pedig egy helységnév: Dobogókő. Itt dobog az ország szíve. Az egész országot ellátja energiával. Szerencsére ez etnikumspecifikus. Az emberi szervezet mintájára épül föl. Hét fontos energiaközpont, csakrapont van a földön. A Föld szívcsakrája Dobogókő. Ez a középső csakra, tehát a legmagasabb. Ide kell eljutni összegyűjteni az energiákat és elindulni felfelé a koronacsakrához. A földön máshol nincs olyan hely, ahol két csakra lenne egy helyen."

Népünk fennmaradása tehát az egész emberiségnek érdekében áll, mert ha ezt a magyar szenthelyet tisztátalan, avatatlan és gonosz kezek kaparintják meg, a tudatlan, de nagyravágyó bűvészinas módjára hozzánemértésükkel és a szent energia gonosz szándékra való fölhasználásával nagyon könnyen pusztulásba ránthatják az egész bolygót, akárcsak Atlantisz pusztulása idején, amikor a szent tudományok és a rejtett tudás gonosz varázslók, fekete mágusok kezébe került, és fölrémlettek „a sárkányok lidércalakjai, a homlokszemű, nagykoponyájú varázsló emberek, keveréklények és istenállatok ijesztő csordái, a förtelmek és csodák orgiái, magzatölés, emberevés, vérivás, öldöklés, háború, fegyverek ördögi találmányai, varázsszerek, kendőzés, cifrálkodás és mind a tudás, amit a paradicsomi ember nem ismert, ami a tudás fájának gyümölcsében érlelődött, s amelytől az Isten az embert eltiltotta, mert meghaladta a mértékét: a fekete mágia." (Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom; 355. o.; Széphalom Könyvműhely; 1994.)

Hogy a mágia fogalmát és a mágusok kilétét jobban megérthessük, e tárgykörben idézek a XVI. századi orvostól és alkimistától, Paracelsustól (1493-1541.), aki a modern európai gyógyászat eszmei atyja: „Mágia azért van, hogy az ember át tudja élni és megtanulja ismerni azt, amire eszével nem képes. Mert a mágia a nagy, rejtett bölcsesség, mint ahogy az ész a nagy, nyilvános bolondság. Ezért szükséges, hogy felőle a teologisták tudomást szerezzenek és megtudják, mi a mágia alapja, nehogy alaptalanul és megvetően közönséges varázslatnak nevezzék. Isten a mágiát az ember rendelkezésére bocsátotta, s ez annak a jele, hogy használhatjuk, de jele annak is, hogy szerepünk milyen fontos. Ha ugyanis valaki hamis mágiát űz, Istent kísérti. És ha a hamis mágiát űzi, jaj neki, szegény lelkének. ... A Szentírás varázslónak nevezi – éspedig megkülönböztetés nélkül – mindazt az embert, aki tapasztalatokat tud szerezni a természetfeletti dolgokról, de aki ugyanakkor nem szent. Ezért jól meg kell jegyezni, Isten azt akarja, hogy szívünkben egyszerűek legyünk, mint az apostolok, hajszálakat ne hasogassunk és a dolgok rejtett okait ne kutassuk. Nehogy azzal visszaéljünk és másoknak vele kárt okozzunk. De éppen ezért nem szabad mindenkit varázslónak tekinteni, akit az Írás annak nevez. ... Ha így lenne, ebből az következne, hogy a napkeleti bölcsek is varázslók voltak, mivel a természetfölötti dologokba jobban be voltak avatva, mint mások az ő korukban. A Szentírás őket mágusoknak nevezi. ... Mert vannak szentek, akik az üdvösséget szolgálják. Vannak szentek, akik a természet erőit szolgálják, ezeknek a neve mágus."

Minden korszaknak megvan a saját korszellemből következő mágiája. A nagyagy túlfejlődése a ráció kultuszát eredményezte, ebből fakadóan a ma mágiáját találóan technomágiának hívhatjuk, mely magában hordozza az istentagadás és önpusztítás lehetőségét, és egyik válfaja a fekete mágiának. A vízözön utáni világ embere képében megjelent a közönséges ember szánalmas típusa, melytől Isten minden magasrendű szellemi hatalmat megvont, mellyel korábban a régi ember visszaélt. Egyet hagyott csak meg a hajdani, általánosan elterjedt, kimagasló tálentumok közül, az eszet, a ráció adományát, mely nélkül arra sem lennénk képesek, hogy az anyagvilágban tájékozódhassunk, eligazodhassunk. Az ész az anyagvilágba süllyedt ember tájékozódási szerve, ahogyan Hamvas Béla fogalmaz. Időnként atavisztikus módon egy-egy kivételes képességű személyben a felszínre bukik rendhagyó tulajdonságegyüttesek formájában a régi ember képességeiből valami. Ezeket a személyeket nevezzük szentnek vagy zseniális bűnözőnek, lángésznek vagy csodabogárnak, varázslónak vagy az őrület pengeélén egyensúlyozó, paranormális adottságokkal rendelkező fenoménnek. A technicizált civilizáció legbensőbb lényege az, hogy nem természetes. Ennek birtokában egy emberalkotta, művi és részben virtuális közeggel vette magát körül korunk hőse, mely az Isten teremtette természet kizsákmányolásához, elrákosításához, pervertálásához és megmérgezéséhez vezetett a mindenáron való haszonhajhászás káprázatában. A mágia ma már nem az emberi szellem magasrendű képességei, hatalma, hanem mechanikai szerkezetek és elektromos árammal üzemeltetett gépek által jut érvényre. Ma már az anyag nem engedelmeskedik többé az embernek, ezért azt durva fizikai, mechanikai erővel megerőszakolni, kizsákmányolni kénytelen a saját vesztére.

Még közelebb jutunk a dolog nyitjához, ha elhunyt bátyámnak, Lajdi Tamásnak következő sorait mélyen az eszünkbe véssük: „A világon az egyedüli földrajzi és etnográfiai ősalakulat a Kárpát-medence ... , amely teljes egészében, teljes kiterjedésében egyetlen, hatalmas szenthely, ha úgy tetszik, kegyhely. Ennek az országnyi szenthelynek legfeltűnőbb ismertetőjele, hogy szentségi hatósugarának határai egybeesnek egy földrajzi egység, a Kárpátok körülzárta ország határaival éppúgy, mint a magyar etnikum kiterjedésének határaival. Ennek a szenthelynek, Egyháznak az oltárköve, tabernákuluma és kútfője a Pilis-hegység, amely a magyar lélek és a magyar szellem feltörésének központja, a magyar identitás szellemi-lelki kifejezője, s egyben Isten és ember párbeszédének, kézfogásának, egybeszerveződésének, összetartozásának koordinátapontja. Itt buzog ugyanis a felszínre az éltető szeretet-energia a magyar történelem évezredeiben, s kiváltképp az elmúlt évezred folyamán, s itt van a kontroll, a lelkiismeret és önismeret energiáinak forrásvidéke is." (Lajdi Tamás: Magyar örökség – Örök magyarság; Brusam Kiadó; Békéscsaba; 2003.)

Ez az isteni szeretet-energia biztosította a magyar szent királyok beavató koronázó szertartásaihoz a pilisi Fehérvár (Alba) koronázóbazilikájában a Szent Korona közvetítőedényén keresztül azt a személyiségbefolyásoló, -megnemesítő, agyhullámátalakító szent erőt, amely a koronázás alatt az újdonsült uralkodó egész emberi valóját mélyen átjárta. Ez az oka annak, hogy magyar királyt egyedül érvényesen és teljes hitellel megkoronázni csak és kizárólag e mára már ellenséges hatalmak barbár dühe által földig rombolt, szakrális beavató helyen lehet.

A pálos szerzetesek beavató szertartásának személyiségátalakító, megszentelő hatása mellett a Pilisből sugárzó végtelen, kozmikus és mégis éterien finom erőnek is köszönhető az a megdöbbentő és szinte hihetetlen információ, amiről Gyöngyösy Gergely, a pálos rend hajdani generálisa, a XVI. század húszas éveinek a mohácsi tragédia előtti időszakában tk. ezt írta rendjéről, hogy „itt szinte valamennyi atya romlatlan testtel várja a boldog feltámadást". Mást is írt: „Ezek az atyák egész életük során azt próbálták megvalósítani, amit odafönn az égben, az angyalok szférájában láttak."

A pálos beavatás helyszíne a Pilis egyik barlangszentélye (a Gyöngyösy Gergely által emlegetett Hármas Barlang?), ezen belül is egy kőkoporsó volt, mely azonnal az egyiptomi beavatás Khufu-piramisbeli kőkoporsójának képzetét kelti bennünk, hát mégha tudjuk, hogy a pálosok szellemi atyjuknak az első keresztény remeteszentet, az egyiptomi Thébai Szent Pált tartották, aki hatvan éven keresztül az egyiptomi Királyok Völgyében meditált egy fáraó sírja fölött, és akinek romlatlan, ép állapotban maradt testét Nagy Lajos királyunk uralkodása idején 1381-ben Budára hozták. A szent test további sorsáról nem tudunk semmi bizonyosat, csak annyit, hogy a pálos rend nagy gonddal őrizte valahol a Pilisben.

A Kárpát-medencében nemcsak a föld természetéből fakadó különféle jellegű erők és tulajdonságok simulnak egy magasabbrendű összhangban egymásba, hanem Hazánk területe sokszor volt a népek országútja is, mert a kelet-nyugati népvándorlás népcsoportjainak e központi területet nehéz lett volna kikerülniük, s talán mégha ez sikerült is volna nekik, eszük ágában sem volt más irányban vonulni, hiszen az ország kiváló adottságai miatt sok nép szívesen itt maradt volna, ha nem szkíta őseink számára lett volna a Teremtő által kiszemelve ez az ország. A történelem futóhomokjának kárpát-medencei megkötése évezredes léptékben csak nekünk, magyaroknak sikerült Isten segítségével. Ha történelmünket a tényeknek ebből a szemszögéből szemléljük, máris világosabb fényben értelmezhetjük a Szántai Lajos által a Pilissel kapcsolatban használt „etnikumspecifikus" fogalmat. Szent, Istentől rendelt, krisztusi küldetéssel ebben az országban csak és kizárólag a magyarság rendelkezik, mely a Magyar Keresztút önkéntes vállalásában és elszenvedésében ölt testet.

E terület hatalmak és kultúrák összecsapásának is mindig helyszíne volt, most is az, s félő, hogy a közeli jövőben egy világméretű, a két szemita kultúrkör (zsidók és az iszlám népei) egymás elleni háborús acsarkodásának frontországává, színterévé válhat. A múltban nem egyszer volt Hazánk e jelenség elszenvedője. Csak a szereposztás nézett ki másképp. Ennek legjellemzőbb példája a hódító félhold és a Német-Római Császárság farkasszemet nézése, mely magyar oldalról egy félreértelmezett szerepkörből, a „kereszténység védőbástyája" szerepkör heroikus felvállalásából fakadóan a középkori szakrális és független magyar királyság nagyhatalmi státuszának örök időkre történő megszűnéséhez, feladásához vezetett. Az általunk évszázadokon át saját vérünk árán védelmezett Nyugat mindig könnyen felejtett. A mára napvilágot látott hiteles dokumentumok ismeretében kijelenthetjük, hogy a nyugati hatalmak titokban a tenyerüket dörzsölték mind a mongol támadás, mind a török hódítás idején.

IV. Béla király a közeledő veszély előszelében több segélykérő levelet is intézett a pápához, IX. Gergelyhez. Íme egy idézet az egyikből, melyet már a menekülő király továbbított Zágrábból Rómába: „Krisztus nevének e káromlói nem elégszenek meg a mi határainkkal, hanem arra készülnek, hogy minden keresztény országot vadállati dühöngő kegyetlenséggel letiporjanak. ... Arra kérjük tehát Szentségteket, hogy más keresztény fejedelemségek országaiban is hirdessen keresztes hadjáratot, megértetve velük, hogy ez a veszedelem az egész kereszténység meggyalázásával fenyeget." (1242. január 19.) A segélykiáltás teljesen visszhangtalan maradt. Európa, mint oly sokszor a későbbiekben, ismét tétlenül, díszpáholyból nézte végig vérünk hullatását.

Amikor Béla király és udvarnépe a tatárok elől menekülni kényszerült, egy felvidéki kitérő után az osztrák Frigyes herceghez vezetett útja, aki őt csalárd módon foglyul ejti, a Béla apjától, II. András királytól korábban elszenvedett hadisarcot visszaköveteli tőle, s látva Béla király fizetőképtelenségét, három határmenti vármegye elzálogosítására kötelezi őt. Frigyes eközben tárgyalásokat folytat a mongol vezetőkkel Magyarország egymás közti feldarabolása és lerohanása ügyében.

A Nyugat előre örült pusztulásunknak. Ezt bizonyítja többek között az a tatárjárást követően megfogalmazott, alig titkolt kéjjel pergamentre rótt feljegyzés is, melyben kissé elhamarkodottan így ír az osztrák évkönyvíró Niederaltaichban: „Magyarország, harmadfélszáz évi fennállás után elpusztult." (Dümmerth Dezső: Az Árpádok Nyomában; 424-425. o.; Panoráma Könyvkiadó, Budapest 1977.) Arról is tudomásunk van, hogy Batu kánt és Ogatáj kánt maga a pápa „őszentsége" bíztatta föl Magyarország lerohanására.(Szántai)

Akárhányszor segítségre lett volna szükségünk, lett légyen ez a tatárjárás, a török elleni hadakozás avagy a Rákóczi-szabadságharc, a Habsburg uralom elnyomásának évszázadai, és legkiváltképp az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején, de még az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiban is, az általunk hajdan megvédett nyugati hatalmak hátukat fordították felénk, s hallani sem akartak megsegítésünkről. „Hálájuknak" különös „emberségről" tanúskodó rokonszenvmegnyilvánulásával hozzánk való nemes viszonyulásukat 1920. június 4-én a Trianon kastélyban koronázták meg.

Magyarország elpusztítása ugyanis számukra az igaz és meghamisítatlan szkíta keresztény tanok és az igazi életszentség apostolkirályi példáit mutató utolsó, valóban jézusi szellemiséget sugárzó védőbástyának az elestét jelentette volna, mint ahogyan a Mohács után, a magyar szakrális királyság és ezzel Európa lelkiismeretének megszűnte után sebtében összehívott Tridenti Zsinat (1545-1563.) egyik titkos kiváltó oka is a független Magyarország bealkonyulása volt. Ezt kihasználva szabaddá vált számukra az út a zsidókeresztény tanok kizárólagossá tétele és az ellenreformáció eretnek- és protestánsüldözései felé.

Thomas Münzer, a német parasztfelkelés egyik protestáns vezére az 1526-os évet jelölte meg az Utolsó Ítélet kezdetének. Amennyire nem volt igaza a világ végének ez évbe való datálása terén, legalább annyira tisztán előre megérezte, hogy az 1526-os év korszakzáró határkő lesz a világ történetében: 1526. augusztus 29-én, Keresztelő Szent János lefejezésének emléknapján a mohácsi síkon II. Lajos királlyal az élen a Nemzet főurainak széthúzása következtében a Magyar Szakrális Királyság színe-java odaveszett, megásva ezzel az ország sírját. Ugyanezen a napon – Szántai Lajos elmondása szerint – a spanyol konkvisztádorok lerombolták az aztékok legfőbb szentélyét Tenocstitlánban, mely gaztettük az indián őslakosok tízmilliói lemészárlásának nyitánya volt. Az 1526-os év egy korszak végét jelentette. Thomas Münzer megérzése igaznak bizonyult, mégha más vonatkozásban is, s ez az év egyszersmind egy új, vésztjósló időszak kezdete volt: az európaiak által világszerte elkövetett tömegmészárlások, vallásháborúk, egyszóval a gyarmatosítások borzalmainak, ősi, idegen magaskultúrák alantas motivációból, haszonlesésből és vérszomjból történő lerombolásának a beköszönte, melyeket egyfajta választottnépi pszichózis ürügye mögé bújva, a vallási és faji felsőbbrendűség hamis tudatában hajtottak végre Jézus Urunk zsidókeresztény világi és egyházi megcsúfolói.

Mintha a Magyar Szent Birodalom hanyatlása következtében lepattantak volna a láncok a régóta csak a megfelelő alkalomra várva ugrásra kész ördögi erőkről, mintha a történelemnek ezen a pontján hirtelen kivágódtak volna a pokol kapui, mert az a szent erő, mely Boldogasszony Országából sugározva eddig visszatartotta a sátán seregeit, most cserbenhagyottságunk kudarcai miatt gyengülni kezdett. Szabaddá vált az út a Habsburg-barbárság, a szabadkőműves tévtanok hatására 1789-ben kirobbant gyilkos francia csőcselékuralom vérengzései és eszméi mérges gázainak terjesztése, az embermegvető Manchester-kapitalizmus profitmohóságának kizsákmányolása és a nyíltan istentagadó zsidó ideológia, a kommunizmus tanrendszerének kidolgozása és megvalósítása felé.

· (Nem árt, ha tudatosítjuk magunkban, hogy az emberiség történelmének leggyilkosabb, legszörnyűbb és legembermegvetőbb ideológiáját, a kommunizmust, melyből a reálkommunista, világhódító, véreskezű marxista-leninista-maoista rezsimek tanaikat és létjogosultságukat merítették, a zsidóságnak köszönhetjük.

Karl Marx, a dialektikus materializmus tanrendszerének kidolgozója a valóságban nem volt materialista, mint talán feltételezhetnénk. Hitt emberfölötti, szellemi erőkben, ugyanis a sátánhoz írt bensőséges, baráti hangú verseket (pl. „A játékos" vagy „A sápadt hajadon" címűeket). Oulanem című drámájának egyes párbeszédei is a gonosz melletti elkötelezettségéről tesznek tanúbizonyságot. Ő valódi nevén nevezte népe kultuszának, imádatának tárgyát.)

Országunk ennek folyományaként a népek olvasztótégelyévé vált, a török kor idején a magyar őshonos lakosságtól elnéptelenedett vidékekre a Habsburg idegeneket, főleg németeket, szlovákokat, szerbeket és oláhokat telepített, hogy fölborítsa ezáltal Magyarország etnikai egyensúlyát, ami sikerült is. Ady Endrével együtt gondolkodva ekkor váltunk „komp-országgá", mely Kelet és Nyugat között hajóz, magában hordva a kontinens középpontját.

A világtörténelmet évezredek óta irányító háttérhatalom szürke eminenciásai mindig is tisztában voltak a Kárpáthaza földtörténetben, üdvtörténetben és emberi történelemben betöltött meghatározó szerepével, ezen belül is a Pilis kettős (szív- és koronacsakrai) energiaközponti jelentőségével. A Kárpát-medence fölött gyakorolt hatalomért vívott harc hol fegyverek segítségével, hol ideológiai-eszmei-vallási szinten, hamu alatt izzó parázsként, hol pedig egyidejűleg mindkettő bevetésével ősrégi idők óta folyik. A Teremtő rendeléséből eddig még mindig e szent földet őslakosokként benépesítő turáni-szkíta-kelta kultúrkör népeinek sikerült e harcból győztesként kikerülniük. Napjainkban a Hazánk területe fölötti hegemóniáért dúló harc intenzív szakaszába lépett. Az Európai Únió keleti bővítésének háttérmotivációja a Kárpát-medence bekebelezésének régóhajtott vágya volt, betetőzve ezt a zsidóság Hazánkba történő betelepítésével, s az Ország feletti hatalom nekik való átjátszásával. A sötét háttérhatalom már nem csinál titkot hódító szándékaiból, elsöprő túlerejének hamis tudatában, a pénz arroganciájának aljas pökhendiségével cinikusan a magyar arcába röhög, szemmel láthatóan élvezi is e helyzetet (Gyurcsány-jelenség), ezért büntetése iszonyú lesz.

Az e fejezetben leírtakból világosan kiderül, hogy a Kárpát-medence a Szentföld-fogalom általam definiált 3. és 4. kritériumának, miszerint Isten által egyedülálló adottságokkal van felruházva, és kisugárzása által a benne lakó népet megszenteli és többletképességekkel ruházza föl főleg az erkölcsiség terén, a Föld bármely más pontjánál sokkal inkább megfelel.

Zbigniev Brzsezsinszki, aki 1977 és 1981 között a Carter-kormányzat biztonsági tanácsadója volt és ma is aktív az amerikai politikai élet befolyásos szürke eminenciásaként, azt nyilatkozta egyszer, hogy: „Aki a világ fölötti uralmat meg akarja szerezni, annak el kell foglalnia a föld szívét. Aki elfoglalta a föld szívét, az birtokba vette Európát. Aki birtokba vette Európát, az ura az egész világnak." Ha valaki el akarja foglalni a föld szívét, annak tehát Magyarországot kell uralma alá gyűrnie. Ne hagyjuk!!

II. A Kárpát-medence az írásbeliség bölcsője és a Tudás központja

A történelmi Magyarország területén legalább az őskőkor óta folyamatosan jelenlévő autochton szkíta kultúra egyik legjelentősebb művelődéstörténeti, szellemi vívmánya az ős-ABC jelrendszerének kidolgozása. E kijelentés valóságtartalma mára már bizonyítást nyert az írástörténeti kutatások hatalomtól és hivatalosságtól független képviselői kutatásainak eredményei alapján.

A sokoldalú Varga Csaba összehasonlító írástörténeti kutatómunkája során matematikai egzaktsággal rekonstruálta azt az egyértelműen betűírásos ős-ABC-t, melynek jelei többségükben megegyeznek a székely-magyar rovásírás ma is használatos jeleivel. Ugyancsak ő mutatott rá arra, hogy írásos jelrendszer nem fejlődhet ki egy azt hordozó nyelv nélkül. „Mivel az ABC-k csalhatatlanul mutatják a kultúrák és nyelvek (azaz az ezeket megteremtő emberek) földrajzi jelenlétét, avagy terjedési útvonalát ... az állapítható meg, hogy a magyar nyelv ősidők óta jelen volt a Kárpát-medencében, pontosabban fogalmazva: elsőként itt volt jelen." (Varga Csaba: Jel, jel, jel; 199. o.) Ez a kijelentés azért bír elementáris fontossággal, mert e gondolatra támaszkodva nyomon tudjuk követni a kárpát-medencei ős-ABC terjedésének útvonalát, mely szkíta őseink medencéből, őshazából való kirajzásainak útvonalait és időpontjait vázolja fel meglehetősen nagy pontossággal. Adjuk át a szót ismét Varga Csabának: „Ennyi jel nem vándorol magától, ezeket emberek vitték magukkal. ... Kultúra csak emberekkel tud vonulni, földrajzilag arrébb kerülni." Varga feltételezi, hogy az ős-ABC egy őskori tudóscsoport, a későbbi mágusok ősei tudatos munkájának köszönhetően, művi úton lett kifejlesztve, akárcsak a magyar nyelv tökéletes belső szerkezete, toldalék- (jel, rag, képző) és szógyökrendszere, amelyre a rokon értelmű, gazdag nyelvi árnyaltságot és logikai összefüggéseket magában hordozó, egymással a jelentés terén ok-okozatilag összefüggő ún. szóbokrok fölépülnek.

Ehhez annyit hozzátennék, hogy ha valaki a világ jelenségeit és bennük az emberiség történetének fejleményeit, horizontját egy transzcendentális Legfelsőbb Lénynek, a Teremtő Istennek, mint ősoknak következményeként szemléli, aki útjára indította a tér-időben cselekvő ember egész tevékenységének láncolatát is, akkor jó okunk van feltételezni, hogy az írásbeliség, mely nélkül egész tudásunk az emberi emlékezet szájhagyományi továbbadásának jóval kezdetlegesebb szintjén lett volna csak átadható a mindenkori utókornak, része volt az egyetemes őskinyilatkoztatásnak, melyet a nyilvánvaló tények tükrében a Kárpáthaza protoszkíta őslakossága kapott azzal a küldetéssel egybekapcsolva, hogy a tudás terjesztésével az emberiség eszmei-tudati síkon való fölemelését és a jóval kezdetlegesebb, félállati színvonalon tengődő valamikori embercsoportok megnemesítését szolgálja. A Kárpát-medence ragozó nyelvet beszélő őslakossága legjelesebbjei magától a Teremtőtől kapták a tudás hatalmát, s más népek körében való megjelenésük valóságos kulturális forradalmat indított el a vízözön utáni Eurázsia legkülönbözőbb területein. Ahol föltűnt egy-egy kárpát-medencei kultúrhérosz, ott valóságos kulturális pezsgés kezdődött és a mágus(ok) jelenléte szinte katalizátorként hatott a tudatlan embercsoportok társadalmi-tudati fejlődésére.

E gondolattal cseng egybe, amit Grandpierre Attila „Királyi mágusok ősnépe a magyar" című tanulmányában így fogalmazott meg: „A kultúrhősök a régmúlt idők kimagasló, valóban létezett személyiségei voltak világszerte, mágikus erejük nélkül tetteik elképzelhetetlenek lennének. Kortársaik a kultúrhősöket mágusoknak nevezték. A mágusok az emberré váláskor szerzett kozmikus őstudás őrzői." (Magyarságtudományi tanulmányok; Grandpierre Attila: Királyi mágusok ősnépe a magyar; 328. o., Hun-idea Hagyományőrző Műhely, Budapest, 2008.)

A továbbiakban a nagy tekintélyű Antiquity című régészeti folyóiratra hivatkozva így fogalmaz: „A legújabb stroncium izotópos vizsgálatokkal kimutatták, hogy a történelem előtti Európa első magas műveltsége, a vonaldíszes kerámia kultúrája a mai Magyarország területéről indult ki i. e. 5700 körül, mégpedig úgy, hogy nem egyszerűen a kultúra adódott át, hanem kiemelkedő tudású vándorok vitték szerteszét. ... Ezek a mágusok építették 7000 évvel ezelőtt az első naptemplomokat a Kárpát-medencében, az első templomokat Közép-Ázsiában és a kőköröket világszerte. ... A vonaldíszes kerámia népe alapvető folytonosságban tovább élt a Kárpát-medencében. Itt élt az első nyilakat készítő nép legalább i. e. 34.000-től, és az i. sz. I. évezredben még mindig kiemelkedő íjtechnikával rendelkező hun-magyar nép, az állatábrázoló művészet, a nyelvdugós furulya népe legalább i. e. 33.000-től máig, a mágusok népe a beláthatatlan ősmúlttól az i. e. 2. évezredig." (Magyarságtudományi tanulm.; 336. o.)

A mágus kifejezés eredetének egyetlen elfogadható szófejtése a magyar „MAG" szóból vezethető le, egyetlen más nyelven sem értelmezhető világosan. A mag az összes élőlény, és nem csak a növények teljes kifejlődésének programjával rendelkező sűrített, koncentrált erő, mely elvont síkon, a tudás szintjén a kozmikus isteni őskinyilatkoztatás fentről kapott és átadott ismereteinek sűrítménye. Azokat az embereket tehát nagyon találóan nevezték nyelvünkön mag-osoknak, mely elnevezés mezopotámiai közvetítéssel a görög nyelvet is elérte, s így lett a görög 'magoi'-ból a latin 'mag-us' elnevezés, mely világszerte elterjedt. A magas melléknév régies változata, a magos még őrzi e fogalom ősi jelentését, a magas tudományok, a magas szintű tudás hordozóinak, a mágusoknak emlékét. Mag, magas, magasztos szavaink rokon jelentéssel átkerültek más magas kultúrák nyelveibe is, amelyek felemelkedésüket mágus őseinknek köszönhetik: latin magnus = nagy, a latin magiszter = mester, az angol magnificent = nagyszerű, magasztos, pompás, szanszkrit mah = nagy (vö. Mahatma Gandhi nevével, mely Nagy Lélek Gandhi-t jelent), stb. A görög matematikusok és filozófusok is egész tudásukat a mezopotámiai és egyiptomi mágusoknak köszönhetik.

Nemzetünknek magyar elnevezése is egyértelműen levezethető „mag" ősszavunkból, mely továbbfejlesztve magában hordja a mag-ár, magi-ár = magy-ar, a mágusok áradata, azaz a Tudás Népe értelmezés lehetőségét, és a Csodaszarvas-mondabéli Nimród-leszármazott, Magor ősapánk nevét.

Ismét egy fontos idézet Grandpierre-től, melyet ő is a The Oxford English Dictionary-ból kölcsönzött: „A mágusok pre-szemita és pre-árja papi törzs voltak Nyugat-Ázsiában." Ez nem jelent mást, mint azt, hogy az indoeurópai-árja és a szemita népek megjelenése előtt már ősidők óta e földrajzi térségben jelenlévő, ragozó nyelveket beszélő, magaskultúra-teremtő ősszkíta népek tudós papjairól beszélünk, ha a régi idők mágusait emlegetjük. Majd valamivel lejjebb: „A hagyomány szerint a mágikus tudás Nimród révén került be az özönvíz utáni emberiség világörökségébe. 'A mágikus művészetek Nimródtól erednek.' - írta Alexandriai Kelemen: Stromata, vagy különböző dolgok c. művének negyedik kötetében, a 27-29. fejezetben. A napvallású szkíták és mágusok ősét, a mitológiai Kust, Nimród ősatyját Napként tisztelték, Magógnak és magusnak is nevezték – írja Bryant."

Az eddig leírtak alapján is minden kétely nélkül kijelenthetjük, hogy Hazánk nemcsak kedvező és gyújtóponti jellegű földrajzi elhelyezkedésének, hanem a történelemelőtti régiség korszakai óta az emberi kultúra kifejlődésének és elterjesztésének területén is halmozottan központi jelentőséggel rendelkezett. Az őstudás központi fészke volt, ahonnan „i. e. 5.700-tól nyugatra tíz-húsz fős kis csoportokban vándoroltak ki a Kárpát-medencéből a különlegesen magas tudással rendelkező, a magas kultúrát átadó mágusok. Ugyanakkor Govedarica és Manzura bebizonyították, hogy keletre viszont tervszerűen, hatalmas tömegekben telepedtek ki Erdélyből i. e. 5.100-tól kezdve az ottani magas kultúra hordozói, újra és újra több hullámban benépesítve az eurázsiai síkságot." (Grandpierre Attila; uo. 329. o.)

Most sorakoztassuk fel mindazokat az érveket és tényeket, melyek e fejezet címe jelentésének valóságtartalmát támasztják alá, miszerint „a Kárpát-medence az írásbeliség bölcsője". Mielőtt ebbe belefognánk, egy fontos megállapítást kell tennünk: az írásjelek aszerint is módosultak az idők folyamán, hogy milyen anyagra és milyen eszközökkel rögzítették őket: merev fába rótták-e, képlékeny agyagtáblácskákba nyomták-e, kemény kőbe vésték-e, hajlékony papíruszra, pergamentre avagy vékony papírra írták-e egy adott ABC betűit. A fába, kőbe vésett jelek esetében a könnyebb lejegyzés érdekében általában az egyenes vonalakból összetevődő s csak ritkábban a kerek formákat részesítették előnyben, míg ha a papírusztekercsre, pergamentre vagy papírra írtak valamilyen tintával, akkor, s ezt a modern ember saját tapasztalatból tudja, hogy a töltő- vagy golyóstollal, de a mártogatós lúdtollal való írás is inkább a lekerekített formáknak kedvez.

Legelőször egyik legjelentősebb kortárs rovásírásszakértőnk, Friedrich Klára és a polihisztor Varga Csaba útmutatásai alapján soroljuk föl dióhéjban ősi írásunkról a legfontosabb tudnivalókat.

A magyar rovásírás jelrendszere. Balra Magyar Adorjántól, jobbra Forrai Sándortól

A magyar rovásírás jelrendszere. Balra Magyar Adorjántól, jobbra Forrai Sándortól

           1. A magyar rovásírás szervesen együtt fejlődött a magyar nyelvvel. Ezt bizonyítja a magyar ABC-nek az a sajátossága is, hogy nyelvünk minden egyes hangzójára külön jelet alkottak e jelrendszer létrehozói, tehát nem mi kölcsönöztük más kultúráktól. Még a nyelvünkre oly jellemző „gy”, „ty”, „cs”, „ny”, „ly” hangzók is saját betűjellel rendelkeznek.  Tehát nem mi voltunk az átvevők, hanem tőlünk származott át a többi néphez, mint az ó-kínaiakhoz, az egyiptomiakhoz, a főníciaiakhoz, ógörögökhöz, latinokhoz, türkökhöz, germánokhoz és a szemita népekhez. (Magyarságtudományi Tanulmányok; Friedrich Klára: Kárpát-medencei birtoklevelünk a rovásírás; 282. o.; Hun-idea Szellemi Hagyományőrző Műhely, 2008. Budapest)

    A latin betűkre való átállás idején nyelvünk 13 hangja számára nem volt külön jel. Ezért becses korai nyelvemlékünk, a Halotti Beszéd a magyar szavak nehézkes és pontatlan latin írásmódja miatt egy sosem létezett magyar nyelvet örökített át az utókornak. A magyar így sosem beszélt!

            2.  A rovásírás kezdettől fogva saját jelekkel jelölte a magánhangzókat. Éles  különbséget tesz a hosszú és a rövid magánhangzók között, mely vonása a magyar ABC-vel írt szövegek rendkívüli pontosságát és tiszta értelmezhetőségét szolgálja. Ez a jellege is ABC-nk ősiségét, még a sumér ékírásnál is sokkal régebbi eredetét igazolja. A későbbi koraókori írásrendszerek, mint a sínai ósémi, az egyiptomi, de a sumér is, csak a mássalhangzókat jelölték, nyitva hagyva a különböző magánhangzósítási variációk lehetőségeit, melyek nagy jelentésbeli eltéréseket is eredményezhetnek ugyanazon  mássalhangzó sorok esetében. (Magyarságtudományi Tanulmányok; uo. 181. o.) E miatt nem rekonstruálhatóak teljes mértékben olyan fontos nagy kultúrák ókori nyelvállapotai, mint az egyiptomi, a sumér és a sémi akkád stb.

            3. „A köznépi eredetű emlékek tanúsága szerint a legkorábbi időktől kezdve nálunk senki sem volt írástudatlan, a juhászgyerektől kezdve a fejedelmekig mindenki értett a betűvetéshez.” (Friedrich K. uo. 181. o.) Más népekkel történő összehasonlítás terén mekkora  tudatszintbéli fölényről tanúskodik ez az eleinkről szóló információ, hátha még abba is belegondolunk, hogy a keresztény középkor királyai körében általános volt az írástudatlanság. Még a fiktív vagy tényleg élt Nagy Károly – ma ez már heves vita tárgya (Heribert Illig) – sem értett a betűvetéshez és az olvasáshoz!

           4. A rovásírás iránya jobbról balra halad. Ezt a jellegzetességét az átvevő ókori kultúrák, mint a sumér, akkád, de még a héber is megtartották. Ezt Friedrich Klára egy 2008-as rövid tanulmányában azzal magyarázza, hogy a régi emberre a jobb agyfélteke, a kreativitás, az intuitív, ráció feletti  képességek székhelye nagyobb befolyással volt. Ebből kiindulva feltételezi, hogy az ős-ABC kialakulása idején az emberek zöme balkezes volt, ismerve az emberi idegrendszer azon jellegzetességét, hogy a két agyfélteke átlós irányban tartja irányítása alatt a test két felét, tehát a jobb agyfélteke a test bal felének uralmáért felelős és megfordítva.

    Az már az én észrevételem, hogy jellemző, hogy az ész, az empírikus megismerés egyeduralmával, azaz a bal agyfélteke túlműködésével jellemezhető európai civilizáció antik bölcsője, a görög-római kultúrák kialakulásának idején a szintén a magyar ős-ABC-ből kölcsönzött és nagy változáson átesett betűrendszerek esetében megfordult az írás iránya: a görögök és a rómaiak elkezdtek balról jobbra írni.

            5. Már a legkorábbi időktől kezdve, amelyekből hazai leletek maradtak az utókorra, megfigyelhető egy a magyar ős-ABC-vel író emberek között elterjedt szokás, sajátosság, hogy nagy előszeretettel vonják össze a betűket, összetett, rejtvényszerű jelhalmazokat alkotva belőlük. A betűösszevonás jelenségét ligatúrás írásmódnak hívjuk a szakterminológia nyelvén.

Íme egy kis ízelítő a fennmaradt rovásemlékekben előforduló ligatúrákból (Németh Gyula)

Íme egy kis ízelítő a fennmaradt rovásemlékekben előforduló ligatúrákból (Németh Gyula)

6. A rovásírás bolygónk legrégibb, legarchaikusabb írása. Kárpát-medencei több tízezer éves folyamatos jelenléte egyben bizonyítéka népünk különböző népelnevezések alatti ittlétének a történelmi Magyarország területén, hiszen Varga Csabától megtudhattuk már, hogy egy adott íráskultúra az azt kifejlesztő, az azt hordozó nép nélkül nem bukkan fel sehol, illetve ahol föltűnik, ott feltételezi az őt létrehozó nép képviselőinek jelenlétét.

a kárpát-medencei ős-ABC

E táblázat a kárpát-medencei ős-ABC (felül) jeleit összeveti a magyar rovásírás (alul) betűivel. A magyar rovásírás őrizte meg a legtöbb alapformát az ős-ABC-ből, sőt, azonos vele!

 Ugyancsak Varga Csabától tudom, hogy az ókori egyiptomi démotikus, azaz a szélesebb néprétegek körében használatos, hétköznapi ABC jelei javarészt megegyeznek a magyar rovás-ABC betűjeleivel, melynek nem kemény anyagba vésett, hanem a ma emberének írásmódjához hasonlóan tintával hajlékonyabban papíruszra rótt és ennek következtében lekerekítettebb betűit vissza lehet vezetni a rovás-ABC jeleire.

Ha nem bukkan föl teljesen véletlenül egy azóta „Rosetta kő"-nek nevezett kőtábla, melyen két nyelven, görög írásjelekkel és két fajta egyiptomi írásmóddal egyiptomi nyelven szerepel ugyanaz a szöveg, máig széttárt karokkal és fejcsóválva állnának az egyiptológusok a Nílus-parti ország írásos emlékei előtt. Jean Francois Champollionnak hívták azt a tudóst, aki a két nyelven írott szöveg összahasonlítása által sok egyiptomi írásjelet megfejtett.

A híres Rosetta kő fényképe

← A híres Rosetta kő fényképe

Egyiptomban egyidejűleg három ABC-t használtak: a legközismertebb közülük a hieroglifa-írásrendszer, mely eredetileg képírás volt, később azonban egy-egy ábra egy-egy betűnek felelt meg, és emelkedettebb, fennkölt vallásos szövegek lejegyzésére használták. Elsősorban templomok, sírkamrák falain találkozunk vele. A második a hieratikus jelkészlet, a hieroglifa-írás régebbi változata, mely még közelebb áll az ős-ABC-hez. A harmadik egyiptomi írásrendszer az előbb említett démotikus betűírás, melyet minden túlzás nélkül a kárpát-medencei ős-ABC egyiptomi változatának nevezhetünk, ahhoz a legközelebb áll a három közül, tehát valószínűleg a legkorábbi a sorban. Ez messzemenő és igen érdekfeszítő következtetések megtételére sarkallhatja az embert. (V. Cs.: Jel, jel,jel; 277-289. o.) Hát még ha tudja valaki, hogy az egyiptomi Északi Dinasztia megalapító királyát ERPAT-nak, azaz ÁRPÁD-nak nevezték. A szintén felső-egyiptomi Karnak templomának feliratai pedig olyan magyar hangzású városok neveiről tesznek említést, mint Árpád, Maghara vagy Arad. (Varga Csaba: Jel, jel, jel; 289. o.)

lajdipeter8 

1. A hieroglifa-ABC betűiből

 

lajdipeter9

2. Papíruszra írott hieratikus jelek 

 lajdipeter10

3. Egy korabeli példa a démotikus írásra

Ez az ábra az egyiptomi démotikus írás

Ez az ábra az egyiptomi démotikus írás

Kezdjük a tudtommal legrégebbivel. Kr. e. 15.000-20.000 évvel ezelőttre datálható az a karcolt rovásszerű jelekkel ellátott botvég, melyet a Gerecse-hegységben található ún. bajóti Jankovich-barlangban fedeztek fel. Világosan felismerhető rajta pl. a magyar rovás-ABC s és k betűinek összevont, azaz ligatúrás alakja. (Friedrich Klára, uo. 282. o.) A rovásírás rovásbotokon való alkalmazása, mely a magyarok között mind a mai napig divatban van, nagyon régi múltra tekint tehát vissza.

Időben a következő fennmaradt lelet a nemzeti oldal képviselői táborában széles körben ismert tatárlakai lelet, mely valóságos régészeti szenzációnak számít mind a mai napig. Helyi agyagból (!) kiégetett agyagtáblácskák képezik. Egy Kolozsváron élt román régész, Nicolae Vlassa bukkant rá Alsó-Tatárlaka (románul Tartaria), egy eredetileg erdélyi magyar falu mellett. Kr. e. 4 500-5 000 évvel ezelőttről eredeztethető, tehát legalább 6500 éves. A lelet legérdekesebb darabja egy kerek, négy mezőre osztott, kis lyukkal rendelkező korong, melyen rovásírásunk három ma is létező betűje, a gy, az ny és a z minden nehézség nélkül azonosítható.

 A tatárlakai híres amulettek

A tatárlakai híres amulettek

 Ami ezt a korongot különösen jelentőssé és értékessé teszi, az az a körülmény, hogy a rajta látható betűk és képjelek egy az egyben azonosak a Folyamközben az ékírásra való átállás előtti sumér írásjelekkel, melyek Mezopotámiában először a tatárlakai leletnél 1.000 ill. 1.500 évvel később kerültek használatba. Már régen megdőlt tehát az az eredetelmélet, miszerint a sumér nép délkeleti irányból, a tengeren át, hajókon érkezett volna a mai Irak területére. Maguk a sumérok a haza, ország jelentésű írásjelüknek, mely a HURSZÁG vagy HARSZÁG (vö. magyar ORSZÁG szavunkkal, a Halotti Beszédben még „uruszág" alakban, vagy a dinasztiaalapító nagy pártus király, I. Nagy ARSZÁK nevével) szóalakkal bírt, egy másik képzettartalmat is tulajdonítottak, mely hegyet, hegységet jelent, az Őshazát, mely a hegyekkel koszorúzott Kárpát-medence, ezen belül is Erdély és a Duna-Tisza által közrefogott magyar folyamköz (mezopotámia) emlékképét őrizte. (B. J. F.: Káldeától Ister-gamig; I. kötet)

Az ún. al-Ubaid kultúra turáni népe Mezopotámiában megfogyatkozva bár, de túlélte a vízözönt. Ennek bizonyítékait egy Ur város mellett ma arabul al-Ubaidnak nevezett domb leletegyüttesében találták meg. A kataklizma nyomán elnéptelenedett sumér területek az északról segítségükre siető rokon fajú népek által töltődtek fel. A Kászpi-tengertől keletre eső, Aral tó körüli Chorezmből (tk. Aratta városállamból) és a Kárpát-medencéből érkeztek nagyobb betelepülő hullámok.

A magyaros hangzású Aratta uralkodójával, mely városállam a zsidó sumerológus, Samuel Noah Kramer szerint valahol a Kászpi-tenger keleti partja közelében, tehát a már korábban említett Chorezmben lehetett, az egyik uruki sumér uralkodó, Lugalbanda állandó kapcsolatot tartott fenn levélváltások, szakembercsere és kölcsönös kereskedelem formájában. Az erről beszámoló ismereteink a „Lugalbanda és Aratta királya" című sumér eposzból származnak. Ez a kapcsolat azt a nézetünket támasztja alá, miszerint az uruki sumérok ősei északról, a szkíta Nyugat-Chorezmből vándoroltak be a Folyamközbe. (Badiny Jós Ferenc: Káldeától Ister-Gamig, I. kötet, 79-81. o., II. kiadás, Orient Press Kft., Budapest)

Bizonyítást nyert, hogy a Babilontól északra fekvő ún. Djemet-Nasr-dombban talált ásatási tárgyak, mely domb arab nevéről nevezték el az illető népet és kultúrát, vitathatatlan párhuzamokkal rendelkeznek az erdélyi és balkáni Tordos-Vincsa kultúra leleteivel, kiváltképp kerámiáival és írásjeleivel. A „Djemet-Nasr"-kultúrát hordozó nép a Kárpát-medencéből települt a Balkánon, Törökországon és Szírián át Mezopotámiába, s magával hozta az írás, a földművelés és a városépítés ismereteit, valamint minden valószínűség szerint a mágusok ősműveltségét, magasrendű tudását is. (Magyarságtudományi tanulmányok, Hun-Idea Szellemi Hagyományőrző Műhely, Budapest, 2008.; Marton Veronika: A káld-sumír nép története, 524-527. o.)

E három testvérnép összekeveredéséből alakult ki a vízözön utáni, legendás hírű subar-szabír-káld-sumér-hungár nép, mely néhány évezreddel később a szintén chorezmi irányból Folyamközbe költözött turáni pártusokkal és nyugati hunokkal (heftaliták) tovább ötvöződve létrehozta a Kárpát-medencébe több hullámban visszatelepülő magyarság embertani képletének alapjait.

Mindennek tudatában minden erőltetettség nélkül megmagyarázható a tatárlakai írásjeleknek későbbi fölbukkanása sumér földön.

A magyar rovásírás kárpát-medencei jelenlétének időrendi sorban haladva következő jelentős lelete a Torma Zsófia (1840-1899.), erdélyi régésznő (a világ legelső nőnemű régésze) által Hunyad vármegyében talált több, mint 11.000 db részben írásjelekkel ellátott agyagkorong a Maros folyó leomló partoldalában. E leletnek a nagyközönség számára is megismerhető része alapján is megállapítható, hogy sokukon egyedül álló vagy összevont, azaz ligatúrás írással megörökített magyar rovásírás-jelekkel vagy számjegyekkel van dolgunk. A korongok a Kr. e. 2.500 körüli időkből származnak, és a ma hivatalosan az Erdélyből a Balkán-félsziget közepéig húzódó Tordos-Vincsa kultúrával rokoníthatóak. Hogy a valóságban mi lehetett a rendeltetésük e korongocskáknak, arra van egy teóriám. Valószínűnek tartom, hogy gyermekek írásoktatására használt tárgyakkal van dolgunk, melyeket a tanulók játékos módon betűről-betűre rakosgattak egymás mellé, így képezve a tanár által kívánt szavakat.

E pontnál érdemes emlékezetünkbe idéznünk a geográfiai ligvisztika módszerét kidolgozó amerikai Prof. Grover S. Krantz gondolatát, akinek elméletével kissé részletesebben egy korábbi munkámban (L. P.: A magyarság hiteles őstörténetének alapjai) már foglalkoztam. Krantz professzor úr nyelvünket Európa legarchaikusabb egy helyben maradó nyelveként tartja számon. A nyelv pedig, mint tudjuk, az adott nép írásbeliségének hordozója. Egyébként egy ABC betűkészletének mérete, hogy hány jelből áll, attól függ, hogy az általa lejegyzendő nyelv hány hangzót igényel. A magyarság esetében ez nem jelent mást, mint azt, hogy mivel a betűírás fölbecsülhetetlen jelentőségű vívmánya szkíta őseink nevéhez fűződik, a később írásjeleinket átvevő kultúrák a mi roppant gazdag, több, mint 40 jelből álló betűkészletünkből igényeik szerint szemezgettek, válogattak, s látták el sokszor más hangértékkel, vagy forgatták el 90 vagy még több fokkal az egyes jeleket a helyi adottságoknak, elvárásoknak és kultúrális szintnek megfelelően.

Ugyancsak nagy a jelentősége egy rovásírásos ligatúrákkal ellátott baltatoknak, melyet nem hazánk területén, hanem a Róma melletti Campagna mezején találtak. Datálása e leletet kb. a Kr. e. 1.000 körüli időkbe helyezi. Azt is megállapították róla, hogy ilyen jellegű, fokosszerű baltákat, melyet e tokban tartott hajdani gazdája, akkoriban csak a Kárpát-medencében gyártottak, tehát onnan került - talán etruszk közvetítéssel (?) – Itália középső tájaira. A fölirat – láss csodát – magyar szövegű, mai is érthető, és a szerszám rendeltetését meséli el: SEGESÉT ES ÜT ES RÓ ES, azaz SEBESÍT IS, ÜT IS, RÓ IS. Újabb hiteles bizonyíték Prof. Krantz nyelvünkkel kapcsolatos megállapításához!

A Kárpát-medencében kialakult ős-ABC időrendi sorrendben következő előfordulása a Kr. u. 650-ben egy bizonyos Aetichus által az Avar Birodalomban tett látogatása alkalmából lejegyzett ABC, melyet a helyben élők használtak. Ez több későbbi másolatban maradt fenn, és egyértelműen látszik rajta, hogy lúdtollal lett lejegyezve, mert a betűk formái lekerekítettek, kalligrafikusak, tehát zsinórírásra alkalmasak. Jelei ennek ellenére különösebb nehézség nélkül azonosíthatóak az ős-ABC-vel. Varga Csaba jegyzi meg könyvének (Jel, jel, jel) erről szóló fejezetében, hogy Aetichus szerencsére rögzítette az egyes betűjelek hangzását, melyek javarészt a magyar rovásírás hangértékeivel egyeznek meg: a két ABC tehát azonos! Ezt tovább gondolva az avar-magyar népi-nyelvi azonosság nézete ezzel egy újabb perdöntő bizonyítékkal lett gazdagabb!

Ugyancsak említésre méltó a szarvasi avar tűtartó, melyre Juhász Irén régésznő bukkant Szarvas város mellett Békés megyében. A tűtartó a VII-VIII. századok fordulóján lehetett használatban, a Vékony Gábor által megfejtett, rákarcolt szöveg alapján egy fekete mágiára vagy annak kivédésére használt, bábuszurkáló alkalmatosság lehetett. A szöveg, mely több, mint 60 jelből áll, így szól mai magyarsággal: „Üngür űzőnek ímé e vas tű/ Tevődjön, űzzön, tű, tű, szúró, bökő, varró!/Fesesz (fuss?) eléje, szal(aszd) ................... (egy sor kimarad, mert olvashatatlan) Üngür (meg) ne egyen,/ űzd el, emészd el őt, én istenem!" (Varga Csaba: Jel, jel, jel; 245-246. o., 250. o.)

Végül az igencsak megfogyatkozott emlékek közül megemlítenék néhányat a harmadik honvisszatérés, honvisszafoglalás óta eltelt időszakból:

Szent István korából származó ezüst pénzérme- Géza nagykirály, Szent István édesapja, aki a keresztségben szintén az István nevet kapta, a nagyharsányi leletből (Baranya megye) származó pénzérméinek egyik oldalára latin írásjeleket, míg a másikra rovásjeleket veretett. Latin betűkkel: elöl „Stephanus Rex", a hátoldalon rovásírással: „Dukatus Geszéjasz Inpérje", Impérje (Impérium), azaz birodalma.

Mivel a kérdéses érmék digitális fotóit nem sikerült megszereznem, bemutatok helyettük két hozzájuk hasonló, Szent István korából származó ezüst pénzérmét ábrázoló fotót. A jobboldali érme érdekessége, hogy a középső mezőben Isten felhőkből kinyúló keze látható, amint a Turul-ház ősi árpádsávos, lándzsás zászlaját tartja. Jellemző, hogy ennek az érmének nem mutatják itt be a hátoldalát, amelyen a körben futó „Regia Civitas" (azaz királyi állam) latin felirattól övezve tévedést kizáró módon a Magyar Szent Korona stilizált képe látható Szent István idejéből!!!

- Ilyen a Pécsett talált címerpajzsos, a tatárlakai lelethez hasonlóan négy mezőre osztott sírkő is, melyet a nagy rovásírásszakértő, Forrai Sándor fejtett meg. A ligatúrás írás jelentése: ABA SZENTJEI VAGYUNK AKI ESZTER ANNA ERZSÉBET.

Íme a pécsi rovásírásos sírkő fényképe.

Íme a pécsi rovásírásos sírkő fényképe.

1690 körül Luigi Ferdinando Marsigli, bolognai olasz hadmérnök és nagytudású tudós Erdélyben jártában egy az egyházi év állandó ünnepeinek rendjét tartalmazó nagy rovásbot feliratait lemásolta. Így maradhattak fönn mind a mai napig annak köszönhetően, hogy följegyzései Magyarországon kívülre kerültek, s nem a magyargyűlölő német Paul Hunsdorfer (Hunfalvy Pál) kezébe, aki a Magyar Tudományos Akadémia főkönyvtárosi pozíciójában basáskodva a több, mint harminc nyelven tudó magyar nyelvzseni, Szentkatolnai Bálint Gábor (1844-1913.) gazdag rovásírásgyűjteményét tűzre vetette.

Sok zsidókeresztény egyházi személynek is sokat köszönhetünk archaikus írásunk terjesztéséért és fönnmaradásáért, olyan személyeknek, akik számára a Haza és a Nemzet érdekei és kulturális emlékeinek fönnmaradása fontosabbak voltak egy vallási köntösbe bújtatott, internacionalista (ma mondhatnánk: multinacionális) háttérhatalom veszélyes és magyarellenes törekvéseinél. Főleg protestáns falusi templomok festett kazettás mennyezetein maradt fönn néhány rovásírásos emlék. Ezek közül a leghíresebb és a legszélesebb körben ismert az erdélyi énlakai unitárius templom egyik festett mennyezeti kazettája.

Az énlakai templom rovásírásos felirata

Az énlakai templom rovásírásos felirata. Balra a festett mennyezetkazetta sajnos hiányos fotója, jobbra pedig a fénykép alapján készített rajz látható. A fölső sorban az unitárius hitvallás áll: „Egy az Isten".

A rajzos változaton jól kivehetőek a kazetta négy sarkában lévő ősi magyar ligatúrás képjelek.

Íme a kérdéses képjel Egy Isten , mely szétbontva : alul a kettős kereszt képében az (e)gy, fölötte pedig a függőleges egyenes vonallal két mezőre bontott, alul-felül csúcsban végződő elliptikus alakzat, mely nagyon régi időktől a Teremtő Isten képjele, és közkedvelt tulipánmotívumunk rejtett értelme. Nem véletlen, hogy számtalan Krisztus-ábrázoláson a függőleges vonal helyett a Pantokrátor-Jézus foglal helyet, mint pl. a magyar Koronázási Paláston is. Ezt az összetett rovásjelet bízvást nevezhetjük a magyar monoteizmus emblémájának, népünk ugyanis kezdetektől fogva csak a világ Teremtőjét tisztelte Istenként.

A Magyar Koronázási Palást

Hogy miért ilyen gyér előfordulású a magyar írásjelekkel készített, fennmaradt leleteknek a száma, arra magyarázatul szolgál a római judeo-krisztiánus egyház funkcionáriusainak fanatikus és pusztító dühe ősi írásbeliségünk becses emlékei ellen. Még a Turul-házi királyok között is akadt olyan gyengekezű és gyengejellemű uralkodó, pl. Szent László király nagybátyja, I. András, az országunkat a német-római császárnak kiszolgáltató, ferdejellemű Salamon (nomen est omen!) király apja, aki szigorú büntetést kilátásba helyező rendelettel tiltotta az úgymond „szkítiai pogány írás” használatát. Azt az eszement, gyűlölettől habzó szájú, barbár ámokfutást, melyet a hazánkban Szent István kora óta egyre erősödő befolyással bíró római zsidókeresztény egyház ősi műveltségünk ellen elkövetett, nyugodtan nevezhetjük előre eltervelt módon végrehajtott, alantas motivációból megvalósított  kultúrgyilkosságnak.

 

    A különböző kultúrák kiforrott alakjukban nem egyik pillanatról a másikra, egyfajta „civilizatórikus mutáció” következtében a semmiből tűnnek fel hirtelen, hanem egy roppant hosszú fejlődési folyamat végtermékei. Ez a gondolat a kárpát-medencei szkíta kultúra vonatkozásában még fokozottabb mértékben megállja a helyét, hiszen már az ókor történészei és filozófusai is megerősítették szkítákról szóló írásaikban európai ősnép mivoltukat.

    Az e vonatkozásban közkézen forgó idézetek közül a leghíresebb a zsidó származású római történetírótól, Josephus Flaviustól származik: „Magóg (Kus, Nimród apja másik elnevezése; LP) és Gomer népei az özönvíz óta itt voltak. Hispániától a Tanais (Don; LP) folyóig terjedt területük. Magóg a róla elnevezett Magarokat alapította, akiket a görögök szkítáknak neveznek.”

    Ugyanilyen jelentős a Gnaeus Pompeius Trogus római történész és Augustus-kortárstól származó szövegszakasz, mely így szól: „A szkíták 1500 éven át minden nép előtt birtokolták Elő-Ázsiát, s ők a világ legősibb nemzete, régiségben még az egyiptomiakat is felülmúlják.”

    A kisázsiai bithyniai Nikomedeiából származó Flavius Arrianus (Kr. u. 95 körül – 175) így vélekedik: „Az európai szkíták mint legnagyobb nép lakják Európát.” (Arrianus: Nagy Sándor hadjárata IV. 1.)

    Nincs tehát, és nem is lehet olyan más nép, aki nálunk korábban megvetette volna a lábát a Kárpátoktól koszorúzta, istenáldotta földön, ezért a történelmi Nagy-Magyarország minden rögére kiterjesztjük ősi jusson a Magyarság általi birtoklás egyedüli létjogosultságát, melyet egy nálunknál sokkal később országunkba betelepült, bemenekült népcsoport sem kérdőjelezhet meg!! Visszautasítunk tehát minden olyan álságos és ordas törekvést, mely ezen ősi jogunkat aljas történelemhamisítással és az útszéli tolvaj rossz lelkiismeretéből fakadó,  hangoskodó agresszivitásával akarná megkérdőjelezni! Ahogyan egy két világháború közötti politikusunk fogalmazott, nem lehetünk „addig a béke és a bölcs önmérséklet szigete Európában”, amíg a trianoni országcsonkítást megnyugtató módon orvosolva javunkra meg nem oldották.

    E fejezet befejezéséül emlékezetünkbe szeretnék egy olyan történelmi tényt idézni, melyről a magyar történelemoktatásban egy szó sem esik: A Római Birodalom világrontó légióinak, tehát a pártus hadseregen kívül az akkori világ legütőképesebb hadseregének kereken 44 évébe került (Kr. e. 35-Kr. u. 9), mire a nagy erőkkel és hősiesen védekező kárpát-medencei ősnép erejét végül sikerült oly mértékben megtörnie, hogy a Dunától nyugatra és délre eső területeket Kr. u. 9-től kezdődően nagy nehezen meghódította és Pannónia név alatt a római provinciák sorába emelte.

    Szintén a római megszálláshoz kapcsolódik az a történet, mely a 359-ben, II. Konstantin császár uralkodása alatt kitört pannóniai lázadás eseményeivel foglalkozik. Ammianus Marcellinus (Kr. u. 330-400) római történetíró jegyezte fel, hogy amikor a császár Szerémben (latin nevén Sirmium) a magas adóteher miatt panaszkodó lakosság gondjait enyhítendő tanácskozást hívott egybe, egy fölháborodott őslakos csizmáját az aranytrónon ülő uralkodó fejéhez vágta, mialatt így kiáltozott: „Marha, marha!” Ezt követően kitört a lázadás. Marcellinus a kiáltást pannóniai nyelven rögzítette. Milyen nyelven is beszéltek tehát a közel ezerhétszáz évvel ezelőtti Kárpát-medencében??

 III.  Kárpát-medence  - Tündérkert - Paradicsomkert - Aranykor

Népköltészetünk, mese-, monda- és legendakincsünk az emberiség hajnalát idéző emlékképek, őstoposzok és archetipikus jelképek valóságos tárháza. Ez a kijelentés egyrészt a népi látásmód eredendően képi-analógiás természetéből fakadóan is igaz, másrészt pedig abból a szomorú körülményből következően, hogy a római egyház hazai térhódítása során kezdettől fogva tűzzel-vassal irtotta eredeti, Kárpát-medencében őshonos magyar kultúránk írott és íratlan emlékeit, ezért ősi fogalomrendszerünk hajdani tudói és értői arra kényszerültek, hogy a leglényegesebb összefüggéseket és ismereteket a népművészet, a népmesék, népdalok szimbolikájába kódolva rejtsék el egy ezen információk megfejtésére méltóbb, igazság után szomjazó, szabadabb gondolkodású magyar nemzedék számára.

    Hogy miért éppen a népművészetet érte ez a kitüntető szerep, erre egyszerű a magyarázat. A földművelő parasztság már csak foglalkozásának jellegét tekintve is mindig a leghelyhezkötöttebb rétege volt a társadalomnak. Mindazonáltal a legmakacsabban éppen ez a népréteg őrizte a régi szokásrendet, a néphagyományt. A parasztság e jellegzetességek birtokában garanciát jelentett arra nézve, hogy a rábízott kultúrkincs évszázadok múltán is szinte változatlanul meg fogja őrizni az ősi formákat, motívumokat. A székelykaput faragó székely paraszt, a kozsokot vagy cifraszűrt hímezgető parasztnénike, a kalotaszegi vagy a matyó hímzések fürgeujjú menyecskéi, a kalocsai falfestő asszony vagy a korondi fazekas ma már csak nagy ritkán vannak tisztában azzal, milyen értelem van elrejtve abban a motívumkincsben, melyet emberemlékezet óta egy adott településen megőriztek az utókornak. Ma, nagy szorongattatásunk idején, amikor újra felrémlett a nemzethalál víziója, jött el az ideje a népművészet titkai megfejtésének, hogy metafizikai, szellemi síkon, valódi önazonosságunkra való ráébredésünk erősítse a nemzeti érzést és büszkeséget.

    Témánkkal összefüggésben az egyik legközismertebb és legmélyértelműbb mondanivalójú  népmesénkkel, az „Árgyélus királyfi és Tündér Ilona” cíművel fogunk behatóbban foglalkozni.

    Elöljáróban szólnék egy kultúrtörténeti érdekességről, miszerint az ógörög-római mitológia java része pelazg illetve etruszk közvetítéssel a sumér-káldeus és a szkíta ősemlékezet  mítoszkincséből táplálkozik. Ennélfogva ha magyar mondákban és népmesékben párhuzamokat fedezünk föl az ógörög-római hiedelemvilág és mitológia valamint a magyar népi irodalom történetei, motívumai és szereplői között, az csak nagyon ritkán jelenti azt, hogy mi lennénk az átvevők. A mi történeteink a régebbiek, ami már abból a tényből is könnyen érthető, hogy az indoeurópai görögök és latinok európai megjelenése előtt az ókori írók tanúsága szerint is már évezredekkel előbb, az özönvíz óta „mint legnagyobb nép laktuk Európát”.

    A mese dióhéjban: Egy királynak volt három fia. Palotájának a kertje közepén pedig állt egy csodálatos almafa, melynek ágain aranyalmák teremtek. A fa minden nap új termést hozott, így a király és országa nagy gazdagságra tettek szert. Ám az egyik nap reggelén hiányzott az aranyalma a fáról. A király fiai fogadkoztak, hogy majd ők fülöncsípik a tolvajt. Előbb a legidősebb, majd a középső próbálkoztak, de éjfél közeledtére mindkettejük mély álomba merült, s így lába kélt az almáknak. A legkisebb királyfit Árgyélusnak hívták. Lefeküdt a fa alá és nézelődött a holdfényben. Vitt magával a zsebében egy arany tubákosszelencét, amelyből éjfélkor, mikorra őt is kezdte elnyomni az álom, szippantott egy nagyot, és a saját tüsszentésétől rögtön felocsúdott. Éjfélkor nagy szárnysuhogást hallott. Tizenhárom hollómadár szállt le a fára, hogy elcsenjék az aznapi aranyalmatermést. Árgyélus az első hollót erősen megragadta a lábánál. Alig fogta meg a lábát, a madár egy szempillantás alatt gyönyörű lánnyá változott. Tündér Ilonának hívták. Belé is szeretett a fiú az első látásra. Kérte a királyfi, hogy legyen a felesége. Tündér Ilona azonban csak annyit ígérhetett, hogy minden éjfélkor eljön a kertbe, és az almákat is meghagyja neki.

     Lakott a király udvarában egy vén banya. Kileste kettejüket és jelentette a királynak. Bizonyítékul egyik éjszaka, amikor aludt a szerelmespár, odacsúszott melléjük és ollójával lenyesett egy tincset a lány aranyhajából. Mikor felébredtek, Tündér Ilona nagyon megijedt és siratta az aranyfürtöt. A tündérek ugyanis nem tartózkodhatnak halandó emberek társaságában, ha hiányzik a hajukból valami. Adott Árgyélusnak egy aranygyűrűt, hogy erről fölismerjék majd egymást és eltűnt.

    Nagyon bánkódott a királyfi, és elindult szerelmese keresésére. Az egész világot bejárta, faggatta a napot, a holdat, még a szelet is megkérdezte, de egyikük sem tudta, hol van Tündér Ilona. Miután megmászta az üveghegyeket, egy nagy pusztaságra ért, ahol óriási sötétség honolt. Ő azonban hajtva a vágyakozástól lépdelt tovább. Egyszer csak fényesség ütötte meg a szemét. Egy kastély ablakából szűrődött ki. Ott lakott az egyszemű óriás, az állatok királya. Összehívta az összes állatot és megkérdezte őket, hallottak-e már Tündér Ilonáról. Ekkor elővánszorgott egy sántalábú farkas. Ő volt az egyetlen, aki tudta, merre keressék. Árgyélus rápattant hát a hátára, és kereken száz éven át vitette magát vele. Mikor letelt a századik év is, a sánta farkas megszólalt. Tovább már nem vihetlek, de ha egyenesen tovább mész, egyedül is megtalálod őt. Csókold meg háromszor, akkor megtörik a varázs, és hazaviheted magaddal.

    Egyszer csak egy szűk völgybe ért, ahol három ördögfi az imént meghalt apjuk varázserejű ruhadarabjai fölött veszekedtek, kié legyenek a köpeny, a bocskor és az ostor, melyek csak együtt bírtak csodálatos képességekkel. Árgyélus azt tanácsolta nekik, hogy fussanak versenyt, aki a leggyorsabb, azé az örökség. Mialatt a krampuszok versenyeztek, magára kapta a három ruhadarabot, és azt kívánta: Hipp-hopp, ott legyek Tündér Ilonánál!

    Abban a pillanatban egy nagy ragyogó kastély előtt találta magát. Bekopogott, de egy csúf boszorkány nyitott neki ajtót. – Tudom, hogy mi járatban vagy. – mondta neki. Tündér Ilona  minden nap éjfélkor eljön erre a helyre. Feloldhatod a varázs alól.

    Virrasztott tehát a királyfi, de a banyának volt egy varázssípja. Éjfélkor megfújta, erre Árgyélus mély álomba merült. Az éj közepén Tündér Ilona el is jött, ahogy a banya mondta. Szerelmesét azonban hiába ébresztgette, olyan mélyen aludt. A negyedik éjszaka azonban a boszorkányt is elnyomta az álom. A királyfi szobájának ablakán keresztül beröppent Ilona. Nyomban megölelték egymást. A harmadik csók után kinőtt Tündér Ilona hiányzó aranyfürtje, s megtört a gonosz varázs. Árgyélus ekkor csattintott egyet az ostorával, mondván: Azonnal atyám palotájában legyek! Nagy lakodalmat tartottak, és még ma is élnek, ha meg nem haltak.

    Idáig a mese. A szavak és a cselekmény fonalának gyermekek számára is érthető felszíni rétege mögött azonban roppant régi idők üzenetei és roppant mély értelem rejtőzik. Ezt szeretném a továbbiakban részletessebben kibontani.

    A régi ember, ha egyetemes eszmei tartalmakat akart akár a szájhagyomány, akár a lejegyzett irodalom útján áthagyományozni az utókorra, hogy üzenete mindenki számára egyértelmű legyen, nagy előszeretettel alkalmazta a képes beszédet, a költészet nyelvében máig használatos metaphórikus, allegórikus nyelvezetet, mely a konkrétan megnevezett dolog, jelenség és a csak átvitten, mögöttes módon hozzáértett háttérjelentés közötti, hasonlóságokon nyugvó analógiás látásmód segítségével közelíti meg a lényeget, mintegy képi módon, emblematikus tömörséggel láttatja mindazt, amit ki akar fejezni. Jézus is gyakran él e műfaj nyújtotta képes beszéddel. Példabeszédei iskolapéldái az efajta beszédmódnak.

    Népmeséinket is ezen a szemüvegen (máris egy analógia!) keresztül kell szemlélnünk és elemeznünk, hogy a belékódolt tartalmakat és szimbolikát megérthessük.

    „Volt egyszer egy király.” Ki más lehetne ez a király, ha nem maga a Teremtő Isten, a Mennyei Atya. E király palotája nem más, mint a Mennyország, a palotát körülvevő kert pedig a Paradicsomkert. A kertben állt az aranyalmákat termő almafa. Megint nem tűnik erőltetettnek, ha a sumér eredetű, zsidók által megmásított bibliai paradicsomtörténet Édenkertjében álló mágikus erejű fára, a Jó és Gonosz Tudás vagy az Élet Fájára gondolunk, mely a paradicsomi ártatlanságban élő, bűnbeesés előtti halhatatlan és felhőtlenül boldog emberi lény, a sumér teretmtéstörténet Adapája (Adamu) számára volt fenntartva. A mese e szakaszát olvasva megelevenednek előttünk az emberiség egyetemes és archaikus emlékképei.  Fölrémlik előttünk az antik világ messzi nyugaton fekvő, legendáktól övezett Boldog Szigetének képzete, ahol a Heszperidák kertjében egy fán aranyalmák teremnek. A Heszperiszek Atlasz istenség csengő hangú leányai voltak, kertjük az Ókeanoszon túl a messzi nyugaton van, ahol egy Ladón nevű sárkány őrzi az aranyalmafát. Ez bizonyosan kapcsolódik az elsüllyedt, legendáktól övezett földrész, Atlantisz virágzása idilli korszakának emlékképeihez, az egyiptomiaknak a nyugati tengerben fekvő őshazájához, Aalu mezőihez, Amenti szigetéhez (, mely az egyiptomi mennyország képzetével társul), a kelták Avalonjához, az aztékok Aztlánjához.

    Ide kapcsolódik, amit Plinius jegyzett fel, hogy az istenek legrégibb templomai szent fák voltak, melyek közelében egy szent forrás életadó vize eredt. A fa, a kert és a forrás vagy folyó(k) motívumai, mely utóbbi minden bizonnyal szerepelt a mese őseredeti változatában is, mind-mind a Paradicsomkert képzetét idézik föl bennünk.

    A mesében szereplő csodálatos fa aranyalmákat termett. Nem is teremhetett másmilyen fémből való gyümölcsöt, hiszen az arany a Napnak, a férfi égitestnek a féme, azaz az Isten anyagvilágbeli jelképes jelenlétének, gondoskodásának, földi érzékszervekkel megtapasztalható szimbólumának a hordozója. Az arany egyben az istenek féme is. Gondoljunk csak a germán mitológiából származó Wagner-opera címére, a Rajna Kincsére (Rheingold), amelyben a Rajna hullámai rejtették az istenek mesés aranykincsét. Az aranyalma-motívum egyben nap-jelkép is, mely „minden nap új termést hoz”, tehát a nap  hajnalonta újra kél.

    A mesében előforduló famotívum kötődik a magyar népmesék Égig Érő Fájának képzetköréhez is, mely galaxisunknak, a Tejútrendszernek és az azon is túlmutató Kozmosznak képjele, és az egymás alatt-fölött elhelyeszkedő világokat összekötő létra szerepét is betölti egynémely népmesénkben, melyekben amolyan népi jellegű „Jákob-lajtorjája”. 

    Kövessük azonban tovább a mese szereplőit és azok jelentéseit. Tudjuk, hogy, mint az a magyar népmesékben már lenni szokott, a két idősebb királyfi kudarca után a legkisebb, Árgyélus királyfi is szerencsét próbál az aranyalmatolvaj kézrekerítésére. Ő bizonyos értelemben a király alakjában megjelenő Isten fia, maga az ember. Álljunk meg azonban egy percre, és vegyük tüzetesebben szemügyre a királyfi nevét. Az Árgyélus elnevezés hangalakilag is rokonságban van a latin argentum főnévvel, mely ezüstöt, és a szanszkrit argunas kifejezéssel, mely fénylőt jelent. Ez azonban korántsem jelenti, hogy a királyfi neve a latin avagy indiai kultúrkörből való kölcsönzés lenne. Biztosan régebbi azoknál. A három elnevezés külön-külön utakon kerülhetett az emberiség ősnyelvéből, melyhez a magyar áll a legközelebb, a három említett nyelvbe, megőrizve azonban az ősszó eredeti jelentésének holdudvarát.

    Az ezüst ellentétben az arannyal nem a nappali férfi égitest, a nap, hanem az éjszakai, női égitest, a hold féme. A mese szövege nem a véletlen szeszélyéből említi meg, hogy a királyfi a telihold ezüstös fényében gyönyörködve nézelődött. Árgyélus rendhagyó módon férfi létére a hold-erők megjelenítője e történetben. Ennek talán az lehet a magyarázata, hogy a mese a történelemelőtti korok matriarchátusai idején fogalmazódhatott meg, amikor a férfielv szunnyadó, másodlagos állapotban volt, és a későbbi korszakok patriarchátusának számunkra megszokott szerepkörei fölcserélődtek.

    Éjfélkor a királyfi suhogásra lett figyelmes. Tizenhárom holló szállott az aranyalmafára. Ismét egy utalás a hold szerepére. A 13-as szám ugyanis nincs összefüggésben a nap ciklusaival, a holdéval azonban sokkal inkább, mert a holdév 13 holdhónapból áll. Érdemes lenne még a holló-motívummal is behatóbban foglalkozni, már csak azért is, mert egyik legnagyobb királyunk, Hunyadi Mátyás családi címerében és a magyar beavató szerzetesrend, a pálosok címerében ugyancsak fölbukkan a holló alakja. Ezzel azonban túlságosan messzire kanyarodnánk jelen tanulmány tárgyától. 

    A madárból világszép leánnyá változó aranyhajú Tündér Ilona egy olyan világ képviselője, mely lakóinak „regéink és mondáink egy különös, csodás, ős boldoglétet, egy boldog aranykort, tündérországot, tündérvilágot tulajdonítanak, hol őket ezen ős aranykori boldoglét veszi körül.” (Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia; 57. o., Pest, 1854.)

    Találtam egy olyan értelmezési lehetőséget, mely magyarázatul szolgálhat Árgyélus királyfi ezüsthercegi minőségének megértéséhez. Itt az aranyhajú Tündér Ilona az Édenkert, az Aranykor álommesszeségéből fájón fölsejlő, üdvözült világának küldötte, aki a Paradicsomkertből már kiűzött, ezüstkori ember típusát képviselő Árgyélus királyfit keresi föl. Innen az ezüstfényű hold szimbolikája Árgyélus királyfi alakja körül. A világszép tündérlány egyben a földön bukdácsoló, küzdő ember lényének égben maradt, eszményi - mivel ez esetben férfiről van szó - nőnemű kiegészítője, halhatatlan mennyei párja, pendant-ja.

    Az aranyalmafa alatt boldogan enyelgő, ártatlan szerelmespár képe önkéntelenül is a paradicsomtörténet Ádámját és Éváját juttatja eszünkbe. Újra idekívánkozik Ipolyi Arnold, a hajdani nagytudású magyar katolikus főpap néhány gondolata, mely szerint a magyar hagyományban „a tündérilonai mesékben tág mezőkön állanak a tündéri városok csodás ékességű kertjeikkel, melyek forrásaiban olvasztott érc, arany folydogál ... Itt nől az aranyalmafán a tündéri aranyalma, ... melyet a tündérek csábul a megkedvelt királyfi kertjébe átültetnek.” Ha ebben a szellemben vesszük szemügyre a tündérlány tetteit, nem beszélhetünk tolvajlásról, hiszen csak a magáéból vesz vissza időnként valamit, és  a halandó királyfi iránt érzett szerelemből végül ezzel is felhagy.

    Érdemes kissé elidőznünk az aranyhajú tündérlány neve és annak kultúrtörténeti vonzatai körül. Atilla király városa, Szikambria kapcsán már utaltam a magyar Ilona név ősiségét aláhúzandó annak mitológiai-történelmi párhuzamaira, névváltozataira, mint Trója  görög megnevezésére (Ilion), Trója egyiptomi nevére (Iluna), ahová Párisz, az akkori világ legszebb férfiújaként számon tartott trójai királyfi elrabolta Menelaosz, spártai király világszép  feleségét, Szép Helénát, Tündareosz (!!) király leányát. Az indoeurópai görögök csak egy végződést biggyesztettek hozzá „tündér” szavunkhoz! A Tündér Ilona név megfelel a sumér idők Dingir Ilamájának. „Dingir”, tündér szavunk archaikus változata, sumér nyelven istenséget, isteni tulajdonságokkal felruházott lényt jelent, tehát nem a legfőbb Istent jelöli,  ami magyarán egy az embernél tökéletesebb, nem halandó lényre utal, keresztény terminussal nevezhetnénk akár angyalnak is. Hatásköre, jellege megfelel magyar hagyományunk jó tündéreinek. Dingir Ilama jele gyakrabban a nyolcágú, ritkábban az ötágú csillag, melyek az esthajnalcsillagot, a Vénusz bolygót jelenítik meg, ugyanis 5 földi esztendő pontosan 8 vénusz-évnek felel meg.  

    Páriszt kérték fel az istenek az ógörög mítosz szerint, hogy az Erisz (a viszály istennője) által közéjük dobott aranyalmát a három istennő, Héra, Athéné és Aphrodité közül a legszebbnek adja. Erisz volt az egyetlen istenség, akit Thetisz és Péleusz esküvőjére nem hívtak meg (a germán Csipkerózsika-mese kezdőmotívumának ókori előzménye), ezért bosszúból a násznép közé hajított egy aranyalmát e felirattal: „a legszebbnek”, ami miatt a görögök igencsak antropomorph (és tegyük hozzá, igencsak primitív) elképzeléseinek megfelelően a három istennő civakodó földi asszonyok módjára egymás hajába kapott.

    Szintén nem tűnik tehát túlzásnak, ha megállapítjuk, hogy Tündér Ilona története dióhéjban a trójai háború kirobbanásának okait ecsetelő események alapvonásait, alapelemeit is magában hordozza, éspedig oly módon, hogy nem mi voltunk a kölcsönzők, hanem a később jövők, tehát a görögök vették át és építették be saját szájuk íze szerint  hiedelem- és mondavilágukba e történet jellemző vonásait a szkíta őslakók hagyományvilágából.

    A Tündér Ilona-mondakör roppant messzire kalauzol minket a magyarság és egyben az emberiség régmúltjában, mely az aranykori lét kárpát-medencei emlékképeit hordozza magában.

    Hazánk, tehát a Kárpát-medence mélyebben elterülő felületét egy aránylag nagy kiterjedésű tenger, az ún. Pannon-tenger borította, mely a pliocén korban (5,5 – 1,8 millió évvel ezelőtt) a medence középső területein volt jelen. A rá következő pleisztocén korszakban azonban földtörténeti mozgások következtében fokozatosan eltűnt a roppant víztömeg. Ezt az eseményt egy csallóközi, igen régi időket fölidéző monda örökítette meg. Ez a történet arról tudósít, hogy élt egyszer nagyon régen egy szerelmespár, Kárpát-embernek és Tenger-asszonynak hívták őket, de egy alkalommal halálosan összevesztek, és ekkor Tenger-asszony örökre elhagyta kedvesét. A történet képi nyelve által fölidézett esemény arról szólhat, amikor talán földrengések vagy gigantikus hegyomlások következtében megnyílott a Vaskapu-szoros, ahol a mai Fekete-tenger irányába lezúdulhatott a roppant víztömeg.

    A szigetközi, csallóközi hagyomány még többet is tud az ősi idők történéseiről. Az ott élő magyaroknak arról is tudomásuk van, hogy Csallóköz volt a boldog aranykert, melyben az aranyhajú tündérek laktak, jártak s keltek. Karcsaynál ’midőn Csallóköz tája még oly gyönyörű volt, hogy aranykertnek neveztetnék, sok tündér lakta akkoron; a nagy Duna szigetei voltak legkedvesb mulató lakhelyeik, ott járt hajdanta Tündér Ilona is, mint hattyú úszkálva a Dunán.’” (Szép Heléna anyja a görög mítoszban Léda, aki szintén hattyúvá változottan fogant Zeusztól gyermeket; LP) „Vízi tündérpalotáikban mondhatatlan fény és gyönyörűség uralkodott, aranytól és gyémánttól ragyogott ott minden; vízi tartományaik messze terjedtek el onnét egész a tengerig.’” (Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia; 63. o.) „Egy Csallóköz-püspöki monda szerint Csallóközben szép aranyhajú tündérlányok jártak át a Macskaréven, a mogyorósi uraság rétjére; egy agg fűzfa alatt, mely máig látható, teríték meg éjente asztalukat; ... távoztukkor sarujokból aranypor hullott nyomukba, ki mennyit bírt, annyit szedhetett, nem is volt akkor sem koldús, sem szegény az egész tájékon. ... A tündérek a csillagokba szálltak, s ha talán léteznek is, nem érintkeznek halandó emberekkel, mert ezek mindig gonoszabbak.” (Ipolyi Arnold; uo. 65. o.)

    Átgondoltuk-e alaposabban, hogy ez a magyar hagyomány sokmillió éves események emlékképeit hordozza magában a világnak azon a pontján, ahol az Édenkert elrejtezése, égbe emelkedése óta az a nép kellett hogy éljen, amely annyira fontosnak tartotta, hogy ne boruljon e történetekre a feledés homálya, hogy több millió éven keresztül egy helyben maradt, és szájhagyomány útján nemzedékről-nemzedékre adta tovább őshazájának e becses  hagyománykincsét, drága emlékezetét? Mítikus borzongás járja át az embert, ha tudatosodik benne, hogy ez a nép a mi idegenek által agyonszidott, porig alázott, megszentségtelenített múltú magyar nemzetünk.

    E távoli időkben a Szigetköz és a Csallóköz vidékén, ahol még ma is három ágra tagolódik  a folyam vize, deltatorkolattal szakadt az Ős-Duna a tengerbe. Önkéntelenül is fölvetődik annak lehetősége, ismerve az ósumér Gilgames(Galgamács)-eposz cselekményét, hogy annak ellenére, hogy e jelenleg ismert legősibb epikus műnél a magyar népmese sokkal régibb időkben született, bizonyos áthallások ismerhetőek föl közöttük. Mivel magam sem tudnám szebben és szabatosabban megfogalmazni, egy idevágó idézet következik bátyámtól, Lajdi Tamástól: Gilgames, az akkádra fordított szumer eposz királyi főhőse, barátja, Enkidu halála után, hosszú vándorlás végén a tengeren átkelve visszatér a szigetek közé, az ősök hazájába, ahol halott mesterével, Utnapistimmel találkozik, hogy elkérje tőle az örök élet füvét, s ezzel feltámaszthassa barátját. Felvetődött a kérdés, csak nem a Pannon-tenger maradványáról van itt szó, s a Szigetköz szigeteiről, ahol a rég elhagyott ősök éltek, ahol Tündér Ilona tündérvilága létezett, s ahová a magyar népi képzelet Petőfin át máig is a mennyországot helyezi? Mit is mond a magyar népdal: ’Magos a rutafa, ága elágazik, selyemsár haja, Magyar Ilona, haján fölül gyöngykoszorúja, gyöngy. Még a tengeren is átalhajladozik, selyemsár haja, Magyar Ilona, haján fölül gyöngykoszorúja, gyöngy’. A Magyar Ilonává vált tündérasszony selyemsár haja, a Tejút, a Hadak Útjának csillagporos, fényes sávja éppúgy látszik a mezopotámiai Folyamközből, mint a Szigetköz langyos vizű torkolatvilágából, s valóban átalhajladozik még a tengeren is.”  (Lajdi Tamás: Szakrális magyar történelem; 34. o.)

    Gilgames is a legjobb barát, Enkidu („mezők párduca”), akárcsak Árgyélus királyfi  szeretett szerelmese, Tündér Ilona elvesztése fölötti fájdalomtól hajtva hosszú útra indul keresésére. Mindkettejük a már az Édenkertből, a paradicsomi lét idilli boldogságából kiűzetett, hontalan ember drámáját testesíti meg. „A Gilgames-eposz hőse, még őrzi a tökéletesség jegyeit, ’kétharmada isten, egyharmada ember’, de már halandó, s az életfát, azaz a halhatatlanságot kereső, a Paradicsomba visszavágyó emberiséget képviseli. ... A vágy az életfa gyümölcse után akkor támad fel Gilgamesben, amikor megismerkedik a halállal. ... (Gilgamesnek) útjában számos nehézséget, megpróbáltatást kell leküzdenie. Pusztaságokon, verő napon, zivatarokban vándorol. A Masu-hegyet borító sötétségen, a Lélek éjszakáján húsz kettősóra alatt hatol át, s ekkor ’kimegy a Nap elé’, a Szellem fényébe.” (Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom; 327-328. o.)

    Árgyélus miután megmászta az üveghegyeket, melyek a magyar népmesékben általában az ember lakta vidék legszélét jelölik, melyeken túl a rejtélyes ismeretlenség tartománya kezdődik, elérkezik egy baljóslatú pusztaságra, ahol, akár a Gilgames-eposzban a Masu-hegyen, sűrű sötétség honol. A legrégebbi mítoszok történései nem is annyira a föld, mint inkább a Világmindenség terében zajlanak, a csillagos égen is követhető asztrálmitológiai jelentéssel rendelkeznek, leggyakrabban a Nap-hősnek a Nagy Napév (25.920 év) során az állatövön a földtengely precessziós mozgásának köszönhetően fordított irányban megtett  vándorlását mutatják be a képi-jelképi beszéd eszközeivel. Amikor a Vízöntő korszak közepén a Nap eléri a mélypontot, mely a kis napév (365 nap) során a téli napforduló idejének felel meg, a Nap-hős leszáll az alvilágba, a lélekárnyak szomorú, sötét honába. Ahogyan az egyiptomi  Ozirisz-Usziri, a sumér Dumuzi, melynek asszír párja Tammúz istenség s a szíriai Attisz, s ez az ógörög Adónisz-kultuszban éppúgy, mint ahogyan a Dionüzoszi misztériumokban is föllelhető, akárcsak Jézus Urunk élettörténetében, a rituális megváltó életáldozat meghozatala után az isteni hős leszáll az alvilágba, azaz „szálla alá poklokra”, hogy megváltó halálával még a kárhozott lelkek sorsán is enyhítsen, fölhozza őket Isten világának melengető fényébe, azaz „kimegy a Nap elé”, ahogyan a Gilgames-eposzban olvashatjuk, a Szellem fényébe. A vándorlásnak ezen a mélypontján azonban a sötétségben fölgyúl a reménysugár, megszületik a fény, mely ettől kezdve már töretlenül fölfelé ível pályáján, a mundánasztrológia nyelvén: elkezdenek hosszabbodni a nappalok. Vagy ahogy a mesében olvashattuk: „Egyszer csak nagy fényesség ütötte meg a szemét, mely egy kastély ablakából szűrődött ki.”

    A Paradicsomkert hagyománya legősibb formájában a káld-sumér szövegekben maradt fenn. Egyiptom beavatottjainak írásos emlékeiben, de a sumér kultúrát szomjas szivacsként magukba szívó, barbár invázor szemita népek mítikus irodalmában ugyancsak továbbéltek a sumér ősemlékezet eseményei. Mindhárom hagyomány a boldog aranykort egy kert (magyar ősszó, a garden, a Garten stb. indoeurópai szavak őse, mint ahogy ház szavunkból erednek a német das Haus, az angol house, az olasz la casa stb. főnevek is) metaphórájával teszi szemléletessé, melyen négy folyó folyik keresztül. A Káld-Sumér Biblia erről így mesél:

    „Mikor aztán megsokasodtak, lakóhelyüket, amelyet négy nagy folyam határolt, az Égi Kusok Földjének nevezték. Ezen egyik folyó neve Idigna. A másiké: Barana, a harmadiké: Kúr és a negyediké: Ár-Ár. A Tudás Fája állt a kusok földjének közepén és gyümölcseiben élt Iz-Ten üzenete. Szorgalmas istenfiúk voltak a kusok. Öntözőcsatornás földmíveléssel termeltek búzát és mindenféle magból lett növényt. Ismerték a szőlőt és a bort. Megszelídítették a föld állatait. Gyermekeiket tejjel, sajttal, kenyérrel és sok jó gyümölccsel táplálták. A Tudás Fájához pedig naponta odasereglettek, szóban és énekben áldva az Istent, aki őket a tudással gazdagította.” (Sumér eredetiből fordította Badiny Jós Ferenc.) Az ősi sumér szövegben előforduló folyónevek feltűnően magyar hangzásúak, sőt, az Ár-Ár nevű folyamnak csak magyarul van folyóvízzel összefüggésben értelmezhető jelentése (áradat), a Barana (Baranya) elnevezésű édenkerti folyó nevét egyik megyénk, szülőföldem neve őrzi mind a mai napig. Az Ár-Ár folyó lehetett a legbővízűbb, véleményem szerint az Ős-Dunát jelöli, ugyanis régi nyelvekben, ha egy szót megkettőztek, sokszor a megnevezett dolog vagy fogalom értelmének, jellegének fokozását szolgálta a dupla forma.

    Árgyélus királyfi nevét már hangzása alapján is rokoníthatjuk a szintén szkíta eredetű ógörög Argonauta-mondakörrel, melyben Jason királyfi nagybátyjától, Peliastól, a thesszáliai Iolkosz uralkodójától azt a megbízást kapja, hogy szerezze meg az Árész hadisten szent ligetében függő csodatévő aranygyapjas kosprémet. Görögország legjelesebb hősei vállalkoznak, hogy elkísérik a királyfit az Argos nevű gyorsmozgású hajón a hosszú útra, melynek során a Fekete-tenger és a Kaukázus hegyormainak tájékán szkíta tájakra vetődnek, sőt Apolloniosz „Argonautica” című művében az aranygyapjú birtokában hazatérő hősöket még az Ister (Duna) folyón is, tehát az európai Szkítián, Hazánk területén végigutaztatja. Köztük van Heraklész, Argosz, a hajó építője, Kasztor, sőt a Minotauruszt a labirintusban legyőző Thézeusz is. A görögök a szkítákat a hadisten népének tartották, tehát az argonauta mondakör szorosan kötődik szkíta őseink hajdani tetteihez. Az aranygyapjú motívumának párhuzama népmesénkben Tündér Ilona „aranygyapja”, a gonosz banya által orvul levágott arany hajtincs. Árgyélus bolyongásának egyik fő célja a párja utáni sóvárgáson kívül a gonosz varázs megtörése, azaz szerelmese ellopott aranytincsének visszaszerzése, visszanövesztése, hogy eztán mindig együtt lehessenek.

    A régi ember magát a Kozmosz, tehát a rendezett Világegyetem szervesen ízesült részének, polgárának tartotta, más szóval az Isten teremtményének, gyermekének. Ezért is tulajdonított kitüntetett fontosságot az Isten teremtette csillagos ég periódikusan visszatérő körforgása történéseinek a megfigyelésére és földi ünneprendbe ágyazására. Ez a teljességre törekvő szemléletmód ölt konkrét formát ősmítoszainkban, melyek a történet primér síkján látszólag földi eseményeket mesélnek el, és valóban, a földön is megtörténik mindez, ám minden benne foglalt történés mögöttes, magasabb értelmű jelentéssel is rendelkezik, szinte fölvetül az éjszakai csillagoktól fénylő égboltra, és az elmesélt történet cselekménye rátágul a Világmindenségben zajló események távlatára az Egyiptomban áthagyományozódott, Hermész Triszmegisztosznak (A Háromszor Legmagasztosabb Hermésznek) tulajdonított Smaragdtábla (Tabula Smaragdina) hermetikus alapbölcsességének szellemében: „Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd.” . A földet körülvevő Hétbolygó-rendszer különös szerepet kap minden régi mítoszban, mesében, legendában, az asztrálmitológiai jelleg mintegy hitelesíti, nemesfémpróbával látja el e történeteket, régiségüket bizonyítandó.

    Az idilli lét a paradicsomon kívüli világban azonban nem tarthat sokáig. A vén banya képében megjelenő kísértő, a sátán, akinek mozgását a mese eredeti szövege úgy jellemzi, hogy a banya ide-odacsúszik, ezzel a paradicsomkerti kígyó képzetét kelti az olvasóban. Megirígyelvén a fiatal emberpár önfeledt boldogságát, (az ősbűn, melyből minden egyéb elfajzás származik, az irígység) lenyes egy aranyfürtöt a tündérlány hajából tudván, hogy hiányos hajjal, azaz hiányos erővel nem tartózkodhat emberek társaságában. A boldogságra teremtett tündér szenvedni kénytelen, mert „szakított a tiltott fa gyümölcséből”, azaz  elfogadta egy halandó ember szerelmét. Úgyis fogalmazhatnék a zsidókeresztény teológia nyelvén, hogy „bűnbeesett”. A bűn pedig köztudottan szenvedést, vezeklést von maga után. A paradicsomtörténet kelléktára tehát kiegészül a bűnbeesés motívumával.

Árgyélus királyfi és Tündér Ilona. Gyermekrajz

Árgyélus királyfi és Tündér Ilona.  Gyermekrajz    A királyfi hosszú vándorlásának első szakaszával, amikor az üveghegyeket maga mögött hagyva a sötét pusztaságon, a Lélek éjszakájának beavató élményén átesve újra fényt lát, foglalkoztunk már. A cselekmény következő mozzanata újabb ógörög párhuzamot juttat az ember eszébe, az egyszemű, homlokszemű óriás (a görögöknél klüklópsznak hívják, leghíresebb az Odüsszeia Polüphémosza) személyében, aki az állatok királya. Ez egyben özönvíz előtti motívum is. A harmadik, misztikus szem csak a nagy kataklizma utáni, közönséges emberiség megjelenése óta nincs birtokában az emberi nemnek, illetve csupán szunnyadó állapotban van jelen. Megfelelő gyakorlatokkal, megfelelő képességek birtokában kivételes esetekben újra elnyerhető a harmadik szem erőinek használata (Tibet).

    Az egyszemű óriás egybegyűjti birodalma alattvalóit, az összes állatot, hogy segítsenek Árgyélus királyfinak szerelme megtalálásában. Máshogyan fogalmazva: a paradicsomkertből kiűzött, zaklatott életet élő, tökéletlen emberi lénynek az elvesztett boldog harmónia utáni keresésben az ember alatti világ lelkes lényei, az állatok is segítségére vannak, együttes erővel törekszenek az Aranykor visszaállítására, amikor ők, az állatok sem ismertek se fájdalmat, se félelmet, és ők sem ismerték a halált.

A sánta farkas hátán kereken száz évig bolyong hősünk. A 100-as szám átvitt értelemben a teljesség mértékegysége,  az idő vonatkozásában egy teljes „örökkévalóságot” jelent. A mese ezzel az Édenkerten kívülre került emberiség teljes üdvtörténeti vergődését, vérzivataros történelmét aposztrofálja Jézus második eljöveteléig, a történelem beteljesüléséig. Lehet, hogy ez az értelmezés sokak számára túl erőltetettnek tűnik, ám már az eddigiekből is vitathatatlanul kiderült, hogy ez az első látásra egyszerű mese mily ősi emlékképektől és milyen mély jelképi összefüggésektől hemzseg, a kultúrtörténeti aszociációknak mily sokrétű vonatkozásait kelti. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a magyar népmese ősmítoszaink egyike.

    Érdekességként még megemlítem, hogy Magyarországnak mint a tündérek hajdani honának emlékezete nem csak a Szigetköz-Csallóköz mondavilágából olvasható ki, hanem az ország mesés keleti tartományát, Erdélyt is körüllengi. Ipolyi Arnold Magyar Mythologiájában így ír erről:  „Nálunk ezen felűl még határozottabb néphagyományok is fennmaradtak, így tartá egy régi néphit kitünőleg Erdélyt a tündérek lakának. ... Hasonlón említik más régibb íróink is, mint az erdélyi születésű költő Barcsai: megbocsáss jó néném! Én ki Dáciában születtem, Ilona tündérországában. ... Az Erdély név sokkal mélyebb, mythicus jelentéssel forog fenn, mint a hitregei számú tündéries hét vár hona, krónikáinkban: septem castra, a székely pog. Krónikában terra septem silvarum = hét erdő földje. ... Mint az utóbbi nyomán, a habozó itt ott felemlített tündérvárépítés, és lakásróli hagyományt rendezni lehet, még említése szerint is körül belül számuk hétre jő ki; ilyenek volnának: az aranyi, dévai, kecskekői, firtosi, tartodi, torjai, s hetedikül talán a hasonlón említett kolozsvári. ... Magok már ezen várak néhányai nevei, mint: aranyi, dévai, a tündérilonai, kecskekői, világos tündérmíthosi értelemre vihetők vissza. ... Ez emlékek tanúsítják, hogy Erdély és hétvára, a héterdő, nem oknélkül tartatott a tündérek regés honának, rá a tündérek honát jelelő hetes szám utalt már, mint ahol az egész magyar földön legrégibb, és legeredetibb ősvallási pogány cultus létezett, ha felvesszük hogy az attilai székely maradékok által ez az újabb bejövetelig élénken és szakadatlanul gyakoroltatott, mint pedig a magyarországban megerősült keresztyénység idejében, amannak Pogány váraiban még sokáig dívott.” (Ipolyi Arnold: Magy. Myth.; 61-63. o.) A XX. század első felének nagy magyar realista regényírója, Móricz Zsigmond a XVII. századi Erdély történelmét tárgyaló regénytrilógiája első kötetének ezt a címet adta: Tündérkert (1922.), nyilvánvaló utalásként az ottani aranykori hagyományra.

    Népünk ősemlékezetének ezek a híradásai abból a csillagévekkel ezelőtti archaikus korból származnak, „amikor az istenek még az emberek között jártak”, az ógörög monda elmesélése  szerint. Ám a világ és az emberi lény eldurvulásának és degenerálódásának előrehaladtával lassanként eltünedeztek, ember számára láthatatlanná váltak hajdani halhatatlan társaink, a tündérek („istenek”, „angyalok”). Hamvas Béla erről az óperzsa-szkíta zarathusztraizmus szent könyvére, a Zend Avesztára támaszkodva így fogalmaz: „Mi az, ami Dzsamsíd birodalmát aranykorrá teszi? A válasz egyszerű: a kilenc híd. A Zend Aveszta azt írja, hogy az ember az ország közepén kilenc hidat épített, hat nagyobbat és három kisebbet. Hogy a hidak hová vezetnek, arról ezen a helyen Zarathusztra nem beszél. A szent könyv egyéb részeiből azonban kiderül, hogy a kilenc hídból nyolc az aranykor végén leomlott, és csak egy maradt meg. Ennek a neve Csinvat. Ezen a hídon járnak a lelkek, akik a földről elköltöztek és a láthatatlanba visszatérnek. A Csinvat köti össze a látható és láthatatlan világot; az Eget és a Földet; az anyagi és a szellemi teremtést. Ver birodalmát az teszi aranykorrá, hogy a Földet és az Eget kilenc híd köti össze; az hogy a létnek szabad és sokszoros lejárata van az életbe, és az életnek szabad és sokszoros feljárata van a létbe. ... Az aranykor az az idő, amikor az élet a lét felé nyílt, amikor az angyalok lejártak a földre, és a szellem az anyagi világba kilencszeresen áramlott. ... Az aranykor nem egyéb, mint a lét. Ez a teljes egész, együtt a látható és a láthatatlan. A Föld és az Ég, az Isten és az Ember. Ez a Nagy Közösség.” (Hamvas Béla: Scientia sacra, I. kötet; 24-26. o.; Medio Kiadó, Szentendre, 1995.)

    Honunkat még ma is, a vaskor (Kálijúga) legmélyén is körüllengi a hajdani aranykor távoli visszfénye. A magyar táj színeiben van valami többlet, amely például a német vidékek koloritjából hiányzik. A magyar színekbe mindig belekeveredik egy leheletnyi arany, aranyfüst lengi körbe a tárgyak körvonalait, és megnemesíti a látványt, míg a német tájak színeibe inkább hűvös ezüst vegyül. Csak otthon érzem azt a babonás delejt, azt a misztikus derengést, rejtett háttérsugárzást, mellyel a magyar táj napjainkig megőrzött valamit hajdani tündérhoni, paradicsomkerti létéből.

IV. Rövid kitérő - A magyar föld terményeiről, sajátos tenyészállatairól

    A magyar föld terményei még mindig, e kései és sötét korszakban is magukon viselik az egykoron itt elterülő aranykori tündérkert, az Éden messzi lenyomatát. Sehol a világon nem ilyen zamatosak a gyümölcsök, bárhol jár is az ember, a zöldségfélék nem ily ízletesek, a pancsolatlan, tiszta borok kevés országban rendelkeznek az aromák ilyen sokféleségével, ily gazdag és nemes ízekkel-savakkal, mint a Kárpáthazában, szülőföldünkön. Tudta-e az olvasó, hogy a világon elterjedt 49 szőlőfajta közül 19-et magyarok nemesítettek?

    Most ejtsünk szót néhány HUNGARICUM-ról, melyek a maguk nemében egyedülállóak.

    Szintén magyarok által nemesített és megőrzött gabonafajta a tönkölybúza, mely a vadkenderhez hasonlóan ősnövénynek, ezesetben ősbúzának számít, azaz ha bármely genetikai elfajzás következne is be a különböző később keletkezett búzafajták között, a magyarok által megőrzött ősi tönkölybúza génállományának segítségével orvosolhatóak az esetleges genetikai degenerálódások. Az eddig legrégibb tönkölybúza-leleteket a Nílus partján, Egyiptomban és a Kárpát-medencében  találták régészek a Kr. e. IV. évezredből. Leletek a legrégebbi időkből Kengyel és Százhalombatta környékéről ismertek. Hazánk területén már legalább nyolcezer éve honos tehát, úgyis mondhatnánk, őshonos. Innen terjedhetett el a kárpát-medencei mágusok szétrajzásának következtében az ős- és ókori magaskultúrák, elsősorban a Termékeny Félhold (Egyiptom, Közel-Kelet országai, Mezopotámia, Perzsia és Nyugat-India) népeihez. Termesztették sumér földön, Indiában az óind időkben, és a Holt-tengermenti esszénus közösség is ismerte és nagy előszeretettel élt vele, ugyanis gyógyhatást is tulajdonítottak neki, mellyel valóban rendelkezik. Ezen ősi magyar búzafajta sok előnye közé tartozik, hogy rendkívül ellenálló az esetleges negatív klimatikus behatások ellen, igénytelen, minden talajon megterem, jól bírja a szárazságot is, sőt, a környezetében fejüket felütő gyomnövényeket elnyomja, így vegyszerek alkalmazása nélkül is termeszthető. Az emberi testre gyakorolt jótékony és gyógyító hatásai oly sokrétűek, hogy külön tanulmányt érdemelne e téma részletes kifejtése.

    A paprikát ma már az egész világon magyar kultúrnövénynek tartja az átlagpolgár. Történetét ismerve azonban a jobban tájékozottak tudják, hogy az Új Világból került át az európai kontinensre, s hozzánk a hódító törökök hozták. Igen ám, de akkor még csak a méregerős, csípős fajtái léteztek. Az ehető „édes” csemegepaprika nemesítése a Szeged és Kalocsa környéki magyar termesztők és feldolgozók érdeme. A fűszerpaprika porrá törése is magyar találmány, a szegedi paprikamalmokhoz fűződik. „gyapjas” sertés, mangalicaElnevezését egyesek a délszláv papar, borsot jelentő főnévből, mások a magyar népetimológia révén a „pap ríkat” kifejezésből vezetik le. A középkori, de a későbbi idők alsóbb papjai között sokan akadtak, akik gyógyítással is foglalkoztak, és a méregerős paprika fertőtlenítő hatását kihasználva paprikafőzettel vagy magával a paprika erével sebeket fertőtlenítettek. A paprika magyarországi elterjesztése valóban a szegedi ferences rendház lakóihoz, tehát szerzetes papokhoz fűződik.

← A fotón egy fajtiszta „gyapjas" sertés, mangalica disznó látható.

    Amit fentebb egyes magyar kultúrnövényekről kijelentettem, néhány magyar tenyészállat vonatkozásában is megállja a helyét.

    Ilyen a gyapjas testű mangalica disznó. Elsősorban zsírsertésként tenyésztik, mivel testének igen nagy hányadát a kiolvasztható zsír, háj és a szalonna képezi. Ami azonban különösen értékessé teszi azonkívül, hogy ridegtartásban is tenyészthető nagy ellenállóképessége és szívóssága miatt, az az, hogy zsírja sokkal szegényebb káros koleszterinben, mint a szélesebb körben elterjedt egyéb disznófajták esetében. Figyelemreméltóak  ezenkívül húsának jellegzetességei is: magas a vitamin- és ásványianyag tartalma, sokkal több benne a tiamin, riboflavin, zink, réz és a vas, mint a többi fajta húsában.

A magyar Alföld egyik legjellegzetesebb tenyészállata a büszke tartású magyar szürkemarha. Eredetét tekintve a legvalószínűbb, hogy a magyarországi őstulok helyi háziasított leszármazotta. Természete még most is igen szilaj. A ridegtartást kedveli, igénytelen, rendkívül edzett, szívós természetű, ezért igavonó állatként nagyon közkedvelt volt a gépesített mezőgazdaság megszületéséig. Húsa sokkal jobb minőségű, mint a közönséges tarka marhafajtáké, leveshúsként is rendkívüli kedveltségnek örvendett már a középkorban. A középkortól kezdve hosszú évszázadokon át Magyarország látta el elsősorban  a délnémet területek lakosságát marhahússal, de Észak-Itáliának is jutott belőle (Velence).  Bécs, Augsburg, de különösen a frankhoni császárváros, Nürnberg piacán volt állandó a magyar marhahajcsárok jelenléte, akik a szürkemarhát edzettségének köszönhetően tízezer számra lábon hajtották a délnémet tartományokba. A nürnbergi hajdani mészárszék szépen faragott kőkapujának tetején, a Pegnitz-parton még mindig ott fekszik kőből kifaragva egy termetes, majdnem életnagyságú magyar szürke marhát ábrázoló szobor.

balra szürke bika, jobbra két nıstény látható.

Balra egy szép példáját szemlélhetjük a szürke bikának, jobbra két nőstény látható.

 A fényképen ábrázolt magyar szürke bika kísértetiesen emlékeztet a sumér földön talált bikaábrázolásokra. Egy Ur városban talált bikafejes hárfa is ezek közé tartozik.

Szintén Mezopotámia felé mutat, de fordított irányban, az a jellegzetes, a Kárpát-medencében őshonos, szkíta őseink által kitenyésztett birkafajta, a rackajuh, melynek a  jellegzetesen csavart, hosszú szarvak, a hosszú, subaszerű gyapjú sajátosan ősi, mitológiai külsőt kölcsönöz. Sumér testvéreink ősei szintén ismerték, feltételezhetőleg, akárcsak a szürke marhát és néhány kutyafajtát is, hazánk területéről vitték magukkal a Folyamközbe. A rackajuh számos sumér ábrázoláson is előfordul. Sajnos ezek közül nem sikerült szereznem digitális ábrázolást.

 Kr. e. 3.000 táján készült hangszer

A fotón ábrázolt hárfa egy annak az Ur város királysírjaiban talált, Kr. e. 3.000 táján készült hangszernek a rekonstrukciója, melynek eredetije a pennsylvaniai múzeumban található.

    Szintén Mezopotámia felé mutat, de fordított irányban, az a jellegzetes, a Kárpát-medencében őshonos, szkíta őseink által kitenyésztett birkafajta, a rackajuh, melynek a  jellegzetesen csavart, hosszú szarvak, a hosszú, subaszerű gyapjú sajátosan ősi, mitológiai külsőt kölcsönöz. Sumér testvéreink ősei szintén ismerték, feltételezhetőleg, akárcsak a szürke marhát és néhány kutyafajtát is, hazánk területéről vitték magukkal a Folyamközbe. A rackajuh számos sumér ábrázoláson is előfordul. Sajnos ezek közül nem sikerült szereznem digitális ábrázolást. 

A Kárpát-medencei őshonos juhfajta, a rackajuh.

A Kárpát-medencei őshonos juhfajta, a rackajuh.

Hiányos maradna a magyarság ősei által nemesített állatfajták lajstroma, ha nem említenénk kiváló adottságokkal rendelkező, nemzetközileg is sokra becsült kutyafajtáinkat, melyekre legalább annyira büszkék lehetünk, mint ősi művelődésünk egyéb eredményeire, vívmányaira.

    A kuvas

    E kutya ótürk neve, kavas vagy kavassz, fegyveres őrt vagy íjászt jelent. Legrégibb ábrázolásai sumériai agyagtáblácskákon maradt fenn. Ékírással feljegyzett neve: KU-ASSZA.

    A legújabb kutatások igazolták a tibeti doggal való közeli rokonságát. Japán kutatók megállapították, hogy a magyarság e kutyafajtát, akárcsak a komondort, Tibet tőszomszédságából (Újgúria) vitte magával.

    Ez a kiváló őrző és terelő kutya képes volt a nyájakat, csordákat, gulyákat a farkas, a nagytermetű macskafélék, sőt gyakran még a medve ellen is sikeresen megvédelmezni. Vadászkutyaként már a középkorban bevetették. Mátyás királyról feljegyezték, hogy a nagyvad- és medvevadászatokon nagy előszeretettel vitt magával kuvaszokat.

    Jellemző vonásai közé tartoznak nagy testi ereje mellett a példátlan bátorság, testi ügyesség, szívósság és a magasfokú intelligencia.

A két fényképen a kuvasz két szép példája látható.

A komondor

    A kuvaszhoz hasonlóan szintén ősi idők óta állandó kísérője a magyar tenyészállatállománynak. A nyomok a fennmaradt legrégibb ábrázolások terén szintén Sumériába, azon belül is Ur városába vezetnek, ahol ugyancsak agyagtáblákon maradtak fenn komondort mutató ábrák. A kutya gyakran szarvasmarhákkal együtt látható ezeken. Sumér nevét: KU-MUND-UR, máig megőrizte népünk.

    Első látásra úgy tűnhet a felszínes megfigyelő számára, hogy egy nagytestű pulikutyát lát. Ez a megfigyelés azonban nem állja meg a helyét, ugyanis a komondor esetében külön rasszal van dolgunk, mely gyakran akár embernagyságúra is képes megnőlni. Hosszú, loboncos szőre védelmet nyújt neki mind az extrém hideg, mind a perzselő  hőség ellen, valamint elhárítja a támadó vadállatok harapását is.

    Jellegzetességei közé tartozik, hogy feltűnően intelligens, emlékezete egyedülálló a kutyafajták között. Ha a gazda állatainak, házának vagy magának a gazda családjának a védelméről van szó, halált megvető bátorsággal akár az utolsó lélegzetéig vérengző vadállatként harcol.

A komondor, a magyar ember ősi barátja.

    A puli

    A pulikutya a harmadik archaikus magyar kutyafajta. Az állatterelés művészetét génjeiben hordozza, a „vérében van”, nem kell rá tanítani. Úgy is fogalmazhatnék, a puli a született terelőkutya, a tibeti terrier közeli rokona.

    Szintén rendkívül intelligens, fürge, vidám alapkarakterű, fáradhatatlanul izgő-mozgó eb, a pásztorok büszkesége. A sumér földön puliábrázolások is fennmaradtak.

    A pumi kutyára külön nem térnék ki, mert ez a pulinak nyugati, főleg német és francia terrierfajtákkal való keresztezéséből alakult ki.

Egy fehér és egy fekete puli

Egy fehér és egy fekete puli

A magyar vizsla

    A ma ismert rövidszőrű, zsemlesárga vizslarassz a maga kiforrott jellegzetességeivel a XX. század elején alakult ki mint klasszikus vadászkutya az agár és a véreb jelleg különlegesen sikeres keverékeként. Kiforrott alapjellegében szintén az ősi magyar kutyafajták egyike. Ezt 1.000 éves és annál is idősebb, kőbe karcolt vizslaszerű kutyákat mutató rajzok bizonyítják.

    A vizsla igen tanulékony, érzékeny lelkű, a testközelséget nagyon kedvelő, szeretetéhes és mozgékony kutyafajta. Gazdáját mindenhová követi, „mint egy kutya”. Nagy törődést és sok foglalkozást igényel.

A vizsla, a „már majdnem ember”, minden lében kanál magyar kutyafajta.

A vizsla, a „már majdnem ember", minden lében kanál magyar kutyafajta.

    Az erdélyi kopó

    A jellegzetes magyar kutyafajták között a legritkábban emlegetett. Ennek talán oka lehet, hogy a XX. század első felében majdnem teljes mértékben kiveszett, pedig egyike legősibb kutyafajtáinknak. Tudatos tenyésztése 1968-ban kezdődött újra a kisszámú maradék egyedek segítségével. Szerencsére az utolsó pillanatban sikerült megmenteni. Ma már elégséges számban van jelen mind Csonka-Magyarországon, mind Erdélyben.

    Virágkorát a magyar középkorban élte, a magyar nemesi udvarházak kedvenc vadászebe volt a bölény-, medve-, farkas- és hiúzvadászatokon. A fajta jól alkalmazkodott az erdélyi hegyvidékek szélsőséges klimatikus viszonyaihoz.

    Jellemvonásai: barátságos, kitartó, bátor. Alapjellegében kiegyensúlyozott, nyugodt, ugyanakkor temperamentumos. Az extrém időjárási viszonyokat is jól tűri.

 az erdélyi kopó.

A kihalás széléről visszahozott régi magyar kutyafajtánk: az erdélyi kopó.

Mivel hagyományosan lovas nemzet vagyunk, foghíjas lenne beszámolóm, ha nem tennék említést az íjfeszítő népek, gyűjtőnevükön szkíták azon óriási civilizatórikus érdeméről, mely a hátas- és igásló háziasításához fűződik. A közlekedés terén forradalmi jelentősége volt a vadló ember szolgálatába állításának. „A helyhezkötött ’parti’ civilizáció-forma mellett a lovas civilizációs forma létrehozása az emberi intelligenciának egyik legnagyobb történelmi teljesítménye. ... Ennek a formának, mely két évezreden át élettel, történelemmel, társadalmakkal töltötte fel a parti jellegű sávok mögött ásítozó belső kontinentális térségeket és kiterjedt politikai kötelékek létrejöttét tette lehetővé, ugyanannak a géniusznak csodálatos intelligenciája volt a kimunkálója, amely az írást és a tornyot kitalálta. A vizek háta helyettlovak hátára ültetett társadalom eszméje éppolyan korszakalkotó volt egy primitív és földhözragadt emberiség idején, mint a mozdonyé négyezer évvel később, és aki ebben primitívséget, ’barbárságot’ lát, aligha érdemli meg a ’történettudós’ nevet. A lovas-társadalom és a lovas civilizáció létrejötte a Káspi-mediterráneumban indult el és ugyannak az író, nyiratkozó, borotválkozó, fehérneműt viselő, rendszeresen fürdő turáni fajnak volt a teljesítménye, amely már 7-8.000 évvel ezelőtt toronymagasan emelkedett ki a földlakók makogó és torzonborz világából.” (Padányi Viktor: Dentumagyaria; 16. o.; Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, 1963. Buenos Aires)

    Azt sem árt tudnunk, hogy a lovaskultúra logikus folyományaként a négykerekű kocsi találmánya ugyancsak eleink nagyjelentőségű vívmányaként vonult be az emberiség civilizatórikus történelmébe, és előképe a szintén magyar fejlesztésű, későbbi, mozgatható és kormányozható első tengelyű, Európa-szerte elterjedt (die Kutsche, coach stb.) modern kocsinak. Az ókori európai kocsileletek (halottas kocsik) többsége a Kr. e. IV. évezredtől kezdődően a Kárpát-medencéből került elő. Méghogy Árpád Kárpáti Őshazába visszatérő magyarjai egy őstörténelem nélküli, csak szlávoktól szórványosan lakott, aránylag üres térséget hódítottak volna meg, ahogyan a Magyar Tudománytalan Akadémia néhány janicsárja, mint például Bartha Antal hazaáruló tudni szeretné: „A magyar hordák megtelepedése ezen az akkor igen ritka népességű, mondhatni üres területen.” – Kárpát-medence. (A IX-X. századi magyar társadalom; 122. o.; 1973.) Az embernek ekkora rosszindulatú butaság hallatán kínjában  kacarászhatnékja támad!

Magyarországi kocsi leletek

A magyar föld igen gazdag szentnek minősülő helyekben, melyek java része ma már keresztény jellegű – ilyenek elsősorban Mária-búcsújáróhelyeink -, más részük pedig megőrizte zsidókeresztény hitre térítésünk előtti „pogány” jellegét (Pilis, Atilla-domb, a Zengő csúcs a Mecsekben, Szigetköz, Csallóköz stb.).

    Gyakran előfordul, és ez nem csupán magyar sajátosság, hogy a későókori, koraközépkori nagy jelentőségű keresztény templomokat, különösen a Miasszonyunknak (Notre Dame)  szentelt szakrális épületeket Európa-szerte olyan helyeken emelték, ahol egyrészt bizonyíthatóan nagy erejű kedvező sugárzást bocsát ki magából a föld, ezért már „pogány” eleink szent tisztelettel illették e helyeket, másrészt pedig a kelta-szkíta Istenszülő Asszony, a Fekete Madonna kultuszának színhelyei voltak. Az első Szűz Máriának szentelt, és egyben az első kiforrottan gótikus stílusban (1194 és 1220 között) épített franciaországi katedrális, a chartres-i Notre Dame helyén kelta druida szentély állott, ahol az építkezés során meg is találták a Fekete Madonna keresztény Madonna-ábrázolásokra kísértetiesen hasonlító kegyszobrát a „pogány” időkből. Ez sajnos a „Nagy” Francia Forradalom csőcselékuralmának vérzivataros időszakában jellemző módon megsemmisült.

    A Miasszonyunk templomok elhelyezkedését vizsgáló szakembereknek feltűnt, hogy e szentélyek egy olyan geomantikus háló vonalainak csomópontjain állnak, melyeken igen erős energiamező érvényesül. E helyeket nagyobb áhitat lengi körül, s innen a hívek imája is minden bizonnyal gyorsabb szárnyakon repül a Mindenható Isten színe elé. Ezenkívül a francia Miasszonyunk templomok, Notre Dame-ok (Chartres, Amiens, Reims, Bayeux, Paris, Evreux stb.) térben való elhelyezkedése a Szűz állatövi jegy csillagképének földi mását rajzolja a térképre. Ott, ahol a szkíta vagy a kelta (a kettő majdnem ugyanaz) őstudást és hagyományt keresztény mezbe rejtetten sikerült átmenteni az utókornak, mindenhol fölpezsdült a már-már megfeneklőben lévő, elfáradt kultúra, és a lelkiségnek új, belső dinamizmustól feszülő formái kelnek életre. A gótika a maga építészeti remekeivel, új, égbe repítő, levegős szerkezetű, fényben fürdőző, csúcsíves formavilágával az építészet terén, s az Istenanya-kultusz, a Mária-tisztelet újraélesztésével és a lovagi kultúra megteremtésével a lelkiség terén remek iskolapéldája ennek a jelenségnek.

 A legelső gótikus katedrális, a Chartres-ban emelkedő Miasszonyunk templom.← A legelső gótikus katedrális, a Chartres-ban emelkedő Miasszonyunk templom.

 a.) „Pogánykori” szent helyeink

    Legjelentősebb nemzeti szentélyünkről, a természet formálta és Isten megszentelte Pilis-hegységről, Gaia, a Földanya energetikai központjáról (szív- és koronacsakra) már részletesen írtam e tanulmány első fejezetében, ezért itt nem térek ki rá újból. Nem árt azonban tudnunk, hogy a pilisszentiváni Ördögszikla gyógyító helyeink egyike.

    Foglalkoznunk kell azonban Atilla nagykirály nyári szállásával, mely ma már Attila-domb néven kering a magyar köztudatban. (Senkit se zavarjon a nagy hun uralkodó nevének általam alkalmazott kétféle írásmódja. Tudatosan írom e nevet egy „té”-vel, mert a nálunk meghonosodott, kiejtésellenes dupla-tés forma germán földről került vissza hozzánk. A törökök, akik szintén büszkén sajátjuknak tartják a hun uralkodót, egyébként úgy írják, ahogyan én.)

     a/1. Az Attila-domb

    Az Attila-domb Tápiószentmárton határában emelkedik. Hosszú időn keresztül a Blaskovich nemesi család birtokának része volt, mely család vére apai ágon egy üknagymamán, Blaskovich Erzsébeten keresztül e sorok írójának ereiben is ott csörgedezik. Blaskovich Ernő, a tápiószentmártoni lovarda alapítója régészeti ásatásokat is végeztetett ott, mert hitt a helyi néphagyománynak, és meg volt győződve arról, hogy Atilla nagykirály nyári palotája a nevezett dombon emelkedett. Ekkor még senki sem tudta, hogy ez a terület gyógyító erőket bocsát ki magából. A feltételezést csak tovább hitelesítette, hogy a jelenleg a Nemzeti Múzeumban őrzött, a Kr. e. V. századból származó szkíta Aranyszarvas (Csodaszarvas), egyike nemzeti kincseinknek, e domb mélyéről került elő 1923-ban. A becses szarvas-kisplasztika a téli napforduló idején leroskadó, szarvas alakban megjelenített, újra erőre kapó Napistent mutatja, akit sok más sumér és szkíta ábrázoláson karmaival az agancsánál megragadó Turul segít ki szorult helyzetéből.

lajdipeter30

  Itt, az Attila-domb közelében nevelkedett és legelt a Blaskovich család büszkesége, a lóversenyzés történetében egyedülálló Kincsem nevű csoda-versenyló, aki 13 európai városban 54 versenyen indult, és minden alkalommal veretlen maradt.

    Napjainkban egy helyi hentesdinasztia tagja, Kocsi János birtokában van a gyógyító erőt sugárzó domb, melyet egy nagyobb környező területtel együtt 1993-ban vásárolt meg akkor még mit sem sejtve e rendkívüli adottságokról az új tulajdonos. Itt többek között lovakat tenyésztett. Feltűnt neki, hogy a birtok egy bizonyos pontja, melyet ma már Attila-dombnak hívunk, rendkívüli módon vonzza az állatokat, különösen a legyengült, beteg jószágok tartózkodtak ott nagy előszeretettel, melyek zöme új erőre kapott és meggyógyult.

    A mai modern technika mérőműszereinek segítségével mérhető fokozott elektromágneses és rádioaktív erőtér van itt jelen, mely a mély földtani rétegekből a levegőbe érve ionizációs hatást kelt. Az itt érvényesülő gyógyító mechanizmus mikéntjére azonban nincsen még pontos magyarázat.

    Az itteni gyógyerő mentett meg egy növényritkaságot a kipusztulástól: csak itt tenyészik az alhavasi zászpót nevű növény.

    Ma már egyre inkább hódít  gyógyászati körökben is az a felfogás, hogy minden betegség egyfajta energiahiányos állapot következménye. A gyógyító helyeken, mint az Attila-dombon is, a Földanya testéből sugárzó jótékony erőtér hatására a hiányzó testi energiamező föltöltődik és kiegészül, így segítve elő a gyógyulást. Ha alaposabban átgondoljuk, Földünk, nem egyéb, mint egy kétpólusú, óriási élő mágnes, melynek testén energiaközpontok, a buddhizmus nyelvét használva csakrák és egyéb energiakibocsátó pontok helyezkednek el. Az elektromágneses sugárzásokat tovább árnyalják a bolygónkat érő kozmikus sugárzások, a Nap elektromágneses és részecske kibocsátó sugárzása (napfolttevékenység, napkitörések) és a Föld mélyéről föltörő rádioaktív sugárzás.

    Az Attila-domb a tételes vallások feletti, a Magyarságot szakrális, gyógyító erejével egyesítő, a szó szoros értelmében SZENT hely, ahol a gondviselő Teremtő Isten által a természetben elrejtett gyógyító erő felsőbb főpapi, egyházi engedély nélkül szolgálja a beteg emberiség javát.

    a/2. A Zengő a Mecsekben

    A helyi néphagyomány és az ezzel egybecsengő rádioesztéta mérések eredményei egyaránt arról tanúskodnak, hogy a Mecsek-hegység legmagasabb pontja, a Zengő csúcs (682 m) is a Föld  rendkívüli erejű energiakibocsátású pontjainak egyike. A tervezett és szerencsére meghiúsult NATO-radarállomás e csúcson történő létesítésének szándéka nem a puszta véletlenen múlott. A hadászati szakemberek be voltak avatva a Zengő geomantikai kulcsszerepébe, és azzal is tisztában voltak, hogy az az erőkoncentráció, mely itt érvényesül, kedvező módon befolyásolná a katonai radar működését.

    Elsősorban ennek az erőnek és a sajátos és egyedüli talaj- és klimatikus viszonyoknak is köszönhető, hogy egy Európa-szerte egyedülálló növényritkaság, a Bánáti Bazsarózsa (Paeonia officinalis ssp. banatica) csak és kizárólag itt virágzik és itt tenyészik. A világon fellelhető teljes állomány 90 %-a itt van  jelen.

    Kodolányi János, a magyar történelmi regény műfajának egyik legkiemelkedőbb képviselője „Juliánusz barát” című magyar középkori témájú, nagyszabású művében a Zengő tövében, Pécsváradon gyermekeskedő címadó főhősről elmeséli, hogy a Zengő erdőrengetegében tanyázó táltospap, Majs apa gyakori vendégeként szívta magába népe ősi mondáit, az ősök dicső tetteit s mindenekelőtt Fehérlófia történetét.

    a/3.  További fontosabb energiaközpontok a csonka országban

Szentendre óvárosa madártávlatból            - Szentendre; e település névadója a legjelentősebb szkítatérítő apostol, Szent Péter fivére, Szent András, aki térítő útjai során Hazánk területén, az európai szkíták központjában  is megfordult.

- Gyula; az egyik legerősebb energiaközpont, gyógyvizek feltörési helye. A település  a honvisszafoglaló magyarok egyik legfőbb vezető méltóságának, a gyulának (dzsila) elnevezését hordozza nevében, aki a hadvezéri és háború esetén a királyi feladatokat is ellátta. A gyulai Farkas-halom különösen erős erőkitörés helyszíne.

            - Lenti;

            - Százhalombatta; a város környéke már a legkorábbi idők óta lakott. Itt terül el a híres vaskori (Hallstatt kultúra), közel 90 sírdombból álló halomsírmező, és egy Kr. e. III. évezredből származó földvár maradványait is megtalálták a város határában.

            - Szentes; itt egy rendkívül erős erővonalon öt templom és maga a főutca helyezkedik el, mintha a város tervezői ösztönösen megérezték volna a hely kisugárzását.

            - Orgondaszentmiklós nevű hajdani falu helyén, Karcag város, a Nagykunság fővárosa határában található két erős sugárzású „kunhalom”, a Kis- és a Nagy-Orgonda. A ma kun leszármazottak által lakott területeken emelkedő nagy kiterjedésű halomsírokat azért nevezzük „kunhalmoknak”, mert az adott területen évszázadok óta e népcsoport lakik. A halomsírok zöme azonban sokkal régebbi, szkíta, szarmata vagy kelta eredetű.

    Már az Attila-domb kapcsán kitérhettem volna a tévesen „kunhalmoknak” nevezett, mesterségesen emelt magyarországi dombrendszer jelentőségére és mibenlétére.

    Az őskori emberiség kiváltképp, de még az ókor és a koraközépkor kiválóságai, beavatott adeptusai idejében is a reneszánsz és az újkor agytoprongy anyagelvű ráció-kultuszának beköszöntéig romjaiban őrizték az őstudás lényeges elemeit. Világlátásukat metafizikai-asztrálmitológiai, természetmágikus teljesség-szemléletnek nevezném, melynek segítségével az ember a látható (empírikusan megtapasztalható) és a láthatatlan (az anyagnak szemmel érzékelhetetlen, finom rezgések formájában jelenlévő válfaja) valóság összefüggéseiről alkotott teljes tudás birtokában volt, s eszerint alakította az emberi társadalom szabályrendszerét és a teremtett világ iránti viszonyulását is.

    Pontos ismeretei voltak a régi embernek a Föld nevű élőlény testén futó energiavonalak (geomantika) és ezek kereszteződési- és csomópontjainak a hollétéről. Magyarországon e vonalrendszert Szent György-vonalaknak, Nagy-Britanniában Ley-vonalaknak, Kínában a sárkány leheletének nevezik. Én ezt a jelenséget a Föld idegrendszerének hívom. A régi embernek tudomása volt arról is, hogy az energetikai csomópontok milyen jellegű erőket bocsátanak ki magukból, negatívat, rombolót (jin-típusút) vagy pozitívat, gyógyítót (jang-típusút). E csomópontok a Föld mélyén és felületén szabályos hálórendszert alkotnak, mely rendszernek a hazai „kunhalmok” is részei. A XIX. és XX. századok fordulóján közel 40.000 ilyen halmot tartottak számon. Ezek némelyike őrdombként, míg zömük helyi előkelőségek temetkezési helyeiként szolgáltak.

lajdipeter32    Az ős- és ókor szakrális-kultikus helyeit (szentélyeit, templomait) általában a Föld energiahálójának gyógyító erejű csomópontjain létesítették. Középkori eredetű Mária-búcsújáróhelyeink többsége is ilyen erőkisugárzási övezetben van. Ez a jelenség világszerte érvényesül. A belső-ázsiai és szibériai, oroszországi ilyen halmokat kurgánoknak nevezik, a brit szigeteken a halomsírok pedig a szkíta szarmata örökség részei.

      ← -  - Bélapátfalva; itt még ma is, isteni a magyar történelem vérzivatarait csoda számba menően átvészelve egy jellegzetes példája áll a clairvaux-i Szent Bernát-féle bencés reform utáni cisztercita dísznélküli templomépítésnek. Mellette hajdan egy cisztercita apátság állott.

- Tata; Magyarország egyik legrégibb idők, az őskor óta lakott települése, gyógyító hévízforrások feltörési helye. A középkorban erődítménnyel rendelkezett. Luxemburgi Zsigmond király, Hunyadi János édesapja a tatai tó partján pompás gótikus nyaralót építtetett, mely pompás udvari mulatságok, fényes ünnepségek színhelye volt.

- A püspökladányi Boldogasszony-halom; a dombocskán még ma is láthatóak egy Árpád-kori kápolna romjai.

lajdipeter33

← Zsigmond király tatai palotájának maradványai

            - Békésszentandrásnál a Gödény-halom. Újabb előfordulása a nagy szkítatérítő apostol nevének!

            - A Cikó-domb Kunágotán; A helyi hiedelem szerint, ha valaki a tavaszi napéjegyenlőség éjszakáján kimegy oda, a tündérek elragadják a lelkét.

            - Esztergom; még az avar időkből keltezhető első szakrális királyi székhelyünk, mely a pilisi misztérium kiemelkedő jelentőségű része, a királyi központ régiójának szent városa. Az esztergomi Várhegy a Pilis  koronacsakrai működésének fontos színhelye. A nagytudású katolikus pap, Barlay Ö. Szabolcs, zsidókeresztény neveltetésének beidegzettségeiből fakadóan az esztergomi Várhegyet a Magyarság Sionjának nevezte.

    A középkori, csodás kőépületekben gazdag Esztergom kiterjedése a mai polgárváros szerény méreteinél jóval nagyobb volt. Ezt a korabeli leírásokból és a régészeti feltárások alapján tudjuk. A várost környező szántóföldeken még manapság is gyakran ütközik az eke a városhoz tartozó, hajdani épületek alapfalaiba. Egyes becslések alapján a mai város nagy része megközelítőleg tíz méter vastag törmelékhalom tetejére épült. Ez az adat alapján elképzelhetővé válik, mekkora pusztítást vittek véghez a török kor háborúi, ostromai a városban. Ez az információ  szinte az egész országra nézve érvényes. Hajdan valóban egész Európa minket irígyelt.

    A Hunyadi Mátyás király halála óta keresztútját járó ország állapotát lakonikus tömörséggel fejezi ki a Kodály Zoltán által is kórusművek formájában feldolgozott templomi ének első három versszaka:

Ének Szent István királyhoz

Ah, hol vagy magyarok tündöklı csillaga?
Ki voltál valaha országunk istápja.
Hol vagy István király? Téged magyar kíván,
Gyászos öltözetben te elıtted sírván.

Reád emlékezvén csordulnak könnyei,
Búval harmatoznak szomorú mezei.
Lankadnak szüntelen vitézlı karjai.
Nem szőnnek iszonyú sírástól szemei.

Virágos kert vala híres Pannónia,
Mely kertet öntözé híven Szőz Mária.
Isten Igéje élt, bı volt szép virága,
Meghomályosodott örvendetes napja.

E meglehetősen hiányos lista csak szerény tallózás volt Csonka-Magyarország természet- és Istenadta gyógyító helyeiből. Az elcsatolt országrészek, kiváltképpen Erdély, melyet Molnár V. József az igazi magyar Anyaországként azonosított, szintén hemzsegnek az ősi gyógyító erejű helyektől. Valóban, az első kárpát-medencei turáni jellegű magaskultúra Erdély területén keletkezett: Erősd 7-8.000 éves városa, a Tordos-Vincsa kultúra, melyhez a híres tatárlakai írásos lelet és a Torma Zsófia régésznő által feltárt, Hunyad vármegyei közel 11.000 részben írásjeles korongocskák is kötődnek, és amely művelődésnek a kisugárzása mélyen a mai szerb területekig lenyúlott. 

b.)  Mária-búcsújáróhelyeink

    Már zsidókeresztény hitre kényszerítésünk előtti időkben is voltak ősi Istenasszonyunknak, Boldogasszonynak szentelt kultuszhelyeink. Ma már közhely számba megy, hogy Szent Gellértnek föltűnt, hogy a magyarság Jézus Urunk Anyjának, a Boldogságos Szűz Máriának tiszteletét minden zökkenő nélkül, szinte magátólértetődő módon elfogadta és beágyazta saját vallásos képzetei közé. Népünk minden nehézség nélkül fölismerte Mária személyében a magyarság régi oltalmazó Istenasszonyának megtestesülését, aki mind alakja és az általa hordozott tartalmi-kultikus jellegzetességek által, mind Istenszülő Asszonyként való megjelenése által, behelyettesíthető volt a boldogasszonyi képzetekkel. Még pontosabban fogalmazva nem csak behelyettesíthető, hanem azonos!

    A Mária-tisztelet a maga bensőséges lelkületével magyar, illetve kelta hatásra terjedt el szerte Európában. Ennek az a kézenfekvő oka, hogy népünk már Róma keresztény hitre térítése, és a kereszténység elzsidósított válfajának a Római Birodalmon belüli államvallásá tétele (Milánói Ediktum, 313.) előtt, mely elsősorban a keresztények számára a szabad vallásgyakorlás biztosításával volt egyenlő, keresztény volt. Keresztény volt, de a szkítatérítő apostolok (elsősorban András, Fülöp és Tamás) áldozatos evangelizáló munkája következtében a jézusi tanok meghamisítatlan, szkíta szellemiségű, a júdaizmus hamisításaitól mentes, egyedül hiteles változatát képviselte, a pártus Arszakida-leszármazott apostol, Máni (manicheizmus) későbbi tanításával kibővítve. 

    Az őseredeti Boldogasszony (Bau-dug-aszan; Suméria), vagy Babba Mária  tiszteletének nagyegyházi, keresztény köntösbe öltöztetett leghíresebb iskolapéldája a székelyföldi Csíksomlyó,  mely mára már magyar össznemzeti búcsújáróhellyé nőtte ki magát, és a nemzeti összetartás felekezeti különállásokon felülemelkedő jelképévé vált.

A bal oldalon a csíksomlyói kegytemplom, a jobb oldalon a híres kegyszobor látható. A csíki székely és némely moldvai csángó falvak lakossága az elmúlt ezer év nyugati kereszténységben eltöltött időszaka ellenére megőrizte ősi istenasszonyának, Babba Máriának tiszteletét. Dazcó Árpád, alias Páter Lukács, ferences szerzetes, aki 7 éven keresztül Csíksomlyón teljesített szolgálatot, a helyi lakosság körében egy nagyon régi hagyomány nyomaira bukkant: Ha a helyiek fohászkodnak vagy mennyei segítséget és áldást kérnek magukra, családjukra és jószágaikra, mindig Babba Máriához fordulnak, s ilyesformán kérik őt: - Bárcsak megsegélne a Babba Mária, az áldott! Mindig ezzel a jelzővel illetik őt. Ha gyermek születik vagy a jószág ellik, szintén Babba Máriához folyamodnak kéréseikkel. A babba, babbás szó mai jelentése: szép, csinos. A Babba Mária-tisztelet (Szép Szűz Mária-tisztelet), mint neve is mutatja, már sajátos keverékét mutatja az ősi vallási képzetek és a római kereszténység kultuszvilágának. Ennek dacára nagyon sok ősi elemet megőrzött a magyarok régi Istenanya-hitéből. A Csíksomlyó körüli vidék magyar lakossága Babba Máriát Istennel azonosítja, azaz isteni szerepkört tulajdonít neki, sőt megesett már, hogy volt, aki afölé helyezte.  „Kosteleken az emberek, ha felfohászkodnak, nem annyira Istent emlegetik, mint inkább Babba Máriát.” – írja Daczó Árpád. Egy másik helybéli asszonnyal történt beszélgetése során így szólt Vata Andrásné, Csilip Erzsébet:

    -  „Én kértem a Szép Szűz Máriát is, az áldott Babba Máriát is, s Jóistent is, hogy szerencsésen szabadítsa meg.

    -  Ki az a Babba Mária, hogy őt külön is kérte?

    -  A Babba Mária? Hát az a Jóisten.

    -  A maga édesanyja is így mondta?

    -  Igen , édesanyám vátig emlegette a Babba Máriát. ... A Babba Máriát inkább kérjük, mint a Jóistent. Többet kérjük őt. A Jóisten meghallgat, de a Babba Máriát többet kérjük, az áldottat. Vátig hozzá folyamodunk, a Babba Máriához, az áldotthoz.”

    Mindebből kiviláglik, hogy Csíkban a Boldogasszony, a magyarság Égi Édesanyja  tiszteletének egy igen bensőséges, helyi – feltételezhetően – sokezeréves kultuszával találkozunk, mely az akár a Kárpát-medencéből Mezopotámiába kivándorló, akár fordított irányból onnan hazánkba érkezett proto-magyar embercsoportok régi hitelemeit hordozza magán. A sumér Baba, vagy más olvasat szerint: Bawu vagy Bau (vö. Bau-dug-aszan) a termékenység istennőjének és a Földanyának a szerepét töltötte be, aki életet lehel az élőlényekbe. Alakja társul még a keresztény jelképtár holdsarlón álló istenanya-képzetével is. Sumér földön Kisben, a Hold kultuszának városában holdistennőként övezte tisztelet, akárcsak az egyiptomiaknál Izisz, az ógörögöknél Szeléné avagy a latinoknál Lúna alakjában. Míg Kis városa a Holdé, addig a szintén sumér Uruk városállamban a Napisten állott a vallásos áhitat középpontjában.

    A csíki csángó-székely ember a hold változásainak áhitatos szemléletekor is a Babbát emlegeti vallásos tisztelettel. Ugyanakkor a kelő nap idejekor is a Babba alakjához társítja a világon szétáradó fényesség misztériumát kelet felé imádkozva. Ezért nem lehet véletlen, hogy a csíksomlyói kegyszobor Máriát a Napba öltözött Asszonyként állítja elénk. Székelyföld magyar anyanyelvű őslakói az ég jelenéseit, változásait, kiváltképp a két legszembeötlőbb égitest, a nap és a hold ciklusait egyfajta népi jellegű szinkretista szemlélettel egy az egész létezést szülő asszony elképzelésének teremtői jelképrendszerébe iktatják.

    Megszívlelendő, amit Daczó testvér a Demokrata című hetilapnak nyilatkozott: „Arra szeretnék rámutatni, hogy már kereszténységünk előtt apáinknak volt egy olyan istenasszonya, akinek a tisztelete mindenben hasonlított a kereszténység Istenanyjának, a Boldogságos Szűz Máriának a tiszteletéhez. Oly tiszta és fennkölt volt ez a tisztelet, hogy őseink kereszténységre tértükben, amikor megismerték Szűz Máriát, azonnal meglátták, hogy ők ősi Boldogasszonyukban már tulajdonképpen Máriát tisztelték. ... Ez az alapja az oly feltűnő kezdeti Mária-tiszteletnek is, ami végül is a nagy királynak, Szent Istvánnak az ország felajánlásában csúcsosodott ki. ... Itt az a tény is magyarázatra vár, hogy honnan tudta népünk, hogy ezt a csodálatos istenasszonyt már kezdettől fogva Boldogasszonynak nevezze el. Valószínűleg azért, mert eleink ismerték a protoevangéliumot, vagyis az őskinyilatkoztatást.”

   Ez egybecseng azzal, amit az álmos-árpádi honvisszatérés előtti magyarság egyistenhitéről Theophylactus Symoccates, bizánci történetíró így fogalmaz bennünket a VIII. század első felében, az akkor és még később is széles körben elterjedt nevünkön turk-nak nevezve: „A turkok tisztelik a tüzet, a levegőt és a vizet, a földnek énekeket zengenek, de csak azt imádják és tartják Istennek, aki az eget és a földet teremtette.”

    Hogy ez a fenti, elementáris jelentőséggel bíró kijelentés egy római katolikus, zsidókeresztény szerzetes pap szájából hangzott el, fölmérhetetlen jelentőségű. A mára a janicsár MTA-tól független, antihungarista és rosszindulatú elfogultságoktól mentes és szabad nemzeti magyar művelődéskutatás munkája által napvilágot látott hiteles történelmi tények és a vitathatatlan és megcáfolhatatlan bizonyítékok súlya olyan igazságföltáró földcsuszamlást eredményezett múltunk hagyományosan hazug megítélésében, hogy még a papi szemináriumok ószövetségi szellemiségű, zsidópárti agymosása és fanatizálása sem rendelkezik sok esetben akkora erővel, hogy megakadályozhassa, hogy jószándékú papi emberek száján keresztül hangozhassék a magyar igazság. „Szól a kakas már, majd megvirrad már.” – énekeljük a magyar virágénekben. Én is úgy vélem, hogy a Kárpáthaza horizontjának szélén lassan, alig észrevehetően, de pirkad az ég alja.

    A csíksomlyói kegytemplomnak három búcsúnapja van.

    Az első és össznemzeti téren legjelentősebb a pünkösd szombati búcsú, mely az egész hazából ma már százezreket vonz oda, hogy leróják a Babba lába előtt hódolatukat és hogy életüket kegyelmébe és oltalmába ajánlják. A búcsú pünkösd szombatján történő megtartása egy XVI. századi történelmi eseménnyel függ össze. 1567-ben a katolikus hitüket elhagyni nem hajlandó székelyek a gyergyóújfalusi István pap vezetésével Babba-Máriában bízva a Tolvajos-tetőn nagy győzelmet arattak János Zsigmond protestáns fejedelem serege fölött ezen a napon.

    A második búcsút július 2-án, Sarlós Boldogasszony napján tartják. Ez a körülmény is kiemeli az igencsak összetett jellegű képzeteket keltő Babba-Boldogasszony hajdani holdistennői minőségét. Ez a Mária-ünnep egészen magyar eredetű!!

    A harmadik búcsú Mária neve napján, szeptember 12-én tartatik.

    Hogy a román megszállás immár 88 éve tartó világbotránya ellenére újra mód nyílott arra, hogy a magyarok szabadon megtarthatják a csíksomlyói búcsút, isteni beavatkozásnak köszönhetjük. Egy székelyföldi férfiember, az oroszhegyi Bálint László táltos isteni megbízatást végezve még Gheorghiu Dej időszakában, 1962-ben meglátogatta a csíksomlyói kegyhelyet, ahol a pünkösdi búcsú idején a román hadsereg 1949 és 1962 között minden évben hadgyakorlatot tartott, hogy a híveket ezzel távol tartsa a szent helytől. Puszta jelenléte e kiválasztott, szent embernek elég volt ahhoz, hogy a megszálló hadsereg soha többet ne szentségteleníthesse meg Babba Mária ünnepét. Attól kezdve nem tartottak ott többé hadgyakorlatot.

    Hangsúlyoznunk kell, hogy sehol a világnak más táján az adott ország területéhez és a lakosság számához mérten nincsen annyi Mária-zarándokhely, mint éppen nálunk, Magyarországon. Ezen a tényen keresztül is hangsúlyozódik, mennyire mély, régi és szoros szálak fűzik nemzetünket Égi Édesanyánkhoz, Szent István ország- és koronafelajánlása óta Égi Királynőnkhöz, Regnum Marianum Nagyasszonyához.

    Említettük már, hogy a régi ember tudatosan olyan helyeken létesített szentélyeket, templomokat, az Isten imádásának kiemelt fontosságú helyeit a föld olyan pontjain jelölte ki, ahol pozitív, gyógyító erők hatnak. Az ilyen kedvező töltésű erőtöbblettel rendelkező helyeken nagyobb intenzitással van jelen a földöntúli világ hatalma, és ott ajtók-kapuk nyílnak a túlvilág (vagy köztes lét) felé is, ahová elhunyt szeretteink eltávoztak. Olyan, látomásokra inspiráló helyek ezek, ahol az erkölcsileg megtisztuló, érzékenyebb „antennákkal” rendelkező, vezeklő lélek sokkal nagyobb eséllyel eshet akár elragadtatásba is.

    Az Ég hatalmai - Szűz Mária közbenjárására – a teremtett világban a földnek e pontjain jelenlévő jótékony erőt is felhasználva imameghallgatások eredményeképpen sok csodás, azaz a tudomány mai állása szerint megmagyarázhatatlan gyógyulásokhoz vezettek már.

    Legfontosabb Mária-kegyhelyeink (összesen több, mint 330-at (!) számoltam össze) 

            - Máriapócs; Hazánk legjelentősebb görögkatolikus búcsújáró helye. A Nyírségben van.

            - Feldebrő; Itt, a Tarna völgyében, húsz kilóméterre Egertől áll Aba Sámuel nagy királyunk nemzetségének központi szentélye, temetkező helye és fő monostora, a feldebrői Szent Márton templom, mely a maga nemében egész Európában egyedülálló. Itt nyugodott hajdan az 1044-ben meggyilkolt, szent hírében álló Aba Sámuel király. Sem Európában, sem a keleti kereszténység területén nem található olyan öthajós altemplom, mint az itteni. A feltárásokat 1865-ben kezdték el, melyek mára már befejeződtek. Az eredeti templomnak a mai épület kiterjedésén túl nyúló alapfalai egy avarkori, jellegzetesen kaukázusi, szabír-magyar koncentrikus alakú „körtemplom” körvonalait rajzolják elénk.

lajdipeter36← Részlet a feldebrői Szent Márton templom avarkori öthajós altemplomából

A Mária-búcsúk azonban csak részben kapcsolódnak e templomhoz. A temetőben álló Nagyboldogasszony kápolnához kötődik. A középkorban a flagellánsok, önostorozók módjára a hívek hátukat korbácsolva e kápolnától a Szent Márton templom bejáratáig és vissza vonultak. A kegyhely búcsúnapját Nagyboldogasszony ünnepén, augusztus 15-én, Szent István király halálának, égi születésnapjának évfordulóján tartják.

            - Budapest-Máriaremete; A mai Budapest II. kerületében, a hajdani Pesthidegkút területén van. Itt a Mária-tisztelet nem középkori eredetű. A budapestiek kedves és gyakran látogatott búcsújáró helye.

            - Esztergom; A Vári Boldogasszony búcsújáró helye. Már a késő középkor óta Mária-tisztelet színhelye. Bakócz Tamás érsek Mária tiszteletére emeltette a  jelenlegi monumentális, klasszicista stílusban épített esztergomi Bazilikában lévő ún. Bakócz kápolnát, ahol ma a máriapócsi kegykép másolata reprezentálja Égi Édesanyánk jelenlétét.

            - Márianosztra; Márianosztrát Nagy Lajos királyunk 1352-ben alapította a magyar beavató pálos rend szerzeteseivel karöltve. Ma Pest megyéhez tartozik, a Börzsöny-hegység egyik kies völgyében fekszik. Fő búcsúnapja Jézus Öt Szent Sebe tiszteletére július 5-6-án van.

Bal oldalon Szűzanya a Magyar Szent Koronával Jobbra a kegytemplom gótikus szentély

  Itt kiáltott fel Hunyadi János segítő társa a török elleni hadjáratok során, Kapisztrán Szent János (Giovanni de Capistrano), hogy „ha valaki élő szentekkel akar találkozni, jöjjön el Márianosztrára”, a pálos szerzetesekhez.

            - Máriabesnyő; A gödöllői főúr, Grassalkovich Antal birtokán, Besnyőpusztán állott egy földhalom (tehát „kunhalom”!), melyen egy középkori premontrei templom romjai voltak. A földbirtokos feleségével együtt elhatározta, hogy az olaszországi Loretoban lévő Loretoi Kegyhely (casa santa) mintájára a dombocska tetején, a templomrom helyén egy loretoi kápolnát emelnek. Az építkezésen dolgozó egyik napszámos, Tóth Márton álmot látott, mely során fölszólította őt a Szűzanya, hogy az egykori templom főoltárának a helyét ássák fel, mert ott egy értékes tárgyat találnak. Így is tettek, s láss csudát, egy 11 cm hosszú csontból faragott Madonna-szobrocskára bukkantak, mely Máriát úgy ábrázolja, amint szívét nyújtja a Kisjézus felé.

A máriabesnyői csontból faragott, középkori kegyszobor

  ← A máriabesnyői csontból faragott, középkori kegyszobor

 - Mátraverebély-Szentkút; Nógrád vármegyében van. A helyi népemlékezet szerint a csodás erejű forrás Szent László táltoskirályunk táltoslova patája nyomából fakadt 1092-ben. Az ezt követő 100 év során történt valamikor az első gyógyulás, amikor a Szűzanya a Kisjézussal a karján megjelent egy verebélyi néma pásztornak és meggyógyította a forrás vizével. A kegytemplom mögötti hegyoldal barlangjaiban a XIII. század óta valaha remeték laktak. Erdő Péter esztergomi érsek 2006-ban a Nagyboldogasszony búcsún Nemzeti Kegyhellyé nyilvánította Szentkutat. A ferences rend jelenléte már a XIII. századtól kimutatható e zarándokhelyen. Jelenleg is ők teljesítenek itt szolgálatot.

            - Péliföld-Szentkereszt; Esztergom-Komárom vármegyében a Gerecse-hegység lankáin, az Öreg-hegy tövében terül el ez az ősi magyar búcsújáróhely. A második fejezetben már említett bajóti Jankovics-barlangtól, ill. Bajóttól 4 km-re fekszik.

            - Máriagyűd; A Dél-Dunántúl egyik legfontosabb, ha nem legjelentősebb Mária-zarándokhelye. Mohácsi lévén családunk számára a legbensőségesebb vallási esemény a gyűdi Szűzanya előtti hódolat, a máriagyűdi búcsúkon való részvétel volt, és az ma is.

    A honvisszaszerzés idején, a IX. század végén a Gyöd nemzetség szállásterületének részévé vált e terület. Innen a település neve. Már az 1000 körüli időkben tiszteltek itt egy Boldogasszony-szobrot. A pécsváradi bencések 1006-ban kápolnát emeltek az ősi kegyszobornak, mely a középkor folyamán a későbbi, nagyobb méretű kápolna falába lett állítólag beépítve. Ma is látható a jelenlegi kegytemplomhoz csatlakozó Szent Mihály kápolna falában egy csúcsíves bemélyedés. 1148-ban Turul-házi II. Géza király, aki már többször megfordult az akkor már országos hírű kegyhelyen, országos ügyeinek sikeres elintézéséért hálából nagyobb méretű templomot építtet Gyűdön.

    A török megszállás alatt először mecsetként használják a törökök, majd a görögkeleti rácok veszik át. Ezután a reformátusok veszik birtokukba. Ezalatt teljesen elhanyagolódik és elnéptelenedik a templom és környéke. A kegyszobor is elvész.

    A nagyharsányi csata (1687. augusztus 12.) utáni időkben, miután Siklósra telepednek a ferences szerzetesek, állandóan ismétlődő Mária-jelenések tartják izgalomban a környék lakosságát. 1689-ben újra a  katolikus egyház tulajdonába kerül a kegytemplom. 1698-ban Kaproncáról újabb kegyszobrot kap a templom. Mivel 1704 márciusában a környéket vérengző szerb martalócok pusztítják, a kegyszobrot, melynek arcát a rácok megszabdalták, Eszékre menekítik. Mind a mai napig az eszéki székesegyházban van. A jelenlegi kegyszobrot 1713-ban Nesselrod Ferenc pécsi püspök adományozta a templomnak. A kegyhely főbúcsúja augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén van.

Máriagyűd a Tenkes-hegység oldalában

← Máriagyűd a Tenkes-hegység oldalában

c.) A táltos (Tátos alakban is ismert, melyet régebbinek mondanak.)

    Hiányos lenne dolgozatom, ha a szenthelyek témakörében nem szólnék ősvallásunk papjairól, a táltosokról, akik a jézusi elhívásnak: „Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket. Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!” (Mt. 10./7-9.) mindenben megfeleltek és eleget is tettek. Csak egy zsidókeresztény papot, pópát vagy lelkészt mutasson nekem manapság valaki, aki minden részletében komolyan vette e küldetést. Az illetőnek rendkívül nehéz dolga lesz. Csak nagyon kivételes esetben találkozunk egyházi emberek személyében olyanokkal, akik képesek e feladatok elvégzésére és végre is hajtják ezeket. Őket nevezzük szentnek. E tételt tovább vezetve pedig kijelenthetjük, hogy minden hiteles magyar táltos egyben szentéletű ember is.

    A gyógyító erejű szent helyekhez régen gyakorta, és még ma is elvétve, szorosan hozzátartozott a gyógyító ember, azaz a táltospap is, aki a rábízott embernyáj egészségének helyreállításáért is felelt az Istentől reátestált erő és bölcsesség adományával.

    Ide kívánkozik e téma nagy ismerőjétől, Molnár V. Józseftől egy fontos idézet, mely egy előadásából származik. Ha itt-ott túl egyszerűnek találnánk fogalmazásmódját, ne feledjük, hogy a leírt szöveg esetében mindenkinek van ideje mondandója pontos és szabatos, stilárisan fennkölt megszerkesztésére. Ha valaki papír nélkül előad, mint az ő esetében, akkor nyilvánvaló, hogy e kritériumoknak nem tud mindenben megfelelni, mégha virtuóz előadó is, mint ő. Az élő szóval előadott mondandót, ha szó szerint lejegyzi valaki, amit leírt, híjával van az előadó személyes kisugárzásának. Ezáltal is veszíthet az ily módon leírt szöveg hatásából. Molnár V. esetében azonban ez a fent ecsetelt jelenség csak elvétve fordul elő.  A továbbiakban még sokszor fordulunk hozzá és magvas megfogalmazásaihoz segítségért.

    Most pontokba szedve és a lényegre összpontosítva körbejárjuk a szkíta-magyar kereszténység papjának, a táltosnak alakját.

    c/1.

    Molnár V. József: „A Teremtő folyamatosan elhív papi szolgálatra embereket. Ők nagyon ritkán tartoznak az egyházhoz mint intézményhez. ... A magyarság a szkíta gyökerek óta keresztény, a Teremtő közénk születése előtt is keresztény volt, akármilyen furcsán hangzik is ez. Az a viselkedés, az a fajta magatartás, amit a szkítafajú népek, nem földreszállt angyalként (!), itt a földön valósítottak, az ószövetsége annak, amit Jézus hozott nekünk. Nem az az ószövetsége a jézusi tanításnak, ami a zsidóságból való. Annak semmi köze Jézus tanításához! Ne keressünk hát semmiféle ’pogánykodást’ táltosainknál, ami nem jellemzi őket! ...  Ezek a táltosok kivétel nélkül mind keresztények. Nem a judeokrisztiánizmus rabjai, hanem keresztények. Ezt hangsúlyozom. A kettő között lényegi különbség van. A judeokrisztiánizmusban elsősorban a judeo hangsúlyos, és az európai népek, amelyek kereszténynek tartják magukat, judeokereszténynek, azok a mózesi törvény szerint élnek és viselkednek a világban. Ezeket a táltosokat, akik valóban keresztények, üldözték a római egyház papjai. Ez két különböző dolog. Ettől még ők, a táltosok a keresztények! ”

    Ha valaki olvasta Wass Alberttől, a nagy erdélyi írófejedelemtől a „Hagyaték” című dokumentumértékű beszámolót, az ez alapján pontosan tudja, hogy Molnár V. e fejtegetésében nincsen se túlzás, se hamis állítás.

    c/2.

    Ha tehát ősvallásunk táltospapjairól beszélünk, hogy megközelíthessük miben- és kibenlétük lényegét, két különbségtételt kell tennünk.

    Előszöris az ő papi hivatásukat kategórikusan el kell választanunk a hatalmi hierarchiára épülő és ennélfogva korrupt, politikai istenképpel rendelkező zsidókeresztény egyházak papságának félreértelmezett tevékenységi körétől. A judeokeresztény egyház csak nevében keresztény, reálhétköznapi működésében nem az. Jézus a zsidókkal összefüggésben idézi Izaiás prófétát, mely a zsidó gyökerű egyházak magatartására is világos fényt vet: „Ez a nép ajkával tisztel engem, de szíve távol marad tőlem. Hamisan tisztelnek engem, tanításuk csak emberi parancs.” „Ők nagyon ritkán tartoznak az egyházhoz mint intézményhez.” – mondja a táltosokról a szintén táltosi adottságokkal rendelkező Molnár V. József, mint ahogy fentebb olvashattuk már.

    A második különbségtétel, melynek elmulasztása nélkül csorbát szenvedne a táltosról kialakítandó pontos kép, a táltos és a sámán fogalmának tisztázása és éles szétválasztása.

    Az ún. természeti népek, mint Szibéria tajga- és tundralakó néptöredékei, az észak-amerikai préri vagy a dél-amerikai esőerdők őslakos indiánjai, de a fekete-afrikai néger törzsek körében is, világszerte élnek különleges képességekkel rendelkező, gyógyító és/vagy jóstehetségű emberek. Ezeket nevezi a szakirodalom sámánoknak. A magyarságnak is megvoltak és megvannak a maga „sámánjai”, ezeket azonban inkább javas vagy javós embernek, asszonynak hívnám, akik ráolvasással, imával és gyógyfüvekkel gyógyítanak. Akad köztük jósképességű is, de mindenképpen tudákos, a szó jobbik értelmében kuruzsló emberek.

    A sámán – mondjuk ki nyíltan – mélyen a magyar táltos alatt áll a ranglétrán. A sámán foglalkozásként űzi a gyógyítást és a jóslást, minden esetben ellenszolgáltatás fejében teszi ezt. A táltos a jézusi küldetés szellemében segít bajba jutott, beteg embertársain fizetség nélkül: „ingyen kaptátok, ingyen is adjátok”. Ha a megsegített természetbeni juttatásban részesíti őt, tehát ha élelmiszert ad neki, azt köszönettel elfogadja ugyan, de nem teszi a segítségnyújtás feltételévé.

    A sámán, hogy kapcsolatba léphessen nálánál hatalmasabb, anyagvilág feletti erőkkel, lényekkel, melyek gyakran válogatatlanul jönnek mind az angyali, mind a démoni világból, arra kényszerül, hogy saját elhatározásából, saját kezdeményezéséből különböző kábítószertartalmú magok, gombák, italok és fülsiketítő, zajszerű, vad zene hatására révüljön, egyfajta extatikus transzállapotba kerüljön. Ilyenkor lelke más, testenkívüli szférákba távozik, és gyakran meg kell küzdjön a hozzá segítségért forduló beteg embertársát fogva tartó hatalmakkal. Ez az utóbbi küzdelem-motívum, ha más-más szinten is érvényesül, rokon a sámán és a táltos között. A sámán lelke sokszor állatkülsőt, a totemős testi jegyeit ölti magára a küzdelem alatt.

Észak-amerikai indián sámán révülés közben (balra) és szibériai kollégája (jobbra).

A magyar táltos esetében a kezdeményezés mindig a Teremtő Istentől indul. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a táltos valóban ki van választva Isten által, az isteni megbízást úgy kapja meg, hogy az Isten, képi nyelven szólva, a tenyerére emeli. Ahogyan Molnár. V. fogalmaz: „A táltos égbe emelkedése szent időben és szent helyen történik.” És ami nagyon fontos: „A táltos a Jóistennel nem úgy bánik, mintha a kutyája lenne. Nem mondja neki, hogy: ’Lábhoz!’. A táltosnak soha nem jön le semmi. A táltos égbe emelkedik Isten tenyerére akkor, ha feladatot kap.”

    Hogy hiteles, valódi táltosról sem az interneten, sem egyebütt nem talál az ember authentikus fotót, akik pedig ma is jelen vannak hazánkban, egy pillanatra sem vesztve szem elől nemzet- és országvédő küldetésüket, annak nyomós oka van. Egyikük sem kérkedik vásári ripők módjára képességeivel, bölcsességével. A táltos viselkedését tekintve a remete lelki párja. Beszélnek táltos rejtezésről (hajj, rege rejtöm, hajj, rege rejtöm), melyet a táltos földi síkon Erdély babonás susogású fenyveseiben, kénköves kigőzölgésű mocsarak rejtekén megbújó kunyhókban, a hegyvidékek menedéket nyújtó, langyos levegőjű barlangjainak félhomályán, mély medrű, sötét tükrű tavak, folyók partjának csöndáztatta ártereiben félrevonultságban valósít meg a társadalom sürgés-forgásától távolmaradva a szent ember. A rejtezésnek azonban van egy másik formája, és ez a fontosabb: amikor előre nem tudott módon az Isten őt nem a táltos saját kezdeményezésére (!) időről-időre tenyerére emeli, hogy újabb megbízással és megújult erővel ajándékozza meg kiválasztottját. Ilyenkor „léte fölé emelkedik. Kiemeli őt a Teremtő a téridőből, mert fontos közlése van számára.” – mint lejjebb hosszabb szövegbe ágyazottan majd ismét olvashatjuk.

    A sámán sokszor transzállapotban képes fölemelkedni a földről. Ez történhet akár démonok segítségével is – mivel a sámánok világlátása animista, vallása természetvallás, a személyes Teremtő Istenig nem ér el sem a tudásuk, sem a tudatszintjük, és a jó és gonosz lelkek megkülönböztetésének szentléleki adományába sincsenek beavatva. A magyar táltost azonban, mint mondottuk, mindig a Teremtő emeli a mennyei szférába.

    Az ilyen égbeemelkedésnek, bárhol történjék is a világon, szinte azonosak a mozzanatai,  az élménybeszámolók leírásai alapján. A legrégibb írásban fennmaradt ilyen égbeemelkedés (nem égbeszállás!) leírása a sumér „Etana égbeemelkedése” című mítosz. Ez megtalálható Dr. Zakar András: A sumér hitvilág és a Biblia című könyvének 51-61. oldalain.

    Molnár V. József: „A világ minden táján, ha valakit Isten a tenyerére emel, ezt hasonlóképpen teszi, s ha ezt az ember tudja, akkor tudja, hogy szélhámossal van-e dolga, vagy valóban olyannal, aki égbe emelkedett. ... Léte fölé emelkedik (nem repül!). Kiemeli őt a Teremtő Úr a téridőből, mert fontos közlése van számára. Az emelkedésnél – nagyon, nagyon fontos dolog – rögtön nem jut a Teremtő Isten színe elé. Megütközik valamibe. Amikor az ember léte fölé emelkedik, akkor egy burokból kikerül. Ez a téridőnek a burka, és egy fényös, fényös villanás kíséri, mely után ő nem találkozik a ’kaporszakállú’ Istennel. Ezt ne várjuk, mert ha találkozik vele, akkor gond van.”

    A két különbségtétellel járó elválasztó vonalak meghúzása után két fogalmat, a táltos és a  mágus mibenlétét, azonosságát - ha nem is mindenben -  kell hangsúlyoznunk, aláhúznunk.

   Egy rendkívül fontos idézet Dion Chrysostomostól: „A mágusok olyan emberek, akik legméltóbbak az igazsághoz, az Istennel való érintkezésre képesek, és az istenség lényének szolgálatához értenek, míg a nép, nem tudván a név jelentését, a varázslókat nevezi így.”

    A Bécsi Kódex, vagy más néven Révai-kódex, egyik becses magyar nyelvemlékünk a XV. század elejéről, mely nem más, mint a Szent Hieronymus-féle latinnyelvű Vulgata korabeli magyar nyelvre történt fordítása. Fordítói két, a huszitizmus tanaitól megérintett ferences szerzetes, Pécsi Tamás és Újlaky Bálint lehettek a kutatás mai állása szerint, ezért Huszita Bibliaként is emlegetik a Müncheni és az Apor kódexszel együtt, melyek ugyancsak tartalmaznak hasonló szellemiségű magyar Bilblia-fordításokat.

    A Bécsi Kódex író-fordítója Dániel könyvének fordításában a híres királyi álomfejtés jelenetében a mágus szót következetesen TÁLTOS-ként fordítja a legnagyobb magátólértetődöttséggel: „ ... parancsola kedég királ, hog egybe hivattatnának az oltáron nézőc, a táltosoc, hogy királnac megjelentetnéc ő álmait. ... A titkot, mellet királ kérd, a bölcsec, táltosoc, oltáron nézőc ... nem jelenthetic.”

    A korábbi fejezetekből ismerjük már, hogy az ősidők, a kőkorok mélyén létező Kárpát-medence a ragozó nyelveket beszélő, szkíta vagy proto-szkítafajú, írás- és kultúrateremtő, európai ősnép, vagyis eleink lakóhelye volt, ahonnan az Isteni Őskinyilatkoztatás Tudását magukkal víve felemelték a többi – főleg eurázsiai-északafrikai -  népcsoportot „a földlakók makogó és torzonborz” (Padányi) világából. Itt közbeszúrnék egy rövid idézetet Biblios Philótól, aki Egyiptommal és Phöníciával kapcsolatban említ írásaiban egy Tautos (tátos!) nevű kultúrhéroszt, (minden bizonnyal az egyiptomiasan Thotnak ejtett, a helyiek által istenként tisztelt táltosról van szó), „aki minden tudomány és művészet ősatyjának és az emberiség ősatyjának tartatott, s ez által mintegy közvetítve az istenek és halandók közt állott. Neki tulajdonítá a két nép nagyságát s gyarapodását, minden találmányát s előmenetelét”. (Ipolyi: Magy. Myth.; 447-448. o.) Mint neve is mutatja, a Kárpát-medencéből kirajzó tá(l)tos-mágusok egyikéről van szó.

    Nem minden magyar mágus volt táltos, mert a mágusokat hosszú novíciátus (próbaidő) után művi úton vetették alá beavatási szertartásnak, akárcsak a keresztény köntösbe öltöztetett mágusrend, a középkori magyar pálosok esetében. A táltos mágus is egyben, mégpedig a legeslegmagasabb beavatási fokozatot elnyert mágus, akit maga az Élő Isten avat adeptussá.

    A középkori latinnyelvű táltos inkvizíciós jegyzőkönyvek (pl. Kassai Kódex; Fehér Mátyás Jenő) tanúsága szerint leggyakrabban a szintén magyar eredető magus, és ritkábban a magyar táltos megjelölést használják a vádlott foglalkozását megnevezendő.

    A magyarság, mint neve is mutatja, mindig is a táltos-mágusok, a MAG-TUDÁS népe volt. A méd (mat-madai) mágusok ugyanúgy, akárcsak a csillagvezérelte, Jézusnak születésekor a galileai Beth-Lahmiban (Beth-lehem) hódoló turáni pártus mágusok, ebből az Istentől reánktestált őskinyilatkozásból és hagyományból merítették tudásukat és erejüket.

    Nem árt tudni, hogy az átkozódó és szitkozódó zsidó rabbinikus hagyomány (Talmud, Sulhan aruch, Toledót Yeschu stb.) Jézust sokhelyütt „pártus mágus”-nak, majd pedig „Nimrud fiának”, a bábeli toronyépítő, a magyarság ősatyja, a mágikus művészetek szerzője fiának, sőt, „Rabbi ben Panther”-nek nevezi, ami annyit tesz, mint „Párducfia Mester”. Ez egyben utalás párducos Nimródra, és ne feledjük el, hogy Árpád apánknak is állandó epitheton ornansa, sokrétű jelentésű eposzi díszítőjelzője a „párducos” (párduckacagányos, a párducos Nimród és Gilgames leszármazotta stb.) jelző: párducos Árpád. Nimród a sumér ékiratokban NIB-UR-ként jelenik meg, ami annyit jelent: PÁRDUC-HŐS. NIB = PÁRDUC, UR = HŐS, URASÁG, BÁTOR.  A csángó és a székely néphagyomány Jézust Égi Táltosnak vagy Főtáltosnak nevezi. „Tessék Máté evangéliumát elolvasni! A táltosi gyógyításnak szinte minden módszere Máténál és Lukácsnál megtalálható.” (Molnár V.József) Népünk Bibliától független hagyománya őrizte meg Nimród apánkról azt az információt, hogy ő a bábeli torony építője. Erről nincs említés a zsidó iratokban. Ezt nagyon fontos tudnunk!

    c/3.

    Most néhány axiómaértékű kijelentést kell tennünk a táltosi jelenség leírásában:

    1.) „Táltosnak születni kell, kiképeztetés által senki táltos nem lehet.” (Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia; 449. o.)

    „A táltos a környezetéből soha semmit nem tanul. A táltos a tudását közvetlenül Istentől kapja.” (Molnár V. József)

   „A táltost kiiktatni nem lehet. A táltost kiiktatni soha nem is lehet majd, tehát a táltos az egy időtlen minőség. Mert nem iskolához, nem tételes valláshoz kötődik az ő személye. A táltosságra születni kell.” A táltos „tudományt” „iskolában, intézményi keretek között megtanulni nem lehet.” (Szántai Lajos)

    Részlet Bartha Andrásné táltosnő peréből:

    „ - Kitől tanulta az orvoslást, mikor és hol? Könnyen-é?

    -  Az orvoslást bátyámtól, Balási Páltól, aki maga is táltos. Ersók leányom is úgy született, két foggal az ínye között.

    - Tanított-e másokat reá, kiket és mi módon?

    - A táltosságra nem tanítottam senkit, (ez lehetetlen), mert azt az Isten az anyja méhiben úgy formálja.

    - Micsoda erejek s tisztek van a táltosoknak?

    - Viaskodnak az égben a birodalomért.

    - Gyalog ment-e oda, vagy másképp.

    - Az Isten vitt a maga szárnyai alatt, és szárnyakat ad, mint a madárnak.”

    A sumér Etana királyfi is egy „sas” hátán emelkedett a téridőn kívülre.

    Eddig a vallatási jegyzőkönyv.

    Szerencse, hogy a varázslással megvádolt táltos saját szájából, tehát első kézből hallhatunk egy olyan rövid és tömör összefoglalást a táltosi minőségről, mely pregnánsan összegezi mindazt az ismeretanyagot, mely magyar földön ősvallásunk bölcs és Isten által beavatott papjairól régóta közszájon forog.

    Foglalkozzunk először az első általam kiemelt szövegszakasszal: „ ... mert azt az Isten az anyja méhiben úgy formálja.” A jövendő táltos tehát már megfoganása, zigótává válása előtt a Legfelsőbb Lény által eleve ki lett jelölve e magasztos táltosi szerepre. Ennélfogva fentről hozza magával, magában hordozza a földön elvégzendő feladatához szükséges erőt és tudást, mindazt a többletet, melyre őt maga az Isten tanította és beavatta. Ez a magyarázata annak, hogy iskolában, intézményes keretek között senkiből nem válik táltos. Mint tudjuk, erre születni kell. Tehát nem lehet más, csak szélhámos az a személy, aki táltosiskolának csinál reklámot.

    A második kiemelés a táltosnő vallomásából: „Viaskodnak az égben a birodalomért.” Egy biztos, hogy nem a Mennyei Birodalomról van itt szó. A menny angyali légiói Szent Mihály arkangyal vezetése alatt jó kezekben vannak, emberi segítségre nem szorulnak. A magyar táltosok a magyar földért, a magyar birodalmért viaskodnak az égben. A táltosság, akár a pilisi energiaközpont működtetése, ahogyan Szántai Lajos fogalmaz, szintén etnikumspecifikus. Tevékenységük kizárólag a magyar föld és a rajta élők védelmére a transzcendentális dimenziókban, a földi téreken pedig a beteg lakosság gyógyítására, tanítására a helyes istenismeretről irányul. A táltos nem istenhívő, hanem istentudó ember. A pálos rend is hasonló feladatokat látott el, hiszen az a mondás járta már a középkorban: Ha van pálos rend, akkor van Magyarország is. Ha nincs pálos rend, nincs Magyarország.

    2.)  A második kijelentés is a táltos születésével van összefüggésben.

    Ha táltos születik, ezt mindig feltűnő, természetellenes testi jegyek kísérik. Leginkább csonttöbblet jelzi, hogy nem akárkivel van dolgunk: 6 ujj kézen vagy lábon, foggal való születés vagy pl. eggyel több csigolya, de ritkább esetben előfordult már ujjhiány is. Egyre azonban oda kell  figyelnünk, hogy e rendkívüli születési jegyek még korántsem jelentik azt, hogy minden egyes esetben, melyben fellépnek, később táltos lesz az újszülöttből. Akiből azonban valóban táltos lett, szinte kivétel nélkül rendelkezett e rendkívüli testi „rendellenességekkel”.

 Egy példa a hat ujjal való születésre← Egy példa a hat ujjal való születésre

 Nemzetünk táltosi úton megszentelt, beavatott nemzet. Ez a minőség alapvetően különbözik mindenféle kiválasztottságtól. Több annál! A hétköznapok alpári emberi megnyilatkozásai ellenére is. A csőcselék meglétéért, a lealjasodott chiméra-lét elkeserítő tüneteiért nem minden esetben az adott lezüllesztett nép a felelős. Hazánkban a Habsburg-megszállás eleje óta tervszerű és szándékos nemzetpusztítás folyik mindmáig mind a nemzet materiális vagyonában, mind szellemi kincseink pusztításában, különösen történelmünk minden mértéket meghaladó meghamisításának terén.

    A minden történelmi korszakban köztünk élő, rejtőzködő táltosaink teremtésközeli erőket, az őskinyilatkoztatás és a szemtől-szembeni  istenlátás valóságát tartják ébren országunkban, azt az időtlen, eredendő szellemiséget, mely még legnagyobb szorongattatásaink idején is megvéd bennünket – nem a szenvedésektől (!) -, hanem a végső pusztulástól. Nincsen olyan időszaka történelmünknek, amikor táltos nélkül maradtunk volna. Azaz nem volt még oly idő, hogy teljesen magára hagyott volna bennünket a Teremtő s áldott Boldogasszony.

    Nekünk, magyaroknak táltos festőművészt is ajándékozott a Teremtő. Őt Csontváry Kosztka Tivadarnak hívják. Őt az égi elhívás már meglett férfi korában, okleveles gyógyszerészként éri. Erről a következőképpen fogalmaz önéletrajzában: „Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra  kezdem rajzolni a motívumot. A principálisom nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött: ’Mit csinál: hisz maga festőnek született.’ Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. ... Ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot (a cédrusfának van háromszögletű magja!; LP) pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: ’Te leszel a világ legnagyobb napút(plein air; LP) festője, nagyobb Raffaelnél.’”(Csontváry-emlékkönyv; Csontváry kiadatlan önéletrajza; 73. o.)

    Megszívlelendő, hogy Csontváry mi módon értekezik a táltos (az ő szótárában „zseni”-nek neveztetik) születéséről és kibenlétéről. Minden szava egy-egy  gyöngyszem: „Zseni lehet, aki soron van, akit a sors keze kiválasztott, akinek ősei akaraterővel, lelkiműveltséggel, a művészi tehetséggel voltak felruházva, aki telivérrel – szerelemmel – jött a világra, aki szerelmes volt a dajkájába, aki szerelmes volt a napba, szerelmes volt az üstökös csillagba; a ki a szabadba kívánkozott s pille után futkosott, aki szerette az igazságot, magában soha nem unatkozott, aki a munkát szeretettel végzéa gondolattal a jövőt keresé, aki szakított a jelennel s útrakelt a sejtelemmel, aki mindenütt és mindenben szívét használta a küzdelemben ... aki első szerelmét Plátóilag nézte, közelebbről a csalódás kísérte, aki szerelmes volt a hazájába s szeretettel gondolt a nagyvilágra, aki le tudott mondani mindenről – gazdagságot, hatalmat nem irigyelt senkitől ... aki folyton küzdött önmagával s küzdelmét nem tudatta a világgal, aki álmában is nyugtalankodott – s önmagával megelégedve nem volt, aki a szépben gyönyörködött s a naplementében ábrándozott; akit a küzdelem közepette az ihlettség meglepte; aki az ihlettség örömére új világ jöttét érezte, aki láthatatlan ihlettől minden ismeretnek az ismeretét – minden tudásnak a tudását sejtette, aki a láthatatlan hangot felfogta és megértette ... .”  (Csontváry-emlékkönyv; A lángész – Ki lehet és ki nem lehet zseni; 61-62. o.; Corvina Kiadó, Kner Nyomda, Gyoma, 1976.) Ezek a magvas szavak, azt hiszem, nem igényelnek alaposabb magyarázatot.

    Az utóbbi háromszáz év a démoniság teljes eluralkodásának az ideje volt az emberi élettérben. Ez az időszak két apokaliptikus tényező és erő sikertörténetével egyenlő: a Habsburgok és a titkos társaságokba szerveződő, hatalmi tébolytól megszállott zsidóság előrenyomulásával. Ha e két tényező csak Magyarországgal kapcsolatos ténykedését vesszük szemügyre, megfagy az ember ereiben a vér az anyagi és szellemi-erkölcsi rombolás láttán, amit elkövettek ellenünk.

    A technomágia csillogó vívmányai lidércfényeinek elhatalmasodása arányában lett egyre pislákolóbb az ember belső, lelki fénye, mely ma már a teljes kihúnyás határán van. A külső, mesterséges fény és zaj növekedése a lélek belső, természetes világának és hangjainak elhomályosodását, elnémulását eredményezte.

    A Habsburg Mária Teréziáig semmilyen törvény nem korlátozta vagy tiltotta e születési csonttöbbletek megtartását. E császárnő hozta meg azt a rendeletet, hogy a több, mint öt ujjal világra jött újszülöttek „fölösleges” ujját a szülők megkérdezése nélkül le kell metélni, ennyire féltek a táltos nemzetmentő erejétől. És ezt a gonosz rendeletet máig nem vonták még vissza! Ady Endre, táltosköltőnk is ennek köszönheti hatodik ujjának elvesztését.

    3.)

    „Nem véletlen az, hogy a táltoselhívásnak az általános ideje a hétéves kor, ugyanis hétesztendős koráig minden kisgyermek eleink tudásában Isten tenyerén él. Ami nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy minden lényegi tudást a kisgyerek közvetlenül a Teremtőtől kap. Téridőn kívüli, ha hagyjuk, a kisgyerek cselekvése. Révületben teszi a dolgát. A gyereknek mi a dolga: hogy játsszon.” (Molnár V. József)

    Ipolyi Arnold másfélszáz évvel ezelőtt ugyanezt gyűjtötte fel kutatásai során: „A tátos gyermek, ki fogakkal jő a világra, bölcs és tudákos, a nélkül, hogy taníták, tud könyvből (azaz olvasni), sok rejtett dolgokat ismer és megjövendöl, tudja minden házban mit hol főznek, de csak hetedik évig él meg, azután egyszerre eltűnik, sohasem tudják meg hollétét. ... Általánosan kiemelve áll elől a nézet a fogakkal születő gyermek érettsége s bölcseségéről, lehet tehát, hogy az ily gyermekek választattak ki a táltosi hivatalra.  Kik már hét éves korukban elvitetve az atyai házból a táltosok körébe neveltetésül. ... Talán a sok tekintetben vallási hét szám volt itt is a mérv, valamint általában a gyermek neveltetése kezdetére alkalmas idő, melyben ezek kiválasztattak a családi életből.” (Ipolyi: Magy. Myth. 451. o.)

lajdipeter42← Táltos-„korona"; feltűnő a Szent Koronával azonos szerkezete. Ez azonban nem véletlen, mert koronánk táltoskirályoknak készült.

 Ma már közhelyszámba megy, hogy Turul-házi királyaink túlnyomó többsége a táltosi beavatáson átesett szakrális uralkodó, táltoskirály volt, akik álomlátásokban, víziók, éber sejtelmek és megérzések formájában előre látták a jövőt, és külső veszély esetén időben megelőző intézkedéseket tudtak hozni az ország népének védelmében. Szentségük is többek között táltosi mivoltukban gyökerezik. Erre a legjobb példa, amit Szent István királyról jegyeztek fel a nagy besenyő betörés kapcsán: Egy vadászat során álló délben egy fa tövében elszenderedett és álomlátásban volt része. Látta, hogy keletről nagyszámú ellenséges csapatok közelednek az erdélyi végekhez. Felébredvén azonnal intézkedéseket foganatosított, és megerősíttette a keleti gyepürendszert, valamint csapatokat küldött arra a részre. Így hiúsult meg a besenyők támadása. A legjellegzetesebb táltos vonásokat magán viselő szent királyunk Szent László volt, a nagy lovagkirály. Följegyezték róla, – mintha csak népmeséink világa elevenedne meg –, hogy táltoslova volt, akit Szögnek hívtak. Szent István táltoslovának Holdas volt a neve.

    Arról is maradtak fenn írásos tudósítások, hogy nem egy királyunk csonttöblettel született, ezzel a Teremtő által látható módon előre jelezve, hogy a világrajött újszülött trónvárományos rendkívüli, természetfeletti adottságokkal bír majd. IV. Béláról, a második honalapítóról pontosan tudjuk, hogy egyik kezén hat ujja volt.

    Királyaink mindig is bensőséges viszonyban állottak a táltosokkal. És itt most nem egy I. Endrére vagy jellemtelen fiára, Salamon királyra, nem egy I. Habsburg Albertre, nem egy Jagelló III. Lászlóra, a várnai csata lefejezettjére, nem egy V. Lászlóra, egy „Dobzse” Lászlóra vagy egy II. Lajosra kell gondolnunk, hanem kizárólag a Turul-ház azon tagjaira (Mátyás király is mint Luxemburgi Zsigmond király  vérszerinti unokája ide tartozik!), akik véresen komolyan vették apostol-királyi, táltos-királyi szakrális szerepkörüket népük és az ország védelmében és megszentelésében.

    A magyar királyok udvarában szinte mindegyik uralkodónk regnálása alatt ott a táltos a király tanácsadója szerepkörében. IV. Béla (maga is táltos!), V. István és IV. Kun László mellett ott áll a híres Csák nemzetségbeli Csák Péter, Luxemburgi Zsigmond mellett Tar Lőrinc (vö. Tar Lőrinc pokoljárása), aki a király fősáfárja és híres vitéz is volt, és még tovább sorolhatnánk. Mátyás királyról többen is följegyezték, hogy különösen intenzív és bensőséges viszonyt alakított ki mind egynémely táltossal, mind a pálos mágusrenddel. Galeotto Marzio, nagy királyunk olasz származású  udvari történetírója följegyezte, hogy a királyi tanácsban nem egy embernek volt hat ujja, köztük még egy főpapnak is.

    Ipolyi Arnold is beszámol egy fennmaradt történetről Mátyás királlyal kapcsolatban:

    „Érdekesben tüntetik fel még a táltosróli képzetet egyes regék. Ilyen különösen élénken szól egy Kampó nevű táltosról (gy. 290 Debrecenitől): a jégtestű (?), alacsony termetű, vastag lábszárú Kampó táltos Temesvárott lakott, honnét Budára a királyhoz szokott volt járni ebédre. Mátyás király mindig igen megsüvegölte őtet; miért is a királyné igen átallá a dolgot, és sokszor kérdezte urát, valjon micsoda oknál fogva tartja oly nagy tiszteletben e hitvány embert? A király megunta már, s végre egyszer felelet helyett felszólítá Kampót, mutatná meg emberségét a királyné előtt. Másnap eljővén Kampó táltos ebédre, a palota ajtó kinyitásakor felső állkapcáját az ajtó felső részébe, alsó állkapcáját pedig a küszöbbe akasztá, s a királyi palotába tüzet okáda. A királyné rémültében székébe hanyatlott, de csak hamar Kampó ölében termett. ... Ekkép táltos-embernek neveztetik egyenesen azon Göncöl is, ki a kocsit feltalálta, igen tudákos ember volt, mindennemű dolgokról tudott, beszélt a madarakkal, fákkal, növényekkel, értette a csillagok jelentését, sok csodákat tett, halálát nem látták; úgy vélték, hogy az égbe tűnt el. Valamint a földön görbe rúdu kocsin járt, úgy most az égen utaz éjenként a csillagzatban.” (Ipolyi Arnold: Magy. Myth.; 450. o.)

    Talán innen a Nagy Medve magyar elnevezése, a Göncöl szekere? Szántai Lajos említette egyik előadásában, hogy a középkori pálos kolostorok mellett nincs temető. A szentéletű atyák Göncöl táltoshoz hasonlóan az égbe ragadtattak haláluk pillanatában, nem rothadtak el.

Boldog Özséb, a pálos rend alapítója. Botrány, hogy még mindig csak „boldog” és nem szent. Ez a Vatikán szándékos és magyargyűlöletből fakadó, gonosz mulasztása.

 ← Boldog Özséb, a pálos rend alapítója. Botrány, hogy még mindig csak „boldog" és nem szent. Ez a Vatikán szándékos és magyargyűlöletből fakadó, gonosz mulasztása.

Hogy táltosaink bizonyíthatóan jelen vannak történelmünknek jelenlegi sosem megtapasztalt mélypontján is, arra bizonyítékot szolgáltat egy lánglelkű néprajz- és magyarságkutatónk, Molnár V. József által készített dokumentumfilm a Csíksomlyóval kapcsolatban már említett oroszhegyi táltosról, Bálint Lászlóról, aki az 1990-es évek vége felé, több, mint 90 éves korában távozott a mennyei fénybe.

    Mialatt a Teremtő a tenyerére emelte, a nagy „fényös, fényös villanás” után, amikor lelke áttörte a téridő burkát, csupa L-alakra, az ő szavával élve: „vinklire” lett figyelmes. „Nagyon sokan vannak, s rajoznak, mint a méhek.” – mondotta.

    Molnár V. József: „A téridőn kívüli létben csupa-csupa L-alakok vannak. ... Az ember a kőkortól kezdve folyamatosan használ egy alapjelet, mely életcsíraként használtatik a természetes műveltségben. ... Ez az életcsíra nem más, mint az L-alak. Isten terve a világról. Ez ősképként veleszületik minden emberrel, és a természetes környezetben élő ember, az Élő Isten törvényét tiszteletben tartó ember alapjelként, alapformaként használja. Az egész élő szervezetünk ilyen L-alakokból áll, épül fel.” Bálint László 300 ilyen életcsírát kapott a téridőn kívüli szférában, mely erőt, tudást és hatalmat kölcsönzött neki Istentől reárótt feladatának elvégzéséhez.

    „Amikor lefelé jöttek, egy lépcsőn,  csigalépcsőn haladtak lefelé. (A lépcső, képzeljük magunk elé, csupa L-alakokból épül fel. LP) „Amikor leérkezik, akkor a  m i n ő s í t e t t   t e- r e t  kapja. Elmondja, mit lát keletre, elmondja, mit lát délre, mit lát nyugatra és mit lát északra. És amikor elindul a küldetését teljesíteni, akkor ez a minősített tér személyekkel telik meg. Ez ősképi, bizonyítottan ősképi. Kelet felől is, nyugat felől is ott van valaki: két magyar szent király a jelenésnél”. (Szent István és Szent László; LP) „Előtte (délen; LP) is ott van valaki: ez maga Szent Péter, aki annak a vidéknek az erejét adja, ahol a jelenés történik. Ő pedig hátul áll. A minősített térben középen ott van Boldogasszony, Babba Mária. Itt kezdődik küldetésének a második szakasza. Első szakasza az, hogy neki, megkapván a három csapatot (300 életcsírát; LP) el kell mennie Csíksomlyóra. Nem akármikor, hanem búcsú idején.” 1962-ben történt mindez. 1949 és 1962 között, mint már egyszer írtam, a román néphadsereg a pünkösdi búcsú idején éleslövészetet tartott Csíksomlyón, hogy elriassza a híveket a búcsún való részvételtől. „Bálint László azért kapta ezt a többlet erőt, hogyha ő elmegy Csíksomlyóra, akkor attól kezdve oda román katonát nem vezényelnek többé. Pünkösd előtti pénteken érkezik. Elmondja az ottani szerzetesnek, hogy mi járatban van. Az azt hitte, hogy a székely atyafi bepálinkázott. Másnap, szombaton lesi a szerzetes vele együtt, hogy jön-e a katonaság. Nem jött. Csak egy magányos repülőgép tett néhány kört a környék fölött, aztán az is eltűnt. És többet nem ment katonaság oda pünkösdi búcsú idején.! ... Isten, amikor nagy baj van, mindig elhív szolgálatra embereket. ... Csíksomlyón van egy Péter-Pál kápolna. Itt a szentpéteri erők érvényesülnek. Babba Mária is Szent Péter erejében valósítja azt a feladatot, amit az Isten rászabott. Maga Mária a Kárpáthaza örökös Királynőasszonya. De Babba Mária is tiszteletben kell tartsa Szent Péter erejét ott, azon a helyen. Ez az ország tele van ilyen szent helyekkel. Tele van szentlászlói, szentmártoni, szentgyörgyi (szentmihályi, szentandrási, szentistváni; LP) szentpéteri szent helyekkel. E környéknek az ereje a péteri erő. Ott Szent Péter van otthon. A régi ember ezt tudja. Attól függően, hogy miben akar megerősödni, mi az, amiben rendeződnie kell, választja ki magának a szenthelyet.”

    Fölbecsülhetetlen értéket képvisel, hogy mozgóképes dokumentummal rendelkezünk Molnár V. József és filmes stábja jóvoltából egy kortárs és abszolút hiteles, élő táltos, oroszhegyi Bálint László történetéről. Első kézből, élménybeszámolószerűen kapjuk az információkat a táltosi beavatás részleteiről a személyes átéltség megrázó beszámolójának formájában. Bálint László amit mond, semmit sem talált ki, beszámolója egybecseng ősidők áthagyományozott tapasztalataival, története csak úgy hemzseg az ősképektől, melyek hitelesítik. Amiről ő tudósít, minden a Teremtőtől kapott hiteles élményből és tudásból fakad.

    Még egy érdekesség: Amit Bálint László a minősített térben látott, nem egyéb, mint a híres Magyar Oltár képi rendje. A Magyar Oltáron bal oldalon Szent István király, a jobb oldalon Szent László király, míg középen a Boldogasszony Mária foglalnak helyet. Az oltár előtt imádkozó hívő Bálint László alakjával helyettesíthető be, vele egészül ki, lesz teljessé a kép. A Magyar Oltár képi rendjében tehát  a minősített tér van jelen!

    Nem lenne teljes a képünk a magyar üdvtörténet egyik kulcsfigurájáról, a táltosról, ha nem tennénk említést a táltosság harcos jellegéről. A legtöbb esetben ott áll régi királyaink mellett egy-egy vitéz dalia, aki egyben táltos is. Említettük már Luxemburgi Zsigmonddal kapcsolatban Tar Lőrincet. Nagy Lajos mellett ott áll a verhetetlen, Arany János által halhatatlanná tett Toldi Miklós, Hunyadi Mátyást pedig a kenyérmezei hős (1479), Kinizsi Pál támogatja.

    Ipolyi Arnold, a nagytudású nagyváradi püspök erről így értekezik: „A hősre is táltosi vonások mehettek át abban, hogy csodás lova azonosul az istentiszteleti jós tátoslóval, hogy ő is fensőbb bűvös erővel viszi véghez hős tetteit, kezében fegyverei, mint bűvszerek állnak, testét sérthetetlenné tudja tenni, felsőbb tudománnyal bír, hogy érti szinte az állatok beszédét, a növények erejét, mint Csaba és László. (Csaba, Attila király Hadak Útján, „csillagösvényen” harcoló fia; László, azaz Szent László táltoskirály; LP)... Az őskor nálunk nehezen választá meg a papi hivatalt annyira, hogy annak istentiszteleti köre mellett, szinte ne lett volna egyik foglalatossága az általános harcias vitézi élet, sőt utóbbi nyomok arra fognak mutatni, hogy papbírói kormányzó hivatalaiknál fogva, ezekben különösen előkelő hadvezéri hatósággal is bírtak.” (Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia; 451. o.)

    Szántai Lajos pálosokról szóló előadásából tudom, hogy a fehérruhás középkori magyar mágusrend tagjai közé kizárólag testileg hibátlan, legalább 180 cm magas, a magyarság legkiválóbb nemesi családjaiból származó fiatalembereket vett csak föl, akik nemcsak beavatva, hanem a harci tudományokban is magas fokon ki lettek képezve. A középkori pálosoknak semmi, de semmi köze sincs a mai, azonos néven emlegetett zsidókeresztény rendhez! A visegrádi várat közel 250 pálos szerzetes védte meg a török ostrom idején, éspedig sikerrel.

    A fennmaradt ókori írásos hagyomány arról számol be, hogy a mezopotámiai mágusok  földig érő fehér köpenyt hordtak, akárcsak a görög pythagoreusok, akik a káld-babiloni mágusoktól kapták bölcsességüket és tanaikat. Nem véletlen tehát, hogy a pálosok ugyancsak fehér szerzetesi ruhát viseltek, ellentétben az akkor legnagyobb befolyással bíró zsidókeresztény renddel, a fekete ruhás bencésekkel. A színek ebben az esetben is beszédesek.

    Arról is hírt adnak e források, hogy a mágusok semmilyen ékszert vagy testen hordható dísztárgyat nem viseltek. Ez szigorúan tilos volt számukra. A még a középkor évszázadaiban is elevenen élő ősi hagyomány elemei félreérthetetlen módon a jézusi mágusi örökséghez kapcsolják nemzetünket.

    Senki félre ne értsen! Az eredendő mágus, vagy mágusi kifejezések egyáltalán nem hordoznak pejoratív vagy gonosz jelentést. A judeokrisztiánus egyház ragasztotta a mágus alakjára a gonosz varázslóval összefüggő asszociációkat a zsidó hagyománynak megfelelően, mely a káld-sumér mágusokban mind tudásban, mind életszentségben óriási fölénnyel rendelkező konkurrenciát látott, és kígyót-békát kiabált rájuk. A mi mágusainknak semmi köze sem volt a fekete mágiához, melyre például az orthodox román papok a szemináriumban alaposan ki vannak képezve. (A római egyház esetében nem rendelkezem megbízható forrásból hasonló információval, de semmiképpen sem tudom kizárni egy ilyen irányultságú képzés meglétét a Jahve-kultusz keretein belül, különösen, ha a mai főpapság önkényuralmi viselkedésére gondolok. Tisztelet a kivételnek!)

    A valódi Szentföld Magyarország, a királyi mágusok ősi földje, az Isteni Őskinyilatkoztatás őrzője, az írásbeliség bölcsője, Jézus leendő második eljövetelének dicsőséges helyszíne, Boldogasszony Mária Királysága (Regnum Marianum), a Szent Királyok és a Magyar Szent Korona szentgráli oltalmazó kisugárzásának Uruszága!!

 VI. Magyar Keresztút – Pap Gábor és Szántai Lajos nyomán

„Mondd el, mert ez a világ csodája
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország."

/Márai Sándor: Mennyből az angyal/

Idézet egy korábbi írásomból: „Amikor a rómaiak megneszelték, hogy közeledik a hun hadsereg, rettegés vett rajtuk erőt. A hunok már Róma falai alatt álltak (Jézus Pilátus előtt), amikor I. Leó, római püspök vezetésével esdeklő körmenet közeledett feléjük a célból, hogy megakadályozzák a város elpusztítását. Atilla ekkor is kegyes és irgalmas uralkodónak bizonyult, mint korábban már oly sokszor. Ekkor jelent meg Atillának a legenda szerint a pápa feje fölött Jézus angyala, aki ezt üzente a hun nagykirálynak: Ha megkíméled a várost, amelyben apostolaim csontjai nyugszanak, egy távoli utódodnak adom az élet koronáját. Ez a leszármazott Szent István, a megígért korona pedig a Magyar Szent Korona.

    Szántai Lajos elemzése szerint Atilla az üdvtörténet e pontján, akarata ellenére (Jézus a Getsemáné kertben), mert a leírások szerint nagyon nehezére esett e döntés, népe számára vállalt egy sorsot, Jézus sorsát, a Magyar Keresztutat. Róma falai alatt dőlt el Isten akarata szerint a magyar nemzet sorsa. Voltaképpen Atilla emelte Róma püspökét a keresztény püspökségek élére azzal, hogy megóvta Jézus kérésére Rómát. Ahogyan Jézus további sorsa a római Pilátus előtt dőlt el, úgy dőlt el nemzetünk sorsa Róma püspökének jelenlétében a szent város falai alatt. Míg Atilla megkímélte Rómát, addig két germán törzs, Alarik gótjai és a vandálok (ld. vandalizmus!) szörnyű pusztítást vittek végbe az örök városban.” (Lajdi Péter: A magyarság hiteles őstörténetének alapjai; 37. o.; Brusam Kiadó, Békéscsaba, 2008.)

    A már említett Szántai Lajos és mestere, Pap Gábor egy erdélyi templom keresztútjának  tanulmányozása közben Jézus szenvedéstörténetének egyes stációi és a magyar történelem sorsdöntő eseményei között egyértelmű tartalmi és üdvtörténeti párhuzamokat fedeztek fel. A következőkben e két tehetséges és nagytudású kutatónk kitaposta ösvényen járva, de nem mindenhol az ő lábnyomukat követve pontosítsuk Jézus szenvedéstörténetének egyes állomásait a magyar történelem sorsdöntő eseményeire vetítve, saját megfogalmazásban.

    Jézus szenvedéstörténetének állomásai, amelyekre nagypénteken emlékezik meg a keresztény világ, és magyar történelmi párhuzamai:

1. Pilátus halálra ítéli Jézust.

    Atilla Róma falai alatt Jézus kérésére megkegyelmez a „szent” városnak és püspökének. Ha ellenszegül I. Leó  kérésének, minden bizonnyal cca. 1600 éve, a hun idők óta egyike vagyunk a mérhetetlen vérontással és hazugságokkal hatalmi státuszba került nagyhatalmaknak, mint Franciaország vagy Nagy-Britannia, megkapva „e világ fejedelmétől” a komiszságért és a gonoszságért járó szokásos földi jutalmakat. Egyike lettünk volna azon evilági hatalmaknak, akik Jézus szavával élve már „megkapták” ideát „jutalmukat”, egyike azon hatalmaknak, melyeknek a Jézus által újjáalkotott új ég és új föld eljövetelekor már nem lesz alkalmuk tartani a tenyerüket. Atilla azonban, bár igen nehezére esett (Getsemáné-kerti motívum), isteni sugallatra másként döntött. Népe számára a jézusi sorsot vállalta fel: a Magyar Keresztutat választotta.

2. Jézus vállára veszi a keresztet.

    Azzal, hogy a kelet-európai és belső-ázsiai térségbe az ősidőkben a kárpát-medencei őshazából pulzálásszerűen ki-kirajzó királyi szkíták leszármazottai visszatértek az ősök által elhagyott Szentföldre, a történelmi Nagy-Magyarország területére, az első keresztény évezred három hullámban visszatelepülő szkítái, a hunok, az avar-magyarok és Álmos és Árpád magyarjai képében Nemzetünk, a népek Krisztusa vállára veszi keresztjét, nemzeti méretűre tágítottan folytatva a pártus-szkíta Jézus megváltó szenvedését és keresztáldozatát önmaga és az egész világ javát szolgálva.

3. Jézus először esik el a kereszttel.

    Nyugati hittérítő papok kitartó aknamunkával a szabadnak született, szkíta-keresztény Magyar Nemzetet a zsidókereszténység feudális rabszolgaságának jármába kényszerítik. Tűzzel-vassal pusztítanak mindent, ami magyar: Írásbeliségünket, igaz történelmünk magyar nyelven, magyar betűkkel írott visszahozhatatlan és fölbecsülhetetlen értékű emlékeit, ősi, egyedül hiteles és igaz jézushitünk szertartásrendjét, tanítását és ezek képviselőit: mágus- és táltospapjainkat kegyetlen dühvel tűzre vetik, pusztítják, leöldösik és üldözik.

4. Jézus szent Anyjával találkozik.

    Szent István, szomorúan látva, hogy a római egyház idegen szellemiséget és érdekeket szolgáló képviselői milyen jellemtelen módon szegik meg korábban tett, csalárd ígéreteiket, és hogyan pusztítják a Nemzet ősi kultúrkincseit, kétségbeesésében halálos ágyán ősi Istenasszonyunk, a Boldogasszony kezébe és oltalmába ajánlja országát, népét és a Szent Koronát.

5. Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni.

    1250-ben, a tatárjárás borzalmainak múltán, IV. Béla táltoskirályunk uralkodása és oltalma alatt megalakul a pápa által is kénytelen-kelletlen elismert magyar alapítású beavatásos  mágusrend, a fehérruhás pilisi pálos „szerzetesrend” Boldog Özséb kezdeményezésére és vezetésével. A Szakrális Magyar Királyság Istentől rendelt hathatós segítőre talál a Pilis energiaközpontjának a magyarság számára áldásos működtetéséhez szakavatottan értő mágusrendben. „Ha van pálos rend, van Magyarország. Ha nincs pálos rend, nincs Magyarország. (értsd:  függetlenségben, jólétben, erőben) – mondták a középkorban. Ez a stáció a magyar történelem kronológiája folytán kizökkenti a szenvedéstörténet megszokott sorrendjét. Ez azonban nem érinti a lényeget. Én ennek ellenére megtartom az egyház által jónak ítélt számozást, hogy belém ne köthessenek.

6. Veronika kendőt nyújt Jézusnak.

    A pápa „őszentsége” által kiátkozott nagy uralkodónk, II. Endre királyunknak 1207-ben Sárospatakon leánygyermeke születik, aki a Turul-ház szentségét és valódi jézusi alapokon nyugvó életpéldáját viszi a „barbár” magyaroktól a hozzánk képest valóban barbár teuton-germán földre. Őt Árpádházi Szent Erzsébetnek hívják. IV. Béla király nővére és Szent Margit nagynénje volt. A nyugati egyház legnagyobb, és minden túlzás nélkül állíthatjuk, talán világszerte legkedveltebb női szentjéről van szó. A nyugat számára olyan magyar,  valóban jézusi magatartásmodellt él meg személyes életpéldája által, mellyel a feltétel nélküli isteni szeretet és irgalmasság az indoeurópai népek Európájában azóta sem megvalósított életszentségének állított múlhatatlan példát.

 7. Jézus másodszor esik el a kereszttel.

     A tatárjárás. A pápa „őszentsége” felbujtására és a nyugati zsidókeresztény hatalmak örömére 1241-1242-ben Batu kán kegyetlen és vad hordái lerohanják a Magyar Királyságot. Amerre seregük elhalad, példátlan pusztítást visznek véghez. A Niederaltaichban sercegő lúdtollal krónikát körmölő osztrák szerzetes a sorok mögül kiérezhető alig titkolt kárörömmel veti pergamentre e pár szót: „Magyarország harmadfélszáz éves fennállás után elpusztult.” Mint tudjuk, ekkor is túl korán ittak ellenségeink a medve bőrére.

     A Cirenei Simon segítségnyújtásával összefüggő stáció kronológiailag most kellene hogy következzék.

8. Jézus vígasztalja a siránkozó asszonyokat.

     Hunyadi Mátyás király, egyike legnagyobb uralkodóinknak, az atillai minőségek egy személyben való újraszületése, az egész ország ugyanis annakidején ennek tartotta, a pálos rend nagy patrónusa és támogatója, a még be nem következett magyar föltámadás előtt utoljára megcsillogtatja a történelmi szkíta-magyar virtusokat. „Volt egy nagyon régi jövendölés, mely szerint Magyarországnak két Atilla királya van: az egyik I. Atilla, ő indítja a Magyar Királyság történetét, és majdan lesz valamikor egy II. Atilla, aki zárja a Magyar Királyságnak ezt a nagyformátumú, hatalmas ívű, fényes történelmét.” (Szántai Lajos) 1443. február 24-én, Mátyás napján megszületik a majdani Mátyás király. Ha ettől a dátumból – nem matematikai pontossággal – 1000 évet visszaugrunk az időben, megközelítőleg Atilla király halálának évét kapjuk. Tehát volt Európában egy Ezeréves Királyság. A Jelenések Könyve is egy ezeréves királyságról beszél Jézus uralma alatt – véli Szántai. Thúróczy János Chronica Hungarorum-ában többször is második Atillának nevezi Mátyást.

    Mátyás király koronázásáról fontos tudnunk, hogy az 1464-es év koratavaszán igen nagy esőzések voltak, és a megáradt folyók miatt akadályoztatva nem minden nemes ember ért oda a koronázás helyére időben, Virágvasárnapra, amikor az eredeti tervek szerint le kellett volna zajlania a szertartásnak. Mivel magyar királyt érvényesen csak nagy egyházi ünnepnapon lehet megkoronázni, két eshetőség maradt a koronázás időpontjaként az ezt követő héten: Nagypéntek avagy Húsvétvasárnap. Az ország felelős vezetőinek lelki nagyságát jelzi, hogy választásuk Jézus urunk passiójának napjára, Nagypéntekre esett, ám ez nem volt  véletlen. A királykoronázás nagypénteken (1464. március 29.) való szándékának megválasztása, amikor pedig a Magyar Királyság hatalma a tetőpontján állott, nyomatékosítása volt a „Második Atilla”, azaz Mátyás és tanácsadói által annak a nagyformátumú üdvtörténeti tervnek, amit az Első Atilla közel 1000 évvel azelőtt Róma falai alatt állva nemzete számára felvállalt: a Magyar Keresztútnak. Azzal, hogy az utolsó teljesértékű magyar uralkodót Nagypénteken koronázták királlyá, a Nemzet és az Ország  visszavonhatatlanul bekerült  Nagypéntek szertartásrendjébe, és ezzel a szenvedő Megváltó nyomdokaiba lépett.

    Trónralépését gyengekezű, nem a magyar érdekeket szolgáló uralkodók (I. Albert, Jagelló I. Ulászló, V. László) okozta hosszas anarchia előzte meg. Még a Szent Korona sem tartózkodott az országon belül, mert Habsburg Albert király özvegye egy udvarhölgye, Kottanerné segítségével a koronát előzőleg útszéli tolvaj módjára elraboltatta a visegrádi várból. Mátyás király uralkodása alatt újra virágjában áll az ország, Hazánk újra nagyhatalom, és nem csak katonai, hanem kulturális téren is. Utolsó vígasz a Nemzetre váró újabb tortúrák előtt.

 9. Jézus harmadszor esik el a kereszt súlya alatt.

     A mohácsi csata. 1526. augusztus 29-én, Keresztelő Szent János, vagy ahogyan a helyiek mondják: Nyakavágó János lefejezésének emléknapján a kis Duna-parti városkától, Mohácstól pár kilóméterre, délre fekvő síkon összecsap két hadsereg: a nemesek bandériumaival együtt körülbelül 24.000-25.000 főből álló magyar királyi sereg és a II. Szulejmán szultán és Ibrahim hadvezér vezetése alatt álló, a 100.000 főt is meghaladó, sokszoros túlerőben lévő török had. A csata kimenetelét ismerjük: A nemesség és az egyházi vezetőség színe-java odaveszett a mohácsi síkon. II. Lajos király a vesztett csata  utáni menekülés során a nagy esőzések miatt megáradó Csele-patak iszapos sodrában lelte halálát. Más teória szerint pártütő nemes urak végeztek vele (Duna)Szekcső várában. A középkori, nemzetileg független  Szakrális Magyar Királyság megszűnésével volt egyenlő e csatavesztés, mely nyitánya volt annak a folyamatnak, mely országunk és népünk teljes felszámolására irányult és irányul ma is.

                          10. Jézust megfosztják ruháitól.

    A Mohács utáni évszázadok. A „két pogány közt”, a török és a Habsburg barbárság pusztításai, vérengzései közepette majdnem a kihalás szélére taszított és nincstelenné vált országot „megfosztják ruháitól”. Még a bécsi udvarnak be nem hódoló nemesi réteget is kirabolja a mohó és tolvaj Habsburg-hatalom. Mérhetetlen vagyon áramlik ezen a módon Bécsbe. Szegény, árva Magyarország pőrén és kiszolgáltatottan várja sorsa további alakulását.

    Két föllángolásra futotta még a Nemzet erejéből: 1703 és 1711 között a Rákóczi Ferenc, a Nagyságos Fejedelem vezette kuruc szabadságharc és az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc dicsőséges, ám végül az ellenséges túlerő miatt meghiúsuló próbálkozásai a magyar szabadság újrateremtése érdekében.

                           11. Jézust a keresztre szegezik.

     Az 1500 éves Szakrális Magyar Királyság testét összeurópai segédlettel, az 1918-1919-es zsidó patkányforradalom által tudatosan és szándékosan legyengítve és kompromittálva 1920. június 4-én ártatlanul öt részre vagdalták, és a szégyenfává aljasított Kárpát-medence keresztjére szegezték Trianon szegeivel.

                             12. Jézus meghal a kereszten.

     1956. ősze. Európa, mint már oly sokszor, ismét cserbenhagyja Mária Országát az istentelenség szédítő méretű, baromarcú bálványa, a sátáni Szovjetúnió elleni egyenlőtlen harcában. A pesti utcán vérbe fagyott srácok és a hazájukért tenni kész, szovjet golyótól elesett hazafiak, valamint a véreskezű Kádár börtöneiben hazaszeretetükért ártatlanul meggyilkolt ezrek testét megölhették ugyan a minden emberségükből kivetkezett kommunista pribékek, de e nemzeti hőseink erkölcsi győzelme és példamutatása örök időkig tovább él.

    „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a lelket meg a testet is pokolba taszíthatja!” (Mt. 10./28.) 

    13. Jézus testét leveszik a keresztről és fájdalmas Anyja ölébe fektetik.

     A megcsonkított testű, 1956 novemberében, decemberében szovjet tankok által letiport és meggyilkolt Kis-Magyarországot Regnum Marianum Nagyasszonyának és Királynőjének, a fájdalmas Boldogasszonynak ölébe fektetik, miközben zsidó-római gyilkosai örömmámorban úszva ülték-ülik a tort. Már egyébként nem túl sokáig. (Ma: A háttérből irányító zsidókommunista-bankár árnyékhatalom és a Római Birodalom utódhatalmai: az Európai Únió és az Amerikai Egyesült Államok, melyekkel a piszkos munkát végeztetik az őket tudatosan eladósító „szentföldi” hitelezők.)

  14. Jézus holttestét sírba teszik.

     Évezredekig minden tőlük telhetőt megtettek az indoeurópai-szemita kultúrkör hatalmai a kárpát-medencei Szentföld meghódítására, bekebelezésére. 2004-ben elérkezett a rég várva-várt alkalom: a Trianon miatti terület- és tudatveszteség, a két elvesztett világháború, negyven év zsidókommunista agymosása és a be nem következett rendszerváltás máig tartó botránysorozata és a teljes erkölcsi anarchia következtében a legyöngített és a haldoklás utolsó stádiumába taszított Magyar Nemzet tetemét eltemetik az Európai Únió sírboltjában. Undorító síri férgek és az enyészet bűzlő lárvái megkísérelnek lakmározni a halottnak hitt testből.

15. A szenvedéstörténet folytatódik – A feltámadás

     „Nagy lesz Hazánk elárulóinak a döbbenete, de még nagyobb lesz büntetése, ha a nagy magyar halott testének ereiben, még mielőtt beállna a rothadás, újra áramolni kezd majd a vér, és elernyedt idegzetét átjárják a feltámadás villámként cikázó életenergiái. Legyünk tudatában annak, hogy a keresztút végén a sírbatételt törvényszerűen követi a feltámadás.” (Lajdi Péter: Amit a Magyar Szent Koronáról tudni illik; 33. o.; Brusam Kiadó, Békéscsaba, 2008.) 

E p i l ó g u s

     Gondolkodjunk el együtt, honnan származik a nyugati féltekén az a nem újkeletű,  betokosodott, bárgyú gyűlölet, mely nemzetünket körüllengi? Melyek azok az erők, melyek az alávaló rágalmaktól sem visszariadva folyamatosan sárral dobálják a magyarságot, és miért teszik mindezt?

     Amikor az első keresztény évezred során a harmadik hun-magyar visszatelepülési hullám Álmos és Árpád vezetése alatt elérte Európa közepét, a római judeo-keresztény irányvonal éppen megizmosodóban volt, és a rá azóta is jellemző hittérítői fanatizmus intoleráns  agresszivitásától kísérve kibontakozóban volt a „máskéntgondolkodók”, azaz a tőlük más nézeteken lévő, a hittételeket másféleképpen súlypontozó, máshogy magyarázó keresztény csoportok elleni eretnek- és boszorkányüldözés.

    A jézusi szeretettanítást teljes mértékben figyelmen kívül hagyó, a dzsungeltörvényen alapuló túlerőnek engedve a második visszatelepülő hullám avar-magyar népe meghajolt a római egyház és a nagykárolyi rablóhadjárat erőszaka előtt és – más választása nem lévén -  hagyta magát római papok által megtéríteni. A vallás terén végbement lezüllésről képet alkothatunk csak az alapján is, hogyha emlékezetünkbe idézzük: Árpád magyarjai visszatérte előtt a két utolsó avar kagán az Ábrahám és az Izsák neveket vették fel a rájuk erőszakolt új hitben.

    Hogy Árpád magyarjainak érkezését óriási avar-onogur tömegek élték meg, ma már közhelyszámba megy. A jelenlegi magyar lakosság túlnyomó többsége az avarkori népesség leszármazotta. Ezt az avarkori temetők embertani képének elemzése és a mai magyar lakossággal való összehasonlítása igazolta. A régi szabadságukat elvesztett, zsidókeresztény járomba kényszerített avarok siratva ősi hitüket bizonyára fölvehették Szkítiában maradt véreikkel a kapcsolatot, segítséget kérve tőlük. Az egyházi hivatalnokok által írott krónikák erről érthető módon mélyen hallgatnak. Ha kezünkbe vesszük történelmünknek e becses és régi emlékeit, nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a körülményt, hogy judeokrisztiánus beidegzettségektől befolyásolt emberek írták őket. Igen nagy merészségnek számít a magyarság megítélésében már a hivatalos egyházi irányvonaltól eltérő mindazon igaz  információk lejegyzése is, melyek a zsidókeresztény hit fölvétele előtti időben íródott ősgesztából származtak, és amelyeket például III. Béla király jegyzője, a névtelen Anonymus pergamentre vetett. Feltételezhető, hogy nevének titokban tartása szándékos volt önvédelmi szempontok miatt.

    A harmadik magyar honvisszafoglalás következtében megváltozott új európai status quo-ba belenyugodni nem akarván, valamint a végülis sikeresnek mondható avar hittérítés eredményeiről és a Kárpát-medence fölötti germán hegemónia álmainak szertefoszlásáról lemondani nem lévén hajlandó, a Róma-Köln tengelyű latin-germán Nyugat egy jellemzően zsidókeresztény elhatározásra jutott, melyet Gyermek Lajos, német király (Ludovicus Rex Germaniae) így fogalmazott meg: „Decretum ... Ugros eliminandos esse”, azaz „Elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak.”. Igazán megható vélekedés, nem igaz?

    907 nyarán egy százezres nyugati, főleg germánokból álló haderő támadt hazánkra azzal a céllal, hogy az újraszülető hun birodalmat és hadi hegemóniát csírájában megfojtsa. Egy százezres hadsereget abban az időben a gyéren lakott, barbár Európában összeverbuválni példátlanul nagy vállalkozásnak számított. A magyar szempontból diadalmas, ám nyugati, főleg német szemszögből siralmas kudarcnak számító Pozsonyi Csatában végződött e meggondolatlan kaland. Árpád magyarjai valósággal felmorzsolták az ellenséges hadakat.

    A római misszionáriusoknak sokkal könnyebb volt a dolga, ha egy tényleg pogány, természeti, animista vallást követő nép zsidókeresztény hitre történő megtérítése volt a feladata, hiszen akkor merőben új tanokkal ismertetett meg egy teljesen más irányultsággal és világképpel rendelkező embertömeget, hiszen köztudott, hogy az újdonság, ha kellő meggyőző erővel terjesztik, mindig könnyen talál hívekre. Igaz, sokakat közülük a régi rítus makacs hívei vagy elevenen megnyúztak, vagy - ha szerencsésebb volt az illető – egyszerűen csupán agyonvertek, gyarapítva ezzel a mártírok számát.

    A magyarok esetében már nem volt ilyen egyszerű dolguk Róma ügynökeinek. Ez esetben a kereszténység júdaizmustól mentes, eredeti, tiszta jézusi  tanítását képviselő nemzettel álltak szemben, egy olyan nép képviselőivel, amely tudatában volt annak, hogy olyasvalamit és olyasvalakit képvisel, amelynek és akinek megőrzése nem csak a saját nemzeti hagyományok szempontjából, hanem az egész emberiség további sorsa alakulásának szempontjából is elementáris jelentőségű. A X. századi magyaroknak nehéz volt elmagyarázni, hogy nem az a fajta kereszténység és jézushit az egyedül helyes, amit képviselnek, hanem az, amit a judeokrisztiánus saul-pál-i, római vonal hirdet. Ezért volt olyan heves a népünk igaz hitéhez hű főembereknek a védekezése, és ezért volt szükség nagyerejű idegen hadsereg bevetésére a magyarság ősi hitének tanait képviselő erők ellen.

    A hozzánk való német „rokonszenvmegnyilvánulások” egyik iskolapéldájának számít, amit Otto, freisingi püspök 1147-ben, tehát a XII. század közepén (!), a római kereszténység fölvétele után 150 évvel (!) vetett pergamentre rólunk és országunkról: „Ez a tartomány, amelyet a régiek Pannóniának neveztek, mivelhogy köröskörül erdőségek, hegyek, s főképpen az Appeninnek (Kárpátok) övezik, belsejében nagy kiterjedésű síkság, amelyet jeles folyók és vizek öntöznek, erdőkben felettébb gazdag, tele van mindenféle vadakkal, s felületének természeti szépsége éppen olyan bájos, mint amilyen dús a föld termékenysége, hogy mintegy Isten paradicsomának, vagy pompás Egyiptomnak látszik lenni.” Majd, amikor e föld tulajdonosairól, a magyarokról esik szó, hirtelen megváltozik a hangnem: „A magyarok rút ábrázatúak, szemük beesett, alacsony termetűek, szokásaikat és nyelvüket illetőleg egyaránt barbárok és vadak, úgyhogy joggal hibáztatható a végzet, vagy inkább csodálandó az isteni elnézés, amely – nem tudom mondani, hogy embereknek, hanem – ilyen emberi szönyetegeknek oly gyönyörűséges országot adott.”

    Az első szövegszakasz a germán őserdők neandervölgyi tudatszintjén vegetáló teuton bennszülött irígy rajongásának hangján áradozik hazánk szépségéről és kivételes adottságairól, szinte magunk előtt látjuk, hogyan csorog a „szent atya” nyála a mohó birtoklási vágytól. Ezután azonban hirtelen hangot váltva a zsidókeresztény főpap nem éppen jézusi szellemben elkezd acsarkodni e szent föld őslakói, a szkíta-hun-avar-magyar nemzet ellen, melyeket lelke mélyén legszívesebben a legválogatottabb kínzásokkal takarítana el e „keresztény” főpap az árnyékvilágból. Pontos látleletet kapunk már e rövid idézet alapján is, a zsidó mentalitás befolyása alatt álló, kereszténynek hazudott vallás belső lelkiségéről. Már itt fölsejlik a jóval később kiötlött zsidó ideológia, az ateista kommunizmus gyilkos szellemisége. A monoteizmus nagyon gyorsan vált tehát money-teizmussá, a pénzéhség diktálta, módszerekben nem válogató hatalmi tébollyá.

    A nyugati zsidókereszténység ugyancsak egy felettébb elbűvölő példájával találkozunk Gilbert nogent-i apát 1100 körül keletkezett útibeszámolóját olvasva, mely a hazánkon is átvonuló 1096-os keresztes hadakról szól.  Ebben azonban a tárgyilagosságnak és a jóindulatnak már némi nyomaival is találkozunk: „Péter keresztes vezér a magyarok földjén való átkelést választotta. Ezeknek vidékei igen gazdagok élelmiszerekben, amit a műveletlen tömeg felismert. És szélsőséges féktelenséggel kezdett a szelíd bennszülöttek ellen dühöngeni. Midőn ugyanis meglátták, hogy több év gabonatermése – amint azon a földön szokás – tornyok módjára a szántóföldeken áll, amelyeket mi általában asztagoknak szoktunk nevezni, és mivel a különböző húsfélék és más élelmiszerek, amelyekben az a föld módfelett bővelkedett, dúsan álltak rendelkezésre, nem elégedett meg az ottaniak emberségével, hanem feltűnő esztelenséggel bántalmazni kezdték az idegenek a pogányokat, s noha azok a keresztényeknek mindent szívesen hoztak eladásra, emezek nem tudván uralkodni mohóságukon, elfeledvén azok kegyes vendégbarátságát és jóindulatát, háborúval támadtak rájuk.”

    Milyen jó, hogy - annak ellenére, hogy a magyar néppel kapcsolatban Gilbert apát a pogány jelzőt használja – a zsidókeresztény vallási irányzat állítólagos felvétele után 100 évvel pontos képet rajzol, mintegy ellenpontozza a nyugati keresztény csőcselék bárdolatlan, önmagán uralkodni nem tudó, mohó csürhe módjára való viselkedését eleink barátságos, valóban jézusi módon keresztény vendégszeretetével, békés magatartásával. Annyit tudok e történet végkimeneteléről, hogy Könyves Kálmán megelégelve az idegen barbárok őrjöngését, seregével könnyűszerrel kikergette a nyugati hordákat az országból.

    Az a körülmény pedig, hogy egy nyugat-európai magasrangú keresztény funkcionárius 1096-ban is még pogányoknak nevez minket, fölveti azt a kérdést, hogy a szentistváni vallási cezúra valóban olyan általános érvényű és radikális változásokat foganatosított-e népünk körében, mint ahogyan ezt az elmúlt 250-300 év habsburgi beidegzettségű, történelmi okirathamisításoktól sem visszariadó, magyarellenes irányvonalának képviselői fennen hangoztatták? Az is megérne egy tanulmányt, hogy vajon mi alapján ítélt, illetve nevezett minket az apát úr még a XI. század végén is pogánynak, azaz nem zsidókereszténynek.

    A Nyugat, de a Közel-Kelet beavatottjai (persze egyáltalán nem mindegy, milyen kultuszok szerint és milyen misztériumokba lettek beavatva) is tisztában voltak mindig azzal, hogy hatalmuk - legyen bár akármekkora is - addig nem lehet teljes, amíg a bolygó középpontját, erőcentrumát, Magyarországot meg nem hódították. Ezért támadtak ránk folyamatosan a szélrózsa minden irányából gonosz idegenek hódítási céllal. A valódi háttérmotiváció mindig is ez volt: a Pilis erőközpontjának, és ezzel az egész országnak megkaparintása, az igazi Szentföld fölötti uralom megszerzése. (Lásd a korábban idézett Brzsezsinszki-idézetet.)

    Tudta ezt 1241-ben a mongol kán, tisztában volt ezzel az 1400-as évek eleje óta a déli végeken folyamatosan kellemetlenkedő mindenkori török szultán, és méginkább tudatában volt ennek minden Habsburg hiéna, országunk, nemzetünk és múltunk megfertőzői, megszentségtelenítői és kirablói. A legújabb honfoglalók pedig már nem is rejtik ezt véka alá.

    Érdemes elgondolkodni afölött, amit 2007 november végén elhunyt Tamás bátyám nem sokkal halála előtt vetett papírra. Élek a gyanúperrel, hogy nagyon közel járt az igazsághoz, amikor napjaink eseményeiről eképpen szól:     

    „Magyarországon a gonosz területszerző harcba szólítja csatlós seregeit a Közel-Keletről. A teljes magyar életet, a személyes túlélés lehetőségeinek irányítását, majd a teljes emberi életet uralmuk alatt tartják. E kártevők őseinek egy gonosz, velejéig romlott szellemi lény, akit a keresztény vallási terminológia sátánnak nevez, őskorunk hajnalán azt ígérte valahol az arab sivatagok mélyén, hogy ’tejjel-mézzel folyó’ országot ad nekik, ha mészárló, embergyilkos vágyainak eleget tesznek. Ez meg is történt. Ez az ország azonban nem az az ország, ahová őseik a szaúdi sivatagból annak idején megérkeztek. Hiszen az sosem volt gazdag, kies, termékeny föld, hanem sivatagos, félsivatagos terület, ahol képtelenség valamirevaló mezőgazdálkodást folytatni. Vajon melyik földre szólt akkor ez a sátáni ígéret?

    Ha a KáNaáN név K-N-N mássalhangzó hármasát veszem szemügyre (az őskelet népei csakis mássalhangzókat jelöltek), s a K hangot azonos képzési helyű párjai (G-H) közül a H-val cserélem fel, máris tudjuk, miről van szó: HNN – HuNNia földjéről, Kárpáti Hazánkról. Gondolkoztál-e ezen, esztelen magyar megalkuvó, aki az ’eddig is valahogy volt, s eztán is lesz valahogy’ lealacsonyító álbölcsessége alapján nyugszol bele minden rosszba, nyalod a talpát gyilkosaidnak, rabtartóidnak, tartod oda képedet harcos kiállás helyett újabb és újabb pofonokra, s még vigyorogsz is hozzá büszkén, s hagyod magukra legjobbjaidat?” (Lajdi Tamás: A szkíta-magyar kereszténység megéled; Brusam Kiadó; Békéscsaba, 2008.)

    Túl egyszerű lenne azonban e képlet, ha csak a Pilis megkaparintásában vélnénk az ellenünk irányuló hódító törekvések kiváltó okát megtalálni. A személyes gonosznak mindvégig tudomása volt az egész üdvtörténeten át, mely hamarosan végkifejletéhez ér, hogy a Teremtő, aki ellen a sátán az ember ideája miatt irígységből föllázadt, kijelölt (és nem kiválasztott!) egy nemzetet az idők kezdetén a Szent Lélek által kiárasztott őskinyilatkoztatás megőrzésére a vaskor (Káli-júga) ínséges idején. Ez a nemzet – sokak számára akármennyire hihetetlen is – a magyarság.

    Mivel a sátán fáziskésésben, de ellenkező előjellel mindig az Istent majmolja (SáTáN; iSTeN), utánozza, Isten példáját követve az emberi történelem mélypontján szintén kijelölt egy embercsoportot az arab félsziget mélyén, mely, mint az embert az árnyék, mindenüvé követi a sumér idők óta  népünket. Nem csak a szemita népeknek a sumér-szkíta magaskultúra és nemzet fizikai megsemmisítésére irányuló kísérleteire gondolok, hanem sokkal inkább arra a kultúrtörténeti botrányra, ahogyan tendenciózusan szelektálva és megmásítva a sumér hagyomány szent iratait, belőlük a második babiloni „fogságban” tartózkodó zsidóság az általunk „Ószövetségnek” nevezett iratokat összelopkodta, ezzel illegitim módon magának vindikálva a legősibb kinyilatkoztatott hagyomány birtoklásának jogát.

    A népünk véréből származó isteni megtestesülés, a pártus Jézus meggyilkoltatása és feltámadása utáni évszázadok folyamán az arab előretörés elől Mezopotámiából északi irányba menekülő pártusok utódait árnyként kísérő zsidóság a VII-VIII. században sem vált hűtlenné korábbi önmagához: a Kazár Hun Birodalom szövetségében álló eleinket követte a kazár kagán országába, ahol a mit sem sejtő uralkodót és környezetét arról is képes volt meggyőzni, hogy az arab expanzió megállítása érdekében fölvegyék a mózesi hitet. A Kárpáti Őshazába történő visszatérésünk egyik fő kiváltó oka az volt, hogy nem voltunk hajlandóak meghajolni a jahvizmus hatalmai előtt. Hiába volt minden, az első keresztény ezredforduló idején a római kereszténység álcája mögé bújtatott vallási tanok formájában újabb kísérletet tett „e világ fejedelme”, hogy hatalma alá gyűrje a magyarságot. E folyamat egészen a mohácsi tragédiáig tartott, a Magyar Keresztút intenzívebb szakaszba lépéséig, amikor egy viselkedésében és fölfogásában szintén ősszemita vallás, a törökök képében megjelenő iszlám lerohanta Hazánkat, miközben az európai hatalmak ismét tétlenül,  díszpáholyból nézhették végig, hogyan hullatja vérét őértük is a magyar.

    A Habsburg megszállás évszázadain keresztül mindmáig egy pillanatra sem csillapodott a  nemzetünk megsemmisítését célzó törekvés, mely a Kárpátok övezte Szentföld megszerzése érdekében zajlik. Társadalmunk célzatos demoralizálása, a magyar érdekek szándékos figyelmen kívül hagyása a ma hatalmon lévő hazaáruló politikai erők által, az amúgy is meggyalázott, megcsonkított szegény Magyarország tudatos eladósítása és kiszolgáltatottá tétele, a nemzeti vagyon ár alatti kiárusítása idegeneknek, a Nemzet szaporodását akadályozó tényezők és intézkedések támogatása a két nép drámai szembenállásának kicsúcsosodását, az üdvtörténet végkifejletének beköszöntét jelzik.

    Régóta szívszorongva várjuk már, hogy az a Szent Pió testvér által számunkra  megjövendölt gyönyörű madár végre kiröppenhessen az országnyi kalitkából, hogy végre kezdetét vegye mindaz a nagy boldogság, mely az ő jövendölései szerint általunk fog majd kiáradni az egész világra. Ideje már, hogy az ellenünk fölheccelt, nemzetünk kebelén sokáig melengetett, vipera módjára tekergő, saját valamirevaló történelem nélküli, kis tolvaj népecskék ellenünk irányuló, aljas machinációikkal a Magyar Birodalom elcsent utódállamaiban végre az igazság fényében  megszégyenülve felhaggyanak.

    Túl régóta hangzik már az az egész történelmen át zengő mondat, melynek vége felé a népek Krisztusának szerepét magára vállalt magyarság számára kulcsszerepet szánt az Isten.  Úgy hiszem, elérkezett az idő, hogy a teljes emberiség sorsát is megnyugtató módon rendezve e mondat végére maga a gonosz felett diadalmaskodó Isten tegye ki a pontot.

 

    Lajdi Péter                           Nürnberg, 2008. november 23., Krisztus Király ünnepén

 Forrás: http://www.szkosz.com/node/1870   http://www.magtudin.org/Lajdi%20-%20Szentfold.htm  

Megjelent: 5938 alkalommal Utoljára frissítve: 2019. Október 15., Kedd 13:10

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 68.8%Austria 1.3%
Romania 5.4%Canada 1.1%
United States 4%Norway 0.8%
Russian Federation 2.8%Kuwait 0.3%
Ukraine 2.7%France 0.3%
United Kingdom 2.1%Switzerland 0.3%
Slovakia 2.1%Australia 0.3%
Germany 1.8%Netherlands 0.3%
Sweden 1.8%Italy 0.2%
Serbia 1.4%Spain 0.1%

Today: 291
This Week: 2178
Last Week: 4388
This Month: 8499
Last Month: 17643
Total: 2182082

Belépés