Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

V2017Nov19

2010. Január 22., Péntek 16:29

01.04. Őstörténetünk és nyelvünk erőszakos finnesítése ellen

Írta:  Bakay Kornél
Értékelés:
(4 szavazat)
Nemrég jelent meg második, bővített kiadásban a finnugrista Rédei Károlynak, a bécsi egyetem emeritus professzorának „Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája” című könyve, a Balassi Kiadó gondozásában. Nehezen hisszük el, hogy a második kiadásra azért volt szükség, mert az 1998. évi első kiadás könyvpiaci siker lett volna. Ahhoz ez a könyv túlságosan száraz, unalmas, a régi finnugor dogmákat újra meg újra ledaráló nehéz olvasmány, sok esetben a jó ízlést, még többször a tudományos etikát gorombán megsértő megfogalmazásokkal telítve. A finnugor-elméletet elutasítókat, tekintet nélkül azok tudományos rangjára és képzettségére, a „szellemi és a politikai alvilág képviselőinek” bélyegzi (110. oldal).

Magyarok Világszövetsége — Magyarságtudományi Füzetek

Abban is erősen kételkedünk, hogy ilyen jellegű propagandisztikus anyagok növelhetik a finnugrizmus népszerűségét, vagyis azok számát, akik a magyarság eredetét nem finnugor alapon képzelik el. Kapitány Ágnes és Gábor, a Magyarságszimbólumok (Budapest, 1999, 43. oldal) c. tanulmányukban kimutatták, hogy a magyarok eredetét a megkérdezetteknek csak 56,8%-a véli finnugor alapon állónak. A nyolcvanas években ez az arány 67,9% volt, tehát egyre csökken.

Rédei könyve több okból furcsának, sőt bizarrnak nevezhető. A szerzőt még a kommunista uralom idején nevezték ki a bécsi finnugor tanszék vezetőjévé (akárcsak a göttingai és a groningeni kollégáit) s erről a posztról száll vitába a magyar őstörténet, a magyar nyelveredet kérdését másképpen megítélő hivatásos és amatőr kutatókkal, azzal a céllal, hogy kimutassa, csakis egyetlen tudományos és üdvözítő elmélet van: ez pedig a finnugrizmus!

Nehezen tudjuk elképzelni, hogy például Steven Hawkins világhírű fizikus, az űrkutatás nemzetközi hírű professzora vitába szállana azokkal a dilettáns űrkutatókkal, akik az utóbbi időben elárasztották a világ könyvpiacait fantasztikus meséikkel. Hawkins persze egy kőkemény tudomány reprezentánsaként csak mosolyogna az ilyesfajta nézeteken. De nem így tesz Rédei, aki valóságos bosszúhadjáratot indít azok ellen, akik nem akarják elfogadni a finnugrista dogmákat s főleg nem hajlandók elismerni a fődogmát, hogy ti. a magyar nyelv finnugor eredetű. Hogyan merészelnek egyesek szembefordulni a magas akadémiai tudománnyal, hogyan merészelnek egyesek mást állítani, mint amit ők állítanak?

Ez a súlyos lelki zavarokat tükröző magatartásuk nyomban elárulja őket, mert világossá teszi, hogy már nincsenek nyeregben, már maguk sincsenek meggyőződve arról, hogy helyes úton járnak. Ezért vált ki belőlük minden fajta ellenvélemény, legyen az valóban amatőr és dilettáns, vagy szakmailag megalapozott, agresszív magatartást. Vad indulattal esnek neki a sumér-magyar, a magyar-török vagy a magyar-kelta rokonítás kísérletének. Rédei könyve azért is furcsa könyv, mert a nyelvészet dilettantizmusának fogalmát maga a finnugrizmus teremtette meg. A finnugrizmus dogmatikus tantételei e diszciplína művelői szerint már régóta állandósultak, azaz: megdönthetetlen, sziklaszilárd igazságokká váltak. Ezért aztán – szerintük már nem kell tovább kutatni a magyar nyelv esetleges más rokon szálait. Az utóbbi időben azonban, mint közismert, rengeteg új nyelvi adat került felszínre, amely adatok valóságos nyelvtudományi robbanást idéztek elő, kivált a korszerű technikai eszközök bevetése révén, mindenek előtt a világhálóra gondolunk, ahol egy gombnyomásra bármilyen nyelvi szótárt le lehet hívni.

A finnugrizmus magyarországi képviselőinél, láthatóan, megállt az idő, belerozsdáltak a kádári gulyáskommunizmus posványosan nyugodt korszakába, tudomást sem véve az új korszak hatalmas, új lehetőségeiről. Ők örökérvényűnek tekintik a Hunfalvy és Budenz-féle tantételeket, és semmilyen más nyelvi adatot, módszert nem kívánnak igénybe venni, sőt elfogadni sem hajlandók, mert az megzavarhatja a finnugor állóvizeket. Ezt a képtelen helyzetet azonban már a józanul gondolkodó, nyelvtudományilag képzetlen emberek sem hajlandók elfogadni, mert rájöttek arra, hogy a tudományban sincsenek örökérvényű eredmények. Rédei úr, jóllehet idézi (115. o.) a görög bölcsek híres mondását: pantha rei (minden folyik), de úgy képzeli, ez a finnugrizmusra nem érvényes. Mivel a finnugrista dogmák és tételek nem képesek számos kérdést megmagyarázni és megoldani, az amatőr kutatók is új utakat keresnek, új szemlélet szerint kezdenek más irányba is kutatni. S aki keres, az talál! Új könyvek garmadája lát napvilágot, elismerjük, sokszor provokatív adatokkal és különös elméletekkel.

Ezen művek szerzői között nem egy, valóban, műkedvelő, de ők is vannak annyira szakemberek, mint volt például az istenített Sajnovics János, a nyelvészetileg teljesen képzetlen (dilettáns) csillagász, aki 1770-ben megjelent könyvében azt a merész kijelentést tette, hogy a magyar és a lapp nyelv azonos. Jó száz szóegyeztetése betűhasonlítgatásokkal és véletlen egybecsengések alapján történt, tehát éppen azzal a módszerrel dolgozott, amelyet most Rédei a dilettánsok szemére vet (120. oldal). Társától, Hell Miksa jezsuita atyától készséggel elfogadja azt a javaslatot, hogy a magyarok Karjalából származnak, amely Kar-jel-országnak olvasandó és magyarul „férfi, erős karral”-t jelent! Sajnovics ezt a döbbenetesen primitív és dilettáns kijelentését azzal támasztja alá, hogy az egykori karjalai király címerében két kar látható, az egyikben kard van, a másikban nyílvessző. Hát ez az a nagy tudomány, amelyre a finnugristák még ma is büszkén, mint elődjükre hivatkoznak!

De megemlíthetjük az ugyancsak „agyonsztárolt” Reguly Antalt is (vö. Domokos Péter, Szkítiától Lappóniáig. Budapest, 1998.), aki joghallgatóként keveredett el Finnországba, majd mindenfajta nyelvészeti képzettség nélkül, nekivágott a vogulok és osztyákok földjének. Eötvös József 1853-ban, a róla tartott emlékbeszédében nyugtalan lelkű, bolyongó utazónak nevezte, aki kellő felkészülés nélkül fogott terve megvalósításához, a finnugor nyelveket nem ismerte, a nyelvészet pedig nem is érdekelte. De akkor miért csináltak hőst Regulyból, aki – úgymond – bebizonyította a magyar-finnugor nyelvrokonságot? Reguly szorgalmasan gyűjtögetett vogul és osztyák költeményeket és mondákat s ez szép teljesítmény, de semmi köze sincs a magyar nyelv eredetének megfejtéséhez.

Rédei úr engem is elmarasztaló kritikája alá vont, aki 1984-ben a groningeni egyetemen végeztem magyar-általános nyelvészet szakon, majd 1989-ben védtem meg doktori disszertációmat magyar mondattani tárgykörből: Asszimetriák a magyar nyelvben címmel. Tehát hivatalos oklevelet szereztem nyelvészetből, majd különböző amerikai egyetemen dolgoztam, mint vendégkutató és vendégelőadó. 1992-től az amsterdami egyetem Kelet-Európa Intézetének vagyok a munkatársa. – Hivatásos nyelvészként társszerző voltam az MTA szakfolyóiratának, a Nyelvtudományi Közlemények 87 (1985) kötetében, ahol a magyar névutós csoportról jelent meg dolgozatom (173-187. o.) Társszerző volt: Honti László, Janurik Tamás, Pusztay János, Rédei Károly. Ez utóbbi, Hajdú Péterrel együtt a kötet szerkesztője is. Mindezek alapján bizarr, hogy 18 évvel később, magam és több munkám a nyelvészeti dilettánsok anyagai között jelenik meg. Két eset lehetséges: Rédei úr amnéziában szenved, ami éltesebb kora alapján nem zárható ki, avagy egyszerűen nem tetszik neki az, amit a magyar nyelv eredetéről írtam a Hungarian Revival (Magyar megújulás. Nieuwegein, 1995), illetve A finnugor elmélet tarthatatlansága (Turán 28 /1998/ 5. 11-28), valamint a Módszertani-elméleti irányelvek a magyar nyelv kutatásához (Turán 29 /1999-2000/ 6., 23-35.) c. munkáimban. Ezekben ugyanis a magyar nyelv finnugor eredete ellen foglaltam állást. Megjegyzem, amióta Bakay Kornél és Erdélyi István tudóstársaim megváltak a Turán szerkesztői tisztségétől s így e lap tudományos színvonala nem biztosított, semmilyen írásomat nem jelentettem meg itt.

Nyilvánvalóan Rédei Károlynak szemet szúrt és felingerelte, hogy képzett nyelvészként szembe mertem szállni a finnugor üdvtannal. A most tárgyalt könyve is kiválóan megmutatja, hogyan dolgoznak ezek a tudós urak: sohasem érvelnek, hanem a nekik nem tetsző írásokra, munkákra rásütik a dilettáns bélyeget, majd kimondják: mivel dilettáns műről van szó, már nem kell komolyan venni az abban foglaltakat. Rédei úr szerint nekem sincsenek tudományos érveim (114. oldal), így nem kíván a dolgozataimmal foglalkozni, majd oldalakon keresztül lepergeti újra és újra a finnugor kliséket. Én természetesen tökéletesen megértem Rédei módszerét, vagyis hogy miért nem kíván foglalkozni az ellenérveimmel, mivel azok élesen megmutatják a finnugrizmus rendkívül kétes és ingatag voltát.

Például nagyon nehéz az ún. finnugor nyelvek közötti szókészleti párhuzamokat elszigetelni a többi ural-altáji, azaz török illetve sumér nyelvektől. A Lakó-Rédei féle finnugor szótár szerint a magyar szem a finnugor alapszókészlethez tartozik. Ám a szem szónak számos sumér és ural-altáji megfelelője van: sumér si /néz/, vogul sám /szem/, osztyák sem /szem/, votják sin /szem, arc/, zürjén sin /szem, arc/, cseremisz sindza /szem, arc/, irodalmi mongol sinjile /megvizsgálni/, kalmük sindzl /megfigyelni/, kún syneta /megfigyelni/, mordvin selme /szem/, finn silmá /szem/, észt silm /szem/, kalmük tsilme /pislogni/, mongol silibki /szemmel hirtelen odapillant, török sima /arc/, oszmán symarla /kiszemel/. Az efféle alapszókincs-béli megfelelések száma tetszés szerint növelhető. (vö. Turán 1998: 12-18.)

Rendkívül fontos és alapvető, hogy a feltételezett finnugor alapnyelvről egyáltalán nem léteznek írott források, így a finnugor alapszókészletet nem lehet dokumentálni! Hasonlóképpen nem lehet dokumentálni az un. hangtörvényeket és a későbbi feltételezett nyelvközösségeket, mint például az ugor, a volga-finn, etc. Ezért kellett további, soha sem bizonyított feltételezések tucatjait létrehozni. Sohasem mondják meg, hogy miért állanak a finnségi nyelvek szóelemei közelebb a feltételezett ősnyelvhez, mint a magyar nyelv szóelemei? A kérdés az: miért nem egyenlő a feltételezett ősnyelv a magyarral? Azt a finnugristák is beismerik, hogy az un. hangtörvényeknek nincsen természettudományos jellege (vö. Honti L.- Gergely A., Marácz L., Magyar fordulat. Magyar Tudomány 1997/2, 241-243.), de akkor milyen jellegűek ezek a feltételezett hangtörvények? Tendenciák, véletlenek vagy bűvészkedések? E kérdésekre mindeddig nem kaptunk választ. De azt gondoljuk, ezekre a kérdésekre nem is lehet válaszolni. Vagyis: a finnugor elmélet cáfolható, de nem bizonyítható.

Rédei szerint a finnugor alapnyelvből hiányoznak a zöngés zárhangok b, d, g (32. o.), de kérdem én: hogyan lehetett ezt kikövetkeztetni a feltételezett finnugor ősnyelvet dokumentáló írásos anyag hiányában? Ha ez igaz volna, a magyar alapszókészletéből hiányozna minden g-vel, b-vel és d-vel kezdődő gyök és szó, így nem tartoznának a magyar nyelv eredeti szókincséhez az olyan egyszótagú gyökök s származékaik, mint a gör-, görbe, görcs, gördül, görnyed, görhes, bel-, belül, belső, benn, benső, dar-, dara, darál, darab, etc. Ezt aligha lehet elképzelni.

Az is furcsa feltételezés, hogy a magyar gyökök rövidülnek a feltételezett finnugor gyökökhöz viszonyítva, hiszen ezek közelebb állanak a kétszótagú finnugor gyökökhöz, lásd erre a magyar szem, a finn silmá megfelelője: sil-má vagy silm-á tagolással. Ez azért is meglepő, mert minden nyelvész egyetért abban, hogy a finnugor nyelvek ragozó nyelvek. Ez azt jelenti, hogy a gyököket toldalékokkal módosíthatjuk, azaz új szavakat hozhatunk létre. Ha azonban a ragozó nyelvekben találunk gyökpárhuzamokat, akkor a rövidebb gyök az elsődleges, a hosszabb gyökalak a másodlagos, azaz a levezetett. A magyar gyökök egyszótagúak, a finnségi megfelelői kétszótagúak. Nos akkor miért kellene a magyar gyököt a finnségiből levezetni? Mindez azt jelenti, hogy a finnugristák még a magyar nyelv ragozó jellegét és azt sem vették figyelembe, hogy nyelvünknek egyszótagú gyökei vannak! Lehet-e ilyen zavaros mulasztásokra nyelvi eredet-elméletet építeni?

A finnugor munkákban lépten-nyomon találkozhatunk azzal a kitétellel, hogy a biztosra vehető finnugor eredetű magyar szavak száma az ötszáz és az ezer között ingadozik. Rédei szerint (115. o.) az ilyen szavak száma legalább 419. Ez a kijelentés azonban egy tudományos mezbe öltöztetett blöff! A magyar nyelv finnugor eredetű szókészleti elemeinek a számát nem lehet biztonsággal megállapítani, mert az un. finnugor alapnyelv egy feltételezett „rekonstruált” laboratóriumi modell. Ami a valóságban létezik, az a magyar nyelv és az un. finnugor nyelvek közötti szópárhuzamok. Minden más pusztán feltételezett, csillaggal jelzett virtuális alapszó. Klima László szerint (Magyar Nyelv, 1991) a magyar és a finn nyelv közötti biztosra vehető párhuzamok száma 212 s ez a szám a Rédei-féle blöffölésnek a fele. E szópárhuzamok közt olyanok is vannak, amelyeket mi kétes értékűnek tartunk. Ilyen például a finn kota, s a magyar megfelelője ház, vagy a finnségi kunta és a magyar „párja” a had. Ezeket a kapcsolatokat mi elvetjük, mert hangtanilag és/vagy jelentéstanilag nem hozhatók kapcsolatba egymással. A finn kota jelentése sátor, ami nem egyezik a magyar ház-zal. Ha ezeket a kétes értékű szókapcsolatokat kiiktatjuk s nem a szavakat, hanem a gyököket vesszük tekintetbe, akkor a magyar-finn szópárhuzamok száma jóval a 212 alatt marad. A Czuczor-Fogarasi szótár több, mint 2000 gyököt és 80 egyszótagú toldalékelemet sorol fel, vagyis a magyar nyelvnek e szótár szerint 2080 alapszókészleti eleme van. A finnel való szópárhuzamok száma tehát a 10%-ot sem éri el!

Ezeket a magyar-finn szópárhuzamokat azonban másképpen is lehet magyarázni, mint feltételezett ősrokonsággal, ahogyan ezt a finnugristák teszik. Ám a magyar nyelvtudomány más alternatívákkal sohasem foglalkozott komolyan. E kérdésben is nyomban kitetszik a torz kettős mérce, mert amíg a finnugristáknak nem kötelességük a más alternatívákat hitelesen megcáfolni, addig a más nézeteket vallóknak kutya kötelességük legelőször a finnugrizmus tanait pontról-pontra cáfolni (120. oldal).

A szópárhuzamok magyarázati lehetőségei:

A magyar európai ősnyelv, amelyből kiszakadtak azok a nyelvek, amelyek a magyarral nyelvi párhuzamokat mutatnak fel. Ez az alternatíva a magyarság kárpát-medencei őshonosságára utal. Ez a feltételezés összhangban van az amerikai Grover Krantznak az európai nyelvek földrajzi kialakulásáról vallott nézeteivel. Krantz szerint a Kárpát-medencét már legalább tízezer évvel ezelőtt magyarok lakták s a magyar az európai ősnyelv.

Létezhetett egy nagy ural-altáji nyelvcsalád, amely az eurázsiai térségben alakult ki. Erre a lehetőségre egyébként Sajnovics is utal a Demonstratio előszavában, de ezt a finnugristák jótékonyan elhallgatják.

A magyar-finnugor-török és sumér nyelvi párhuzamok térségbeli kapcsolatokból jöttek létre. Bél Mátyás ezt már 1718-ban felvetette a Tanulmányok a régi hun-szkíta irodalomról c. munkájában. Szerinte Szkítiában többféle etnikum találkozott.

A magyar-finn szópárhuzamok véletlen összecsengésnek köszönhetőek, hiszen bármilyen két nyelvnek vannak közös hangtani megfelelői.

A finnugristák azonban ezeket a lehetőségeket sohasem cáfolták és cáfolják, így joggal mondhatjuk a finnugristák önjellemzésének Rédei szavait: „monomániás fixa ideától vezérelve s ábrándképeket, lázálmokat kergetve gyártott elmélet” (7. oldal) a finnugor-elmélet, amely „előre kitűzött célt igyekszik igazolni, ez pedig ellenkezik a tudományos morállal” (59. oldal).

Ennyi zsákutcába vezető dogmatikus tantétel után indokoltnak tartjuk, hogy a magyar nyelvészet visszatérjen ahhoz a hagyományhoz, amelyet nagy nyelvész-elődeink, mint Kresznerics Ferenc, Engel József, Nagy János, Csató Pál, Czuczor Gergely, Fogarasi János képviseltek, akik a magyar szókészleten belül a középpontba a gyököt helyezték, amely olyan szókészleti elem, amelynek még toldalék nélkül is van hangtani és jelentéstani értelme és azonossága. Ez volt a reformkori magyar nyelvészet igazi forradalma, „kvantum-ugrása”, amelyet az 1848/49-es szabadságharc leverése után Hunfalvyék sikerrel elszabotáltak. Hunfalvy Pál már 1851-ben (Akadémia Értesítő) tagadta, hogy a magyar nyelvnek gyökelemei volnának. Ezzel nemcsak mellékvágányra, de Rédei könyve a tanú rá, holtvágányra is vitte a magyar nyelv és a magyar szókincs eredetének a kutatását

A XXI. századi magyar nyelvészet fő célja nem lehet más, mint felderíteni a magyar szókincs igazi belső rendszerét, amelynek központi eleme: a gyök. Rédei úr elfogult egyoldalúságának legbiztosabb jelzője, hogy ezt a komoly és sürgető tudományos feladatot „játék”-nak minősíti (115. o.), holott amíg ezt a munkát el nem végeztük, addig aligha mondhatunk biztosat a magyar nyelv eredetéről. Az azonban már ma is bizonyos, hogy a 10%-ot sem kitevő magyar-finn szópárhuzamokra nem lehet magyar őstörténetet és magyar önazonosság-tudatot építeni. Akik mindenáron a finnugor elméletet erőltetik, nem tesznek mást, mint a magyar nyelvet és a magyar kultúrát erőszakkal finnesítik, ahogyan 1858-ban Mátyás Flórián mondotta.

Marácz László

2. rész
Válasz Rédei Károlynak

Minden idősebb kutató számára kétségtelenül szomorú és lehangoló érzés lehet szembesülni azzal a ténnyel, hogy immáron kiöregedett az oktatásból (Rédei úr 1974-től 2002-ig élvezhette a bécsi egyetem előnyeit) és lassan kikopik az alkotó munkából is. Ilyenkor kapóra jön az ítész, a döntnök szerepében tetszelegni, hiszen nálunk ehhez a pótcselekvéshez sem jeles tehetség, sem kemény és szorgalmas munka nem szükségeltetik. Elég a hivatalos háttér biztonsága mások megbélyegzéséhez.

Rédei Károly (született 1932-ben) egy 1998-ban megjelent könyvét újította fel 2003-ban, ám az új kiadás sem alaposabb, sem meggyőzőbb, sem tárgyilagosabb, sem szórakoztatóbb nem lett, mint az öt évvel ezelőtti. A Budapesti Finnugor Füzetek 10. (majd a szegedi Magyar Őstörténeti Könyvtár 11. darabjaként, 1999-ben ismételten kiadott) kötetéről megírtam a véleményemet a Turán 28 (1998) 5. számában (3-10. oldal). Most a szegedi Magyar Őstörténeti Könyvtár 18. köteteként a Balassi Kiadó által újra piacra dobott könyv mindössze egy tíz oldalas Utószóval és egy átírt Jegyzet-résszel bővül, tehát valójában csak erről kellene véleményt mondanom.

De nagyon nehéz rászánnom magamat erre a munkára! S nemcsak azért, mert egy piszkálódó ember tompuló észjárással összezagyvált vagdalkozásai eleve taszítanak, hanem elsősorban azért, mert – az én mércém szerint – nem komoly kutató az, aki az ellenfelétől csak korrigálatlan, nem ellenőrzött, rövid újságcikkeket idéz, diadalittasan örvendezve az elírások és nyomdahibák láttán (szeremisz, cseremisz helyett, lett, lív helyett, mári, mari helyett), miközben kézbe sem veszi a 2000-ben (a Millenniumi Kormánybiztos által támogatott) Az Árpádok országa c. 512 oldalas szakmonográfiámat (2002-ben újra megjelent!), amelynek minden állítása vagy feltevése forrásokkal és irodalommal gazdagon alátámasztott.

Hasonlóképpen bánt el az Őstörténetünk régészeti forrásai c. (Miskolc 1997, 1998) kétkötetes munkámmal is. Pedig Rédei Károly nem győzi hangoztatni azt a kutatási alapszabályt, hogy először meg kell cáfolni a téves nézeteket (2003:48, 92.) Rédei Károly azonban, a fényes elméktől eltérően, a neki nem tetsző megállapításokat vagy érdemben nem tárgyalja (mint például a finn kutatók új eredményeit: K. Wiik, A. Künnap, K. Julku, Meinander műveit), hanem csak idétlen jelzőkkel illeti, vagy bizonyos szakkönyveket kézbe sem vesz. S nemcsak az én régészeti munkáimmal tesz így, de nyelvész kollégáiéval is, mint például az olasz Angela Marcantonio: The Uralic Language Family. Factes, Myths and Statistic. c. Oxford-Bostonban, 2003-ban, a nagytekintélyű Blackwell kiadó Publications of the Philological Society sorozatának 35. köteteként kiadott, 335 oldalas alapvető könyvével. (A továbbiakban: Marcantonio 2003.)

Amikor pedig megszorul, mert az adott kérdéskörről halvány fogalma sincs (mint például a sumér nyelv és a mezopotámiai régészet), akkor Rédei úr külső segítséget kér, Michaela Weszeli személyében (2003: 140.) s ez már igazán nagyon furcsa egy nyelvésztől. A sumér nyelvről összeállított kompilációjában (2003: 84-91.) elavult magyar munkácskákat 1976-os és 1977-es kiadások), valamint egy 1959-es és egy 1982-es (új kiadása: 1994) kézikönyvet lapozgatott. Én, régészként az alábbi munkákat szoktam használni: A. L. Oppenheim, Ancient Mesopotamia: Portrait of a Dead Cívilization. Chicago, 1964. – H. W. F. Saggs, Mesopotamien: Assyrer, Babylonier, Sumerer. Zürich, 1966. – Barthel Hrouda, Der Alte Orient. Geschichte und Kultur des alten Vorderasiens. München, 1991. – W. von Soden, Einführung in die Altorientistik. WBG Darmstaadt, 1985. – G. Rachet, Dictionnaíre de l’archéologie. Paris, Robert Laffont, 1983. – A. Deimel, Sumerische Lexikon. I-III. Rom, 1928-1937. – A. Falkenetein, Archaische Texte aus Uruk. Berlin, 1936. – M. I. Thomsen, The Sumerian Language. An Introduction to its History and Grammatical Structure. Kopenhagen, 1984. A Sjöberg, The Sumerian Dictionary. Philadelphia, 1984. – Fr. Ellermeier, Sumerisches Glossar 1., Sumerische Lautwerte 2. Nörten-Hardenberg, 1979-1980. – W. von Soden – W. Röllig, Das Akkadische Syllabar. Rom, 1976.

Rédei Károlynak sem stílusa, sem modora nincs. Megfogalmazásai, jelzői megdöbbentően primitívek. Egy értelmiségi még a kocsmában sem szívesen mond olyanokat a társaira, hogy eszement (2003: 132.), képzetlen balga (2003: 100.), mániákus képzelgő és sarlatán (2003: 103-104), agyrémes sarlatán (2003: 104-105.), szélsőséges népbolondító (2003: 111.), lidérces lázálomban (139) és tömény esztelenségben (132) szenvedő kókler (2003: 120.). Az azonban már nem egyszerű bunkóság, hanem aljasság, hogy többünket fasisztoidnak (2003: 17.), históriai bűnözőnek (2003: 120.) vagy a tudományos alvilág tagjának nevez csak azért, mert más nézeteket vallok, mint ő és elvtársai.

Nagy élvezettel pocskondiázza, csúfolja és minősíti az ellentábor tagjait – mint egykor a kommunista Tudományos Minősítő Bizottságban tette – tekintet nélkül arra, hogy az illetők amatőr történészek vagy profi módon kiképzett tudományos kutatók. Egy kalap alá csapja Paál Zoltánt, Plessa Eleket, Grespik Lászlót, Torgyán Józsefet László Gyulával, Bakay Kornéllal, Mészáros Gyulával, Kemény Ferenccel, Kiszely Istvánnal, Szabédi Lászlóval, Marácz Lászlóval, Balázs Gáborral, azt képzelve, hogy ezzel a rendkívül erkölcstelen és etikátlan eljárással egycsapásra kiütötte az ellenfeleit.

Rédei Károly ugyan engem nem tekint tudományos vitapartnernek, mivel – úgymond – témafelvetésem és tárgyalási módom nem szakszerű (2003: 61.), én mégis teszek néhány szakmai észrevételt, előbb azonban megismétlem Makkay János régész kollégám szavait: „Rédei Károly nincs abban a helyzetben, hogy az én régészeti munkásságomat, akár elismerő, akár elítélő módon értékelje, mivel ezt régészeti-őstörténeti ismeretei nem teszik lehetővé. Aki beleolvas legutóbbi könyvébe, az könnyedén megállapíthatja, hogy ilyen ismeretei mennyire korlátozottak. Ennek ellenére a kötet címe: Őstörténetünk kérdései.” (Magyar Nyelv 95 /1999/ 254)

Mindenek előtt az „igaz tudomány” és a „tudományosság” fogalmához szeretnék hozzászólni.

ke01.0401

ke01.0402

ke01.0403

ke01.0404

ke01.0405

ke01.0406

ke01.0407

ke01.0408

ke01.0409

ke01.0410

ke01.0411

ke01.0412

Az őstörténet módszerei éppenséggel nem egészen mások, mint a tulajdonképpeni történettudományé (2003: 18.), sőt, még komplexebbül kell érvényesülnie a különböző tudományterületek harmóniájának! Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a társadalomtudományok – ezen belül különösen a történettudomány – összevethetők lennének a reáltudományokkal. Több, mint ostobaság a mesterségesen létrehozott (fiktív) finnugor alapnyelvet párhuzamosítani például a villamossággal (2003: 77.). Az őstörténet-kutatás nagyobbrészt tudományos feltevésekre (hipotézisekre) épült, épül a jövőben is. Elvileg: minden megalapozott hipotézis egyenrangú, legfeljebb nem egyformán megalapozott. A kutatók közmegegyezése és kivált a hatalommal is bírók ítélete (minősítése) rendkívül súlyos érv a karrierek, a kinevezések szempontjából (2003: 75.), ámde egy hajszálnyi súlya sincs a történeti igazság vonatkozásában annak, hogy ezt vagy azt, hányan és milyen fórumokon állítják. Hasselblatt álláspontját, hogy ti. valamely állítás nem válik valószínűbbé vagy meggyőzőbbé, ha állandóan ismételgetjük és különböző nyelveken publikáljuk, Rédei úr idézi ugyan (2003: 131.), de finnugristákra egyáltalán nem vonatkoztatja, mert azok tanításai „örökérvényű sarkigazságok”. Pedig dehogy azok!

Lássuk Rédei Károly emeritus professzor néhány, tudományos igazságként kihirdetett állításait, amelyek egytől egyig csupán kikövetkeztetett feltevések: az uráli alapnyelv, a szamojéd-uráli rokonság (amely kizárólag Kai Donner „megérzésén” alapul!), az uráli kor Kr. sz. előtti 6000-4000-re keltezése, az ún. uráli őshaza helye, a finnugor alapnyelv léte, az ún. finnugor őshaza helye, a finnugor korszak 4000-3000 közé keltezése, az ugor kor 3000 és 500 közé helyezése, az ún. ugor őshaza Urál-Volga-Káma vidékére helyezése, a magyarok Kr. sz. után 500 körüli ún. kiválása, az ún. magyar őshaza Baskíriába helyezése, a magyar-török kapcsolatok lazább-szorosabb korszakolása, az ún, indoeurópai őshaza helye, etc. S mint tudós nyelvész miket állít; minden alap nélkül, a régmúlt népek nyelvéről? Minden alap nélkül, ismétlem, hiszen semmiféle vitathatatlan egyértelműen értelmezhető nyelvi emlékünk mindeddig nem ismert sem szkíták, sem a hsziungnuk, sem a hunok, sem az avarok, sem a besenyők, sem a kazárok sem a kabarok nyelvéből! Arról nem is szólva, hogy Rédeinek az eurázsiai régészeti kutatásokról elemi alapfogalmai sincsenek. Vonatkozik ez a Kárpát-medencére éppúgy, mint Belső- és Közép-Ázsiára vagy az ókori Keletre.

Rédei Károly szerint a szkíták mégis biztosan iráni nyelvűek voltak, a hunok, az avarok, a kazárok, a kabarok, a besenyők biztosan török nyelvet beszéltek, a kusánok viszont rejtélyes eredetűek. Jóllehet a kazárok nyelvéről szinte semmit sem tudunk, a magyarok mégis a török jövevényszavakat a 200-300 évig tartó együttélés idején vették át a kazároktól. Példaként vizsgáljuk meg a besenyők nyelvi kérdését, akikről egyébként évszázadok óta azt állítják, hogy irtózatos vereséget mértek őseinkre s ez a fejvesztett menekülés eredményezte a honfoglalást. A források elfogulatlan vizsgálata bebizonyította, hogy a IX. század végén semmiféle besenyő támadás nem érte eleinket (Őstörténetünk régészeti forrásai II. Miskolc, 1998, 316-317. Magyar Nyelv 94 /1998/ 140-141, 149. - 97 /2001/ 10-14.). A besenyőket (pecsenyegek, kangarok) a szaktudomány török nyelvű népnek tartja (A. M. Scserbak, Jizüki mira. Tyjurszkije jizüki. Biskek, 1997, 107-110.).

A nyelvészek nyelvi adatokat is felsorakoztatnak, mivel a besenyőknek is, miként korábban a szkítáknak is, a hunoknak is, a kazároknak is, az avaroknak is, a türköknek is, a magyaroknak is, igenis volt írásuk s így írásbeliségük, csakhogy ezt rovásbetűkkel írták!

Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a X. század derekán a A Birodalom kormányzásáról c. munka 38. fejezetében felsorolja Pacinakia (Besenyőország) nyolc tartományát, görög átírásban: Erdim, Csúr, Jula, Külbej, Karabaj, Tolmács, Kapan, Csaban, a tartományok fejedelmeinek a nevét: Bajcsa, Küel, Kerkutaj, Ina (Ipaosz?), Kajdum, Koszta, Jazi és Bota, s végül sorba veszi a besenyő erődök (várak) megnevezéseit: Aszpron (Fehér), Tun-kataj, Karakna-kataj, Szalma-kataj, Szaka-kataj, Jaju-kataj, Banamuni, Tejgua.

A besenyő írásbeliség megléte tehát nem vitatható, ám a IX. században (s nyilván korábban is az Aral-tó, a Szir-Darja vidékén magyarok szomszédaiként a Volga és az Alduna közötti térségben) rovásbetűs abc-vel írtak, de a rovásszövegek megfejtése, elolvasása nagyon problematikus, mert elolvashatjuk a betűket törökül is, de például magyarul is, mivel a besenyőnek tartott rovás feliratok közé sorolták (Németh Gyula ötletére) a nagyszentmiklósi kincs edényein lévő rovás-szövegeket is, a novo-cserkaszki kulacs feliratain, a majackojei vár, az elisztai bikakoponya és az acsiktasi bot rováson kívül.

Sz. E. Malovval egyetértve, magunk is, a felsorolt szövegeket magyar betűs írásnak véljük, tehát több, mint kérdéses a török nyelvű olvasat, noha az is lehetséges. Valamennyi emlék alapján a török nyelvészet az alábbi szavakat tekinti besenyő szavaknak: ertim = előkelő, fényes, baj = gazdag, bal = méz, bal-csár = harci balta, boka = bika, boró = szürke, bula = tarka, burlik = krétás, jabdi = világos, ragyogó, jazi = alföld/sztyep, jaju = ellenség, jula = gyula, kapaja = agancsos szarvas, kara-mán = sötét, kataj = erődvár, kulin = csikó, kurkut = rémület, ijedj meg!, kegen = haragos, bősz, küel = kék; külbej = méltóságnév, mint a gyula, küre = kovácstűzhely, kohó, kücsüg = fiatalabb fiú, öccs, ormán = erdő, pidlt = írás, szaka = hegyoldal, szalma = elhagyott, szuru = szürke, tolmács = tolmács, tat = vad, pogány, azaz nem muzulmán!, temír = vas, tivan = héja, ölyv, kabuksin = kérges, kara bej = fekete bég, kara-köl = fekete tó, kopon = vadkan, cselgü = szablyacsapás, csopon = pásztor, csúr/súr/ = méltóságnév (az oroszul idézett mű 108. oldal).

De Rédei emeritus professzor úrnak nincs szerencséje a török-magyar kapcsolatokkal sem (2003: 56-67.), mivel szinte minden kijelentése elavult, ósdi ismereteken alapul. A nemzetközi nyelvtudomány ugyanis ma is az altáji nyelvek közé sorolja a török, a mongol, a mandzsú-tunguz, a kóre és a japán nyelvet. (Zárójelben jegyzem meg, hogy „üres locsogás” becsmérlően szólni a magyar és a japán nyelv összevetéséről /2003: 47, 51, 132-133./, mivel a korán elhunyt Kazár Lajos 600 szócsaládot és 35 alaktani hasonlóságot vetett egybe, vö. Magyar Nyelv 92/1996/127., s a Klaproth által 1823-ban megkezdett kutatómunka egyáltalán nem haszontalan és főleg nem tudománytalan!)

A török nyelv kialakulását illetően igen komoly szempont a sumér és a török nyelv közötti feltűnő és jelentős kapcsolat. De térjünk vissza a török-magyar kapcsolatok keretében tett kijelentésekre. Alaptalan szinte valamennyi. Eleink őshazája nem Baskíria területén volt, a szabírok feltételezett „nyomásáról” semmiféle forrás sem szól, a kazárok török nyelvűsége pusztán vélekedés, jóllehet a rovás betűs szövegek száma egyre nő. A besenyőknél felsorolt emlékeket többen kazár írásnak tartják (Magyar Nyelv 80 /1984/ 13.) s mindenképpen türk rovásírásnak kívánják meghatározni, holott ez is csak egy feltevés. Az un. kijevi levél hoqurüm (oqurim)=elolvastam jelentésű szava fontos ugyan, de ez sem dönti el, hogy a kazár törökségi nyelv volt-e, s ha igen, csuvasos vagy köztörök nyelv lehetett-e?

A türkök eredetét nyelvészeti úton mindeddig nem tudták megoldani, mivel biztosan türk írott emlékek a Kr. sz. utáni VI. század előttről nem ismertek. Az eredethagyományukról sem szól VII. századnál korábbi forrás (Magyar Nyelv 94 /1999/ 386 skk.). A nyelvészeti találgatások helyett csakis a régészettől és az embertantól várhatunk megbízható adatokat. Nyilvánvaló, hogy a türkök sem jöhettek a semmiből. A forrásokban szereplő földrajzi nevek (Kem = Jenyiszej, A-fu = Abakán, Kin-san = Altáj = Aranyhegy, etc.) alapján a türk „ős-hazát” a Minuszinszki medencében és az Altáj vidékén kereshetjük. Vagyis a történeti Magna Scythia földjén, ahová a Ripei /Rifei=Ripaeos montes, Imaus/ hegyek lokalizálhatók, amely hegy nem az Urallal, hanem az Altájjal azonos. A dél-szibériai és a belső-ázsiai régészeti feltárások világossá tették, hogy a szkíta-hsziung-nu-hun-türk kultúra egységes alapú és ősi gyökerű. A Kr. sz. előtti III. évezredtől mind itt, mind Ény-Kína (Ordosz) vidékén túlnyomórészt europid emberek éltek (az afanaszjevói, az okunyévi, az andronovoi, a karaszuki, a tagári, a tastyki kultúrák, valamint a szkíta-hun pazyriki, bulán-kóbi emlékek), jellegzetes anyagi kultúrával.

Jelen ismereteink szerint a Kr. sz. előtti, II. évezredi andronovói kultúra népei iráni, altáji és ugor nyelvűek lehettek. A Kr. sz. előtti 2700-tól ismert gödörsíros, katakombás és gerendavázas sírokkal jellemzett népesség elkeveredett a dél felől(!) felvándorolt, magas fémművességi ismeretekkel rendelkező, részben mongoloid lakossággal (Karaszuk, 1300-800). Az andronovói kultúrának a népét a források din-linnek nevezik s területük elérte az Ural vidékét (Szintasta, Árkaim, Galics, Szuhanyiha). A din-linek fehérbőrű, fekete hajú, kékszemű europoid emberek voltak (Bej-si), akik birtokukban tartották az Ordosz vidékét is. A Teklimakán sivatagban (Zaghunluq, Lopnor, Kroren, Szubesi, Jingpen) eddig több, mint félezer kipreparált múmia-sírt tártak fel a kínai régészek (Wang Binghua), teljes épségben megmaradt ruházattal, szerves anyagú eszközökkel, a Kr. sz. előtti 1400 és 400 közötti időszakból. S a legtöbbjük kaukázusi és turáni típusú europid volt.

Az andronovói kultúrából kifejlődött népesség a Kr. sz. előtti első ezredév elejétől a földműveléssel összekötött állattartást felcserélte a rideg állattartással s ez lehetővé tette a megromlott éghajlatú területek birtokba vételét is (Altaj, Tien-san, Hákászia, Minuszinszki-medence, Fergána). E népesség része lehetett indoiráni etnikum is, de a zöme, feltehetően, ősugor volt (Arzsan, Kr. sz. előtti IX-VIII. század).

A preszkíta Karaszuk-kultúra (Kr. sz. előtti XIV-VIII. század), majd a szkíta Tastyk-kultúra (V-II. század) és a szkíta-hun Tagar-kultúra (IV.-Kr. u. I. század) már közvetlenül kapcsolódik a Kárpát-medencei régészeti anyaghoz.

A szkíta-hun-avar-türk-magyar népek kulturális, vallási, gazdasági és részben etnikai-genetikai rokonsága egyáltalán nem agyrém és álomvár (2003: 18.), hanem szilárd régészeti és embertani tényekre épített, megalapozott hipotézis. (Nem üres hipotézis, mert tele hipotézis nincsen, míg üres fejek viszont nagyon is vannak.) A törökségi nyelvet beszélő hun-bolgár-onogur és az ugor-magyar nyelvet beszélő hun-szabír magyarok kétnyelvűsége nagyon is reális feltevés (Magyar Nyelv 83/1987/ 448-454., 94/1998/ 78-91.) s így sokkal inkább Rédei Károly a naiv állításokat kiötlő (2003: 62), semmint az emberi méltóságában is megsértett Sára Péter.

Az avar nyelv rovásbetűs emlékei (Szarvas, Nagyszentmiklós) igenis magyarul is elolvashatók, a forrásokban fennmaradt tisztségnevek (boila, csabis, csupán, csőr, jabgu, tegin, sád, canizauci /ez a szó nem egy vicclapból származik!, vö. 2003: 142./, kagán, katun, kapkán, jugurrus, tudun, tarkán) és személynevek (Baján, Bokolabra) viszont jószerével semmit sem bizonyítanak, mivel idegen eredetű szavak (Magyar Nyelv 82 /1986/ 129-151). A hunok és avarok között is lehettek, s bizonyára voltak is török és mongol nyelvű és rassztípusú egyének, bár egyes nyelvészek (Magyar Nyelv 59/1963/ 53-66.) a hunok török nyelvűségét kereken elutasítják. A Priszkosznál, illetve Jordanesnél megmaradt három szó (sztrava, kamosz, medosz) pedig biztosan nem török eredetű, amint az l, r és v hangokkal kezdődő nevek sem.

Az ázsiai hsziung-nuk is az európai nagyrasszhoz tartoztak, ám eddig ismert kisszámú nyelvemlékük, a kínai átírás erős torzítása miatt, egyelőre alig értékelhető.

A sumerokról most csak annyit jegyzek meg, mint „vad sumerológus”, hogy a kitalált és rekonstruált, soha nem létezett uráli és finnugor alapnyelvvel szemben a sumér ékírásos emlékek valósak és valódiak, jóllehet azt ma sem tudjuk, hogy az ékírásos szótagokat, szavakat egykor hogyan ejtették ki. Ma már nagyon kevesen vallják, hogy a sumér nép „felszívódott”, de az igaz, hogy egyelőre nem tudjuk honnan vándoroltak be a két folyam közé, talán Indiából, talán a Kaszpi-tenger délkeleti vidékéről? A mezopotámiai kerámia-nélküli korai kőkori kultúrák nem előzményei Kengir (Sumer)-nek. Írásuk az emberiség hatalmas vívmánya volt, magának az írásnak az eszméje innen terjedt tovább előbb Egyiptom és Elam, később India és Kína felé.

Mindaz, amit Rédei Károly a sumerokról leírt, minden csak nem korszerű. Ő még mindig a harminc évvel ezelőtti állapotoknál tart.

A legújabb nyelvészeti kutatások egészen másként tárgyalják a nyelvek kialakulását és a nyelvek rokonságának kérdését is. Egyre valószínűbb (vö. DNS-vizsgálatok!), hogy a Kárpát-medencében már a felsőpaleolitikum idején ugor-magyar nyelvű népek is laktak, akiknek egy része a jégtakaró olvadása után észak-északkelet felé húzódott s így adhatták át később a nyelvüket az eredetileg indoeurópai fajtájú ősfinneknek. A finnek ősei tehát, láthatóan, valóban nem kelet (az Urál) felől vántdoroltak be mai hazájukba. Nagyon is figyelemre méltóak a finn régészek eredményei! Az őskori kelet-nyugati vándorlás toposzával szemben, a dél-északi a reálisabb s ez a tendencia később is kimutatható. A magyar eleink egyes csoportjai is a Kr. sz. utáni VII. században délről érkezve települtek le a későbbi baskír földön (Julianus magyarjai), a magyarság zöme azonban Kazária vonzáskörzetében lakott, ahonnan a IX. század elején települtek át a Don és az Alduna közötti hatalmas térségbe, majd innen a IX. század utolsó harmadában a Kárpát-medencébe.

A magyar nyelv radikálisan különbözik a vogul és az osztyák nyelvtől, fonológiai, morfológiai, lexikális és szintaktikai vonatkozásokban, ezt ma már számos nyelvész látja. Legutóbb az olasz Angela Marcantonio, „egy jóindulatú bírálójának”, Hajdú Péternek (Magyar Nyelv 91 /1995/ 129.), mutatott rá egyértelműen, kimondva, hogy a finnugristák egy vélekedést emeltek a tudományos igazság rangjára s elmulasztották a bizonyítási eljárást (Marcantonio 2003: 270.) s ezért prekoncepciós eljárásuk az érvek körforgásához vezettek (This can lead to a circularity of argument. Marc Antonio 2003: 269), Jozef Budenz nyelvhasonlításai teljes egészükben elégtelenek voltak (We saw that his comparative corpus is unsatisfactory in modern term. Marcantonio 2003: 270.). Budenz mesterkélt nyelvhasonlításainak 81%-át ma már nem ismerik el. Marcantonio kijelenti: uráli nyelvi egység nem volt és nyelvi családfák sincsenek (Marcantonio 2003: 271,274.) „Semmi bizonyítékot nem találtam arra nézve, hogy az uráli nyelvek egy önálló nyelvcsaládot alkotnának” (In this rewiew I have examined the Uralic languages at all relevant level of language. I have failed to uncover any evidence at all [to] support the notion that these form a unique genetic family! Marcantonio 2003: 273-274.)

Csak nyelvi csoportosulásokról és ezek közötti kapcsolatokról beszélhetünk, így finn, magyar, obiugor, szamojéd, etc. A magyar nyelv tulajdonképpen egy belső-ázsiai nyelv, és ez a besorolás összhangban van a történeti forrásokkal is (Hungarian should be classified as an ’Inner Asian’ language. This classification would be consistent with the testimony of the historical sources. Marcantonio 2003: 275.). A nyelvhasonlítás eddigi módszere tehát elavult és manipulált, mert ha például bizonyos alapvető nyelvi elemek nincsenek meg, azt mondják: elvesztek, ha ellentmondó elemekről van szó, akkor azt mondják: ezek egy kihalt nyelv hatását tükrözik, ha viszont ez sem segít, akkor véletlen egyezésekről szónokolnak (2003: 66, 89.).

Angela Marcantonio felteszi a kérdést: hol csúszott félre a folyamat? Hogyan lehetséges, hogy a tudósok közössége több, mint száz esztendeje az uráli elmélet hitére alapozta a munkásságát, amelyet nemhogy tudományos érvek nem támasztanak alá, hanem valójában ezek jó része egyenesen ellentmond ennek? (Where did the process go wrong? How is it possible that a community of scientists can base its work, for over 100 years, on a fundamental belief in the U node, which is simply not supported by the evidence, and indeed is contradicted by a good body of evidence? Marcantonio 2003: 277.)

Marcantonio a darwinizmus hatásában látja a magyarázatot, ám annyi bizonyos, hogy az uráli-finnugor nyelvrokonság paradigmájától való elszakadást tovább már nem lehet halogatni. (I believe that a shift in the paradigm can no longer be delayed. Marcantonio 2003: 278.). Csakhogy „a tudomány fellegvárában ülőknek az az érdeke, hogy „igazságaik” változatlanok maradjanak!” (Király Péter szavai: Magyar Nyelv 96/2000/ 67.)

A hivatalos álláspont képviselője természetesen dühödten támadja A. Marcantonio-t (Bakró-Nagy Marianne, Az írástudók felelőssége. Nyelvtudományi Közlemények 100/2003/46-63) s nyomban szélsőségesnek és tudománytalannak bélyegzi a művét! 2006-ban megjelent: A történeti nyelvészet és a magyar nyelv eredete. Angela Marcantonio válogatott tanulmányai. Budapest, Hun-idea), amelyet ugyancsak megtámadtak: Simoncsics Péter, Megjegyzések A. Marcantonio kötetéhez. Etnographia 118 (2007) 297-308., és Vásáry István, Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Bp., Balassi, 2008. 194., 4. jegyzet.

ke01.0413

Bakay Kornél

 

Eltárolt hozzászólások

Megjelent: 1919 alkalommal Utoljára frissítve: 2014. Május 25., Vasárnap 00:08

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 345 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.5%Canada 1.1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 4.1%Switzerland 0.4%
Germany 3%Australia 0.3%
Russian Federation 2.9%France 0.3%
Ukraine 2.8%Italy 0.2%
Slovakia 2.2%Kuwait 0.2%
United Kingdom 2%Netherlands 0.2%
Sweden 1.7%Greece 0.2%
Austria 1.5%Belgium 0.2%

Today: 807
This Week: 5594
Last Week: 5625
This Month: 15472
Last Month: 25521
Total: 1657834

Belépés