20240329
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2011 május 11, szerda

Országhódítók 02

Szerző: Marschalkó Lajos

„Eljövend az idő és pedig hamarabb mint sokan gondolnák, amidőn elveim nem fognak a puszta ábrándok sorába utaltatni, s adja a Gondviselés, hogy ez ne történjék akkor, amidőn a kényszerű viszonyok a késő jelszót fogják a felriadt nemzsidó elemeknek kiáltani. Ellenkező esetben pedig legyek én e tekintetben Magyarország Cassandrája."

III. Fejezet
MAGYARORSZÁG CASSANDRÁJA

Legyek én e tekintetben Magyarország Cassandrája"
(Istóczy Győző parlamenti felszólalása a zsidókérdésről)

Mindössze 8 azaz nyolc esztendő múlott el az 1867-es emancipáció óta. 1876. április 8-án hangzott el a magyar képviselőházban Istóczy Győző beszéde, amely először figyelmeztette a nemzetet és az azt alig-alig képviselő liberális kormányt a Kossuth Lajos által világosan meglátott veszélyre.

„A zsidóság - mondotta ekkor -, amely öntelten a civilizált társadalom erjesztő kovászának szereti tartani s nevezni magát... a pánjudaizmus csalképével szemei előtt, képezi tehát a többi elemekkel szemben minden téren ama támadó elemet, amelynek pusztító árja a korszellem és az emancipáció által lerombolt gát elenyészte óta a részéről felhasznált, általa telhetőleg szított antagonizmusban lévő ezer, meg ezerféle nemcsak ellentétes, de sőt ellenséges érdekek által megosztott nemzsidó társadalom terén feltartóztathatatlanul halad előre; - amely támadó elem a szüntelen financiális zavarokkal sínylődő államok protektorátusának megszervezésével a kormány politikáját saját érdekében, tetszése szerint irányozza, s amely így nem valami távoli jövőben a beláthatatlan kimenetelű társadalmi és állami katasztrófák előidézésével fenyeget." [44]

B. Wenckheim Béla miniszterelnök Istóczynak adott válaszában kijelentette, hogy a kormány nem véthet a civilizáció és a humanizmus ellen, épp ezért zsidókérdést nem ismer.

Istóczy a következő szavakkal vette tudomásul a választ:

„Eljövend az idő és pedig hamarabb mint sokan gondolnák, amidőn elveim nem fognak a puszta ábrándok sorába utaltatni, s adja a Gondviselés, hogy ez ne történjék akkor, amidőn a kényszerű viszonyok a késő jelszót fogják a felriadt nemzsidó elemeknek kiáltani. Ellenkező esetben pedig legyek én e tekintetben Magyarország Cassandrája."

De hát kicsoda volt Magyarország Cassandrája az elfelejtett jós és nagy magyar úttörő?

Pölöskefői és kürtösi Istóczy Győző, anyai ágon 1073-ig tudta visszavinni családi leszármazását. Vizsgáit mindig kitüntetéssel tette le. Sportember, külföldi utazó. Tökéletesen beszél németül, angolul, franciául, spanyolul, olaszul, latinul, sőt héberül is. Ő fordítja magyarra Flavius Józsefnek, a zsidó háborúról és a Jeruzsálemnek Titus Caesar által ostrommal történt bevételéről írt hét könyvét. Fiatal korában, 1872-ben a vasvári járás főszolgabírája. Mint maga írja: telítve van a korabeli liberális eszmékkel, őszintén rokonszenvezik a zsidósággal. Aztán a saját megtámadott becsületén kell megéreznie a magyarságra törő hatalom végzetes erejét. 1870-ben, mint törvényszéki bíró vezette a baltavári uradalom árverését. Az árverés során egyik megyebeli zsidó család tagja félrevezette Istóczyt, saját neve helyett a távollévő apja nevét mondotta be, aki aztán azon a címen, hogy fiától az írásbeli meghatalmazást nem kérték, az árverést megsemmisítette. A bécsi nagykapitalisták megbízottja megkísérelte Istóczyt nagyobb összeg felajánlásával arra bírni, hogy ne ártsa magát tovább az ügybe. Miután Istóczy nem akart részt venni ebben a becstelen játékban, megindult ellene a késhegyig menő harc. Hatvanezer forintnyi kártérítési pert indítottak ellene. Tönkre akarták tenni. Végül a kúria mentette meg Istóczyt a teljes anyagi és erkölcsi megsemmisüléstől. Csalás bűntettében bűnösnek mondotta ki a hamisan árverező zsidót, az okozott károkat teljes egészében ráhárította. Istóczy hosszú idők küzdelmei után győztesen került ki pénzhatalmakkal vívott s reménytelennek látszott küzdelméből.

A jóhiszemű, művelt magyar saját ügyén keresztül megismerte az elrettentő valóságot. A liberális, filoszemitából, nemesből Látó lett, aki később megrendülten írta:

„Egy titkos világ tárult fel előttem, amely a semitizmusnak, a védtelen nemzsidó lakosság ellen folytatott kegyetlen aknaharcát egész rideg valóságában és óriási dimenzióban tüntette fel szemeim előtt, amely aknaharcában a nemzsidó lakosságnak múlhatatlanul elpusztulnia kellett. S én elhatároztam, hogy a győzelmét immár az egész vonalon biztosnak hitt semitizmusnak megálljt kiáltani fogok."

Regénybe illő, hogy Deák Ferenc tanácsára Istóczy miként vállal képviselőséget, hogyan kezd küzdeni az országhódító hatalom, az uzsora, a magyar földbirtok meghódítása ellen. A liberális, nemes úrból igazi népbarát, -mint ma mondanánk - szocialista lesz, aki riadtan látja, hogy főként a Felvidéken „a hűbéri rendszernek egy egészen új neme honosult meg, amely rendszerben az uzsorás a hűbérurat, az uzsorás által tönkretett s most már nem földhöz kötött, mint inkább földönfutó nép pedig a jobbágyságot képezi, amely modern jobbágyság ősei birtokát nem is törvény által biztosított jobbágyi birtokként bírja, amint ez a feudalizmusnak már végképp és örökre eltűnt korszakában legalább fennállott; hanem azt mint tulajdonából kiexequált, de ideig-óráig a birtokban hagyott puszta bírlaló, az uzsorás javára műveli. Nálunk vízözön előtti embernek, vagy sajnálatra méltó idiótának tartották azt az embert, aki az uzsorás káros voltát és korlátozásának szükségességét csak említeni is merte."

Istóczy Győző az első magyar, aki Herzl Tivadart is megelőzve, a későbbi filocionista programot hirdeti és 1878. június '24-én elmondott híres „palesztinai beszédében" felveti a zsidóság Palesztinába telepítésének eszméjét. Ebben a beszédében - írja Bosnyák Zoltán - a zsidókérdést már európai, sőt világpolitikai távlatokba helyezi.

,,A keresztény Európában - mondja - egyetlen idegenszerű elem van: és az a zsidóság. Alig szabadultak meg az európai népek az iszlám hatalmától, most ismét a zsidó nép az, amely lázas izgatottsággal és ernyedetlen tevékenységgel azon merész tervet erőlködik megvalósítani, hogy az európai népek fölött az uralmat megszerezze és azokat rabigába hajtsa." [45]

Istóczy híres beszédében statisztikai adatokat sorol fel, amelyekből kitűnik, hogy 1785-től 1870-ig, tehát 85 év alatt a zsidók száma megnyolcszorozódott és átlagban minden harminc évben megkétszereződik. Itt megemlíti, hogy az 1869-70-es népszámlálás szerint már 553.641 zsidó él Nagy-Magyarországon. Ezek közül a közös hadseregben mindössze 1.295 szolgál és a honvédségben csupán 213.

Ő az első, aki a legvilágosabban látja az országhódítást, Magyarország gyarmatosítását:

„A nemzsidó lakosság fogyása - mondja - természetszerű következménye annak, hogy az ország vagyona lépésről-lépésre, fokról-fokra mindinkább kicsavartatik a mi kezeink közül s eképpen emberekben, úgy mint vagyonban, egyre szűkebb körre szorulunk."

Istóczy Győző elsőként veszi észre, hogy nem antiszemitizmusról van itt szó, hanem országhódításról. A magyar nép leigázásáról.

„Kezeitekbe keríthetitek, vagy terrorizálhatjátok sajtóját" - mondja és írja - „s ezzel egy időben féken tarthatjátok, némaságra kárhoztathatjátok közvéleményét, kezeitekbe keríthetitek vagyonának legnagyobb részét, kezeitekbe keríthettek minden materiális és morális tényezőt - egyen kívül és ez egy: a fizikai materiális erő. És ha annyira mennek a dolgok, hogy az ország népének csak az ultima ratió marad hátra: nem mi leszünk azok, akik a rövidebbet húzzuk...

Egymás mellett egyikünknek, vagy másikunknak a dolgok természetes szükségszerűsége folytán el kell pusztulnia."

A magyar Cassandra vészes jóslata ez. Évtizedekkel Auschwitz és Bergen-Belsen előtt. És Istóczy Győző azt bizonyítja, hogy a zsidó-magyar viszonylatnak egyetlen megoldása van: a zsidó állam visszaállítása Palesztinában.

Híres, de meghallgatatlan beszéde végén Istóczy Győző arra kérte a magyar kormányt, hogy ha valamilyen nemzetközi megbeszélésen felvetődne a zsidó állam felállításának terve, azt ne ellenezze.

Trefort Ágoston vallás és közoktatásügyi miniszter azt válaszolta: „sajnálja, hogy a Házban olyan doktrinákat fejtegetnek, amelyek a Ház humanitárius szellemével ellenkeznek."

Istóczy Győző nem kisebbíti, nem akarja megalázni, gyűlölni a zsidóságot, bár látja a veszélyt, országhódító akaratot, amelyet Kossuth is látott.

Határozottan leszögezi - írja Bosnyák Zoltán -, hogy a zsidókérdést nem vallási, felekezeti, hanem közgazdasági, politikai, más szóval hatalmi kérdésnek tekinti, minthogy a zsidóság is külön társadalmi kaszt.

„A zsidóság jól tudja, hogy a többi népekkel való egybevegyülése által nemzeti és faji individualitását elvesztené és ez esetben le kellene mondani azon világuralmi merész tervekről is, amelyek minden zsidó képzeletében élnek" -hirdeti Magyarország nagy Cassandrája.

„Meggyőződésem az, hogy a zsidóság csak addig színlel ragaszkodást a magyar állameszme és a magyar nemzet iránt, amíg ez országban a magyar elemé a szupremácia. Vessük el ezt, s a zsidóság azonnal hátat fordít nekünk, sőt ellene fordul, amint hátat fordított és ellenünk fordult, midőn 1849 -ben a nemzet ügye elveszett."

1870. október 25. nevezetes dátum a magyar keresztény-nemzeti sajtó történetében, ha erről el is feledkezünk. Istóczy Győző ekkor indítja meg a „12 röpiratot". „Ez volt a világon az első tudományos színezetű, zsidókérdéssel foglalkozó folyóirat" - írja Bosnyák Zoltán.

Az első röpirat vezércikke meghatározza a későbbi magyar látók mindenkori állásfoglalását:

„Mi nem vagyunk se rendbontók, se felforgatók, se utcai demonstrálók, se forradalmárok. Ellenkezőleg, mi éppen a zsidóság által felforgatással fenyegetett társadalmunk érdekeit óvjuk a zsidóság ellen, amely mindig a törvény köpenyével tudja leplezni és fedezni felforgató üzelmeit."

A liberális kormány betiltja a magyar egyetemi ifjúságnak a zsidókérdésben 1881. február 17-ére összehívott értekezletét. És akkor a képviselőházban feláll Istóczy Győző, aki szélesebben és terjedelmesebben, de ugyanazt mondja a zsidó vallási és politikai institúcióról, amit Kossuth Lajos írt 1844-ben a Pesti Hírlapban:

„Ezek a tanok (t.i. a Talmud tanításai) megtámadják a tulajdon szentségét, a személy és vagyon alapelvét, - ezen tanok a nemzsidó honpolgárok vagyona, becsülete, élete ellen intézett merényletekre buzdítanak, - ezen tanok a nemzsidó honpolgárok ellen féktelen türelmetlenséget, fajgyűlöletet, sőt ellenükben egyenesen társadalmi irtó háborút hirdetnek, - s ezen tanok még a polgári jogegyenlőség elvét is nyíltan megtagadják, a zsidókat mint privilegizált felsőbb lényeket, bennünket, nemzsidókat pedig, mint jognélküli állatcsordát tekintenek." [46]

Istóczynak és magyar, német kortársainak feledhetetlen érdeme, hogy az emancipációból keletkezett terhes problémát teljes mértékben felismerték. A Berliner Ostend Zeitung munkatársa már 1881 tavaszán megírja: „Európa Istóczynak köszönheti, hogy a zsidókérdés felszínre került".

Az intervjuvoló német újságírónak azt mondja Istóczy Győző: „A németek jó barátaink, és ha valamit rosszallni kellene náluk, ez az volna, hogy nagyon is meghúzzák magukat és minden dolgaikat zsidókkal végeztetik el: nálunk minden német újság zsidó újság. Mondja még Ön odahaza, hogy nekünk a németekkel semmi bajunk, de azok ellen, akik itt a pénz és sajtó birtokába helyezték magukat és most belügyeinket is saját érdekük szerint akarják alakítani, igenis küzdünk és pedig eréllyel."

Egy magános magyar, akinek országát meg akarja hódítani a beszivárgó népcsoport, kétségbeesetten kél fel írásaiban a nemzetét fenyegető országhódítás ellen.

„Egy faji tekintetben, társadalmára, vallására, moráljára, gondolkodásmódjára, világnézetére, eszményeire és törekvéseire nézve az európai keresztény népektől teljesen idegen néptörzs, társadalmi, pénzügyi és nemzetgazdászi uralma alól való emancipációról van szó, a keresztény népek felszabadításáról a zsidóság despotizmusa alól, amely despotizmusát mérhetetlen pénzerejének és ezertorkú hírlapjainak segélyével gyakorolja felettünk."

Istóczynak, miként az utána következő német, magyar, amerikai „antiszemitáknak" egyetlen tévedése állapítható meg. Antiszemitáknak mondották magukat, azonban nem a zsidóság, nem a semitizmus ellen küzdöttek, hanem az országhódítás ellen.

„Magyarország már régen a zsidó pénzkirályok meghódított provinciájává süllyedt." [47]

Amidőn 1881 őszén Vasvármegye, közelebbről a vasvármegyei katolikus papság akciót indít az 1867. évi XVII. t. c., az egyenjogúsítás eltörlése érdekében, Istóczy Győző ismét cassandrai beszédében követeli a magyar társadalom emancipációját a saját hazájában.

„A zsidóknak szabad a mi vallási, politikai, erkölcsi elveinket, politikai intézményeinket nemcsak kritizálni, silány gúnyolódás tárgyává tenni, és ebben senki nem lát türelmetlenséget. Hogy az emancipáció mennyire felelt meg a hozzá fűzött várakozásoknak, azt látjuk ma, amidőn a magunk emancipációjáért kell elkeseredett küzdelmet vívnunk."

„Méltán sajnálhatja az ország a t. kérvény bizottságot gyenge szemei miatt. Ott lehetnek például: az uzsora, a maszlagos nadragulyás és vitriolos pálinkamérés, a fuxinos bor és a homokos liszt, mindennemű és fajtájú, hamis bukások, csalások, a hamis mérlegek és népfosztogatás, az iszákosság terjesztése, a döglött marha húsának kimérése, a fehér rabszolga kereskedés, a népdemoralizáló korrupció, a hivatalnokok megvesztegetése és a Talmud alapján hamis eskü, hamis tanúskodás és hamis tanuk toborzása, orgazdaság és talmi aranynak valódi arany helyett való árulása, jól bebiztosított épületek és termények felgyújtása és biztosítási ügynöki üzelmek, ratenbrief üzelem és tantus pénzeknek körmöci aranyak helyetti kiadása, váltóhamisítások és Amerikába szökések, a katonáskodás alól való kibúvások, állami jövedelemcsonkítások, kaszától, kapától való irtózás, a kereskedelem monopolizálása, licitációkon való összejátszások és különféle sápok, kifizetett adóslevelek vissza nem adása, kifizetett adósságok újra való követelése és behajtása, kereszténygúnyolás és kultúrharc; a keresztény felekezetnek és különféle nemzetiségeknek egymás ellen heccelése, ármányok, intrikák, zsidó bosszúállások és börzejáték, plutokrácia, közvéleménygyártás és revolverzsurnalisztika, népbolondító frázisok és népnyomor, gründerség és liquidáció, svindli és krack, stb. stb. Ott lehetnek mindezek az elemek és visszaélések, amelyeknek átka alatt pusztul a nép, de azért a t. kérvényi bizottság intézkedés szükségességét nem látja." [48]

„Azt mondják, hogy a jogegyenlőség korában élünk és a törvények a zsidókra is szólnának elméletben, de gyakorlatban másként áll a dolog. A zsidókkal szemben nekünk keresztényeknek nincs jogegyenlőségünk. Ezért a jogegyenlőség, a polgári szabadság, a társadalmi és állami jogok nevében követeljük a zsidó privilégiumok megszüntetését."

Mondani is felesleges, hogy a kérvényügyi bizottság elutasította a kérelmet. Tisza Kálmán nem mert szembeszállni a magyarországi és európai tőke-hatalmasságokkal.

Ekkor már új vészjelek is mutatkozták a kárpáti határokon. Az orosz cári kormány megtiltja a zsidóknak a szeszfőzést, szeszárusítást, a földbirtok vásárlást, megvonja aktív választási jogukat, csak azoknak ad kedvezést, akik a Káspi tenger mellett akarnak letelepedni és földművelést űzni. Erre indul meg az az Amerikáig, sőt Dél-Amerikáig terjedő kivándorlási akció, amelyet a nyugat-európai zsidó szervezetek rendszeresen akarnak lebonyolítani. A kis oroszországi zsidó, azonban pánikszerűen menekül át a legközelebbi határokon. Hova meneküljön? Magyarországra! - ahol még csak bevándorlási törvény sem létezik. S ugyanakkor az új bevándorlók elől kivándorol a magyar elem, a rutén, a tót, a román és Magyarország fölött ott sötétlik montefiorei eligazítás uralmi parancsa:

- Foglaljátok el Magyarországot!

Szatmár megye 1882 márciusában feliratot intéz a képviselőházhoz: „Az oroszországi részekből Galícián át Szatmár megyével határos vidékre beözönlő zsidók bevándorlásának megszorítása tárgyában." A felirat utal a magyar lakosság elvándorlására és rámutat arra, hogy mindinkább szaporodni látják azokat a zsidókat „akik teljesen vagyon nélkül itt egymásra telepednek anélkül, hogy ezért ezen nyerendő s mindenesetre magasztos állampolgári jogokért a legkisebb áldozatot hoznák."

A felirat rendkívül tárgyilagosan polemizál azokkal, akik azt hiszik, hogy az új bevándorlókkal munkáskezet nyer az állam. „Reánk magyarokra, a munkáskéz csak akkor ér valamit, ha birtokosa egyúttal magyar is!" Heves, Somogy, Torontál megye azonban hiába csatlakoznak a szatmári felirathoz.

A montefiorei parancs - „foglaljátok el Magyarországot" - érvényes a nagy világszervezetek számára is. A londoni Mausion House bizottság képviselőí báró Montague Ashert, Potoczki, galíciai helytartó és a londoni lordmajor levelével jönnek Tisza Kálmánhoz, hogy „humanitárius" célból kérjék a menekülő galíciánerek minél nagyobb számú beengedését Szent István országának területére. És Tisza Kálmán mint igazi „humanista" feleli nekik:

Mi itt egy szabad országban vagyunk."

Azonban az Északamerikai Unió is szabad ország, de oda is csak bizonyos feltételek mellett lehet bevándorolni. Megkérdezik tőle: nem azért jött-e Amerikába, hogy megdöntse az alkotmányt?

Erre a kérdésre persze mindenki a szokásos „no"-val felel. De legalább a társadalomellenes, antiszociális elemek számára van szűrő, amelyen sokan fennakadnak és könyörtelenül visszadeportáltatnak Európába.

Magyarországon azonban még ilyesmi sincs. Magyarország - mondja Tisza Kálmán - szabad ország! Ide tehát szabadon jöhetnek az új kolonizátorok, hogy átvegyék a kereskedelem, a gazdasági élet irányítását, az elvándorló magyar birtokát. Jönnek, hogy megdöntsék az alkotmányt, mert ha őket kérdeznék, semmi mással nem tudnának felelni, mint a talmudi paranccsal, a theokráciai alapokra fektetett politikai institúcióval: „Az idegen király nem a te királyod, az idegen bíró nem a te bírád, az. idegen ország népe nem a te néped."

Hermann Ottó, a nagy magyar tudós és polihisztor 1882. június 7-én indokolja meg a szatmári feliratot, amelyet már magukévá tettek Győr, Fejér, Veszprém, Komárom, Baranya, Nyitra, Hont, Nógrád, Borsod, Szabolcs, Hajdú, Abaúj-Torna, Máramaros, Pest, Arad és Udvarhely megyék törvényhatóságai is.

„Ki merem mondani - hangoztatta Herman Ottó - a nép erkölcseire, gazdasági süllyedésére nagy részben az ortodox zsidók üzleti iránya, eljárása az ok. Aki ismerte a viszonyokat nem egy felső megyében az emancipáció előtt és ismeri ma, az világos képét fogja látni és nyomról-nyomra követheti azt, hogy mily romboló hatást gyakorol az elszigeteltség és egyoldalú irány, amely e felekezetet egyszersmind az ő üzletében egészen különleges irányba szorította, amely képtelenné teszi arra, hogy ő a nemzettel egy etnikai alapon érezze magát, egy cél felé törekedjék, a nemzettel magával."

S a vita második napján, június 9-én ismét felszólal Magyarország Cassandrája Istóczy Győző, aki Herzl Tivadart megelőzve, de Kossuth tanításait szem előtt tartva mondja el: „A különleges nemzeti vallással bíró zsidó népfaj az európai államok kebelében politikai hatalmat és pedig nemzetközi politikai hatalmat képez, és mint ilyen államot akar alkotni földrajzi határok nélkül. Egyetlen megoldás a zsidók Palesztinába telepítése!" [49]

Itt merül fel először a látó és rosszat sejtő magyarok nagy politikai víziója, amelynek egyetlen célja: hazát adni egy hazátlan népnek. Kísérteties, hogy ez a magyar rendszerű „Endlösung der Judenfrage", a zsidóság hazához segítése később tökéletesen egybehangzik a budapesti születésű Theodor Herzl szavaival. Prohászka Ottokár, Gömbös Gyula, Szálasi Ferenc és az angol Balfour nyilatkozatai ugyanazt hangoztatják, amit a cionista Herzl hirdetett. S akik mindezt nem értették, vagy nem akarták érteni, aki lemaradtak az időtől, akik csak országhódítók akartak lenni, azok számára már előre ott kopogott Budapest aszfaltján Adolf Eichmann SS Obersturmbannführer csizmája és - a végzet!

Nem „antiszemiták" voltak az akkori magyar vezetők, hanem gyarmatosításra ítélt népük és elfoglalásra rendelt szent-istváni hazájuk, magyar fajuk magukra hagyott védelmezői.

A klasszikusok tisztaságával hangzik felénk a múltból Istóczy Győző 1883. január 23-án elmondott beszéde:

Mi magyarok tehát ténylegesen meghódított néppé lettünk: nem ugyan fegyverrel, hanem rafinériával meghódítva, a zsidó nép kezében összefutó érdekszálaknak bilincsekké való összeforrasztása útján a sajtó és pénzhatalom által. És mindazon tényezők, amelyeknek kezeiben van letéve a nemzet jóléte, jövője, lerakták a fegyvert a győzelmes ellenség előtt, lerakta a fegyvert a sajtó egy-két lap kivételével, lerakta a fegyvert a törvényhozás, a kormány." [50]

Istóczy Győzőnek sajtópöre, amely a 12 röpirat 1882. július 15-i füzetének „Az elzsidósodott Magyarország" című cikke miatt keletkezett, a magyar közélet egy legnagyobb eseménye volt. Amikor az ismeretlen szerző -Titus Aemilianus - névtelen cikke miatt a felelős szerkesztőt, Istóczy Győzőt kikérik a mentelmi bizottságtól, a magyar királyi ügyészségnek Istóczy Győző azzal válaszol, hogy az ő mozgalma „a nemzetnek egy idegen uralom alóli felszabadítását célozza, a magyar törvényhozás nem engedheti meg egy olyan törekvés üldözését, amely a nemzet jólétének, boldogságának, érdekeinek megvédését szolgálja". [51]

Az esküdtszéki tárgyaláson Istóczy védője Vadnay Andor, a nagy magyar szociálpolitikus volt, aki ismét csak nem a zsidóság elleni kirohanásokkal, hanem a gyarmatosított ország fájdalmaival kiáltotta az esküdtszék tagjai felé:

„Mikor a zsidó sajtó nemcsak minket, kijelölt céltábláit, hanem az egész magyar fajt büntetlenül piszkolja: amikor Bródi (Braun) Zsigmond lapja újra és újra hirdeti, hogy a magyar középosztály megszűnt értelmiségi lenni [52] ebben az országban: tehát takarodjék ki a hivatalokból és engedje át azokat az új értelmiségieknek, az új elemeknek, a zsidóknak, akkor önök, mélyen tisztelt esküdt uraim nem fogják elítélni a nemzetünk védelmére emelt szóért közéletünk nagy alakját és bajnokát, Istóczy Győzőt." [53]

Az esküdtszék még - talán utoljára - az ország örömujjongása közepett, felmenti a vallásfelekezeti izgatás alól Istóczy Győzőt, azonban a per mögött mégis ott van a megszűnt magyar, keresztény jogállam kegyetlen rémképe, a liberális idők öngyilkos hipokrízise, „a felekezeti izgatás" ellen hozott későbbi, kúriai döntvények sír felé mutató hamissága.

Alig másfél hónap múltán azonban elhangzik a tiszaeszlári ítélet. Elegendő bizonyítékok - tehát nem bűncselekmény - hiányában felmenti a gyilkossággal vádolt tiszaeszlári saktereket, s ezzel valóban megszűnik a keresztény jogállam. Magyarország elindul a rabszolgaság, gyarmatosítás útján a Samuellyek, Korvin-Kleinok, Rákosi Mátyások állama felé.

Consumatum est! [54] Magyarország Cassandrájának mégis igaza volt!

* * *

IV. fejezet
MI VOLT A TISZAESZLÁRI PER?

A legújabb, de még a régebbi nemzedék sem sokat tud arról, hogy mit jelentett a tiszaeszlári per, amely annak idején mind az öt földrész elsőrangú szenzációja volt. Sokan csak azokat hallgatták meg, akik utólagos önigazolásként Magyarországot akarják úgy feltüntetni, mint az „antiszemita barbárság" hazáját, ahol még a hatóságok is hitelt adtak a vérvád középkori babonájának.

Mi történt 1882. április 2-án a Szabolcs-megyei Tiszaeszláron? Ezt tulajdonképpen csak 1882. május 23-án, a parlamenti ülésen említette meg a nyilvánosság előtt Ónody Géza képviselő, tiszaeszlári birtokos:

„Az eset annyira komoly, hogy megérdemli a közfigyelmet. F. év. április elején történt azon községben, amelyben én lakom, Tiszaeszláron, hogy déli 12 órakor egy tizennégy éves lánygyermek ment Tiszaeszlárról ezen községhez tartozó Újfaluba egy boltba, néhány fillérnyi bevásárlást tenni: midőn visszatért, onnan szemtanúk, élő emberek látták a lányt az izraelita ortodox zsinagóga előtt elhaladni, ott eltűnt, nyoma veszett. (Nyugtalanság a szélső baloldalon. - Nagy zaj a jobboldalon.) A nép lázongani kezdett, követelték az izraelitáktól a lányt, ők nem válaszoltak, hanem mindenféle kibúvó ajtót kerestek. Véletlenül kezd a borzasztó való felderülni. Ma az eset a nyíregyházi fenyítő törvényszék előtt van."

A néhány nap múlva beérkezett hivatalos jelentések mindenben megerősítették az esetet.

Tiszaeszláron az ortodox hitközség metszőt választott, és erre az alkalomra több galíciai pályázó is érkezett Scharf József házához, aki amolyan egyházfiféle volt. A 14 éves Solymosi Eszter, aki kis szolgálóleány volt egy gazdaasszonynál, kék és sárga festéket vásárolt a húsvéti meszeléshez. Amikor elhaladt a zsinagóga, illetőleg Scharf József háza előtt, behívták, hogy vegye le a szombati gyertyatartókat.

Ettől a pillanattól. kezdve a kis magyar lányt nem látta többé senki sem. Egyedül Scharf József fia, a 14 éves Móric vallotta, hogy behívták a templomba és ott meggyilkolták.

Csendőrség még nem volt Magyarországon. [55] A nyomozás nagy késedelemmel és gyengén indult meg. Bary József, a nyíregyházi törvényszék fiatal vizsgálóbírója, lelkiismeretesen és nagy fáradtsággal, - de természetesen nem a mai modern eszközökkel, - egyedül végezte a nyomozást. Ezenfelül már a kezdetben elmulasztotta a legfontosabbat: nem kereste kellő eréllyel Solymosi Eszter holttestét.

Egy azonban biztos. Mind a nyomozás, mind a hosszú hetekig tartó nyíregyházi törvényszéki tárgyalás során, amelyen már ott voltak a legnagyobb világlapok kiküldöttei is, soha, egy pillanatig sem volt szó vérvádról. Nem merült fel ez a keresztény nemzeti sajtóban, sem pedig a szenvedélyes képviselőházi viták során sem.

A középkori vérvád babonája egyetlen vizsgálóbírói, vagy törvényszéki iratban sem fordult elő, mint ilyen. Csupán Scharf Móric, az egyházi fia említette első kihallgatása során, majd később a helyszíni tárgyaláson ismét eljátszotta, hogy a kulcslyukon miként nézte végig, amint lefogták Solymosi Esztert és kifolyatták a vérét. Az utóbbit mindenki egy gyermek fecsegésének tekintette. Azonban a puszta, - legvalószínűbben - szexuális jellegű gyilkosság tényére - számtalan közvetett és közvetlen bizonyíték volt.

Ezeknek a nyilvánosságra való kerülése idején indult meg egy különös mozgalom, amely aztán az egyszerű és közönséges gyilkossági aktából, nemzeti és faji kérdést, majd pedig világszenzációt és „tiszaeszlári ügyet" cs inált. Ez a tévesen értelmezett zsidó kisebbségi szolidaritás mindent megmozgatott, hogy az ügyet eltussolja, mellékvágányra tolja, és a gyilkosokat, - akik minden felvilágosult magyar szerint - legfeljebb közönséges gyilkosok voltak, megmentse az akasztófától. Lehet, hogy a magyarországi és a Galícia felől frissen érkezett zsidók féltek a lappangó antiszemitizmustól. Sokkal valószínűbb azonban, hogy ekkor tettek első kísérletet a magyar jogállam sarokba szorítására, megvesztegetésére, terrorizálására.

Ehhez a meglepő és eladdig szokatlan összefogáshoz csakhamar csatlakozott a párizsi Alliance Israelitée Universelle. Hatalmas világerők mozdultak meg a tiszaeszlári sakterek érdekében. Parlamenti interpellációk, párbajok kísérték az egyre szenvedélyesebb vitát. Először hangzott fel Magyarországon a sajtóban az a szenvedélyes, gyűlölködő és terrorisztikus hang, amely 1918-19-ben és 1945 után a zsidó kezekben levő magyarországi sajtót jellemezte.

„Az antiszemita politikai törekvések, a tömeghangulat felkeltése és a tömegpropaganda szempontjából a tiszaeszlári gaztett nagyszerű lehetőségeket rejtegetett magában! - írja Bosnyák Zoltán Istóczy Győzőről készült tanulmányában. - Jellemző azonban az antiszemita politikusok és a később megalakult antiszemita párt és vezetőjének, Istóczy Győzőnek mélységes felelősségérzetére, hogy soha sem tettek kísérletet a saktergyilkosság politikai kiaknázására. Istóczynak az volt az álláspontja, hogy a tiszaeszlári eset az antiszemitizmus szempontjából csak epizód. Az antiszemita pártnak nem feladata a bűncselekmények megtorlása, ez bírói ügy. Istóczy még a látszatát is kerülni akarta annak, hogy a tiszaeszlári ügy és az antiszemitizmus között bármi összefüggés lenne."

Az Egyenlőség, a Pester Llyod, az Allience Israelitée Universelle ezzel szemben megfogadták a liberális Magyarország akkori legjobb ügyvédjét és kitűnő íróját, Eötvös Károlyt, hogy vállalja el a sakterek védelmét. Százezer forintot, mai értékben legalább százezer dollárt kapott ezért a védői tevékenységért Eötvös Károly. Később megvásárolta híres birtokát, amelyet „eszlári pusztának" nevezett el a magyar nép. És megírta még híresebb, még ferdítőbb könyvét: „A nagy per"-t.

Azok után, hogy e zseniálisan ravasz ügyvéd és irodalmár átvette a koldus sakterek védelmét, meglepő dolgok történtek Tiszaeszlár közelében. A nem messze levő Tiszadada község alatt a füzesben, máramarosszigeti tutajosok kötöttek ki, akik valamennyien zsidók voltak. Néhány nappal később a dadai füzesben felpuffadt női hullát találtak, amelyen minden ké tséget kizárólag a 14 éves Solymosi Eszter ruhái voltak. A ruhákat felismerte az egész falu, maga Eszter édesanyja, gazdaasszonya is, de a hullába senki sem ismert Eszterre. Saját édesanyja sem. A törvényszéki orvos szakértők, a budapesti törvényszéki bonctani intézet professzora, Jósa Elek, Szabolcs vármegye európai hírű vármegyei főorvosa és még más nagyhírű orvosok is megállapították, hogy a hulla semmi esetre nem lehet a 14 éves Solymosi Eszteré, aki egészséges, kiskorú, és száz százalékig bizonyosan szűz lány volt. Ezzel szemben a női hulla legalább huszonnégy éves, kopaszra borotvált, tehát zsidó nő volt, aki tüdővészben halt meg, korábban élénk nemi életet élt.

Később kiderült, hogy a máramarosszigeti zsidókórház egyik női halottja volt. Ott halt meg, onnan csempészték ki és adták át Herskovics Salamonnak, a Szeged felé készülő tutajos-vezérnek, aki később be is vallotta, hogy Tiszadada alatt ő eresztette el a tutaja mögé kötött hullát.

De hát hogyan került a 24 éves, tüdővészben elhunyt, borotvált fejű női hullára Solymosi Eszter ruhája? Miként történhetett meg, hogy az újfalui krájzlerájban két krajcárnyi kék és sárga festék oda volt kötve a tiszadadai hulla jobb kezére? Solymosi Eszter nem volt balkezes. Ezt vallották a tanúk. Akik azonban a tiszadadai hullát beöltöztették Eszter ruháiba, elfeledkeztek erről a kicsinységről. Viszont, ha a ruha - minden tanúságtétel szerint Eszteré volt, és a holttest nem a kis magyar lányé, akkor mégis bizonyos, hogy Solymosi Esztert meggyilkolták, és a ruháját azok adták fel egy ismeretlen holttestre, akik a borzalmas bűntényt el akarták titkolni.

A szándék nyilvánvaló volt. Ha a tiszadadai hulla nyakán vágás van, akkor valóban vérgyilkosság történt. Ha azonban nincs vágás, mint ahogy nem is volt, akkor az „antiszemiták" találmánya az egész gyilkossági ügy.

A zsidóság szent könyveiből sem az elfogult, sem az elfogulatlan keresztény tudósok, teológusok nem tudták kimutatni a rituális gyilkosság legkisebb nyomát sem. A szerző, Magyarországon 1944februárjában megjelent Tiszaeszlár című könyvében is utalt arra, hogy a rituális gyilkosság nem volt igaz, de a gyilkosság más motívumok alapján feltétlenül megtörtént, és azt, mint Franciaországban, a Dreyfuss-ügyet politikai erőpróbára használták fel bizonyos körök, amelyeknek ez jó alkalom volt az országhódításra és a keresztény jogállam kompromittálására, lerombolására és hatalmuk megmutatására.

A vérvád megítélésénél nem támaszkodhatunk másra, mint keresztény tudósok, hebreológusok ítéleteire. Huber Lipót, a kiváló magyar teológus, aki könyvtárakat kutatott át nagy munkájának megírása céljából igen határozottan és világosan leszögezi:

Ha a rituális gyilkosság a zsidó vallás intézménye volna, vagyis ha a zsidó vallás Istennek tetsző vallási cselekményként írná elő keresztényeknek (keresztény gyermekeknek) mintegy emberáldozatként való leölését és vérük vételét, hogy az vallási célokra felhasználtassék, akkor ezt, vagy a mózesi törvény, vagy a később hozott rabbinikus törvények írnák elő. Ámde sem az egyiknek, sem a másiknak okmányaiban ennek semmi nyomát nem találjuk." [56]

Ha tehát súlyosan terhelőnek fogadjuk el Huber Lipót megállapításait a keresztényellenes zsidó tanokról, ugyanúgy felmentőnek kell találnunk azokat a gondos kutatáson alapuló ténymegállapításokat, amelyek a vérvád kérdését alaptalannak és babonán alapulónak tekintik. Huber Lipót megállapítja, hogy még rabbinikus irodalomban sincs nyoma a rituális gyilkosságnak, sőt még Maimonides is tiltja „a testtől elkülönített vér élvezetét".

A fuldai vérvádeset alkalmából II. Frigyes német császár zsidó konvertitákat hívott udvarába, akik hosszabb ideig tartó kutatás és tanácskozás után arra a tagadó eredményre jutottak, hogy sem az ó-, sem az új-szövetségi Szentírásban, sem a Talmudban semmi nyoma nem található annak, hogy a zsidók keresztény vérre áhítoznának. [57]

Éppen a tiszaeszlári gyilkosság kapcsán szólaltak meg a legnagyobb tekintélyű európai egyetemek katolikus és protestáns hebrológusai. Az amsterdami, utrechti egyetem, a koppenhágai christiániai, upsalai protestáns egyetemek tudósai bizonyították, hogy a zsidó szent könyvekben még utalás sincs rituális gyilkosságra, sőt sokkal inkább a vérhasználat tilalma íratott elő.

Szóról szóra idézzük azonban Huber Lipót teológiai munkájának azon részletét, mely a rituális gyilkosság lehetetlenségének és tilalmának bizonyítása mellett, a következőket írja:

Ha meggondoljuk, azt az éles ellentétet, amely különösen a Talmud szerint a zsidó és nemzsidó között fennáll s amely akkora különbséget tesz a kettő között, hogy csak a zsidót tekinti Isten gyermekének, a nemzsidókat pedig Istentől elrugaszkodott, tisztátlan s okvetlenül kárhozatra jutó tö megnek, amely oly mélyen áll a zsidó alatt, hogy a nemzsidó ember névre sem méltó, hanem egy fokon áll az oktalan állattal, amiért meg is tagad tőle jóformán minden emberi jogot, akivel szemben nem szeretetet hirdet, hanem idegenkedést és gyűlöletet szít, sőt elvesztését, kiirtását hirdeti; ha meggondoljuk továbbá, hogy a zsidó jogos örökségéből állandóan kidobottnak tekinti magát, szétszórva a föld népei közé, azoktól megvetve, elnyomva s üldöztetve; ha meggondoljuk, hogy megváltó Messiása utáni várakozása oly sokáig teljesületlen maradt, s hogy hite szerint a Messiás megérkezését éppen az elhatalmasodott kereszténység késlelteti s szabályozza stb. stb., nem csoda, hogy akadtak s akadnak a rideg, exkluzív és a szívtelen talmudizmus alapján álló szűkkeblű és elfogult ortodox zsidók, akikben az izzó gyűlölet és vallási fanatizmus fellobban, s arra ösztönzi, hogy buzgón imádkozzanak Istenhez, váltsa meg népét, büntesse és pusztítsa ki az istentelen (keresztények és pogányok) seregeit... Az ilyen hangulatban pedig fanatikusoknál könnyen kifejelődhettek olyan nézetek, hogy az istentelen keresztények meggyilkolása nem is bűn, hanem Istennek tetsző áldozat, s ha meg volt még a babonára való hajlam is, akkor különösen bizonyos misztikus képzetek hatása alatt megélhette még a vérgyilkosság fattyúhajtását is.

Ámde, ha megengednők is, hogy mindez alkalmas lehetett, vagy lehetne arra, hogy egyes kereszténygyűlölő, tudatlan s babonára hajló zsidókat fanatizáljon, s felébressze bennük a vérgyilkosság gondolatát: e förtelem még sem írható a Talmud, vagy a rabbinikus irodalom rovására, mert ennek voltaképpen az illető eltévelyedett zsidó tudatlansága és babonás fanatizmusa volna az oka." [58]

Az összes pápai bullák határozottan a vérvád ellen nyilatkoztak és minden esetben a legmagasabb keresztény egyházi tekintély részéről védték meg a zsidókat. Viszont tény az is, hogy a középkor végén 1760-ban egy zsidó szekta, - a frankisták -, mely rohamosan terjedt Lengyelország és Besszarábia zsidósága között, hirdette meg a talmudista rabbikkal szemben a rituális gyilkosság vádját. A frankisták, - Frank Jakab zsidó szektáriánus vezér követői - III. Ágoston lengyel király engedélyével bizonyítani akarták a talmudista rabbikkal szemben, hogy a talmudista zsidóknál szokásban van a keresztény vér használata. 1759. július 16-án a lembergi katedrálisban kezdődött meg a disputa, Mikulski kanokok, apostoli adminisztrátor ellenőrzése alatt. A frankisták közül csak tíz rabbi jelent meg, a talmudisták közül pedig mintegy 40.

Hogy milyen alacsony fokon állott ezeknek a rabbiknak a műveltsége -írja Huber Lipót - mutatja az is, hogy az ország nyelvén nem tudtak beszélni... Tudatlanságuk még azt a szemrehányást sem volt képes visszautasítani, hogy a Talmud követeli a keresztény vér használatát." [59]

A minden „antiszemitizmustól" mentes nagy magyar teológus és hebrológus, aki bátran kiállt a zsidóság védelmében, tulajdonképpen rátapintott a tiszaeszlári ügy elevenjére is.

A zsidóság szent könyveiben valóban sehol sem fedezhető fel a vérvád. Az Új-Szövetségben sem lehet nyomát találni a kereszténység szektainak, az ördögűzőknek, flagellánsoknak, vagy azoknak a szerzeteseknek, akik befalazták Ubrik Borbálát. A kereszténység azonban soha sem tagadta, hogy ilyen szekták voltak és vannak minden felekezeten belül. Ezért feltehető, hogy a zsidó valláson - különösképpen a chasszidim szektán - belül akadhattak Scharf József-szerű fanatikusok.

Mert nézzük csak, milyen sötét, embertelen babonák éltek azon a chasszidim szektán belül, amelyből a Tiszaeszlárra átszivárgott sakterjelölt, Scharf József is tartozott.

A chasszidizmus három fő elve a vak hit és föltétlen engedelmesség a caddik (csodarabbi) iránt, az Istennel való egyesülés és a bátorság. A chasszideusnak minden tudomány, mint hiú és haszontalan s mint egyenesen a lelke üdvére káros, meg van tiltva. Tehát bűn s a lélek bemocskolása a gójok világi ismereteinek elsajátítása, sőt olyan könyvek olvasása is, amelyek nem héber betűkkel vannak írva. [60]

A chasszidizmus a modern totalitarizmus példája és előfutárja. A caddik feltétlenül uralkodik híveinek minden gondolatán, érzelmén, szándékán. Megbocsáthatja minden ember bűnét, mert ő az Isten helyettese. A chasszideus meg van győződve róla, hogy amilyen arányban kényelmet szerez a caddiknak, olyan arányban teszi magát kedvessé Isten előtt. A caddik a legfelsőbb folyamodású bíró is, sőt törvény és jog felett álló úr. [61]

Szörnyű babonák nőnek ebben a chasszidim környezetben. Aki a caddik után hátramaradt inget felhúzza magára, annak megbocsáttatik az elkövetett gyilkosság bűne. Aki a nadrágját viseli, megtisztult az elkövetett vérfertőzés bűnétől. A caddik sapkája óv a kevélység ellen, tefilinje a szemérmetlenség ellen.

Az Istennel való egyesülést nem lehet nyomott hangulatban elérni. Ezért a chasszideus kötelessége magát szeszesitalok élvezetével is felbátorítani. A chasszideus bátor, tehát dacolhat mindennel, ami a caddik, a csodarabbi akaratával ellenkezik. [62]

A legirtózatosabb babonaság, tudatlanság virágzik a chasszidim szektában. A zsidó Jost Izsák (1860) nyíltan megállapítja, hogy vastag babona, tudatlanság, társadalom iránti közömbösség, civódás, felekezetükhöz nem tartozók iránti gyűlölség, bosszúvágy, lustaság és hivalkodás, a külsőnek teljes elhanyagolása, iszákosság és érzékiség jellemzi e rajongókat; ami pedig a caddikokat illeti, azok egyrészt önző haszonlesésük következtében, másrészt tudomány és műveltséghiányuk miatt képtelenek alattvalóikat süllyedő állapotukból kiemelni. [63]

Mindezek után - írja Huber Lipót könyvének 347. oldalán, - a katolikus Bonaventura Mayer, múlt századbeli orientalista és a zsidóságnak különben jóindulatú ismertetője, a chasszideus zsidóságot az emberiség legtudatlanabb, legműveletlenebb, legbabonásabb és legdurvább osztályaihoz tartozónak mondja, akik 'az Istenség' iránti kötelességeiket a legpontosabban teljesítik ugyan, de embertársaik iránti kötelességeikkel nem sokat törődnek, mert olyan dolgokat engednek meg maguknak, melyekből kitűnik, hogy a lelkiismeretességet csak nagyon alárendelt kérdésnek tekintik, mert hazudnak, lopnak, csalnak, sőt minden lelkiismeretfurdalás nélkül gyilkolnak is és emellett több helyütt rabjai az iszákosságnak is." [64]

Azonban a magyar nyomozati és bírói eljárásban egy szóban, utalásban sem lehet felfedezni, hogy a keresztény kultúrállam bármely legkisebb hivatalnoka, vagy újságírója, hitelt adott volna a vérvádnak. Az egyes ember, Scharf József egyéni bűnével szemben azonban a zsidóság kollektíven állt a sakterek védelmére. Politikai erőpróbára használta fel a szerencsétlen esetet és ebben az erőpróbában a keresztény jogállam alulmaradt, mert akkor már idegen gyarmat volt.

Szávay Gyula a lelkes liberális és zsidóbarát költő a tiszaeszlári napokban megrázó szavakkal fejezte ki a magyarság megrendülését:

Miért az általános síkraszállás,
Mikor nincs általános támadás?
Ha egy ember feljajdul népetektől,
Őt megbosszulni mért jön annyi más?
Vigyázzatok, mert egyszer összehozza
A más tábort is szenvedélye majd,
Tudhatjátok, hogy az megsemmisíthet,
S ti győzelmet nem bírtok venni rajt!
Min függtök össze ti a sakterekkel?
Sorsuk oly módon miért érdekel?
Talán a bűnöst, ha zsidó, ezentúl
Miattatok már büntetni se kell?
Azért van a vallási türelem, hogy
Gazoknak rajta kibúvó legyen,
Hogy saját arcát azzal eltakarva
Arcunkba másszék egy-egy szemtelen?
" [65]

Úgyszólván egyik napról a másikra szorította el a magyarság lélegzetét annak a zsidóságnak szörnyű szolidaritása, amelyet alig másfél évtized előtt emelt ki jóindulatú leereszkedéssel a jogtalanságból. És amikor megpróbálta lezárni ezt a lidércnyomást, magyar mivoltában szembe találja magát a magyar kormánnyal és a magyar karhatalommal. Tiszaeszlár óta szabad az út a zsidó hatalmi törekvések számára " - írja a magyar újságírás nagy mártírja. [66]

Csaknem egy évi vizsgálat, izgalom, országos felháborodás és terrorisztikus sajtóhadjárat után 1883-ban az egész világsajtó jelenlétében kezdődött meg a főtárgyalás a nyíregyházi vármegyeháza közgyűlési termében, Korniss Ferenc törvényszéki tanácselnök vezetése alatt.

Korniss Ferenc a független magyar bíró örökre ideálisnak mondható típusa volt és maradt. Megvesztegethetetlen úr, aki 4000 hold földdel, tehát valóban teljes függetlenséggel rendelkezett. Világlapok - többek között a New York Times tudósítása szerint is - olyan pártatlansággal, nagyvonalúsággal vezette a tárgyalást, hogy egész Európa és az Egyesült Államok csodálattal adózott Korniss Ferencnek.

Korniss a vérvádtól, az állítólagos rituális gyilkosságról még csak kérdéseket sem engedett feltenni. Ő egyszerűen a gyilkosokat kereste, a gyilkosság tényét akarta megállapítani. És tanúk vallomásából, közvetett és közvetlen bizonyítékok sorozatából magának a gyilkosságnak ténye bizonyítva volt.

1833 augusztusának elején a tiszaeszlári sakterek ügye ítélet előtt állott. Ekkor történt, hogy a Nyíregyházától néhány kilométerre levő téglási Dégenfeld kastély ura, gróf Dégenfeld József barátságos vacsorára invitálta a nyíregyházi törvényszék elnökét. Korniss Ferenc gyanútlanul kocsikázott ki a régi baráthoz. S akkor, a téglási Dégenfeld kastélyban szembe találta magát egy váratlan vendéggel: gróf Tisza Kálmánnal, a liberális Magyarország példátlan hatalmú miniszterelnökével.

A vendégek vacsorához ültek. A szobalányok felhordták az ételeket, s Tisza Kálmán csak úgy a vacsora végén kérdezte meg:

- Nos, Elnök úr, mit gondol: bűnösök az eszlári sakterek?

Korniss Ferenc gondolkodás nélkül felelte:

- Meggyőződésem szerint: - bűnösök!

- És mi a véleménye a két szavazó bírónak? - kérdezte a miniszterelnök.

- Az egyik szavazóbíró ugyanazt mondja, mint én: bűnösök! A másik még ingadozik! - hangzott Korniss Ferenc válasza.

És akkor - Istóczy Győző feljegyzései szerint - Tisza Kálmán azt mondotta Korniss Ferencnek:

- Nézze, Elnök úr! Holnap, holnapután, vagy bármikor, Ön kihirdetheti a halálos ítéletet az eszlári sakterek fölött. Én nem akarom befolyásolni Önt. Csak annyit adok tudomására, hogy a bécsi Rotschild bárók Őfelségével is közölték: amennyiben a nyíregyházi ítélet elítélő lesz, akkor nem csinálják meg a 60 millió forintos rente-konverziót. Ez esetben a monarchia, de mindenesetre Magyarország csődbe megy. A forint elértéktelenedik. A nemzetiségek fellázadnak. Akarja ezt a felelősséget vállalni Elnök úr? [67]

Korniss Ferenc az a magyar volt, aki szentül hitte: fiat justicia, pereat mundus (Legyen igazság és vesszen a világ). És ott a téglási kastélyban megrendült. Salus rei publicae? Az állam üdve?

Pár nap múlva a nyíregyházi törvényszék elnöki székéből kihirdette a sakterek fölött a felmentő ítéletet. A koronatanút, az akkor már 15 éves Scharf Móricot nem eskették meg, az ingadozó szavazóbírót az ítélethirdetés előtt leváltották.

És Korniss Ferencnek ez volt az utolsó ítélete. Soha többé nem ült bírói székbe. Soha többé nem hirdetett ítéletet sem gyatra tyúktolvaj, sem komoly bűnöző fölött.

A szent-istváni magyar állam és a magyar jogszolgáltatás alatt ekkor rendült meg a föld. Bármi is volt, vagy tett légyen Tiszaeszlár, a szent-istváni magyar birodalom akkor bukott el belülről, amidőn a rentekonverzióért magára hagyott egy árva kis magyar libapásztorlányt: Solymosi Esztert. Akkor halt meg a liberális Magyarország, midőn nem azt mondta: fiat justicia! (Legyen igazság), hanem midőn azt hitte, hogy a salus rei publicae, az államérdek a végső és legnagyobb megoldást jelenti.

Megöltek egy kis libapásztort,
Égre kiált a régi vád,
Úgy ölték meg Solymosi Esztert,
Mint egy tokos, pihés libát!"

- írta ötven évvel később Erdélyi József, akit ezért két heti fogházra ítélt a budapesti törvényszék, felekezeti izgatás miatt. Rónai Mihály András a jelenlegi bolseviki rendszer élírója pedig örök időre kiutasította az irodalomból!

Ezt a tokos, pihés magyar szüzet magára hagyta a liberális, alkuvó Magyarország. Mint talán Jeanne d'Arc, a francia felszabadulás hősnője, úgy Solymosi Eszter, aki épp úgy 14 éves volt, mint Jeanne d'Arc, - a magyar szabadság legszebb, legnemesebb szimbóluma.

Mert hiszen, midőn őt és az ő igazságát magára hagyta a tiszakálmáni liberális és úri Magyarország, akkor kezdődött meg a magyar tragédia, az egekig csapó országhódítás. Az út Tiszaeszlártól egyenesen vitt Samuelly Tibor kalocsai, bajai kivégzőoszlopához. A bolsevista hóhérok most már a leninizmus és az átvett hatalom gőgjével mondták, hogy a gyilkolás, a terror: salus rei publicae! Az ország akkor halt meg, amikor megölték benne a jogot, a keresztényi igazságszolgáltatást, amikor Solymosi Eszter emberi jogát eladták Rotschildnak, Sztálinnak, Samuellynek, vagy Rákosi Mátyásnak.

1883-ban történt meg először, hogy a tüntető magyar munkásság és a pesti polgárság ellen a Scharf Móricok érdekében rendelték szuronyrohamra a magyar honvédeket. 1883-ban, a tiszaeszlári ítélet után indultak útra a Cunard Line és a Norddeutsche Lloyd kivándorló hajói, hogy két-három millió magyart vigyenek Amerikába. Magyarokat, akik a tiszaeszlári ítélet után döbbentek rá, hogy nincs joguk, nincs igazságuk saját hazájukban. [68]

Ezért így maradt mindörökké Solymosi Eszter, a kis tiszaeszlári proletárlány a mi új Magyarországunk szimbóluma. Ő a mi Jeanne d'Arcunk, s ha a magára hagyott, elárvult magyar vérre, a szűz kislány életáldozatára gondolunk, akkor újra halljuk - a Töreky-féle tárgyalóteremből, vagy a vasfüggöny mögül Erdélyi József halhatatlan sorait:

Beh piros vagy Solymosi Eszter vére,
Beh meleg!
Hajnalt festek a magyar égre
És felkelő napot veled,
Hogy ne hulljon hiába vérünk
S emléked árva hajadon
Solymosi Eszter árva népét
Ébressze bátran, szabadon."

* * *

V. fejezet
SZÁZADFORDULÓ, AVAGY - KAZÁRFÖLDÖN

Az ezredéves emlékünnepnek négy éve vége volt. A díszmagyarok és frakkok egyelőre bekerültek a molymegőrzőbe. A császár-király immár gyakrabban tartózkodott hű Rothschildjai, mint hű magyarjai körében. Magyarország pedig továbbra is hitte, hogy független, szabad, szuverén birodalom.

Azonban Magyarország egyik fontos része, a történelem nagy európai védőbástyája, a Kárpátalja akkor már idegen gyarmat volt.

A kolozsvári Ellenzék Könyvnyomda kiadásában 1901 novemberében jelent meg Bartha Miklós, a nagy magyar újságíró, országgyűlési képviselő, az Ellenzék főszerkesztőjének „Kazárföldön" című könyve. Halk és észrevétlen gyarmatosításról, fegyvertelen leigázásáról talán még soha sem írtak ilyen ragyogó, gyűlöletmentes publicisztikai művet.

Bartha Miklós örök időkre típusa a magyar publicisztának, aki nem ismert gyűlöletet, úgynevezett „antiszemitizmust", faji vagy vallási elfogultságot. Csak egyet ismert: Szent István népeinek, legelsősorban a magyarnak önzetlen és bátor szeretetét. Talán nem is csodálatosképpen ő is a Függetlenségi Párt köreiből került ki. Ő is biztosan olvasta Kossuth Lajos cikkét és ellenzéke volt a Habsburg királynak, akinek szent-istváni palástja alatt az idegen gyarmatosító hatalom surrant be Magyarországra.

A magyar értelmiség, a magyar arisztokrácia természetesen nemigen olvasta a könyvet, amely legfeljebb 4.000 példányban jelenhetett meg.

„Abban az időben, tehát 1900-ban az ír származású borostyánkői Egán Ede vezetésével földművelésügyi miniszteri kirendeltség működött Szolyván, s tudtam - írja Bartha Miklós -, hogy elhanyagolt és kegyetlenül elcsigázott népét óhajt a kormány szörnyű helyzetéből kiszabadítani."

A helyzet valóban szörnyű volt. Megértéséhez teljes terjedelmében újra kellene nyomtatni Bartha Miklós könyvét. Sajnos csak igen kivonatosan tudjuk ismertetni megállapításait.

„Búzatermő Magyarországnak van egy vidéke, ahol a nép évről évre százezer számra mindig éhezik. Nem ismeri a jóllakás állapotát. Egész élete abban a sóvárgásban telik el, hogy jóllakhassék. Íme, az állattá fajulás útja. A kutya ragadozóvá lesz, a veréb tolvajjá, ha éhes. A birka bog, a ló nyerít. Ez a szegény nép sem tolvajjá. sem martalóccá nem lett. Nem is kiabált. Némán tűr évtizedek óta." [69]

Mi ahhoz képest Gorkij „Éjjeli menedékhelye", Knut Hamsun „Éhsége", Hugó Viktor „Nyomorultak"-ja, vagy amit a legmodernebb riportázs leír az emberi szenvedésről, kolonizációról, nyomorról, éhhalálról.

Pedig a nép, amely a világtörténelem legszörnyűbb kizsákmányolását szenvedi, részben magyar, részben rutén. Liliomos Nagy Lajos király telepítette ezeket a magyar birodalomba, amikor rossz urai elől menekülve Krjatovics Tódor herceg a nép befogadását kérte a magyarok királyától. Rákóczi népe volt ez, amely jobbágyi sorában rutén szívvel, de magyar lélekkel állt a Nagyságos Fejedelem szabadság zászlai alá, hogy Esze Tamás magyarjaival együtt harcoljon szabadságért és jobb létért.

Erre a szenvedő népre települt rá az az idegen tömeg, amely beáramlott a kárpáti határokon. A magyar századfordulóra jellemző, hogy már Bartha Miklós sem mer írni a zsidó gyarmatosításról, hanem a Galíciából beszivárgott zsidókat „kazárok"-nak nevezi. [70]

Kitűnően látták a magyarországi bevándorlás rendszerét a francia Tharaud testvérek. [71]

Az egész kazárkérdés nem más, mint kényszerű farizeizmus. A kazárok turáni népfaj voltak, s egy kis részük, a délről beszivárgott zsidó rabbik térítő munkája nyomán felvette a zsidó vallást. Ez tehát azt jelenti, hogy a kazárok fajilag legfeljebb annyira voltak zsidók, mint az erdélyi székely szombatosok, akik zsidó vallásúak, de magyar fajúak voltak.

Nos, ezek a zsidók szállák meg Magyarország egyik legfontosabb kulcsterületét, a Kárpátalját, amely ezer éven át átjáróháza volt mongoloknak, oroszoknak, lengyeleknek. A Rákóczi-szabadságharc leverése után a Rákóczi birtokokat felosztották, Schönborn grófok és egyéb császári generálisok kezére juttatták. Munkácstól fel az ezeréves magyar határig, Volócig, Vereckéig a Schönborn grófok 250.000 holdnyi erdői suttogtak a félelmetes bolsevista jövendőről. A nép már nem a Schönbornok, hanem a Galíciából beszivárgott kazár rabszolgája volt.

Egyedül a Schönborn birtokon 200 rutén és magyar községet fog körül a nagyuradalom erdőrengetege. De ebben a vadonban epret, szedret, málnát, gombát sem szedhet, csak az, aki előzőleg egy koronát fizet le az uraságnak. „Rőzsebárca pedig 80 fillérért kapható, de ez csak egyszeri hozatalra jogosít, és csak száraz ághulladékra, és csak annyira, amennyit a hátán elbír." [72]

A negyedmillió holdnyi erdőrengeteg nincs iparosítva. Nagyurak vadászterülete. Az uradalom alkalmazottairól ezeket írja Bartha Miklós: „Főerdész, erdész, erdővédő gyakornok, kerülő, az alkalmazottaknak a nagy sokasága - lengyelek, morvák, csehek, németek, szlovén majdnem valamennyien."

Rákóczi földjén gyarmat, sőt kettős gyarmat ez.

„Az Ural-hegységben és a Kaukázuson innen - egész az Atlanti Óceánig nincs is hasonló állapot. Kétszázezer hold a szarvasok számára. Ez az övék." [73]

Ez már magában is gyarmati állapot. A nép nem is használhatja az erdőt, a rőzséért is fizetni kell. Ezzel szemben a vaddisznó éjszakánként kitör az erdőből, megeszi a kisparaszt termelte tengerit. Tavasztól őszig az egész Verhovinán égnek az őrtüzek és a halálra fáradt parasztok - akiknek nem szabad fegyvert tartani - a vaddisznók, szarvasok és más kártékony vadak miatt éjjel-nappal őrzik a vetést.

Az uradalmi gyarmat-rendszer mellé azonban 1868 táján kezdett beözönleni egy még félelmetesebb gyarmatosító hatalom, a „kazár". „Kazár név alatt lengyel zsidót értek" - írta Bartha Miklós. A zsidó bevándorlásnak egyik oka az volt, hogy a galíciai orosz kormányzat szigorú ellenőrzés alá vette a boltot, az uzsorát, a kocsmát, és védte a parasztot. Románia egy ideig elzárta a bevándorlást előlük, s így tulajdonképpen Magyarország maradt, mint egyetlen bevándorlási lehetőség.

„És jöttek - írja Bartha Miklós. - A hátukon batyuval, kezükben hamis mérleggel, a hordójukban mérgezett pálinkával. Jöttek azzal a kereszténygyűlölettel, amelyet lelkükben az orosz üldözés megérlelt. Azzal az üzleti élelmességgel, amelyet bennük a századok kifejtettek. Azzal a felfogással, hogy másokat rászedni szabad. Másokat károsítani nem cudarság; másokat tönkretenni nem szégyen. Jöttek tizenként, százával, ezrével." [74]

A bevándorlási törvény hiánya a Kárpátalját, de lényegében magát az országot is kiszolgáltatta annak a bevándorló hadnak, amelynek célja az ország gyarmatosítása volt.

Bartha Miklós, amikor a kazár bevándorlást ismerteti, öntudatlanul is vázolja ennek gyarmatosító jellegét:

„A besétált kazár mindenekelőtt azon arányszámról tudakozódik, amelyben az ott levő kazárok a bennszülöttekkel állanak. A törvényes szám 1 pro 14. Ez azt jelenti, hogy a megtámadott népből 14 essék a kazárra. A megélhetésnek ez az első feltétele. Ha a kazárok száma meghaladja az arányt, akkor az új vendég iparkodik más faluba." [75]

Ennek a számításnak az az alapja, hogy 14 egzisztencia hátán meg lehet élni, mert egyre-másra mindenkinek a keresményéből 20-20% elharácsolható. Nemcsak megélni, de gyarapodni is lehet. Kerek számokban beszélve, ha a bennszülött 100 forintot keres egy év alatt: ebből a kazár ki tud szedi magának 20 forintot. Marad a keresőnek 80 forintja. Ha ez a művelet 14 bennszülöttön esik meg: valamennyinek marad 80-80 forintja; de a kazárnak 280 forintja lesz. A kazár jövedelme 200 forinttal haladja meg az egyes bennszülött jövedelmét. [76]

A liberális Magyarország védtelen és érdektelen a lengyel zsidók beözönlésével szemben. A községi elöljáróságok nem mernek az illegális betelepülőhöz nyúlni, mert annak nagyobb összeköttetései vannak, mint a falusi jegyzőnek. A határokon átszivárgót védi a vármegye és a minisztériumok beamterhadai, a „korszellem". A magyart és a rutént nem védi senki. S a bevándorlás eredménye a századfordulón, hogy Munkács lakosságának 60%-a, Szolyváé 25, Vereckéé 42, Volócé 25 százaléka zsidó. S a magyar hatóságok tehetetlensége következtében az alig tegnap érkezett galiciáner tömeg rátelepül a népre. „Bennszülött a bennszülöttel semminemű vásárt nem köthet, hogy közbül ne álljon a kazár" , - írja Bartha Miklós. „A nép egy modern tizedet fizet a kazárnak.

Mi ez, ha nem gyarmati uralom?

A zsidó közvetítése nélkül az államnál, a vasútnál, az uradalmi erdőkben a rutén, vagy magyar nem kaphat munkát. Lélegzetelállító uzsora szorongatja itt a népet. A pénzkölcsönző, ha három forintot ad a nyomorult bennszülöttnek, az azért - havi kamat fejében - három napot tartozik ingyen dolgozni a kazárnak. A ruténnek ötszázhúsz percentes kamatot kell fizetnie, ha lisztre vagy malacra a kazár hitelez neki. ,,A kazár lefoglalja magának a munkát, és azt ledolgoztatja a ruténnal. Ha adós a rutén, akkor kamatban dolgozik, és nem kap semmit. Ha nem adós, akkor készpénzért dolgozik, és kapja a felét."

Ma, évtizedek messzeségéből vád a liberális Magyarország rendszere ellen, amit akkor írt Bartha Miklós: „A jóllakás érzése a népnél egy alig ismert állapot." Puliszka, zabkenyér, szilvalekvár, krumpli az, amelyből a népnek meg kell élnie. Ha a családban valaki megbetegszik, a kazár csak uzsorára ad gyógyszerkölcsönt, és minderre hamarosan rámegy az egy-két hold földecske. A túldolgoztatott rabszolga csak a kazártól kapja a pálinkát, amely „erőt fokoz, éhséget csillapít, nyomort feledtet". Ma már hihetetlenül hangzik, de a pálinkauzsorások, tehén-, liszt- és malac-uzsorások karmai közé került rutén, aki öt forint kölcsönt vett fel, 15 év alatt hatszáz forintot fizetett ezért a zsidónak. A bírói eljárás eredménytelen. A kazár batyujában ott van a Tóra és a Talmud, s az utóbbiban írva vagyon, hogy hamisan esküdni szabad.

„A bizonyítás lehetetlen - írja Bartha Miklós -, a hivatalos eskü nem eskü. Akivel csak beszéltem, mindenki meg van győződve, hogy a feltűnő sok hamis esküvésnek véget vetne, ha kötelezővé tennék a rituális esküt."

Tíz forint kölcsön után egy évre 104 forint kamatot, tehát ezernegyven százalékot számít a beszivárgott lengyel-zsidó." E kíméletlen és szívtelen faj egész élelmességét arra koncentrálja, hogy hurkot fonjon a népélet gyenge szálaiból, s azt a paraszt nyakába vesse."

A gyarmati sorsot bizonyítja Bartha Miklósnak néhány mondata:

„Ez a nép csak azért szabadult fel Rákóczi-féle uradalomnak jobbágyi kötelékéből, hogy a kazárok igájába kerüljön. Életfonala egy kétségbeejtő hurok a kazárok kezében.

Minden mozdulatánál kazárba ütközik ez a nép. Ha fuvarozni akar: kazár a szállító; ha legelőt akar bérelni: kazár a bérlő; ha útmunkát keres: kazár a vállalkozó; ha kőfejtésnél dolgozik: kazár a munkaközvetítő; ha pénzre van szüksége: kazár a hitelező; ha lisztet, dohányt, sót, bocskort akar venni: kazár a boltos; ha panasza van: kazár a falusi bíró tanácsadója."

Volt-e vajon valaha ilyen gyarmati rendszer Kongóban, Angolában, vagy Indiában, Kínában?

Maga Graetz, a legnagyobb és legsovénebb zsidó történetíró is megdöbbentő képet rajzol erről a „kazár" uzsoráról, amidőn leírja, hogy az ukrajnai és kisoroszországi gyarmatok főleg három nemesi család kezében vannak. Ezek a kozákokra kivetett adók bérletét zsidó üzletvezetőknek engedték át. A kozákoknak minden újszülött gyermek és minden új házaspár után bizonyos járulékot kellett fizetniük. Hogy a járulékok fizetése alól ki ne bújhassanak, a görög templom kulcsait a zsidó bérlő őrizte, és valahányszor a pap keresztelni vagy esketni akart, a zsidó bérlőtől kellett kérnie. (Graetz VI. 452.) Ennek következtében kezdődtek a pogromok, s állítólag 1648 és 1658 között negyedmillió lengyelországi zsidó pusztult el. Ennek még egy végzetes következménye volt mind a zsidóságra, mind Európára nézve. Ugyanis ekkor indult meg a keleti zsidóság áramlása Morvaország, Csehország, Ausztria és Magyarország felé. A rabbiszékeket sok helyen lengyelországi talmudistákkal töltötték be, akik aztán a Biblia ismerete helyett a Talmud-tudományt hozták az európai hitközségekbe. Maga Graetz állapította meg „Geschichte der Juden " című nagy művében, hogy ettől kezdve még inkább, mint eddig, „a zsidó jogérzéke és tisztességérzéke általánosságban gyengült. Pénzt keresni és pénzt szerezni olyan követelő szükségesség volt, hogy közömbös volt előttük a szerzés módja és az, hogy tisztességgel történik-e." (Graetz III. 472.)

A magyar publicisztikában talán nem található megrendítőbb, tisztább, emberibb írás, mint Bartha Miklós Kazárföldönjének „Nemzeti szempont" című fejezete. Valóságos könyörgés az országot meghódított gyarmatosítókhoz, hogy ne akadályozzák Egán Ede ruténföldi akcióját, mert a kazár térfoglalása már a szent-istváni ország egységét veszélyezteti.

A pánszlávok és nemzetségi izgatók számára a kazár: főnyeremény. Mert, ha a befogadó szent-istváni haza ilyen szívtelenül, oktalanul löki oda más nyelveken beszélő hű fiait a nyomornak, kizsákmányolásnak, uzsorának, betolakodottak szabadosságának, akkor - amiként a nyíregyházi tárgyalóteremben is - megszűnt az államfenség.

„De nemcsak a rutének dőlnek karjainkba ily (segítő, szociális) akcióval -írja Bartha Miklós. - Egy turóczszentmártoni lap már ily című cikket közölt: Kérünk egy Egánt! Az akció kiterjeszthető az egész Felvidékre, és átvihető az erdélyi Kárpátokba. Milliók fogják észrevenni, hogy a magyar haza gondjaikat viseli. Milliók szívében ébred hála a magyar uralom iránt, és ha megjelenik a tót és oláh igazgató, hogy telehazudja lelküket: milliók fogják elutasítani, mert vagyonukat. jólétüket, boldogságukat, kultúrájukat magyar akciónak köszönhetik." [77]

Azonban látja Bartha Miklós azt is, hogy a kazár barbárságot, sötét intellektuális erő takargatja.

„Gondját viselni hitsorosainknak: nemes kötelesség. Ez a kötelesség a kazárok irányában nem nyilvánul. Irtózatos lelki sötétségben élnek, és fáklyát nem gyújtott nekik a P. (Pester) Lloyd soha. Ellenben nyitott szemmel nézte végig azt a rombolást, mit a kazár véghez vitt. Tűrte hitsorosainknak bűneit. Nem jajdult fel az égbekiáltó uzsora áldozatainak nyomora miatt."

Kossuth egyik legjobb hívének, a szabadság és a humanizmus tollforgató magyar apostolának szívéből aztán feltör a keserűség, de nem a gyűlölet:

„De néhány ezer bevándorolt ember kedvéért, akik nem igaz polgárok, akik csalásból, hamisításból és uzsorából élnek: talán csak még sem engedhetjük elpusztítani a föld népének százezreit? "

És utána néhány sorral felmerül Bartha könyvében a nemzetfelosztás és a majdani Trianon víziója is. Amint megírja, elbolondított tótjaink Szvatopluk birodalmát emlegetik, az oláhok Dákó-Romániát, a délszlávok Nagy-Szerbiáról álmodoznak. Két Trianon árnyéka sötétlik e próféciákban, amelyeket csak akkor lehetne ábrándokká degradálni, ha a magyar állam, a közigazgatás legalább emberi, kizsákmányolástól, uzsorától és nyomortól mentes életet tudna teremteni a nemzetiségek számára. Ennek azonban útjában áll a tegnap érkezett kazár, a mögötte uralkodó pesti sajtó-intellektualizmus, az idegen kézbe jutott bankok pénze. Aki ebben az akcióban nincs velünk, az a magyar nemzeti állameszme ellensége! - kiált fel Bartha Miklós. És már késő van.

Komáromi János így ír róluk Jegenyék a szélben" című regényében:

„Ahová lép, amihez egyszer hozzányúl ez a nép: minden elpusztul ottan. Egyszer azt olvastam róla valahol: „Ez a faj arra van kárhoztatva, hogy vesztére legyen az embernek, akivel érintkezik; a háznak, ahol lakik; az állatnak, amellyel dolgozik.

... mert az a bizonyos végzetszerű kéz mindenhova elér, ha a világ másik végére menekülsz előle, még ott is torkon ragad és megfojt....

... Olyan nép ez úrficska, mint az aranka a lucernásban. Nem a földből él, hanem a lucernából, és ha nem irtjuk, kikél és megfojt minden táblát a határban... Ma még csak a rusnyákot eszik, s az urak nem akarják meghallani jajgatásukat... a rusnyákok után az urak kerülnek sorra! Vége lesz az egész Magyarországnak!

... S mivel szolgáltam rá, hogy hónapról-hónapra kellett figyelnem magamon szörnyű süllyedésemet, és bárhogy erőlködtem ellene, minden erőlködésem után még jobban lenyomtak a piszokba és a nélkülözésbe. Mi volt a bűnöm? Hogy egyszer diákkoromban én is odavetődtem azok háta mögé, akik kiadták a jelszót: „megfojt és kihűlt torkunkra hág ez a faj. Magyarok vigyázzatok magatokra..." Mert iszonyatos vége lett ennek a kis csapatnak is!

Ma már a világ minden táján szétverve feküsznek a föld alatt, miután előbb szertezüllesztették, koldusokká tették őket... Ez a nép, amely ellen most indulunk, olyan nép kedves Drabik, hogy végzetszerű keze elér a világ másik oldaláig, s ott is magába fojtja a lelket, ha egyszer vétkezett ellene..." [78]

A múltat semmivé tették, a jelent elpusztították. De ez mind nem elég. Nekik a jövendő is kell" - sikolt fel a szent-istváni Magyarországért aggódó székely publicista.

A liberális magyar urak azonban a beszivárgottak kedvéért magára hagyták a népet. Midőn egyik kis falucska lelkésze 100 négyszögöl földet kért templomépítésre a Schönborn uradalomtól, ez megtagadta a 20 forint értékű földet:

Hej, pedig egy ilyen kis templom erős vár a kommunisztikus és anarchisztikus irányzatok ellen" - sóhajt fel Bartha Miklós, aki bár nem tudhatta, de előre látta, hogy 19 évvel később a Kárpátalja Csehszlovákia része lesz. Azt azonban tudta, hogy a nemzet elvérzik, a szent-istváni népközösség feloszlik, s ennek oka senki más csak a gyarmatosító hatalom legjobb pionírja, a kazár, s a mögötte álló idegen banktőke, a sajtó. Solymosi Eszter nagy pere után a magyar kivándorlás kezdődik. S amikor a gyűlölettől megszállott kazár gyarmatosító lelövi a hegyvidéki akció vezetőjét, Egán Edét, Rákóczi hű rutén talpasa számára sem marad más kiút, mint az elvándorlás. Jön az elvérzés, úgy, ahogy Bartha Miklós könyvéből közöljük ezt a történelmi dokumentumot.

ELVÉRZÉS

Minél tömegesebben vándoroltak be Galíciából, annál nagyobb mérveket öltött a rutén kivándorlás. A betolakodók kinyomták helyükből a bennszülötteket. Ez a folyamat három évtized óta tart. A sorvadás fokozatosan és vidékenként vett erőt a népen. Emiatt nem okozott országos feltűnést. Egy kazár kiszorított az ősi tűzhelyről négy-öt rutént. A kazár mindenütt mutatta magát, minden üzletnél megjelent, minden vállalatnál közreműködött, s ezzel megötszörözte önmagát. Papnak, tanítónak feltűnt a népdeficit. Fináncnak, közigazgatásnak, bíróságnak nem tűnt föl, mert ennek az aktája szaporodott a kazárok szaporodásával.

Most már hatvanezerre teszik az Észak-Amerikai Státusokban letelepült rutének számát. Egyik-másik lelkes pap utánuk ment, hogy egyházilag és iskolailag szervezze őket, megőrizze emlékeiket, és ápolja ragaszkodásukat a magyar haza iránt. A kísérlet meddő maradt, mert a rutének időnap előtt áldozatul estek a kiterjedt pánszláv agitációnak. Ezt az agitációt melegen istápolja az orosz diplomácia. A vezéreket pénzzel látja el. Elszakadt népünk közé jól fizetett papokat küld. Iskolákat állít. Ügyes-bajos dolgaikat ellátja. Érdekeiket az orosz konzulok felkarolják. Munkához segítik a népet. Szervezik a szegényügyet és a betegápolást. Ilyen gondolkozással szemben a rutén lelkész, aki csak ideális hatásokra dolgozhatott, eredmény nélkül tért vissza hazánkba. A szegény ruténnek Amerikába kellett menni, hogy hazája ellenségévé legyen.

Beregben az Egán akciója óta megszűnt a kivándorlás. Ez a tény minden statisztikai adatnál jobban beszél. A munka nélkül szűkölködő népnek Egán munkát adott.

Télen át utat építtetett a Bereg és Máramaros között fekvő vízválasztón. Az ilyen feladat nehézségeit csak az tudja mérlegelni, aki már fáradozott abban, hogy valahová út építtessék. Beleszól abba egy néhány főszolgabíró, egy pár alispán, két közigazgatási bizottság, két vármegye, két főispán, két minisztérium, két állammérnöki hivatal és ezeknek összes pereputtya. Azonban az út megépült.

Nyáron át mezőgazdasági munkásokat helyez el Egán különböző uradalmakban. Csupán Mezőhegyesen hatszáz rutén munkás volt a múlt nyáron elhelyezve. Egyelőre nehezen ment a dolog. Mezőhegyesen panaszkodtak, hogy a rutén nem válik be. Nem is csoda, hiszen alapjában véve, a rutén erdőmunkás. De Egán odautazott. Rendbe hozta a táplálkozási viszonyokat. Gyöngéd elnézésre bírta az uradalom igazgatóságát. Olyan munkát kért ruténjei számára, ami nekik kevésbé szokatlan.

A pánfőnagyságos úr látása kedvre derítette őket. Erezték, hogy ott sincsenek elhagyatva; hogy az ő uruk ott is gondoskodik róluk, és mindennek a hatása az lett, hogy négyötöd része a munkásoknak bevált, és az uradalom olcsóbb munkaerőhöz jutott. Az idén nyolcszázan mennek Mezőhegyesre.

De Máramarosban nagy mértékben folyt a kivándorlás. A hegyvidéki akció ott csak most veszi kezdetét. Százával jelentkeztek a községek hitelszövetkezetek és áruraktárak alakítására. A lelkészek itt is hajlandók a munka élére állni. Azonban a közigazgatás részéről nemigen tanúsítanak meleg párfogást. Megvannak anélkül is. Kivált az áruraktárak ellen emelnek kifogást, mert ezek - szerintük - a meglevő kereskedésnek okoznának káros versenyt.

Az Egán kitartása elől kissé meghátráltak. Legújabban megnyugodtak az áruraktárak felállításában is, de azzal a furcsa kikötéssel, hogy ezek csak bizonyos meghatározott cikkek elárusításával foglalkozhassanak. Ravasz ostobasággal olyan árucikkeket jelöltek meg, a minőkre a népnek nincsen szüksége.

Máramarosban azt hiszik, hogy ez jogos védelme a meglevő kazár boltoknak. Pedig ez kiváltság in optima forma. Tehát egyik neme a mi híres liberalizmusunknak. Az országvédő és országfenntartó nemesség kiváltságainak még az emlékétől is fellázad minden hű liberális kebel. Pedig az a kiváltság rég letűnt. Maga a nemesség mondott le róla, külső kényszer nélkül. Maholnap letűnik a nemesség is, és a liberalizmus gondoskodni fog sírgyalázó epitáfiumokról.

De a kazár kereskedő egészen más. Azt óvni kell a versenytől. Ha a liberális felfogás ennek az érdekében ejt csorbát: akkor fordítsunk egyet a liberális köpönyegen. Keressünk formulát, hogy adhassunk neki kiváltságot. A köpönyeg bélése konzerváló jelszavakat is tartalmaz. Hol az a bélés? „Gondozzuk a meglevő egzisztenciákat!" Tehát védjük a kazár kereskedést.

Bizony kerékbetört fogalma ez a kereskedésnek és megbélyegzése ama szép és civilizátorius mesterségnek. Megvenni a bocskortalpat, a savanyított uborkát, a petróleumot, az ekevasat és eladni ötszáz percent nyereséggel; eladni hitelbe, hogy az ötszáz percentből ezerötszáz legyen. Arra utazni, hogy a rutén megittasodjék, s részeg fővel ostobaságokat csináljon, és ennek a révén ellicitálni feje alól a párnát, feje fölül a hajlékot... Pihá! ... Mióta nevezik ezt a gaz uzsorát kereskedésnek?! És micsoda közgazdasági, politikai, erkölcsi törvény alapján érdemes ez az áru-uzsora nemcsak védelemre, hanem még privilégiumra is?

Azalatt pedig, míg az elvi harc folyik Egán és a vármegye intéző körök között, megérkezik Budapestre egy szomorú vonat. A kormány már megkapta Máramaros fölterjesztését, hogy ott mások a viszonyok, mint Beregben; ott csak cum grano salis van szükség áruraktárakra; ott a kazár üzérkedés nem öltött veszélyes arányokat; a bevándorlás ellen is megtétetett minden óvintézkedés. Kivándorlásról pedig szó sincs.

A szomorú vonat pedig megérkezett.

Egán előre tudta, hogy meg fog érkezni. Jelentést is tett arról a belügyminisztériumban. Intézkedett is a belügyminisztérium, hogy ha ruténvonat érkeznék, egyelőre ne továbbítsák.

A vonat megérkezett. Kétszázhetvenöt rutén ült benne, férfi, nő és gyerek. Öregasszonyok, szoptatós asszonyok, serdülő leányok, mezítlábas gyermekek. Ökörmezőről, Kalocsaházáról, Szinevérpolyánáról jöttek. Tehát Máramaros megyéből és Brazíliába mennek. A múlt héten is elment egy szállítmány. A jövő héten is indul egy. Pedig a jelentés szerint kivándorlásról a preventív intézkedések után szó sem lehet.

A föltartóztatott vonat tartalmát a belügyminisztérium rendőri osztálya a dologházba ürítette ki. Itt a rutének lakásban és élelmezésben részesültek. Egán a kormánynál alkalmazott rutén tolmácsot kioktatta a mondani valóra és a dologházba küldötte. Eközben sürgönyözött legékesebben szóló lelkész munkatársának Beregbe, hogy jöjjön azonnal. De a tolmács kísérletezése sikertelen maradt. Másnap a megérkezett lelkész próbált a szívükre beszélni. Nem használt. Ők mennek.

Ezalatt Egán útmunkát eszközölt ki a kereskedelmi kormánynál. Programja szerint kibérelt volna egy szerfölött nagy és most üresen álló istállót - amely az építendő út közepén fekszik - a Schönborn hitbizományi uradalomtól a családok téli elhelyezésére. Saját felügyelete alatt főzetett, süttetett volna az asszonyokkal. A munkaképes férfiak 80, a nőknek 60, a gyermekeknek 30 krajcár napszámot és élelmet állapított meg.

Harmadnapra Egán megjelent a dologházban.

- Térjetek vissza!

- Nincs hova. Mindenünket eladtuk.

Munkát adok nektek télen. Hajlékot is, élelmet is. Öt hónap alatt a férfi gyűjt 112 forintot, az asszony 84-et, a dolgozó gyermek 42-őt. Pálinkára, dohányra, ruházatra ebből elfogy valami. De marad egy családnak 200 forintja. (Ez november elején volt.) Tavasszal visszavásároljátok házatokat. Beálltok a szövetkezetbe. Akinek szüksége lesz, pénzt kap onnan, hogy gazdaságát fölszerelje. Az a pénzetek is megmarad, amit most az útra visztek, Állami tehenet is kaptok, úgy, mint Beregben, és legelőbérletet a kincstártól.

- Nem térünk már vissza, megyünk Brazíliába.

Legyen eszetek. Ott nem érti meg senki a ti nyelveteket. Nem lesz templom, ahol imádkozzatok. Nem lesz pap, aki vigasztaljon. Még temető sem lesz, ahova a kisgyermek elhantoltassék. Idegenek lesztek ott. Kihez fordultok tanácsért, igazságért, oltalomért? Agyonvernek és nincs aki megbüntesse a gyilkost. Házatok nem lesz, hogy lepihenjetek. Nem látjátok többé szép hegyeiteket. A szomszédot nem fogjátok ismerni. Gyümölcsfátoktól örökre megváltok, pedig apátok ültette azt. Meglátjátok: nem olyan lesz a forrás vize, mint otthon volt; a kő sem olyan lesz, a patak sem. Más virág terem ott a réten, más bogár mászkál a gyepen, más nap süt az égen. Ne menjetek oda."

- Elmegyünk, pánfőnagyságos úr. Lesz ott nekünk hajlékunk is, tehenünk is, földünk is, gyümölcsösünk is. Itt van az írás. Nyomtatva van, kép is van rajta.

A csalogató egy kis füzet volt. Címlapján egy farm van színes nyomással. A kép hátterében csinos tornácos ház, oldalt istálló, az udvaron baromfi, néhány tehén, két ökör az eke előtt, két ló egy megrakott kocsival, oldalt virágzó gyümölcsfák, elől búza, zab, tengeri és lóheretáblák kövér terméssel. A füzet leírja, hogy minden rutén család kap ingyen egy ilyen belső telket, külsőséget, amelynek hossza két, szélessége egy kilométer, két ökröt, három tehenet, két lovat a hozzá való szerszámokkal. A képen füstöl a kémény, rutén leány piros csizmában feji a tehenet, a ház előtt hársfa árnyékában ül a rutén gazda, akihez gömbölyű menyecske közeledik párolgó tállal.

A rutén ember a mennyországot sem képzelne ennél szebbnek.

De ez mind nem igaz. Titeket megcsalnak. Ez mind csak arra való, hogy megtöltsétek a hajót, s kifizessétek a vitelbért. Ne higgyétek, hogy ingyen földet kaptok. Ingyen föld nincs a világon. Telket, házat, barmot sem kaptok ingyen, sem pénzért, mert ott, ahová visznek, csak pusztaság van. Se falu, se város. A hajó kirak titeket egy terméketlen, sivár, kiégett tengerpartra. Aztán fütyül, és odébb surran a nagy vizen. Ti a parton maradtok. 'Alá is út, fel is út.' Csakhogy még út nincs. Merre lesztek el? Ami pénzetek volt, azt elfizettétek a hajóskapitánynak. Eleségetek rég elfogyott a hajón. Nyakatokon a batyu, az apró gyermek, az öreg szülő.

Hová, merre? Mert nem vár ám ott a parton senki reátok. Jól megértsétek, én mondom nektek. Kérdezzétek meg Beregben, hogy jó ember vagyok-e? Láttátok-e a szép kövér gulyát a névtelen havason? Láttátok-e a tiszta, csinos, olcsó állami boltokat? Hallottátok-e, hogy ezer meg ezer rutén gazda szabadult meg két év alatt az uzsorától? Hát azt, hogy száz meg száz ember telket, földet, ökröt vásárolt? Hát én mondom nektek, aki hozzátok is elmegyek, hogy ott is úgy legyen, mint Beregben; én mondom, hogy titeket most megcsalnak. Ez a kép, ami itt a füzetben van: hazugság. Ez a sok ígéret: mind hazugság."

Az a hajózási vállalat, amely vinni fog, csak azért alakult, hogy vigyen. Neki portéka kell. Ti lesztek a portéka. Ha odaértek, senki sem fog veletek törődni. A parttól elindultok és mentek, amerre a szemetek lát. Hová? Órákig kóboroltok, mint a bitangba került jószág. Keresitek a falu tornyát, de nincsen sehol. Sütőkemencében ha volnátok, ott sem volna nagyobb hőség, mint azon a kiaszott pusztaságon. A forró nap kiszívja minden erőtöket. Asszony, gyermek vízért imádkozik. Forrást kerestek, nincs sehol. Árnyékot kerestek az sincs."

Mit csináltok azokkal, akik ellankadnak, tovább vánszorogni nem tudnak, kidőlnek a hőségtől? Otthagyjátok a kopasz földön, hogy elpusztuljon, mint egy beteg kutya? Mivel hantoljátok el? Hol a pap, hogy beszentelje, hol a harang, hogy megszólaljon, hol a koporsó, hogy elföldeljétek? Alig, hogy otthagyjátok, már gyűl a csókasereg, a varjúsereg, a hollósereg; Ott kóvályognak elhagyott társatok feje fölött. A szemét vájják ki legelőször."

Aki bírja, tovább megy. Hová? Nincs aki útba igazítson, mert ha láttok is embert, beszélni vele nem tudtok. Elérkeztek egy gyapotültetvényhez. Oda kell talán három munkás. De csak férfi. Melyik legyen a három? Mit csináljon az a három a családjával? Hát a többi hová legyen? Láttátok az országút porát, amikor felkavarja a forgószél? Ez a ti sorsotok Brazíliában. A porszemek szétszóródnak. Ti is. Elszakít egymástól az élet, elszakít a betegség, elszakít a halál. Hát ne menjetek! Én magam visszaviszlek a patakos völgyekbe. Munkát adok nektek. Veletek maradok. Hozzá segítlek, hogy házat, telket vásároljatok. Maradjatok itthon."

- Elmegyünk, uram, nem tehetünk másként, Rudolf trónörökös úr vár ott reánk, aki nem halt meg, csak elbujdosott, s új hazát teremtett a rutén népnek. Balgák vagytok. Megcsaltak. Ugye a királyi boltos mondta ezt nektek? Hazudott. A kalocsaházi kocsmáros is mondta, ugye? Az is hazudott. Ok pénzt kaptak a hajózási vállalattól ezekért a hazugságokért. Nekem higgyetek, mert én jó ember vagyok. Ha igaz, amit ők beszélnek, miért nem mennek Brazíliába? Miért nem foglalják el ők azt a szép tanyát és azokat a nagy termőföldeket?

- Mert a zsidóknak nem adja ám a jó király.

Egán meglepetve kérdezte: „A zsidónak nem adja és nektek odaadja? Miért nem adja annak, és miért adja nektek?"

- Azért, mert a zsidót a jó király nem szereti. Tudja, hogy az ő ruténjeivel a zsidó rosszul bánik. Azt is tudja, hogy a rutén jó katonája volt az ő nagy vezéreinek, Rákóczinak és Kossuthnak. Most, hogy elszegényedtünk, mert a zsidó elvette mindenünket, a jó király meg akar jutalmazni, s megparancsolta a fiának, hogy minket Brazíliában boldoggá tegyen.

Egán belátta, hogy itt a hit a legsötétebb babonává alakult át. Ennek a csapatnak a katasztrófája elkerülhetetlen. Irtózatos logikai renddel van ez a nép kioktatva. A kazár ügynök arra tanította őket, hogy a kivándorlást a király csinálja a nép megjutalmazására. A kazár nem mehet Brazíliába, mert a jó király haragszik reá. De a ruténre királyi jutalom vár ott, mint Rákóczinak és Kossuthnak jó katonájára.

Megjegyzendő, hogy az ékesszóló lelkész az Egán utasítására magával hozott Bereg megyéből egy rutén parasztot is, ki hasonló csábítások folytán már megjárta Brazíliát. Szörnyű viszontagságokat állott ki. Családja ott veszett. O maga különös véletlenségből egy gőzösre akadt, amely megkönyörült rajta és alkalmazta a szénkamrában. Leírhatatlan nélkülözések és szenvedések között hazakerült. Egán ezt is felhasználta kapacitációra. Úgy vélte, hogy ennek, aki ott járt, mindent látott, élő tanúja a csalásnak és hazugságnak, aki szintén mindenét eladta, hogy útiköltsége legyen, akinek a sorsa az övékkel egyforma -hogy ennek inkább fognak hinni, mint neki. De a szerencsétlenek ennek sem hittek.

Még egy erőfeszítést tett Egán a belügyminiszternél. Ugy okoskodott, hogy ennél a népnél nem a szabad akarat működik. Ezek elbolondított emberek. Cselekvésüknek nincs beszámíthatósága. A józan értelmet kiverte agyukból a csábítás. Ezek tehát kiskorúak, akiket gondnokság alá kell venni. Vakságukban kész veszedelembe rohannak. Mintha csak egy tehervonat elébe dobnák magukat, vagy mintha a Dunának mennének, hogy belefulladjanak. Hasonló eszeveszettség hatóságilag megakadályozandó. Ezeket éppen úgy nem szabad útra ereszteni, amiként nem szabad egy pesties házba a falu lakóit bebocsátani. Ezek e pillanatban őrültek. Tehát nem lehetnek önjogúak. Nem rendelkezhetnek sorsuk fölött. Nem tűrhető, hogy 80-90 elbolondított férfi kétszázkilencven asszonyt és gyermeket végpusztulásba sodorjon.

Egyetlen menekülési esély, ha rábukkannak valami osztrák konzulra, s ez hazaszállíttatja őket a magyar állam költségén. Önmagát védi tehát az állam, ha nem tűri elvérzésének ezt a nemét, és előre megakadályoz nagy kiadásokat.

Ezekhez hasonló érvekkel a belügyminisztérium is át volt hatva, azonban nem vélte. megengedhetőnek, hogy a jogéletbe ily mélyen bevágó kérdést önállóan intézzen el. Jogi tanácsot kért tehát az igazságügyminisztertől, aki azt felelte, hogy törvénykönyvünkben nincs alap azon kivándorlók rendőri visszatartására, akik bűncselekményt nem követtek el, és rendes útlevéllel vannak ellátva.

Bűnösök pedig nem voltak ezek a nyomorultak. Útlevelük is volt. Hogy is ne lett volna, amikor a község jegyzői kar jelentékeny hasznot húz az útlevelek kiállításából. A szomorú vonat tehát négy napi küzdelem után elindult, neki a messzeségnek, a bizonytalan életnek, a bizonyos halálnak.

Láttam a szerencsétlenek menetrendjét. Állomásról állomásra, óráról órára van az útjuk megjelölve abban a füzetkében, amelynek címlapján a boldog farm ál. Mennyibe kerül a jegy Budapestig, onnan Fiuméig, onnan Udinéig? Hol kell átszállni egyik vonatról a másikra? Mennyi az időzés itt vagy ott? Milyen kinézésű ember várja őket Budapesten, Fiuméban, Udinéban? Ez mind apróra le volt írva. Az utasításban hangsúlyoztatik, hogy senki mással szóba ne álljanak, csak azzal, aki megjelöltetett. A kérdezősködőknek feleletet ne adjanak. Útjuk célját senkinek el ne árulják. Annyi pénzzel induljanak útnak, hogy amikor Genuába érkeznek, még legyen nyolcvan forintjuk, mert személyenként ennyi a hajódíj Brazíliáig.

Ezt a vállalatot Silvio Notário udinei közjegyző vezeti. Ennek az úrnak Máramarosban kazár ügynökök állanak rendelkezésére. A vállalat egyetlen célja az, hogy a Genuában alakult hajózási társaság szállítmányokra tegyen szert. A kazár ügynökök elég nyíltan űzik a toborzást. Ebből kettős hasznuk van. Százalékot kapnak a vállalattól, s a megbolondított nép áruba bocsátott vagyonát kótyavetye árban szerzik meg.

Azokat a községgyűléseket, amelyeken a kivándorlás módozatait részletesen megbeszéli a nép, kazár befolyás következtében a községbíró szokta összehívni.

Ezen a helyen csak egy csapatról számoltam be. Azonban sokan mennek. Pár hónap alatt több ezren vándoroltak ki. Máramaros némely vidéke megbolygatott méhrajhoz hasonlít. Minden megmozdult: az emberek, a háziállat, a fölszerelés, a berendezés, Mert mindent pénzzé tesznek, hogy mehessenek. Még a ház is megmozdult a fejük fölött. A föld is megmozdult a talpuk alatt. Csak Máramaros kormányzati lelkiismerete nem mozdult meg.

Így vérzik el a nemzet és így szüretel a kazár."

Ekkor azonban hiába írt már Bartha Miklós a rutén felszabadításáról. Maga az országbíró magyar nép is idegenek szolgája lett.

A Verhovináról hiányzott egy templom, amelyre a Schönbornok sajnáltak 20 forintot áldozni.

Igen! Egy ilyen kis templom erős vár lett volna „a kommunisztikus és anarchisztikus" irányzatok ellen.

És Kárpátalja ma a kommunizmus gyarmata. Szovjetoroszország részlege. Európa szívébe tolt ék és tőr.

S mondjuk meg: hogy ez így van, így történt, abban nem egyedül a kazár a hibás.

* * *


 

Országhódítók 01

 

Országhódítók 02

 

Országhódítók 03

 

Országhódítók 04

 

Országhódítók 05

 

Országhódítók 06

 

Országhódítók 07

 

Országhódítók 08

 

Országhódítók 09

 

Országhódítók 10

 

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások