Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Sze2017Sep20

2012. Február 26., Vasárnap 04:09

09.04. Eltemetett Világkorszak: A mágikus kor

Írta:  Grandpierre K. Endre
Értékelés:
(6 szavazat)
MEGJELENT: HARMADIK SZEM, 1992. ÁPRILIS Megítélésem szerint a többé-kevésbé ismert utóbbi párezer éves időszak és a történelemelőttinek is nevezett több millió éves időszak határán zajlott le az emberiség történelmének legnagyobb katasztrófája, amelynek pszichikai, szellemi, fizikai következményeit mindmáig viseljük.

Magyarok Világszövetsége — Magyarságtudományi Füzetek

Az emberiség írásos emlékezete mintegy 5-7000 évre terjed vissza a múltba. A történelem előtti idők, átölelve az ember megjelenésétől az írásos feljegyzések koráig, több mint 3 millió éves korszakot jelentenek. Ebben az időszakban az ismeretek szóban, szájhagyomány útján terjedtek és őriződtek meg, a társadalmi élet központi elemeként ünnepeken, szertartásokon hangzottak el. A népek történelme, az emberiség közös múltjának emlékei féltett kincsként adódtak át az évezredek beláthatatlan során. Tudjuk, hogy Homérosz eposzai, a Nibelung-ének vagy a Kalevala is a szájhagyomány utáni lejegyzésekből maradt ránk. De milyen hagyományok maradtak ránk az írásos történelem koránál felfoghatatlanul nagyobb időről, az írás előtti korról? Az ősi szóbeli hagyományok elsősorban erről kellett szóljanak! Hiszen a kezdetek mindig meghatározóak, s a két kor hossza úgy aránylik egymáshoz, mint az ember magassága (kb.180 cm) bőrfelületének vastagságához (kb. 2 mm).

Mit tudunk magunkról?

A hagyományok az emberiség közös múltjáról alig vallanak. Szórványosan emlegetnek egy elsüllyedt Aranykort, vallanak arról, hogy itt a Földön volt a Paradicsom, az Éden-kert, hírt adnak a vízözönről. Másrészt a mai tudomány jórészt teljességében tagadja az Aranykor vagy az egész emberiségre kiterjedő vízözön tényét. És a hagyomány szerepe olyannyira lecsökkent, hogy súlya ma alig érezhető, dacára a csillapíthatatlan érdeklődésnek, dacára annak, hogy ezek a kérdések ma is húsba vágnak. Meghökkentően vakmerő, előzménytelennek tekinthető világtörténeti, az emberiség pályájának őskori törésvonalait feltáró hipotézis alapjait vázolom fel az alábbiakban.

Itt következett be az embert emberré formáló évmilliók kialakította őseredeti emberi világfelfogás, gondolkodás és hiedelemvilág, vagyis a mágikus kor, a mágikus világszemlélet trónfosztása. Ez a világkorszak-váltás az ember szellemi fejlődését két élesen elkülönülő, sőt szemben álló szakaszra osztja. A mágikus gondolkodás roppant időkig tartó korszakára, amely a szellemi mélyvilág, a tudatmögöttes erők kifejeződése és kiteljesedése volt, és a racionális tudatosság és a miszticizmusra épülő vallások korszakára. Jellemző e feltételezés újszerűségére, hogy még maga a kifejezés, a MÁGIKUS KOR vagy a MÁGIKUS GONDOLKODÁS KORÁ-nak fogalma is ismeretlen. Mi több, még a „mágikus" szó tartalma is tisztázatlan. Ahogy félreértelmezi egy barbár törzs az általa lerombolt magaskultúra kulcsfogalmait, mert egyrészt nem képes igazi összefüggéseit felfogni, másrészt szántszándékkal lejáratására törekszik, úgy kapott a mágikus cselekvés központi fogalma egyre kisebb súlyt. A helyére tolt fogalom, a „mágia" ellentmondásos, elvonatkoztatott fogalma ma már a puszta szemfényvesztéssel, az egyértelműen hamis látszatban való csillogással egyértelmű.

Valójában a mágikus világlátás a minden létezőben működő elemi, dinamikus kozmikus erőket érzékeli. Azokat az erőket, amelyek belső energiáik, késztetéseik alapján öntevékeny cselekvésekre képesek, mintha saját akarattal és gondolkodóképességgel rendelkeznének. Például a Napot, amely egy fizikai elven, a termonukleáris energiatermelés elvén működő égitest, a mágikus érzékelés úgy fogja fel, mint öntörvényű és önmagának tudatában lévő kozmikus cselekvésközpontot. Ezért ezt természetfölötti tényezőnek érzékeli, élőlényként fogja fel, társélőlényként Napistennek éli át, amivel emberiesíti, közel hozza az emberi világhoz, és így mindazt, ami a Nap belső fizikájából fakad, a Napisten tudatos, a földi világot életre keltő és tevékenységre segítő tényezőjeként közelíti meg. A Nap így gondolkodó, emberhez hasonló lénnyé válik, egyben az emberrel közel egyenrangú tényezővé, aki a maga szándékától, akaratától vezérelve cselekszik és árasztja áldásait a Földre.

A mágikus érzékelés révén a Nap az ember társává válik. Mindez csaknem teljesen igaz mai szemmel, mert a Nap valóban a földi élet fenntartója. Valóban jelenségek hihetetlenül gazdag változatossága zajlik le a Nap belsejében és a felszínen, öntevékenyen és a Kozmosz egészével összehangolva. Az egyetlen nyitott kérdés, hogy a Nap önmagának tudatában levő kozmikus cselekvésközpont-e, tudat érzékelésére és mérésére alkalmas mérőműszer hiányában a mai tudomány számára is eldönthetetlen. Ugyanúgy, ahogy a Kozmosz az Embert életre hívta, úgy hozta létre a Napot is. A mágikus szemlélet nem kiragadja az embert valós összefüggéseiből, hanem belehelyezi a természeti világba. A mágikus látás a világ minden elemét egyenrangúnak tekinti, egymást kiegészítő, cselekvő részeinek. Az öntevékenység képességével rendelkezik minden létező. Minden létező kozmikus erők folyama. A szikla cselekszik, mert koppan, mert kemény, mert lezuhan. A növény öntevékeny, mert önmagát kibontakoztatva fejlődik. A felületes, mai racionalitás tagadja, hogy a növény önmaga tudatában tevékeny lehetne. Sőt, a mai világlátásban az állat is egy lelketlen gépezet, egy alacsonyrendű teremtmény, amely az Embernél, a Teremtés Koronájánál szükségképp alacsonyabb fokon áll a ranglétrán, és így történelmileg vereségre, legyőzetésre ítéltetett.

Mi bizonyítja, igazolja, hogy az állati világ valójában mégis testvére az emberének? Mi bizonyíthatja, hogy az állat lélekkel bír és gondolkodik? Az ősi gondolkodás megjelenése a világ megkettőzését tételezi fel. Az agy képmegjelenítő berendezés, a kívül lévő világot képes belül is megteremteni, képekben újra előállítani. Az ősi gondolkodás képekben érzékelte a világot. Minden cselekvés elemi feltétele, hogy el tudjuk képzelni, mit akarunk tenni, mire van szükségünk. Hol van a víz, milyen táplálékra van szükségem. Nem kezdhetünk el vaktában rágcsálni mindent, ami kezünk vagy szánk ügyébe kerül, minden elképzelés nélkül. Vagyis minden élőlény rendelkezik a képekben gondolkodás képességével. Ez kell a tájékozódáshoz is. Csak az az élőlény képes fennmaradni, akinek megvannak a szükséges képességei, akinek a gondolkodása „képes". Ha viszont az állatok, a növények képesek hozzánk hasonlóan képekben gondolkodni, milyen alapon tagadhatjuk meg tőlük a vallások által csak az embernek engedélyezett halhatatlan lelket? Úgy tűnik, a mennyország óhatatlanul benépesedik tigrisekkel, paradicsommadarakkal és skorpiókkal, cápákkal, tetvekkel!

Emlékezés a paradicsomi időkre

Képzeletben némelykor ott járunk, ahol az ősi Paradicsom alszik, a Paradicsom előtti nevenincs Paradicsom, érzékeink határán túli evilági föld lélegzik. Ősidők káprázatában, amikor még bölcső volt a föld, langyforró őstengeri erjedés, boldog bizakodás és készülődés, zsongó ismétlődésekből álló harmónia, a földi lét dimenziói: föld+víz+levegő - fölött lebegő emberi létezés hangokkal telített nyelvszülő Édenkertje. Madarak seregével együtt trillázó, harsogó emberkórus, zöldhullámú szennyezetlen világ, duzzadó őssarjadzás, kristályzó énekszólamok, mikbe folyamszerű titánsodratukkal beleörvénylettek az őssárkányok, beleüvöltöttek kardfogú tigrisek és az Édenkert magzatvíz melegségű, ősóceánerdőinek önmagát ünneplő ringását bevijjogták az archeopterix háromszögárnyú ősmadarak. A gyepszőnyegek alatt élelemre sóvárgó állatok lopakodtak, mert az életnek élnie kellett. De az ember és állat, ember és növény közt nem volt háborúság. A teremtésben béke honolt, jelenörömű, jövőt álmodó béke, mert menedéket adott növény állatnak, embernek, menedéket adott állat is embernek, ember állatnak, béke volt s élettörvény, nem korláttalan pusztítás. Sokáig, sokáig így volt ez, sokáig tartott az édeni békesség, a földi paradicsom zsoltárai úgy tetszett sohasem enyésznek el. Ámde bekövetkezett a nagy meghasonlás, égig érő fatörzsként eldőlt a virágkorszak, meghasadt az emberiség, letaroltattak a földi világ egységének arany lobogói. Betört a halál az Édenbe, veszésnek indult a Föld.

Ősemlékezetét vesztett emberiség

Miként lehetséges, hogy az emberiség sok millió éves tevékenységéről, élet-alakulásairól nincs semmilyen tényleges, kézzelfogható adat jóformán? És mitől fordult meg ellenkezőjére az őskorszak megítélése? Milyen tényező fordíthatta az emberiség tudatát évmilliók beidegzettségével és létező tapasztalatokkal, bizonyítékokkal szembe? Mert ma is világ-szemlélet-mérgező tanok híresztelik az ősember („vadember"), akinek egyetlen szerszáma a bunkó, örökös félelemben, szüntelen élelemhajszolásban és didergésben élt.

Félő, hogy emlékezetirtás áldozatai vagyunk. Megnevezetlen korszakok jelöletlen erői kifordítottak bennünket önmagunkból. Elveszítettük önazonosságunkat. A ma embere nem azonos azzal az ősemberrel, aki teremtőként mivoltát kialakította, sorsát adta. Mint katasztrófa felé rohanó vonat, kisiklottunk pályánkról, s ugyanúgy, ahogy egy katasztrófa áldozatai sem emlékeznek, mi sem tudjuk, mi történt velünk.

Elveszett évmilliók hagyománya? Minden tapasztalati és kultúrkincse, amit nemzedékek ezrei és ezrei halmoztak fel? Lehetséges ez? Nem, ez teljességgel lehetetlen. Ilyen óriási idők tapasztalata nem veszhetett el. Magamagától, természetes úton semmi esetre sem. Hiszen ez a roppant kor beleivódott zsigereinkbe, ösztöneinkbe, világélményünk alapjaiba. Ki ne élte volna át álmában, hogy halálfélelemtől sújtottan menekülünk valami irtózatos szörnyeteg elől, de rettegéstől bénuló lábaink mély sárba, iszapba ragadnak - vagy arra riadunk álmunkból, hogy zuhanunk: zuhanunk a vak éjszakába, mintha kicsúszott volna kezünkből az ág, amelybe fogódzkodtunk? A mágikus kor emlékeinek ilyen óriás mérvű kiirtása csak egy új, addig nem feltalált emberellenes világtényező színrelépésével válhatott lehetségessé.

Az anyajogú társadalom bukása

Az anyajogú társadalom az emberiség természeti ős-társadalma volt. Az emberré válás az emberi lét kezdeteitől a patriarchátusig terjedő óriási korszakot fogja át, mint a mai társadalom előzménye. Az emberiség története tehát ebben a vonatkozásban is kétfelé tagolható: egy több millió éves anyajogú és egy pár ezer éves patriarchális szakaszra. A matriarchátus lényegében anarchikus, azaz nem ismeri a hatalmi erőszakszervezeteket, állami intézményeket és ismeretlenek előtte az intézményesült vallás szervezetei is. Az anyajogú társadalom működését az ősi természetjog szabályozta. A nő családban betöltött kimagasló szerepe lényegesen befolyásolta a társadalmi szervezeteket. Öröklés, magántulajdon sem volt. Az utódok megjelölésénél csak az anya számított. A társadalom szerelmi életét is az ősi természeti viszonyok szabályozták, tehát nem ismerte az apajogú társadalom korlátait és mesterséges ellentényezőit. A párkapcsolatok a természeti hajlamok, hajlandóságok alapján jöttek létre.

Ezzel teljes összhangban állt az ősi társadalom hiedelemrendszere is. A természetimádás középpontjában az ősi ember által a leghatalmasabbnak ítélt természeti erő, a Nap állt, amelyet mágikus szemlélettel természetfölötti lényként tiszteltek, mint az egész természeti világ életre hívóját és fenntartóját. Ez a mai természettudományos világnézetünkkel is egyező hitvallás az emberiség egyetemes ősi hitének mondható, mert a világon mindenütt ma is rábukkanunk az ősi istenhit maradványaira és relikviáira. Ez volt az az ősi társadalom, amit a mágikus hit és a mágikus erők áthatottak, és amit erőszakkal döntött romba a hatalmi koncentrációra, erőszakszervezetekre, magántulajdonra és ezeket alátámasztó vallásokra épülő patriarchátus.

A hatalom önállósodása

Az emberi közösségeknek szükségük van vezetőkre. Az ősidők óta ezek a vezetők természetes úton, mint legrátermettebbek válogatódtak ki, mégpedig nem azért, hogy előjogokkal, kiváltságokkal ruházzák fel őket, hanem mert legalkalmasabbak voltak a közösség szolgálatára képviseletére, ügyes-bajos dolgokban való irányítására. Az önszervező társadalmi szervezetek vezetői épp az önszervezés miatt nem különültek el az őket kiválasztó közösségtől, hanem annak részei maradtak éppúgy, ahogy az agy, a cselekvő izmok, végtagok sem valósítanak meg elkülönült uralmat a test fölött, s nem válnak ellenlábasává, elnyomó zsarnokává. A vízözönt követően, az anyajogú társadalom megdöntésekor azonban bekövetkezett ez a végzetes fordulat. A matriarchátus megdöntésének célja a vezetésnek a közösség érdekei fölé emelkedő hatalommá átvedlése, átváltoztatása volt. Ez a végzetes fordulat lett az emberiség első nagy önmeghasonlása. A közösség-létrehozta vezetés lehetőségeivel visszaélve a közösségtől független, azt szabad létében korlátozó, elnyomó erővé vált, horizontálisan mintegy kettéhasítva az emberiséget. Immár nem a közösség szabta meg a vezetés létét, tevékenységét, hanem a hatalommá vált vezetés a közösségéét, amelynek urává vált.

A patriarchátus kiépítése

A patriarchátusnak elemi érdeke volt a megdöntött ősi társadalom eszmerendszerének megsemmisítése, minél tökéletesebb kiirtása. Az emberiség tehát a patriarchátusra való áttérésekor szükségszerűen szembefordult saját szellemi múltjával. Mivel pedig az anyajogú társadalom emberré válásunk során a természeti változások alakulásai nyomán öntörvényűén jött létre az ősidők mágikus mélyáramaiban, magában őrizve ősidők millióinak minden hagyományemlékét, a hatalmi vezetés kicsikarta új, apajogú érdekérvényesítés évmilliók hagyományaival fordult szembe, évmilliók felbecsülhetetlen, felmérhetetlen hagyománykincsét pusztította el.

Az emberiség ezzel a fordulattal mintegy önmagát vakította meg, saját gyökereit irtotta ki. Az anyajogú ősi társadalom megdöntésével kényszerűen állandósult a hatalom, mint a mesterséges állapot fenntartásának egyetlen biztosítéka. A hatalom árnyékában létrejött a vagyoni érdek és a közösségi érdek fölé tolakvó magánérdek. Az öneszmélés távlatait nyújtó múlttal szemben az élet a pillanatnyi lét szűk karámjába záródott. Az ember- és életellenes fordulat alapja és következménye is, hogy a tudat szembefordult saját mélyvilágával, a mágikus mélytudattal, a mögöttes tudattal. A háttérbe szorult mélytudat lefokozódott és észrevétlen háttérbe került. A tudat ilyen kozmikus szerepkiugrása elindította a szellemi elcsökevényesedés máig tartó kontraszelekciós folyamatait. A természettől korlátlanul szabad, kozmikus szerepet betöltő, világérzékelő és világeszmélő szellem az élet és természetellenes hatalom rabja lett. Az új világrendben mindenekelőtt a múlt eltörlésében, meghazudtolásában kellett segédkeznie. Fellobbantak az első könyvmáglyák, miként erről a biblia is beszámol. A létrejött hatalom ellenségévé vált az emberi tudásnak, a szabad gondolatnak és tudománynak. A hatalom tudásellenessége kitetszik az ember bűnbeesésének bibliai legendájából is. Eszerint hajdani üdvösségünk azért veszett el, azért űzettünk ki a Paradicsomból, mert az ősemberpár evett a Tudás Fájának gyümölcséből, és ez által istenellenes bűnt követett el. Valójában pedig azok űztek ki bennünket a Paradicsomból, akik az első bűnt elkövették, és akik ennek fedezésére megtiltották számunkra a Tudás Fája gyümölcsének élvezetét. így váltak és válnak azóta is a legszélesebb embertömegek jogfosztottá és kiszolgáltatottá, agymosottá.

így pusztítják évezredek óta a mágikus kor minden máig fennmaradt nyomát. Ha ez a végzetes fordulat kiterjed a belső mélyvilágra is, s kiöli a minden lény önfenntartásához nélkülözhetetlen mágikus hatóerőket, ösztönöket, akkor a majdani esetleges űrlátogatók kiírhatják az emberiség fejfájára: FŰIT, azaz: VOLT.

Tudat és mélytudat az őskezdetektől eltekintve talán sohasem volt, nem lehetett tökéletesen egy. Az önérzékelés, öneszmélés e két tartományát nem választották el áthatolhatatlan falak, s a kettőt dinamikus kölcsönhatások kötötték össze: az ős-önérzékelő-öneszmélő alapból, a mágikus töltésű mélytudatból szüntelenül áramlottak a mágikus jelzések, sejtések, késztetések a fölöttes tudatba, a célszerű, gyakorlati irányítás e szükségszerű szervébe, amely kései, gyér fényű jelzőlámpásként villogott a mélytudat árammal telített roppant mezői fölött. Az előbbre lépés a két tudatszféra egymáshoz közelítése, szorosabb egymásra hatása, együttműködése lett volna. Az emberiség tragédiájára azonban nem ez, hanem a két tudatréteg elkülönülése, egymás ellen fordulása következett be. A következmények felmérhetetlenek és beláthatatlanok. A nagy szakítás a mélytudat mágikus szellem- és ösztönvilágát trónfosztó felületi ügyintéző tudat kezébe játszotta át az emberiség vezetését. Az ember ezen meghasonlás áldozataként kiszolgáltatva, rabszolgaként tör a Természet és a lét minden szférája uralására, hatalmi alávetésére, mint egy olyan világegyetem tényezője, melyben minden és mindenki minden és mindenki elleni halálos gyűlöletes erkölcstelen háborúba született, melyben egész élete kimerül. Ide nyúlik vissza a gyökere az ember és a bioszféra kapcsolata megromlásának. Az ember szembefordult az őt éltető természeti világgal, kirekesztve a Természetet, a növény- és állatvilágot az élet szentségének fogalomköréből is.

Ez a végzetes fordulat nemcsak a mágikus világérzékelést, de értelmet is lefokozta. Az emberiséggel szembefordult áruló vezetés elemi érdeke fűződött az emberi tisztánlátás megzavarásához, tehát nem csupán a mágikus világ hiedelemrendszerének megsemmisítése, de az emberi gondolkodás gátlása is. Erre kellettek a miszticizmus alapján kifejlesztett vallási eszmerendszerek, mert ezek elfedték azt a szörnyű törést, bűnt, amit a hatalom színrelépése jelentett.

A mágikus és a misztikus világszemlélet ellentéte

A mágikus hiedelemrendszer végtelenül konkrét volt, mindent néven nevezett. Ennek az ellentéte az elvont, ezt kellett a mágikussal szembeállítani, mert az elvont mindig megfoghatatlan. A közmondás szerint „az ördög a részletekben rejlik". És valóban, ott az igazság. Ha elmossuk a történések részleteit, magát az igazságot mossuk el, és ezzel egyre nagyobb terepet kap a hazugság. A misztikus Istennek éppen ezért nincsenek megfogható tulajdonságai. A misztikus Isten az ellenőrizhetetlenségbe, a merő elvontság megfoghatatlanságába menekül. A misztifikáció abban áll, hogy az abszolút elsikkasztott valamit, a tökéletesen elvontat teszi meg a mindennek, az Istennek. A misztika a természetfölötti erőket teljesen elvont formában vetíti elénk, aminek az a lényege, hogy az értelem nem képes logikailag sem ellenőrizni, sem elfogadni egy ilyen merőben elvont Isten létét. A miszticizmus nem más, mint a valóságos természetfölötti, vagyis kozmikus erők kivonása az értelem hatóköréből, a logika ellenőrzése alól. A miszticizmus végső soron az emberellenes hatalom fügefalevele. Olyan mesterkedés, ami az emberi gondolkodás korlátozására és megzavarására törekszik. És ez meg is nyilatkozik a szentatyák, valláselméleti szerzők munkáiban, akik nyíltan vallják, hogy hinni kell, nem gondolkodni.

A történelmi időkön áthúzódó és folyamatosan egyre végzetesebben mélyülő világválságból keresnünk kell a kiutat. Nem mindegy, milyen életet tudunk élni, milyen világba születnek utódaink. Meglehet, hogy az emberiség megújulásához a bennünk élő mágikus erők önmagára találása visz el.

ke09.0401

Megjelent: 2397 alkalommal Utoljára frissítve: 2014. Május 24., Szombat 23:20

Hozzászólások  

 
gyulabácsi
#3 gyulabácsi 2012-02-27 09:30
A boszniai Nap piramisban 35000 éves székely-magyar ékírásos leletet találtak.
Idézet
 
 
anonim
#2 anonim 2012-02-27 07:46
Úgy kb. 12.000 évvel ez előtt történt egy globális természeti katasztrófa egy áradás, ez az egész földön sok nép mondáiban megtalálható. A földi civilizáció és persze benne az írás a katasztrófa előtt is létezett, és az előtt is voltak még korábbi katasztrófák (talán ennek a bolygónak ez a sajátossága a sok víz miatt) csak azok a korábbi civilizációk velünk ellentétben nem gyártottak ennyi szemetet, vagy semennyit. Ha azt mondom, hogy 70.000 évvel ez előtt is volt írás akkor sem mondtam sokat.
www.youtube.com/.../
De ha a maja naptárkövet tüzetesebben megvizsgáljuk akkor döbbenünk csak nagyot, mert az a dinoszauruszok korától előbb kezdi a civilizációt mégpedig másik bolygókról érkezett erre a földre.
spear.comule.com/.../
Az meg igencsak régen volt. De ha dogon nép eredet mondáját vesszük az is az ősi időkben történ más bolygóról idejött civilizáció alapító ősatyákról szól, vagy a nem túl régi erdélyi kapcsolat felvétel üzenetében az áll, hogy: három nap születtél, két nap éltél, egy nap elvesznél... Amikor a Jupiter és a Szaturnusz is adott ki fényt az sem mostanában volt.
Idézet
 
 
Gabesz
#1 Gabesz 2012-02-26 15:58
már nem azért de írásos nyomok, több mint 7 ezer évesek is vannak csak nem ismerik el előttünk hivatalosan, hogy olyan ősiek
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 284 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.9%Canada 1.1%
Romania 6.2%Serbia 0.8%
United States 3.9%Switzerland 0.4%
Russian Federation 2.9%France 0.3%
Germany 2.9%Australia 0.3%
Ukraine 2.7%Kuwait 0.3%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.9%Netherlands 0.2%
Sweden 1.6%Greece 0.2%
Austria 1.6%Belgium 0.2%

Today: 99
This Week: 1510
Last Week: 5161
This Month: 14857
Last Month: 20225
Total: 1606713

Belépés