Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Szo2017Nov18

2011. Szeptember 19., Hétfő 08:00

Országhódítók 03

Írta:  Marschalkó Lajos
Értékelés:
(3 szavazat)
"A zsidóság kitűnő taktikai érzékkel feszítette szét a fogalmi meghatározás helyességén mutatkozó rést, és igyekezett annak felhasználásával még több sajnálatot kelteni maga iránt és még több hatalmat hódítani."

VI. Fejezet : ANTISZEMITIZMUS?

A zsidó világhatalom tényleges megalapozója tulajdonképpen egy szerencsétlen, vagy inkább rosszul meghatározott fogalom volt: antiszemitizmus. A szót 1873-ig nem ismerte senki. Ekkor merült fel először a korai német fajvédő publicisztikában. Nem zsidó oldalról feltalált, de mé gis súlyos fogalom volt ez, mert ürügyül szolgált arra, hogy az emancipációtól a világuralomig segítse a zsidóságot. Szerencsétlen volt, mert faji alapra helyezett egy politikai, társadalmi és világnézeti kérdést. A zsidók nem szemiták. A tudományos kutatás régen megállapította, hogy a zsidó nép különféle embertípusok keresztezéséből keletkezett. [79] Legjobb esetben a zsidók fele volt szemita származású.

A második hibája volt a fogalmi meghatározásnak, hogy valóban magában hordozott valami negatívumot, amely sokszor a kultúremberekre visszataszítóan hatott. Az „anti" szócskát egyetlen embercsoporttal szembeni gyűlöletnek, tehát alantasabb érzésnek lehetett tekinteni, ami - az úgynevezett és általában elítélt „antiszemitizmus" ezenfelül - sokszor jobb hiányában faji síkra vitte át a harcot, amely csak igen kis százalékban lehetett vallási és faji harc. Mert lényegében nem a zsidó faj kisebb vagy nagyobb értékűségéről, hanem a Tanról volt szó, amely a nemzetek fölötti nacionalizmust és a keresztény országlási renddel egybe nem hozható politikai institúciót, - a gyarmatosítást - jelentette.

A zsidóság kitűnő taktikai érzékkel feszítette szét a fogalmi meghatározás helyességén mutatkozó rést, és igyekezett annak felhasználásával még több sajnálatot kelteni maga iránt és még több hatalmat hódítani.

A tudatlan és tájékozatlan ember valóban „antiszemita". Azt hiszi, hogy egy szellemi, gazdasági, politikai és sajnos, ma már világpolitikai problémát el lehet intézni, akár átkozódásokkal, akár gyermekes hiedelmekkel, vagy megbukott fajelméleti jelszavakkal. Veszélyes és káros antiszemita az, aki az egész kérdést a synhedrion és a nép, Krisztus meggyilkolásán keresztül ítéli meg a zsidót, de nem ismeri a Tan-t. A Talmud és a Toledót Jesú (Jézus életrajza), „istenkáromló gyalázkodásokkal s torzításokkal telített koholmányok, mesék, ma is élnek még a zsidók köztudatában és táplálják a „Názáreti" iránti gyűlöletüket." [80]

Az indulatokra hajlamos antiszemita csak a zsidó ember bizonyos tulajdonságait gyűlöli, gúnyolja. Nem tetszik neki a pajesze, a kaftánja, a lúdtalpa, esetleges tisztátalansága, s hajlandó gyorsan egy pofonnal megoldani a maga zsidóproblémáját. Hasonló alantasság főként az emberre átvetíteni a Tan törzsi nacionalizmusát, holott ezért személyileg egy zsidó nem felelős. Ez a Tan azonban gyűlöletet hirdet, és ezért gyűlöletet vált ki. [81]

Az úgynevezett infantilis antiszemitizmus valóban buta jelenség, amely ténylegesen - sokszor - irigységen, tudatlanságon, műveletlenségen, személyi sértődöttségen, vagy faji gőgön alapszik. S ez segített a világ fölötti hatalmat az ő kezükre juttatni, mert mindig alkalmat szolgáltatott arra, hogy a zsidók megsajnáltassák magukat, s humanizmusért kiáltozzanak akkor is, amikor például az uzsorától akarták eltiltani őket. A primitív orosz tömegek barbár pogromjai a kultúr-Európát menekülő zsidókkal töltötték meg. Ezek kergették át Amerikába Oroszország zsidó tömegeit, hogy azok ott épp. oly uralmi réteggé váljanak, mint mindenütt. A félzsidó Heydrich SS-vezér faji antiszemitizmusa vitte a koncentrációs táborokig a keleti zsidóság egy részét, hogy azután a megmaradottak, szenvedéseik jogán később 40 milliárd márkás német jóvátételt és világhatalmat igényelhessenek maguknak.

Semmiképpen nem lehet azonban antiszemitának tekinteni azokat, akik tudományos megalapozottsággal, minden faji demagógia nélkül egy politikai képlet, közelebbről az országhódítás ellen harcoltak.

Ma már súlyos tévedésnek látszik, hogy az ország és a nép helyzetét látók „antiszemitáknak" nevezték magukat, és hogy 1993. október 6-án Budapesten megalakult az országgyűlési antiszemita pártkör. Ismételjük: az elnevezés szerencsétlen volt, mert a fogalom negatívumot hordozott magában. Azonban Istóczy Győző, Simonyi Iván, Ónódi Géza és Széll György magyar népünk védelmére nem tudtak jobb fogalmat találni, mint ezt. Később a rosenbergi szellemű német Rassenschutzgesetz lejáratta a fajvédő fogalom értelmét is, mert a zsidóságot, mint fajt összetévesztette a politikai institúcióval. A Méhely Lajos-fogalmazta magyar fajvédelem is egészen más volt. A nép védelme, de nem a vérség, hanem a szociális gondolat jegyében.

Azonban épp azok a magyarok, akik „antiszemitáknak" nevezték magukat, nem a zsidó faji, hanem a zsidó politikai és gazdasági uralom, tehát Szent István országának gyarmatosítása ellen küzdöttek. [82]

Még a magyar „antiszemita párt" megalakulása előtt Istóczynak sikerült nemzetközi síkra emelni ezt a kérdést. A német Sozialer Reichsverein dr. Henrici javaslatára elsősorban a szociális jogaiért küzdő magyarokat -közelebbről Istóczy Győzőt és Simonyi Ivánt - hívta meg az 1882. szeptember 11-i drezdai kongresszusra. A kongresszus elnöke Bredow, nyugalmazott százados és Simonyi Iván, magyar országgyűlési képviselő volt. Már a második napon elfogadták Istóczy Győző kiáltványát, s elhatározták, hogy azt az amerikai és az összes európai kormányoknak megküldik.

Feltűnően érdekes, hogy a drezdai kiáltvány csaknem teljesen elfogadta a magyar álláspontot, amely nem faji harcnak tekintette, hanem mindig is politikai, szellemi, gazdasági szempontból vizsgálta a gyarmatosítási törekvéseket.

A drezdai kiáltvány, amely az első nemzetközi keresztény összefogás eredményéből jött létre nem a faji ellentéteket hirdeti, hanem a világ és országhódító törekvésekre, tehát a lényegre utal. [83]

Tulajdonképpen az akkori német vezetők is Istóczyn keresztül egyenesen Kossuth Lajostól tudják meg, hogy itt nem faji és vallási, hanem politikai hatalmi harcról van szó. S ezt a magyar álláspontot mint a drezdai kiáltvány világosan mutatja, magukévá teszik. Nem emberek, hanem elvek ellen küzdenek, méghozzá az önvédelem jegyében. Világosan bizonyítja ezt magyar viszonylatban a „12 röpirat" 1833. szeptember 15-i száma, amely Istóczy tízpontos programját közli. Ebben is csak a hatalom megtöréséről van szó, de nem a zsidók üldözéséről.

Nem lehet eltitkolni, hogy Kossuth Lajos, aki 1844. május 5-i vezércikkében az antiszeminizmustól mentes magyar állam és társadalom védelme alapjait rakta le, éppen ebben a kritikus időszakban, kissé változtatott véleményén. Gelléri Mórral folytatott beszélgetésében 1883-ban elismeri, hogy a magyar népnek sok oka van az antiszemitizmusra. Ennek ellenére kifogásolja az antiszemita párt programját, és azt mondja, hogy az antiszemitizmus okait gazdasági intézkedésekkel kell levezetni. És itt az emigráns Kossuth erőteljesen szembe kerül a szabadságharcos Kossuthtal, aki 1844-ben az emancipációellenes tanát meghirdette. Az általa végzetesnek tartott politikai institúcióból -íme - országfoglalás lett. Nemzetellenes hódítás és gyarmatosítás épp azon a területen is, amelyről az ifjú Kossuth az „Éhségmentő intézetekben" írt. Istóczy Győző ezért a hazai élettől elszakadt Kossuthnak most saját elveit olvassa fejére. „A zsidókérdés nem csupán gazdasági kérdés, ma már nemzeti létkérdés, ma már az a kérdés. hogy a magyar vagy zsidó elem legyen az uralkodó Magyarországon." [84]

Kossuth azonban mégis megmaradt régi álláspontja mellett, és a galíciai bevándorlás megtiltását, a bevándorlási törvény megalkotásának okvetlen szükségességét hangoztatta.

Ennek ellenére Kossuth állásfoglalása hátrányosan befolyásolta a magyar antiszemita párt választási esélyeit. A várt 70 képviselő helyett 20 kapott mandátumot, noha a választási manifesztum hangoztatta, hogy a párt csak alkotmányos és törvényes eszközökkel akarja célját elérni. [85] A zsidóság kétszázezer forintot vetett be arra a célra, hogy Istóczy mozgalmának győzelmét megakadályozza. A párt azonban már nem tudott elegendő jelöltet állítani a biztos kerületekben sem, mert a terror, a megfélemlítés, az anyagi függőség 16 évvel az emancipáció után, akkora volt, hogy igen sokan nem merték vállalni a nyílt állásfoglalást az ország belső függetlensége érdekében.

Annyit azonban mégis elértek, hogy az ellenfél kerületeiből kisöpörtek sok megalkuvó politikust, élükön Eötvös Károllyal, a tiszaeszlári védővel.

Kibukott Polonyi Géza, Helfy Ignác, Mezei Ernő. Elérték, hogy - még a választások előtt - a felsőház 6 szavazattöbbséggel elvetette a zsidó-keresztény házasságokról szóló törvényjavaslatot. A felsőház állásfoglalására az ország minden részéből félmillió aláírással bizalmi nyilatkozat érkezett.

Az eltérés a kossuthista és széchenyista alaptól végzetesen megbosszulta magát úgy a magyarságon, mint a zsidóságon. Az országhódítók hamarosan meghirdették, hogy a velük szembeni állásfoglalás - barbárság. Mindenki tehát, aki ragaszkodott a fennálló országlási rendhez, a magyarsághoz, a keresztény jogállamhoz és magyar nép országmegtartó hagyományaihoz, a szentesített törvényhez - „antiszemita lett". Vagyis barbár.

Barbár volt, aki meg akarta alkotni a bevándorlási törvényt - tehát maga Kossuth is - kannibál, aki meg akarta szüntetni a népet fojtogató kazár uzsorát, antihumánussá kiáltották ki a bírót, aki megbüntette a gyilkost, a csalót, a hamisan bukott kereskedőt. Antiszemita lett az újságíró, a szellemi ember, ha nem volt hajlandó alávetni magát a gyarmatosítók, pénzhatalmasságok és zsoldjukba fogadott idegen főszerkesztők akaratának. Antiszemita vagyis barbár volt mindenki, aki védte önmagát, vagy népét. A magyar hibákat, sőt erényeket is lehetett gúnyolni, megvetetté tenni a 16 éve befogadottak sajtójában. Szent István Magyarországában szabad volt anti-magyarnak, de már gyakorlatilag tilos volt pro-magyarnak lenni.

Mi is hát végső eredményben az antiszeminizmus?

S itt vissza kell menni az ősrégi kérdéshez: mi volt előbb? A tyúk, vagy a tojás? A zsidó uzsora, vagy a zsidó gyűlölet? A Talmud és a Sulhán Áruk keresztény gyűlölete, vagy a keresztények önvédelme?

Mi volt előbb? A kárpátaljai 1500 százalékos uzsora, vagy Egán Ede? Az oroszországi kocsmauzsora avagy a pogrom? Samuelly Tibor járt-e az élen, avagy csak ő utána jöttek az „atrocitások".

Ismét csak a nagy keresztény teológushoz és tudóshoz kell visszatérnünk, aki abszolút elfogulatlanul a keresztények zsidóellenes intézkedéseit súlyosan elítélve állapítja meg, hogy minden úgynevezett antiszemitizmusnak előzményei voltak.[86]

Ugyancsak ő állapítja meg, hogy az egész középkoron át egész Európában megölt valamennyi zsidó száma nem tesz ki olyan rengeteg számot, mint azoké a nemzsidóké, akiket a zsidók II. Sapur (310-380) és II. Kozroesz (590-620) perzsa királyok alatt Perzsiában, a VI. század elején pedig a zsidó Dunaán alatt legyilkoltak. Nem szabad figyelmen kívül hagyni Houston Stewart Chamberlain történelmi adatait sem, amelyek szerint a Bar Kochba lázadás idején a földközi-tengeri térségben a zsidók 350-400 ezer nemzsidót mészároltak le. Ugyancsak ő írja meg, hogy a középkorban, ha „nem a zsidók lettek volna a gyengébb fél, az ő gyűlöletük - a múltakból következtetve -bizonyára kegyetlenebbül végződött volna a keresztényekre nézve." Huber Lipót szerint, habár a zsidók a keresztények legádázabb ellenségeinek mutatták magukat, a keresztény népek mégis egy évezreden át türtőztették magukat és tartózkodtak a keményebb fellépéstől. [87]

Az egész világ tele volt a középkorban a zsidó uzsorakamat miatti panaszokkal. Zsigmond király 1436-ban 100 dénár után heti hat dénár kamatot engedélyezett a zsidóknak, ami 104 százaléknak felel meg. IV. Béla 190 százalékot engedélyezett nekik. [88]

Luther Márton, akit joggal állíthatunk oda mint a modern kor felvilágosodottságának úttörőjét, sokkal elítélőbben nyilatkozott a zsidóságról, mint akár Hitler, akár Heinrich Himmler. Luther Márton „Von den Juden und ihren Lügen" című brosúrájában hét javaslatot terjeszt elő, amelyet természetesen a „humanizmus" korában senki sem oszthat, azonban amelyek mégis úgy tűnnek fel, mintha nem egészen a kereszténység volna az oka a hibáknak, üldözéseknek. Luther a gyűlölettel száll szembe, és ezeket mondja: „Zsinagógáikat, vagyis iskoláikat fel kell gyújtani, és ami nem akar elégni, azt földdel be kell temetni, hogy soha többé ember ne lásson azokból egy követ, vagy salakot sem, hogy Isten lássa, hogy keresztények vagyunk és tudva nem tűrtük és nem helyeseltük a Fiára és keresztényeir szórt ilyen nyilvános hazugságokat, átkozódásokat és káromlásokat. Nem védelmezhetjük és nem oltalmazhatjuk a zsidók olyan házát, amelyben bennünket átkoznak, káromolnak... ez annyi volna, mintha magunk tennénk azt, sőt még sokkal rosszabb. Nem járja, hogy mi átkozott gójok arcunk verejtékével dolgozzunk, ők meg, a szent emberek majd mindezt felemésztik, és aztán még gyalázatosan dicsekedjenek is, hogy ők a keresztények urai." [89]

A lutheri mondatokban ott van a kossuthi felismerés is. Nem a zsidótól, hanem az országhódítóktól, a leigázóktól féltette Luther is az ő népét. „El kell válnunk tőlük, és országunkból ki kell őket űznünk, az ő gondjuk aztán, hogy hazájukba jussanak!" - írja Luther Márton. - „És jutalmul még gazdagokká és urainkká tegyük azokat, akik még ki is nevethetnek!" - kiált fel a protestantizmus megalapítója, a szellemi és lelkiismereti szabadság, az emberi egyenlőség pionírja.

Akiknek módjukban volt a zsidó problémát tudományosan és nem az „utca emberének" alpári antiszemitizmusa alapján megismerni, azoknak mindig a szeme előtt lebegett, hogy az antiszemitizmus oka nem a zsidó emberben, hanem a, Tanban, a keresztényellenes gyűlölködő, és minden esetben államellenes elméletben keresendő.[90]

Nem úgy van az, ahogy a zsidó írók felvázolják mintha a zsidó nép teljesen ártatlan áldozati báránya volna más népek gonoszságának, akik tiszta, bűntelen mártírjai a világtörténelemnek, akik mindig csak a jóakaratuk miatt szenvedtek. Ő (a történelemíró) nem tud a zsidókra csupán tömjént szórni, mint ezt ők maguk legtöbbször megteszik, neki nem szabad elhallgatni az ő bűnüket sem." Ezt irja a nagy német történettudós, akinek tárgyilagosságát még a modern zsidók is elismerik.

Már előre halljuk a kifogást, hogy mindez az „antiszemiták" találmánya. Elvégre a pesti bankár, a bárósított zsidó kereskedő és a New York-kávéház, vagy a Nyugat intellektuelje nem azonosítható a Galíciából beszivárgó Talmud-zsidóval. Nagyjában mindez igaz is. Molnár-Neumann Ferenc, Bródy-Braun Sándor és a többiek természetesen egész más színvonalat fognak reprezentálni az elkövetkező XX. évszázadban, mint - mondjuk - az olaszliszkai csodarabbi. Azonban a szellemiség, amely őket eltölti, mégiscsak abból a szellemből nőtt ki, amelyet a Talmud-zsidó hordozott zöld bársony tarsolyában. Ez a másod-, vagy harmadgenerációs zsidó fiatalsága, amelyből „nagy" íróink kinőttek -amennyiben apái hithű zsidók voltak - még a jeshivákban, a Talmud-iskolákban ismerkedett meg a kereszténygyűlölettel, amelyet tovább vitt, fel egészen a Pester Lloyd, később Az Est vagy a Népszava szerkesztőségi boxjáig.

A liberalizmus századában, amikor a zsidó előtt az emancipáció kitárja a hatalom, bőség és élvezetek kapuit, nem tudta megváltoztatni a modern, sőt hitehagyott zsidóság szellemi alkatát. Kétezer esztendő beidegzettsége tette alkotásra képtelenné, és arra, hogy önálló gondolatot termeljen, de adott ezzel szemben sokoldalú készséget a kritikára, az eszmék szétbontására, gyakorlati értékesítésére, vagy lejáratására. [91]

A zsidó szellem idegenségét a keresztény világon belül talán legjobban látta Goethe és Liszt Ferenc. Goethe is főként politikai szempontból nézte a már korábban is folyó zsidó térhódítást. Herder azt írta, hogy az olyan minisztérium, amelyben a zsidó megjelenik, „kiszáríthatatlan pontini mocsárrá válik".

Liszt Ferenc, a magyarság és az emberiség egyik legnagyobb zsenije, szintén kitűnően mutatott rá arra, hogy a Tan sötét eltévelyedése az úgynevezett kultúrzsidóságot is megakadályozza a szellemi alkotásban. [92]

Nagy elmék és nagy nemzedékek gondolkodásában nyoma sem volt az olyan antiszemitizmusnak, amely kisebb értékű embernek, vagy gazdasági konkurensnek tekintette volna a zsidóságot. Ők csak a szabadságot, a keresztény országlási rendet, vagy ha tetszik, a demokrácia egyensúlyát féltették.

Friedrich Nietsche a század legnagyobb gondolkodója, minden filoszemitizmusa ellenére prófétikusan, kossuthista szemszögből nézte a jövendő két eshetőségét:

„A zsidóknak nem marad más hátra, mint Európa uraivá válni, vagy elhagyni Európát."

Ugyanekkor a zsidóság legnagyobb szellemei, például Freud Zsigmond úgynevezett pszichoanalitikus magyarázatokat kerestek az antiszemitizmus fogalmára, és természetesen a más népek alacsonyabbrendűségével akarták magyarázni ezt. A Freud-féle paradoxon szerint az antiszemitizmus még ma is a „pogány népeknek ilyen formában konzervált Jézus és kereszténység elleni gyűlölete". Arnold Zweig, az emigráns német író 1933 -ban egyszerűen paranoiásnak minősítette a német népet a hitlerizmus egyes jelenségei miatt.

Azonban a valóságra egy nagy magyar zsidó író, az európai zsidóság Cassandrája és nagy vátesze talált rá, kimutatván könyvében: „az antiszemitizmus, ha eszközeiben nem is, - mert ugyancsak vét a tiszta emberi összetartozandóság érzése ellen - társadalmi folyamatában a zsidó faji elfogultságnak és korlátoltságnak reakciója. A neurotikus pszichoanalitikus kompozícióból, az antiszemitizmus, a zsidókérdés beállításából kitűnik, hogy a zsidó az önmagára vonatkozó kérdés, az örök zsidókérdéssel szemben tárgyilagosságra képtelen. Mert képtelen önmagát és hibáit a saját tükrében felismerni, s a más tükör által eléje vetített képet mindig torzítottnak nyilvánítja. Nem tudja leleplezni önmagát, még önmaga előtt sem, mert olyan szuggesztiókkal van terhelve, amelyeket ha felismerne, már meg is szűnt zsidó lenni. És utólag: mindig mártírnak érzi magát, mert képtelen az ellene irányuló érzéshullámok okait saját magában keresni. [93]

Dr. Fejér Lajos - aki maga is zsidó volt - ezzel egyben azt is kimondotta, hogy az antiszemitizmust mindenkor maga a zsidóság idézi fel, s egyben, hogy amíg zsidók lesznek mindig lesz „antiszemitizmus" is.

* * *

VII. fejezet
ASSZIMILÁCIÓ [94] - NÉVMAGYAROSÍTÁS

Az emancipációt (befogadást is beleértve) az asszimiláció gondolata főként zsidó viszonylatban a legsötétebb liberális babona volt. Ettől függetlenül támadás a szent-istváni gondolat ellen is. A nemzet megfeledkezett első szent királyának „Intelmeiről". A középkori Magyar Birodalom senkit sem akart asszimilálni. Egyenjogú keresztény népcsaládokat gyűjtött egybe anélkül, hogy megkövetelte volna az „államnyelv" ismeretét. Az asszimiliációs gondolat -amelyet főként a beszivárgottak kedvéért találtak fel - 180 fokos elfordulás volt a többnyelvű állam (Vielvölkerstaat) 900 évig tartott valóságától.

A Huszadik Század című szabadkőműves, de egyébként nívós folyóirat zsidó-vitájában megszólalt Stefanek Antal, aki a magyarországi tótok mozgalmának egyik vezére volt, majd a prágai Narodni listy munkatársa lett. Magyarbarátnak nem mondható megnyilatkozásában mégis rátapint a kérdés velejére, midőn kimutatja, hogy a zsidóság nem a befogadó néphez, hanem a hatalomhoz, a hatalmon levő urakhoz akar asszimilálódni [95]

Mindenütt a többnyelvű és többnemzetiségű államokban van természetes beolvadási folyamat, miként Amerikában is. A kényszer nélküli, önkéntes asszimiláció ellen sem a demokrácia, sem az úgynevezett humanizmus szempontjából a legfelvilágosultabb ember sem emelhet szót. Magyarországon ez a természetes asszimiláció megvolt minden időben, sőt a kapitalizmus kezdő korszakában még inkább!

A felvidéki zipszer polgárfiú, vagy az erdélyi szász kereskedő gyermeke - anélkül, hogy bárki is kényszerítette volna erre - megtanult magyarul. Eljött Budapestre, vagy Debrecenbe tanárnak, mérnöknek, ügyvédnek, és itt már ha akart, ha nem - magyarul kellett beszélnie. A szlovák proletár, ha nem is tudott magyarul, eljött a hegyekből, és építőmunkás lett a rohamosan növekvő Budapest építőállványain. Mi több: szakszervezeti vezére lehetett a fajmagyar proletároknak, hiszen a szocialista és szakszervezeti mozgalmak történetében később gyakran találkozunk olyan kifejezetten szláv, szlovák és rutén nevekkel, mint Malasits, Mikulits, Szakasits.

Az asszimilációnak ebben a fajtájában senki sem láthatott erőszakot, magyar sovinizmust. Hiszen ugyanez a természetes asszimiláció érvényesült az Egyesült Államokban, ahol a munkahely asszimilált, és tanította az államnyelvet. Nem erőszakkal, nem iskolatörvényekkel, hanem a lehető legegyszerűbb úton.

A liberál-sovinizmus zűrzavaros korszakában a bűnnél nagyobb hiba volt az emancipációt megtetézni a zsidó asszimiláció elméletével is. Az indokolás igen egyszerű: a zsidó lelkében soha nem vált magyarrá. Magyarul megtanult ő is, mert mi másként tudott volna üzletet kötni a magyarral. Ebben az egyetlen vonatkozásban őt is az önkéntes felismerés hajtotta. A nagykállói piacon, a nyírségi kofákkal, a budapesti bankban a váltót-bemutató gentryvel mégsem lehetett jiddisül beszélni. Ez - eddig a pontig - természetszerű kényszer volt a zsidóságra is. Azonban a liberalizmus kora a zsidó sajtó szuggesztiójának hatása alatt azt hitte, hogy a ripsz-ropsz módra folytatott asszimilációval, a nyelvet megtanult galíciáner máris olyan törzsökös magyar lett, mint Tass, Ond, Huba, Töhötöm leszármazottai. [96]

Az asszimilációs babonának, amely egy lelkileg, társadalmilag és politikailag asszimilálhatatlan népcsoport gyors beolvasztását tételezte fel, teljes lehetetlenségét és veszélyességét egy másik magyar publicista ismerte fel - utólag. Makkai János, aki a későbbi zsidótörvények előadói tisztétől, a kalandos exilig elég változatos politikai pályát futott meg, 1937-ben még jól látta, hogy mi az abszolút lehetetlenség az asszimilációs elméletben. [97]

A „magyar zsidó" képletének végzetes hamisságáról - ugyancsak utólagosan - kitűnő bizonyítékot szolgáltatott bizonyos dr. Klár Zoltán nevű álhírlapíró, aki 1950 után, fajvédő zsidó vezérként próbált fellépni az USA-ban, s a magyarországi zsidóság úgynevezett csúcsszervének egyik gyűlésén, melldöngetve mondotta el „magyarságának" hitvallását: „Magyar a nyelvünk, magyar volt az iskolánk és magyar az étlapunk." Ez az étlapmagyarság csupán a rántott csirkéhez, vagy az idei libához hasonult át, de nem a lélekhez.

A „Három nemzedékben" Szekfű Gyula is látta a zsidó asszimiláció babonájának felületes, hamis mivoltát, midőn azt írta a magyarországi zsidóságról: „Lelkébe óvakodunk beletekinteni, megelégedvén ruha - és beszéd külsőségeivel: ... összetévesztettük a nemzetiséget a nyelvvel, a magyarságot a magyarul csevegéssel, a halhatatlan lelket a mulandó, színét váltó külsővel. Vétkünk a legsúlyosabb, mert az Ige a Lélek ellen való." [98]

Tegyük hozzá, hogy vétkesek voltak a magyarsággal szemben azok is, akik letértek a józan széchenyista alapról, és inkább a magyar parasztot vetették oda a nyomornak, kivándorlásnak, minthogy lemondjanak a már idegenné vált liberális kapitalizmus juttatásairól. Ők nem Széchenyit követték, hanem a saját gyermeküket dobták ki a csónakból, és az idegenét fogadták be.

Amikor a befogadott értékesebbé vált, mint a honfoglaló, akkor tulajdonképpen egyenesen vitt az út Kun-Kohn Béla diktatúrája és Rákosi-Roth Mátyás akasztófái felé.

A grófi Magyarország már a magyar nevet is odadobta a kárpáti határon át beszivárgottaknak. A szent-istváni Magyarország 1908-as bukásáig 26 zsidó család kapott magyar báróságot, körülbelül 300-500 magyar nemességet. [99] Ötven krajcárért, mai értékben körülbelül egy dollárért meg lehetett vásárolni a Nagyságos Fejedelem nevét, hogy aztán a Dob utca bodegáiban, a Teleki tér ócskapiacán csak úgy nyüzsögjenek a Rákócziak, Balassák, Bocskayak, Bethlenek, akik 30-40 évvel ezelőtt jöttek át a kárpáti határon. A hatalmat és szociális kiváltságaikat féltő magyar sejkek pénzre éhes társadalma alázatos tisztelettel fogadja el az új bevándorolt kezéből az odalökött könyöradományokat, s közben soviniszta diadallal hordozza a díszmagyart.

A századvég az a különös korszak, amelyben 500 ezer forintért magyar báró lehet bármely galíciáner, 5000 forintért nemességet kaphat a csaló, és 50 krajcárért magyar nevet vehet fel bárki.

Mire elkövetkezik 1900 hajnala, tökéletesen „rohamérett" Szent István Magyarországa. [100]

A gazdasági élet, kereskedelem, a földbérlet, a bankkapitalizmus, és az ipar rohamosan csúszik át a bevándoroltak kezébe. Még riasztóbb, hogy Kiss József, Szabolcsi Miksa és társai úttörése nyomán ugyanilyen rohamtempóban júdaizálódik a magyar sajtó, szellemi élet, a színház, a könyvkiadás.[101]

Az utolsó akadály még a teljes országhódítással szemben az a kis „antiszemita" csoport, amely világosan látja a veszélyeket. És akadály az akkor még világosan látó katolikus papság jó része, amely hevesen szembeszáll a zsidó keresztény házasságokról szóló törvényjavaslattal. Ez a javaslat mégis meghozza a zsidóság számára az egyenlőség teljességét. 1993-ban a főrendiház is elfogadja az 1895. évi XLII. törvénycikket, a recepciót. Báró Vay Béla főrendiházi elnök „igen" szavazata dönti el a forró vitáktól, politikai botrányoktól kísért javaslat sorsát. Ezzel az egyetlen szavazattal megszületett az 1944. március 19-ig érvényes magyar végzet. Ugyanekkor létrejött azonban az ős- és új-magyar nemesség 1944-ig eltéphetetlen szövetsége, gyakran vérszövetsége, amely különös és vészes komplexum volt. A régi nemesség védte feudális kiváltságait, antiszociális előjogait és politikai hatalmát, s hogy ezt megtarthassa ahhoz az új-nemesség adta a pénzt, amellyel saját politikai befolyását akarta továbbépíteni.

Az új vérszövetségeknek következményeit később profétikusan hirdette meg a magyar történelemtudós, dr. Málnási Ödön, [102] aki megrendítően mutatja meg a liberális századvég valóságos arculatát.[103]

Csodálatos, de a zsidókérdés értelmét, lényegét - mint később is -legjobban látták az igazi - cionisták. Lévai Jenő nem ok nélkül hivatkozik a cionisták egyik röpiratára, amelynek címét, megjelenési idejét nem közli. Ennek ellenére világosan látszik, hogy legelőször a cionisták ismerték fel az antiszemitizmus, asszimiláció törvényszerű összefüggéseit. Az említett cionista röpirat a következő képletet rajzolta fel:

zsidók száma X társadalmi nyomor
Antiszemitizmus = ___________________________                                
zsidók asszimilációja

A XIX. század végén Magyarországon jelen volt az antiszemitizmus mindhárom kelléke. A zsidók száma a közel húszmilliós országban csaknem egymillióra nőtt. A társadalmi nyomorról gondoskodott a sejkuralom, a liberális kapitalizmus, és legelsősorban az asszimiláció babonasága.

Kossuth Lajos, aki 33 éves hontalansága alatt sok eget és sok poklot megismert, főként pedig megismerte a nyugati világhódítók félelmetes hatalmát, látszólag, - de csak nagyon látszólag - eltért azoktól az eszméktől, amelyeket a Pesti Hírlap 1944. május 5-i számában hirdetett. Turinból, 1882. október 11. keltezésű, és a zsidó Helfy (Helfer) Ignáchoz írott levelében látszólag teljesen elfordul korábbi álláspontjától. Szégyennek és botránynak minősíti, hogy Magyarországon még zsidókérdés létezhetik. Ugyanakkor azonban igazi kossuthi hevességgel foglalt állást a zsidó bevándorlás ellen. [104]

„Nemzetiségi és közgazdasági tekintetek tanácsolják - írja -, hogy Magyarország ne tárjon kaput semmi jöttment söpredéknek. Azt az önfenntartás kötelessége parancsolja, hogy idegen zsidónak, éppúgy mint idegen pánszláv, vagy pánromán elemeknek Magyarországba csoportosulása meg ne engedtessék." [105]

„Megkövetelheti a párt (függetlenségi) a zsidóktól, hogy ők is lássanak hozzá azon antidiluviánus-szagú választófalak ledöntéséhez, melyek őket keresztény polgártársaikkal egy nemzettestté összeforrásba akadályozzák. (Országlási renddel egybe nem hozható politikai institúció! - A szerző.) Az asszimilációt a maguk részéről is buzgón előmozdítsák; kivetkőzvén a felekezetiség szűkkeblű kötelékeiből, maguk legyenek a legsújtóbb ostorai azoknak, akik a saját felekezetbeliek közül az összeforrást nehezíteni törekszenek, s az asszimilációt akadályozzák." [106]

Még ma, a nagy bukás után csak csodálkozással lehet végignézni a századforduló magyar lelki és erkölcsi lélekhasadásán, amely egyfelől a befogadottakat támogatta, és a honfoglalókat idegenbe vándoroltatta. A liberál-kapitalizmus anyagilag támogatta a magyar gentry korszerűtlen uralmának megmaradását, és a magyar nemesi osztály politikai súlyával, befolyásával segítette a nemzetidegen elem előretörését. Még csodálatosabb szerepet vitt a század végén a zsidó intellektualizmus, amely gyűlölte ugyan a magyar nemességet, de a vele szövetséges zsidó nagykapitalizmustól kapta lapjainak előállítására a szubvenciókat. Szabolcsi Miksa (Weinstein) Egyenlőség című lapja egyetlen év alatt 1895-ben 25.000 forintot vett fel a nagykapitalista vállalatoktól. [107]

És a századforduló előtt kezdődik a még ördögibb játék a magyar proletáriátussal. Az új bárók, új nemesek a régi arisztokráciával igyekeznek szövetségre lépni. Az újonnan beszivárgott progresszív intellektuelek pedig a kitagadott magyar munkásság fölött igyekeznek átvenni a hatalmat, a politikai irányítást, sőt a gazdasági és ideológiai vezetést is.

Pedig hazahűbb elem nincs a magyar munkásságnál, és agrárproletáriátusnál, amely ellen gyakran adják le sortüzeiket a Tisza-korszak erőszak szervei, és amelyet céltudatosan hajtanak a csendőrkordonokkal szembe azok a proletárvezérek, akik nem a nagybank segítségével, hanem alulról akarják végrehajtani az országhódítást, a magyar parasztság és munkásság segítségével. Ezek a Galíciából és Morvából érkezett, magyarul még alig-alig tudó szociáldemokrata munkásvezérek, pár szláv és német asszimiláns segítségével már nem a Talmudot magyarázzák, hanem a marxi osztályharcot -amelynek gyűlölete és gyűlölködése talmudi eredetű -, miközben igen jól megértik magukat az új plutokráciával.

A magyar proletáriátus, a világ legkitagadottabb szegény népe azonban soha, még Kun Béla és Rákosi Mátyás uralma alatt sem fogadja el magáénak ezt a balkáni és idegen marxizmust, amely a századforduló előtt kiformálódik. Május elsejék idején viszi ugyan a vörös lobogót, de nem hazátlan bitang, hanem hazát kér a hazában, midőn felzeng a „Munkás Marseillaise":

Egy talpalatnyi föld e honból,
Nem a miénk sehol, sehol,
Csak majd, ha hantja ránk omol
Vagy ha lélek harangja kondul.
Éhség nyomor velünk!
De majd mi felkelünk,
S ha elnyomói nyakára lép,
Szabad lesz majd a nép.

És ezt a talpalatnyi földet nem akarja megadni a magyar agrárproletáriátusnak a magyar sejkek és új bárók, iparmágnások szolidaritása. És ezt nem tudhatja megszerezni számukra az a marxizmus sem, amelynek vezérei - de nem tagjai - eleve gyanúsak a „hazátlan bitangságban". Természetesen hibás a magyar kis-intelligencia is, amelynek a fél-feudális államban állás és hivatalvesztéssel járt volna, ha odaáll az osztályharc-mentes szocialista, de nemzeti gondolat oldalára. Viszont nem szabad elfelejteni, hogy a világ egyetlen szociáldemokrata mozgalmában sem élt annyi gyűlölet, bizalmatlanság és elfogultság a keresztény értelmiséggel szemben, mint a magyarországiban. Nem a tagsági bélyegeket szorgalmasan ragasztgató egyszerű tagok táplálták ezt az értelmiségi gyűlöletet, hanem a galiciáner vezetők. Ők konkurenciát láttak minden vezetésre képes magyar értelmiségben, aki becsületes szándékkal közeledett a munkásmozgalom felé. Zoványi Jenő debreceni egyetemi tanár példája mutatja, hogy az ilyen becsületes szocialistákat Rothenstein Mór miatt kiirtották, kompromittálták, kizárták, lejáratták.

Súlyossá vált a magyar írók, szellemi emberek sorsa is, ha nem voltak hajlandók betörni az országhódító hatalom igájába. A századforduló előtt kezdődtek a hideg terrornak azok a - magyarság számára eladdig - ismeretlen módszerei, amelyek később Kun Béla és Rákosi Mátyás akasztófáira hurcolták a magyarság szellemi elitjét.

Akkor azonban már lehetett magyar egzisztenciákat megsemmisíteni, magyar írókat kompromittálni, hivatalnokokat és kis vármegyei tisztviselőket is erkölcsileg vagy anyagilag tönkretenni, ha nem engedelmeskedtek a befogadott nép parancsainak, vagy ha látták a végzetet, amely rajtuk keresztül közelített a szent-istváni birodalom felé.

Az első áldozat Kuthy Lajos volt, a Hazai rejtelmek írója. Kétkötetes regénye 1846-ban jelent meg, nyomdai megjelölés nélkül. Kuthy Lajos, akit hol a magyar klasszikusok, hol a Jókait megelőző korai romantikusok közé számítottak, mai szemmel nézve - jó közepes regényt írt, az akkori idők szellemének megfelelően. Elkövette azonban a hibát, hogy egyetlen fejezetében szinte kísérteties biztonsággal megjósolta, hogy hova fog vezetni az emancipáció. Nem érdektelen, hogy Kuthy Lajos ugyanúgy látta a jövendőt, mint az valóra vált. A meghódított ország rémképét vázolta fel, két évvel a szabadságharc előtt. A könyvet - épp annak megdöbbentő előrelátásai következtében - többen olvasták talán, mint Petőfi költeményeit vagy Kossuth cikkeit.

Kuthy Lajos útjában állt az országhódításnak, és bizonyos országhódítóknak. Erkölcsileg kellett kivégezni tehát úgy, ahogy lehetett. A bohém költő és író, aki örökös pénzzavarokkal küzdött, a szabadságharc leverése után - állítólag - a pesti osztrák titkos rendőrség szolgálatába szegődött. Leleplezték. Elvégre a magyar közvélemény akkor csak egyetlen ellenséget látott: - az osztrák elnyomót, Kuthy Lajos életének a nyomor és az öngyilkosság vetett véget.

Istóczy Győzőt, mint előbb láttuk, hamis esküvel, becsületrablással akarták tönkretenni, de épp ezáltal vitték a pro-magyar táborba.

A XIX. század magyar-zsidó kémregényének legsötétebb fejezete Verhovay Gyula tragédiája. A Függetlenség szerkesztője „nagy vad" volt. A Függetlenség bátor, objektív magatartást tanúsított a tiszaeszlári per során. S ez elég volt ahhoz, hogy vele szemben is hozzányúljanak az országhódító módszerekhez. A csángókat hazatelepítő akcióra gyűjtött pénzek elszámolása kapcsán a legvadabb vádak hangzottak el ellene a pesti sajtóban. Végül is a Kúria fényes elégtételadással felmentette, erkölcsileg rehabilitálta, azonban az anyagi rehabilitációt a Kúria sem adhatta meg. A hajsza, üldözés következtében megsemmisült Verhovay Gyula kis vagyonkája, majd megszűnt a Függetlenség is. A később Gömbös Gyula által 1934-ben újból feltámasztott Függetlenség két egymást követő főszerkesztője, Hubay Kálmán és vitéz dr. Kolosváry Borcsa Mihály a már kommunista mezben jelentkezett országhódítók kivégzőhelyein fejezték be életüket.

A bosszú élt, és a magyar üldözött lett saját hazájában. Komáromi János későbbi regénye, a Jegenyék a szélben című regény alakja, nem mint fájdalmas karikatúra, hanem mint elriasztó valóság élt: a varjúcombbal táplálkozó magyar újságíró, akinek nem jutott kenyér, szerkesztőségi íróasztal, mert életében egyszer cikket írt a tiszaeszlári perről. [108]

Bartha Miklós, a Milotay István előtt legnagyobb magyar publiciszta özvegyének majd csak a viszonylag felszabadult Magyarországon sikerült egy nyomorúságos trafik-jövedelmet szerezni, miközben az aktív zsidó lap, az Egyetértés, egyetlen év alatt 1895-ben 25 000 forintot vett fel 32 nagy zsidó banktól és vállalattól.

Riasztó jelenség volt, hogy lassan, alig három évtized alatt „lefaragták" a vidék keresztény, magyar sajtóját is. A kuruc Kassán, ahol 1848-ban még tiltakoztak az ellen, hogy a nemzetőrség sorába befogadják a zsidókat, alig-alig tudta magát tartani Fischer-Colbrie püspök lapja. Debrecenben még állt az ősz Than Gyula Debreceni Újságja, de már az is hallgatásra kényszerült az országhódítással szemben. A bankárok, kereskedők, hirdetők és pausálét utaló bankok többé nem voltak magyarok. A régi nemes kalmár családok éppúgy tönkrementek Kassán, mint Debrecenben vagy Győrben. A magyar föld népe, a rutén, a román, főként a tót, elvándorolt az Egyesült Államokba. A század végén a magyar szellemet már a szimbolikus kígyó gyűrűje fojtogatta.

A kiválasztódás hovatovább nem szellemi, hanem faji alapon folyt a magyarság ellen. A befogadott idegen szerkesztő, aki ott ült a Pester Lloyd, vagy az Egyetértés, később a Népszava, vagy Az Est íróasztalánál, nem a tehetség, tudás mércéje alá állította a verssel, a tárcával, a cikkel és a riporttal nála jelentkező magyar őstehetséget. A mérce mást mutatott. Az író keresztény, tehát eleve tehetségtelen, mert írni, újságot csinálni „mi" tudunk. Az újság különben is arra szolgál, hogy a „mi" világhódító céljainkat segítse, és azonfelül gazdagon jövedelmezzen, kiadónak, főszerkesztőnek és riporternek.

Istóczy Győző volt az, aki legtökéletesebben és prófétikusan látta a Talmud-iskolát végzett intellektuelek betolakodását a magyarság legérinthetetlenebb területére: a szellemi életbe. [109]

E századvégi szellemi életnek, az országhódító félasszimilánsnak és lelkében zsidónak maradt hazafinak legjellegzetesebb alakja, Reb Mayer Litvák unokája, Kiss József (?). Ő írja Magyarországon az első kommunista verset a Knyáz Potemkint, amelyet 1944-ben undorodva dob papírmalomba a megújhodásra kész Magyarország. Ugyanakkor ő igényli magának, Ady Endrével szemben a konzervatív Arany János szerepét. [110] „Nagy" magyar költő, akinek érzékeny, ideges, giccses verseit lelkesen olvassa a már megfertőzött és kritikátlan magyar középosztály. Kiss József, a Knyáz Potemkin jövevényírója már lekritizálja az érmindszenti fajmagyar kis nemest, Ady Endrét. S Krúdy Gyula joggal írja: „A Hét szerkesztője (Kiss József) hiúság és érzékenység dolgában messze felülmúlja Adyt." Amint a cinikus Otthon Körben mondogatták: „Kiss József a maga zsidait félti az évről-évre hangoskodó Adytól."

Tiszaeszlár után azonban az egyetemtől le a népiskoláig, egyre jobban az országhódítók kezébe kerül a magyar pedagógiai oktatás is. Kármán (Kleinmann) Mór már „praeceptor Hungariae" (Magyarország tanítómestere). Magyarul még nem tudnak, de rávetik magukat a magyar nyelvtudományra. A magyar egyetemek világnézeti tanszékein Alexander Bernát, Banóczy (Weisz) József szellemében tanítják a filozófiát, a történelemtanítás mestere Marczali (Morgenstein) Henrik, az időszerű társadalomtudományok oktatása Pichler Gyula és Jászi (Jakubovics) Oszkár kezében van. Riasztó mértéket ölt ugyanekkor az egyetemek elzsidósodása. [111]

A legveszedelmesebb terület mégis: a gazdasági. Itt szinte megállíthatatlannak látszik az országhódítók előretörése, amelyet támogat a kormány, a sajtó, a hasonszőrű intellektualizmus, a nagy gyár, a nagykapitalizmus, az eladósodott magyar sejkek nagybirtoka, a nyomorgó kisiparos hiteléhsége, a magyar hivatalnokosztály hova-tovább nagyobb függősége, megfélemlítettsége, nem utolsó sorban azonban a zsidó és keresztény arisztokrácia, gentry-osztály összeházasodása. A tiszaeszlári ítélet csupán az erkölcsi kaput nyitotta meg az országfoglalás felé. Később a magyar „jogász-nemzet" nevében Csemegi Károly zsidó professzor gondoskodott róla, hogy jogi téren is kinyissa a gazdasági országhódítás zsilipjeit. A Csemegi-kódex, a büntetőtörvénykönyv újrafogalmazása, a lehető legalacsonyabb büntetéseket szabja az úgynevezett intellektuális bűncselekményre. A jogi egyensúly megbillen, és szinte büntetlenül árad be az országba és a társadalomba a legalizált fosztogatás, csalás, hamis bukás, burkolt uzsora. A magyar: az éhező proletár, gazdasági cseléd, ha egy darab kenyeret lop éhségében földesurától, vagy kiássa a krumplit az uraság földjéből, nagyobb büntetést kap, mint a jövevény, aki hamis bukással, hamis esküvel, hamis váltóval ezreket károsít meg és milliókkal gyarapszik.

A meghódított ország legtipikusabb jelképe az ősi Szabolcs vármegye, amelynek földjén Tiszaeszlár is áll. Látszólag felül még az ősi honfoglaló család tagjai vannak. Ők a főispánok, a megye ügyeinek intézői, a nagy mulatságok, viharos dorbézolások főrendezői. Tipikus „sejkek", akik már a zsidó birtokosok helytartói. Száz év alatt a Kállay család 1,000.000 békebeli aranykorona kölcsönt vesz fel a szabolcsi zsidóktól és uzsorásoktól. Soha egy fillért sem fizet vissza aranyban, bankóban. Annál többet politikai szolgáltatásokban, és a nép nyomorának állandósításában, a zsidó térfoglalás elősegítésében. [112]

Az úgynevezett antiszemita mozgalmat már elsöpörte a pénz, a magyar sejkek korruptsága, de voltak még itt-ott egészséges nemzet-sejtek, amelyek a tiszaeszlári nagy bukás után is megpróbáltak védekezni az ország belső gyarmatosítása ellen. Épp az eszlári események hatása alatt, élén Simon Jánossal; az ősz hercegprímással, az egész magyar katolikus papság ellene szavaz a házassági törvénynek, az arisztokraták közül sokan felmondták zsidó bérlőiknek, a csáktornyai esperesség a magyar mezőgazdasági cselédség zsidó kiuzsorázása ellen emelt szót, a katolikus főúri hölgyek pedig kilences társulatokban járultak Jézus Szent szíve elé, hogy a házassági javaslatból ne legyen törvény.

A századforduló Magyarországnak lelki alkatáról, a meghódított nemzet sebeiről, elnyomottságáról, lelki átformálásáról senkitől nem lehet jobb leírást kapni, mint a szociális és nemzeti megújhodás halhatatlan Keresztelő Jánosától, Prohászka Ottokártól. Ő próbálja felrázni a nemzeti lelkiismeretet az országhódító sajtóval, [113] az eltunyult, hivalkodó, hivatásról megfeledkezett papsággal szemben. [114]

Az ezredév fénye, dicsősége mögötti századvégi pusztában, kizsákmányolásban süllyedt magyar mocsáron, a sáskaevő, szőrcsuhás próféta jár. A magyar Ghandi igyekszik felkiáltani az elaltatott lelkiismeretet. Ő az első tökéletes magyar Látó, aki túlnő Istóczyn, Verhovayn, és teljes egészében látja a magyar élet minden betegségét. Nem napi politikus, hanem krisztusi társadalomtudós, aki az országhódítók hatalma mögött mutat rá, hogy nem az ő bűnük, hanem a mi hibánk. [115]

Megrázó, hogy 1900-ban írott cikkében milyen szociális igazságérzettel mondja ki az ítéletet - amely ellen nincs védekezés - a magyar sejkek fölött, akik rövid 33 év alatt kiszolgálói lettek az országhódító hatalomnak. Ha valaki, hát Prohászka Ottokár látja a munkások nyomorát, hallja a falusi szegénység siralmait, és elsőnek ostorozza a papokat, az arisztokratákat, a dzsentriket, akik mit sem törődnek a pöröly és üllő közé jutott munkássággal, és akik nem mennek, mint Krisztus az eke szarva mögött. Hátborzongató, amint 1900-ban odakiáltja ezeknek a magyar uraknak: „Tartsatok penitenciát! Vegyétek Jézus édes kegyelmét ti viperafajzatok, akik csillogó mezben, külső fényes, látszat alatt sima, finom, világias modorban mérget, halálos bűnt rejtegettek. Térjetek Krisztus útjára, ti világfiak, akiket az önzés tesz kegyetlenekké, akik másokat is a lázadás útjára kergettek." [116]

Prohászka Ottokár nem a lagymatag keresztény-szocializmust hirdeti, hanem magyar földön Krisztus nagycsütörtöki forradalmát, amely a Templomból kikorbácsolja a kufárokat és az országhódítókat. „Az egyház szolgái - írja - már 1904-ben a gazdagok asztalánál ülnek, s a szegényeknek az áldozatosságot, a meghúzódást, az alázatos engedelmességet prédikálják... Az egyháznak nincs oka lelkesedni a Bourbonokért, épp úgy nincs oka lelkesülni a zsidó aranyborjúért." [117] Pedig az egyházi nagy vagyonoknak a bérlői jórészben már zsidók. A századfordulón 2,700.000 hold az egyházi nagybirtok, és ennek javarésze nem a katolikus munkáshívek dolgos paraszti kezén, vagy kisbérletein van, hanem a Hartsteinok, Orensteinok 5000-10.000 holdas nagybérlőinek gyarmati uralma alatt. Mert a magyar paraszt, a napszámos ezeken az egyház által kiadott nagybérleteken duplán rabszolga. A nagybérlőnek be kell hajtani az „árendát", mert hiszen a káptalannak kényelmesebb, ha az Orensteinok egy összegben fizetik a bért és nem kell 4-500 magyar kisbérlővel bajlódnia a káptalani intézőségnek. S vajon kin hajtsa be az árendás a hasznot, a saját költségeit?

Ott van a magyar paraszt, a napszámos, a kommenciós cseléd, aki ezeken a zsidó kézben adott nagybérleteken kapja a legrosszabb napszámot, a legrosszabb kommenciót, a legegészségtelenebb cselédlakást! Hajdúszentgyörgyön vagy bárhol a Harsteinok bérletén a tanyai udvar kútjába belefolyik a trágyalé, és a tífuszban úgy pusztulnak a dohányos cselédek gyermekei, mint a nyúlfiókák. De ha valaki a vármegyéhez fordul és emberséget kér, akkor a közigazgatási bizottság azt feleli: „nem lehet". Az alispán úr és a főjegyző úr a Hartstein birtokon vadásznak!

És nem csak Krisztus katolikus egyháza, hanem a „haladó" és protestáns egyház is belesüllyed a liberalizmus évszázadának mocsarába. Theológiai professzorok, akik Jézus igéit magyaráznák, esténként a helyi szabadkőműves páholyban hirdetett humanizmuson észelegnek, de nem tudnak megállni, térdetfőt hajtani protestáns magyar híveik égre síró nyomora előtt. Dr. Balthazár Dezső püspök, korábban Tisza István házitanítója, egyben és egyidejűleg a hajdúsági szociáldemokrata párt 1. számú tagkönyvének birtokosa, 14 zsidó vállalat igazgatósági tagja, és a debreceni Haladás szabadkőműves választottja palástját és bőrkötényét feledve megrendülés nélkül kocsikázik keresztül a Boda nevezetű szörnyfalun, birtokára. Hogy ott 400 protestáns magyar lélek él, hogy a csecsemőknek csak lebbencslevest tudnak adni az anyák, akiknek szűk emlőjéből elfolyik a tej, hogy az egész faluban nincs egy óra, nincs kenyér, iskola, munka? Érdekli-e ez Krisztus szolgáját? A Hegedűs és Sándor zsidó cég kiutalja a tantiémeket a püspök úrnak, mivel oda vitte nyomtatásra a református tankönyveket.

Ha Prohászka Ottokár sikolt a magyar szegénység nevében, akkor klerikálisnak bélyegzi a liberális országhódítás, és az ország megmaradt népe pedig, amely még nem vándorolt ki Amerikába, nem ismeri a statisztikát. Magyar évezred éve! Díszmagyar keresztényi erkölcs! - hirdetik a zsidó kegyúri jogok alá került katolikus templomok szószékéről bizonyos kanonok urak, akikről megint csak Prohászka írja, hogy „kövérre hízott hernyók az egyház testén".

Hazátlan bitangok vagytok! - mondják a nyomorult magyarnak, aki még fehér zászlók alatt szervezkedik szociális jogaiért. S ha nem is bitangok, de bizony hazátlanok a Viharsarok, Kárpátalja, Tiszántúl törzsökös magyarjai, a legszegényebbek, a legkiátkozottabbak. Hiszen „a századfordulón 36% földnélküli, a tótoknak 29%-a, a magyaroknak 45%-a: 2,4 millió lélek" - írja a magyar történelemtudós. [118]

S míg az átvonuló zsidó szabadon vándorolhat Amerikába és Nyugat felé, amikor Istóczy Győző 1891-ben az otthonmentesítő (homstead) törvényjavaslatot indokolja, azt mondja: „Az alkotmányos Magyarország határán ott áll a zsandár, aki puskatussal kergeti vissza azokat, akik az. itteni nagy boldogság mellet a nyomorral küzdve, maguknak egy új világban (Amerikában) akarnak munkát és megélhetést keresni."

Magyarország lakosságának ez időkben csak 7 százaléka választópolgár. Magyarországon 1887-ben szerződés, végrehajtás és haláleset következtében tehát egyetlen esztendő alatt 299.106 birtokváltozási eset történik. [119]

A magyar nép alatt megrendült a föld. Egy év alatt 16.623 birtokot árvereznek el, s ezek jó része zsidó kézre kerül. Tizenhárom év alatt 210.549 végrehajtás útjáni birtokváltozás történt. Az 1875-től 1887-ig terjedő 13 év alatt eladósodás miatt összesen 808.295 birtok került eladás alá.

Az elnyomott országban voltak még látók. A ma élők közül talán senki sem olvasta a világhírű magyar, félkarú zongoraművész, a Zeneakadémia igazgatójának, gróf Zichy Gézának „Egy álom regénye" című művét, amely utópisztikus formában jósolta meg az ország teljes meghódítását. Mintha csak Kun Bélát, vagy Rákosi Mátyást látnánk a regény „magyar-zsidó" miniszterelnökének alakjában. Drámai hatású utolsó fejezetében - mintha csak maga Rákosi lenne - várja Goldfi őexellenciája, a Budapest előtt lefolyó nagy ellenforradalmi csata kimenetelét, és készül, hogy a kifosztott ország aranyait külföldre vigye. Ekkor lepik meg kormányának tagjai, a zsidó miniszterek, majd pedig mindnyájukat a győztes és kifosztott nép katonái, akik ítéletet tartanak Goldfi fölött.

A fiatal forradalmárokat vezető tisztes agg mondja el ebben az 1873 -ban írott regényében az országhódítóknak szóló ítéletét. [120]

„Uraim, folytatá az agg a miniszterekhez fordulva, hallottak-e valaha önök a nép ítéletéről, hallottak-e valaha a szent törvényekről, amely csak politikailag halálos bűnök felett ítél, s amely sokáig és türelmesen vár, míg ítéletét kimondja, mert ez az ítélet mindig halál. E törvényszék minden tagja vádló, ítélő és végrehajtó egy személyben, és higgyék el uraim, hogy én, akinek kezéhez egy csepp vér sem tapad, büszke leszek, az önök nyakára tehetni a hóhér kötelét." 1873-ban egy magyar gróf és világviszonylatban is elsőrendű szellem ember mondotta ki az ítéletet. 1956 októberében a magyar proletariátus, a munkás és parasztifjúság: „Akasztassanak!"

Haloványfényű, kicsinyke mécses volt ez. Gróf Zichy Géza regényét alig -alig olvasta valaki. Nem regisztrálta még a Magyar Nemzeti Múzeum Széchenyi Könyvtára sem.

A milenneum mámorának vége volt. Amikor pedig a századfordulón felgyúlt a szilveszteri csillag, már titokzatos robajlás hangzott a föld alól. Már csak 14 év messzeségében volt a világháború.

Szent István belsőleg meghódított országa, megindult a végzet útján. Fölötte ott lebegett a montefiorei parancs: Zsidó testvérek! Foglaljátok el Galíciát és Magyarországot!

Bevégeztetett! Elfoglaltatott.

Istóczy Győzőnek, Magyarország Cassandrájának igaza lett.

Vége az első résznek

* * *

Megjelent: 1892 alkalommal Utoljára frissítve: 2017. Augusztus 13., Vasárnap 13:04

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 283 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.5%Canada 1.1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 4.1%Switzerland 0.4%
Germany 3%Australia 0.3%
Russian Federation 2.9%France 0.3%
Ukraine 2.8%Italy 0.2%
Slovakia 2.2%Kuwait 0.2%
United Kingdom 2%Netherlands 0.2%
Sweden 1.7%Greece 0.2%
Austria 1.5%Belgium 0.2%

Today: 723
This Week: 4737
Last Week: 5625
This Month: 14615
Last Month: 25345
Total: 1656977

Belépés