Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

V2017Jul23

2011. Szeptember 19., Hétfő 22:25

Országhódítók 07

Írta:  Marschalkó Lajos
Értékelés:
(5 szavazat)
"Hóman Bálinttal, a legnagyobb magyar történelemtudóssal a váci fegyház lépcsőit súroltatták, a 130 kilóról 70 kilóra soványodott Hómant be kellett szállítani a fogház kórházába, Halász (?) főorvos, humanista módon kérdezte tőle: „Még mindig nem döglött meg Hóman?" [210]"

X. Fejezet
A MÁSODIK TANCSERE, AVAGY - ENYÉM A BOSSZÚ

Ha valaha, úgy 1944 telének végén és 1945 tavaszán bizonyosult be, hogy a két nép együttélése lehetetlenné vált. 1945. április 4-én vált teljesen világossá, hogy - Kossuth szavai szerint - a két politikai institúció nem egyeztethető össze, bármilyen legyen a magyar országlási rend. Az ország liberál-kapitalista iparmágnás urai Kurt Bechert jóvoltából már Amerikában voltak, vagy otthon próbálták „átvészelni". Helyükre azonos arcélű, de kommunista meggyőződésű új emberek jöttek, a szovjet szuronyok védelme alatt. Ezeket azonban ugyanazon országhódító akarat fűtötte, mint kapitalista elődeiket. Ezek is tudták, hogy a kommunizmus más formában és más jelszavak alatt ugyanaz az országhódítás, amelynek parancsa felharsant a kapitalista Mantefiore Mózes többször idézett felhívásában.

„Zsidó testvérek, foglaljátok el Galíciát és Magyarországot!"

Az öt percnyi szabad magyar lélekzetvétel után nem felszabadulás, hanem csupán újra tancsere történt. Akik Magyarországot Chorinék után visszafoglalták, a kommunizmus világmegváltó lobogói alatt, ismét csak zsidók voltak. Más jelszavakkal, de ugyanazon céllal. Nem az ipar-bárók csekkkönyvével, hanem géppisztollyal és terrorral, de ugyanazon idegen uralmi akarattal.

Amit Bródy Zsigmond a tiszaeszlári per idején hirdetett, hogy a magyar középosztálynak el kell tűnnie, és át kell adnia helyét a befogadottaknak, most faji és biológiai osztályharc formájában fizikai megsemmisüléssé vált.

A tancsere jellegét az határozza meg legjobban, hogy kik hajtották végre a véres magyar-irtást, és kiket semmisítettek meg.

Az úgynevezett zsidókérdés 1944 végén és 45 elején vált ijesztővé, és teljes méretűvé a magyarság számára. Mert hiszen, kik is voltak azok, akik, mint kommunista emigránsok visszaszivárogtak Moszkvából, hogy a Chorinok helyett a zsidó-kommunista proletár-ortodoxia segítségével vegyék át a hatalmat Szent István országa fölött?

A moszkvai „hét nagy", akik a szovjet árnyékában visszaóvakodtak a hatalomátvételre: Rákosi-Roth Mátyás, Gerő-Singer Ernő, Vas-Weinberger Zoltán, Révai-Kahána József, Péter-Eisenberger Gábor, a terrorfőnök, Gábor-Greiner Andor, Farkas-Wolff Izrael, valamennyien zsidók. Szokásos magyarázat, hogy hitetlenek. De a hitetlen német, vagy ateista angol is elsősorban angol, vagy német. És a „hét nagy" megjelenése egymagában még nem is volna végzetes szerencsétlenség, mert amikor Moszkva 1943-ban, tagok és eredmények hiánya miatt felosztotta a magyarországi illegális kommunista pártot, annak alig volt több, mint száz tagja. Jönnek azonban a transistriai zsidók közé 1944-ben alámerült munkaszolgálatos ifjú ezrek, jönnek azok, akik munkaszolgálatban maradva, de mégis Magyarországon vészelik át a nekik nem kedvező időket, jönnek az auschwitzi „elégetettek", a mauthauseni deportáltak, akik az indulásnál már a vörös zászlót tűzik ki a repatriáló vonatra. Jönnek a pápai menlevéllel, vagy a svéd protestáns egyházak menlevelével „átvészelt" fajilag üldözöttek, akik most nem annyira a közvetlen ellenfeleknek vélt hungaristákkal akarnak leszámolni, hanem az egész magyar néppel.

Az úgynevezett faji kérdés, csak most, és csak általuk válik faji kérdéssé, mégpedig nyers és meztelen biológiai értelemben, a magyarság ellen irányuló kollektív gyűlölet jegyében. Most már csak forma szerint van különbség jobboldali, vagy szélsőjobboldali magyar között. A közvetlen ellenfél egyszerűen a magyarság, azon az elvi alapon, hogy „nem védtek meg minket a deportációtól". A mi ellenségünk, a németek oldalán harcoltak, és ezzel meghosszabbították a mi szenvedéseinket.

Most válik nyilvánvalóvá, hogy ez a kisebbség soha sem érezte magát a magyarság tagjának. Kiválasztott, uralkodó rétegnek tekintette önmagát, s amikor gyarmatosító uralmát elvették tőle egy rövid időre, visszanyerte azt, azon a magyarságon állt véres bosszút, amely háromszor áldozta fel miatta és zúdította magára a német szövetséges bizalmatlanságát, majd az ország megszállását.

Ennek a bosszúnak és gyilkolási hadjáratnak vezetője és legénysége az a munkaszolgálatos had volt, amelyet tulajdonképpen kész keretként kapott a terror-rendőrség. A 40.000 munkaszolgálatosnak jó része nyomban, mint rendőrőrnagy, rendőrezredes, rendőrhadnagy, vagy rendőr-nyomozó ült be a budapesti és vidéki rendőrségekbe. Az oroszok erre a célra hazaengedték az úgynevezett hadifogságból azokat, a doni csatában átfutott, vagy a transistriai testvérek közé 1944 augusztusában tízezrével elvegyült munkaszolgálatosokat, akik ott kaptak kommunista és rendőri kiképzést a NKWD-tól.

Az 1956-os szabadságharc után elég hiteles helyről jött a bevallása és bizonyítása mindannak, amit a magyar nép amúgy is tudott. Tel Avivból, a buenos airesi Hatikvában cikket írt dr. Dénes Béla, az ÁVH-nak első rabfőorvosa, miután a budapesti cionista perben elítélték, s a szabadságharc alatt onnan kiszabadult. „Akármilyen kínos is, de meg kell írni, hogy nemcsak Rákosi, Gerő, Farkas és a moszkovita tábor vezetőinek jelentős része volt zsidó, hanem jóformán száz százalékig zsidókból állt az ÁVH nyomozógárdája is. És az 1945 utáni egyre erősebben élesedő antiszemtizmusnak ez az oka."

Dr. Dénes Béla együtt ült a börtönben románokkal és lengyelekkel. „Nos kiderült - folytatja -, hogy Lengyelországban, Romániában, a Szovjetunióban ugyanazok a módszerek voltak érvényesek, mint a mi ÁVO módszereink, s nekik épp úgy a legtragikusabb élmények közé tartozott, mint ahogy nekem is, hogy a nyomozás során mindig a zsidókkal álltak szemben, s álltam szemben én is." [205]

„Valójában nem a németek, hanem igenis, a magyarok voltak azok, akik minden élő zsidót, a legeldugottabb rejtekből is igyekeztek előkeríteni. Hogy a magyar nép aljasságát tisztán lássuk, érdemes összehasonlítani például a román nép magatartásával... A román zsidók tömegével menekültek meg, míg a szomszédos magyar területek hazafias zsidói majdnem egy szálig elvesztek." [206] - állítja a hiteles zsidó tanúval szemben egy cionista lap.

Az elkövetett kegyetlenségeket semmi esetre sem lehet „a forradalmi" kommunista módszerekkel magyarázni. Kegyetlenségek minden nép életében fordulnak elő. A szovjet bolsevizmus első terror gárdájában például véres munkát végeztek a zsidók mellett a lett és kínai, mongol, kalmük hóhérok is. Magyarországon azonban, még az ÁVH terror-gárdájában is kevés magyar származású akadt, aki a kegyetlenségekben részt vett volna.

Hogy van az, hogy a vezetők közt sok nem oroszt, hanem zsidót is kijelölt? - kérdezték Lenintől.

Lenin: „Ez nálam tudatos volt, mert a zsidónak a világ új berendezésében óriási szerepe lesz. A zsidó simulékony, kitűnően alkalmazkodó, és főleg mérhetetlenül kegyetlen. Orosz ember egy orosz ellenforradalmárral soha nem tudna oly kegyetlenül eljárni, mint a zsidó megteszi." [207]

Épp úgy, mint az 1919-es terroristák cselekményeiben okvetlenül szerepet játszott itt - nem a vérség - hanem a több mint ezeréves Tan „nevelő" hatása. A Tan arra nevelte népét, hogy a nem-zsidó nem ember, hogyha a vízbe fúl, nem szabad kimenteni, hanem a víz alá kell nyomni, hogy a gój barom és úgy kell velük bánni, mint az állattal. Szabad préda az életük, a vagyonuk. Az idegen állam alkotmányát nem szabad elismerni, és minden eszközzel „úrrá kell lennetek nálatok nagyobb és hatalmasabb nemzeteken is". A „minden eszközre" vonatkozólag borzalmas bizonyítékokat hoztak magukkal 1956 után a kommunista börtönökből kiszabadultak.

A tízezrével elfogott hazafiak 20 körme alá 10-1 gombostűt vertek, s aztán gumibottal összes körmeiket leverték. Vagy: az áldozatot seprűnyélre kötve, talpával lefelé fordítva, talpait órákon át gumibottal addig csépelték, míg kétszeresére dagadt. Vagy: az áldozatról lehúzták a harisnyáit, szájába nyomták, hogy ne tudjon ordítani, még egy gázálarcot is rákötöttek hangfogónak, azután hozzáfogtak a legkülönfélébb „munkához": nemi szervét gumibottal cafatokra verték, vagy vékony üvegcsöveket dugtak belé, és vaskalapáccsal addig verték, míg az üvegcső apró szilánkokként belepréselődött. Az ilyen áldozat még két év múlva is sírt, ahányszor örökké gennyező nemi szervén vizelnie kellett. (Rosenberg Ibolya vezette be ezt a kínzási módszert.) Vagy: az áldozat nemi szervét íróasztal fióknyílásába tördelték. Vagy: az áldozat nemi szervére 2-3 gumiforrasztó sallert kötöttek, meggyújtották, és így a nemi szervet teljesen leégették. (Dr. Farkas Ferenc ügyvéden kipróbált módszer, aztán általános.) Ha nő volt az áldozat, akkor nemi szervét addig döfködték gumibotokkal, míg véresen kifordult, és az áldozat hónapokon belül szörnyű kínok között meghalt. Vagy: az áldozatot hátrafektetve lekötötték, hasára vaslábos alatt patkányt kötöttek, a második vaslábosba föléje égő parazsat tettek, s így a patkányt arra késztették, hogy az áldozat hasán keresztül fúrja magát és elmeneküljön a megsüléstől. (Dr. Bőhm Ferencen kipróbált módszer.) Ilyen kínzások közben egyedül a budapesti központjukban, az Andrássy út 60-ban naponta legalább 30-40 halt borzalmas mártírhalált." [208]

A szadizmusnak erről a különös fajtájáról érdemes tudni és megfigyelni, hogy az ó-szövetségi törvények szellemét „irtsd ki a magvát" még szimbolikusan is követi, amidőn nemcsak az áldozat fizikai elpusztítására - de az anyaméhe és a férfi nem szervei ellen irányul. A kihallgatásra hozott férfi foglyok előtt meztelenre vetkőzött ÁVH-s bestiák, akik izgalomba hozták a börtönökben kiéhezett férfit, aztán üvegcsővel és kalapáccsal törik össze annak szerveit, a XX. század barbarizmusának abszolút mélypontját jelentik. Százakról tudunk, akiknek heréit verték órákig gumibottal, s akik vagy belepusztultak ezekbe a kínzásokba, vagy örök életükre nyomorékok lettek.

Egészen riasztó, hogy a bosszúhadjárat lelki és faji motívuma között milyen megdöbbentő nagy szerepet játszik a - sexuális. Munkaszolgálatosok vagy ÁVH-s tisztek, akik rendszeresen bejárnak a börtönökbe, hogy ott sorozatosan meggyalázzák a prominensebb női foglyokat, férfiak, köztük neves zsidó újságírók, csak azért mennek el a magyar mártírok kivégzésére, hogy ott sexuálisan kielégüljenek, sőt ilyen természetű élményeiket meg is írják, zsidó doktornok, akik az „ampulla apát" propagálják, hogy ezzel is rombolják a keresztény anyák erkölcsét, és titkos célként igyekezzenek pótolni az elpusztult zsidó gyermekeket.

A börtönökben, illetőleg egyedül a Gyűjtőfogházban 4-5000 a letartóztatottak száma, s ezek az ÁVH tortúrái után is tulajdonképpen az 1867-ben emancipált országhódító kisebbség foglyai. A magyarság ellen irányuló fajgyilkos tendenciát mi sem árulja el jobban, minthogy a letartóztatottak a magyar értelmiség, parasztság, később a munkásság tagjai, s akik a börtönökben kínozzák, megalázzák őket - eltekintve néhány kubikosból lett ÁVH-stól - mint a hírhedt Lehota ezredes - a legritkább esetben magyarok. Viszont az orvosok, akik a börtönökben tulajdonképpen élet-halál urai, kivétel nélkül az országhódító nép tagjai közül kerülnek ki. Dr. Ferenc Sándor, a Hatikva 1955. március 28-i számában ÁVH-s orvos-őrnagyi ruhában lefényképezve azzal dicsekszik, hogy ő „pozitív zsidó", tehát cionista volt, és mint ilyen 204 nyilas gyilkos kivégzésénél vett részt. „Mikor elhagytam Budapestet, még 51 halálra ítélt volt a siralomházban" - mondja.

Midőn pedig oly sokat hallunk a humanizmusról, akkor ezek a „tudósok" vérpróbát vesznek minden politikai fogolytól, mert így akarják bizonyítani, hogy aki ellenük védekezni mert, az szifiliszes, elmebajos volt. Friedmann Ferenc, a kommunista állam főügyészének orvos öccse, György, már meg is írta világrengető tudományos művét a magyar középosztályról, midőn aztán még Rákosiék is letartóztatják gyógyszerlopás miatt. Akiket a börtönökben agyonvertek, arról dr. Halász és dr. Benedek főorvosok kiállították a halotti levelet, hogy az áldozat influenzában, vagy tüdőrákban halt meg. Matolcsy Mátyást, a kiváló magyar szociálreformert, dr. Benedek (Blau) Imre ÁVH-s százados főorvos ölte meg akként, hogy midőn 1953-ban a börtönben megrohanta az angina pectoris, halálos ágyánál a zsidóktól ellopott aranyok felől érdeklődött, majd sóoldat injekcióval átszállította a másvilágra. „Itt említem meg, hogy Benedek a magánzárkában levő betegekhez injekciós tűvel és sóoldattal ment be. Ezek a szerencsétlenek szintén megkapták a Benedekinjekciót, s két óra múlva már szállították is őket a hullakamrába." [209]

Hóman Bálinttal, a legnagyobb magyar történelemtudóssal a váci fegyház lépcsőit súroltatták, a 130 kilóról 70 kilóra soványodott Hómant be kellett szállítani a fogház kórházába, Halász (?) főorvos, humanista módon kérdezte tőle: „Még mindig nem döglött meg Hóman?" [210]

De ugyanilyen aeskulapi esküt megtagadva álltak Mindszenty hercegprímás kínzókamrájában Balassa-Blaustein és Weil Emil doktorok. Ugyanígy lövetett a váci fogházból szabaduló keresztény rabokra, - midőn azokat a parasztság felszabadította - a munkaszolgálatos főorvos.

Teljesen téves és ördögien megtévesztő mindezeket a kegyetlenségeket a kommunizmus, vagy a szovjet orosz rendszer barbarizmusával magyarázni. Ezen belül létezik az a bizonyos mag, amelynek semmi, de semmi köze nincs Marx kommunista kiáltványához, de még Lenin elméleteihez sem. Ez a mag, a központi, életet adó csíra a Tan: a Talmud, a Sulhán Áruk, és az ennek szellemében nevelt nép. Csak ennek segítségével tud a bolsevizmus olyan terrorista és elnyomó, és olyan kegyetlen lenni, mint amilyen.

A börtönökben 1100 kalória értékű moslékot adnak a foglyoknak, emlékezetül arra, hogy - állítólag - ilyen kalóriamennyiségen tartották Hitlerék a „foglyokat". A humanista fogházigazgató azt mondja a raboknak: „Önök azért vannak itt, hogy három éven belül megdögöljenek", és a Vácra kiküldött orvosi bizottság megállapítja, hogy a foglyok testsúlya átlagban 48,3 kilogramm. [211] A „szigorított" fogságra ítélt foglyoknak hatórás kurta-vasat kellett elszenvedniük mindennap három hónapig szalmazsák nélkül, a földön fekve, 450 kalóriás koszton. A hatórás kurtavas irtózatos kínjai közepette arra kényszerítik a keresztény foglyokat, papokat, hogy egyházi énekeket énekeljenek.

Mikor pedig elfogynak a „háborús bűnös fasiszták", ugyanezzel a szadizmussal rohanják meg a keresztény egyházak papjait. S itt a zsidókat védő 1944-es a magyar katolicizmussal és protestantizmussal szemben még világosabban és még érthetőbben érvényesül az ősi mózesi és talmudi törvény: „romboljátok le oltáraikat, szent fáikat égessétek el tűzben". Itt már egy bizonyos nemzeti kisebbség állami törvényei érvényesülnek nemcsak a magyar néppel, hanem immár Krisztus egyházával szemben. A proletár ortodoxia országhódítása útjából a magyarság utolsó bástyáját, a magyar lapis refugii-kat kell lerombolni.

Mindszenty József hercegprímást, aki ezer és ezer zsidó életét mentette meg, 83 óráig kínozzák, a börtönfal mellé állítják, ütik-verik, ,,Aktendron"-nal kábítják, mert mint a Sárga könyv mondja - „antiszemita" volt. Kínzói közül egy sem tartozott valamely keresztény vallásfelekezethez. Kis Szalézt, a szentéletű pátert állítólagos összeesküvés vádjával - forró tűzhelyre ültetik, s miután elégett egész alteste, agyonverik. Baranyay Jusztin, a magyar hittudomány egyik lángelméje, a rettentő kínzások következtében a börtönben megőrül és meghal.

Mindezekre a cselekményekre sem Marxnál, sem Leninnél nem találhattak eligazító utasításokat az ÁVH terroristái. Kizárólag a Talmud és Sulhán Áruk ősi beidegzettségei képesek embereket ilyen borzalmas cselekményekre késztetni. A zsidó proletár ortodoxia uralma alatt már nem a klerikalizmus, a „csuhások" ellen, hanem ősi módszerek szerint magára az egész kereszténységre tör, és minden gój népre - vörös álarcban és vörös hóhérpalástban - a Tan. S ezen nem lehet csodálkozni. A rabbinikus irodalomban Jézus sok neve közül elég ennyit felemlíteni: „trágya, ganéj, szemét, fajtalanság szülötte, utálatos csemete, tisztátlan és döglött, megdöglött kutya." [212]

Ezek megszégyenítését, pusztulását kell óhajtania. Szabad keresztények Istenéből mint bálványistenből gúnyt űzni, a keresztény vallást, templomokat, ünnepeket stb. megvetésből gyalázó és gúnynevekkel illetni. ,,A keresztény papok ornátusa, a keresztények vallási könyvei bálványtiszteleti célra szolgáló tárgyak, tehát azok, akik azokat használják bálványimádók." [213] A bálványimádókat pedig el kell pusztítani fizikailag is.

Vajon Marxtól, Lenintől vagy a Sulhán Aruktól tanulták a magyarországi egyfajú és lelkű ÁVH-s terroristák mindazt, amit a szemtanú leír a váci börtönben lezajlott „kommunista nagypéntekről", amelyen a kirendelt terroristák előbb ledöntötték a börtönkápolna keresztjeit, majd megtartották az utolsó misét, amelyet egy életfogytiglani börtönre ítélt rablógyilkos cigány „celebrált", sűrűn átkozva Krisztust. Végül szétszaggatják az oltárterítőket, a szent ostyát bedobták a szemétkosárba, pontosan eleget téve a középkori ostyagyalázók talmudi parancsainak. [214]

Pontosan ezt az ősi motívumot lehet felismerni abban is, hogy amikor a szerzetesrendeket feloszlatják Rákosi-Roth Mátyásék, a szerzetesekre és apácákra ócska, rongyos ruhákat húznak, a papi talárokat, miseruhákat pedig a szemétkosárba hordják, miután - mint írva van - ezek „bálványtiszteleti tárgyak".

Ugyancsak az ősrégi fanatizmus egyik megnyilatkozása, hogy Kárpáti -Krausz birkózóbajnok, később ÁVH-s őrnagy, aki részt vesz Mindszenty bíboros megkínzásában is, 1945-ben a debreceni rendőrségi fogdában keresztre feszít egy csendőrt. Ez a művelet nem újdonság, sem a hasonló származású kommunista elemek által kirobbantott spanyolországi polgárháborúban, ahol az apácákat és szerzeteseket feszítik keresztre, sőt már a középkori Spanyolországban és más országokban sem, ahol ugyan még nincs kezükben az akkori hatalom, de bűnt titokban el lehet követni.

Huber Lipót a „Zsidóság és kereszténység" c. nagy teológiai munkájában gondosan kiszelektálja azokat az eseteket, amelyekben csak a legkisebb kétség merülhet fel. „Ezek azonban tények!" - megállapítással a következő fanatizmusból elkövetett bűntényeket sorolja fel. Az angliai Norvichban 1144. március 25-én keresztre feszítették Wensan és Elosim 12 éves fiát, a franciaországi Bloisban 1171-ben és 1179-ben egy-egy keresztény fiút, 1250-ben Saragossában a hétéves Diminguitó de Vált, Prágában 1305 nagypéntekén egy keresztény gyermeket, 1468 nagypéntekén Pacho Salamon rabbi kezdeményezésére egy keresztény leánykát, 1490-ben pedig tizenegy maranó (áttért zsidó) ismét egy keresztény leánykát „A zsidók középkori bűncselekményei nem koholt dolgok, nem ráfogások, nem rágalmak. A gyilkosságok sem azok, hanem megcáfolhatatlan tények." [215]

Egyedül az ÁVH hóhérja, Bogár József 3500 embert akasztott fel - írja a Nation Europa 1962 szeptemberi számában Fiala Ferenc.

A zsidóság sajátságai és tulajdonságai öröklöttek. Diszpozíciók, sokezer éves gyakorlati fejlődés eredménye. Négyezeréves beidegzettség nem maradhat nyomtalanul a faj idegrendszerében" - írja Fejér Lajos, a kiváló zsidó szerző, idézett könyvének 125. oldalán.

Hogy mennyire nem csupán kommunista bosszúhadjárat az, ami a magyarság ellen megindult, mi sem bizonyítja jobban, hogy ezt hatalmas mértékben segítik a nyugati demokráciába beépült különféle hasonló származású elemek. Himler Márton, az amerikai OSS-be szerződtetett egykori mátraverebélyi zsidó tanító, aki ezredesi rangban végzi a leggyalázatosabb hóhérmunkát, hasonló fejvadászokat szerződtetvén szolgálatába. Grandville-Grosz „amerikai", Izrael Márton és a Himler-csoport vezető tagjai örökre és feledhetetlenül beírják nevüket a magyar-zsidó viszonylat történetének szégyenlapjaira. Himler Márton Péter-Eisenberger Gáborral történt megegyezése alapján valósággal az amerikaiak, angolok szeme láttára lopja át a GPU börtöneibe a nemzeti magyar vezetőréteg legjobbjait. A kihallgatásoknál és a fejvadászat egész folyamán nem bolsevista, még csak nem is demokratikus, legkevésbé magyar népi szempontok uralkodnak. Nem az a kérdés, hogy ki nyilas, ki baloldali vagy középutas, hanem mit tett a zsidóság ellen.

Egyetlen szempont körül forog az egész úgynevezett háborús-bűnösség kérdése. S ennek következtében magyarok százai kerülnek börtönökbe, akasztófára, kivégző oszlopok elé. Olyan magyarok, akiknek foglalkozása, hivatali beosztása kizárta, hogy valamely háborús bűnt követhessenek el. S Nyugaton ugyanaz az idegen szadista bosszú, gyűlölet fojtogatja őket, mint Keleten és Magyarországon, mert a kivitelezők ugyanazok. Magyar újságírók, színészek, művészek indulnak el a kálváriás úton, börtönök és akasztófák felé, mert tehetségükkel félreszorítottak egy tehetségtelenebb országhódítót.

A cél világos és félre nem ismerhető. A nemzetet - jó vagy rossz - vezető rétegétől kell megfosztani, ha másként nem, a biológiai megsemmisítés által.

Az így megsemmisített magyar politikusok, tudósok, írók, újságírók nevét fel sem tudjuk sorolni. Azonban az egész akció jellege sokkal inkább apróbb jelenségekből ismerhető fel, népbírósági ítéletekből, amelyek népellenes bűnösnek minősítenek, és egy évre ítélnek egy házmesternőt, mert - állítólag nevetett, amikor a zsidókat deportálták. Népellenes bűnös több újságíró, akik 1938-1939-es tudósításaikban megjegyezték, hogy a csalás, sikkasztás miatt elítélt vádlott - zsidó. Népellenes Luzsénszky Alfonz, a békés tudós, mert magyarra fordította a Talmudot. Népellenes a paraszt származású Dövényi Nagy Lajos, mert befejezetlen regényt írt Kaganovicsok cím alatt. Ugyancsak népellenes Dolányi Kovács Alajos, a nagy magyar tudós, mert statisztikai adatokat sorolt fel a zsidóság térfoglalásáról. Népellenes Dohnányi Ernő, mert. 1944-ben olyan fényképen volt látható, amelyen rajta volt Szálasi Ferenc is. Az újságírókra, akik valaha is szót emeltek az országhódítók uralma ellen, ráfogják, hogy cikkeikkel meghosszabbították a háborút, és ezért halálra, vagy kényszermunkára ítélhetők. A keresztény kereskedők egyesületének a Baross Szövetségnek tagjai kollektíve népellenesek, mert konkurenciát csináltak az országhódítók kereskedelmének. Ugyanezért dobják ki az ÁVH negyedik emeletéről Wünscher Frigyest, a Hangya vezérigazgatóját, akit még a népbíróság sem tudna semmiféle jogcímen elítélni.

A kommunista rendszerben is az ország fölé kerekedett idegen proletárarisztokráciának keze nyoma mutatkozik meg az 1951-es deportálásokban is, midőn kitelepítik a volt „Horthy-középosztály" tagjait, azokat tehát, akiket nem lehetett kiirtani a börtönökben, akasztófákon és a titkos mészárlásokon. Kifelé ez valami proletár-elégtételadásnak látszik, a Potemkin-szocializmus igazságtételének azokkal szemben, akik talán nem mindig teljesítették nemzeti és szociális hivatásukat a magyar szegénységgel szemben. Azonban amikor az 1945 előtti arisztokrácia, középosztály, honvéd tisztikar maradék részét szétszórják a hortobágyi szikesekre, a vidéki szénapajtákba, beledobják a nyomor legmélyebb mélységébe, a magyar paraszti néplélek megérzi, hogy itt nem „szociális igazságtételről" van szó, hanem az idegen nemzeti kisebbség új országfoglalásáról, amely már nemcsak a szegénység - hanem minden magyar ellen irányul. És amikor gróf Bánfy József földművelésügyi miniszter deportáltként formálisan kenyeret koldul az egyik nyírségi falu utcáján, a magyar paraszt, a legszegényebb is megosztja vele maradék kenyerét. Megosztja „a fasiszta" deportáltakkal, talán régebbi földesuraival. A csepeli „vörös" munkás, gyakran a kommunista is, bujtatja a magyar katonatisztet, a képviselőt, hamis papírt, állást szerez neki. Feledi a múlt sérelmeit, mert megérzi, hogy most sokkal többről, sokkal nagyobb dolgokról van szó.

A magyar nép minden felismerése igazolja, hogy egyetlen magyarság van csupán, és az oroszon kívül egyetlen elnyomó - Rákosi-Roth Mátyás népe!

S ha a magyar „fasiszták", „klerikálisok", „csuhások", „jobboldali szociáldemokraták" sorsa és barbár megkínzatása nem igazolná tételünket, amely szerint a magyarországi bolsevizmus 90 százalékban az idegen kisebbség diktatúrája, igazolja ezt a nemzsidó magyar kommunisták sorsa. Az „antiszemita" Rajk László, a véreskezű kommunista belügyminiszter, egyik Rákosi és Gerő ellen irányuló „antiszemita" kijelentés miatt végzi életét akasztófán. Kádár Jánost, aki „antiszemita" gyanús, Farkas Wolf Izrael és Farkas Wolf Wladimir szovjet NKWD ezredes kínoztatja félholtra, tépeti le a körmeit, és fosztja meg - állítólag - férfiasságától is. Nagy Imre kezdetben kétes szerepe után, magyar kommunizmust akar csinálni, amelyet az első pillanatban „antiszemita fasiszta" felkelésnek bélyegez a new york-i cionista nagygyűlés, szintén akasztófán végzi az életét, talán ugyanott, ahol Szálasi Ferenc.

Azonban, hogy uralmukat megvalósíthassák, nemcsak a magyar államot kell lerombolni, nemcsak a fasizmust, hanem a magyar nép ezeréves intézményeit, magát a Regnum Marianumot is. A keresztény ország szimbólumába természetesen beleértjük Krisztus protestáns egyházait is, amelyek - liberális múltjuk ellenére - épp úgy áldozatul esnek az idegen ortodoxiának, mint a katolikusok.

A budapesti Regnum Marianum templom, amelyet 1938-ban építettek fel, jelképévé válik az országhódítók által leigázott keresztény Magyarországnak. Rákosiék 1950-ben, a vörös diktatúra virágkorában elrendelik a templom lebontását. A kommunista munka-módszerek következtében 25 magyar kényszermunkás hal meg a bontások során, mert sietni kell, hogy helyére, vagy közvetlen közelébe felállíthassák Kaganovics Róza férjének, Sztálin Józsefnek óriási szobrát.

Mi van alattad eltemetve óh Regnum Marianum, Szent István, Bocskay, Bethlenek, Kossuthok, Petőfik országa? A vérrel szentelt romok alatt ott fekszenek a cionista-kommunista bosszúhadjárat, az idegen állami törvény, a keresztény, de még a kommunista országlási renddel sem összeegyeztethető idegen institúció áldozatai. Alig ötven évnek tíz magyar miniszterelnöke, 27 minisztere, megszámlálhatatlan katonája, hadvezére, hercegprímása, protestáns püspöke, középosztályának, szellemi gárdájának számos fia, leánya végzi életét az idegen institúció akasztófáin, börtöneiben, vagy a hontalanságban.

A zsidó vallás a régi zsidó állam törvénye az exilben is. Természetes, hogy ez a törvény kötelező volt minden zsidóra és az állam minden polgárára. Az ellentét és a veszély ott van, hogy ők a maguk törvényét alkalmazzák a befogadó állam fiaira, leányaira, templomaira és erkölcseire.

A véres romhalom alatt ott fekszik a szovjet által deportált 600.000 polgári és katonai személy, akiket 1943-ban Varga-Weiszfeld Jenő, az első kommün népbiztosa, Sztálin első számú gazdasági főtanácsadója ajánlott fel a Pravdában „élő jóvátételként" a szovjet humanizmus számára. Ott fekszenek a délvidéki partizánok által legyilkolt magyar negyvenezrek, akiket Titó helyettese, Mojse Pijade lövetett a szent-tamási, zsablyai, csurogi, magyarkanizsai tömegsírokba. S persze nem utolsó sorban a véres bűnszámlán ott van az otthoni negyvenezer mártír is, akit a jehovai bosszú alapjaiban a befogadott népidegen kisebbség munkaszolgálatosai juttattak hóhérkézre vagy a meszes gödörbe. És ott vannak a meg nem született magyarok, akiket a talmudista-kommunista egészségügy-minisztérium vezetői irtanak ki a születési korlátozások propagandájával rendkívül egyszerű módon.

Kodolányi János, az otthon élő nagy magyar író írja 1961 decemberében: „1952-ben még 240.000 újszülött pillantotta meg a napvilágot. A születések száma 1962-ben már 49.000 zuhant. Százezres magyar városokat hajítottak ki az. asszonyok a szemétre. A születések indexe 23 ezrelékről 14 ezrelékre, a természetes szaporodás 4,9 ezrelékre süllyedt. A házasságon kívül élők száma az egész lakosságnak csaknem egyharmadára duzzadt. A teljesen meddő házasságok a lakosság 14 százalékára." Az egészségügyi minisztérium vezetői, a születéskorlátozók között csupa ál-magyarizált zsidók nevei szerepelnek.

És a lerombolt templom kövei alatt ott vannak az 1945-ben külföldre menekült 500.000 magyarnak és az 1956-ban ugyancsak menekülő 172.000 magyarnak búcsúkönnyei is, akik tulajdonképpen ma sem tudják, hogy egyedül és kizárólag egy 1867-ben befogadott fajta üldözöttjei, áldozatai, legyenek fasiszták, antiszemiták, filoszemita katolikusok, marxista szociáldemokraták, szabadkőművesek, de sok esetben - akár magyar kommunisták is.

És ott van a gyár, amelyre felírták: „Tiéd a gyár, magadnak dolgozol", de ahol a proletár ortodoxia munkásigazgatói az urak, a munkahajcsárok, a kizsákmányolók. Ott van a másik nagy jelszó: „Legfőbb érték, az ember." És az ember, nem tud megszületni, mert a magyar anyák kénytelenek „százezres városokat a szemétre dobni".

Nem is száz év alatt idejutottál Mária és Kossuth országa, aki befogadtad az idegent, s könnyelműen rábíztad a politikádat, gazdasági javaidat, szellemi értékeidet. Hiszen a Regnum Marianum templom helyén már ott áll a Sztálin szobor. A nagy Sztálin azonban csupán az idegen nemzeti kisebbség patrónusa magyar földön. A háta mögött ez uralkodik, ez ül a minisztériumokban, a terrorrendszer kulcspozícióiban, és őrzi a börtönöket, és uralja tovább a szellemi és gazdasági életet.

Sion Bölcseinek Jegyzőkönyvei - akár igazak, akár hamisítások -megvalósultak a magyar gyakorlatban is: „ Szükséges, hogy minden országban rajtunk kívül ne legyen más, csak proletártömeg, továbbá a rendőrséghez tartozó katonák." És akik a terror kulcspozícióit kezükben tartják, az ÁVH ezredesei, a kék parolis terror-ezredekbe besorozott magyarok, cigányok, valóban a Jegyzőkönyvek kísérteties meglátásait testesítik meg. „Rajtunk kívül ne legyen más, csak proletár tömeg." És nincs is más. „Belőlünk mindent elborító terror fakad" - jósolják a Jegyzőkönyvek. És valóban az fakad.

Ha valahol, úgy Magyarországon 1956-ig megvalósult a teljes ószövetségi világterror. A Regnum Marianum véres köveit már széjjel hordozták, de a szobor talapzatától a városligeti kioszkig vezető titkos, földalatti folyosó gondoskodik róla, hogy nagy felvonulások, fényes kommunista ünnepségek során bekövetkezhető kisebb-nagyobb lázadások esetén az ország idegen urai mindenkor menekülhessenek a feltámadt népharag elől. A miskolci ÁVH-t, ahol különösen túlzott mértékben vannak képviselve az országhódító faj tagjai, szintén titkos alagút köti össze Lillafüreddel. Negyvenezer főnyi ÁVH-s praetorianus sereg mellett a magyar NKWD 400.000 besúgója, spiclije, fizetett ügynöke és denunciánsa fordul a magyar nép ellen. Az 1956-os szabadságharc idején kiostromolt vidéki ÁVH-s központok, a Pártház menekülői, a népharag által agyonsújtottak szinte egytől egyig joggal mondhatják el a Jegyzőkönyvek szavaival: „A gójok olyanok, mint a juhnyáj, és mi vagyunk a farkasok."

Azok, akiket nyomorult koldusként fogadott be a magyarság, most a magyar munkás és értelmiségi káderlapjait szortírozzák, és jaj annak, - az akár kommunista magyarnak is - akiről feljegyzik, hogy zsidó főnökével vagy kolléganőjével nem volt elég barátságos, vagy éppen görbe szemmel nézett rá. A népdemokrácia, vagy ha tetszik a „szovjet szocializmus" itt végleg elárulja, hogy nem más, mint a kisebbségi világuralom keleti fedőszerve. Jegyzőkönyvek: Mi szemmel tartjuk mindazokat, akik útunkon akadályt képeznek.

Sion Bölcseinek 1895-ös nagy látomása a bolsevizmusról, mint a zsidó világuralom legmagasabb formájáról - íme megvalósult - Magyarországon. Földalatti alagutak állanak rendelkezésére az országhódítóknak, ha éppen menekülni kényszerülnének. Négyszázezer spicli ellenőrzi a gyárakban, hivatalokban, hogy mit beszél magyar a magyarral. A budapesti ÁVH-n és annak vidéki kirendeltségein lefényképeznek minden külföldről érkező levelet, lehallgatnak minden helyi telefonbeszélgetést. S Csepelen, ahol 1938-ban 35.000 munkás dolgozott 500 munkavezető felügyeletével, 1952 -ben 45.000 munkás dolgozik ugyanott, de a felügyelők, ellenőrök, munkahajcsárok száma -30.000! [216]

„A megfélemlítés, a terror forrásai, mi vagyunk!" - mondja a bázeli kongresszus tizedik ülésének jegyzőkönyve, amely egyébként pontos harci utasításokat tartalmaz a világzsarnokság megvalósítására, a társadalmi osztályok fizikai kiirtására, amit Magyarországon csaknem tökéletesen meg is valósítottak.

1956. október 23., ha nem is volt „antiszemita" forradalom, Cion Bölcsei Jegyzőkönyveinek megvalósult perfekcióját tárta fel. Földalatti alagút a Sztálin szobortól a szemben levő kioszkig, földalatti alagút a miskolci ÁVH-tól a lillafüredi szovjet főhadiszállásig, negyvenezer kartoték a kiostromolt győri ÁVH-nál nyilvántartott külföldi levelekről, lehallgatott telefonbeszélgetésekről. S amikor a szabadságharcosok betörnek Rákosi-Roth Mátyás villájába, ott találják a krematórium kemencét, amelyben el lehetett tüntetni a magyar áldozatokat. A diktátor luxusvillájában találtak hullakamrákat is, amelyben mésszel, formalinnal leöntött holttestek voltak. A hullakamrák fölött ott van a mahagóni berakással díszített dolgozószoba, a titkos telefonvonalak és számok serege, az országot leigázó egész hatalom minden titka. Mintha csak Zichy Géza regényének rossz álmai váltak volna valóra. S amiként Kun-Kohn Béláék 200 millió aranykorona értékű magyar vagyonnal menekültek a Szovjetunió felé, ugyanúgy 22 vagon magyar értéket rakat fel Gerő-Singer Ernő, hogy Moszkva felé induló, száműzött kollégájának legyen mit aprítania a tejbe.

Orwell-i ország rettentő képe az, ami a befogadó nemzet szemei előtt feltárul, amidőn 1956. november 2-án a szabadságharcosok baggerokkal ásni kezdik a félben maradt földalatti vasút egyik részlegébe épített 3000 cellából álló börtönt, amelyben ismeretlen, eltüntetett rabok szenvedtek, akiket már nem lehetett kiszabadítani, mert jött a szovjet támadás.

Magyarország számára csak egy tanulság maradt. A Jegyzőkönyvek nagy és megvalósult programja: „Szükséges, hogy minden országban ne legyen más, csak proletár tömeg... s a rendőrséghez tartozó katonák."

A pártház kiostromlása megmutatta a magyar proletárnak, hogy kik voltak ezek a „rendőrségi katonák". Asztalos-Apfelbaum ÁVH-s ezredes, aki ÁVH-s közrendőri egyenruhában akarta megadni magát a csepeli kommunistákból, magyar proletárokból álló tömegnek, és akit 12 hasonló arcélű társával ízekre marcangolt a népharag. [217]

Amikor a nemzeti jobboldalt akasztófákra hurcolják, vitéz Endre László, Pest vármegye mártír alispánja, aki valóban tudományosan kutatta a kérdést, kivégzése előtti éjszakán, 1946. március 21-én megírja a szeretteinek szóló búcsúlevelet:

„ ... Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei valóban igazak, ...az ő kezükben van a világuralom megvalósulása és elpusztít mindent, ami az új világállam felépítésében nekik akadályt jelent. Ami tehát most folyik, az nem igazságszalgáltatás, hanem preventio és megtorlás egyben. Elpusztítása nemcsak azoknak, akik valamit csináltak, hanem azoknak, akik valamit csinálhatnának, vagy csinálhattak volna.

A nyugati hatalmak... tovább haladnak a mélypont felé. De egyszer csak túljutnak rajta. S ha most nem is, de évek, vagy rövid évtizedek múlva, ha bekövetkezik a fordulat, újra azok ellen fordul majd a milliók dühe, akik a mostani vérengzést csinálják."

Vitéz Endre László a halál küszöbén mit sem tévedett. Talán csak egy árnyalati különbséget látott sötéten, midőn azt írta: „nem lesznek többé szabadságharcok, csak rabszolgalázadások." [218]

Jönnie kellett tehát az 1956-os magyar szabadságharcnak, amely jött is a történelem logikája szerint feltartóztathatatlanul. „Az 1956-os magyar szabadságharc volt az első pártpolitika-mentes forradalma a világnak." [219]

Ez száz százalékig igaz. Azonban a szabadságharc semmit sem veszít dicsőségéből, ha bevalljuk róla: rabszolgalázadás volt. Szervezettségének hiánya és szervezhetetlenségének okából nem is lehetett más. Nem voltak vezetői, szervezői, Görgey-méretű nagy katonai és Kossuth-nagyságú Istentől rendelt vezérei. A rabszolgák lázadtak fel az idegen institúció, a bolsevizmus, rejtett kisebbségi uralom ellen, ha ezt nem is mondták ki, de cselekedték az ÁVH - a kommunizmusba burkolt országhódító uralom fellegvárai ellen. Azonban ez a rabszolganemzet kelt fel 1956. október 23-án. Nemzet, amelynek nem voltak már arisztokratái, proletár-vezéregyéniségei, magyar szellemi nagyjai, mert tudatosan kiirtotta őket az idegen uralom, idegen törvény. A rabszolga magyar kelt fel, előkészületlenül, vezérek, okos tanácsadók, hadvezérek és politikusok nélkül. A csepeli munkásrabszolgák, a kolhozok és egyetemi klinikák rabszolgái lázadtak fel, hogy dicsőséges forradalmukkal és szabadságharcukkal megrázzák a világ lelkiismeretét.

És a magyar rabszolgák előtt járó kísértetseregben - ismét csak láthatatlanul - most már ott ment Solymosi Eszter árnyéka mellett gróf Tisza István, gróf Teleki Pál, Szálasi, Bárdossy, Imrédy, Sztójai, a megkínzott prímás és a kommunista Rajk László véres árnyéka. A magyar sors rabszolgalázadásában összetalálkoztak osztályok, pártok, felekezetek, és a 14 éves „srácok" sírjai felett beteljesedett:

Minden kiontott magyar vér,
minden magyar vér, ami folyt,
párolgott és virult belőle
idegen trón, élősdi bolt,
minden kiontott ártatlan vér,
harctéren ontott hősi vér,
és munkában csorgott verejték,
és megrabolt bér és babér,
az én vérem is, az Anyámé
a régi libapásztoré,
az Ő vére s legyalázott
szegény Solymosi Eszteré.

A magyarság világtörténelmi forradalmát eltaposta a szovjet tank, az amerikai árulás, Szueznél a bolsevikeknek adagolt nyugati segítség. A véreső azonban elhozta a nagy tanulságot is.

A magyarság szabad és boldog csak nélkülük lehet s csak úgy, ha többé egyetlen egy sem él közülük magyar földön.

* * *

XI. Fejezet
A HATSZÁZEZRES LEGENDA

„A második világháború során a németek és a másfajta nácik hatmillió zsidót irtottak ki." Ez az, amit világlapokon és televíziókon, Eichmann-pereken keresztül, óriási közvéleménycsináló erők akarnak belesulykolni az emberiség közgondolkozásába. Ugyanakkor az emigráns és budapesti sajtó csökönyösen állítja, hogy „hatszázezer magyar zsidó pusztult el." [220] Ezúttal minket csak a magyarországi zsidóságról cirkáló különféle adatok érdekelnek.

Rá kell mutatni arra, amit ma már a zsidók is nagyon jól tudnak, de ami csak a második világháború ismeretlen adatainak feltárása után kerül többé-kevésbé nyilvánosságra. Ez pedig a világnézeti, vagy inkább szociális hasadás a zsidóságon belül. A művelt nyugati szellemi ember, vagy a nagykapitalista zsidó lelkileg, fajilag, vérségileg mindig is egynek érezte magát a keleti zsidóság proletár és kulturálatlan tömegivel. Ő már angol, fr ancia vagy magyar volt, és meghódította az európai, amerikai hatalom ormait. Ő már palotában lakott, vagy filmeket, bestsellereket írt, míg a nép keleti fele még mindig a Talmudot olvasta és nagy általánosságban nyomorban élt.

Azonban a nyugati zsidónak a hitlerizmus hatalomra jutásáig mindig szüksége volt a keleti kis zsidók mérhetetlen tömegére. Ebből mindenkor lehetett kiemelni ügyes kereskedőket, esetleg szellemi embereket. Szóval utánpótlást a világhódítás számára. Azonban - és ezt nagyon érdemes megfigyelni - a beérkezett nagy-zsidók - Magyarország kivételével - mindenütt gondosan vigyáztak arra, hogy ez az örök utánpótlás, amelyből ki akarták nevelni a népek fölötti faji arisztokráciát, ne érkezzék túlzottan nagy számban Nyugatra. E sorok írójának feledhetetlen élménye ellis-islandi tartózkodása napjaiból, hogy 1949-50-ben az Immigration és Naturalization Service mellé rendelt zsidó jótékonysági szervezet hithű vezetői könyörtelenül Ellis Islandra hozatták a Lengyelországból érkező kaftános és pajeszos, nagyszakállú rabbinövendékeket, és hasonló külsejű bevándorlókat. Megrasoloztatták, elegáns sötétkék amerikai zakóba öltöztették őket, és megmagyarázták neki, hogy a civilizált Amerikában csak így szabad partra szállni, mert az előbbi külső „antiszemitizmust terjeszt".

Ez csupán apró epizód. Azonban amikor már az SA csizmái dübörögtek Berlin, München aszfaltján, egész nagy vonalakban is ez volt a világzsidóság nyugati részének felfogása. Értelmes ember számára nem lehetett kétséges, -mint Hitler mondani szerette - so oder so dűlőre fogja vinni az európai zsidó -problémát. Ennek rendezésére semmi esetre sem a gázkamrákat akarta meggyújtani, hanem a zsidók kivándorlását elősegíteni. És itt ütközött bele a hatalmat, pénzt birtokló nyugati zsidóság legnagyobb ellenállásába. Már az eviani konferencián a nyugati zsidóság mereven elutasítja a keleti zsidóság kivándoroltatásának tervét, és ahhoz a bőségesen rendelkezésre álló pénzügyi lehetőségek megadását. Dr. Fejér Lajos, a nagy magyar zsidó tudós kísérteties biztonsággal mutat rá a lényegre: „az asszimilatív tendenciájában megszűnni akaró nyugati zsidóság örök végzete a keleti zsidóság." [221]

Azonban a második világháború kezdete előtt és folyama alatt ez a lelki hasadás és népi szociális különbség végzetévé válik az össz-zsidóságnak. Nem kétséges, hogy a második világháború kitörése előtt Hitler a Német Birodalom és Ausztria területéről 400.000 zsidót enged kivándorolni, nagyobbrészt Amerikába. Az sem kétséges, hogy 1937-38-ban Eichmann Adolf a palesztínai cionista vezetőkkel tárgyal a kelet-európai zsidóság békés letelepítése céljából. S továbbá nem vitás, hogy ez a kivándorlási szándék és segítő akart mindenütt beleütközik az angolok, franciák, ausztráliaiak, főként pedig a világhódító amerikai zsidók érdekeibe. Ezek, akik Keletről jönnének és jöhetnének: „antiszemitizmust terjesztenek". Az angolok azzal mosakodnak, hogy a kivándorló zsidók - nyilván - német kémek. Valójában azonban Palesztínát féltik, noha a Balfour-deklarációban megígérték az önálló zsidó otthon visszaállítását. Az ausztráliaiak szakszervezeti alapon állanak ellen egy esetleges kivándorlásnak, mondván, hogy a járatlan és nem szakképzett zsidó tömegek lenyomnák az ausztráliai munkabéreket.

1962-ben J. G. Burg zsidó szerző „Schuld und Schicksal" (Europas Juden zwischen Henkers und Heuchlern) leleplezi, hogy 1941 júniusában a bukovinai zsidókat az ukrán felkelők vagonírozták be a Szovjetunió felé, és csak a német csapatok mentették meg a maradékot. Amikor a németeket a román királyi csapatok váltották fel, akkor Transistriába deportálták a maradékot. Már sokkal előbb a német birodalmi kormány megállapodott a zsidó szervezetek egyikével -másikával, hogy minden zsidónak megadja a kivándorlási engedélyt. Egyedül 1934-ben 120.000 németországi zsidó kapott engedélyt a kivándorlásra, és vagyonuk egy részét is magukkal vihették. Az angolok azonban nem adtak több bevándorlási engedélyt. Még 1939-40-ben is egyenként 1000 kivándorlót számláló vonatok hagyták el Bécset és Prágát. Az angolok azonban Palesztína partjai előtt a Galíciából és a romániai, török kikötőkből induló zsidó kivándorlókra tüzet nyitottak, s nem engedték őket partra szállni.

Azonban J. G. Burg könyve és a nürnbergi tárgyalás jegyzőkönyvei bizonyítanak egy ennél fontosabb tényt is. 1946. augusztus 31-én, a Nürnbergi per 216. főtárgyalási napján Hjalmar Schacht, midőn a tárgyalást vezető amerikai elnök felszólította az utolsó szó jogán történő védekezésre, az egész hatmilliós legenda közepébe bevágta a bombát:

„Jackson bíró az ő záróbeszédében olyan kifogást emelt ellenem, amely az egész tárgyalás során szóba sem került. Állítólag én azt terveztem volna, hogy idegen valutákban fizetett váltságdíjért szabadon engedem Németország zsidóit. Ez valótlanság. Megdöbbenve az 1938 novemberi zsidó pogromtól, Hitler hozzájárulását megnyertem tervemhez, amely meg akarta könnyíteni a zsidók kivándorlását. A lefoglalt zsidó vagyonból másfélmilliárd birodalmi márkát akartam egy nemzetközi bizottság rendelkezésére állítani és Németországnak kötelezettséget kellett volna vállalnia, hogy ezt az összeget húsz esztendő alatt idegen valutában kifizeti az említett nemzetközi bizottságnak. Tehát épp az ellenkezője igaz annak, amit Jackson bíró állít. Ezt a tervet 1938-ban Londonban megbeszéltem lord Berstedt-tel, lord Wintertonn-nal, Mr. Ruble amerikai kiküldöttel. Mindnyájan rokonszenvvel fogadták tervemet. Miután nem sokkal ezután Hitler eltávolított a Birodalmi Bank éléről, az ügy megbukott. Ha keresztül vittük volna, egyetlen német zsidó sem veszti életét... "

Hjalmár Schactot a nürnbergi törvényszék felmentette és ezzel megerősítette azt, hogy a németek csupán kivándoroltatni akarták a zsidókat. De szentesítette azt is, hogy a nyugati zsidók nem akarták magukhoz fogadni testvéreiket, akik méghozzá egész vagyonuk értékét, idegen valutában magukkal vihették volna.

Hans Herlin - szintén zsidó - „Kein gelobtes Land" című műve még több adatot szolgáltat az európai kis-zsidó tragédiájáról. Ebben a szerző megírja a St. Louis nevű, horogkeresztes zászlóval ékesített náci hajó sorsát, amelynek zsidó utasait nem bocsátották partra se Kubában, se Amerikában, sem egy amerikai milliomos által felajánlott Caribi-tengeri szigetecskére. Megakadályozzák a Flandre és Orduna hajók zsidó kivándorlóinak partraszállását is. Amikor pedig a tengeren bolyongó zsidó menekülők bebocsátását megakadályozza az amerikai nagy-zsidóság („ezek antiszemitizmust terjesztenek") a zsidóktól körülvett Roosevelt elnök egyszerűen az Immigration and Naturalization Service, a legrosszabb amerikai hatóság, kezébe adja az egész kivándorlási kérdést.

A Daily Mirror 1939. június 5-i számának karikatúrája közli a Szabadságszobor képét, amelynek aljára az van írva: „Engedjétek hozzám a megkergetetteket, a hazátlanokat és az üldözötteket!" A Szabadságszobor karikatúrája azonban - a farizeizmus jelképeként - hatalmas táblát tart a kezében - „Keep out!" (Maradjatok kívül!).

A zsidó tragédiának sok-sok borzalmas jelenete van, amelyeket nem lehet megítélni az amerikai televíziók és hitlerizmus elleni üvöltözések alapján.

C. J. Burg, tehát zsidó szerző írja, hogy 1946-ban a nürnbergi ítélet után megjelent Breslauban Izrael állam első igazságügyminisztere, aki ott az összegyűlt zsidóság előtt kijelentette:

,,A zsidó tragédiának első számú főbűnösei voltak a gazdag amerikai zsidók, akiket hidegen hagyott a fenyegetett zsidó testvérek sorsa, akik így nagyon keveset segítettek, másodsorban bűnösök az angol kormányok, beleértve a szocialista munkáspártot is, amelyek megakadályozták a palesztinai bevándorlást,"

Hozzátehetnénk, hogy hetvenedik vagy százhetvenedik sorban bűnösök a magyarok, akik világerők malomkövei közé kerülve akkor se segíthettek volna a zsidóságon, ha ezt részükről megérdemelte volna.

Nürnbergben elítélték a hóhérokat, - írja a zsidó J. G. Burg - de mi történt a csalókkal, a kétszínűekkel, akik a hóhérok számára felhajtói szolgálatot végeztek, hosszú időn át valósággal provokálták, hogy a tömeggyilkosság megtörténhessék? Ezek a megszabadultak még csak a szemüket sem sütötték le, amikor halálra ítéltek olyan náci vezéreket, mint Göring vagy Ribbentrop, akik kezdettől fogva hajlandók voltak a zsidókat elbocsátani a káoszból. Olyan készség volt ez, amely csupán a szövetségesek és cionisták ellenállásán bukott meg. „

Ma már az is vitathatatlan, hogy 1941-ben, a szovjet-oroszok ellen megindított német preventív háború kezdetén - feltehetőleg - német nacionalista körök (egyes hírek szerint maga Eichmann) vagy ellenállók figyelmeztették a nyugati hatalmakat, különösképpen azonban a londoni exil-lengyel kormányt is, hogy a zsidó partizánkodás esetén kénytelenek lesznek erélyes eszközökhöz folyamodni. Mivel felelt erre az angol alsóház? „Egy perces felállással adózott a keleti zsidó mártírok emlékének, és tovább uszította partizánságra a kis-zsidókat."

A kelet-lengyelországi és nyugat-oroszországi zsidó „ellenálló" csoportok, titkos földalatti csatornákon át szüntelen kérték a nyugati hatalmakat, hogy legalább a koncentrációs-táborok felé vezető vasúti vonalak szétbombázása segítségével próbálják megakadályozni a deportációt. Nem történt semmi. Egyedül Budapestet bombázták, s a kétes hatású zsidómentésnek legalább negyvenezer halottja volt. A keleti zsidóság könyörgött nagyobb nyugati testvéreinek, hogy minden eszközzel hassanak a németekre a deportáció megakadályozása céljából. Lengyelországból, Litvániából megdöbbentő jelentések érkeztek a londoni lengyel exil-kormányhoz a zsidókat fenyegető német intézkedésekről. Segélykiáltások hangzottak Keletről. Az egy perces angol alsóházi felálláson kívül csupán annyi történt, a lengyel exil-kormány londoni zsidó minisztere, Zijgelbom öngyilkos lett és felakasztotta magát a nyugati zsidó közöny láttán. Az Auschwitzba, Treblinkára vezető vasutakat nem bombázta sem az angol, sem pedig az amerikai légierő. Legkevésbé az orosz.

A második világháború utáni zsidó és angol dokumentumok azonban két tényt mindenesetre bizonyítanak. Egyik, hogy a nyugati, asszimiláns kultúr-zsidóság félt a keleti zsidó tömegektől, ezeket nem igyekezett kimenteni Európa veszélyeztetett területeiről. A másik: hogy semmi esetre sem pusztulhatott el annyi zsidó sem Európában, sem Magyarországon, amennyiről a filo-judaista ponyva-statisztikusok hátborzongató kimutatásokat készítenek.

Eichmann Adolf argentínai elrablása idején az ausztráliai „Sorsunk" című kitűnő magyar emigráns lap meg nem nevezett, de ismert, tudós cikkírója a legpontosabb dokumentációval állította össze a világ- és magyarországi zsidókérdés teljesen ismeretlen adatait. Három ismert zsidó írónak a sydney-i Daily Telegraph-ban közölt dokumentációja alapján mutatta ki, hogy Ephraim Katz, Zvi Aldbouby és Quentin Reynolsd adatai alapján Eichmann mellé a vádlottak padjára lehetett volna ültetni, Churchillt, Rooseveltet, Baruchot, Chain Weizmant és mindazokat, akik a zsidók megmentése érdekében semmit sem tettek.

1940-ben Hitlerék hozzájárulásával több zsidókkal megrakott hajó hagyta el az európai kikötőket. A „Patria" nevű francia gőzöst Haifánál brit rombolók ágyúval lőtték, zátonyra futtatták, és végül a hajó 3000 zsidó utasa közül 2875 pusztult el. 1941 és 1943 között húsz kivándorló hajó indult el román és bolgár kikötőkből Palesztina felé. Hatot közülük a brit flotta süllyesztett el, és az utasok legnagyobb része életét vesztette. Mély homály fedi a zsidó dr. Asoloff esetét, aki 1934-ben személyesen tárgyalt Hitlerrel 250.000 németországi zsidó Jordán völgyébe telepítéséről. Visszatérése után, Palesztinában a jaffai strandon agyonlőtték. A lövéseket angol katonai gépkocsiból adták le.

Legfontosabb azonban a sokféle forrás által megvilágított „Joel Brand története". Brand Józsefet, akit a németek megszállás előtt és alatt magához hivatott Eichmann Adolf és felajánlotta neki, hogy 10.000 teherautó ellenében egymillió zsidót hajlandó Törökországon át kiszolgáltatni a nyugati szövetséges hatalmaknak. Brand József óriási nehézségek után Isztambulon keresztül eljutott Kairóig, sőt Lord Moyne brit gyarmatügyi miniszterig, aki az ajánlat hallatára hideg cinizmussal kijelentette:

- Mit csináljak én ezzel az egymillió zsidóval?

Miután sem a brit birodalom, sem a nyugati világ-zsidóság nem akart semmit sem csinálni, „ezzel az egymillió zsidóval", Eichman és Brand József ajánlatát visszautasították, mégpedig úgy, hogy az angol titkosszolgálat célirányos indiszkrécióval nyilvánosságra hozta a titkos német ajánlatot.

Nem sokkal később Lord Moynet cionista terroristák agyonlőtték. A tetteseket a britek felakasztották.

Csodálatos, hogy éppen nem csodálatos véletlenség folytán Izraelben zsidók gyilkolták meg Kasztner Rezsőt is, akinek az SS félrevezetésével sikerült több ezer magyarországi zsidót külföldre juttatni a második világháború során.

Az össz-zsidóság, de különösen a keleti zsidóság sorsára végzetes volt az a történelmileg kimutatható hasadás, amely a nemzeti és vallási síkon mindenkor vasfegyelemmel összetartó népet szembeállította egymással -szociális vonalon. A nagy-zsidó, a nyugati milliomos nagykapitalista világhódító akart maradni a nyugati fegyverek árnyékában, és ezzel halálos veszélynek, népi megsemmisülésnek dobta oda a keleti kis-zsidót, midőn kihasználva annak fanatizmusát, partizánként akarta bevetni 100-120 német hadosztály ellen a keleti front háta mögött és Magyarországon is.

Chaim Weizman a 25. genfi cionista konferencián megüzente a hadat Németországnak, és ezzel Hitlernek megadta a jogcímet arra, hogy az európai zsidóságot hadviselő félnek tekintse, s ehhez képest járjon el ellene.

Mint a már hivatkozott forrás írja: „A helyzetet teljesen reménytelenné tette, hogy 1939 szeptember első hetében a palesztinai brit mandátum rabbijai „szent háborút hirdettek" a Harmadik Birodalom ellen, s kötelezővé tették minden zsidó, férfi, asszony és gyermek számára, hogy a németek ellen harcoljon.

Ebbe a nemzeti és vallási parancsba beleértendők voltak a tengelyhatalmak oldalán harcoló országok zsidó polgárai is, így a magyarországi zsidóság 90 százaléka is.

Bármi történt, vagy történt volna is, annyit teljes felelősséggel megállapíthatunk, hogy a hitleri birodalom olyan zsidók ellen, akik ténylegesen engedelmeskedtek e parancsnak (Litvániában, az oroszországi partizán harcokban, Újvidéken, Odesszában stb.) a genfi egyezményben biztosított hadijog alapján járt el. Ugyanígy le kell szögezni azt is, hogy a második világháború zsidó áldozatainak létszáma körüli óriási világcsalás, propagandahadjárat folyik. Amíg a Nemzetközi Vöröskereszt 1952-ben összesen 300.000-ben állapította meg a világ-zsidóság háborús cselekmények, deportációk, légibombázások stb. következtében előállott veszteségeit, addig a magyarországi zsidóság propagandája változatlanul ragaszkodik ahhoz, hogy egyedül a „magyarországi zsidóüldözéseknek 600.000 áldozata van".

A veszteségek körül azonban egy olyan statisztika bűvészmutatvány, hazudozás, okos csalás és nagyvonalú propaganda-késdobálás jött létre, hogy ember legyen, aki ebben a zűrzavarban eligazodik. Nem marad más hátra, mint el kell fogadni Lévai Jenő standard munkájának, Dolányi Kovács Alajos számításaira is támaszkodó adatait. Ő említi, hogy az 1941. január 31 -én megtartott magyar népszámlálás során, amely már az ország négyszer megnagyobbodott területére vonatkozott, 725.007 volt az izraelita lakosok száma. Lévai Jenő különféle statisztikai trükkökkel állítja is, hogy a megnagyobbodott ország területén deportáltakkal, újvidéki áldozatokkal, munkaszolgálatosokkal, természetes halállal meghaltakkal együtt a „felszabadulásig 622.000 zsidó fajú" a zsidóság összvesztesége.

Churchill szerint kétféle hazugság van: „a szemtelen hazugság, és a statisztika".

Hol van itt a statisztikai gengszterség? Ott elsősorban, ahol Lévai Jenő és az összes propaganda-statisztikusok okvetlenül „elgázosítottnak" számítanak minden deportáltat és halottnak minden munkaszolgálatost, akit a honvédelmi törvény alapján bevonultattak. A második világraszóló csalás, hogy a statisztikai adatok szerint csak azok a zsidók szerepelnek a megmenekültek és átvészelők között, akik 1946-ig a deportációból visszatértek. De mi történt azokkal, akik nem Magyarországra tértek vissza, hanem átvészelve a „gázkamrákat", a német DP-táborokból szétugrottak a világ minden tájára? Lehet-e 622.000 „elpusztult" zsidó közé számítani azokat, akik ma Izraelben, Ausztráliában, Kanadában, az Egyesült Államokban és a világ minden más tájain élnek? Lehet-e az elpusztultak közé sorolni azokat, akik 1965-ben Budapesten és a magyar vidéken a kommunista rendszer komisszárjai, haszonélvezői, munkásigazgatói és terroristái? Lehet-e statisztikai adatként besorolni az „elgázosítottak" közé azokat, akikről maga Lévai Jenő írja: „A veszteség, amely a magyar zsidóságot érte, hiteles pontossággal meg nem állapítható, miután nem rendelkezik semmiféle hatóság sem pontos adatokkal arra nézve, hogy mennyi azoknak a „zsidófajú" egyéneknek a száma, akiket a Sztójay-Szálasi-féle rendelkezések érintettek, üldözésnek voltak kitéve, deportáltattak és megsemmisíttettek. Ugyancsak nincsenek hiteles adatok arra nézve sem, hogy ez idő szerint mennyi a ténylegesen életben levő a fasiszta törvények szerinti „zsidók" száma, hiszen ilyen összeírás ma lehetetlen lenne. Leküzdhetetlen nehézséget jelent az ország megkisebbedése folytán a régi terület adatainak ellenőrzése is." [222]

Azonban joggal merül fel a kérdés, hogy ha a zsidó történetíró szerint sincsenek hiteles adatok, ha senki sem tudja mennyi az életben maradottak száma, és ha a kis-antant országokhoz, vagy éppen a Szovjetunióhoz csatolt területek adatai egyáltalán nem ellenőrizhetők, akkor hogy lehet egyáltalán 600.000 mártír zsidóról beszélni? Hátha ezeknek a száma jóval kevesebb?

Mert a nagy mythosszal, hogy a deportációban mindenki elpusztult, egyszer már le kell számolni magyar részről is, mint ahogy ezt megtették a francia ellenállók, Rassinier, nagy Neuhausler müncheni püspök, és számos zsidó történetíró, publiciszta és koronatanú is.

Hova lett hatszázezer magyar kísértet-zsidó?

1945. május 9-e után, a bolsevizmus elől német földre menekült magyarok látták ezeket a kísérteteket. Lerongyoltan és kiéhezetten jöttek a német munkatáborokból. Jöttek, de az USA Army által rendelkezésre bocsátott szerelvényekre nem a magyar vagy az amerikai, hanem a vörös zászlót tűzték ki a boldog hazaindulásnál. Jöttek, de sokkal inkább maradtak a különféle új táborokban, a német munkásoktól elkobzott Siedlungokban, a villákban, s olykor a palotákban, ahonnan a német lakosság legfeljebb a rajta levő ruhát vihette el, hátrahagyva minden berendezését és értékét. Jöttek, hogy bosszút álljanak, és jóvátételt követeljenek a német nagyvárosok utcáin felüssék a lebombázott Európa legnagyobb fekete-piacát, amelyen repült a dollár, a „lefoglalt" német ékszer, műkincs, de a „náci" munkás-család bútora, lepedője is, éppúgy, mint az amerikai cigaretta vagy a konzerv. S jöttek persze, hogy ellepjék az UNRA-t, majd később az IRO-t, amelyet a nácizmus minden üldözöttje számára alakítottak volna a nyugati szövetségesek, de hol a lengyel, a litván, észt, cseh, román legfeljebb morzsákat kapott, míg a szövetségesek nyújtotta milliárdokat letarolta és fekete-piacra dobta egy éhes sáskahad, amelynek tagjai túlnyomóan magyarországi származásúak voltak.

És jöttek, hogy ők üljenek fel az első kivándorló hajókra, és így valahol Izraelben, Argentínában, főként Amerikában és Ausztráliában „alámerüljenek", de ezzel egyidejűleg eltűnvén a statisztikusok elől, erősítsék, hogy ők is elpusztultak a 600.000 magyar zsidó áldozat között. Indultak természetesen nemcsak a zsidó szervezetek assuranceaival, hanem azokkal is, amelyeket a NCWC, a Church World Service megfélemlített, vagy megvesztegetett hivatalnokai, olykor papjai adtak el nekik, olykor százas, sőt ezres berlini tételekben.

Mentek haza Magyarországra Nyugatról és Keletről, hogy ott vezetői legyenek az ÁVH-nak, a terrornak, és szadisztikus nézőközönsége a magyar mártírok kivégzésének.

Mindenesetre az 1946-ban már „népdemokratikus" Magyar Statisztikai Hivatal adatai szerint a magyarországi zsidóság összvesztesége 120.000 fő volt.

Nézzük tehát, hogy alakulhat a magyarországi zsidó veszteségek statisztikája a 600.000-es létszámmal szemben, és mi volt a valószínűsége egy ilyen nagyarányú pusztulásnak. Ha a magyarországi deportáltak „elgázosítását" tárgyalják az összes zsidó források csupán Auschwitzot emlegetik, mint olyan kiirtó tábort, ahol legjobban működtek a gázkamrák. Azonban Auschwitzban a lengyel és szovjet-orosz kommunista bizottságokon kívül senki sem járt. Az ausztriai szovjet parancsnokság soha nem adott beutazási engedélyt az angolamerikai szövetségesek vizsgáló bizottságának. Ez már egymagában is gyanússá teszi az auschwitzi gázkamrák létezését. 1945-ben igazán nem kellett volna titkolni a „valóságot", ha az csakugyan valóság lett volna,

Auschwitzről tulajdonképpen csak két „dokumentum" létezik. A „hivatalos orosz jegyzőkönyv magyar vonatkozású adatai", amelyek szerint dr. Keppich Anna kolozsvári orvosnő, Klein Judith, König Jakab mérnök vallomásain alapulnak. Ezek szerint „a németek, naponta átlag ban 10-12.000 embert öltek meg". Azonban már ennek a tömeggyilkosságnak kivitelezési módja is a legendák világába tartozik. Mert azt mondja például Kittmann György: „A kirakodásnál az összes öregeket és kisgyermekeket, anyákat elkülönítették a munkabíróktól, a krematóriumok felé irányították és elhamvasztották. ...A háromezer főből alig 250-et küldöttek a táborba." Hol az infámia? Ott, hogy a német táborokban mindenütt voltak krematóriumok, amelyeknek a járványban, természetes halállal elhunytakat, a szerencsétlenségek áldozatait és kivégzett partizánokat hamvasztották el. Ha volt Auschwitzban gázkamra, oda vitték az elpusztításra ítélteket, s legfeljebb a holttesteiket vitték a krematóriumokba. A második világháború után felépített borzalom-legendának azonban szerves része annak a hitnek a felkeltése, hogy az anyák karjáról letépett gyermekeket egyenesen az égő tűzbe dobták.

A számzűrzavarra és a propaganda tevékenység mértékére jellemző azonban, hogy a kárpátaljai főkommunista, dr. Nyiszli Miklós (lengyel nyelvész!) megírta, miszerint az auschwitzi és birkenaui táborban naponta 24.000 embert gázosítottak és égettek el. Paul Rassinier kiszámította, hogy Nyiszli adatai szerint 1960-ban még mindig égni kellene a kohóknak.

Nyiszli Miklos adatai szerint 45 millió embert kellett volna elpusztítani. Dr. Nyiszli Miklós hirtelen leszállította a létszámot, és azt írta Paul Rassigniernek, hogy az összes áldozatok száma „lehet, hogy csupán 2,500.000 volt." [223]

Egy másik auschwitzi dokumentum, Auschwitz táborparancsnokának, Rudolf Hössnek állítólag 1947-ben készült, de a lengyel kommunisták által csak 1958-ban öt nyelven nyilvánosságra hozott feljegyzései, amelyeket a börtönében írt volna.[224] Paul Rassignier, a jeles francia ellenálló, aki mint francia hazafi került a nyugati táborokba, alaposan rongyokra tépte ezt a kommunista „dokumentumot". Höss Obersturmbahnführer, akit a lengyel kommunisták kivégeztek, szinte 10 oldalanként ellentmondó állításokat kockáztat meg. Egyik helyen azt állítja, hogy a magyarországi megsemmisítő akció során naponta 15.000 zsidó érkezett Auschwitzba, pár oldallal arrébb, hogy csak 1000, majd hogy naponta mégis kilencezren belüli zsidót tudtak elgázosítani, újból meg azt, hogy az elgázosítottak holttestei közül csak 3500-at tudtak elhamvasztani.

A világtörténelmi detektívregény nyomozóinak azonban tudnia kell, hogy a táborparancsnok „eredeti" feljegyzései soha sem kerültek nyilvánosságra, és azokat csak az auschwitzi lágermúzeumban tekinthetik meg nagyon beavatott és egyértelmű származású kommunisták. A helyszínleírások, számok, adatok, szereplők megjelölése körül szöges ellentétek mutatkoznak. Általában az orosz jelentésekben egyetlen tanú lakcíme sincs megjelölve. Mindegyik dokumentum azt mondja, hogy az elgázosításra csak szóbelileg adtak parancsot magasabb SS vezetők. Még feltűnőbb, hogy a fenti két állítás szerint a németek 1944-ben a visszavonuláskor felrobbantották az egész tábort. Azonban erre vonatkozólag a nürnbergi bíróságnak, sőt a Szovjetuniónak sem sikerült eredeti parancsokat találni.

Így nem találták meg a kartotékokat, a szállítmányok jegyzékét stb. A kommunista és világhódító propagandának sikerült nagy, kísértet-várossá változtatnia Auschwitzot, ahol nem lehetett megtalálni az „elégettek" hamuját, mert azt a Sola, illetve Visztula vizébe öntötték. Auschwitz körül tehát tulajdonképpen semmi sincs bizonyítva. Mert semmi kétség az iránt. hogy Höss táborparancsnok feljegyzéseit, helyesebben a lengyel kommunista népbíróság előtt tett vallomásait a kommunisták súlyosan meghamisították, illetőleg védekezésének konkrét adatai közé költött meséket és célirányos hazugságokat írattak be. A sok között ilyen - bizonyára eredeti mondat - is található: „A különleges foglyokat, internáltakat, akik Heinrich Himmler legfőbb fennhatósága alatt állottak, nagy körültekintéssel kell kezelnünk. Tekintettel a fegyverkezési iparra, nem lehetett lemondani a munkaerők ilyen hatalmas tömegéről." [225] Annyira pedig már ismerni kell a gyakorlatias németeket, hogy a tomboló háború közepén, épp 1944-ben, amikor a hadfelszerelési ipartól függött minden, bármit éreztek szívükben, nem voltak hajlandók gázkamrákat építeni abból a célból, hogy elpusztítsák a nélkülözhetetlen munkaerőt.

Mindez tökéletesen megegyezik azzal, amit 1944 júniusában Pohl generális mondott a Weltdienst vendégeként Eppeheimba hívott magyar küldöttségnek: „A német birodalom területére kitelepítendő magyarországi zsidókat a német hadiiparban fogják foglalkoztatni, ugyanolyan feltételek mellett, mint a német és külföldi munkásokat." [226]

Ugyanezt erősíti meg Höss táborparancsnok meghamisított könyvének 189. oldala is, amely szerint Heinrich Himmler a „hadfelszerelés számára kért zsidókat".

Vajjon tehát csakugyan 5000, vagy 15.000, esetleg 24.000 deportált magyarországi zsidó ment volna naponta az auschwitzi gázkamrákba, hogy ott örökre elvesszen a hadiipar számára? A kérdésre felel Sós Endre, ismert zsidó író könyve, amely határozottan megmondja, hogy „azokat a magyar zsidókat, akiket Auschwitzben munkára kiválasztottak, 386 különböző táborban szórták szét, legtöbbjük Auschwitz, Bergen Belsen, Mauthausen, Dachau, Buchenwald és Ravensbrück táborban volt." [228]

És e táborok egyikében sem voltak gázkamrák! Auschwitz főként átmenő tábor volt, ahonnan nem gázkamrába, hanem 386 más különböző táborba mentek a zsidó munkaerők. De e 386 tábor egyikéről sem sikerült eddig senkinek kimutatnia, hogy ott gázkamrák lettek volna.

Sőt! Az ellenkezőjét sikerült pontosan bebizonyítania magának dr. Johannes Neuhausler müncheni püspöknek, aki maga is négy évig volt fogoly a gázkamrákkal még inkább gyanúsított Dachauban. A püspök sajtókonferencián mondotta el és brosúrát is írt róla, hogy Dachauban soha sem működtek gázkamrák, amelyekben - magyar, amerikai és zsidó források - szerint 75.000 internáltat gázosítottak volna el. A dachaui gázkamrák soha sem készültek el. 1933 és 1945 között a 188.000 fogoly közül 20 ezren haltak meg természetes halállal, betegségek, főként a háború végén kitört járványok következtében.

Rassinier professzor ezen könyvének azonban vannak ennél sokkal felvilágosítóbb adatai is:

Dachau-ban 1933-1945 között 200.000 internált fordult meg. Pastor Niemöller 1946-ban megjelent könyvében (Franz Hellbach, Stuttgart) 238.756 halottról tesz említést a táborlakók között. (77. oldal.)

Msgr. Neuhausler 1962. március 16-án a tábor felszabadításának évfordulója alkalmából tartott dachaui beszédében 30.000 halottról emlékezik meg. („Le Figaro" 1962. március 17.) (77. oldal.)

Institut für Zeitgeschichte: „....a gázkamrák építése Dachau-ban nem fejeződött be a háború befejezéséig." („Die Zeit" 1960. augusztus 19.) (79. oldal.)

Rassinier: „Buchenwald-i és Dora-i fogolytársaim Jean Paul Renard lelkész 1947-ben Párizsban megjelent könyvében „Chaines et Lumiéres" megemlítí, hogy ezreket látott elgázosítva." (79. oldal.)

Institut für Zeitgeschischte: Zsidókat nem gázosítottak el német területen. („Die Zeit" 1960. augusztus 19.) (79. oldal.)

Rassinier: A Dachau-i „gázkamrák" építését a háború után fejezték be az SS-ek , de mint hadifoglyok. (78. oldal.)

Rassinier: Lengyelország táboraiban (Chemno, Belzec, Maidanek, Sobidor és Treblinka) gázkamrákra csak egy esetben találunk említést (Serstein féle dokumentum, 1946. január 30., Nürnberg), ez azonban annyira átlátszóan hazug, hogy a bíróság eltekintett tőle, mint vádirattól. (80. oldal.)

Rassinier: Majd Auschwitz-Birkenau... „A megmenekültek tanúvallomása - kivétel nélkül - arról szól, amit hallottak másoktól, és nem amit láttak. Tipikus példája dr. Kautsky Benedikt, aki három évet töltött Auschwitzban, és aki 1946-ban Svájcban könyvet adott ki „Teufel und Verdammte" címmel. Így ír: „Ich will hier noch eine kurze Schilderung der Gaskammern einflechten, die ich zwar selbst nicht gesehen habe, die mir aber von so vielen glaubwürdig dargestellt worden sind..." „... In Auschwitz sind durch Massenvergasungen mindestens 3,5 Millionen Menschen getötet worden." (82. oldal.)

Rassinier: Így a tanú, aki egyik helyen azt állítja, hogy maximum három hónapig maradt ott életben egy deportált, három évet töltött el a táborban, de anélkül, hogy látta volna a gázkamrát, viszont hallott róla tanúktól, akik szavahihetőek voltak. (82. oldal.)

Rassinier: Eichmann munkatársa Obersturmführer Wizliceny - aki életben - maradt tanúvallomásában megemlíti Himmler-nek egyik levelét, amelyben megerősíti a zsidókérdés végleges megoldását az elgázosításról. Viszont dr. Kubovy (a Tel Avivi dokumentációs központtól) ezt írja a „La Terre Retrouvée" (francia zsidók hivatalos lapja) 1960. december 15-i számában: nincs egyetlen írásbeli bizonyíték Hitler, Himmler, vagy Heydrich-től, amely említést tesz a zsidók megsemmisítésről és ez a szó „megsemmisítés" (Ausrottung) nem található meg Göringnek Heydrich-hez szóló levelében sem. „Evidens egy kicsit késő ezt beismerni, még jobb azért, mint soha." (83. oldal.)

„Egyes dokumentumok szerint a gázkamrákat a németek összerombolták az oroszok közeledtére november 17-én. Amiket a látogató most lát a volt táborban, ugyanúgy fel lett építve a háború után, mint Dachauban? (86. oldal.)

„Ami az auschwitzi gázt illeti (Zyklon B) a számlák után ítélve, nem más, mint amit a német hadsereg 1924 óta használt fertőtlenítésre. Ugyanilyen szállítási utalványokat találtak a többi táborra vonatkozólag, ahol egy pillanatig sem volt szó gázkamrákról."

„A legkevesebb, amit mondani lehet, nem, hogy valószínű, de inkább bizonyítással bíró, hogy sem gázkamrák, sem megsemmisítési gáz nem volt Auschwitz-Birkenauban." (87. oldal.)

A zsidó David Bergelson 1942. december 5-én egy moszkvai újságban írja: „Hála a kitelepítéseknek az Ukrajnában, Lettországban és Litvániában volt zsidók többsége (80 százalék) megmenekült. (91. oldal.)

Rassinier: „1944. március 19-ig Magyarországon volt a Közép-Európában található zsidók nagy reménye." (92. oldal.)

500.000 zsidó Magyarországon abban az időben a legfrissebb keletű bevándorolt volt, Ausztriából, Lengyelországból és Csehországból." (92. oldal.)

„Amikor a zsidó dokumentációs központ azt óhajtja nekünk bizonyítani, hogy a 3,300.000 lengyelországi zsidóból csak 500.000 maradt életben, akkor ez hamis: nagy részük Oroszországban, Izraelben, Afrikában, Észak és DélAmerikában él."(92. oldal.)

A Jedosh Hajem Tal Avivi zsidó újság (1961. No. 143) írja: „Jelenleg kétmillió lengyelországi zsidó él külföldön." (96. oldal.)

Rassinier: Egy másik légből kapott kalkuláció: A zsidó dokumentációs iroda azt mondja, hogy 1946-ban csak 600.000 zsidót lehetett a Szovjetben találni. 1961 júniusában Nahoum Goldman a zsidóság kongresszusán beszámol, hogy 3,000.000 zsidó van Oroszországban üldözve a bolsevizmus által. Ismét csak a hamis statisztikával lehet magyarázni, hogy az 1946-os 600.000-ből 1961-ben hárommillió lett. (93. oldal.)

Shalom Baron, a Columbiai Egyetem zsidó történelem professzora, a jeruzsálemi bíróság előtt 1961. április 24-én azt bizonyítja, hogy a zsidóság lélekszáma a világon az utolsó 15 évben 20%-kal gyarapodott. (Le Figaro, 1961. április 25.) Tehát a zsidó Dokumentációs Iroda statisztikájára építenénk: 600.000 + 20% = 720.000. Viszont Nahoum Goldman 3,000.000 bolsevizmus által üldözött zsidóról beszél a Szovjetben, vagy ami a disztingvált történetprofesszort illeti: Baron: 1939-ben 16 millió zsidó élt a földön, és ma csak 12 millióan vagyunk (Le Figaro, 1961. május 25.).

Rassinier: Mindazokat, akiket regisztráltak Auschwitzban, Ravensbrückben és akiket nem találtak meg a felszabadításkor, úgy vették mint halottakat, elgázosítottakat. Holott október elejétől kezdve ezeket a táborokat nyugatra telepítették. Magam láttam Dora-ban megérkezni tízesével ezeket a transzportokat, úgyhogy a táborlakók száma négyszeresére vagy ötszörösére emelkedett. Buchenwaldban, Bergen-Belsenben az eredeti lakosság száma asztronómikus méretekre emelkedett. (94. oldal.)

Rassinier: A németek által megszállott országokban a zsidóság egy részét deportálták. Franciaországban 300.000-ből 100.000 ezer, Olaszországban szinte említésre sem méltó. Magyarországon 50%, Lengyelországban 60%, Németországban maximum 40% (300.000 1933-1939 kivándorolt) Romániában 50%. Tehát maximum 60%, azaz 3,200.000-3,500.000 között lehet azoknak a száma, akiket deportáltak. Ha egymillió vagy 1,5 millióra vesszük a zsidó áldozatok számát, ami 30-45%-nak felel meg, magában az is túlságos. (95-96. oldal.)

Rassinier: Ha egyszer végleg be lesz bizonyítva, hogy a XX. század közepén a történelmi tények ilyen fontosságát nagyon is kétséges bizonyítékokra és számokra építették fel, akkor el lehet majd mondani minden vita nélkül, hogy nem egy történelmi tettel, hanem történelmi hazugsággal állunk szemben: minden idők legtragikusabbjával, ami a legszörnyűbb szélhámosságokra épült fel. (112. oldal.)

Azonban legalább olyan fontosak, mint Paul Rassinier kutatásai, egy jeles holland történelemtudós: Paul van Tienen mindent átölelő tudományos megállapításai. Das Los der Juden; Wahn und Wirklichkeit című könyvébe n a holland histórikus megállapítja, hogy a világzsidóság (tehát nem a magyarországi!) veszteségei amerikai számítások szerint 500.000 és 350.000 körül mozognak. A német Hochschullehrer Zeitung 1958. évi száma 173.000 teszi azoknak a számát, akik a németek hatalmi körzetében nem természetes halállal pusztultak el. Ezek szerint a világzsidóság veszteségei számarány szerint sem érik el a világ népei - de még a magyarság - háborús veszteségeit sem.

Paul van Tienen felel végre arra a kérdésre is, amely eddig teljesen érthetetlennek látszott: a nyugat-német kormány miért nem hozza nyilvánosságra a zsidó-deportációról és állítólagos „Endlösung"-ról szóló okmányokat, a KZ-ek kartotékjait, a KZ-ekbe zártak természetes és természetellenes halálozásának adatait tehát tulajdonképpen az úgynevezett „láger-kartotékokat", amelyeket jó német szokás szerint kísérteties pontossággal vezettek.

A felelet egyszerű: mindezek az adatok, okmányok, dokumentumok - kis részben az amerikai világhódító CIC birtokába, nagyobb részben azonban a Szovjetunió kezébe kerültek. A Szovjetunió volna az egyetlen hatalom, amely biztos adatokat szolgáltathatna a zsidóság úgynevezett háborús veszteségeiről. Minderre azonban nem lehet számítani, mert „mindenekelőtt a Szovjetunió érdeke, hogy fenntartsa azokat a borzalom-meséket, amelyeket ma már számtalan esetben megcáfoltak, vagy rágalmazás és hazugságként bizonyítottak. Ezek a mesék a Szovjetunió kezében jó eszközök arra, hogy a nyugat- és keleteurópai népek ellen mindezeket mint egyszerű ütőkártyákat használja fel. A Nyugat azonban minden kritika nélkül átvette ezeket a meséket, noha a Szovjet célja csupán az volt, hogy mindezekkel feledtesse a Vörös Hadsereg tömeggyilkosságait, az akasztásokat, börtönöket, legfőként Katyn-t.

A Szovjetunió kísértetiesen hallgatott az Eichmann per idején, holott a birtokában levő adatok szerint könnyűszerrel cáfolhatta volna meg, hogy az általa „gyűlöltnek" mondott izraeliek - hazudnak, amikor a hatmilliós létszámot emlegetik. A Szovjetnek elég volt a hallgatás. A legfőbb szovjet cél számára a nyugati világzsidóság sikeresen kikaparta a forró tűzből az eichmanni gesztenyét.

A világtörténelem legszörnyűbb csalása valóban az, amely a hatmilliós számon belül a 600.000 magyarországi legendát illeti. Hiszen a németországi zsidó emigránsok lapja azt írja, hogy Eichmann Adolf azért érkezett 1944-ben Magyarországra, hogy ott megsemmisítse a nyolcmillió (!) magyar zsidót, akik eddig testileg megkímélve éltek Budapesten. „...für die Vernichtung etwa acht Millionen ungarischen Juden, die bis zur dieser Zeit köperlich verschont geblieben." (Aufbau, 1962 májusi szám.)

Ezek szerint az akkor 13 és félmilliós Magyarországnak 8 millió zsidó lakója volt. Csak ilyen példátlan szemérmetlenséggel lehet elhitetni a világgal, hogy a hatszázezer magyarországi zsidó valóban elpusztult.

Azonban hol van ez a hatszázezer valójában? Lévai Jenő Fekete könyvében tanúságtétele szerint 1941. január 31-én 247.100 volt a budapesti zsidó lakosság száma. Szerinte ebből megmaradt:

Egyedül Budapesten [229] 124.000
Izraelben él 100.000
Ducsinszky Jenő cionista vezér adatai szerint az USA-ban 280.000
A dél-amerikai államokban 100.000
Franciaország, Kanada, Anglia, Ausztria, Németország 50.000
Összesen 654.000

A hatszázezer magyarországi kísértetből íme tehát 654 ezer életben van. Sőt, ezeknél jóval több is, mert hiszen igen számosan tértek vissza a Felvidékre, a Kárpátaljára, Bácskába az erdélyi részekre, szóval az 1944-ig Magyarországhoz visszacsatolt területekre. Ezek számáról senki sem tud semmit. Helyesebben mélységesen hallgat róluk a világpropaganda, amelynek egyetlen célja van: a nagy számokon és hazugságokon keresztül mérhetetlen naggyá fújni a zsidó szenvedéseket - amelyek kétségtelenül voltak - s ennek arányában mérhetetlen német kártalanításokat felszedni és még tartósabbá építeni a hitleri időkben egy időre elvesztett világuralmat.

A „hatszázezer mártír zsidó" túlnyomó része tehát él és egész bizonyosan megvan. Él és pedig nem a mártírok, hanem a győztesek életét éli. El kell olvasni az amerikai, izraeli, vagy dél-amerikai lapok társadalmi rovatait, és mindenki láthatja, hogy tulajdonképpen alig-alig veszett el a véres viharban valaki. Aki pusztult, az a szerencsétlen, kaftános kis-zsidó volt, de azok, akik a mártíromságról beszélnek, szalámis kacsát esznek a new york-i Az Ember bálon. Felvásárolják a miami-i és brit-columbiai villákat, a bécsi Kartner-strassei üzleteket, a dél-amerikai portugál és spanyol vállalatokat.

Hogy ne tűnjék fel antiszemitizmusnak, a Hatikva című cionista lapból idézzük dr. Dorn Jenő professzor cikkének következő részeit:

„Húszezer magyar zsidó volt legutóbb a ramat-gani (Izrael) Stadion futball mérkőzésén, ahol egy-egy belépőjegy feketén 1019 izraeli fontba került. A kártya-klubokban a román zsidókon kívül, főleg a magyar zsidók ütik a blattot. Van olyan klub, ahol éjfél után a szolid römipartikból pókerparti lesz, -százasokban játszanak a magyar zsidók, míg az idősebb dolgozó azon töri a fejét abban az órában, hogy méreggel ölje meg magát nyomora miatt, vagy inkább a tengerbe ugorjon a jaffai partnál?... A közömbösség, nemtörődömség, a lelketlenség, pazar ünnepi vacsoráknál mutatkozik meg. Egymást licitálják túl a magyar zsidó gazdagok és félgazdagok. Folyik a pezsgő, a francia konyak és az angol whisky. Semmi se drága, ha azt kell bebizonyítani, hogy a régi, vagy új gazdag magyar zsidó tudja az illemet... A közömbösség magas iskolája a zsidó hazában van." [230]

A világpropaganda magyar bűnnek szokta kikiáltani, hogy a magyarság „közömbösen viselkedett" 1944-ben. De, amidőn ily közömbösen tudnak viselkedni saját népük szociális nyomorával, öreg öngyilkosaival szemben, mit is várhattak volna a magyarságtól, amidőn elindultak Eichmann deportáló vonatai - esetleg Auschwitzon keresztül - az angol whisky, a szalámis kacsa, a német kártalanítás , szóval a végső győzelem felé?

Megjelent: 1919 alkalommal Utoljára frissítve: 2014. Október 16., Csütörtök 19:41

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 269 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.1%Canada 1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 4%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.8%Australia 0.2%
Ukraine 2.8%France 0.2%
Slovakia 2.2%Czech Republic 0.2%
United Kingdom 1.9%Italy 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.2%

Today: 104
This Week: 3854
Last Week: 4994
This Month: 15293
Last Month: 26659
Total: 1565043

Belépés