Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Sze2017Apr26

2014. Január 04., Szombat 12:37

A történelemhamisítások egyik legnagyobbikáról

Írta:  Magyar Adorján
Értékelés:
(20 szavazat)
Manapság általános hiedelem, hogy a magyarok Ázsiából jöttek és hogy körülbelül 1000 évvel ezelőtt nomádokként vándoroltak Európába. Ezt iskolákban is így tanítják. Ami azonban csak újabb kitalálás, amiről egyetlen régi följegyzés sem tud semmit. Alapítója pedig, természetesen nem-magyar, vagyis Wamberger Herrmann, író és keleti utazó volt.

Miután azonban az elmélet Ferenc-József császár politikájának igen megfelelő volt, Wamberger nem csupán Bécsbe rendeltetett, hanem igen kedves vendégként, császári ebédhez is meg lett híva. Ami nem is történt hiába, mivel – holott ő ezelőtt inkább azon véleményen volt, hogy Árpád honfoglalói törökök voltak – ám bécsi tartózkodása után már másképen írt, vagyis mindinkább úgy, hogy a magyarság lényegét az Árpáddal bejöttek képezték, akikhez már ezelőtt csatlakozott valami kevés finn-ugor elem. Valamint hangoztatta, hogy a magyarság “par excellence keveréknép” és hogy “a mai magyarság vérében az ősmagyarságnak már egy csöppje sincsen”. Amivel szemben embertanilag kimutatható, hogy a magyarság ma is 98 százalékban egyöntetű faj, valamint nyelvészetileg is, hogy nyelve szintén egyöntetű európai ősnyelv, amelybe csak a kereszténység fölvételével, majd az osztrák uralom alá kerülés után keveredett kevés de fölösleges, ki is küszöbölhető idegen elem.

            Ámde Wamberger Bécsből nem csupán a legnagyobb dicséretben részesült, hanem a császár magyar nemességet is adományozott neki, miután ő a magyarosan hangzó Vámbéry Ármin nevet vette föl.

            Utóbb a császár titkos parancsai folytán – amelyeket a császár által kinevezett, többnyire magyarországi betelepített német közoktatási miniszterek mindig készségesen teljesítettek - ezen elméletet a volt osztrák magyar tudósok sohasem fogadták el. Csakhogy Wamberger a maga elméletéről több könyvet írt, amelyek a császár és a “magyar”-nak nevezett de a valóságban osztrák fiók-kormány által pártfogolva, lettek terjesztve, más nyelvekre lefordítva, amely könyvekben a magyarság ázsiai, sátoros, nomád eredetű de eredeti jellegét már elveszítette, keveréknépként tüntetve föl, a magyarság és a történelmi igazság legnagyobb kárára. Így terjedett ez elmélet el, mesterséges úton, de amelyen, természetesen, minden osztrák és német sovinista kapva-kapott, annak dacára is, hogy a komoly tudományban ismeretes, miszerint a magyar nyelv a finn-ugor nyelvcsaládba tartozik, hogy a magyar nép fajilag is e népek rokona és hogy az egész magyarság Európa egyik legjellegzetesebb szorgalmas földművelő népe. Mi több, a németek utóbb már azzal sem elégedtek meg, hogy a magyarság török nomád eredetű legyen, hanem még iskolakönyveinkben is azt kezdték tanítani, hogy a magyarság mongol eredetű. Amely egész elmélet ily nagy fölkarolása és terjesztése pedig azért történt, mert az osztrák császári hatalom ebben a magyarság kiírtását célozó politikájának legjobb megokolhatását látta.

            Hogy viszont a magyarság ázsiai eredetéről egyetlen történelmi nyom vagy följegyzés sincsen, ezt egyszerűen agyonhalgatták. A vége az lett, hogy idővel a magyarságnak a nyelvészetben és embertanban nem járatos része, vagyis nagy többsége is e tévtant elfogadta, mivel minden oldalról ezt hallotta, iskola és sajtó útján is terjesztve, sokszor még tetszetős, romantikus színben is föltüntetve.

            A tényállás azonban az, hogy a magyarság, ugyanúgy mint a finnek, észtek és a baszkok, Európa árjaelőtti lakosságának fönnmaradott része, ami történelmi, nyelvi, néprajzi és embertani adatokkal pontosan kimutatható. A magyarság tehát eredeti őshelyén, a nehezen járható hegységek által körülzárt, tehát jól védett Kárpát-Medencében, mindennemű viszontagság és későbbi betelepítések ellenére is mindmáig fönnmaradott.

Hogy a magyar nyelv szókincse is az európai nyelvekkel közelebbi rokonságban van mint a törökkel, ez is arra használtatott föl, hogy a magyar nyelv “keveréknyelv”-nek legyen föltűntetve, amelynek úgyszólván minden szava innen-onnan tevedőtt össze. Holott igen könnyen kimutatható, egyrészt az, hogy a magyar nyelv szavai egymással a legokszerübb (leglogikusabb) összefüggésben vannak, - ami keveréknyelvben lehetetlen, mivel heterogén elemek között összefüggés nincsen, - másrészt az is, hogy ahol a magyar szó valamely árja szóra hasonlít, ott az illető szónak kimutathatólag, mindig ősalakja él a magyarban, elváltozott alakjai, származékai találhatók másutt. E rövid cikkben ezt kimutató táblázatokat nem hozhatok, de elégis itt nehány példát fölhoznom:

                        Magyar: kő, régi magyar: ka, ke, kú, mai tájszólásos: kű.

                        Magyar: kemény.

Szláv: kamen = kő.

            Nos, igen régi ős-szavak mindig egyszótagúak. A magyar kő, ka, ke, kú nem csupán egytagú de csak két hangból álló. Az ősember számára a kő főtulajdonsága: keménysége volt, ami egyébként teljesen helyes is, mivel a legkeményebb amit ismerünk, a gyémánt is: kő. Ezért képezte a magyar ősnyelv a  nevéből kemény szavunkat. Kétségtelan tahát, hogy a szláv kamen = kő szó, mivel már kéttagú és öt hangból álló szó, ezért csak későbbi fejlemény, illetve a kemény szó származéka lehet. Ezenkívül a magyar kő és kemény szó között okszerű hangzás és jelentésbeli összfüggés van, holott a szláv kamen és tvrdo = kő és kemény szavak között a hangzásbeli összefüggés hiányzik, amiszerint tehát a két szó nem egymásból fejlődött, mint a magyarban. Ősnyelvünkben a szavak egymással hangtanilag is összefüggenek, keveréknyelvekben ellenben nem, mert ezekben a szavak véletlen folytán kerülnek egymás mellé, nem származnak egymásból.

            A magyar víz, finn vete, szláv voda, német Wasser = víz szavak egymás hangtani rokonai (v-z, v-t, v-d, v-sz), ámde itt is azt látjuk, hogy a magyar szó még egytagú, mind a többi pedig kéttagú, négy vagy öt hangból álló, amiértis utóbbiak későbbi fejlemények kell legyenek. Ezzel szemben a török nyelvben úgy a víz mint a kő neve egészen más alakú: szu és tas = víz és kő. Ha tehát a magyarok Ázsiából jöttek, miképen lehetséges, hogy a vizet, követ nem úgy nevezik mint a törökök, hanem az európaiakhoz hasonlóan??? Avagy ama “nomád magyarok” Ázsiában sem vizet sem követ még nem ismertek, ezeket csak itt Európában ismerték meg és egyik nevét a németektől, a másikét a szlávoktól vették át? Avagy talán az európaiak nem ismertek-e még vizet és követ és ezek nevét a nomádokként érkező magyaroktól vették-e át? Nem képtelenség-e az ilyesmi? – Az, de elhallgatható. Aminthogy el is hallgattatik. Pedig minden nyelvész előtt ismeretes dolog, hogy műveletlen nép ha valamit más, műveltebb néptől átvett, annak egyúttal nevét is átvette.

            Mi tehát a fönti dolog elhalgatott megfejtése? Az, hogy mind e szavak Európa őskorából származnak és az, hogy a magyarság európai ősnép lévén, épen nálunk a víz és kő még egytagú neve maradott fönn.

            Mindenesetre az így teljesen okszerű, egyszerű következtetés, de természtesen elhallgatható.

            Továbbá: Műveltségi szó csak természeti ős-szóból származhat, sohasem megfordítva. Például: víz természeti ős szó, de vízvezeték műveltségi szó. Lehetséges-e állítanunk, hogy a víz szó a vizvezeték szóból származott volna? Ép ésszel nem bizonyára. És mégis, hogy a császári, wambergeri elméletet megmentsék, még ilyet is állítottak! Birtokomban egy “tudományos” cikk, amely pontosan ugyanilyet állít, vagyis a magyar hártya szót a latin charta = papiros szóból származtatja. Pedig a magyar hártya szó vékony, bőrszerű valamit jelent, de emellett még teljesen specializálatlan természeti szó, mert jelenthet úgy állati mint növényi, valamint mesterségesen előállított hártyát, mint például filmet is. Rokona a magyar kéreg szó, amely szintén bőrszerű de vastagabb dolgot jelent. Viszont kétségtelen, hogy a magyar hártya és a latin charta szó egymásnak úgy hangtani mint jelentésbeli rokona is. Ámde a magyar hártya szónak a kéreg szó is közvetlen rokona (h-r, k-r). Sokan gondolkoztak már azon, miért nevezik Erdélyben a fából készülő vizeskorsót kártya néven? Pedig ez igen világos: Azért mert régi nylvünkben a kártya szavunknak kéreg értelme volt és mert az ilyen korsó régen fakéregből készült, ugyanúgy mint a kászú, amely fakéregből ma is készülő edény. De hogy hártya szavunk nyelvünk ősrégi saját szava, ezt nem csak az bizonyítja, hogy nyelvünkben számos hangtani és jelentésbeli rokona van (holott az idegenből átvett szavak a nyelvekben egyedül állanak, rokontalanul), hanem még az is, hogy északi rokonnépeink nyelvében is kerta = kéreg, amellyel azonban pontosan egyezik az olasz corteccia (korteccsa) = kéreg. De ezenkívül a németben is Kork, a szlávban kora = kéreg, amely utóbbi kettő meg azonnal korsó szavunkat kell eszünkbe juttassa, amely edény pedig, amint láttuk, régen valóban fakéregből készült! Holott Ázsiában, a tőrőkben a kéreg neve kabuk, tehát egészen más szóalakú.

(48)

folytatás:

De más alakú a török gisa = hártya szó is. Viszont ez utóbbi török szót illetőleg a következő megjegyzést kell tennünk: E török gisa szó hangtanilag azonos a magyar kászú = fakéregből való edényt jelentő szóval, amiszerint e magyar szó eredeti értelme kéreg kellett legyen. Mindkét szó pedig hangtanilag azonos a szláv kozsa = bőr szóval: g-s, k-sz. k-zs. Miutánpedig kétségtelen, hogy a törökség gisa szavát nem vehette a szlávból, eszerint kitűnik, hogy e szláv szó is a törökből származik, - miként számtalan más szláv szó is a törökből vagy tatárból – vagypedig közvetlenül a magyarból.

            Ámde ismeretes az is, hogy a régi egyiptomiak a papirusz növény vékony hártyáját használták irópapirosként, amely növény nevéből a mai papiros szó is származik. Utóbb ugyanez anyagot a görögök, majd a rómaiak is használtak irópapirosként. Ezt azonban a rómaiak chartaharta néven nevezték, a görögök pedig harteszkartesz néven, amely nevek a legpontosabban a magyar hártya szóval, de meglehetősen a finn-ugor kerta szóval is egyeznek. Miután pedig e magyar és finn-ugor szó még ős-szó, amely természeti dolgot jelent, a görög és latin szó ellenben igen késői műveltségi szó, amely már az írástudást is föltételezi, eszerint tehát csakis e görög és latin szó származhatott a magyar hártya szóból. De hát miként volna ez lehetséges, ha a magyarok csak 1000 évvel ezelőtt jöttek volna Európába?!

            Történelmi bizonyítékok?

            Hogy a magyarok Ázsiából jöttek?

            Hol van erről följegyzés? Hol van ennek egyetlen történelmi bizonyítéka?

            Ellenkezőleg: Constantinus Porphyrogenitus bizánci császár, aki igen tudományos ember volt, azt írja, hogy a törökök, “turkok”, voltak akik Magyarországot elfoglalták volt. A bizánciak pedig igen jól tudták hogy mi a török és mi nem az, mert hiszen náluk számba jöhető nyelvek számára hivatalos tolmácsaik voltak. A császár is ezt igen jól tudta mert a szóban levő hódítóknak még szokásait és hadviselési módját is részletesen leírta. Mondatik pedig még az is, hogy egyszer, mialatt e nép férfiai egy hadjáratukon távol voltak, ezalatt a besenyők és egy bizánci had otthonukat megrohanták, kirabolták, fölégették, hozzátartozóikat pedig legyilkolták. Ezután vonultak e harcosok, tehát egy csak férfiakból álló had, a mai Magyarország területére, s alpították a mai magyar államot, de nem a nemzetet. Más kérdés, hogy e törökül beszélő nép magyar származású volt-e s hogy Magyarországból régebben kivándorolván, kint nyelvileg eltörökösödött és kiválóan harciassá lett törzs volt-e? De vajon nem teljes képtelenség-e, nem néptani (ethnologiai) lehetetlenség-e, hogy ezen csak férfiakból álló sereg nyelve ezer évnél tovább Magyarországon máig fönnmaradott volna?! És ha mégis, akkor hiszen ez török volna! Holott a magyar nyelv a finn-ugor nyelvcsaládba tartozik. Honnan került hát? Világos hogy a Kárpát-Medence Árpád honfoglalása előtti őslakosságtól, amellyel egyesülve és amelynek segélyével e harcos férfiak a máig fönnálló államot alapították. Hogy e medence azon időkben is, rendkívül termékeny talajú lévén, mily sürűn lakott terület volt, bizonyítja az azon időkből származó nagyszámú temetkezőhely és a sok százezer sír. Hiszen tudjuk, hogy germánok egykor, családostul, Hiszpániába vonultak, az országot meghódították, ott uralkodtak, de hogy idővel mind spanyolokká lettek. Tudjuk azt is, hogy más germánok, a longobárdok, szintén családostul, ott hatalmas államot alapított, uralkodott, mégis, mivel a föld lakossága szláv volt, idővel szlávvá lett, habár az ország neve ma is Bolgárország, az ottani szláv nyelv pedig “bolgár” nyelvnek neveztetik. Igen jól tudjuk azt is, hogy a mandzsu-mongolok egykor, szintén családostul, Kínába vonultak, ott uralkodtak, az egész országot meghódították, de mivel az ország népe kínai volt, idővel ők is, úgy szokásaikban mint nyelvükben kínaiakká lettek. Mi töb: hiszen Constantinus Porphyrogenitus szerint, még a szóban levő törökök, akik a magyar államot alapították, sem jöttek Ázsiából, hanem Szkitiából, vagyis a mai európai Dél-Oroszországból, vagyis tehát még ezek sem voltak ázsiaiak, hanem szintén európaiak! Mindezeken kívül pedig ott vannak még a bár latinul irott de német Fuldai Évkönyvek, amelyek körülbelül ugynazt mondják el amit Constantinus is megírt. Miért lesz tehát mindez oly következetesen elhallgatva? Talán a ferenc-józsefi, császári és wambergeri tan megmentése kedvéért??? Habár csak 100 év múlva is, a szóban lévő, csak férfiakból állott had török nyelve, már régen eltűnt volt, mégis a bizánciak Magyarországot még mindig Turkia néven nevezték, annyira, hogy az akkori bizánci császár, Ducas Michael, aki az akkori magyar uralkodónak, Gézának, egy díszes koronát ajándékozott, ebbe egy görög föliratot vésetett, amely Gézát is “Turkia királyá”-nak nevezi. De e fölirat is agyonhallgattatik. Miért???

            Embertani bizonyítékok?

            Heinrich Winckler, német anthropologus, a breslaui egyetem tanára, a Magyarországon végezett tanulmányairól írja, hogy a magyarság embertani jellege ez: gömölyű koponya a nép 98 százaléka, kerek arc, teljesen világos szőke hajzat, szürke vagy kék szem, kevés szakál és bajusz. Kiemeli, hogy tévedhetése kizárt dolog, mivel száz meg száz személyről vett, külömöző vidékeken, embertani fölvételeket és méréseket. Miért tartja szükségesnek ezt kiemelni? Kétségtelenül azért mert ő is kellett halljon azon császári elméletről amely a magyarokat ázsiai török, nomád eredetűnek állítja! Hozzá teszi, hogy a magyarság között legföljebb 8-10 százalék barna egyén található, de ezek távolról sem feketehajúak, hanem csak barnák. (Holott hiszen az ázsiai nomád törökség szénfekete hajú és szemű.) Hozzáteszi még Winckler, hogy Kelet-Németország legszőkébb lakosága él, még ott sem találta a szőkék magas számarányát mint a tiszta magyar nép között. (Mi pedig beszélünk a “parasztszőke”-ségről. Miért? Azért mert fekete hajú magyar csak a részben idegen eredetű magyar urak között van, vagy esetleg cigány eredetűek között!) Egy másik német tudós, Kollmann, azt írja, hogy a gömölyűfejű, kerekarcú magyarság embertanilag teljesen azonos az igazi finnekkel. (Nem a hosszúkoponyájú és vöröshajú svéd származékokkal).

            De mindez is elhallgattatik és a regényekben a magyar mindig rettentően harcias és fekete, nagybajuszú ázsiai! Amivel szemben a valóság az, hogy a magyarság óriási többsége szőke, békés és szorgalmas földművelő nép, amely hősies is bír lenni, de csak akkor ha hazája és családja védelméről van szó, ami után mindig visszatér a békés és szorgalmas munkához.

            A tények előtt így omlik tehát össze egy bár sokszor tetszetős és regényes mezbe öltöztetett, de többnyire csak rosszindulatból, avagy tájékozatlanságból terjesztett minen alapot nélkülöző elmélet.

(48)

                        Kedves Zsuzsa!

            Küldöm ezt mert úgyvélem, ha egyelőre legalább csak ezt terjesztheti, úgy ez már magában is minden jóindulatú ellenvéleményt lefegyverezhet, vagyis hogy ez csak a makacsság avagy rosszindulat ellen nem elég, de végtére ezek is csak  agyonhallgatással felelhetnek, úgy mint a háború előtt megjelent „Kérdések” című könyvecskémre, melyben 100 kérdést tettem föl, de amelyekre sohasem mert, avagy bírt, felelni senki.

            E cikket Kovárczynak (Svédországba) én küldöm meg, oda tehát nem kell küldenie.

                                                                                                Szeretettel Adorján.

Zelenika. 1964. máj. 31.

(49)

            Kedves Zsuzsa! — (15) számú levelére és az abban szomorú soraira válaszolva: Hogy én is csalódom, emiatt sohasem kell semmit bánkódnia! Hosszú életemben már nagyon megszoktam, hogy igen, igen ritkán történik valami úgy ahogyan reméltük és szerettük volna. Egyik régebbi levelemben írtam is, miszerint alig mertem remélni hogy eljöhetnek, habár akkor csak a nagy távolságra s az ilyen messzi utazás nagy költségére gondoltam. De hát, íme, más, előre nem sejtett baj, akadály is bekövetkezhet. Mily nagy csalódás volt számomra régen az is, hogy amikor művem egyszer már megvolt írva, amikor Budapesten megjelenhetése már biztosítva volt, az ehhez szükséges pénz is együtt volt, akkor közbe jött a II. világháború és kézirat, pénz és egy házam, Alsó Gödön, Budapest mellett, is odaveszett, a tetejébe pedig itteni vagyonunk nagyobb részét elvették.

            Viszont hiszen, ha eljövetele, vagy eljövetelük, ez idén lehetetlenné válott is, jövőre talán még megvalósulhat. Fogadja tehát kedves Urával együtt szeretetteljes testvéri üdvözletemet.

            Ami a magnetofont illeti: Csaba fiamnak, aki velünk él, van magnetofonja. Úszóbajnokként egy versenyen kapta jutalomként. Csakhogy egyrészt nagy kérdést képeznek a hozzá szükséges szallagok, másrészt művem szövege magnetofon fölvétele sem érne sokat, mivel a rengeteg tusrajz, szinesrajz és fénykép nélkül legnagyobb része magyarázat és bizonyíték nélküli és érthetetlen maradna. Vagyis: hiábavaló kiadás, költség, idő és munkaveszteség volna. Viszont: például még katonakoromban, Erdélyben vettem volt észre, hogy a magyar „cigányzene” és a magyarnak vélt „úri” zene is egészen más jellegű valami mint az igazi népi magyar zene. Hogy a szerszám tisztítás közben dalolgató igazi magyar paraszt legény-huszárok ugyanazon magyar dallamot egészen másképen dalolták mint ahogyan ezt a cigány húzza vagy úri magyarok játsszák, dalolják, kottázzák. Észrevettem, hallottam hogy nagy külömbség van de igen sokáig sehogysem bírtam meghatározni, hogy e külömbség miben van. Míg végre rájöttem. Ez pedig nem valami homályos, csak „érzés” dolga, ahogyan mondani szokás, hanem matematikai pontossággal meghatározható valami. Idegen is megtanulhat magyarul beszélni de kiejtéséről azonnal megismerjük nemmagyar voltát. A külömbség itt is nehezen határozható meg de hangtanilag ez is pontosan megállapítható. A cigány nem magyar. Ha bármilyen zenei lángész is de: idegen. Ugyanígy az úri magyar zenész, ha szintén zenei lángész is, mint Liszt Ferenc, Kodály, avagy akárki más, de ezek is mind a teljesen idegen, nyugati, árja zenében nevelkedtek, ebben tanultak. Ennélfogva csakis idegen zeneérzékük van, amit azonban ők nem tudnak és így a magyar zenét is csak ez idegen érzékük szerint képesek fölfogni. Ugyanúgy ha magyar ember hosszú évekig idegenben élve, soha magyarul nem beszélve, magyar szót nem hallva, ha még tud is magyarul, de kiejtése elromlik, idegenné válik, de ő maga ezt nem is tudja. Más szóval: ugyanazon magyar dallamot lehet magyarul dalolni, eljátszani és lehet cigányul, idegenül is dalolni, eljátszani. A cigánymód és a bármely más, idegen zeneérzék pedig tökéletesen ugyanaz, holott a magyar egészen más! Magnetofon szallagról az oda fölvett külömbséget és a hozzá adott magyarázatot tetszésszerint ismételtethetni. Ez így megrögzíthető volna s róla meg is tanulható.

            Ha azonban a magyar zene a cigány, illetve árja befolyás következtében szebbé, tökéletesebbé, fejlettebbé, fölsőbbrendűvé válana, hát jó, belenyugodhatnánk. Csakhogy ellenkezőleg: ezáltal válik romlottá, ezáltal hanyatlik le oda ahol az árja zene van, ezáltal válik alacsonyabb rendűvé, kevésbé széppé. Mert a legegyszerűbb magyar dallam is, helyesen dalolva, helyesen játszva, fölsőbbrendű a legnagyszerűbb Liszt avagy Wagner vagy Beethowen zenei alkotásánál. Ez így mondva, a szükséges bizonyítás nélkül, képtelen állításnak látszik, pedig nem az. Ezt illetőleg egy hasonlatot tehetek:

            A hatalmas asszír királyok nagyszerű és óriási méretű palotákat építettek, amelyek arannyal, ezüsttel, ékkövekkel, zománcolt fölületű téglákkal ragyogtak. De az akkori építészek nem ismerték a bolthajtást és kupolát. Ezért az asszír paloták, minden nagyszerűségük és pompájuk mellett is, építészeti szempontból, alacsonyabb rendűek voltak valamely egyszerű, falusi, mai templomocskánál, amelynek ívelt alakja, bolthajtásos mennyezete, és kupolája van. És tökéletesen ugyanígy van ez a magyar népi és a nyugati árja díszítőművészetben is. Például a nagypompájú vatikáni folyosók reneszánsz ízlésű díszítményei: esztétikailag alacsonyabbrendűek egy egyszerű de igazi, még idegenhatásmentes, magyar szűr díszítménynél. Ami bebizonyítástalanul szintén képtelen állításnak látszik. De ez is bebizonyítható, adatokkal, rajzokkal okszerűen (logikusan) kimutatható. (De mit érne itt is magnetofon - szallag, amely csak hangokat ismételhet!)

            Hogy viszont az ív, bolthajtás, kupola ismerete segítségével az asszír palotáknál sokkal fenségesebb épületeket alkothatni (római Sz. Péter templom, magyar Országház), ez magától értetődő. De ugyanígy magától értetődő, hogy ha olyan zenei lángész amilyen Liszt Ferenc volt, az igazi magyar zenét is ismerte volna (nem csak a magyar cigányzenét), akkor sokkal fenségesebb zeneműveket alkothatott volna mint enélkül.

            Mivel a különbséget ma a világon, kívülem, senki sem ismeri, igen fontos volna, hogy míg életemben erre valakit megtaníthassak. Hogy így az igazmagyar zene föltámadhatna, érvényesülhetne.

            Talán a jövő még meghozza ezt is.

            Újból testvéri szeretettel mindkettőjüket köszönti Adorján.

Zelenika, 1964. VII. 3.

Forrás: http://tomoryzsuzsa.weebly.com/a-toumlrteacutenelemhamisiacutetaacutesok-legnagyobbikaacuteroacutel.html

Megjelent: 2039 alkalommal Utoljára frissítve: 2014. Január 04., Szombat 12:45

Hozzászólások  

 
cartwright
#1 olvasni és megértenicartwright 2016-05-27 13:34
Egy idézet a A birodalom kormányzása című könyvből, a szerző Bíborbanszületett Konstantín.
"Mert az avarok a Duna folyón túl tanyáztak, ahol most a nomád életet élő türkök vannak.”
A nevezett császár természetesen tisztában volt azzal, hogy a türkök nem törökök, hanem magyarok, akiknek Árpád a fejedelme.
Még további idézetek a könyvből:
„A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, melyet első vajdájuk nevéről Levedíának neveznek, amely vajdát tulajdonnevén Levedinek, méltóságánál fogva pedig, miként az utána való többit is, vajdának hívták.”
„De abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból szávartü ászfalünak nevezték. A türkök hét törzsből állottak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük, akik közül az első vajda volt az előbb említett Levedi.”
Az említett türkök természetesen a hunok, akiket később avarnak is hívtak, illetve a magyarok, akiket szintén avarnak véltek egy időben.
Így igencsak nagy csúsztatás, Bíborbanszületett-re hívatkozni, hogy a törökök elfoglalták a Kárpát-medencét.
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 181 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68%Canada 1%
Romania 5.8%Serbia 0.8%
United States 5.2%Kuwait 0.4%
Russian Federation 3%Switzerland 0.4%
Germany 2.6%Czech Republic 0.3%
Ukraine 2.6%Australia 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.7%France 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Belgium 0.1%

Today: 73
This Week: 1480
Last Week: 5419
This Month: 18301
Last Month: 25676
Total: 1497722

Belépés