Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Cs2017Mar30

2010. November 20., Szombat 02:40

05.04. „Elaludt a gyertyája”

Írta:  Molnár V. József
Értékelés:
(3 szavazat)
„Elaludt a gyertyája" Molnár V. József Népünk jól tudja, hogy „a halál ellen nincs orvosság". „Aki született, annak halnia is kell." „Porból lettünk, porrá le­szünk." Mindnyájunkat eltakar az anyaföld. „A jó halottnak semmi baja nincsen." Az élő ember még „világít", a halottnak „elaludt a gyertyája."

Magyarok Világszövetsége — Magyarságtudományi Füzetek

Eleink hitében a földi élet fénytől-fényig tart: a gyermek­kel napocska, csillagocska születik a világra, s ha meghal va­laki, csillag támad a mennynek boltozatán. Ez utóbbi okán találhatjuk Nimród, Attila, László, Margit ... csillagképét, csillagát a föntben. Isten csillagokba írja történelmünket. Föl­di életünkben megpróbáltatik bennünk, általunk a teremtői fény, a részlegesben, az egyszeriben a teljes, az örök - s ennek oka, titka, miértje Istennél vagyon.

Hajdan a moldvai csángó magyarok a koporsó behantolása után fehér vásznat feszítettek ki a sír fölött. Hitükben a halott lelke mindaddig a koporsón ül, amíg a föld be nem lepi azt, akkor el kell onnan távoznia. A fehér vászon talán a Tejutat idézte meg, amelyet ré­gen - egyebek között - a „Lelkök útjá"-nak nevez­tek, s szentséges cselek­vésükkel a fönti fényes ösvényre segítették a lelket: amely úton jött, azon távozzon el, vissza - Ura örömére. (Abúsfalván az egyik öreg­asszony koporsójába több vég vásznat tettek, s vászonba csavarták a halottat, akárcsak hon­foglaló őseink.)

ke05.0401

Mindannyiunk életében eljön az idő, amikor le kell csupaszodnunk, miképpen novemberben egyik napról a másikra lecsupaszodnak a lombhullató fák. Némely ember, aki érzi, hogy benne munkál már a „halál nyila" - Tápé környékén még napja­inkban is kéri: tegyenek gyékényt a földre, s fektessék rá, hogy az anyaföld, „akit" Földanyának érez, befogadhassa azt, amit az emberből őt illeti, a testet, hogy amikor ideje érkezik, a lélek szabadon távozhasson.

A régi ember mielőtt lelke eltávozott, végiglátogatta a fa­lut; a sógorságot, komaságot kereste föl, s az ismerősöket. Vagy, ha már ereje nem adta ennek lehetőségét, akkor tett arról, hogy az embere, a hozzá közel állók, s haragosok is mind fölkeressék. A halálra készülő minden tartozását le­rótta régen, az életen át tartó haragot is fel kellett oldania, s szentelt gyertyával a kezében távozott.

Évtizedekkel ezelőtt Annus néném - távoli rokonom is -, halála előtt néhány nappal végigházalta a falut, Nárait. Éppen János bátyámnál voltam, amikor oda is átjött. Nem ismert meg rögtön, pedig nagyon közel álltam a szívéhez; de ő már akkor, ugyan engem nézett, ám mögém, fölém látott, félig már a másik világ vendége volt. Percek múlva, amikor fölismert, megölelt és megáldott, s kérte, ha egyetlen-egyszer is okkal, ok nélkül rám csattant a hangja, vagy haraggal nézett volna rám, bocsássam meg neki. Ölelése testetlen volt. Vele, általa, akkor, ott, Náraiban a szeretet ölelt át. Ügy éreztem, hogy lelkével, távozni készülő lelke titokzatos érintésével fölruházódtam, tudását adta át, ki­mondatlanul.

Úgy hitték, tudták - ők, a régiek -, hogy nehéz halála adódik annak, aki nem a Teremtőtől kapott dolgát végezte életében, a dolgavégezetlen emberre a Gyehenna tüze várt, s arra is, aki az ajándékba kapott tudását arra érdemeseknek nem adta át.

A régiek vénkorukban külön böjtöt vállaltak, s hosszú gyalog zarándoklatot, hogy fölös vágyakozásukat el s ki­űzzék magukból. Egy szandaváraljai vénem­ber ismerősöm minden pénteken elgyalogolt a Karancshegyre, a paló­cok szent hegyét, helyét kereste föl, hogy ott a krisztusi halál napján, éjszakáján szót válthas­son Jézussal, készülve az ő országába.

A katolikusoknál a haldokló, miután vég­rendeletet is tett már, rendszerint maga kérte, kívánta, hogy a pap az utolsó kenet szentség­ébe részesítse. Kezébe gyertyát tettek, hogy az világítsa a mennybe vezető utat neki. (Ter­mészetesen a protestánsoknál - reformátusok, evangélikusok, unitáriusok, baptisták - részben, ill. jelentős részben más szo­kások uralkodtak. A Szerk.)

Ami a haldoklóval, a haldoklás körül és a halottal történt az a régiségben mind női teendő volt. Amint a halál bekö­vetkezett, azonnal lefogták a halott szemét - nehogy „elvi­gyen" valakit, néhol pénzt, néhol pedig erre a célra készített cserépdarabot tettek rá. Aztán felkötötték az állát, markába pénzt szorítottak, s egyenesre kötözték a lábujjait.

A római katolikus palócok rózsafüzérrel kötötték össze a halott kezét, hogy ne kapkodhasson a távozni akaró lélek után; az ingét fölhasították, s kinyitották az ablakot, mind, hogy ezzel is segítsék a lélek szabad távozását. Majd meg­húzatták a harangot, amely nem és kor szerint, néhol „rang" szerint is másképpen „szaggatott".

A haldokló, a halott szószólója az énekes asszony volt, aki Bálint Sándor szerint:

... a közösség szószólója, az ünnepek szertartásmeste­re, aki biztosítja a hagyományos rendet, ismeri az íratlan tradíciókat... Ez a személy meg tudja adni Istennek, ami Istené és az embernek, ami az emberé. Ismeri az évszáza­dos kultikus gyakorlatot, az ünneplés etikettjét, vagy legalábbis annak beidegzett formáit, és így képes arra, hogy a közösség egyes tagjaiért, akik valami misztériumban részesednek, mind vőfély, halottsirató, búcsúvezető: Isten, ember előtt helytálljon. Valamit őriz az ősi papi hivatás­ból is. Ügyel a közösségi kultusz teljességére, amelyet a pap műveltségének, társadalmi helyzetének különbözősége foly­tán már nem tart be."

Ő, az énekesasszony, a papnő imádkozott és énekelt az elhunyt nevében, ő könyörgött a névadó patrónushoz is. Ő volt a messzire költöző szertartásmestere: szentelt vízzel hintette meg az ajtókilincset, hogy a gonosz be ne merészkedjék a halott lelkéért, meggyújtotta az ablakban a két rozmaring közé tett gyertyát, letakarta a tükröt és az üvegezett képeket (hogy a halott lelke meg ne láthassa ma­gát bennük). A halott mellé égő szentelt gyertyát állított, megállította az órát, s a tüzet, amely az őst, a teremtő Istent idézte meg .kioltotta. Gondoskodott arról is, hogy a homlokzat ablakába fehér kendő kerüljön. Rendszerint ő mosdatta meg a ha­lottat, vagy intézkedett annak tisztába tételé­ről; a férfi halottat meg is borotválta, borotvál­tatta. Ő öltöztette föl az elhunytat az előre el­készített ruhába. A ha­lottat a mestergerenda alatt, lábbal az ajtó felé (a régi keletelt házaknál ez egyben a lenyugvó nap irányát jelentette!) nyújtópadon ravataloz­ták föl, amely székekre, hordókra tett szekérol­dal, vagy bakra helyezett pár szál deszka volt, de lehetett erre alkalmas pad is.

A koporsóba tétel a csángóknál a pap, másutt a kántor és az énekesgyerekek jelenlétében történt. Édesanyám halálos ágyán kérte, hogy koporsójába tegyük majd bele a szem­üvegét, a botját és a Bibliát, mindazon tárgyakat, amelyek a földi életében, utolsó éveiben segítették. Régebben lópatkó is került a halott mellé, föltehetően az egykori lóáldozat ma­radványaként.

A koporsóba tétel után kezdődött meg a halott meglá­togatása, a „halottlátás". Az érkezők nem köszöntek, az el­hunytat lábtól fejig végignézték, s két ujjukkal bal lába ujját megszorították, hogy álmukat ne zavarja, a palócok csókkal búcsúztak tőle. Gyertyával a kezükben imádkoztak mellette, örök nyugalmat kívántak neki, a hozzátartozókat vigasz­talták, aztán köszönés nélkül távoztak. A látogatókat senki nem kísérte ki.

A halottat, aki mellett éjjel-nappal égett a gyertya, akit minden reggelen megmosdattak, egy percre sem hagyták magára, az énekesasszony állandóan mellette tartózkodott. Mind a három napon, amíg otthon, a tisztaszobában volt fölravatalozva, imádkozott és istenfaággal hajtott a legye­ket. Esténként a nemzetség (a vérségi és komasági rokon­ság) fél éjszakán át „virrasztott" a halott mellett. El kellett engedniük a lelkét. Ilyenkor az énekes asszony halotti énekeket énekelt, imádságokat végzett, a halottak olvasó­ját mondta, az elhunyt lelkét Krisztus sebének oltalmába ajánlotta.

A halott temetésének idejét „halottfutár" adta tudtul, s halálhírét a „híradó"-nak (Dunántúlon pl. „kicsendítés" - s ez más volt a női és más a férfi halottra - a Szerk.) neve­zett harangszó, s minden házból legalább egy családtagnak kötelessége volt elmenni, különben a halott ment volna el búcsúzkodni. Kint, a ház udvarán a „szentmihálylova" vár­ta a halottat. A koporsót lábbal előre hozták ki a házból, s háromszor küszöbhöz érintették, aztán az ajtót néhol szin­tén háromszor erősen becsapták utána. Feltették a szentmihálylovára és a jelenlévők felsorakoztak. A ház felőli oldalon volt az asztal két székkel a pap és a kántor számá­ra, akik a búcsúztatót végezték, előtte álltak a férfi családtagok, ve­lük szemben, a koporsó másik oldalán a nők és a gyermekek, de csak az első unokatestvérig, továbbá a keresztszü­lők. A koporsó lábbal állt az utcaajtónak.

ke05.0402

Régen siratással kö­szöntek el végképp a ha­lottól: az énekes asszony előbb az elhunyt jósá­gáról, utolsó tetteiről, halálának lefolyásáról, hiányáról szólt a siratóversben, majd torokból jövő rekedt sikoltásba, révületbe csapott át az éneke, amely az elsza­kadást adta, hozta, velejéig rázta meg a búcsúzó közösséget.

A gazda és a gazdaasszony temetéskor az állatokat is ki­vezették az udvarra, a ló „igazította" a jószágokat a kapuig az örökre eltávozó gazda vagy gazdaasszony után. Némely he­lyen csak megoldották a köteléküket, s megforgatták a jószá­gokat az istállóban; a méhkasokat jól megrázták, a magvakat a padláson fölkavarták és meglocsolták, ez utóbbi a halálból támadó élet szertartása volt.

Az esküvőre törekvő násznép messze elkerülte a halot­ti menetet, amelynek élén a sokszor igen súlyos fakeresztet egy nagy erejű félkegyelmű vitte. Utána, ha az elhunyt vala­milyen céhnek, illetőleg jámbor társaságnak tagja volt, - a tagok égő fáklyával, a közösség zászlajával vonultak, s a ko­porsó után a családtagok, s a rokonság. E menetben a kántor néhány liturgikus verset énekelt a szegény Lázárról, hogy a halott melléje jusson a Paradicsomban. Ősrégi hagyomány szerint a halottat „Szent Mihály kíséri ki". Ilyenkor Gábor ar­kangyalnál van a jó és rossz cselekedetek könyve, Mihálynál pedig a mérleg. A halott őrangyala egészen az elföldelésig a koporsó tetején ül.

A régi sírok keletnek néznek. Néhol komaság, ismerő­sök ássák ki, akik a behantolás után kenyeret, szalonnát és bort kapnak, sok helyen azonban torba hívják őket. A sírt mindig hajnalban kezdték ásni, éjjelre sehol nem készítették el, mert a gonosz megfészkelné magát benne. Sírba tételnél a koporsóra rádobták az elhunyt búcsúz­tató papírját, s a koszorúkat a családin kívül, amelyet a sírhalomra helyeztek. A koporsóra egy marék földet is szórtak, de igen elterjedt szokás volt a teljes behantolás után a sír körbejárása; néhol szótlanul tették, másutt halk imát mormolva.

Kalotaszegen hegedűszóval kerülték a sírt: „ellakták" a halott lakodalmát, hiszen ő menyeg­zőre távozott - Ura örömére. A hantolás alatt a család megbí­zottja kifizette a papot és a házi ravatalnál búcsúrigmusokat éneklő kántort, hogy a halott is tudomást vehessen róla; aztán a kapa nyelével keresztet csapott a sírra, megköszönte a tisztesség­tételt, s a megjelenteket torba hívta.

A kitakarított házba először a családtagok érkeztek meg, s utá­nuk a torba hívottak. Sebesen, szótlanul jöttek, lehetőleg más úton, mint amelyen a koporsót kísérték ki. A torra meghívták a papot, a kántort, a harangozót, a kereszt-, zászló-, és a halott­vivőket, a fáklyásokat, a sírásó­kat, a sógorságot, komaságot és a szomszédokat. A férfiak, amint a kapuba értek, kalapju­kat háromszor a kapufélfához csapták, öklüket háromszor az ereszhez ütötték, hogy a halott lelkét a háztól és maguktól elri­asszák; azután az udvarra kitett mosdótálban mosott kezüket a kemence tüze fölött megszárí­tották. Hun tövű ősi szokás ez: fontos esemény előtt vízzel, tűz­zel szentelődni!

Az asztalnál a halott helye üres maradt; az énekes asszony azonban minden ételből tett egy tányérra „eléje", egy pohár bort is töltött mellé, s ezeket reggelig az asztalon hagyták, a hazalátogató halott porciójául. A tor ételei ugyanazok voltak, mint a keresztelő lakomáé vagy a la­kodalomé, de országszerte elmaradhatatlan volt a papri­káshús és a juhhúsos kása, ez utóbbi szólásmondásban is fönnmaradt: „megfőzték a toros kásáját" (azaz meghalt). Számos helyen a toron „koldusetetés" is járta, az étel fej­ében a koldusok az eltávozott lelki üdvéért imádkoztak. A koldus, a szenvedő ember imáját tartották a leghaté­konyabbnak.

A toron eleinte csak a halott köszöntőzése és a gyászének hangzott, de aztán szóban is, nótában is vidámabb lett a tár­saság. Majd eljutottak a „kánai menyegző"-ig, sőt a cigányig és a táncig is. A halál menyegzőnek számított. A matyó ha­lotti énekben: Jézus a jegyes, forgácsból vetik a mennyasszonyi ágyat és a koporsó a mátkanyoszolya. A férjet sok helyen jegyruhájában, a mennyasszonya varrta ingben, gatyában, az asszonyt mennyasszonyi ruhájában temették el. Régeb­ben fehérben gyászoltunk, a gyásznép a halotti szertartás­ban násznéppé változott. A fehér gyász a Somogy megyei, református Csökölyön maradt fenn legtovább.

A gyászt egy vagy két évig tartották: böjttel, mulatságtól való tilalommal; de aztán az összes családi halottról való megemlékezés népileg nagy­péntekre, egyházilag halottak napjára telepedett. Némely helyen halottak napján a pap fölszenteli a sírokat.

ke05.0403

A temetőről Kalotaszeg írója, a református Kós Ká­roly magasztos mondatai szóljanak:

A mi temetőink nem bús­bánatos halotti-házak, a mi temetőink nem halálra emlé­keztetők, nem néznek az élők­re, gödrös halotti szemmel. A mi temetőink nem hirdetnek elmúlást, de életet, örökké­valót... És nincs a világnak olyan vidám temetője, mint a miénk. Az egész Havasalján ott a legtöbb és ott kászáló­dik a legkövérebb széna. A cintermekben. Az udvarhá­zak mellett öreg fekete fenyők állnak, avagy hosszú komoly jegenyék, az udvarra hársat ültetünk vagy eperfát, de a cinterembe gyümölcsfát, csupa-csupa termő nemes gyü­mölcsfát. Amikor a temető virágzik, ez a legszebb kertje a világnak, fehér és rózsa­színű minden fa, mintha hó lepné és véges-végig az egész cinterem földje csupa-csupa hófehér és rózsaszínű szagos virágszirom. Mintha minden ott nyugvó öregember feljár­na május végén nászt ülni, mámoros illatosan hajnalos mennyekzőt... Halottaink fejéhez nem állítunk komoly ke­resztet, sem rideg márványt, mi régi pogány unokák: csilla­gos, buzogányos fejfát tűzünk halottunk dombjára: selyem lobogósat szüzek sírjára, tollbokrétásat gyermekek fejéhez. És ahány fejfa: mind színesre festődik: szelíd párakékkel és csattanó pirossal íródik a faragott hím. És nem írjuk a fejfára, hogy: meghalt ekkor, s ekkor; de komoly öreg betűkkel rárovódik az ősi írás: - Itt várja Jézusát... A mi temetőinknél nincs vidámabb kertje az Úristennek. A mi temetőink­be nem halni mennek az emberek, csak stációt tartanak, csak várják az eljövendő Jézust..."

Áldassék az Úr neve mindörökké!

 

Felhasznált irodalom

Bálint Sándor: A szögedi nemzet (A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1978/79-2.), Szeged, 1979.

Czakó Elemér (szerk.): A magyarság néprajza I-IV., Buda­pest, 1933-37.

Kós Károly: Régi Kalotaszeg, Budapest, 1911. (1988.)

ke05.0404

Megjelent: 2027 alkalommal Utoljára frissítve: 2014. Május 24., Szombat 23:43

Hozzászólások  

 
Némethné Rózsa
#1 3350Kál, Fő-út felső 39.Némethné Rózsa 2013-07-15 00:06
Köszönöm hogy tanúlhattam és emlékeket idézett. Én falun nőttem fel és gyermekkoromban, sőt még nemrég is voltak szokások, amiket itt olvashattam. Pl megragadott, hogy a behantolt sírra itt is kereszt jelleget ütöttek a hantra, nem tudom tudták-e miért.
Próbálok emlékeztetni. Sok szokásnak nem tudtam a jelentését, nálam idősebbeket megkérdezem tudták-e. Szeretem a néprajzi dolgokat. Hálásan köszönöm. Rózsa.
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 321 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.1%Canada 0.9%
Romania 5.7%Serbia 0.8%
United States 5.3%Kuwait 0.4%
Russian Federation 3.1%Switzerland 0.4%
Germany 2.6%Czech Republic 0.3%
Ukraine 2.6%Australia 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.7%France 0.2%
Austria 1.5%Netherlands 0.1%
Sweden 1.4%Belgium 0.1%

Today: 158
This Week: 2378
Last Week: 5814
This Month: 24111
Last Month: 23113
Total: 1478141

Belépés