Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

V2017Jul23

2011. Szeptember 19., Hétfő 22:28

Országhódítók 08

Írta:  Marschalkó Lajos
Értékelés:
(2 szavazat)
"Peter Fürst, a neves cionista író azonban a new york-i kommunista Sunday Compass 1951. február 1-i számában akaratlanul is feltárta a Mindszenty-per igazi hátterét."

XII. Fejezet
HAMVAZÓSZERDA

A liberalizmus és filoszemitizmus nagy és véres farsangjára 1945-ben a magyar baloldali kereszténység és polgári humanizmus számára is elkövetkezik a hamvazószerda. A Markó utcában és a Gyűjtőfogház udvarán felállított akasztófák, kivégző oszlopok láttán egyszerre eszmélkedni kezdenek azok is, akik gyűlölték, vagy legalább is nem szerették a kivégzett „háborús bűnösök" politikai nézeteit. Bárdossy László azonban mégis csak úgy hal meg, hogy a homokzsákok előtt fölébe hajol a katolikus páter, s amikor eldördül a sortűz, az Ausztriából visszatért csőcselék üvölti: „a papot is!" Talán ugyanez a börtönszerzetes nyújtja Szálasi Ferencnek akasztófáján utolsó csókra Krisztus szent keresztjét. A kivégzésekre váró véres, idegen csőcselék előtt népi demokratikus egyenruhájukban már ott állanak a zsidó-feleséges Sólyom Lászlók, a félzsidó Pálfy-Österreicherek, hogy aztán Rajk Lászlóval együtt maguk is ugyanennek az idegen hatalomnak akasztófáin végezzék életüket.

Azonban most a magyarirtó akasztófák előtt kiábrándul és magára talál a hungaristák által elég finom módszerekkel „bebörtönzött" antifasiszta katolikus prímás, az ateista árja, de zsidó-feleséges Rajk László, a keresztény jobboldali támadására mindig kész Sulyok Dezső, a köztársasági meggyőződéséért oly kegyetlenül üldözött öreg Veér Imre, a szociáldemokrata Bibó István és az ugyanolyan magyarvérű marxista, Szeder Ferenc.

Különös, véres - majdnem azt mondhatjuk - felemás magyar tragédia ez. A hungaristák által a sopronkőhidai zárdába „bebörtönzött" nagy magyar főpap előtt megnyílik a politikai éghatár, s bizonyosan rádöbben, hogy azoknak volt igazuk, akik Magyarországot meg akarták menteni az idegen kisebbség uralmától, kizsákmányolásától, terrorjától. Mindszenty József, aki az eichmanni deportációk idején a zsidókat védte, aki 1944. október 15-ike után Serédi hercegprímással együtt aláírta a magyar püspöki kar Szálasi Ferenchez intézett levelét, nem az orosz és nem is a bolsevista szovjet hatalommal találja szembe magát, hanem azokkal, akik a Tan-csere alapján most géppisztollyal, bosszúval hódítják meg az ő országát.

A nagy, krisztusi ember, dunántúli kis paraszt család fia, és most Magyarország első zászlós főura - tehát a királytalan és köztársaságtalan ország - egyetlen legitim hatalma nem a szovjet hatalommal kerül ellentétbe, hanem az annak szuronyaira támaszkodó országhódító hatalommal. A nagy hamvazószerdán ő hint elsőként hamut fejére és a bosszú áradatában ő áll elsőnek azok védelmére, akik üldözték, bebörtönözték.

Talán nincs megrázóbb emberi dokumentuma a kereszténységnek, mint Mindszenty József hercegprímás, 1946. július 20-án Magyarország szovjetcseléd miniszterelnökéhez, Nagy Ferenchez intézett levele. Az üldözött most kegyelmet kér a régebbi üldözöttnek, a bebörtönzött azoknak, akik őt is bebörtönözték.

„Magyar földön, magyarok iránt - írja - ráléphetnénk már közel két év után az engesztelődés útjára.

Akadhat réteg, amely továbbra is tartja a magába fojtott indulatokat -céloz igen világosan a zsidóságra - ám a vezetők és a továbbra látók többre kötelezettek. Ők azt is tudják, hogy a sistergő láván sem élet, sem nyugodt kormányzás nem lehetséges. A lávának ki kell hűlnie. Arra kérjük mi, a magyar püspöki kar a magyar kormányt, szíveskedjék a közkegyelmet meghirdetni, a nemzet jövője, a szebb jövő érdekében. Egy törpe kisebbség ellenzésével nem törődve, keresse meg a kormány a nemzeti egység és megbékélés útját. Ámbár a kormánynak a külső és belső akadályokkal szemben kell meghirdetni a közkegyelmet, mi mégis elengedhetetlennek tartjuk. Ha ezúttal is elmaradna, azt olybá vesszük, hogy nem is akarunk belső megbékélést és az antiszemitizmus lecsillapodását."

A szovjet-bolsevista megszállás alatt lehető burkolt beszéd, most a legvilágosabb szó. Azt mondja mindez, hogy a bosszúhadjáratot, a biológiai osztályharcot egy törpe kisebbség csinálja, hogy az országhódítást, mint Kun Béla idején, ismét a zsidó proletár-ortodoxia formájában valósítsa meg.

„Nincs béke! - mondja a hercegprímás. A sok igazságtalanság, kegyetlenség, a bosszú ösztönös érzése, az elfogatások, kényszermunkák, erőszakos áttelepítések bennünk nem a béke ismérveit idézik fel, hanem az undort, a gyűlölet és erőszak műveivel szemben!" [231]

Milyen végzetes, hogy Magyarország hercegprímásának korábbi, keresztény és humanista magatartásáért kell most valósággal hamut hintenie fejére.

„Mi, akik 1944-ben minden tőlünk telhetőt megtettünk a zsidók embertelen deportálása ellen. Istentől kapott hivatásunk tudatában szükségesnek tartottuk a felszólalást a németek számkivetése ellen is." [232]

„A zsidókat a magyar állam siet kárpótolni - folytatja a hercegprímá, - az őket ért igazságtalanságokért, és vagyonukba, jogaikba való visszahelyezésüket hiánytalanul teljesíteni. De miért kell akkor a keresztény németeket, a bűnteleneket is számkivetni, megfosztani, testileg, lelkileg tönkretenni, s így a történelem előtt új igazságtalanságért felelősségei vállalni?" - kérdezi a főpásztori körlevél. [233]

Itt már a katolikus klérus számára is kezd felrémleni, hogy nem a kommunizmus gyilkol és öldököl Magyarországon, hanem a magvát képező országhódító hatalom. Az antiszemitizmus jelszava, amely mindig is őket segítette, veszélyes bélyegző 1946 Európájában a filoszemit ák számára is. De talán ők maguk is csak most veszik észre, hogy aki a keresztények és magyarok számára megbocsátást kíván, aki megbékélést hirdet - eleve „antiszemita", mert a béke ellenkezik a zsidó hatalmi célokkal, amelyeknek eszköze a bosszú.

„A prímás meg nem alkuvó ember volt. Mindig is az üldözött mellé állt, de talán azt hitte, az a joga is megvan, hogy saját üldözött fajtája mellé álljon? Nem is mulasztotta el. Ezért nem volt hajlandó az antiszemitizmus ellen addig nyilatkozatot tenni, amíg a zsidók el nem hagyják a politikai rendőrséget. Miklós miniszterelnök (Dálnoki Miklós Béla) könyörgött Rákosinak, hogy a zsidóság hagyja ott a politikai rendőrséget, mert következménye olyan antiszemitizmus lesz, amelyre még nem volt példa. Külföldi zsidó körök is megtették ezt a figyelmeztetést." [234]

Peter Fürst, a neves cionista író azonban a new york-i kommunista Sunday Compass 1951. február 1-i számában akaratlanul is feltárta a Mindszenty-per igazi hátterét.

„Budapesten ismeretes volt, hogy Mindszenty kardinális - antiszemita volt. Én magam láttam egy általa aláírt antiszemita nyilatkozatot, amelyet még a háború előtt nyomtattak ki, és jelenleg a budapesti Zsidó Központ tulajdonában van. Egyik kollégámnak, Bertha Gastnernek, a londoni New Chronicle munkatársának személyes tapasztalatai vannak Mindszenty kardinálisról. Egy interjú során meglepődött azon, hogy a kardinális hirtelen támadásba indult a magyar zsidóság ellen." [235] Az interjú végén Miss Gastner felkelt és megköszönte a prímás nyilatkozatát. Egyben közölte vele, hogy maga is zsidó, és atyja a londoni zsidó hitközség kimagasló tagja. Ettől az időtől kezdve a kardinális megkívánta, a budapesti brit követségtől, hogy az őt látogató „angol" újságírók személyi adatait vele közöljék.

A hungarista rendszer filoszemita bebörtönzöttjéből - íme! -„antiszemita" lett.

Az angliai Jewish Clarion írta 1949 februárjában:

„Mindszenty kardinális, akiben a nyugati demokrácia a szabadság bajnokát és az elnyomás elleni harcost ünnepli, valójában notórius antiszemita. A fasiszta háborús bűnösöknek amnesztiát kért!"

Ez hát a rettenetes bűn! Esztergom érseke amnesztiát kér azoknak a magyar testvéreinek, akiket a bosszú üldözött börtönbe, akasztófára. Tehát: antiszemita.

„Bocsássátok el azokat, akik hónapok óta foglyok és nem kerülhetnek bíróság elé... Azokat is, akiknél nem magukban, hanem állásukban volt a hiba. A betegek, az öregek, a többgyermekes anyák, orvosok kiengedése csak jótékony hatást eredményezne a lelkekben" - követeli a prímás. [236]

Az egész Mindszenty-tragédiában a legriasztóbb, hogy nem a pánszláv bolsevizmus veszi fel a magyar katolikus egyház fejével a harcot. Aki először támadásba indul, az a nyugati és a magyarországi zsidóság.

Mikor 1949. február 4-én a londoni Jewish Chronicle kommentálni kezdi a prímás „bűneit", ezeket írja:

„Mindszenty kardinális, a római katolikus egyház magyarországi prímását, akit december 27-én tartóztattak le, négy magyarországi zsidó szervezet antiszemitizmussal vádolja. Ezek azt állítják, hogy tűrte a nácik zsidóellenes persecutióját, és most a háború előtti zsidóellenes törvények visszaállítását tervezte. Ezeket a vádakat a Cionista Világszövetség magyarországi képviselete útján küldte szét a magyar cionista szervezet, a Magyar Zsidók Központi Tanácsa és a magyarországi Autonom Orthodox Zsidó Hitközség vezetősége. A fenti organizációk a nyilatkozatot a világ minden zsidó szervezetéhez megküldötték. A nyilatkozatban olvashatjuk továbbá: a magyarországi zsidó szervezetek nagy megrökönyödéssel vették tudomásul, hogy egyes zsidó szervezetek Mindszenty védelmére keltek. A nyilatkozat szerint Mindszentyt a magyarországi zsidóság és a kelet-európai zsidóság fő ellenségének tekintik. Sürgetik a zsidó szervezeteket, hogy még tévedésből se vállaljanak szolidaritást „népünk" ellenségével."

Mindszenty hercegprímás vértanúsága csak másod rendben bolsevistakommunista gaztett, de első rendben a zsidó proletár-ortodoxia következménye. ,,A gójok legjobbját öld meg", hangzik a talmudi parancs. Sehol úgy, mint a Mindszenty-tragédiában nem domborodik ki a magyarországi bolsevizmus faji arcéle.

Akik a harcot megindítják ellene, Rákosi-Roth Mátyás kommunista diktátor, s aki ezt az irtóhadjáratot ideológiai vonalon vezeti Révai József nevelésügyi miniszter, eredeti nevén Kahána Mózes. A papjai között, akik elárulják, első Balogh István, akit Bloch Izraelnek hívnak. Akik a bizonyítékokat hamisítják ellene: Boldizsár (Bettelheim) Iván sajtófőnök, Reissmann propagandafőnök, Gera-Grünzweig segédpropagandista. Akik hamisított kéziratait a hirhedt Sárga könyv számára előállítják, Sulner Hanna és Sulner László, szintén zsidók. A külön szovjet hóhért, akit Moszkvából Hozatnak, Kaftanov ezredesnek nevezik. Péter-Auspitz Gábor a fővallatója, Kárpáti -Krausz birkózóbajnok kínozza, aki 1945-ben Debrecenben, a börtönben már keresztre feszített egy csendőrt. Zipszer Imre fogházparancsnok ül mellette a főtárgyaláson is. A kábítószereket Balassa-Blaustein és Weil Emil adagolják. A Mindszenthy-ellenes hajszában a legfontosabb szerepet viszik még ezen kívül Zalka Máté (Lukács tábornok), eredeti nevén Hirsch, Pollákné Stern Szeréna, Vadas Sára. Rendőrei és kínzói között ott van Dégi (Deutsch) Gyula alezredes, Kisely-Kammer Olga, Csapó Andor őrnagy, Ersek-Eichinger alhadnagy, Kunos-Krausz László főhadnagy, Ficker ezredes, és még egy csomó őrnagyi, hadnagyi rangban levő munkaszolgálatos, akik a legékesebb magyar neveket vették fel. A jegyzőkönyvet Kahána Piroska, Péter-Auspitz titkárnője vezeti.

Vajon mit érezhetett a prímás, aki 1944-ben ezrével szerezte Angelo Rotta pápai nuncius útján a zsidóknak a menleveleket, most a 84 órás kínvallatás alatt, amelynek során ugyanazok a talmudi és bolsevista dühtől eltorzult arcok vették körül, mint Krisztust, a római helytartó udvarán. Az Ugrinok, Tomoryak, Pázmány Péterek utódja biztosan tudta már ekkor, hogy nemcsak ő, hanem az ország és a fölötte való uralom idegen kezekbe esett.

Az Egyház és a magyar baloldal nagy hamvazószerdája volt, ami elkövetkezett. Ravasz László református püspök, aki szenvedélyesen lépett közbe Horthy Miklósnál a zsidókért, Ordass Lajos evangélikus püspök, aki ugyanezt tette szintén üldözve, vagy bebörtönözve nemcsak püspöki, de emberi méltóságukban is megalázva állanak szemben az idegen faj uralmával. Mindazt, amit a magyar jobboldal megjósolt, előrelátott, most már ők is látják. S a tragédia záró jelenetében, midőn Mindszenty hercegprímás 1956. november 4-én a szovjet ágyúk tüzében az amerikai követség épületébe menekül, talán nem véletlen, hogy egyetlen kísérője, Turchányi Egon - az Ébredő Magyarok Egyesületének utolsó elnöke.

De most már későn van! S Kossuth Lajos mondotta: a magyar történelemben egy végzetes szó van: - későn!

Ha egy elkövetkező kor azt hinné, hogy e véres kínvallatásokban a „szocialista felvilágosodottság" győz az egyházi, vagy ki tudja milyen reakcióval szemben, annak ellentételéül fel kell mutatnunk a Rajk tragédiát. Rajk László kommunista, azonban nem-zsidó kommunista. Első felesége Weinberger Rózsi viszi bele a kommunista pártba, és fel kell tételeznünk, hogy úgynevezett „idealista", akit ez az idealizmus sodor odáig, hogy mint belügyminiszter, nevét örökre beszennyezi a magyar mártírok vérével. Amit azonban Rajk László sem tud, csupán annyi, hogy a világméretű kommunista összeesküvésen belül milyen mértékű és hatalmú a belső mag, a zsidó összesküvés, tehát a bolsevizmus tényleges hatalma. Rajk László részt vesz a spanyol polgárháborúban, mint a Rákosi-brigád tagja. Azonban a frontról kikergeti és lezsidózza Gerő (Singer) Ernőt, aki ennek a brigádnak Moszkvából küldött komisszárja. Persze nem azért, hogy harcoljon, hanem parancsoljon. Amikor Rajk belügyminiszter lesz és keze már véres, akkor is hisz abban, hogy van egy ideális kommunizmus, és hogy lehet - szerinte „magyar kommunizmust" csinálni. Azonban egy minisztertanácsos meg is mondja Rákosinak, hogy mindez nem lehetséges, „ha túl sok zsidó nyüzsög az élen ", mert a magyar nép még nem felejtette el a kapitalizmus korában szerzett tapasztalatait. Ezzel a taktikai meglátással Rajk László kétségtelenül nem a jobboldali, hanem a kommunizmus jobb elterjeszthetésének ügyét akarta szolgálni. Rajk László a kommunista országhódítók számára ebben a pillanatban „antiszemita" lett. Nem a kommunizmushoz nyúlt, hanem .annak lényegéhez, az országhódítókhoz. Egyébként már régebben is ebben a hírben állott. Magyar szempontból „ideálisan" látta a kommunista célt, és nem torolja meg, hogy a miskolci zsidó ÁVH-s parancsnokot. „Antiszemita", még ha kommunista is, nem lehet belügyminiszter. Rajkot így váltják át külügyminiszterré, ami a népi demokráciában tudvalevőleg a levélhordói állással egy jelentőségű pozíció.

A magyar Golgota baloldalán bizony sokan állanak sort, akik hittek a szociális igazságtételben, mint dr. Juhász Nagy Sándor, Károlyi Mihály egykori igazságügyminisztere, ez a tiszta, a naivságig becsületes demokrata, aki négyszemközt már a két háború előtt vallotta, hogy a magyar demokráciát csak magyarokkal lehet megteremteni. Most, 1944-45 telén riadtan fordult el attól a debreceni kormánytól, amelyben rögtön meglátja, hogy nem magyar demokrácát, hanem a Debrecenbe érkezett vezetőivel zsidó terror-uralmat hoz.

Avagy ott van dr. Veér Imre, az örök emigráns, aki Károlyi Mihály titkára volt, s párizsi exilje után 7 évet ült a Horthy-korszak börtöneiben, pontosan akkor, midőn ott volt fogoly Rákosi Mátyás is Második exiljében, már Amerikában jegyzi fel megdöbbenését, amelyet akkor érzett 1945-ben, midőn felismerte az új országhódításnak igazi jellegét. „Őrjöngenek ma a kétségbeesett bosszúvágytól" - írja. „A világ csak zsidó áldozatokból és keresztény gyilkosokból áll az ő beteg, tébolyult agyukban. Nem gondolja tisztelt barátom, hogy rettenetesen bűnösök azok, akik céltudatosan és tervszerűen ezeket az elsodort embereket állítják olyan helyre, ahol bűnt kell megtorolni?" [237] „A zsidó bosszúállás azonban benyomult most már az államigazgatás pozícióiba. Visszafoglalta régi gazdasági őrhelyeit is. Öntudatlanul is kasztot alkot és államot az államban, épp úgy idegen elnyomóként kerül szembe a magyarsággal, mint a megszállók. Komoly aggodalommal nézhetjük a neo-antiszemitizmus gyűrűzését. Egy reakciós hullám nemcsak a zsidóság ellen, hanem a két munkáspárt, sőt még a demokrácia ellen is felkorbácsolódhatik." [238]

Az egész könyv tanúságtétele szerint Veér Imre, aki egész életében meggyőződéses zsidóbarát volt, aki a jobboldallal és a nyilasokkal szemben helytállott a börtönig, amikor meglátja a valóságot, részese lesz a baloldal nagy hamvazószerdájának. Amikor észreveszi, hogy itt a magyarság elleni biológiai osztályharcra megy a játék, élete kockáztatásával interpellációt nyújt be az ÁVH jól ismert fajtájú gyilkosai ellen. A Magyar Köztársasági Párt elnöke rádöbben, hogy itt többé nem is magyar ügyről, nem is csupán bolsevizmusról van szó. Ő ekkor már hallotta a debreceni népdemokrata cukrászdában, amint ott „egy dagadt képű, tejszínhabos szájú" ember üvöltözik. Ezt rikácsolja az asztalt csapkodva: „Minden magyart ki kell irtani! Irgalmatlanul, ahogy minket irtottak. Gettóba velük, egy szálig a Dunába." [239] „Bizony a demokrácia már születésekor halt meg Magyarországon" - idézi Juhász Nagy Sándor szavait. S mindketten tudták, hogy kik voltak annak gyilkosai!

Azonban épp ennyire nem érdektelen az igazi magyarvérű szocialistának az 1962-ben is börtönben ülő Bibó Istvánnak felismerése. Bibó István, aki 1956-os forradalom alatt Nagy Imre államminisztere volt, minden kétséget kizárólag a protestáns magyar intellektuel teljes meggyőződésével igenelte a szocializmus magyar formáit, de épp úgy, mint mások; látta, hogy sem demokrácia, sem szocializmus nem valósulhat meg ott, ahol az országhódítók legkisebb szerepet kapnak a közéletben. Ő is filoszemita, sőt apologéta volt a zsidóság érdekében, de a magyarság elleni bosszúhullám láttán ő is hamut hint a fejére.

Bibó István 1948-ban, a „Válasz" című folyóiratban, Sárközy Györgyné kiadásában írta „A zsidókérdés Magyarországon" című tanulmányát, amely annak filoszemita tendenciája ellenére a következőket állapítja meg:

A zsidó vagyonok kezelőinek s értéktárgyak megőrzőinek az a gyakorlati tapasztalata, hogy a zsidók mérhetetlen gyanakvással, semmiféle rendőrségi és bírósági hercehurcától vissza nem riadva, barátságot és bizalmat félretéve, néha kiáltó hálátlansággal keresnek rajtuk olyan értékeket, amelyeknek megőrzését, vagy rendben tartását a háborús események tették az illető hibáján kívül lehetetlenné.

Három éve egyéb sem történik az országban, mint a zsidók elégtételszerzése. A számonkérés összes intézményének hitelét nagyon aláásták.

Alaptalan feljelentések, az előre elfogult tanúk, hamis ráismerések és rá nem ismerések, gyanús vallomások, az akasztást követelők összevisszasága. Súlyos problémává vált a zsidóknak az egész számonkérési eljárásban való hivatalos szerepe. A számonkérésben az ügyek bíráiként, a nyomás és ítélkezés legkülönbözőbb szakaszaiban szerepelt annyi zsidó személy, hogy visszhangra talált az a beállítás, hogy az egész számonkérés lényege az, hogy tulajdonképpen zsidók ítélkezzenek magyarok felett. De mindezt nem lehetett volna három évvel ezelőtt nyugodtan megmondani. Gyávaság és kényelmesség volt mindnyájunktól, hogy ezt akkor nem tettük meg, s a zsidók „mérséklethiányán " sopánkodtunk..."

Es mi a következmény: „A felszabadulás pillanatában az antiszemitizmus a nullponton volt. Akik nem szerették a zsidókat, azok továbbra sem szerették meg őket, de a lezajlott szörnyűségek mellett eltörpült, az emberek torkán akadt mindaz, amiért egyáltalán szidni szokták őket. Az azóta eltelt esztendők alatt ez a gátlás tökéletesen és teljesen megszűnt. Ma újból létezik egy tökéletes és szabályos antiszemitizmus, amely a maga hivatkozásait és adalékait csaknem kizárólag az 1945 óta zajló körülményekből meríti. Nincs neo-antiszemitizmus, de vannak neo-antiszemiták, sokan vannak, akik azelőtt nem voltak antiszemiták, de ma azok."

Azóta van egy minden eddiginél lángolóbb antiszemitizmus Magyarországon, amiből a filoszemita Bibó István 1946-48-ban még csak az első pislákolást látta, de jól mondja: „ez nem a régi". A régi antiszemitizmussal a munkások megtagadnak minden közösséget. Az 1945 óta kifejlett új antiszemitizmus egészen más: a Rákosi-Gerő-Farkas-Péter és Vas stb. pánjudaista-kommunista rendszere elleni égő gyűlölet.

Ha egyszer majd akad nem emigráns publiciszta, hanem nagy magyar történetíró, akinek lesz bátorsága ebből a szempontból is megvizsgálni száz elmúlt esztendő magyar történetét, valószínűleg meg fogja állapítani, hogy a magyar jobboldal tudatosan szenvedte el a mártíromságot, de a magyar fajú baloldal tragédiája nagyobb volt, mert nekik meg kellett érniük a kiábrándulást saját, sokszor becsületesen hitt elveikből. A Bárdossy Lászlók nyugodtan és félelem nélkül állhattak a meghódított ország új urainak puskacsövei elé, mert ők előre látták, hogy ez lesz a vég, ha a másik oldal győz. A Rajk Lászlók, Nagy Imrék és mind-mind a többi baloldaliak - ha magyarok voltak - mélységes csalódással léptek az akasztófa alá, a kivégző oszlopok elé, vagy mentek száműzetésbe, belső emigrációba. Talán egy életen át viselték a stigmát, amelyet szívesen vertek rájuk a liberális-kapitalizmus, a „Horthy-fasizmus" urai, hogy a baloldaliság egyenlő a hazaárulással. S csak már az akasztófa alatt vették észre, hogy ezt a szégyenbélyeget - jogtalanul - azokért hordozzák, akik most felakasztják őket, mint - magyart!

A Talmud és a Sulhán Áruk akasztófái alatt összetalálkoztak a magyar Hámánok s ha bűnösek, vagy bűntelenek valának magyar véreik ellen elkövetett vétkekben, „mint aki a sínek közé esett, és átérzi egész életét", bizonyosan átérezték ők is, hogy minden magyar vér, ami folyt az országhódító kisebbségi hatalom miatt folyt ki száz esztendő alatt.

Hiszen lehetetlen, hogy a Látók: Berzsenyi, Kossuth, Széchenyi, Istóczy, Verhovay, Deák Ferenc, jobb vagy rosszabb magyarok lettek volna, mint a fajvédő magyarok, és hogy mindazok, akik láttak Ady Endrétől, Szabó Dezsőtől, Bibó Istvántól, egész a kommunista Garbai Sándorig, csupán mezítlábas, alpári antiszemiták lettek volna. Mindenkinek, aki magyar volt -akár jobb akár baloldalon harcolt, akár magyar szocialista, akár magyar fajvédő, látnia kellett, hogy nem egymással állunk szemben, hanem egy kétarcú, de azonos országhódítás dögvészével. Mert elvégre lehetetlen, minden magyar tévedett volna, és minden magyar csak gyűlölködött. Ha nem hiszünk a Gömbös Gyuláknak, Szálasi Ferenceknek, higgyük el hát legalább a végzetes csalódással kiábrándult Garbai Sándoroknak, Fényes Lászlóknak, Kassai Ferenceknek, Móricz Zsigmondoknak, az országhódító hatalom által felakasztott baloldali magyaroknak az előlük külföldre emigrált Veér Imréknek, de még a Sulyok Dezsőknek is:

„Minden kiontott ártatlan vér,
Minden magyar vér, ami folyt... "

Jobb és baloldali vér, a magyar vér volt. A nemzet agyvelejét elhomályosító talmudi köd eloszlatásához a végső döbbenet pillanatában hozzájárult, sőt hatásosan járul hozzá - a magyar fajú baloldal is.

Mert elkövetkezett a nagy zárójelenet. Az 1956-os magyar szabadságharcnak jönnie kellett. És jött is, hogy végre jobb vagy baloldaliság nélkül, de magyar egységben végre az országhódítók ellen irányítsa fényes fegyvereit.

A magyarországi baloldal kiábrándulására talán mi sem jellemzőbb, mint Ignotus (Veigelsberg) Pál egyik cikke, amely csaknem tökéletesen mutatja az országhódítás magyar és zsidó tragédiáját. Ignotus Pál a kommunisták börtönében ült, mint „revizionista elhajló", majd szabadulván egy ideig még igyekezett a kommunistákat kiszolgálni. Azonban 1956-ban Nyugatra jött, és itt az Irodalmi Újságot szerkeszti. Egyik apologetikus cikkében aztán megírja csaknem azt, amit ez a könyv tartalmaz. Az országhódítás különböző, de mégis összefüggő formáit:

... A kínos felhangokat a középosztály hibrid jellege és a zsidókérdés váltotta ki. Magyarországon a keresztény középosztály gyógyíthatatlanul 'dzsentri' akart lenni, vagyis az állam meg a megye ingyenélője, ha már a földmonopóliumé nem lehet; a polgári foglalkozás, a polgári érdeklődés - a maga lábán álló, a maga eszével gondolkozó polgáré, valamint a munkásszervezkedés felkarolása, az agrárproletáriátus igényeinek komolyan vétele is - 'zsidó dolog' volt, amíg a fajvédelem és a fasizmus azt is bele nem bunkózta a bürokratikus kiváltságok szolgalelkeket termelő rendtartásába. A zsidóság baja nem az volt, hogy ettől elütött; hanem az, hogy nem ütött el eléggé. Polgári értelmisége rengeteg jót tett az országnak - azzal, hogy olyan volt, amilyen, s majd ugyanannyit ártott azzal, hogy nem merte magát olyannak látni és vállalni, amilyen. Maga is dzsentri akart lenni. Vagy bosszút állni azért, hogy nem lehet. Legkínosabban akkor hatott, amikor úgy dörgölőzött a dzsentrihez, hogy irtó hadjáratot szervezett ellene, s az egész nadrágos társadalom ellen. Akárhány apparatcsikká vedlett textil-fiú a mellére tűzhette volna, hogy: 'ha nektek az ember a szolgabírónál kezdődik, hát leszek én olyan basás szolgabíró, hogy Endre Lászlónak is kicsordul a nyála a sírjában, de ezentúl ezt majd megyei párttitkárságnak nevezzük.'

Félre ne értsenek: semmi hiba abban, ha valaki környezetéből, szüleinek, nagyszüleinek felekezeti, származási vagy mesterségbeli környezetéből elkívánkozik. Ám öltsön a bankhivatalnoknak indult szatócsfiú munkászubbonyt, parasztködmönt, vagy papi reverendát, - akár jelképesen, akár ténylegesen, -ha hite vagy hajlama így kívánja; csak az a túllicitálós rikácsolás ijesztő, amelyből kiüvölt, hogy kínjában teszi, mert díszmagyart nem ölthet. Sejti-e olvasóm, hogy ez a palástolt vagy előjelet váltott sznobság hogyan tombolt, például Rákosi Mátyásban? O valóban a zsidó polgári származás túlpótlásának piramidális torzképe volt. Jelképes munkászubbonyán matyó hímzéssel, olykor zászlósúri boglárokkal. A módszereket és a jelszavakat Sztálintól vette, de Göre Gábor hanglejtésével adta elő; s Bethlen taglejtésével parádézott az állami vadászaton. Pedig, ezt összeszorult szívvel teszem hozzá, a Galilei körből indult, a reformnemzedék ifjú rohamcsapatából.[240]

Sulyok Dezső, aki az 1945-ös zűrzavarban és eszmei, erkölcsi káoszban elvállalta még Imrédy Béla ellen a népügyészi szerepet is, aki aztán a késői felismerések és megdöbbenések birtokában megpróbált mindaz ellen küzdeni, aminek maga is részese volt az ország szerencsétlenségében, már hazulról hozta a keserves bizonyságtételt. És ez teljesen és tökéletesen azonos volt azzal, amely miatt Imrédy, Bárdossy, Szálasi és a magyar mártírok életükkel fizettek.

Sulyok Dezső, aki oly sokat tett érettük, megdöbbenve hallotta 1945-ben és után a zsidóság többségének véleményét: „Nyíltan kimondták, hogy több százezer mártírjuk megváltotta a megmaradtak számára az országot, amelyben most már őket illeti a politikai vezetés... Ők kénytelenek a hatalmat kézben tartani. Nem szabad tehát a kormányt kezükből kiadniuk és magukhoz kell venniük a rendőri hatalmat is, mert csak így tudják megakadályozni egy aktív antiszemitizmus felülkerekedését. Mivel pedig egyelőre önmagukban képtelenek lennének a népi erők és a visszatérő reakciók koncentrált támadásával szemben mindezt megvalósítani, mindent el kell követniük, hogy Magyarországon az orosz megszállás minél tovább tartson. Rákosi és a zsidó kisebbséghez tartozó társai orosz segítséggel magukhoz ragadták a hatalmat Magyarország népe felett. Ezek most épp úgy diktatúrájuk alatt tartják a magyar népet, ahogyan azt 1919-től 1945-ig a fehér ellenforradalom erői csinálták. A magyarországi zsidók nemzeti kisebbség kisebbsége ezt a diktatúrát 1945 óta a kommunista párton keresztül gyakorolja." [241]

Mi más ez, ha nem az országhódítás erőinek felismerése a nemzeti baloldal részéről? Mi más ez, ha nem a jobboldal sokkal hamarabb jött felismerése és történelem előtti tanúságtétel, hogy az országot kapitalista vagy kommunista formában - mint Sulyok Dezső mondja - a zsidó nemzeti kisebbség hódította meg. Hiszen a magyar baloldal nagy hamvazó szerdáján, amikor Sulyok Dezső egyik parlamenti beszédében, 1947. június 24-én az orosz csapatok békés hazatértét követeli, előtte is végleg lehull az országhódítók álarca:

„E beszédem után Révai József, a kommunista párt egyik vezetője a ház folyosóján megszólított: Azt akarom-e - kérdezte - hogy pogrom legyen Magyarországon, és a zsidókat kiirtsák? Kérdésemre, hogy mit akar ezzel mondani, így felelt: Aki az oroszokat hazaküldi, az pogromot akar." [242]

Ezzel azonban még nincs vége a magyar tragédiának. A Magyar Szabadságpárt megtért vezére 1947. július 1-én mondotta el a magyar képviselőházban utolsó beszédét, s midőn a totális gazdasági és állami rendszeren alapuló bolsevizmusról beszélt, Révai József (Kahána Mózes) arra hívta fel az oroszokat, hogy rendszerük gyalázása miatt járjanak el Sulyok ellen. „Ezek után - mondotta Sulyok - a magyar parlamentben a szólásszabadságot megszűntnek tekintem és a szótól elállok." Mikor pedig mindezek után pártja élén kivonult a parlament sok vihart látott ülésterméből, Révai-Kahána utánaszólt:

Tűnjenek el örökre!" [243]

Az alig száz éve emancipált Kahána íme kiutasította hazájából a baloldali, de mégis honfoglaló őst, a magyar vért, az egész magyar szabadságpártot, még ha az az ő érdekükben is vétkezett magyar vérei ellen. A teremben azonban nem Sulyok és nem Kahána mondták ki az utolsó szót. Az ítéletet Kossuth Lajos mondta száz évvel ezelőtt:

„Nem lehet őket emancipálni, mert létük a fennálló országlási renddel egybehangzásba nem hozható."

S a magyar baloldal, ha magyar volt, most megszólaltatta az Istóczyak, Gömbös Gyulák, Imrédy Bélák, Hubay Kálmánok helyére lépett Kahána Mózesekkel szemben a hamvazószerda baloldali mea culpáját, ezúttal talán nem a magyar, hanem a shakespearei tragédia szavaival:

„Köszönöm zsidó, hogy megtanítottál!"

Mi maradhatott még? 1956. október 23. A forradalom jött. A forradalomnak jönnie kellett. És jött is, hogy újra a 14 éves Solymosi Eszterkék vessék szűz testüket az országhódító uralmat fenntartó ÁVH géppisztoly tüzébe és az ezt támogató szovjet-bolseviki hatalom elé.

A fellázadt magyar tömegek előtt, láthatatlanul egy kis cselédlány, Solymosi Eszter járt sápadtan és mégis diadalmasan. A két ellentétes „vonal", íme egybe ért. A jobb és baloldali magyarság a tűz és véresőben újra egyesült.

Most vált nyilvánvalóvá jobb és baloldali magyarok előtt, hogy az ország fölötti hatalom idegen, tehát az ellen jogosult a fegyveres felkelés is. A szovjeték csak akkor kezdték meg a magyar szabadságharc leverését, amikor a pártház ostromlása után lámpavasra kerültek az ÁVH-s ezredesek, akik valamennyien országhódítók voltak. Az Egyesült Államok pedig hagyták magára a magyar szabadságharcot, amikor felismerték, hogy kinek kezében volt a hatalom, s lényegében kiket fog sújtani szükségképpen a magyar szabadságharc.

A hatalom ugyanis mindkét birodalomban a harmadik, titokzatos világerő kezében volt.

* * *

XIII. Fejezet
CÁPÁK A HAJÓ NYOMÁN

1883 után elindul az Egyesült Államok felé a „tiszaeszlári emigráció". Száz és százezer magyart visznek a Cunard Line hajói az USA felé. A szent-istváni birodalom magyarjai, ruténjei, németjei és tótjai futnak most a meghódított ország nyomora a földtelenség, a kazár-uzsora elől a mesebeli álombirodalomba, ahol van munka és kenyér, ahol a munkáért arany-dollárral fizet egy éppen épülő, hatalmas birodalom. Indulnak hát a Cunard Line és a Norddeutsche Lloyd hajói, hogy a hamburgi mólóról Rákosi Viktor „Elnémult harangok"-jának főhőse, Simándy Pál nagytiszteletű úr hallja a sötétben elvesző magyar kivándorlók utolsó énekét: „Hazádnak rendületlenül..."

A hajó megy... A hajó magyarokat visz, akik majd leszállanak az amerikai korai kapitalizmus bányáiba, vagy maltert hordanak az épülő felhőkarcolók állványain, elszóródnak a farmokra, dohányültetvényekre. Megalakítják kis magyar településeiket, és megmaradnak nyelvben, lélekben - amíg tőlük csak telik - Magyarország halálig hű és hazavágyó fiainak.

Csodálatos és nagyszerű magyarság ez, amely útlevél nélkül, az akkori előírások szerint zsebében húsz dollárral, de szívében, lelkében tiszta magyarsággal kiköt New Yorkban, Bostonban vagy Ellis Islandon, hogy aztán a korábban érkezett Haraszthy Ágostonok, Újházy Lászlók, s a többiek nyomán vérével, verejtékével pionírja legyen az amerikai felépítésnek.

Az amerikaiak valószínűleg soha sem fogják tudomásul venni, hogy mit adott nekik ez a tragikus magyarság: Kossuth valóra vált próféciáit, a californiai gyümölcstermelés megalapozását, a Kovács Mihályok rohamát a függetlenségi harc huszárezrede élén, az Asbóth tábornok tudását, amellyel megtervezte a világ legnagyobb városa, New York Central Parkjának mai térképét, avagy a polgárháború spriengfieldi döntő rohamát vezesse Zágonyi Károly bátorságával.

Ez a tiszaeszlári emigráció, a legtisztább magyar és parasztvér Verhovay Egyletet alapít, Kossuth Köröket szervez, Rákóczy Egyletekben hangsúlyozza ki magyarságát. Szent István templomokat épít, vagy a protestáns nagytiszteletű úr templomában énekli a „Tebenned bíztunk" zsoltárát.

Az öreg-amerikás magyarság helytállása a külföldre vetett magyar szegénység hazahűségének legszebb és legnagyobb csodája. Az ír jött, hogy meneküljön a brit kibirtoktalanítás, a terror elől, a lengyel-zsidó jött, hogy meneküljön a pogromok elől, és a svéd is jött, hogy jobb életet teremtsen magának, mint amelyet kopár hazája adhatott neki.

A magyar bevándorló azonban azért jött, mert szociális és politikai vonatkozásban „szertenézett, s nem lelé honját e hazában ". És mégis halálig hű maradt a hazához. Sajnos, e sorok írójának nem állnak rendelkezésére elegendő bizonyítékok, azonban az egész öreg-amerikás magyarság léte, magyarsága, hitélete bizonyítja, hogy ez a tiszaeszlári emigráció az összmagyarság legjobb, legértékesebb rétege volt.

Simándy Pál ott ült a hamburgi mólón és hallotta a „Hazádnak rendületlenül"-t: Simándy nagytiszteletű úr csak azt nem látta, hogy a kivándorló hajó után cápák is úsznak. Országhódítók, akiket nem a nincstelenség űz, hanem a remény hajt, hogy Amerikában még jobban megélhetnek ebből a magyar tömegből, mintha otthon parazitáskodtak volna a nyakán. Fezőrök, sikkasztók, alpári zsurnaliszták, akiket nem tud használni a legsötétebb pesti zugújság sem, most egyszerre újságtulajdonosok, lapkiadók, szerkesztők lesznek a nagy amerikai szabadságban.

Talán majd akad amerikai magyar történetíró, aki egyszer dokumentációsan megírja, hogy ezek az otthonról körözött sikkasztók, hogyan veszik át a hatalmat az amerikai magyarság fölött.

Az Egyesült Államok épülő kapitalizmusában az „újságosok" válnak a magyarság kizsákmányolásának központjává. Ők hirdetik a zugbankárokat, akik hazafelé pénzt közvetítenek, és óriási összegeket keresnek a hamis árfolyamkülönbségeken, ők adják-veszik a telkeket, kötik a biztosításokat, csalják ki az amerikai szabadság adta minden lehetőségével a magyar bányászok, építőmunkások és földművesek véres verejtékkel megszolgált centjeit. Ők indítják a különféle „hazafias" akciókat, óhazai nyomor -enyhítéseket (Pedlow-Brack akció), amelyekre az amerikai kis-magyarok adják a pénzt, de ők vágják zsebre a horribilis százalékokat, közvetítési és kereskedelmi jutalékokat. Ők megtanulják az angol nyelvet, a magyar azonban kis magyar gettókban él, sokszor írni-olvasni sem tud, így rájuk van utalva, de legalább megőrzi a magyar nyelvet. Angol újságot nem tud olvasni, csak legkevesebbje, így a minimálisan millió főnyi amerikai magyarságot az újságon keresztül közelíti meg ugyanaz az üzleti-szellem és kizsákmányolás, amely elől kiszorult saját hazájából.

Az amerikai magyarság története így válik tulajdonképpen a szüntelen becsapások, botrányok, kifosztások, mások számára jól jövedelmező áldozathozatalok folyamatos történetévé.

Ennek egyik legjellegzetesebb képviselője az Amerikai Magyar Népszava, amelyet 1898-ban alapít meg Berkó-Berkovics D. Géza. A lap egy időben napilag formájában is megjelenik. A szerkesztőség, a kiadó hivatal, az egész, adminisztráció csaknem száz százalékban zsidó minden időkben.

Az 1949-es Arany Jubileumi album szerint az akkori állapot a következő. Kiadótulajdonos: Szántó Lajos, a borszéki hitközség kántor fia, egyben a Virginiai Kentucky Tobacco tulajdonosa, aki egész kivételes jelenség. 1949-ben segít a kivándorló magyarokon, sokat áldoz, de politikailag osztályoz. Vele ellentétben a legteljesebb magyar-gyűlölet fűti az egész szerkesztőséget. Adminisztratív vezető: Székely (Slézinger) Izsó, a miskolci Leánykiházasító Egylet 10.000 aranykoronás sikkasztója. A szerkesztőség tagjai: dr. Miklós Oszkár, Gáspár Géza, dr. Aczél Benő, Gábel Vilmos. Hirdetési osztály: Fenyves Klára, Mandel Ernő, Kandell Harry, Alice White előfizetési osztály; dr. Meller Victor iroda; Esther Keslinger, Sadie Schaff könyvelési osztály. Még a műszaki osztályt is csupa egyfajú idegenek vezetik.

Az Amerikai Magyar Népszava megalapításával megtörténik a teljes hatalomátvétel az öreg-amerikás magyarság fölött. Gyakorlatilag az ő kezükbe jut ezáltal az Amerikai Magyar Szövetség is, amelyben hamarosan Gombos-Knopfer Zoltán, Káldor Imre, dr. Márk Béla, Székely Izsó az igazgatók, de egyes református és katolikus lelkészek mellett ott szerepel később Himler Márton is, aki mint OSS-ügynök évekig kémkedik Magyarországon, „feltérképezi" és a szovjet GPU kezére szolgáltatja 1945-ben az egész magyar politikai és szellemi elitet, és tanácsokat ad a State of Departmentnek, melyek szerint az 1946-ban bekövetkezett második Trianont Magyarország háborús bűnössége címén fenn kell tartani.

Az ötven esztendő alatt eltelt korszak vezetőinek fogalmuk sincs róla, hogy milyen célokat követnek ezek az emberek, és milyen célokra használják fel nevüket. A Népszava első jubileumára Kossuth Ferenc gratulált, és Barabás Béla, a híres, kitűnő 48-as képviselő. Az Amerikai Magyar Népszava látogatója Károlyi Mihály, amikor a szent-istváni Magyarország ellen akarja hangolni az amerikai magyarságot és az amerikai közhangulatot is. Károlyi első látogatása a Népszavához vezet, és ezen keresztül adja ki a jelszót: „Új Magyarországot!" Kíséretében van a későbbi kommunista népbiztos Kunfi-Kunstatter Zsigmond is. A Népszava már 1912 márciusi számában írja: „Forradalmi szellő lengi át Magyarországot."

Ügyes és kitűnő üzleti politika ez. Egyfelől a régi haza iránti hűséget hirdetni, másfelől a hazai állapotok ellen uszítani a nyomor, földtelenség elől kivándorolt öreg-amerikás magyarságot, és ezeken az érzelmeken keresztül olyan közhangulatot teremteni, amely hajlandó beugrani minden nemzetellenes uszításnak. Ugyanakkor pedig fenntartani a látszatot a rosszul tájékoztatott amerikai öreg-magyarok előtt, hogy a Népszava tulajdonképpen a legtörzsökösebb magyarságot, a hazafias célokat képviseli.

Az öreg-amerikás magyar szív az ó-countryért dobog, hát ezt a tiszta érzelmet kell most felhasználni üzleti célokra. Az 1914 előtti békében millió dollárokat keresnek a pénzküldő zugbankárok, úgy, hogy éppen „magyar" vonatkozásban külön törvényt kell hozni ellenük az amerikai kongresszusnak. A Transatlantica Trust Company bukása és csődtömege élén Pirnitzer Gyulával, épp olyan elsőszámú közbotrányai magyar-Amerikának, mint a Himlerville sötét businesse, ahol Himler Márton jóvoltából sok ezer magyar bányász veszti el keservesen megtakarított centjeit. Az első világháború után a Pedlow-Brack akció települ rá a jóhiszemű magyarokra. Hatvanöt főnyi személyzettel gyűjtögeti a magyar kisemberek áldozatkész adományait, és milliókat keres a „humanizmuson".

A Trianon-ellenes harc idején a Kossuth-szobor felállítása is nagy üzlet. Ötszáz magyar zarándokot hoznak Amerikába, de Székely-Schlézinger Izsó Népszavája és társasága pillanatok alatt húszezer dollárt keres azon, hogy a szobrot újjá kell önteni, mert szándékosan elrontották. A szerencsétlen formában folytatott revíziós propaganda, a revíziós albumok kiadása, Endresz György Óceán-repülése, a Justice for Hungary-val millió dollárokat vesznek ki az ottani magyarság zsebéből, de a százalékot mindig a jól ismert „hazafiak" keresik meg, közvetítési jutalék formájában.

A második világháborúban az amerikai magyarság egyszerű embereinek áldozatkészségéből kétmillió dolláros „Louis Kossuth Liberty Shipet" vásároltak a roosevelti és egyben zsidó hadi célok számára, amelyek tulajdonképpen az ó-country, de természetesen Hitler ellen irányultak elsősorban. A második világháború kitörése előtt, amidőn a Felvidék visszacsatolásáról van szó, az amerikai magyarságot már odáig tudták tüzelni, hogy alig-alig lehetett elküldeni a táviratot, amely Hitlert a magyarság iránti kötelezettségeire figyelmeztette. Amidőn Budapest 1945. február 9-én a szovjet martaléka lett, akkor ugyanezek az elemek akartak felszabadulási ünnepet rendezni, mint „jó amerikaiak", s a szégyenletes akciót csak egy igaz amerikai magyar (Hatthayer József) tudta megakadályozni azzal a kijelentéssel, hogy a magyar-amerikaiak erre az ünnepségre fekete gyászzászlóval fognak felvonulni.

Amikor 1938-ban Roosevelt elnök Hitler- és Mussolini-ellenes beszédet mondott, ugyanezek az elemek alakították meg a Council of Americans of Hungarian Origin-t, amely természetesen nem magyar, hanem Hitler-ellenes zsidó szervezet volt.

Mikor pedig mégis elveszett a második világháború, akkor ismét rátérnek a „humanista" alapra. Székely-Schlézinger Izsóék egy hajóra való tejport vásároltak az amerikai törzs-magyarság adományából az éhező Magyarország számára és amikor már senki sem vásárolt Amerikában tejport, 20.000 dollár tiszta közvetítési jutalékot kerestek az üzleten. A hajórakományt pedig Budapesten a „fajilag üldözötteknek" osztották ki.

Ha erről az USA-ba szakadt magyarországi zsidó üzletes-zsurnalizmusról nem is állanak rendelkezésre elegendő adatok, Fath. Galambos József, az amerikai magyarság valóban legkiválóbb szellemi vezetője, megrendítő bizonyítékokat közölt erről az újságírásról. Nyitrai (valószínűleg Neumann) Emil úgy kezdi tevékenységét, hogy bajuszpedrőt, elefántcsontként forgalomba hozott kaucsukfedelű Bibliákat árul a new yorki pierekre beáradó magyaroknak. Fecsó Imre, az Amerikai Magyar Népszava és Szabadság „publicistája", aki valószínűleg nem magyar származású, többszöri hamis bukás után, mint ingatlan-közvetítő forgatja a „magyar tollat". Singer Mihály a magyarnyelvű lapokban fosztogató hirdetéseket tesz közzé, de ő is „újságíró" és szellemi vezér. Kohányi (Kohn) Tihamér megvadult talmudi gyűlölködésében a Tisza -kormány elleni felháborodásba csalja a magyar amerikásokat, akikkel a levelek tízezreit íratja az ó-haza kormányzati rendszere ellen. Azonban - írja Galambos József - „egész pályafutása nem volt egyéb, mint a magyar hazafiság csalárd jelszava alatti nemzetgyalázás". Mr. Green, aki Magyarországon valószínűleg Grün volt az első világháború alatt - amíg lehetett, tehát 1917-ig - pénzküldési akciót szervez. Ebből a célból gründolja Magyar Hírlap című újságját, amelynek segítségével aztán száz magyar koronát 20 dollárért árul, noha az összes tőzsdén akkor 100 korona még csak 17 dollár. Ezer és tízezer tájékozatlan magyar munkás bőrén minden száz koronán három dollár tiszta hasznot vág zsebre a zsurnalisztikai pénzüzlet. [244]

Ennek a magyarországi származású. amerikai zsidóságnak szerepe végzetes az amerikai magyarság életében, két háború előestéjén és befejezésekor. Amikor a magyar állam hatalma alól kiszakadt magyar és zsidó, csak akkor derül ki, hogy az emancipáltak, a befogadottak, a nyelvet még tanulók mennyire nem tudtak együtt érezni a gazdanéppel, s mennyire nem egyenrangú partnernek, hanem olyan alanynak tekintették, amely egyedül az ő megélhetési céljaikat szolgálja.

Igazi arcukat azonban a magyarság nagy tragédiájának pillanatában mutatták meg. Amikor közel egymillió magyar menekült Nyugatra az országot elárasztó szovjet csapatok elől, akkor az ország meghódítóinak első törekvésük volt, hogy a menekült magyarokat tegyék felelőssé saját tragédiájukért és azért, amit Hitler és Eichmann Adolf követtek el ellenük. Ennek az őrjöngő világbosszúnak nemcsak otthon, hanem a hazátlanságban is kiépítették megfelelő szerveit.

Az amerikai és a KZ-ekből szabadult magyarországi zsidóság most összefogott, hogy rendszeresen üldözze a magyar menekülteket és megakadályozza, hogy azok Amerikába, vagy tengerentúlra juthassanak. Minden idők legfarizeusabb szervezete, egyben a világterrornak és antihumanizmusnak tipikus példája az IRO (International Refugee Organization), amelynek - helyzeti előnyeinél fogva - összes kulcspozícióiba beülnek, és a nemzetközi szervezetet jellegzetesen ó-szövetségi szervezetté változtatják át. Maga a szervezet és az amerikai Displaced Person Act is csupán egyetlen célt látszik szolgálni, hogy minél többen juthassanak közülük tengerentúlra, és minél kevesebben más európai népek menekültjei: lengyelek, csehek, románok, szerbek, horvátok, magyarok, észtek, lettek és litvánok közül. Nemcsak a tisztviselők százai és ezrei, hanem maga a szervezet alkotmánya is tipikusan az ő kiválasztottságuk és győzedelmi mámoruk kiteljesedése. Most immár menekült üldözi a többi menekültet, illetőleg egy menekült vagy KZ-es csoport az összes többi nemzetiségű menekülteket, tekintet nélkül arra, hogy ez ellenséges vagy barátságos beállítottságú volt velük szemben. Az IRO force-kérdései persze enyhébbek, azonban a norma leegyszerűsödött a Sulhán Arukhi világfelfogás nívójára: aki nem zsidó, az eleve hitlerista, aki a szovjet vörös fasizmusa ellen harcolt, az fasiszta, és minden keresztény eleve született zsidógyűlölő. Tehát annak a boldogulását minden áron meg kell akadályozni, ha csupán ez egy amerikai éjjeliőri állásig terjedne is.

A kivándorló táborok screenelő asztalánál sötét alak ül: Lodzból, Budapestről, Kaunasból, Varsóból, s felteszi a kivándorlást eldöntő kérdéseket: Sepert-e utcát Esztónia német megszállása alatt, mert ha igen, akkor a németek kollaboránsa volt. Harcolt-e a szovjet ellen, amely nekünk szövetségesünk volt? Segítette-e az üldözött zsidókat, és miért nem lázadt fel védelmükre? Írt-e cikket a zsidók vagy a szovjet ellen? Miért nem szegte meg katonai esküjét? Tagja volt-e a Baross Szövetségnek, a keresztény kereskedők egyesületének? Ha igen, akkor nem lehet kígyóvadász Ausztráliában.

Ezekben az időkben 20-30 millió menekült lézeng a világon, de az IRO készletei, élelmiszertartalékai, olykor millió dollárjai tűntek el az izraeli háborúra, hogy aztán Palesztinából kiűzött ős-tulajdonosok, az arabok ugyanennek a humanitásnak nevében megelégedjenek napi egy csésze babbal, amelyet már legalább egy évtized óta adminisztrál számukra a Cadillacon járó, Amerikából szalasztott humanista - világhódító és az ugyanolyan származású, lakkozott körmű titkárnő.

Európa feloszlatása folyik akkor az IRO kivándorlási táboraiban. Az európai értelmiség, munkásság, a szellemi nívó, a katonai hűség, az emberi tisztesség meggyalázása a nyomoron, a függőségen keresztül. Hiszen annak, aki még élni akar, a legszerencsésebb esetben is hazudnia kell. Igen! Én nem védtem a hazámat, én megszegtem állampolgári és katonai, vagy hivatalnoki eskümet, én csak a zsidó népet szerettem, és nem a saját magyar vagy litván népemet.

Az IRO tökéletes tükörképe annak a függőségnek, amelybe a világhódítók győzelme után Európa szellemi és dolgozó rétege jutott. Ők határozzák meg, hogy ki lehet bevándorló Washington hazájában, ők döntenek arról, hogy a magyar család, ha történetesen az apa honvédszázados volt, mint „fasiszta" kimehet-e az Egyesült Államokba? És természetesen és párhuzamosan ők azok, akik Európa nagy fekete piacára, a müncheni Möhl -strassera hordják a menekülteknek kiutalt amerikai élelmiszereket.

S az európai kálváriának nincs vége akkor sem, amikor a kivándorló hajó nagy nehezen megérkezik a new yorki pierre. Ott már az új üldözők várják őket, akik az orosz pogromok, vagy esetleg Hitler törvényei üldöztek ide a szabadságba és jólétbe, esetleg a sea-gatei milliomos villák luxusába. Ott vannak közöttük persze a kunbélai „zsidó proletár-ortodoxia" kommunista képviselői, újságírók és snorrer politikai ortodoxok, akik magyar nyelvű lapban és magyar nyelven, szóban azt rikoltozzák: magyarok nem jöhetnek ide. A magyarok fasiszták. Amerikában pedig már mi vagyunk az uralkodó nemzet.

Ehhez képest az ungvári cionista, Havas Emil az első kivándorló hajók érkeztére Göndör Ferenc lapjában ezeket írja a magyar menekültekről: „Az első kérdésre, szabad-e támogatni a nyugatosokat, az a válaszom: igen. Azokat a szerencsétlen félrevezetett áldozatokat, akik semmit sem követtek el, hanem a náci agitáció hatása alatt elmenekültek családtagjaikkal Nyugatra. Ezeket a szerencsétleneket támogatni kell. Ezek száma azonban legfeljebb ötszáz. A többi közönséges gyilkos, tolvaj, gonosz zsidó-ölő, munkáskínzó, akik a Szálasi banditákkal együtt menekültek Nyugatra. Ezek száma körülbelül félmillió volt." Havas Emil „Az Ember" hasábjain mindjárt meg is mondja, hogyan kell ezekkel elbánni. „...a nyugatos név alatt élő emberek 99 százaléka magából kivetkőzött bestia, akiket nem segíteni, hanem lebunkózni kellene... Akiket talán még meg lehetne menteni, azok ezeknek a tömeggyilkosoknak gyermekei - amennyiben még kicsinyek, és a szülők még nem fertőzték meg gyenge agyukat. Ezeknek megmentése helyes volna, ha el lehetne választani őket a szülőktől. De ezek a banditák a gyermekeikhez ragaszkodnak." [245]

1946-ban Münchenben, Bécsben nem tanácsos az utcán magyarul beszélni, mert a kék-fehér cionista karszalagos „tábori csendőrség" fasiszta bűnösként szállíttatja a hasonló fajiságú amerikai CIC-ra a magyarul beszélőt. A bilgerli csizma - számukra - a kollektív bűnösség ismérve. Aki ilyen csizmát visel magyar nyilas, vagy fasiszta katonatiszt.

„Bojkott! A délamerikai magyar (!) kolónia harcot indít a fasiszta emigránsok ellen."

„Alig tette lábát az új földre, a gyűlölet ügynökei ott is várják, hogy végigkorbácsolják a megaláztatások, rágalmazások, szennyezések Golgotáján. A gyűlölet világszervezetének kis brávói beletúrnak a szívébe, érzelmeibe, becsületébe, mert ez a gyűlölet parancsa: halálra üldözni mindenkit, akiről csak feltehető, hogy soha nem állt be a gyűlölők táborába." [246]

...És ha még ez sem elég, 1949 karácsonyi számában azt írja buenos airesi „Magyarok Útja", hogy amikor a chilei, valparizói kikötőbe megérkezik az első, magyar menekülteket szállító hajó: „Gyilkosok! Fasiszta gyilkosok!" -kiáltással fogadja őket egy magyarul beszélő csoport. S ezek a magyarul beszélők, akik még alig-alig chilei állampolgárok, átveszik az IRO, a CIC és a chilei politikai rendőrség szerepét. A Magyar Zsidók Egyesülete és a Concordia nevű magyarországi zsidó szervezetek „kivizsgáló bizottságokat" alakítanak, s ha egy magyar menekült nem hajlandó megjelenni előttük, kibirtoktalanítják, elkenyértelenítik, megakadályozzák, hogy állást vagy segédmunkási jövedelmet kapjon!

Valahonnan dél-amerikai államból írja 1955-ben a Hídverők egyik számában a kivándorló magyar: „Magyarországból jött zsidókban - egy-kettőt kivéve - semmi néven nevezendő hozzátartozandóságnak, vagy velünkérzésnek legkisebb árnyalata sincs meg. De ami még szomorúbb, az a határtalan gyűlölet. Még a németeket sem gyűlölik úgy, mint minket!... Íme így gondol rád, így hálálja meg a menedéket, a kiválasztott nép fia, aki Magyarországon élt: Minden magyart ki kell irtani, mert vagy nyilas, vagy falaz a nyilasoknak!... Gyűlöl minden magyart, míg mindenképpen csak Magyarországra akar hazatérni. De valamennyi remeg, hogy a magyarság egyszer rádöbben arra, hogy a zsidóság nagyobb részétől semmi irgalmat és kegyelmet nem várhat. Valamennyi gyűlöli, fanatikusan gyűlöli a magyarságot. S ez volt számomra a legmegrázóbb élmény. Jótét helyébe gyűlölet!" [247]

Angliában Janner, lancasteri képviselő egész a belügyminiszterig és az alsóházig viszi a magyar-üldözést. Maga is zsidó. Követeli tehát, hogy küldjék vissza a fasiszta menekülteket oda, ahonnan jöttek. [248]

De vajon másként van-e ez akármelyik más földrészen? A magyar menekült hajója kiköt valahol Ausztráliában, s újra várják a parton az üldözők. Azok, akik eljöttek a Kárpát-medencei jólétből, hogy még jobb létet teremtsenek maguknak a Dél-Keresztje alatt. De hát ők „magyarok". Az ausztráliai kivándorló így számol be tapasztalatairól:

„De a gyűlölet már előttünk a kontinensre érkezett. Ott várt a hajónál, a táborokban, odafülelt beszélgetésünkre, benézett lakásunkba, és megindult a gyűlölet hajszája. Az ausztrál lapokban megjelent az első, második, századik lefasisztázás: a „feszítsd meg", a csillapíthatatlan faji gyűlölet." [249]

Amerika, Ausztrália, Dél-Amerika partjain azonban mégsem a meghódított ország tragédiáját lezáró függöny hullt le, hanem a felismerés fénye lángolt fel; a velük való együttélés nem illik bele többé a magyar társadalom egyetlen jövendő életformájába sem!

* * *

ZÁRSZÓ

Ki volt tehát a bűnös, sőt háborús bűnös? Titus cézár, aki Jeruzsálem elfoglalása után a zsidó Josephus Flavius tanuságtétele szerint ezeket mondotta: „Ahányszor csak győztem, mindannyiszor békére szólítottalak fel benneteket, mintha csak én lettem volna a legyőzött fél. Amidőn pedig a templomhoz értem el, szántszándékkal figyelmen kívül hagytam a hadijogból folyó jogaimat és kértelek benneteket, legyetek kímélettel a magatok szentélyei iránt, s óvjátok meg a templomot. Ti visszautasítottátok mindezen ajánlataimat, és a templomot saját kezetekkel gyújtottatok fel."

Titus volt-e a bűnös, vagy az a zélóta-bolsevizmus, amely kegyetlenül lemészárolta saját népének gazdagjait, s kétezer év előtti Cseka-módszerekkel, testvérek, rokonok kivégzésével, borzalmas kínokkal gyakorolta az ostromlott Jeruzsálemben a mai modern terrort, mert „a szent könyvekben kétértelmű kifejezés volt, mely szerint, tudniillik abban az időben valaki a világuralmat elnyerni fogja közülük" - írja Flavius. „Balsorsát a város saját fiainak köszönhette, a rómaiak pedig voltaképpen csak az igazságot szolgáltatták ki."

Vajon Spanyolországban Katolikus Ferdinánd volt-e bűnös, vagy előzőleg már volt népnyúzó uzsora, országhódítás, kereszténygyűlölet is, keresztény gyermekek keresztre feszítése? Előbb volt az inkvizíció vagy előbb mindaz, ami a spanyol nép ellen elkövettetett?

És mi volt előbb? Az oroszországi pogrom, vagy a nagyurak kazár bérlője, aki bezárta a templom kulcsát, ha a kozák nem fizette meg neki a keresztelési adót? A tényeket lehet magyarázni és elferdíteni, de a tények mégis csak tények maradnak.

Mi volt előbb? Az „antiszemita" Bartha Miklós Kazárföldön-je, vagy kárpátaljai 1500 százalékos uzsora kamat, idegen bevándorlás, vagy magyar kivándorlás? Gömbös Gyula jött előbb, vagy előtte talán ott járt Samuelly Tibor? Az akció és reakció örök társadalmi törvényét kell megkeresni ebben a szellemi Bábelben.

A magyar szabadságharc volt-e előbb, vagy Rákosi-Roth Mátyás terrorja, amely kiváltotta a magyar népfelkelést?

S vajon mi volt előbb Németországba? Hitler, vagy talán Rothschild, Rathenau, Ullstein, Berlinben berendezett gyermek-bordélyházak, demokratikus korrupció és Versailles? Előbb volt-e a bűnhődés, csak azután jött a bűn?

Magyarországon pedig előbb jötte Eichmann és csak azután Chorin? Apróbb kilengésekben és megtorlásokban bűnös volt-e a magyar nép, ha már oly sokan és oly sokszor vétkeztek ellene - vendégei.

Valahonnan a messziről visszatekint ránk rab-Magyarország, és a száműzetés éjszakáin fel kell vetni a lelkiismereti kérdést: bűnös voltál-e árva magyar nép? Vívódni kell ezen a problémán, mert a nyugati világ egyirányú terrorja sok-sok magyarban eltöri a gerincet, és felkelti a hamis vagy érdek által sugallt bűntudatot. Sokan járnak ma a nagy világban, akik nem a Hartsteinok, Ornsteinok nagybirtokain hullatott magyar csecsemőt sajnálják, hogy úgy érzik, nekik legszentebb kötelességük örökké egy idegen nép gondjaival és áldozataival foglalkozni, megbánást tanúsítani, és felvenni az ezért járó obulusokat.

És nincs, de nem is lehet magyar „bűnbánat", mert milliószor annyit szenvedtünk általuk, mint amennyi szenvedést az országhódítók okoztak magyar népünknek. Samuelly Tibor vagy az ÁVH-ból kiostromolt ezredesek, cafatokra tépett holtteste fölött is, nekünk egyetlen egy fájdalomra van okunk, a nagydobronyi és zsablyai tömegsírok, a Gyűjtőfogház kivégzett mártírjai fölötti örök fájdalomra.

Örökségül szeretnénk tehát hagyni a magyarvérű baloldali ifjúságnak is azt a tanulságot, amelyet apái nem ismertek fel. Ez pedig az, hogy a magyar baloldal tragédiája legalább olyan mértékben figyelmeztet a lényegre, mint a megátkozott jobboldaliak vértanusága. A nagy végjelenetben ők is kénytelenek voltak rádöbbenni, hogy bár népüket akarták szolgálni, idegen, magyarellenes erők játékszereivé váltak. Az ország - így vagy úgy - meghódíttatott és mégsem hódolt meg.

Ezt bizonyította 1956. október 23-ika, amely a magyar történelem -Dózsa óta elmaradt - nagy népi forradalma volt. Ezúttal a kommunista és cionista kettős járom ellen! Természetes, hogy még a kommunisták is a szovjet csapatok kivonulását követelik. Az is természetes, hogy a politizálni megtanult magyar vezetők óvakodnak az „antiszemita" jelszavaktól. Azonban a népösztönben sokszor több bölcsesség van, mint a könyvtárak millió kötetében.

A magyar népösztön, 1956 októberében csupán a hatalom ellen fordult, melyet az idegen proletár-ortodoxia AVH-sai, munkaszolgálatosai, munkásigazgatói és pártfunkcionáriusai képviselnek. A másik népösztön 1956. október 26-án felismeri, hogy itt nem fajra, nem felekezetre, hanem egy ország fölötti hatalomra megy a játék, és a new yorki cionista nagygyűlésen „antiszemita-fasiszta lázadásnak" minősíti a magyar szabadságharcot.

A magyar népösztön egyfelől felismeri a Pártházból kiostromolt ÁVH-s ezredesek halál-grimaszában a Samuellyek, Rákosi-Rothok arcvonásait, tehát a „Hatalom" arculatát, másfelől a baloldali magyar nép betöri a jobboldali magyar politikai foglyok fegyházainak kapuit. Szabadságlevelükre láthatatlanul is odaírta: egy végzet áldozatai, egyetlen idegen kisebbség uralmának szerencsétlenjei vagyunk: jobboldaliak, baloldaliak, munkások, parasztok, grófok, értelmiségiek, prímások és papok, tábornokok és közkatonák. Magyarok!

Az októberi szabadságharc véres csillaga alatt megnyílott az ég a magyar nép egésze előtt. A szovjet ágyúkat túldörögte az utat tört Eszme: „minden kiontott ártatlan vér, minden magyar vér..." A Solymosi Eszter, a gróf Tisza István, a devecseri parasztok, ludovikások, a Szálasi Ferencek, Bárdossyak - és ki merjük mondani - még a Rajk Lászlók, Nagy Imrék, Maléterek vére tehát minden magyar vér, ami folyt, nem grófi és nem proletár vér volt, hanem idegen országhódítás bűne, és a mi végzetünk!

Ez a könyv nem hirdet sem nácizmust, sem antiszemitizmust, csupán egy politikai irányzat elleni küzdelmet. S ebben a küzdelemben 1956. október 23-án eszmeileg is összeért a jobboldali és baloldali magyar út.

Mert a kiontott vér előre meghatározta a magyar nemzeti egység jegyében egykor megszülető modern magyar társadalmi rendszer, sőt az emigráció működésének irányát is.

Több mint egy évszázad véres, keserves tapasztalatai után nem lehet olyan magyar baloldaliság, amely nemzetközi és nem nemzeti. Többé azonban nincs olyan magyar jobboldaliság, de még hazafiság sem, amely nem szocialista. Bármilyen magyar baloldali kormány nem lehet szocialista, ha egyben nem nemzeti és ha csak a legkisebb mértékben az országhódítók antiszociális, uralkodni akaró elemire támaszkodik. És semmiféle jobboldali irányzat nem nemzeti, amely még egyszer befogadja a piros-fehér-zöld zászlók alatt jelentkező liberál-kapitalista országhódítást.

Függetlenül az orosz elnyomástól és megszállástól, még a magyarvérű és gondolkodású kommunistákkal sincs koegzisztencia - amíg uralmukat a Kohn-Kun Bélák és Roth-Rákosi Mátyások népe támasztja alá. Azonban nincs koegzisztencia azokkal a magyarnak mondott állítólagos nemzeti irányzatokkal sem, amelyek amerikai vagy másfajta idegen tőke segítségével akarják saját hatalmukat és az országhódítók uralmát visszaállítani a magyar nép fölött.

Kossuth, Széchenyi, Deák, Istóczy, Verhovay, Gömbös Gyula, Bárdossy László, Szálasi Ferenc, Kölcsey Ferenc és Szabó Dezső, baloldali és jobboldali magyar vértanuk, a ludovikások és az 1956-os csepeli munkás-hősök életáldozata nyomán megmutattatott az út, amelyet legjobban egy görög szó jelöl: synthezis. Egymásba hasonulása elveknek, irányzatoknak, gazdasági rendszereknek. És ez nem jöhet létre csakis: - az országhódítók nélkül.

Nem tudjuk, hogy ez a könyv eléri-e a célját. Egyben vagyunk csak biztosak, hogy célja nem volt más, mint csupán ennyi:

... s emléked árva hajadon.
Solymosi Eszter árva népét
ébressze bátran, szabadon."

 

Vége

Megjelent: 1804 alkalommal Utoljára frissítve: 2014. Október 16., Csütörtök 19:44
Tovább a kategóriában: Országhódítók 09 »

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 263 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.1%Canada 1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 4%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.8%Australia 0.2%
Ukraine 2.8%France 0.2%
Slovakia 2.2%Czech Republic 0.2%
United Kingdom 1.9%Italy 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.2%

Today: 102
This Week: 3852
Last Week: 4994
This Month: 15291
Last Month: 26659
Total: 1565041

Belépés