Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

K2017May30

2011. Szeptember 19., Hétfő 22:21

Országhódítók 06

Írta:  Marschalkó Lajos
Értékelés:
(3 szavazat)
"Ha a magyarországi zsidóság az Anschluss idején képes volna ilyen bölcs belátásra és áldozatkészségre, akkor bizonyos, hogy 1944. március 19-én, a német megszállás napján - akkor már 13 millió magyar - áll mellettük életével, vérével, hogy megmentse őket Auschwitztól és Eichmann Adolftól."

VII. Fejezet
A SZEMITIZMUS

Aki egy állam, vagy népfelség tagja, s abba beleszületik, vagy belefoglaltatik, még a demokrácia játékszabályai szerint is köteles az illető állam polgárai és nemzeti céljainak engedelmeskedni. Háborús vihar közeledtén vagy éppen háború közepén sem egyén, sem nemzeti kisebbség nem követhet a befogadó állam érdekeivel ellentétes politikát. Az első puskalövés után az úgynevezett demokratikus jog a világ minden államában fel van függesztve.

A magyar nemzeti érdek 1937-ben és azelőtt, sőt azután is a trianoni béke megdöntése, de legalább is a négyféle idegen rabságba került magyar ethnikum egységének helyreállítása volt. A zsidó nemzeti kisebbségnek pedig egyetlen célja: négy országba szakítva: a Kárpát medence fölötti gazdasági és lehetőleg politikai hatalom megtartása.

Csak az elfogultság állíthatja, hogy Magyarország „antiszemita" alapon sodródott bele a második világháborúba. Kezdettől fogva világos volt, hogy a román, jugoszláv, csehszlovák igából csak úgy lehet felszabadítani a magyar ethnikumot, ha a magyar politika nem a trianoni diktátumokat alkotó, hanem az azokkal ellentétes európai erőkre támaszkodik. Ilyen erő pedig csupán egy akadt Európában: a Német Birodalom. A jóvátételi, területveszteségi, szociális és politikai válságok hideglelésétől rázott weimari német köztársaságnak csak legkisebb gondja lehetett a tőle keletre eső Európával való együttműködés, vagy akár annak csak megkísérlése is. Kényszerűen elismerték amit rájuk és Európára kényszerítettek.

Viszont a magyar nemzeti ellenzéknek, a Nemzeti Függetlenségi Pártnak sehol másutt nem lehetett keresni a szövetségest és a barátot, mint Versailles, következésképpen Trianon-ellenes német ellenzék köreiben. Megállapított tény, hogy amikor Pilsudszky Lengyelországát 1921-ben szétrombolással fenyegette Trotzkij-Bronsteinék szovjet támadása, magyar búzáért gróf Takách-Tolvaj József Münchenben vette meg azt a húsz dunai uszálynyi fegyvert és lőszert, amelyet Magyarországon átdobott a lengyelek segítségére, és ezzel Pilsudszky marsall és vezérkari főnöke, de Gaulle francia alezredes, később a negyedik köztársaság elnöke, megnyerte a visztulai csatát. Kevésbé ismeretes azonban, hogy Münchenben 1923-ban működött a Müncheni Magyar Diákegyesület, (később Hungária Bajtársi Közösség), amelynek úgynevezett „Diskussionabend"-jein hetenként kétszer megjelent egy német őrvezető -akkor még egy kis mozgalom vezetője - Hitler Adolf. Hajnalig tartó vitákban Hitler állandóan hangoztatta, hogy ha ő a versaillesi diktátum ellen harcol, akkor logikusan és szükségképpen küzdenie kell a többi diktátumok ellen is. Hangoztatta azt is, hogy az Ausztriához csatolt „burgenlandi" részt visszaadja Magyarországnak, mert ha ezt nem tenné, nem lenne következetes önmagához. [171]

A magyarság számára a nagy óra elkövetkezett 1937. március 13-án, amidőn Bécsbe bevonultak a német nemzeti szocializmus seregei. Hitler Adolf, a Nagy Német Birodalom vezére és kancellárja megtartotta az ígéretét, amelyet müncheni magyar diák barátainak még őrvezető korában tett. Három napra megállította csapatait az ezeréves szent-istváni határokon, tehát nem a trianoni Burgenland határain. „Hitler akkor el mesélte nekem az egész kieli ügyet - írta a Hídfőben - a Müncheni Magyar Diákegyesület vezetője, és Hitler egykori beszélgető partnere. A szudétanémet akcióhoz meg akarta nyerni Horthyt, és ez esetben Magyarországnak jutott volna Felső-Magyarország. Hitler azt mondotta, csalódott a várakozásában. Azt hitte, hogy a hivatalos magyar körök, amelyek állandóan hangoztatták a revizionizmust, örömmel fogják megragadni az alkalmat, hogy Magyarországot a trianoni ketrecből kivezessék. Ő sajnos kénytelen volt a magyar kormány és Horthy elutasító magatartásából azt a következtetést levonni, hogy a hatalom birtokosai az egész revíziós színházat csak azért rendezik, hogy a magyar nép figyelmét eltereljék a szociális bajokról, azok megoldásának szükségességéről." [172]

Az országhódító kisebbség és az országot alkotó nép legyőzhetetlen ellentéte akkor vált nyilvánvalóvá, mikor e három nap alatt, amíg Hitler csapatai az ezeréves szent-istváni határokon lábhoz tett fegyverrel várakoztak. A pesti kávéházak és szerkesztőségek intellektueljeire, a plutokrácia vezéreire, főként a szakszervezetek idegen komisszáriusaira semmi sem hatott riasztóbban, mint az a tény, hogy a „vörös Bécs" „vörös proletárjai", az austro-marxisták, akik fegyveresen szálltak szembe Dolfuss és Schussnigg diktatúrájával, lenyűgözve és őrjöngve ünnepelték legalább félmillióan, a bevonuló Hitler Adolfot.

Abban a pillanatban azonban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a nagynémet nemzeti szocializmus hozzá fog nyúlni az Ausztria fölötti tényleges hatalomhoz, a Rotschildok és hozzájuk tartozó ötszázezrek félelmetes hatalmához, Budapest zsidósága nem a magyar néppel vállalt szolidaritást, hanem Bécs, majd Prága zsidóságával. Ők nem a befogadó magyar népet féltették egy esetleges pángermán előretöréstől, hanem az ungvári és munkácsi kis zsidót, a bécsi és prágai nagykapitalistát, akit természetesen közvetlenebbül fenyegetett a hitleri lépés, mint a magyar népet.

Az országhódítóknak 1937. március 13-án éjjel adatott volna meg a végső és utolsó nagy esély, hogy függetlenül minden beidegzettségtől, megérthető anti-hitlerizmustól, egységesen és bátran deklarálják, hogy ők nemcsak a magyar állam befogadottjai, hanem a magyar néppel és annak nemzeti céljaival egyetértő hűséges állampolgárai. Nekik kellett volna kinyilvánítani, hogy ha a trianoni átok a hitleri oldalra sodorja a Csonka-Magyarországot, akkor nekik ez: „Hungary first" kell legyen, még akkor is, ha ez a Magyarország egy számukra nem tetsző, vagy akár ellenséges szövetségben él. Az amerikai japánok, s németek Pearl Harbour után legjobb katonáivá váltak az Unió hadseregének, annak ellenére, hogy néptársaik közül százezreket internáltak különféle koncentrációs táborokba és Ellis Islandra.

Ha a magyarországi zsidóság az Anschluss idején képes volna ilyen bölcs belátásra és áldozatkészségre, akkor bizonyos, hogy 1944. március 19-én, a német megszállás napján - akkor már 13 millió magyar - áll mellettük életével, vérével, hogy megmentse őket Auschwitztól és Eichmann Adolftól.

Az országhódítók azonban az Anschluss napján üzentek hadat a magyar népnek és a magyar nemzeti céloknak. E dátumtól kezdve mondták és hirdették nyíltan, hogy „magyar területeket nem fogadhatunk el Hitler kezéből". Ettől kezdve kezdték a sajtóban suttogni, propagandában terjeszteni a mérget, hogy nem szabad igényeket támasztanunk, területeket és magyar biológiai állatot rabló szomszédaink ellen, mert akkor rosszabbul fog menni a kassai és marosvásárhelyi kis zsidónak, aki a csehszlovák vagy román „demokrácia" áldásait teljes mértékben élvezi. Ekkor kezdte hirdetni a GyOSz és Chorin Ferenc által alapított Magyar Nemzet az anglomániát, és a Népszava akkor kezd még szélsőségesebben közeledni a zsidó nacionalizmus, a proletár ortodoxia felé.

A magyar politika belső ellentmondásaira jellemző, hogy az első bécsi döntés során Teleki Pál külügyminiszter az 1910-es népszámlálás alapján, mint „magyarokat" szerzi vissza a beregszászi, munkácsi, kassai zsidó tömegeket, azonban a Felvidéki Magyar Párt és a többi magyar felvidéki szervezetek a visszacsatolás után, az arany vitézségi érmeseken, világháborús hadirokkantakon kívül alig száz zsidót tud „kivételeztetni", akik a cseh elnyomás alatt megőrizték magyarságukat, segítették a kisebbségi magyar sorba került magyarság intézményeit. Az óriási, 98 százalékos többség Trianon után elsőnek állott az új hatalom, Csehszlovákia szolgálatába. Bebizonyítva ezzel is, hogy a magyarság hiába emancipálta őket, soha nem tudtak magyarrá válni.

Már a felvidéki területek visszacsatolása előtt is a trianoni északi vármegyék zsidó lakossága nyíltan kifejezi érzelmeit a csehszlovákiai „magyar zsidók", egyben a magyar területek visszacsatolása ellen. Kisvárdán, Mátészalkán titkos rádióállomásokat létesítenek és pénzt gyűjtenek arra, hogy minél több repülőgéppel szereljék fel a - csehszlovák hadsereget. Vitéz Haynal Alajos tábornok (akkor alezredes) a trianoni határokra történt felvonulás során riasztó állapotokat talált Kisvárdán, a szabolcsi országhódítók fő fészkében. A keresztény kisiparosok csak akkor kapták meg egyik középület építésénél végzett munkájukért a bért, ha igazolták, hogy az anyagot zsidó kereskedőktől vásárolták. A felvidék felszabadítására készen álló és bevonuló honvédséget a kisvárdai zsinagógában a rabbik „ellenségeinek" - a magyar honvédek -mielőbbi eltűnéséért imádkoztak. Az első napon 450 gazdag zsidó szökött el Kisvárdáról. A titkos rádió leadót a zsinagóga padlásán találták meg, és annak egyik kezelője a rabbi fia volt. [173]

Ez az egyre élesebben kidomborodó zsidó magatartás nem annyira a magyarságra veszélyes, mint éppen a zsidóságra. Hiszen ezekben az időkben mondja gróf Teleki Pál: „Hazánkat 200 milliónyi hatalmas népgyűrű veszi körül, amely a zsidóságot magából kiszorítani igyekezik."

Ilyen időkben minden józan ésszel és politikai érzékkel ellenkező magatartás nemcsak a Magyarországot körülvevő 200 millió népgyűrűt, hanem magát a magyar nemzetet is egy kisebbség ellenséges, illoyális magatartásával provokálni és mintegy az öngyilkosságig folytatni a törzsi sovinizmust. Még veszélyesebb azonban, ha tudjuk, hogy a 200 milliós belső európai gyűrűn túl küzdő versaillesi és trianoni hatalmak rádióállomásain állandó uszításukkal már jó előre partizánokként akarják bevetni a kelet-európai zsidóságot Hitler ellen. Sokszor nem is a zsidóság, hanem saját világhatalmi céljaik érdekében heccelik fel ezt a fanatikus keleti tömeget, mit sem törődve azzal, hogy éppen a 200 milliós gyűrűn belül, saját hittestvéreik lehetnek első áldozatai - a genfi konvenció szerint is - ilyen esetekben jogos megtorlásnak. Amidőn azonban már 1933-ban azt hirdette az amerikai zsidóság magyarországi származású vezére, S. S. Wise (Weisz) rabbi, hogy a világ zsidóságának szent háborúba kell indulni Hitler ellen („I am for war!" [174]) akkor zsidó szempontból felelőtlen több millió zsidót, akik a 200 milliós gyűrűn belül maradnak, odadobni az ilyen esetekben - a világ minden államában - elkövetkezhető megtorlásoknak. Akárhogy nézzük is a dolgokat - a második világháború után zsidó forrásból nyilvánosságra hozott és sokszor cáfolhatatlan bizonyítékok után nagyon is fennáll az a gyanú, hogy az akkor már világhatalmat élvezd nagy-kapitalista zsidóság Amerikában, Angliában, Franciaországban és Magyarországon is a „kis-zsidót" akarta rohamcsapatként bedobni a náci gőzhenger ellen, mit sem törődve azzal, hogy ezek áldozataivá válhatnak -Auschwitznak.

Sajnos, a jobb sorsra érdemes „kis-zsidóság" is igenlően válaszolt nagy testvérei és szellemi emberei uszítására. Amikor 1941. június 21-én kitör a német-szovjet háború, a magyarországi nagyzsidók már csak kapitalista mivoltuk miatt sem helyeselhettek Sztálinnak. Legfeljebb a GyOSz „Magyar Nemzet"-jében elhintették az azóta is érezhető mérget, amely szerint Kassát a németek bombázták, és így kényszerítették Magyarországot a háborúba. Azonban ugyanekkor megszólalt a zsidó proletár-ortodox nacionalizmus nem is nagyon suttogó propagandája: „Ha a Szovjetunió győz, keresztény koponyákkal fogjuk kövezni a budapesti körutakat."

Ha az Anschluss napján még nem is, de most teljes valóságában lehet megérezni, hogy a nemzet ellen fordult egy nemzeti kisebbség, amely még csak nem is volt a szent-istváni népcsalád tagja, amelyet a magyarság 1867-ben emancipált, egyenjogú tagjává emelt, bárókat, nagykapitalistákat és proletár vezéreket csinált belőlük. S amikor minden magyar előtt világos, hogy a bolsevizmus csak a totális szláv hódoltságot, a teljes rabszolgaságot hozhatja, akkor azok, akik a meghódított ország minden előnyét élvezték, csak magukra gondolnak. A magyar népre nem! A magyar szabadságra nem! A magyar függetlenségre nem! A chorini nagykapitalizmus úgy látja, hogy a zsidó nagytőkés hatalmat csak angolszász „tory demokrácia" mentheti me g, a zsidó proletár orthodoxia pedig azt, hogy gazdagjai helyett Sztálin segítségével majd ő lehet az ország ura. S ha azzá lesz a sztálini szuronyok segítségével, akkor majd azoknak a keresztényeknek koponyáival fogja kövezni a budapesti körutakat, amely keresztények elég könnyelműek voltak, hogy emancipálják őket.

Hol van itt a - nem nyelvi - hanem a döntő lelki asszimilációnak, a hazafiságnak csak leghaloványabb árnyalata is?

Évtizedeken át hirdették sajtójukban, irodalmukban, társadalmi megnyilatkozásaikban, hogy ők a legjobb magyarok. De akkor miért ők partizánkodnak először Újvidéken, ahol háztetőkről, ablakokból hátulról lövik le a magyar csendőröket? Miért van az, hogy még alig jelent meg a magyar piros-fehér-zöld zászló Újvidéken, ők iratkoznak fel Titó és a kommunisták partizán listáira? És, persze miért történik, hogy midőn elkövetkezik a nemzetközi jog és a genfi konvenció szerinti jogos megtorlás is, ők jajgatják tele az ellenséges nyugati és szovjet sajtót a magyar kegyetlenségek rémmeséivel?

Miért van az, hogy Budapest a 245.000 zsidó lakossággal rendelkező főváros egyszerre válik a zsidó anglofil tőkés Lipótváros, az angyalföldi, Conti -utcai zsidó, proletár-nacionalizmus legnagyobb európai központjává, ahonnan titkos leadók sugároznak Moszkva és London felé, ahonnan kémek, kalandorok indulnak a világ minden tájára, ahonnan Bíró Pál-szerű rimamurányi acélmágnások 25 millió pengőnyi letétet csempésznek át Svájcba, Amerikába? Miért van az, hogy a Chorin család millióival 9 millió svájci frankos „diplomata alapot" létesítenek egy magyar ellenkormány számára? Kinek az érdeke volna, ha nem a zsidóság minden társadalmi rétegének a csendes és okos appeasement a megbántott befogadó nép iránt. Azonban a kabarék pódiumain Békeffy (Békefi-Kann) Lászlók heccelik a magyarsággal szembeni ellenállásra a fanatikus lipótvárosiakat és a Conti-utcaiakat. A színházi életes új nemesség tombol az una eademque nobilitas gőgjében. S amikor az angol Secret Service szolgálatába fogadja ezt a kabarettista propagandát, akkor Békefi-Kannal ismét egy Nádas-Neumann Ernő vállalkozik a győri vagongyár kazánházának felrobbantására, amit csak a régi szociáldemokrata Olajos Lajos magyar főkazánmester akadályoz meg. A zsidó nacionalista arcvonal szervezkedik napról napra kávéházban, szakszervezetben, külföldi emigrációban a magyarság és a nagy nemzeti önvédelem ellen. Szervezkedik a Lipótvárosi Kaszinóban, a Nemzeti Kaszinóban, a BBC-ben, és a Rákosi-Roth Mátyásék moszkvai emigrációjában, az amerikai magyar nyelvű kis dzsungel-újságokban, azzal a kifejezett céllal, hogy feláldozza önmagát, vagy a magyarságot is, ha nem tudhatja megtartani a fölötte eddig gyakorolt uralmat.

Ennek a nagyvonalú magyar-ellenes támadásnak van egy furcsa jelszava: „ellenállás". De kinek állanak ellen? A magyar népnek, amely otthont, befogadást, jólétet adott nekik, amelyik még a második világháború véresőjében is menedéket ad?[175] Minek állanak ellen? A Kállay-kormány antiszemita frázisokkal álcázott zsidóbarát politikájának? Az örökös megadási kísérleteknek? Avagy annak akarnak „ellenállni", hogy a 200 milliós gyűrűn, az antiszemita Európán belül 1943 végéig Magyarország az európai, de legalább is a középeurópai zsidóság utolsó, elkülönült menedék szigete!

Maga Lévai Jenő írja: „Amíg tehát Közép-Európa egész zsidóságát szinte tökéletesen megsemmisítették már a németek, a közel milliós magyar zsidóságot - mint addig fizikai létében szinte érintetlen közép-európai zsidó szigetet -Horthy kormányzó és a Kállay-kormány védelme alatt tudja a hitlerizmus." [176]

Azonban. örök időkre megrázó, hogy ebbe a „közép-európai zsidó szigetbe" Palesztinából érkezett zsidó partizánokat hajítanak le ejtőernyővel, és a „nagy" magyar író, Szenes (Schlezinger) Ernő lánya, Szenes Hanna brit-palesztínai ejtőernyősnő lett, hogy társaival együtt kísérletet tegyen az „ellenállás" megszervezésére. Amikor aztán elfogják, és a világ minden demokratikus, vagy antidemokratikus bíróságára érvényes szabályok szerint halálra ítélik, a kis partizánnőből zsidó nemzeti hősnőt csinál az ó-szövetségi mítosz, és erdőket, falukat keresztelnek el róla a megalakult új Izraelben. [177]

A befogadó magyarság állandó provokációja az 1938-1944 közötti átlag zsidó magatartás. Felesleges és mégis állandó ingerlése az alvó oroszlánnak, amely - óh, dehogy is volt „antiszemita", de a csepeli munkásházaktól a svábhegyi villákig - csak most kezdi meglátni, mire megy a játék, és mifajta erők állanak amögött. Hitlernél, Mussolininál talán lehet ez a magatartás „ellenállás", de az akkor még alkotmányos Magyarországon semmi esetre sem az, hanem lázadás.

Az egész kérdés a magyarság szempontjából végzetes problémává vált a háború kitörése pillanatában. A „baziliszkus szem", amelyről Petőfi Sándor írt, megbűvölte a magyar politikát, a vezetőket, sőt a nép egy részét is, és a magyarság gyarmatosított sorsát az jellemzi legjobban, hogy 1937. és 1944. október 15. között teljesen a nemzeti kisebbség és nem a befogadó nemzeti többség igényeihez alkalmazkodott a magyar politika. Az Anschluss idején a budapesti Vár nem mer felelni Hitler gesztusára, és elfogadni a „nácik" kezéből az ezeréves nyugatmagyarországi területeket, mert vajon mit szólnának ehhez a londoni és párizsi Rotschildok és budapesti Chorinok? A felvidéki válság idején ugyanezen okból fél követelni a felvidéki magyarság önrendelkezési jogát, és végül is megvárja az első bécsi döntést. Tiso és a szlovákok sürgessék ki Hitlernél. Amikor aztán már vérre megy a játék, a Jugoszlávia elleni háborúban nem a magyar érdekből avatkozik be Horthy Miklós, hanem azért, mert Chorin Ferenc és a budapesti hitközség interveniálnak nála, hogy ne álljon ellen a németeknek, akik ez esetben 10 nap alatt lerohanják Magyarországot, és elviszik, vagy internálják a magyarországi zsidóságot. A hadparancs egész büszkén hangzik: „Előre az ezeréves magyar határokig!" Háttérben azonban nem a magyar területek visszaszerzésének nemzeti érdeke áll, hanem a zsidóság megmentése. Elvégre az országhódítók is értenek annyit a politikához, amely szerint „Hitler kezéből nem lehet területeket elfogadni", végzetes következményekkel járhat épp rájuk nézve. Amikor már valóban háború van, akkor a Német Birodalom nem tűrheti el, hogy Magyarország elvágja a romániai olajmezők vezető összekötő útvonalait.

Csodálatos, de valóságos, hogy a magyar politikát 1941 áprilisában, Teleki öngyilkossága után nem a magyar, hanem a zsidó érdek rántja - titokban - a német oldalra. Ennél csak az csodálatosabb, hogy három hónappal később a szovjet háború kitörésének pillanatában 180 fokos fordulattal megindul a zsidóság részéről a háború szabotálására irányuló nagyarányú akció. Végeredményben azonban ez is érthető. Most már nincs lehetőség arra, hogy megtartsák az ország fölötti hatalmat csak kétféle formában: ha a kapitalista nagy-zsidók számára az angolszászok győznek, vagy ha a kis-zsidó proletár ortodox nacionalizmusuk számára Sztálin seregei tiporják el Magyarországot. Hogy mi lesz a magyar néppel, paraszttal, munkással: kit érdekel ez az emancipáltak közül?

Amidőn a doni fronton 1943 februárjában megsemmisül a II. magyar hadsereg, ők bontják fel a pesti kávéházakban és bárokban a „sztálingrádi pezsgőt", ők suttogják bele a magyar közvélemény fülébe, hogy Magyarország csak egyféleképpen mentheti ki magát a világviharból, ha az ő érdekeiknek, az ő parancsaiknak engedelmeskedik.

Óh árva magyar nép! Tudod-e, hogy kiket „emancipáltál" a kiegyezés évében? És fogja-e tudni a magyar fiatalság, hogy a magyarság beleértve az úgynevezett magyar „antiszemitákat" is, soha sem akarta direkt akcióval elintézni a zsidókérdést.

A legnagyobb magyar látó, Istóczy Győző Herzl Tivadart megelőzve, 1875. augusztus 23-án javaslatot nyújtott be a magyar országgyűléshez: „A zsidó állam visszaállítása Palesztinában" cím alatt. Ebben az indítványában többek között a következőket mondja:

„Ezernyolcszáz évvel ezelőtt feldúlt hazájából kiűzött zsidó népnek is végre igazság szolgáltassék, hogy annak hőn szeretett eredeti hazája, Palesztina, kellően megnagyobbítva a magyar porta souverenitása alatt álló autonom tartományként, akár pedig önálló zsidó államként visszaállíttassék." [178]

Istóczy Győző a törvényjavaslat szóbeli indoklásában megjegyzi azt is, hogy nem igényli magának az eszme eredetiségét, amely Luthertől kezdve

Fichteig, s ettől Goldwin Smithig és a Nineteenth Century című angol folyóiratig mindenki agyában megfordult: a zsidóság önálló államának visszaállítása.

Herzl Tivadar tulajdonképpen csak epigonja volt Luthernek és Istóczynak. Amikor azonban a magyar életben és társadalomban valami ok miatt aktualizálódott a zsidókérdés, mindig megjelent a probléma megoldásának egyetlen emberi és magyar lehetősége. Amikor 1920-ban a nemzetgyűlési választások előtt egyik liberális újságíró megintervjúvolja Gömbös Gyulát, és azt mondja neki, hogy a jogegyenlőség nem ismer első és másodrendű állampolgárokat, Gömbös lemutat a Lánchídra, és azt mondja:

- Nézzen Ön le a Lánchídra, az ott közlekedő autók kilenctized része az Ön által másodrendűnek nevezett állampolgárok birtokában van. Most tehát sajnos inkább mi vagyunk itt másodrendű állampolgárok s éppen azért küzdünk, hogy ez az állapot megszüntethető legyen.

Gömbös Gyula azonban nemcsak a magyar nép meghódítottságát ismerte fel, hanem rámutatott ugyanarra a megoldásra, amelyet Istóczy, Herzl Tivadar, Bettelheim Samu és nem utolsó sorban Luther ajánlottak.

„Szükségesnek tartom - írja 1921-ben, híres újévi cikkében, a Szózatban - hogy a magyar kormány már 1921-ben érintkezésbe lépjen a cionisták központjával, a magyar állampolgárságú, fölös számú, többszázezer zsidó polgár kitelepítésére. Az egész világon elszórtan élő, hontalan nép sorsa, a többi népek nyugalmának biztosítása szempontjából megvizsgálandó. Amíg a hazával bíró népek természetszerűleg a nacionalizmus hívei, addig a legerősebb antinacionalista tendencia rendesen a zsidóságtól ered. Az összes internacionális mozgalmak ezért találnak élénk visszhangra a zsidóságnál. Nekik, amíg elszórtan élnek, egy céljuk lehet: a nemzeti hatások elsimítása egy új világrend megalakítása által, amely nekik uralmat, nekünk rabszolgaságot jelent." [179]

Ugyanezt a hagyományos magyar álláspontot képviselte Szálasi Ferenc is, aki Út és Cél című programjában többek között a következőket írta: „Az aszemitizmus célja a zsidóság eltávolítása a nemzet közösségéből. Ez pedig egyféleképpen lehetséges: a kivándoroltatás által."

Szálasi Ferenc 1944-ben - a magyarság második világháborús tapasztalatai ellenére is, kereken elutasította Winckelmann SS tábornoknak a közel háromszázezer főnyi budapesti zsidóság deportálására vonatkozó kívánságait. „Beszéde során kifejtette, hogy a háború esetleges megnyerése alkalmával a zsidókérdést a cionizmus alapelvei szerint kell rendezni, amennyiben az évezredek óta diaszpórában élő zsidóságot olyan körülmények közé kell juttatni, hogy önálló állami életet éljen. A zsidóságnak épp olyan joga van nemcsak az élethez, hanem ahhoz is, hogy önálló állami életet éljen, mit bármely más népnek, vagy nemzetnek. Hogy ez bekövetkezzék, annak első feltétele, hogy a világrendezés során akár Palesztínában, akár más részen a világnak, a majdani győztes hatalmak lehetőséget adjanak a zsidóságnak, hogy nemzetté, állammá alakuljon."[180] [181]

A magyar program tehát Istóczy Győző óta mindig a békés elválás volt, és nem eichmanni program, tehát nem megsemmisítés. Amikor már 1944-ben a német megszállás után végzetessé vált a helyzet, a mártír Szász Lajos iparügyi miniszter, május 28-án mondott beszédében kijelentette: „Nyíltan és tisztán le kell szögeznünk, hogy senkinek nem áll szándékában a zsidókat kiirtani, megsemmisíteni, vagy kínozni... Senkinek nem áll szándékában a világos megszabadítani a zsidóktól, mi kizárólag a mi fajtánkat akarjuk káros befolyásuktól mentesíteni. Azt hiszem mindegyikünk boldog lesz, ha Ahasvérus szerencsétlen népe, távol határainktól, valahol a földtekén hazát talál, hol saját államát meg tudja alapítani."

„A zsidókérdést illetően csak annyit akarok megemlíteni, hogy bűnös tudatlanság és veszedelem tévedéssel párosult önámítás az az állítás, hogy a zsidóság de facto és de jure már világhatalom, s uralmon van. Hiszen csak azért válhatott a zsidókérdés világkérdéssé. A plutokrácia, a szabadkőművesség, a liberális demokráciák, a parlamentarizmus, az aranyalap és a marxizmus, mindezek csupán eszközök a zsidóság kezében, hogy világhatalmát és világuralmát megtarthassa, szilárdíthassa, és lehetetlenné tegye, hogy a népek földgömbünk és saját magukban ebben a sorskérdésben tisztán láthassanak, és saját jó hasznukra, közös akarattal cselekedhessenek. Az új élet akarta és vérszentelte koreszmében felvilágosult és cselekvő népek világszabadságharcának is ez köszönhető, hogy a zsidóság ki fog kerülni az európai és az ázsiai nagytérből, és valószínűleg kényszertelepül az amerikai nagytérben. Súlyos tapasztalatokból merített joggal feltételezhetjük, hogy új és valószínűen utolsó menhelyén is magatartásával, erkölcsi, szellemi, anyagi mohóságával és kíméletlenségével hamarosan fel fogja törni az amerikai népi ugart, aminek nyomán ott is nacionalista és szocialista új életforma fog diadalmasan kifejlődni, és hatalomra jutni." [182]

A magyar álláspont tehát világos és tiszta volt minden időkben. E tekintetben értéktelennek kell tekintenünk azokat a filojudaista megnyilatkozásokat, amelyek olyan írók, politikusok stb. részéről hangzottak el 1937 és 1945 között, akik maguk is valami módon haszonélvezői voltak az országot meghódító szellemi és gazdasági hatalomnak. Azonban a magyarság emberségének, bárány-türelmének szempontjából értékesek azok a megnyilatkozások, amelyeket érdektelenek tettek. Ilyen például az a bizalmas beszélgetés, amely 1944. április 21-én folyt le Czapik egri érsek és Mindszenty József veszprémi püspök között. Ez a beszélgetés csak később került nyilvánosságra, s ezért van különös értéke, mert részben lezárja a trianoni kort, megállapítja, hogy Horthy Miklóst egy idegen kamarilla vette körül, egyben azonban kifejezi a katolikus egyház álláspontját is. Azt mondja Mindszenty: „Úgy aggódom, hogy a zsidó munkaszolgáltatásokkal szemben is eldurvul majd a bánásmód. Most elrendelték a zsidók összeírását. Nyilván gettóba kerülnek. A sárga csillag után ez következik. Igaz, hogy gyakran nem volt szerencsés, néha provokatív volt a viselkedésük. Félek, hogy az idegen megszállással hozzánk is bevonul az embertelenség. Mindez majd visszahull a magyarságra! A védtelen városok bombázása az egyik oldalon, a másikon meg ez a zsidó ügy." [183]

A legcsodálatosabb azonban nem az egyházak álláspontja, amely természetes, hanem az úgynevezett magyar „antiszemiták" kiállása a zsidók mellett. A jól ismert emigráns sajtó természetesen elhallgatta ezt az emberi és magyar dokumentumot, amelyet Lits Ernő jóvoltából a „Vádló bitófák"-ban, eskü alatti nyilatkozat formájában Fiala Ferenccel együtt hoztunk nyilvánosságra. A magyarországi zsidóság megmentésére azok tették az utolsó kétségbeesett kísérletet, akik - az eskü alatti nyilatkozat szerint - a „magyar jobboldal keresztmetszetét képezték". Tették pedig az oroszlánbarlangban, 1944. június 17. és 27. között, ahova a németek azért kérették a magyar jobboldali politikusokat és újságírókat, hogy mint a nemzeti lelkiismeret német szempontból megbízható képviselői, a magyar pecsétet ráültessék a zsidó -deportációra és gettózásra, amelyhez Horthy Miklós kormányzó 1944. március 18-án Klessheimban kénytelen volt hozzájárulni. Az „antiszemita" magyarok nemzeti lelkiismerete azonban egészen másként nyilvánult meg, mint azt a német birodalmi belügyminisztérium, a német birodalmi igazságügyminisztérium, külügyminisztérium, a Wehrmacht, a német vezérkar, a nemzeti szocialista párt, az Amt. Rosenberg, az Amt für Rassenforschung és a hesseni Gauleiter hivatalos képviselői, valamint Pohl SS tábornok, a SS Wirtschaftsamt vezetői várhattak volna.

Az előzőleg ott járt francia, spanyol, román, norvég, belga, dán küldöttségek kivétel nélkül hozzájárultak a zsidó deportációhoz, egyedül a magyar „antiszemiták" voltak azok, akik életük és szabadságuk kockáztatásával ellenvéleményt mertek nyilvánítani a német szándékokkal szemben, noha velük is csak annyit közöltek, hogy Horthy Miklós Klessheimben hozzájárult, miszerint a magyarországi zsidókat német birodalmi munkaszolgálatra vigyék. A magyar küldöttség változatlanul Istóczy Győző álláspontját képviselte: a magyarországi zsidók magyar állampolgárságot élveznek, így jogilag nem szolgáltathatók egy másik külhatalom kezére. A magyar „antiszemiták" szemben a jelenlevő Pohl tábornokkal, a varsói gettó -lázadás leverőjével, bátrabban viselkedtek, mint Horthy Klessheimben. Hubay Kálmán, aki egy időben a bebörtönzött Szálasi helyettese, és tulajdonképpen a Hungarista Mozgalom igazi felépítője volt, bátran, magyarul és emberien állt szemben az akkor még hatalma teljében levő Német Birodalom képviselőivel szemben.

„Amikor távozóban voltunk - mondja az esküt helyettesítő nyilatkozatban Lits Ernő - a Reichssicherheitshauptampt képviselője Hubay Kálmán után kiáltva azt mondta:

- Herr Hubay, die Juden werden Ihnen für Ihre Stellungnahme nicht dankbar sein. Sie werden Sie aufhangen, wenn sie den Krieg gewinnen sollten. (Hubay Úr! Az Ön állásfoglalásáért a zsidók nem lesznek hálásak. Ha a háborút megnyerik, Önt is felakasztják.)

-Wahrscheinlich! - válaszolta Hubay mosolyogva, és vállát vonogatva. [184]

Annak a magyar nemzeti jobboldalnak, amely a teljes emberséget és teljes magyarságot képviselte 1944 júniusában, semmiféle kapcsolata nem volt, nem lehetett az országhódítók aranyával, szellemi fellegváraival, hiszen a németek épp azért hívták meg, mert száz százalékban megbízhatónak tartották őket. A fenti eskü alatti nyilatkozatot a résztvevők 15 évig nem hozták nyilvánosságra, mert bevallják szégyellték, hogy emberek, magyarok voltak, és zsidó embertársaik megmentése érdekében ki mertek állni. Szégyellték, mert hiszen Pohl SS tábornok jóslatát valóra váltották, amikor Rákosi-Roth Mátyás akasztófáira hurcolták Hubay Kálmánt, Bosnyák Zoltánt, Rajniss Ferencet, Andréka Ödönt, Jaross Andort, Kolosváry-Borcsa Mihályt, és a többieket, akik részesei voltak ennek az utolsó nagyvonalú zsidómentő akciónak.

A zsidóság és a magyarság kapcsolata akkor szakadt meg mindörökre, amikor a jótétre gyilkossággal feleltek, és a Szálasi Ferencek, Hubay Kálmánok számára kimondták a talmudi ítéletet:

- Mi győztünk! Miénk a bosszú!

* * *

VIII. Fejezet
ISMÉT VITA A VULKÁN TETEJÉN

A vita soha sem szűnt meg. Abban a pillanatban, amidőn 1937. március 13-án a nemzeti szocializmus seregei a szent-istváni határ nyugati részéhez értek, a második világháború vulkánjának kráterszélén még dühösebben lángolt fel, mint valaha. Vita a parlamentben, a sajtóban, a népgyűlésen, a családban, Turáni Vadászok, Törzsökös Magyarok Egyesületében, szakszervezetekben, hungarista pártban. A könyvtárakra menő érveket, ellenérveket lehetett felsorolni. Ezek mindegyike megegyezett abban, hogy nem a lényegről beszéltek. Vérségi, gazdasági, politikai, statisztikai számadatok és jelszavak tömege repült a levegőben. Mindez különféle címszavak alatt folyt: antiszemitizmustól a zsidó-bérencségig, hungarizmustól, nemzeti szocializmustól a humanizmusig.

Az egész kérdés a meghódított ország központi problémájává vált. Ettől függött, hogy illik-e a Trianonban elveszett területeket „Hitler kezéből" elfogadni, vagy szükségese gazdasági és politikai érdekből az „angol tory demokráciát" követnünk? De egyben ez bizonyította legjobban, hogy Magyarország egy idegen kisebbség által meghódított országgá vált, amelynek mindenkori kormánya sorsdöntő elhatározásaiban is igazolni kénytelen ennek a kisebbségnek akaratához, szenvedélyeihez, ős és le nem vetkezett külön törzsi nacionalista szempontjaihoz. Miután ez a vita a szellemi Bábel légkörében zajlott le, legkevesebben azt kérdezték: hogyan jutott idáig az ország? Csak a magyar ügyetlenség, lehetetlenség volt az oka a gazdasági, szellemi leigázottságnak? Csak Hitler és az „antiszemiták" okozták, hogy a parlament mindkét háza kénytelen volt zsidótörvényeket tárgyalni, amelyek sokkal inkább voltak a pepecselések, foltozgatások, mint törvények. Csak a magyarság volt az oka, hogy a probléma végzetessé érett?

Az igazi tettest és az akkori európai kérdések kulcsát egy zsidó ember, dr. Fejér Lajos találta meg, akit saját népe értett meg legkevésbé. Így mint népének igaz mártírja, osztozni kényszerült olyan sokak sorsában, mert hiába próbálták megmenteni magyar barátai.

Dr. Fejér Lajos a nagy és kiváló zsidó tudós „Zsidóság" című standard művében zsidó részről először mutatott rá, hogy ,,a zsidóság minden tradíciójának meg kell semmisülnie ahhoz, hogy a befogadó nemzettest olyan tagjává lehessen, amelyben szín és lélekváltozás nélkül ugyanez a vér keringjen, mint a test többi tagjaiban." - mert csak így fog megszűnni az antiszemitizmus.

Nem „zsidó bűnök", uzsora, csalás stb. támogatták az országhódítást, hanem maga a Tan, a zsidó messianizmus és a küldetésérzet, amely tulajdonképpen a világ legerőteljesebb nacionalizmusa, faji alapon. A zsidók vallásbölcselete szerint (Juda Halévi) a zsidóság, mint faj jutott az isteni kiválasztottság dicsőségéhez, mint faj választatott ki Isten népévé. Így a prozelita ezen isteni elhivatottság részesévé faji eredet hiányában nem válhatik Juda Halévi szerint a zsidó nép a népek sorában az isteni kiválasztás folytán olyan elsőbbséget élvez, amit nem oszthat és nem is oszt meg más népekkel. Ez a felfogás jelentené - érvényesülésében a népek faji alapon nyugvó hierarchiáját, amelynek élén a zsidóság állna és ő képezné a népek arisztokráciáját. Az így kialakuló világban olyan kasztrendszer fejlődne ki (de nem hivatási, hanem faji alapon), ahol az emberek közötti fokozati rendszer, mint az indusoknál, a nagy tömegek lealjasításához vezet; ahol már nem is jön emberszámba és az állat rendfoka alá süllyedt pária. [185]

A Magyarország és Galícia, s később az egész világ elfoglalására irányuló Alliance Israelitée Universelle 1867-es utasítása mögött több állott, mint gazdasági előretörés vagy létfenntartási szükséglet. Sokkal inkább egy isteni jogokra hivatkozó faji imperializmus.

Dr. Fejér Lajos okfejtése és gondolatmenete szerint az asszimiláció és emancipáció lehetetlenség addig, amíg a Tan alapján a zsidóság elkülöníti magát az összes népektől. A mosa-judaizmus lelkileg is a teljes elkülönülésre nevelte a zsidó népet, és ez ma is erősebb, mint bármely gettó fala volt, azonban ebben a nagy népi és faji szolidaritásban igyekszik a népek arisztokratájává válni. A lényeges tétel, hogy a zsidók törvénye nemcsak vallási, hanem állami törvény volt, ők azonban az idegen államokban is a kétezer éve elpusztult zsidó állam törvényeit tartják, gyakran a befogadó államok törvénye fölött valónak. Krisztus épp ezt az állami törvényt szüntette meg már a zsidó állam bukása előtt, s hiszen Szent Pál a rómaiakhoz írt levelében világosan megírta (4. fejezet 57. és 58.): „Azért az Isten minden nemzet számára küldötte el Krisztust, hogy felszabadítson mindenkit a törvény járma alól, hogy ezentúl ne a törvény parancsából, hanem saját állhatatos lelkű hajlandóságából kifolyólag tegyék a jót." Miután azonban a zsidóság nem fogadta el Krisztust és a diaszpórában is tovább követte a megszűnt állam állam-törvényeit, önmaga idézte, vagy idézi fel mindenütt az antijudaizmust. S e kétségbe nem vonható gondolatmenet szerint, a „kiválasztottság" tudata a zsidót fölébe helyezte az autochton népeknek. A többi népeket csak az ő eltartása eszközének tekintette. Ez váltotta ki a gazdanépekből az ellenségességet.

A júdaizmus tanát - fejtegeti tovább a zsidó író - a zsidóság „közkincsként" akarta idegeneknek átadni, de ő a Tan következtében elkülönült, épp azoktól, akiket a maga ideológiájára akart téríteni.

A zsidóság a világ többi népeivel szemben mindig zárkózott és mindig elsőbbséget arrogált magának. Mindehhez járult, hogy az ortodox, de a lényegében már asszimiláltnak hihető zsidó számára még ma is a Talmud jelenti a zsidóságot, a zsidó nacionalista imperializmust, egyben a keresztény-ellenességet és a kereszténygyűlöletet is.

E zsidó kultúrember szerint is a Tan bűnös a zsidóság egész szerencsétlenségében. A Talmud kitaszította a zsidóságból a földművelő réteget, megteremtette az uzsorát, amelynek következménye száz és százezer -pogromokban elpusztult - zsidó halála volt.

De nemcsak a Tan volt végzetes, hanem a zsidó messiánizmus is, amely teljes és totális világuralmat ígérte és parancsolta a világ minden zsidaja számára. A mozaizmus fanatikus meggyőződése szerint négy nagy világbirodalom bukása után (Róma, Spanyolország, Portugália, Anglia) létrejön és felemelkedik az ötödik világhatalom, a messiási ország és tulajdonképpen ez a Messiás népe: maga a zsidóság.

A messianizmus hozza magával a zsidóság imperializmusát az egész világ fölött. [186] Ez a messiási hit azonban a zsidóságot elválasztja az összes népektől, egyben a Messiás király leghívebb helótáivá teszi a világ összes zsidait. A messianizmus különleges bűvölet. 1583 -ban - írja Graetz a kultur-zsidóság legnagyobb történetírója - rövid felkelésük alatt a kozákok 200.000 zsidót vertek agyon. A zsidók mindazonáltal nem riadtak vissza attól, hogy a felkelés nyomában járó fokozottabb elnyomásban segítő kezet nyújtsanak. A Zohár könyve jövendölése alapján 1648. évre várták a megváltás korának kezdetét, amikor ők lesznek a világ urai. [187]

Fejér Lajos szinte prófétikusan látta meg ennek a messiánizmusnak egy egész népre és a modern zsidóságra is kiható következményeit.

„Minden dicsőség, amit zsidó elér és learat - írta - csak fokozatilag különbözik a messiási dicsőségtől, amely az egyén legdicsőbb földi érvényesülésének elérkeztét és ezen keresztül a zsidóság megdicsőülését jelenti." [188]

A nagy tudós szerint azonban a messiásvárásban minden zsidó önmagát dicsőíti meg. Minden zsidó küldetést tulajdonít önmagának, szívesen beszél önmagáról, minden kiváló zsidóban a Messiásra gyanakszik. A zsidóság örök önmagával foglalkozása hozza az öndicséretet, a praepotenciát és a kollektív az egész zsidóságot minden más népek fölé véli emelni.

Minden okok miatt, dr. Fejér Lajos szerint a zsidóság Törvénye a zsidó állam törvénye lévén, ennek követése által a zsidóság mindenütt külön állam maradt az államban.

Hiszen már Spinoza szerint is a zsidók minden más embert megvetnek. Ennek következtében még az asszimiláció eddigi zsidó generációi is talmudi gátlásokkal küzdenek. „A cionista nem ismeri el hazának azt a hazát, amely fedelet, megélhetést és jogokat ad számára." Ez az a zsidóság, amely a magyar földet nem érzi szülőföldjének, és tele van a Talmud által sugallt kiválasztottsági igényekkel és bár anyagi és „jogi helyzete" semmi kívánni valót nem hagy, a magyar nemzet iránti benső érzés számára idegen, és ezt az idegenséget a cionizmusban éli ki." [189]

Zsidó faji vonás ma is, hogy véleményét, sőt világnézetét ráerőszakolja a világra" - írja a második világháború előtti években a magyar zsidó: Paulus.

És mindez megrendítő, - utólag olvasván - majdnem azt mondhatjuk: hátborzongató, mert dr. Fejér Lajos az első, aki az akkori idők követelte óvatossággal, de annál több tárgyilagossággal kimutatja, hogy a hitlerista fajelmélet és Herrenrass-babona kísértetiesen azonos a zsidó törzsi, vallási nácizmussal. Hitler Adolf és a nemzeti szocializmus rossz szelleme, Alfred Rosenberg nem találtak fel semmi újat, mert a nemzeti szocializmus elméletei, a faji elkülönüléstől, a házassági törvényekig, a könyvégetéstől, a koncentrációs táborokig tulajdonképpen 2500 éves zsidó találmányok, amelyeket egyszerűen az Ó-szövetségből és a Talmudból másolt le a „nemzeti szocializmus", azzal a naív elképzeléssel, hogy majd most „saját fegyvereikkel fogjuk megverni őket".

A német nemzeti szocializmus kísértetiesen ugyanaz az eszmerendszer, mint a zsidó, faji, törzsi nácizmus, fajvédő gondolát és faji elhivatottság. Dinter Arthur a korai német Rassenreinheit „Vérrontó bűn" című faji kalandregényét mintegy 2500 évvel ezelőtt előzték meg Ezdra és Nehémiás fajvédelmi tanai, amelyekről mindenki olvashat az Ó-szövetségben. Tökéletesen igaz, amidőn Fejér Lajos megállapítja: „A német nemzeti szocializmus mai formájában, a hitlerizmusban az ősi zsidó felfogást sajátítja ki magának, és teszi állami és nemzeti, valamint nemzetközi politikájának alapgondolatává." [190]

„A zsidó nacionalizmus, a zsidó faji egység ez az internacionális évezredes gyakorlata után a zsidóság mély átérzéssel háborodik fel olyan szellemi, gazdasági és világnézeti fegyver ellen, amellyel ő a világ összes népeivel szemben évezredek óta él." [191]

A nacionalszocializmus és a judaizmus valóban igen közeli szellemi rokonságban állanak. A zsidó író állapítja meg, hogy: a zsidóság már évezredek előtt bibliái példát nyújtott a hitlerizmus házasságjogi gyakorlatának. Ezdra és Nehémiás ugyanúgy űzik ki Izraelből az idegen feleségeket, mint ahogy a nürnbergi törvény elválasztani parancsolja az árjákat és nem árjákat, „Hitler a német fajra ugyanazt a kiválasztottsági elméletet érvényesíti... amit a zsidó vallás alkalmazna a zsidó faj javára, ha fejlődésének irányában uralomhoz jutott volna. Ezt alkalmazná a világ összes többi fajtáival szemben!" [192]

A német nemzeti szocializmusban végzetesen nem új például a munkatábor, amely a Biblia szerint ott állott Salamon király Izraeljében. Nem újdonság még csak a könyvégetés sem, mert például ez is nem goebbelsi, hanem zsidó eredetű. 1233-ban Montpellierben zsidó feljelentésre elégetik az eretneknek bélyegzett Maimunides összes írásait. És nem új a német nemzeti szocializmusban az Eichmannok későbbi szerepe sem, hiszen a Tóra és főként a Talmud, a Sulhán Áruk szinte isteni parancsként írták elő a zsidóság számára más népek, más fajok kiirtását, s tették kötelezővé, hogy „romboljátok le oltáraikat, szent fáikat égessétek el tűzben". Igen helyesen mutat rá dr. Fejér Lajos arra is, hogy a német nemzeti szocialisták, főként a végzetes rosenbergi ideológiai vonal, Krisztus-ellenessége, teljesen és tökéletesen azonos a zsidó szentkönyvek Krisztus gyűlöletével. Ma már nem vitatható az sem, hogy a nemzeti szocializmus kezdetben csak a zsidók ellen alkalmazta a fajelméletet, de később Rosenberg ugyanúgy használta ezt az összes hatalmi körzetébe került népekkel, az Ostvölker-ekkel szemben, mint ahogy a zsidóság alkalmazná - sőt ahol tehette - alkalmazta is „a világ összes fajtáival szemben".

A német rosenbergizmus, amelyet élesen külön kell választani a nemzeti szocializmus idealistáitól, sőt az eredeti nemzeti szocialista gondolattól is, semmi más nem volt, mint ellen-judaizmus, vagy negatív judaizmus: horogkereszttel, árjásítással, koncentrációs táborokkal, Dávid király mészégető kemencéivel és Auschwitz esetleges gázkamráival, de teljesen azonos célkitűzésekkel és sokszor azt mondhatnánk azonos lélekkel, egy szellemi gyökérből nőtt kétfajta nacionalista imperializmussal.

Ennek a két fajta, de lényegében azonos és mégis halálosan ellenséges nacionalizmusnak malomkövei közé került Magyarország, amely - öntudatlanul - csupán egyet akart: felszabadulni a zsidó imperializmus alól, anélkül, hogy áldozatul essék akár a német, akár a pánszláv imperializmusnak. Kossuth Lajos népe a zsidó „institúciót" nem akarta felcserélni a kísértetiesen azonos rosenbergi institúcióval. Nem úrcserét akart, hanem szabadságot, amely szocialista és nemzeti, de magyar!

És itt nem szabad teljesen elítélni még azokat a magyarokat sem, akik védték az országhódítókat, de azokat sem, akik a másik - német oldalról -várták a szabadságot, s akik magyar nacionalisták, magyar nemzeti szocialisták voltak. Mert - így vagy úgy - mindkettőnek élt a csodálatos hatodik érzéke, amely azt súgta, hogy mindkét oldalról veszély fenyeget. Nem véletlen az, hogy a mélységesen vallásos Szálasi Ferenc hungarizmusa lényegében ugyanazt a célt tűzte ki, mint ami látszólag a német nemzeti szocializmus célja volt, azonban e cél nem koncentrációs tábor, nem emberölés volt, hanem, mint Szálasi mondotta: aszemintizmus - békés szabadulás, de egyben agermanizmus. Nem magyar imperializmus, hanem végső jelentésében - magyar szocializmus, de Krisztussal, a két Krisztustalan faji nácizmussal szemben.

„A két pogány közt egy hazáért" balsorsos felismerése elevenedett meg a magyarság számára.

Alig két hónap múlva Budapesten a német SS egyenruhájában, zsidós arcélével, héber tudásával megjelent a más zászlajú, de azonos lelkű negatív-judaizmus szimbolikus figurája: Eichmann Adolf.

Hogyan is írta és mondotta erről szóló jóslatát Istóczy Győző:

„És ha annyira mennek a dolgok, hogy az ország népének csak az ultima ratió marad hátra: nem mi leszünk azok, akik a rövidebbet húzzák. „ [193]

„Mi lesz az ezen európai krízisből való kibontakozás? Ha egyéb megoldási módozat nem lesz feltalálható, kétségtelenül az, ami a korábbi századokban is volt hasonló bajok közepette, s amelyet helytelenül a vallási fanatizmusnak tulajdonítanak, de amely kibontakozás nem volt egyéb, mint az európai népek végső önvédelmi rendszabálya: az ultima ratiora való hivatkozás.

A benneteket elérendő katasztrófa órájában hiába fogjátok a vészharangot húzni, az egész világot segítségül híva, nem lesz egy hang, amely mellettetek felszólalni - nem lesz egy kar, amely mellettetek felemelkedni fog. Hagyjanak fel minden kizárólagos uralmi ábrándokkal, hagyjanak fel a kiirtási ábrándokkal." [194]

Előzőleg azonban történt valami, ami épp oly fontos az akkori helyzet megítélése szempontjából, mint az ideológiai szempontok ismertetése. Jóval Eichmann Adolf előtt Budapesten járt dr. Edmund Vesenmeyer, aki három hétig tartózkodott Magyarországon. Megbízatását Ribbentrop német külügyminisztertől kapta s a doni katasztrófa után, feladata az volt, hogy derítse fel, miért mondtak csődöt a Don mellett a vitézségükről a németek által is jól ismert magyar csapatok és egyáltalán mi történik Magyarországon. Jellemzésül fel kell említeni, hogy dr. Edmund Vesenmeyer a hűvös, német professzor-típus képviselője, aki bár SS brigádvezető volt ugyan, de soha sem tartozott a nagyhangú és műveletlen antiszemiták közé. Egyetemi tanári tárgyilagossággal kutatta a magyar helyzet okait, s ha jelentése, amelyet később a nürnbergi bíróság aktái között találtak meg, ha nem is minden tekintetben mondható jóindulatúnak, lényegében az akkori való igazságot tartalmazza. [195]

Dr. Edmund Vesenmeyer, aki háromhetes budapesti tartózkodása alatt a nemzeti ellenzék minden számottevő politikusával beszélt, 1943. április 30-án nyújtotta be jelentését a német külügyi hivatalnak. A meghódított ország központi problémáját lényegében helyesen látta meg.

„A mértékadó magyar körök defetista beállítottságának és a közös hadicélok messzemenő szabotálásának kulcspontját túlnyomó részben Magyarország zsidóságában kell keresni. Számszerűleg a magyar lakosság tíz százalékát jelenti ez a zsidóság, Budapesten azonban eléri a 35 százalékot. A zsidóság befolyását azonban jóval nagyobbnak kell tekinteni, mert nemcsak a gazdasági életet befolyásolja mértékadóan, hanem a többi vonatkozásokban is többé vagy kevésbé domináló szerepet visz. Hogy Magyarország miért a zsidók európai menedékhelye, annak okai a következők:"

Vesenmeyer itt rámutat arra, hogy a légibombázásoktól mindenki fél és egy komoly bombázással szemben mindenki a zsidóságot tartja a legjobb; biztosítéknak. A jelenlegi magyar kormány (Kállay) a zsidóság és a polgárság széles rétegei nem bíznak a tengelyhatalmak győzelmében, de ezt nem is kívánják. A magyarok az amerikaiaktól és angoloktól várnak - a zsidóság szerinti vendégszerető magatartásuk miatt - kíméletet és jóindulatú kezelést. A zsidóságban biztosítékot látnak arra, hogy rajtuk keresztül megvédhetik a „magyar érdekeket", és a zsidóságon keresztül bizonyíthatják, hogy kényszerűségből harcolnak a tengelyhatalmak oldalán, az állandó szabotázsokkal szemben a tengelyhatalmak ellenségeinek győzelméhez akarnak hozzájárulást nyújtani. Így magyarázható, hogy a zsidóság helyzete, Kállay Miklós, a jelenlegi (1943) miniszterelnök kormányra lépése óta jelentékenyen erősödött. Amit Magyarország a bolsevizmus elleni harcban teljesít, csak töredéke annak, amit teljesíteni tudna. A készlethalmozás mind a zsidó, mind a polgári háztartásokban soha nem látott fokot ért el. Ezt okozza a zsidóság által mesterségesen provokált infláció és a borzalmi hírverésnek mindenféle fajtája, amely Budapest napi élete fölött uralkodik. Miután a bérek és fizetések egyre rosszabb viszonylatba kerülnek az árképződéssel, természetes következményként állt elő a demoralizáltság, a korrupció, amely minden képzeletet felülmúl, és talán egyetlen népréteget sem hagy érintetlenül. „Az ifjúság közönye ma már oly messze menő, hogy évek óta nem lehet egyetlen esetet sem feljegyezni, amely a bomlasztás erőivel szemben egészséges ellenállásra mutatna... Akik Németországban Rathenau, Erzberger és elvtársaik voltak, ugyanazok ma a zsidó Chorin, Goldberger és mások Magyarországon..." „A zsidókkal való kombináció minden valóságos népi öntudatot megakadályoz, meghamisítja a Kárpát-medencebeli magyar küldetést és tengely-ellenes tájékozódást kényszerít ki." „Míg Horvátországban primitív, harcos partizánsággal állunk szemben, a raffinált magyarországi zsidó plutokrata rendszer szintén partizánság, amely állandó szabotázsával, kémkedésével, defetista hangulat-csinálásával a tengely-politika számára a legkomolyabb veszélyt jelentheti."

A meghódított ország rendőrségének egy részéről és a zsidó járszalagra fűzött egyes hatóságokról szinte fájdalmas olvasni ma Vesenmayer akkori jelentését: „El kell ismerni, hogy Magyarország olyan, minden hájjal megkent ellenséggel küzd, amely mesterien érti, hogy miként kell az uralmat kezében tartani." „Egy SS hadosztály Budapesten és aktív intézkedések a zsidók ellen a vég kezdetét jelentené a mai magyar rendszer uralmára!"

1943 őszén ismét Budapesten járt Vesenmeyer, akinek ez a jelentése is szerepelt a „Wilhelmstrasse-per"-ében.[196]

Ebben az állapítja meg Vesenmeyer, hogy a Magyarországon élő 1,100.000 zsidó az első számú ellenség. [197] Alapos „megfogása" a zsidókérdésnek az idő legfőbb parancsa. Ez előfeltétele annak, hogy Magyarországot be lehessen kapcsolni a Német Birodalom elhárító és egzisztenciális harcába.

A magyar nép érdeke az lett volna, hogy nem a nemzeti szocializmus -tehát nem a barna negatív-judaizmus - hanem a Német Birodalom és a német véderő szövetségében, s ahhoz hűségesen, minden erejét megfeszítve harcoljon a bolsevista seregek ellen, a függetlenségért.

A mag, amelyet Szent István és Kossuth Lajos országában az emancipáció elvetett, most kalászba szökkent. A pozitív- és negatív-judaizmus hullámai összecsaptak a magyar nép feje fölött.

1944. március 17-én Hitler Adolf magához rendelte Horthy Miklós kormányzót, és a klessheimi találkozón Magyarország elvesztette belső függetlenségét, mielőtt a német szövetségesek, mint megszállók érkeztek volna fővárosába. Istóczy Győzőnek, Magyarország Cassandrájának jóslata, amelyet 1881. szeptember 24-én mondott a képviselőházban beteljesedett:

„Ma már úgy a hatóságok előtt, mint a törvényhozás előtt, ha zsidó érdek magyar érdekbe ütközik, rendszerint a magyar érdek húzza a rövidebbet, és a zsidó érdek érvényesül. És hát valamely nemzeti szuverenitásnak nem az-e a kritériuma, hogy a nemzet érdeke minden más érdekkel szemben érvényesüljön? Mi magyarok már csak névleg vagyunk souverain nép, magyar firma alatt a zsidó nép."

* * *

IX. Fejezet
MENEKÜLNEK AZ ORSZÁG URAI

1944. március 19-én vasárnap volt. Budapest fölött a német hadirepülőgépek motorjának zúgása hallatszott. A németek megszállták Magyarországot.

Déltájban Horthy Miklós kormányzó fekete Mercedese suhant végig a Várhoz vezető utcákon. Mögötte nagyra nőtt német SS katonák díszkísérete jelezte, hogy a magyar államfő gyakorlatilag - fogoly. A menet előtt azonban nemcsak a m. kir. rendőrség motorosai haladtak. Láthatatlanul egy kísértet, Solymosi Eszter, a magára hagyott tiszaeszlári libapásztorlány járt ott a magyar államfő és az őt kísérő idegen katonák előtt.

Az „Egyedül Vagyunk" matinéján, a Kállayt megelőző miniszterelnök, a németbarátnak bélyegzett legtisztább magyar államférfi, Bárdossy László mondotta, midőn berobbant a hír a német megszállásról:

Nincs semmi örvendezni valónk!

És valóban nem volt! Magyarország tulajdonképpen háromszor áldozta fel magát az emancipáltakért - nem mindig saját jószántából, csupán azért, mert akkor az országhódító kisebbség érdekei sokkal előbbre valónak látszottak egyes politikai körök szemében, mint a magyar nép érdeke. A magyar hadbalépés előtt Teleki Pál mindenáron megpróbálta a nemzetet kívül tartani a világháborúból. Hogy mennyire irreális volt ez az elképzelés, az kiderült a Jugoszlávia elleni háború megindulása előtt, midőn éppen a zsidó iparmágnáso k és egyes hitközségi vezetők kérték Horthy Miklóst, hogy ne álljon ellent a németek követelésének, és ne maradjon ki a Jugoszlávia elleni akcióból, mert akkor a németek megszállják Magyarországot, és elhurcolják az összes zsidót. Csak ezután hangzott el a büszke hadparancs: „Előre az ezeréves határokig!" Erre az időre célozva mondta később népbírósági perében Bárdossy László: „Ha mi 1941-ben az együttműködést a németekkel megtagadjuk, alig maradt volna valaki, aki itt a főtárgyalási teremben az ügyész vádbeszédjének tapsoljon."

A szovjet háború megindulásakor azonban már nyílt szabotázzsá vált a magyarországi zsidóság magatartása. Hiába figyelmeztették Stern Samu hitközségi elnök és Hevesi főrabbi hittestvéreiket szerénységre, a zsidó tömegek nem hallgattak rájuk, hanem hihetetlen gondtalansággal járták a táncot a vulkán tetején.

„1944. március 19-én állapítja meg a 'Sorsunk'-ban Lits Ernő: Horthy Miklós Magyarország szabadságát és szuverenitását áldozta fel, hogy megmentse a zsidókat. A kormányzó csak a megszállás kényszere alatt járult hozzá, hogy a zsidókat munkaszolgálatra vigyék Németországba, mert csak arról volt szó, miután Auschwitzról a háború befejezése előtt senki, semmit sem tudott."

A klessheimi találkozón Ribbentrop, a nürnbergi bíróság előtt tett vallomása szerint csupán annyit mondott a vita elfajulása után Horthy kormányzónak: „A zsidókat természetesen sem megsemmisíteni, sem agyonütni nem lehet, azonban tegyen Ön valamit, amivel a Führer is megelégedhetik és telepítse egybe a zsidókat (Konzertrieren Sie die Juden)."

Később Szálasi Ferenc nemzetvezető népbírósági tárgyalásán, majd Eichmann Adolf jeruzsálemi perében is bebizonyosult, hogy Szálasi Ferenc szintén a leghevesebben ellenezte a zsidókérdés német rendszerű megoldását. Itt felolvasták a zsidókérdés rendezéséről szóló rendeletét, amely szerint a „magyar államhatalom az európai szempontoknak megfelelően fogja megoldani a zsidókérdést". Ugyanekkor Szálasi kijelentette, hogy a zsidókat ki kell kapcsolni a nemzet gazdasági életéből, de ugyanekkor országot kell nekik adni, hogy ott politikai és gazdasági adottságaiknak megfelelően szervezzék meg életüket.

Solymosi Eszter árnya lebegett hát a kormányzót kísérő SS katonák előtt. A magyar tragédia csúcspontja abban mutatkozott meg, hogy most idegen hatalomnak - mint mondották - „idegen eszmének" kellett „felszabadítani" Magyarországot az országhódító kisebbség uralma alól. Erre nem volt képes sem Istóczy, sem Verhovay mozgalma, sem az Ébredő magyarok, sem a fajvédők, sem a keresztényszocializmus, sem a szociáldemokrácia.

- Nincs semmi okunk az örvendezésre!

A magyarság „felszabadítását" idegen fegyvereknek kellett hozniuk és hozhatták volna talán, ha a második világháborúban a szovjet már nem áll a Kárpátok közelében.

A német csapatok érkezésének hírére 1944. március 19-én délután kiürültek a pesti kávéházak, szórakozóhelyek, ahol az országhódítók tanyáztak, és akik most pogromot vártak. Ehelyett fegyelmezett, jól borotvált, mindig friss, mindig barátságos, szövetségesként viselkedő német csapatok érkeztek.

Ha három napig megszállásról beszélt is az ellenséges sajtó, a németek nem voltak megszállók, nem voltak Heister katonái, hanem igazi barátok, a tiszta és lelkileg megújhodott Európa harcosai. Kossuth Lajos kora óta -bármilyen hihetetlenül hangzik is - legalább a gyarmatosítók uralma alól felszabadultnak először érezte magát a magyar. Nem örült ennek. Szégyenkezett, mert ezt a szabadságot idegen kézből kellett kapnia, megalázó és független nemzethez nem méltó körülmények között. Bárdossyval együtt nem örvendezett egyetlen magyar sem. Hálás sem volt - mert nem is lehetett. Azonban történelmi tény, hogy március 19-e volt az a nap, amelytől kezdve egy nyúlfarknyi ideig a maga véleményét írhatta a nemzeti sajtó, a maga szabadságát élhette a magyar középosztály, a paraszt, a munkás.

Az a háromszázezer főnyi német hadsereg, amely Magyarországra bevonult, hogy néhány nap múlva a bolsevista ellenes frontra induljon harcolni, és meghalni, korrekt és fegyelmezet magatartást tanúsított a zsidósággal szemben is, ellentétben a német politika uraival.

A magyar tragédiának mégis egyik legismeretlenebb fejezete, ami március 19-e, vasárnap után következik. Március 20-án az országhódítók megrohanják a bankokat, és egyetlen napon 270 millió pengőt vesznek fel takarékbetétjeikből. Az új kormány még nem alakult meg, s így szerencse, hogy a következő napon csak 70 millió, azután pedig 30 millió folyik ki a bankokból. Részben pánik ez, részen céltudatos elszántság: a harcoló honvédség hátában megrendíteni a magyar pengő, a „dunai dollár" értékét, s bebizonyítani a magyar nép előtt, hogy nélkülük nem élhet tovább.

A gyarmatosított és függetlenségét vesztett ország népének azonban a magyar zsidó-kapitalista urai mutatják a legriasztóbb példát. A zsidó iparmágnások, akik érzik, hogy végzetük - így, vagy úgy - beteljesedik, most megtalálják a kapcsolatot, - óh nem a magyar néphez, vagy a magyar kormányhoz - hanem a német SS-hez, közelebbről Kurt Bechert SS Standartenführerhez, aki Heinrich Himmler és az SS Wirtschaftsamt legfőbb megbízottja Magyarországon. [198]

1944 májusában találkozik az SS vezér és a liberális kapitalizmus ura-vezére, Chorin Ferenc, hogy - a magyar kormány háta mögött - a magyar ipari vagyon legalább 50 százalékának átadásáról tárgyaljon a kétfajta országhódítás. Bechertnek a magyarországi népbíróság előtt tett vallomása szerint Chorin Ferenc állott elő azzal az ajánlattal, hogy a magyarországi zsidó vagyon leghatalmasabb részét átruházza az SS-re.

,,A Weiss Manfréd vállalatok 49 százalékára, amelyek zsidó tulajdonban vannak, a magyar kormány tette rá a kezét (!)- hangzik Bechert vallomása - a majoritás, tehát 51 százalék felett még a Chorin, Weiss, Mauthner és Kornfeld családok rendelkeznek. Én közlöm önnel, az SS-szel és a Német Birodalommal, hogy átadom önnek vagy az SS-nek, a Német Birodalomnak e gyárak és vállalatok 51 százalékát, s aztán szerezze meg ön a magyar államtól a kisebbségi érdekeltséget. Akkor az egész Weiss Manfred konzern az öné, illetőleg Németországé. Ellenszolgáltatásként csak azt kérem, hogy én a családommal együtt semleges külföldi országba utazhassak, és ott olyan szerény anyagi eszközökkel legyünk ellátva, amelyek segítségével megélhetünk." [199]

„Chorin a következő ajánlatot terjesztette elő: 1. Átadja a konzern tulajdonjogát, illetőleg részvényeit. 2. Ennek ellenében kívánja, hogy a Weiss Manfred, Weiss Jenő, Kornfeld, Chorin, Mauthner és Weiss báró családjait, családtagjait vigyék külföldre, s bocsássanak rendelkezésükre megfelelő mennyiségű devizát, hogy életszükségleteiket kielégíthessék."

Végül is Heinrich Himmler Reichsführer beleegyezésével létrejött a megegyezés, amely „erkölcsi okokból" magyar tulajdonban hagyta látszatra, a legnagyobb magyarországi ipari vállalatokat. Himmler utasítására azonban Kurt A. Bechert olyan szerződést írt alá, amely szerint az SS Wirtschaftsamt, mint gondnok szerepel. A részvények osztalékából évente pedig egymillió pengőt bocsát az országhódító zsidó családok rendelkezésére.

Az SS tábornok ezzel - még a magyar állammal szemben is - teljhatalmú megbízottjává vált a magyarországi zsidó vagyon nagy részének. A szerződést 1944. május 17-én aláírták: özvegy Mauthner Alfrédné, született báró Weiss Elza, Mauthner Ferenc, báró Weiss Jenő, báró Weiss Jenőné, született Geitler Anna, báró Weiss Alfonz, báró Weiss Márta, báró Kornfeld Móric, báró Kornfeld Mária, báró Kornfeld Móricné, született báró Weiss Marianne, báró Kornfeld Hanna, báró Kornfeld Tamás, báró Kornfeld György, báró Kornfeld Györgyné, született Kawlaky Elza, dr. Chorin Ferenc, Chorin Ferencné, született báró Weiss Daisy, Chorin Erzsébet, Chorin Daisy, báró Weiss Edit, dr. Borbély Ferenc, dr. Marghareta Herbert, dr. Hinrich Antal jr.

A Chorinok az 1700-as évek végén a morvaországi Weisskirchenből szivárogtak be Aradra, ahol a Chorin család őse, Chorin Áron aradi főrabbi volt, aki „tudományos" munkásságot folytatott, mert több röpiratot írt arról, hogy szabad-e a rítus szerint tokhalat enni. Unokája már főrendiházi tag, és Chorin Ferenc a magyarországi nagyipar ura, a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke, kegyelmes úr, a kormányzó kártyapartnere, titkos tanácsos, aki az olasz király budapesti látogatásakor molnár-kék díszmagyarban, kócsaggal és forgóval nézte végig az operaházi előadást. Chorin Ferenc a zsidók által meghódított ország igazi szimbóluma.

Chorin Ferenc a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. elnök-vezérigazgatója, a Rimamurányi és Salgótarjáni Vasmű Rt., a Petrosáni Román Kőszénbánya Rt., a Magyar Vasötvözet Rt., Unió Bányászati és Ipari Rt., Bánvölgyi Szénbánya Rt., Bauxit Tröszt Rt., Magyaróvári Timföldgyár, Lapp Henrik-féle Mélyfúró Rt., Ipari Robbanóanyag Rt., Magyar Kerámiagyár Rt., Solidit Betonépítő Rt., Salgótarjáni Üveggyár Rt., Zalahalápi Bazaltkőbánya Rt., Acetic Vegyiművek Rt., Klotild Első Magyar Vegyipari Rt., Hungária Magyar Villamossági Rt., Központi Gáz és Villamossági Rt., Közüzemi és Községfejlesztő Rt., Ráckeve Zsilvölgyi Műselyemgyár, Hungária Magyar Villamossági Rt., Eger -Gyöngyösvidéki Villamossági Rt., Ráckeve Kénsav és Vegyipari Rt., Metallochemia Kohászati, Vegyipari és Fémkereskedelmi Rt. gyáripari vállalatok, továbbá az Alföldi Takarékpénztár Debrecen, Békés Megyei Kereskedelmi Bank Rt., Bonyhádi Takarékpénztár Rt., Borsod-Miskolci Hitelbank Rt. Misolc, Délmagyarországi Kereskedelmi Bank Rt. Pécs, Első Gyulavárosi Takarékpénztár és Népbank Hódmezővásárhely, Makói Népbank Rt., Nagykőrösi Népbank, Néptakarékpénztár Rt., Nagykanizsa, Soproni Takarékpénztár, Szentesi Takarékpénztár, Szolnoki Hitelbank Rt., Vas Megyei Mezőgazdasági Takarékpénztár Szombathely vállalatok korlátlan ura.

Mégis ezekben a vészterhes időkben akad, aki meglátja, hogy nem egyedül a chorini országhódítók, hanem a segédcsapatok bűnösök.

De ha a dolgok mélyére nézünk, ha a nemzeti lélek egyetemes gyógyulását akarjuk, igenis ki kell mondani, sokkal, de sokkal többen felelősek ezért a beteg történelmi folyamatért, amely csak az idei, hideg és könyörtelen március végével végződhetett. Azt hiszem a zsidóság egész története folyamán nem fordult még elő, hogy egy nagy antiszemita hullám, a gazdanép nagy felbuzdulása olyan őrségváltással, végződjék, amelyben a zsidóság egy új, erősebb, előkelőbb pretoriánus gárdát szerez magának... A magyarországi zsidótörvények a kis zsidóság egy részét kiszorították ugyan régi pozícióiból, a nagy zsidóságnak azonban olyan gárdát toboroztak nyugalmazott miniszterekből, államtitkárokból, grófokból, bárókból, lovagokból, Pannóniában kártyázó felelőtlen vidéki urakból, a Vadászkürt termein végigsuhanó monoklis fókabajuszú úriemberekből, amiről eddig még soha nem álmodott. Nem bosszúhadjáratot hirdetünk, hanem az egész magyar társadalom nagy jellembetegségének kigyógyítását, ha azt követeljük: ki a közéletből ennek a testőrgárdának tagjaival. Ki a közéletből azokkal a politikai szereplőkkel akik közgazdasági tudás nélkül, kizárólag politikai tekintélyük, családi befolyásuk révén szerezték. El a porondról azokkal a férfiakkal, akiknél túlságosan is kirívó az összefüggés és utolsó időben felfedezett nagy külpolitikai aggodalmaik, a legutóbbi törzsökös, sárkányos, humanista megnyilatkozások és a bezsebelt részvénytársasági tantiémek között. Lehetetlen, hogy azok a roppant vagyon-tömegek, amelyek a zsidó vagyonoknak zár alá vételével a nemzet kezére jutottak, megint az úri ingyenélők, az előkelő hozzá nem értők egy bizonyos rendjét szaporítsák!" [200]

Chorin Ferenc, amikor Horthy Miklós titkos tanácsossá nevezi ki, olyan ünnepi estet rendez Andrássy úti palotájában, hogy a vendégek fogadására az utcától a fogadóteremig állnak az ezüst gyertyatartós libériás inasok. Mondani sem kell, hogy ott van az egész trianoni arisztokrácia, a meghódított ország zsidó nobilitása. Ugyanakkor a magyar falvakon a napszám egy pengő. Egy munkásnő heti keresete 20-25 pengő, vagyis akkori árfolyam szerint heti (!) négy és fél amerikai dollár. A megfizetett sajtó azonban a megszokott hízelgéssel írja Chorin Ferencről, hogy ő „egy napsütéses ember". Chorin Ferenc Gyoszmagyar, ahogyan Vázsonyi éppen őt elnevezte, „de büszkén és meggyőződéssel egyik legnépszerűbb alakja a magyar gyáriparnak, amelyet a felsőházban is képvisel".[201]

A Magyar Zsidó Lexikon aztán feljegyzi csepeli Weiss Manfréd báró, felsőházi tagról is „hadianyagai már a háború előtt világhírűek voltak, oly mértékben, hogy gyárából rendeltek hadianyagot Anglia, Kína, Mexikó, Spanyolország, Olaszország és Törökország. A háború alatt naponként átlag 30.000 munkással 3 millió töltényt, 20.000 tüzérségi lövedéket és egyéb nagymennyiségű hadianyagot, továbbá 600.000 drb. hús - és másféle konzervet gyártott. „ [202]

Chorin Ferenccel együtt báró csepeli Weiss Manfréd volt az országhódítás második jelképes figurája. „Odaadó szeretettel foglalkozott - írja róla a Magyar Zsidó Lexikon - zsidó közügyekkel..."

Kornfeld Móric báróról viszont azt írja a Magyar Zsidó Lexikon, hogy apja még Csehországban született, de már a „Ganz Danubius Rt. vezérigazgatója, majd egyszersmind a Magyar Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesületének elnöke is", ...aki „túlzó konzervatív-nacionalista szellemben társadalomtudományi tanulmányokat is ír".

És most, amikor megjelenik Budapesten Kurt A. Bechert SS tábornok, Eichmann Adolf főnöke, akkor Magyarország három legnagyobb uralkodó zsidó családja odavágja a magyar báróságot, nemességet, a milliós vagyonokat, s nem a magyar népnek adja át, hanem az általa joggal gyűlölt SS-nek. A kis zsidót nem védi - pedig ez sokkal inkább megérdemelné a humanitást - senki, még az ország zsidó urai sem, akik pedig rohamcsapatnak használták fel őket az ország kapitalista-rendszerű meghódításra. Baky László népbírósági vallomása szerint Magyarország akkori kormányzója, „Európa első antibolsevista államfője" is csak a Chorinokat próbálta megvédeni, eképpen: „Utálom a kommunista és galíciai zsidókat. Ki velük az. országból, ki, ki! De te is belátod Baky, hogy itt is vannak olyan jó magyarok a zsidók között, mint te, meg én! Például itt van a kis Chorin és Vida, [203] hát ezek csak jó magyarok? Az ilyeneket csak nem engedhetem. A többit, azt csak vigyék!" [204]

Kurt A. Bechert SS tábornok és a három-négy legnagyobb zsidó család a magyar állam, a magyar kormány és legelsősorban a magyar nemzet háta mögött egyezséget kötöttek a legnagyobb ipari konzernek átruházására, 39 családtag kibocsátása ellenében. A magyar kormány, legelsősorban Imrédy Béla, akit -alaptalanul - mindig a németek kiszolgálásával gyanúsítottak, Magyarország igazi urainak és a német SS-nek külön megállapodásáról csak a portugáliai képeslapokból, a futárposta útján értesült. Ezek a képeslapok közölték, hogy az SS repülőgépein érkezett 39 zsidó családtag, Magyarország első számú uralkodó rétege, a lisszaboni repülőtéren sértetlenül leszállott.

Az 1944. július 5-i minisztertanácson Imrédy Béla tárca nélküli gazdasági csúcsminiszter minden erejével tiltakozott nemcsak az ellen, hogy az SS a magyar nép kárára ilyen üzleteket köthessen, és a zsidók által meghódított magyar vagyont most a Német Birodalom javára rabolja el. A jegyzőkönyv szerint Imrédy utalt arra, hogy Magyarországon SS hadosztályok tartózkodnak, s hogy a titkos megállapodás súlyosan sérti a magyar kormány presztizsét, s épp ezért szükségessé teszi, hogy Heinrich Himmler SS Reichsführerrel személyes megbeszélés jöjjön létre.

Miután azonban - úgy látszik - ilyenre nem volt alkalom, Imrédy Béla lemondott a gazdasági csúcsminiszterségről.

Mindenesetre a Chorin, Weiss, Kornfeld és Mauthner családok tagjai túl voltak a dilemmán. Akik molnár-kék díszmagyarban jártak és konzervatív nacionalista társadalomtudományi értekezéseket írtak, s akik „lángoló magyaroknak" mondották magukat, évi egymillió pengőért átadták az ellenségüknek azt, amit száz év alatt a magyar nép vére és verejtéke árán meghódítottak.

Magyarországon a zsidó országhódítás kapitalista formája ezzel mindörökre megbukott. Most már csak idő kérdése volt, hogy a bár ó csepeli Weiss Manfréd műveket Rákosi-Roth Mátyás nevére keresztelje a zsidó proletár-ortodoxia, a tancsere, az uralomcsere, de ugyanazon jellegű országhódítás. És ugyancsak két-három év kérdése volt, hogy ugyanezeket a magyar kulcsiparokat egy szociáldemokratának álcázott kommunista, zsidó országhódító, Kemény György „államtitkár", mint „német tulajdont" egy ennél is rosszabb szerződés keretében átadja a szovjet hatalom kezére.

Azonban 1944-ben, amikor elkövetkezik az országhódítók nagy hamvasztószerdája, a Chorinok, a csepeli Weiss bárók Kurt A. Bechert SS Standartenführernek odavágják mindazt, amit száz év alatt hódítottak, amit kiharaptak a magyar testből, kiszűrtek a magyar munkás, paraszt véréből, verejtékéből. A szerződés fölött szibériai sírjából a magyar költő, Gyóni Géza szelleme suttogja az igazságot:

Istenem! Mit adjak?
Árjáért a vérnek csak én megmaradjak? "

Az ország urai menekültek most, és a sárga csillagot Kurt A. Bechert SS Standartenführer - jelenlegi sokszoros milliomos - barna náci palástja takarta el. Mentek magukra hagyva a kis-zsidót, aki hatalmukat csodálatos szolidaritással segített építeni. Az ország urai már túl vannak a dilemmán. Hát most a kis zsidónak jogában van beszállni Eichmann Adolf Auschwitzba induló marhavagonjaiba. Ugyanekkor az óbudai Freudinger Fülöpöknek szintén joguk van odadobni a nemzetfölötti hatalmat és hálókocsin, 72 társukkal együtt Törökországon keresztül Izraelbe vándorolni.

Az ország fölötti idegen uralom megszűnt, ha csak pillanatokra is. És most a kapitalisták mondták, amit a „munkástanács" utolsó ülésén Kun-Kohn Béla mondott:

- Kedvezőbb körülmények között majd visszajövünk!

A magyar nép egésze pedig azt mondta és mondani fogja öröké mindkét oldal felé:

Soha! Soha többé!

Soha többé?

És a tengelyhatalmak leverésének pillanatában jön a nagy tancsere, a rendszercsere, de ugyanazon uralmi akarat.

Mindaz, amit Chorinék átadtak a Kurt Bechertnek, mint magyar vagyont, természetszerűleg „német vagyonná" változott. S erre az 1947-ben kötött második Trianon, az úgynevezett párizsi békeszerződés kimondja:

„Magyarország elismeri, hogy a Szovjetuniónak joga van az összes Magyarországon levő német tulajdonra, amelyet a németországi Ellenőrző Tanács a Szovjetunióra átruházott, és kötelezi magát, hogy minden intézkedést megtesz ilyen átruházások megkönnyítésére."

Ezt az átruházást sietett megkönnyíteni Kemény (Kohn) György az 1947-es moszkvai szerződésben ügyködő népdemokrata államtitkár, később Free Európás hangszónok, aki akkor még népdemokratikus külsejében a Chorin Ferenc és Kurt Bechert által németnek átalkudott magyar vagyont, mint „német vagyont" átadta a fenti diktátum értelmében a Szovjetuniónak. Ezzel megvetette a szovjet magyarországi gazdasági támaszpontját is Magyarországon.

Ezzel ismét bebizonyosult, hogy a kapitalista Chorin és kommunista Kemény uralmi céljai között semmi különbség nincs. Most már csak a tancsere gyakorlati megvalósítására volt szükség. Ezúttal a magyar vagyon átruházását nem német SS vezérek és Chorin-szerű liberális kapitalisták, hanem „szocialista" intellektuelek és szovjet-bolsevisták szentesítik. Minderre pedig -persze - „szocialista" formában ráveri a pecsétet a magyar szabadságharc századik évfordulóján kötött új egyesülése, amelynek során megalakítják az egységpártot. A Magyar Dolgozók Pártjának egyesülési jegyzőkönyveit aláírják olyanok is, akik később ennek az egyesülésnek akasztófáin végzik majd életüket. Akik életben maradnak, azok 90 százalékban az országhódító faj tagjai.

Az „államosítással" ők emelik ki nemcsak a nagykapitalistákat, hanem a magyar kisembereket, kézműiparosokat, a száz munkáson aluli létszámmal dolgozó „kapitalistákat". És ők ültetik be munkás-igazgatóként ugyanazt a proletár-ortodox nacionalista zsidó réteget, amely Kurt Bechertig, mint liberális kapitalista uralta az országot.

A szerencsétlen Magyarországon csak a forma változott, de az uralom ugyanaz maradt!

A bosszúhadjáratnak szerves része volt az ország kifosztása, amely egyetlen országban sem történt ilyen barbár és szervezett módon egy idegen kisebbség által.

A német megszállókkal szemben csak nehezen lehetett biztosítani a magyarországi zsidó állampolgárok vagyonát. Azonban ezt a magyar . pénzügyi igazgatóságok a legnagyobb lelkiismeretességgel leltárba foglalták, majd pedig az orosz csapatok közeledtekor a Nemzeti Bank vagyonával együtt Nyugatra szállították. A gyarmatosított Magyarország helyzetére jellemző, hogy a Magyar Nemzeti Bank egész vagyona 40 millió dollár értéket képvisel, akkor a magyarországi zsidóság ugyancsak Nyugatra szállított vagyona, a légibombázások és háborús cselekmények következtében elszenvedett veszteségek után is 60 millió dollárnak felel meg. Mindkét vagyontömeget az amerikai megszálló hatóságok 1946-47-ben centnyi pontossággal visszaadják részben a Nemzeti Banknak, részben a magyarországi zsidóságnak. Ezt Nyárádi Miklós népdemokrata pénzügyminiszter 1947-ben, disszidálása idején Rákosi Mátyáshoz írt levelében pontos „számlával" bizonyítja.

Ugyanekkor írta a Pesti Hírlap egyik májusi számában Katona Jenő, hogy „két esztendő alatt sikerült mintegy 300 millió dollárt, tehát több mint 3 milliárd forint értékű magyar értéket a különböző nyugati zónákból hazaszállítanunk."

Nyárádi Miklós egy amerikai sajtókonferencián elismerte azt is, hogy „1948 elején 1700 kiló aranyat és drágaságot" sikerült az amerikai áruló, Harry Dexter White segítségével a kommunista kormány kezére juttatni.

Cotteli István, a Nemzeti Bank egyik aligazgatója szerint Rákosiék a Nemzeti Bank aranyrúd-rúdjaiból hamisított Napóleon aranyakat préseltettek, és Moszkvában ezzel vesztegették a szovjet vezetőket, hogy hatalmukat Magyarország fölött fenntarthassák.

A német fegyverletétel után indult meg Nyugaton és Magyarországon a példátlan méretű fosztogatás, az ország kirablása. Először Nyugaton kezdődik. A „háborús bűnösök" ujjáról lehúzzák a jegygyűrűt az OSS amerikai kommunista hóhérai, elveszik tőlük a dollárt, aranyat, amelyet nem magán célra, hanem a nemzeti emigráció nyomorának enyhítésére hivatásszerűen hoztak magukkal. Aztán folytatódik a nagy rablás, amikor Nyugatról ugyanezek a Himler Mártonok, Granville-Groszok áramlanak vissza Budapestre, ahol Steve J. Thuransky amerikai állampolgár találkozott Himler Mártonnal, aki a budapesti gettóban úgyis, mint amerikai „ezredes" csempészholmikat árult, vett és onnan hihetetlen magyar értékeket vitt Nyugatra. Senki sem vonta őket felelősségre azért, hogy vidéki magyar kastélyok kultúr-kincsei, dokumentumai, szőnyegei, képei, családi festményei, edényei, magyar csipke kézimunkái, szőttesei handlé áron szórattak szét a világban. 1948 elejétől pár hónapig repülőgép ingajáratok közlekedtek Tel Aviv és Budapest között. Szállították a nagy értékeket képviselő antik bútorokat - szétszedett állapotban. Ment sok a Szovjetunióba is, de ez előbbi a túlnyomó rész. Az Izraelbe szállított sok milliós értékek alapját képezték az odavándorolt magyarországiak „lakáskultúrájának".

Megjelent: 1910 alkalommal Utoljára frissítve: 2014. Október 16., Csütörtök 19:37

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 246 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.7%Canada 1%
Romania 5.9%Serbia 0.8%
United States 5.1%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.7%Czech Republic 0.2%
Ukraine 2.6%Australia 0.2%
Slovakia 2.2%France 0.2%
United Kingdom 1.7%Italy 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Belgium 0.1%

Today: 231
This Week: 1130
Last Week: 6755
This Month: 22693
Last Month: 21472
Total: 1523729

Belépés