Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

V2017Dec17

2014. Január 16., Csütörtök 16:00

A Magyar Ősvallás - Őskereszténység

Írta:  Tomory Zsuzsa
Értékelés:
(17 szavazat)
Emlékezünk arra, hogy őseink tudata szerint Isten teremtésének eszköze a dal volt, így a magyar nép ima-dala is teremtett. Éppen ezért életük minden mozzanatára volt imájuk: felkeléshez, mosdáshoz, fésülködéshez, munkához, játékhoz, rossz idő elmulasztásához, jégverés elűzéséhez, szüléshez, temetéshez, utazáshoz, gyógyításhoz, altatáshoz. Végeláthatatlan imáik sora. Hittek az ima erejében, s éppen ezért bűnnek tartották a betegséget, annak megtűrését, hiszen imával el lehet a betegséget űzni. Az imát az egész család minden tagja végezte.

Fényteremtés harangszava. Kakasd, Tolna megye A cím első szava: Magyar.

Ezen van a hangsúly, s a továbbiakban erre az alapra építünk. Hogy ezt megtehessük,  a magyar műveltség legalapvetőbb ismereteiből kell elindulnunk. Valaha ezen ismerteket már születésünk előtti kilenc hónapban, édesanyánk szíve dobbanásával szívtuk magunkba, s onnan folytatódott ezen ismeretkör bővülése az előttünk kitáruló Élet hatalmas áradásával. Korunkban – látszólag – még keresve is nehéz megtalálni őseink műveltségének alapelemeit, ezért teljességük megértése szinte a lehetetlenség birodalmába tartozik. Nem hallunk ősszüleinkről, gondolataikról. Ha hallanánk, még mindig a pogányság átkával kisérne bennünket a világ, ősműveltségünk kiirtása lenne ismét célja. Magyar Adorján a térítésekkel kapcsolatban a következőket mondja:

 „Művelt nép, amelynek már van fejlett szellemi élete, fejlett vallása, más vallásért, más fölfogásáért a magáét nehezen hagyja el, kezdetleges nép azonban, amelynek még sem fejlettebb szellemi élete, sem fejlettebb vallása nincsen, könnyen fogad be valamilyet. Tiszta papirosra könnyen írhatunk, de ha olyanra akarunk írni amely már teleírva, akkor a már ottlevőt előbb el kell távolítanunk róla, ha ugyan lehet, de esetleg ez nem is lehetséges.

   Nekünk pedig okiratunk maradott arról, hogy Mátyás király korában, az 1470 körüli években, Jászberény környékén még térítgettek. Ez oklevélben IV. Sziksztusz pápa megdicséri Igal Fábián és Zarnasz Gergely szerzeteseket, amiért a kereszténységtől idegenkedő némely jászokat megtérítették. (Gyárfás István: ”A jász-kunok története.” Szolnok, 1883., III. kötet, 670. oldal.) Ha pedig ez így volt az ország szívében, Budától, a fővárostól nem messze, akkor gondolhatjuk hogy miképen állott a dolog a messzi Erdélyben. Az ott folytatott néprajzi tanulmányaim ideje alatt meg is győződtem arról, hogy ott még vagy 200 évvel ezelőtt is kellett legyenek akik csak névleg voltak keresztények de titokban még mindig ragaszkodtak természettisztelő ősvallásunkhoz.”

Gonddal, szeretettel keresnünk kell a régi útakat, régi ösvényeket, s akkor igyekezetünket siker koronázza. Ezek a nyomok még megtalálhatók Somogyban, Koppány földjén, a palócok, jászok, székelyek körében, s ezen központokból szerte ágazóan az egész Kárpátmedence területén.

Magyarázatként meg kell említenem, hogy amikor a kereszténység szót használom, utódműveltségeink kereszténységére utalok. A magyar őskereszténységet mindig így említem.

A cím második szava: Ősvallás.

Mikor e szót halljuk, rögtön idegen műveltségek elejtett gondolatai jutnak eszünkbe, igen természetes folyamat következményeként: ezekről hallottunk már. Nem a születéstől induló ősemlékezet erejével, hanem késői ismeretek űrt kitöltő szándékával ajánlották figyelmünkbe, irányitott órarendek keretében. Hallottunk róluk, mert ezek idegenek. Ugyanakkor nem eszmélünk, hogy ezek a „régi”, több ezer éves műveltségek még anyagi mércével mérve is csak magyar utódnépek, kiknél a magyar ősvallás darabkái, félreértett és magyarázott részecskéi találhatók, minden szerves összefüggés nélkül. Ha némi hasonlóság jelentkezik a kutatott nép és saját ősműveltségünk között, ezek  ősműveltségünk félreértett és félremagyarázott parányai, melyekről tudja a világ, hogy nem veszélyeztetik saját „felsőbbrendűségének” jól kiépített védelmi rendszerét. Nem hallhattunk arról, hogy a magyar őseként Istent tisztelte, s hogy népünk Régi Istene, Öreg Istene, az Örök Isten, a Mindenség Ura, hogy létünk és életünk Tőle indult, s ez az indulás, majd a teremtés további folyamata nyelvünk szerves része, mely a természet szent erőit egyesíti éltető egésszé életünkben. Ő az Ég ura, Egy Istenünk. Őstudatunk otthon van Isten közelében, s nyelvünk őstudatunk tükörképe.

Öreg Istenünk nevénél egy pillanatra megállok. Nyelvünk Örök szavából adódik, hogy aki Örök – az Öreg is. Meg Régi is. Népünk tudta, hogy Istent ábrázolni nem lehet. Az átvevő műveltségek viszont az öreg kifejezést szószerint értelmezték, nem lévén meg lelki és nyelvi alapjuk ennek megértéséhez, s így született meg a nyugati egyház Isten ábrázolása nagyszakállú öreg ember képében.   

A természet szent erői kifejezés ugyancsak magyarázatra vár. A természetet és magyar gondolatvilágot nem ismerők ellenünk szegezhetnék kifogásukat: vak és tudatlan természeti erőkben bízol? – Válaszom ugyancsak kérdés: Milyen önhittséggel tudja valaki azt gondolni, hogy ő az egyedüli gondolkodó lény a világegyetemben, de mindazok az erők, akik (és itt tudatosan irom ezt a szót) földi létünket, -- a kérdezőét is -- fenntartják Isten törvényei szerint nem rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal? Hogy a legközelebbit említsem: a Nap éltet, földünket és bennünket is fenntart, de azért vak és tudatlan?

Kevés olyan írásom van, melyben nem foglalkoznék magyar ősvallásunkkal, mely őstudatunk megjelenítő eszköze. Vallás szavunk értelme szerint megvalljuk, hogy nem felejtettük korok küzdelmein át sem az őstudatunkban ringatott ősemlékeinket.

Amikor napjainkban vallásokról, ősvallásról beszélünk, a most divatozó ezernyi vallásfelekezetre gondolunk, vagy az ezeket megelőző „nagyvallásokra.” Ha időben még tovább merészkedünk a mult mélységeit kutatva, eljutunk a keleti vallásrendszerekhez, vagy természetvallásokhoz.

Ahhoz, hogy ősmagyar vallásról beszélhessünk, mindezekről pillanatnyilag el kell felejtkeznünk, hogy őstudatunk kincseit felszínre hozhassuk, melyek ott rejtőznek valamennyiünk tudatában. Szerető Atyánk, Isten arcát, eszmélésünk első személyes élményeként. Ezek szerint tudjuk, hogy eszmélésünk első pillanatában Isten szeretete övezett minket, s ennek élését bízta reánk. Ugyanakkor nyelvünk hangjaiba és szerkezetébe ágyazta a teremtés titkait mindenkori útmutatóként. Ahhoz, hogy felismerjük őstudatunk üzenetét, ismernünk kell  ősműveltségünket: Isten és a teremtés velünk való kapcsolatát, ősszüleink kilétét, nevét, nevükbe rejtett szerepüket, a teremtést összefogó tudás szintjeit.

Őstudatunk megjelenési szintjei és megjelenési tere

1.      Szellemi síkon elméletként jelentkezik, amikor tudatunk a Világmindenségben meglevő ismeretekből lehívja a vizsgálni kívántakat, s ezeket elméletként raktározza el, most már az anyagi síkon belül, akár gondolatvilága, vagy egyéb anyagi közeg segítségével (papír, művészetek bármely ága, stb.) A világmindenség szavunkkal kapcsolatban figyelmeztetnem kell, hogy világ szavunk fényt jelent, tehát a világmindenség a Teremtés össz-fényét adja nekünk.

Különösnek hangzik talán, amikor azt mondom, hogy a világmindenségből le lehet hívni az ismereteket, s ezt röviden magyarázva elmondom, hogy az Ég tengernyi hulláma (fény, hang, hő, gondolat, stb.) magában ringatja a mult, jelen és jövő minden ismeretét. Abban a pillanatban, amikor egy gondolatkör komolyan érdekel valakit, a Teremtés össz-tudása segítségére siet, s mindaddig, amíg szándéka teremtő és a jóság szolgálatában áll, mind közelebb hozza a kívánt ismeretet. Ezt először az elkötelezett kutató észleli, majd közvetítésével tovább terjed, s mások számára is elérhetővé válik. Majd ihletett tudósok fogják fel tanítását, majd elindul egy közös ismeret iránti érdeklődés, melyet „korszellem” néven raktározunk később földi ismereteink tárházába.

2.      Az anyagi sík a szellemi sík anyagban való tükröződése:

a.       a nyelv összefogja a szellemi sík erőnyeit (energiáit) és ismereteit. A hang, a nyelv anyaghoz kötött, hiszen nélküle nem tudnánk a szellem üzeneteit felfogni, tovább adni. A nyelv erő és anyag teremtő egysége, a teremtés és anyag felett álló Isten ennek segítségével, Igéjével indította el a teremtés folyamatát.

b.      a népművészet, stb. ezt anyagba önti. A beszéd átszellemült anyaga a lég, a képzőművészeteké az e világ kelléktárából kikerülő anyag.

3.      Hiányos tudás

amit az anyagból fel tud fogni törvényesíti és gúzsba köti a teremtő szellemet. Jézus szerint a törvény öl.

Hiányos tudással kapcsolatban hozom a következőket:

Az 1920-as években beinduló Turáni mozgalom tagjai szerették volna megszervezni a magyar egyházat. Egyik vezető egyéniségük Szépvizi Balázs Béla volt, aki Magyar Adorján segítségét kérte ehhez. Egyik ilyen kérésére 1928. II. 14-én tanító levelet küldött Magyar Adorján a magyar ősvallással kapcsolatban Szépvizi Bélának, melyből egy mondatot idézek:

 “… Amit önök most ősvallásnak neveznek, vagy sejtenek, nem állaná ki a tudomány kritikáját, sem a kereszténységgel való versenyt, mert az nem más, mint csupa meg nem értett maradvány, veszett fejszének még csak a nyele sem, csak buborék, amely a mély vízbe esett fejsze után felszáll és elpattan…” (Részlet.)

Az 1920-as évek és korunk lelkes magyarjai mindig „meg akarják teremteni” a magyar egyházat éppen az előbbiekben emlitett tény miatt: nem volt alkalmuk, alkalmunk, hogy őseink máig élő tudását, Isten ismeretét felismerhessük. Az ősvallást nem kell megteremteni: ez él a világ teremtése óta, s örökletes egységeink (génjeink) része. Csak fel kell ismerni, s ez a felismerés nem történhet iróasztal mellől, könyvtárnyi idegen műveltség elméleteinek kutatása közben. Ezt a vallást élni kell, őseredőit megkeresve, melyek végső fokon az Élethez vezetnek. Jézus mondása: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához csak én általam.” A magyar igazság szava fényt jelent: „...az igazság fényében...” Amikor Jézus az igazságot, fényt, s az életet említi, az általa megtestesített ősi magyar Istenfia Életről, a fény szárnyán hozzánk eljövő Egyetemes Életről  beszél, mint az egyedüli, Atyához vezető útról, mely a magyar őstudat alapjaiban jelen volt a Teremtés első pillanatától kezdve. Ősvallásunk jelen keresői a Biblia lapjaihoz kötik útjukat, nem véve figyelembe Jézus intését: „Mielőtt Ábrahám lett én vagyok.” (János 8:58) Ez az én vagyok az Istenben gyökerező örökkévalóság, egy Istenünk „Vagyok aki vagyok” önmeghatározásával, s népünk önmagát, hitét, világát innen eredeztette.

Őseink élettapasztalata, tudása, bölcsessége alkotta lelki életük minden tételét, ez lelkük és mindennapi életük szerves része volt. Ezt a hitet csodás ajándékként, fényajándékként helyezték minden gyermek bölcsőjébe, ki ezzel növekedett, teljesítette életfeladatát,  ezt adta tovább ismét saját korosztályának.

Ahhoz, hogy magyarul tudjuk Istent dícsérni, ezt a már-már elveszett tudást kell ismét fellelni. Magyar vallást nem lehet idegenből összeszedegetni. Magyar vallásunk egy állandó és teljes Isten felé fordulás virága. Ismernünk kell a magyar földben, magyar nyelvünkben, magyar szokásainkban gyökerező valóságát. Mivel engedtük, hogy ezt a virágot a világ politikai hatalmasai kitépjék kezünkből, visszaszerzése nem könnyű, de még megtehető. Keressük mindenütt népünk lelkét, befogadó szeretetét, mindent megbocsájtó jóságát, Istenes életét. Ez a lélek jelen van falusi öregeink környezetében, néprajzunk kincseiben, nyelvünk szerkezetében, dalaink szépségében. Keressük fel ezeket a forrásokat, s a megtalált parányokat építsük életünkbe, hogy egyszer újra élő valóságként virágozhasson magyar őskereszténységünk.

Imádságos könyvnek ajánlom Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék lőtöt lépék című imagyűjteményét. Költőink istenes verseit egy kötetbe gyűjtve születhetne meg a világ legszebb, legemelkedettebb imakönyve.

Egymást köszöntve ne szégyeljük őseinkkel Istenre emlékezni “Adjon Isten jónapot, vagy jóestét!” “Isten áldja” szavakkal. Mennyivel szebb, emelkedettebb életre serkentenek ezek a szavak, mint a nyelvünkbe kövesedett “szervusz”, ami szolgát, rabszolgát jelent, mint a valaha a magyarba ültetett “alázatos szolgája” is. Istenes köszöntéseink fényt, örömet hoznak életünkbe.

Amíg ősvallásunk részleteit keressük és fedezzük fel újra alapjait, gyakoroljuk máris ennek lényegét: az igazság tiszteletét és a szeretetet. Adjunk meleg fészket ezeknek önmagunk életében; így világítsuk egymás Isten felé vezető útját, s a világot. Legyünk tudatában annak, hogy Isten különös kegyelme magyarnak születni, s fényét, szeretetét élni.

Az igazság és fény vallása

Ősvallásunk középpontja, alapja Isten, tiszteletének meghatározó tényezője az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás. Ez az igény olyan mélyen bennünk gyökerező valóság, mely a mai napig is megkülönbözteti társadalmunkat a körülöttünk levő emberi közösségektől mind egyéni, mind nemzeti szinten. Naponta megfigyelhető tény, hogy amikor mi magyarok valami új gondolattal találkozunk először, gondolkodunk rajta, megbeszéljük minden oldalról, megvizsgáljuk a kérdést, s csak akkor fogadjuk el, amikor a gondolat, hír valóságáról meggyőződünk. Ősvallásunk alapvető gondolatai, melyek a teremtés hajnaláig vezetnek vissza, híven megőrződtek gyermekmeséinkben. Ezek szerves része intette a gyermekeket az igazsághoz való ragaszkodásra, az “aki nem hiszi, járjon utána” mondással. E tulajdonság nyitott szemmel való, fényben, világosságban járásra nevelte népünket. Éppen ezért titokzatosság, babona, sötétség őseink lelkivilágának soha sem lehetett része. Ezek a világképünket átvevők meg nem értésének termékei. Mai napig is, ha egy idegen gondolatvilágban nevelt néprajzos íróasztala mellől valami jelenséget nem ért meg “babona”, vagy “varázslás” szavakkal magyarázza. Ilyen és hasonló magyarázatok a tanulmány írója, használója ismerethiányának legfőbb bizonyítékai. Az állandóan fényben élő világban, a sötétségben settenkedőknek sincsen helye, s ezek megszemélyesítői is a későbbi, fényben már szegényebb kor termékei. Ezeket viszont népünk fölényes biztonsággal inti rendre a “sátány lódulj és ne áll meg,” s hasonló kifejezésekkel Erdélyi Zsuzsa Hegyet hágék lőtöt lépék ősmagyar imagyűjteménye bizonysága szerint. Ide sorolja népünk az anyagias gondolkodást is, mely esetben macska-egér harcot folytat az ördöggel, melynek szerencsés kimenetele mindig a nem anyagias alapgondolkodású, a teremtés törvényeivel élő magyaré.

Őseink az igazságot fénynek tudták. Gyakorta hallani, hogy az ősmagyar vallás napvallás volt. Népünk nagy ismerői viszont megállapították, hogy a magyar soha nem imádott semmit, csak az Istent, ki mindennapi valóságának szerves része volt. Az Igazság fény voltára emlékezik mai napig is az “igazság fényében” kifejezés. Maga az igazság szó Ég szavunkkal rokon, s mindkét szó a teremtés előtti Egy Isten, ki Ígéje által van jelen a teremtésben. Berzsenyi Dániel ihletett költeménye összegezi ezen magyar ősvallási gondolatot: “Léted világít, mint a fénylő nap…” Később pedig így folytatja: “…de szemünk bele nem tekinthet…” Ómagyar imádságaink viszont még napjainkban is megemlékeznek arról, hogy csak ki kell lépni ajtónk elébe, máris benézhetünk a mennyország ablakán, s magától értetődő természetességgel számolnak be mindarról, amit ott látnak: kívül aranyos, belül kegyelmes kápolnát, mely néha Turul madarunk szárnya alatt lebeg, angyalokat, életfánkat, mely aranyban gyökerezik, gyönggyel harmatozik, Nagy- és Kisboldogasszonyunkat, Fényös Jézust, forgó kereszteket, hogy csak néhány képet említsek meg. E látottak magukba foglalták a Nap fejlődéstörténetét, szerkezetének ismeretét is, s ezek beleépültek jelképrendszerükbe is, melyek valósága napjainkban igazolódik be az űrtávcsövek segítségével. Hímzéseiken, házi eszközeiken a világteremtés előtti kuszától[1] a fénymagokkal terhes Nap képéig, az Élet egyetemességéig, hullámmozgásáig minden helyet kapott. Nincsen több olyan nép, melynek sulykolóin a világteremtés titkai volnának kifaragva. Nyelvük szerkezetébe is beleépült az Isten, a fény fogalma, s ezeket részletesen meg lehet találni Magyar Adorján Az ősműveltség című művében. Most csak példaként említek néhány ilyen ősvallási összefüggést.

Mielőtt ebbe belemélyednénk, meg kell említenem, hogy a Mindenség Urának neve mindenkor egy mássalhangzós, hiszen anyag nem érintette lényét: Ő a legtisztább őserő, a legtökéletesebb Jó. Ezért mondotta Jézus, hogy nincsen senki más Jó, csak az Atya. Egy, Ős, Úr, Jó a leggyakoribb nevei.

A teremtés nagy művét az Atya első és egyszülött fiára bízta, a fény szárnyán közénk érkező Életre: a nagybetűs, Egyetemes Életre.  Ő az, aki közvetlen kapcsolatban áll anyagi világunkkal, Ő teremti, tartja fenn, ápolja világunkat. Ő a magyar Teremtő Istene, a Boldog Isten, Szerelmetes Isten, s sorolhatnánk szeretet sugallta ezernyi nevét a végtelenségig. Neve már két mássalhangzós anyagi kör része: Ő velünk érzékeli az élet örömét, bánatát, tartja számon hajszálainkat, s a kis verebet is, mert mindenütt, mindenben jelen van. Velünk él, velünk vérzik a világ alapítása óta. Népünk imái szerint szenvedése mindenkiben benne van. Rajta keresztül tapasztalja örök változatlanságban nyugvó Istenünk az örök változás hullámait. Ez az Isten-közelség népünk Istenbe vetett feltétlen bizalmának megrendithetetlen alapja.

Emlékeztető gondolatként felhozom: hányszor illetjük Istenfia Életet becsmérlő nevekkel, a helyett, hogy naponta áldanánk  bennünk is élő közelségét? 

Magyar őstörzsünk szótárával:

Ég                             A teremtés előtti Nagy-Isten neve. Ma is használjuk az Ég áldjon köszöntésünkben.
ég                             a határtalan, végtelen ég, a világmindenség
ég                             tűzzel, égéssel kapcsolatos fény

Íge                            Isten szava, a Teremtés maga. Egyedül magyar nyelvünkben van Isten teremtő szavának saját, külön szava, mely egyben lényének összegezője is.

igaz                           fény, lelki fény. Hivatkozunk az igazság fényében mondással

Egy                           Isten ősi neve
egy                           a világmindenség száma. Ha nem egy volna, nem volna végtelen
egyed                       Isten egy része, az eszményesült ember
egyház                      Isten háza, az emberek lelki közössége, s maga a teremtett világ. Ősi imáink a természetet templomnak nevezik.

Nyelvünkben az “m” és az “n” az anyag két hangja.

Az “m” az anyagi világot először izlelgető, azt magáénak tekintő teremtmény hangja, melyben az adás és elfogadás egyaránt örömteli, élvezetes. Legtökéletesebb összegezője az anya édes tejét izlelgető csecsemő megnyilatkozása: “…mmm…” Itt még nincs önzés, csak öröm és ragaszkodás.

Az “n” az anyag és anyaság hangja, mely az eszményt az anyagban tükrözővé, s számunkra elérhetővé teszi. Az anyság első ilyen átszellemült megjelenitője a Világszülő Anya, Nagyboldogasszonyunk, ki időtlen idők vajudásával szüli anyagi világunkat, naprendszereket, csillagokat, melyek az ő édes tején növekednek. A tudomány csak napjainkban fedezte fel, hogy a Tejút egy csillagbölcsödéje anyagában fehérjék és cukrok vannak. Most már a kétkedő tudósok is tudják, hogy Nagyasszonyunk teje életdús és édes…[2]

Az Ő leánya édes anyaföldünk is, kit Kisboldogasszony, Kisasszony néven tiszteltek őseink. Ő népünk Tündér Szép Ilonája, s az ő jogán minden leány tündér. Ilona neve az IL-ONA szótagokból áll, s Élet-anyát jelent. Magorral való házassága után a Magyar Ilona nevet vette fel, ő dalaink Selyemsárhajú Magyar Ilonája.

A korábbi Istennel kapcsolatos gondolatsor földre vetülésének “m”-es szavai:    

Mag                          az élet letéteményese. Népünk a Napot is magnak tekintette.
Mag-úr                     a Teremtés ura, Istenfia Élet magyar neve

meggy                      a Teremtő jelképes fája. Ötszirmú fehér virága, piros fája és gyümölcse, zöld levele ősi magyar színeinket hordozza magában.

megyer                     a Teremtő jelképe

gömb                        a mag fordítottja, a teremtés legtökéletesebb idoma. Népünk fejalkata is gömbölyű, ezt a szót használjuk a nyugatiak által bevezetett “rövidfejű” szó helyett.

Ős-Hunmagyar szótárral ugyanez:

Mén                          az anyagban megjelenő Élet, a változás Istene. Róla emlékeznek meg az imák után mondott Amen-nel mai napig is az átvevő vallások képviselői, de már nem tudják ősi értelmét.

monno                      egy, ősmagyar nyelven, innen származott át a görögbe azonos értelemmel
menny                      Isten lakhelye
manó                        ember
manyó                      öregasszony
menyecske                fiatalasszony.

Mén szavunk igazság és fény jelentése nyelvünkből kikopott, de megtalálható az átvevő óegyiptomi nyelvben ezen értelemmel.

Pannon-magyar ősnyelvünkben:

Fő                             a Teremtés felett őrködő Úr
fény                          az egyetemes, testet-lelket megvilágító fény
nap                           a fény fordítottja, az anyaghoz kötött, fényt sugárzó égitest neve
fenyő                        Neve fény szavunkból ered. A fény fája, életfánk éppen úgy, mint az ősmagyar nép Csodaszarvasának agancsai.

Főn                           a szélben megjelenő teremtő erő. Későbbi nevei: Panopa, Banota, Főnuk
Panna                       a pannon Földanya neve.

A világszülő Nagyboldogasszony  nevei: An, En, Na, Ne, Ma, Em, Ana, -- Anya, Eme, Mama, Nana az ős nőistenség.

Pannonia                  a víz és lég istennője.                                                      

Őseink reánk hagyott regéi, imái Istent tehát Igaznak, Fénynek ismerték, aki teremtő, tehát Isten, kinek teremtése is jó. Embere ugyancsak fény, aki résztvett a teremtés nagy munkájában. Emlékeztek a teremtés folyamatára is. Fénylényekként, tündérekként érkeztek őseink az alakuló földre, a Csallóközbe. Itt volt a boldog Aranykert, melyben aranyhajú  tündérek laktak, jártak, keltek (Ipolyi I.132). Itt a boldog szóval kapcsolatban megemlitem, hogy Napunk egyik neve: Boldog Isten. A boldog aranykert tehát az egyre gyarapodó fényű Napunk kertje volt. Naphivogató gyermekdalunk szavai igy emlékeznek erre az időre: “Süss fel Nap, fényes Nap, kerted alatt a kis bárány majd megfagy.” Vajon a ma élményén túl milyen ősi időket idéz?

Duma István, az árva csángó magyar költő ezt így fogalmazza meg egyik költeményében:
……

Csillagokon tapogatunk
Királyoknak születtünk…

Földre érkezésük idejét is megőrizték őseink Csodaszarvas regénkben, mely szerint a Hattyú csillagkép Tündérek Fordulója, Tündérek Tánca és a Vizöntő csillagképén át érkeztek földünkre Csodaszarvasunkkal. Igy tapogatták őseink a világteremtés nagy eseményeit a csillagos égen. Egy ősi regénk így kezdődik:

Amott kerekedik egy fekete felhő
Csodálatos szarvas abból támad elő…

Őseink világa az Ég földreszállt mása, tükörképe. Napjainkban tudjuk fényképekkel bizonyítani a csillagbölcsödék fekete felhőinek valóságát, melyekből napok ezrei indulnak útnak – mint valaha a mi napunk, Magor is. Ő hozta az élethez szükséges fényt, ő szárította fel Csallóközünk alakuló földjét, s teremtett helyet az eljövő gyermekeinek: a magyaroknak. Őseink mindig költői képekbe öltöztették a természettudományi valót.

Későbbi rege romlás következményeként e csillagképek váltak Dúl király leányaivá, kiket a már nagyon emberivé vált Hunor-Magor királyfiak szereztek meg feleségül. Ebbe és hasonló regékbe simul bele számos ősi csillagregénk már-már feledésbe merülő őstartalma.

 Ősi csillagképeink magyar nevét legteljesebben pásztortársadalmunk őrizte meg, s talán már túljutottunk az utólsó huszonnegyedik órán, hogy megtudakolhassuk e csillagképek helyét, hogy azután csillagászaink kiszámíthassák ezen földreérkezés pontos idejét. A Tündérkorszak volt a világ Fénykora, amit ma Aranykornak hívunk, s nincs a világon olyan műveltség, mely e korról meg nem emlékezett volna. Francia őshagyomány szerint a hozzájuk menekülő trójaiak a tündérek nyelvén beszéltek,[3] tehát szerintük történelmi lények voltak. A Törökországban meglelt magyar őstörténet, a Tárihi Üngürüsz szerint két trójai menekülő, Páris és Firankó a Szikán hegy tetején építettek várat, ezzel magyar nyelvemléket hagyva maguk után.

 A tőlünk örökölt Aranykor kifejezést az átvevő műveltségek szigorúan a földből bányászható arany ércre alkalmazzák, nem tudván e szó ősmagyar értelmét, mely fényt és életet jelent:

Ar+any = erő+anyag=erőny (energia). A világ egyetlen erőnye őseink szerint a fény szárnyán érkező Élet, az egyetemes, nagybetűs Élet. Megőrizték hitregéikben az egykori világ fényének emlékét. Az emberiség emléktárában őseink fényben járó fénylények voltak.

A fentiek záró gondolatával szeretnék megemlékezni Magor és Hunor ősi szerepköréről. A korábbiakban már megismerkedtünk Magor nyelvi kapcsolatával. Tovább menve Magor, illetve Magúr a Nap neve. Szerepe szerint az életmagokat ontja, s a Teremtés hatalmas munkája az övé. Működési területe helyhez kötött, mint az elvetett magé: életet teremt, nevel, új élet letéteményezője.

Hunor a napsugár éke: teremteni, s már rombolni is tud. Gyakori kérdés napjainkban, hogy rokonaink-e a hunok, s ha igen, az ikrek közül ki volt előbb? Ez utóbbi kérdés olyan, mintha azt kérdeznénk, mi volt előbb, a nap, vagy a sugára? S létezhet-e rombolás, ha nem előzné meg a teremtés? A hun, kun szavak kan szavunkkal azonosak, s ez egyben szerepüket is megvilágitja: ők törnek előre, viszik magukkal a magyar életet, műveltséget távoli vidékekre. Ezért beszélünk visszatérő hunokról csupán, hiszen a vándorlás az ő hivatásuk.

Azon kérdésünkre pedig, hogy rokonaink-e, emlékeztetnem kell Arany János hasonlatára, mely szerint Magor és Hunor olyan, mint az egy mag köré nőtt két cseresznye. Édesegyek. Még akkor is, ha a valaha elvándorolt visszatérők szép magyar nyelvüket már egy kicsit döcögősebben is ejtik.

Magor és Hunor ellentétes szerepét tükörképes szavakkal fejezték ki: mag és kun/hun[4] törzsek egymás tükörképei mind szerepükben, mind nyelvi vonalon. Összegezve: ősnépünk Mag elvű része helyhez kötött, egy helyen növel életet és műveltséget, a Kun/Hun/Kan elvű népek hivatása az előretörés, az élet és műveltség terjesztése.

Tekintettel Magor teremtő szerepére, Ő az ikerpár első szülötte. Hunor már rombolni is tud, s rombolni csak ott lehet, ahol már alkotások vannak, s igy ő csak az ikerpár másodszülötte lehet.

[1] innen származik a görög chaos szó

[2] Az amerikai Discover Magazine 2009. márciusi száma 11. oldala számol ezen “újabb” fejleményekről A Tejút édes pontja cim alatt, Andrew Grant tollából.

[3] Tomory Az Artur legendakör magyar kapcsolatai.

[4] Nyelvünkben az m és n hang néha felcserélődik, mint például a székely nyelvjárásban nesze=mesze, stb.

Teremtés

Ősmagyar vallásunk emberei a Teremtést egy, végtelenbe nyúló, hatalmas egységként fogták fel, melynek ők maguk nemcsak szerves részei, de tükörképei is. Ismereteik számunkra már felfoghatatlan korokat ölelnek fel, tudásuk mai tudásunknak sokszorosa. De addig, amíg mai töredéktudásunk gőgje Istent száműzni akarja a teremtett világból, addig őseink végtelenbe táruló tudása a világot Isten szerves részének ismerte fel. Ezen felismerésüket, tudásukat nyelvük szerkezetébe is beépítették örökkévaló bizonyságul, hogy addig, amíg Istennek magyarja él e földön, e tudat is fellelhető legyen. Ha valaki kételkedne nyelvünk megőrzésének fontosságában, már ezen egy gondolat is meggyőző és ösztönző erővel kell hasson. Hatalmas tudásukat gyönyörű képek jelképrendszerén belül adták át az utódoknak. Ezek a jelképek a szabad regealkotás idején magyar népeink törzseinél[1] más-más alakot ölthettek, más-más szavakkal fejezhették ki mondanivalójukat, de egyben megegyezek: mindig a természettudományi valót fejezték ki, egyazon nyelven keresztül. Jelképeik mindig a regealkotás földrajzi, természeti környezetének tükörképei. Ezekről a jelképekről mindenki tudta, hogy csak jelképek, s imádat tárgyaivá soha nem tették őket. A ma emberének éretlensége és értetlensége avatja ezeket a jelképeket “totemállatokká”, “varázseszközökké”, érthetetlen titokzatosságú tárggyá.[2] Valamennyi magyari népnek egyöntetűen szent jelképe volt és maradt a Csodaszarvas első elindulásuk színteréről, kárpátmedencei őshazájukból magukkal hozott képe. Mindig és mindenkor számukra ő maradt a Nagyisten hírnöke olyannyira, hogy még a késői kereszténység is megőrizte alakját, mint Jézus-jelképet szépsége miatt, bár e jelkép mondanivalójáról már fogalmuk sem volt. A tisztán magyar jelképrendszerű Csodaszarvas ábrázolás pedig a Vatikán magyar kápolnájának oltárán is hirdeti őseink vallásának üzenetét.


Hagyományaink szerint őseink első elindulása naprendszerünk teremtése előtti időkbe vezet. A Teremtés ősszüleinek a teremtés előtti ős-Erőt és ős-Anyagot ismerték fel, s szűz ölelésük gyümölcseként az arany (ar+any/erő+anyag=fény) szárnyán megjelenő Életet, ki egyenlő arányban hordozza magában szülei lényegét: az erőt és anyagot. Az örök állandóság mozdulatlan némaságába burkolózó Atya létéről csak palástján ragyogó csillagok adnak hírt. Lábainál nyugszik küldötte, a Csodaszarvas. Ős-erő és Ős-anyag szűz találkozása, a gondolat szülte első és egyszülött fiukat, Istenfia Életet, s rajta keresztül indították el a teremtés folyamatát. A Fény szárnyán érkező Élet magában foglalja ős-szülői tulajdonságait, az erőt és anyagot. Ő a világ első és egyetlen erőnye[3]. Az e földön ismert valamennyi erőny az Élet része csupán. Ősanyánk, a fekete világűrben nyugvó Nagyboldogasszonyunk, időtlen idők vajúdásával szüli meg a világmindenség anyagi részét, napokat, naprendszereket, s táplálja, növeli a Tejút csillagait, közöttük szép napunkat is, ki Istenfia Élet számunkra felfogható, látható jelképe, ősmeséink aranyszőrű báránykája.

A fentiek nyelvi összegezése:

Tekintettel arra, hogy a Teremtés Ősszülei a teremtés előtti nyugalom ősállapotát tükrözik, nevük valamennyi őstörzsünknél egy mássalhangzós, mivel nem övezi őket az anyag zárt köre. Ezen erő és anyag nem értelem nélküli “vak” erő, illetve anyag, hanem a gondolat előtti eszme megszemélyesítői. Ha nem így volna, az öröklés törvényei szerint mi se lehetnénk lelki és értelmi lények. Az anyagi valóság zárt körébe lépő Istenfia Élet neve már kétmássalhangzós zárt kör. Most csak egy példával mutatom be fentieket a B-R szócsoporton belül:

Ar                       az Őserő neve

Any                    az Ősanya(g) neve

Ar+any               arany=fény, s a benne rejlő Istenfia Élet neve

Erőny (energia)  az Élet. Minden más-más néven ismert erőny (fény, hő, mágnesesség, elektromosság, s a ma talán még nem ismert változatok) az egyetemes Életnek részei csupán.

Itt legalább egy mondatban ki kell térnem arra, hogy az ősteremtés hangja a “B”. A fenti eszmei lények anyagban való megjelenése e néptörzsünknél a “B” hang robbanó erejével történik:

Az anyag zárt körével való kapcsolat szavai a B-P-F-V és R szócsoport szerint:

Bar-atya             a teremtésben megjelenő Isten neve

Bar-anya             a teremtésben megjelenő Ősanya neve

Bárány                a teremtésben megjelenő Fény, Istenfia neve, a Nap

Barát                  Isten embere

ember                 Isten gyermeke

bor                      erő, anyag és szellem együttes jelképe

barna                  a pörkölt anyag színe

bárka                  első lakhelyünk

barlang               korai lakhelyünk

barka                  egyik életjelképünk

bors, boróka       a teremtés alap-alakját, a gömböt mintázzák

A B-r-es szócsoport szavai Istennel kapcsolatosak, s a felső ajakhangú b-vel fejezzük ki őket.

A P-r-es szócsoport átmeneti állapotot idéz, s így ajkaink középvonalán képezzük e szavakat:

parány                az anyag lekisebb részecskéje, átmenet az erőny (energia) állapota felé.

pára                    a víz “átszellemültebb” megjelenési alakja

por                      a parány gondolatkör része

pír                       átmeneti állapot (pirkad)

parázs                 az anyag felé hulló erőny szava

pernye                az anyagba hullott erőny szava

pörög                  az életparányok mozgása.

Óperenciás tenger          forgó földünket körülvevő, páratelt légréteg és tengereink

Az F-r-es szócsoport az anyagi világ átmeneti állapotát jelzi, az erőnynek az anyagi világot átalakító munkáját, s alsó ajakunkkal képezzük:

fúr                      az anyagban változást elő idéző körforgás

forog                  a fúrás forgó fúróval történik

forró                   fúrás közben forróság keletkezik

Firona[4]                a tűz anyja, s egyúttal forgó földünk megszemélyesítője, kinek kebelében hatalmas tűzek izzanak ősmagyar imádságaink szerint.

A V-r-es szócsoport a világgal kapcsolatos dolgokat tartalmazza, s így ajkunk alsó részén képezzük e szavakat:

vár                      anyagi erősség

vér                      az élet körforgásának és erejének alapja testünkön belül

virág                   az anyag átmenete a világ, a fény felé, ami a P-L-es palóc szócsoportban teljesedik ki. A virág/világ gondolatpárosa a teremtés pillantában született.

Viráganyó          a Földanya egy neve

Fenti törvényszerűség az óavar törzs műveltségi körének jelképrendszere. Ó-magyar, ó-kun, ó-hun, ó-besenyő és egyéb népcsoportjaink hangzóhasználata más-más törvényszerűségeken alapult, de éppen úgy jelen volt nyelvében és jelképtárában a látott és láthatatlan világ közötti tükörképes kapcsolat, mint a fentiekben, s éppen ezért egymást tökéletesen megértették, egymás jelképeit tisztelték és szerették éppen úgy, mint sajátjukat. E folyamat hasonlít ahhoz a jelenséghez, amikor tíz ihletett költő mind a saját maga elképzelése szerint mondja el ugyanazon nap ugyanazon naplementéjét: mind más-más szavakat használ, de mind egyaránt szép és igaz.

[1] Az ősmagyar magnak tizenhat ilyen hajtása, őstörzse volt. L.: Magyar Adorján Az ősműveltség

[2] Így vált például ősi rovásunk rébusszá az idegen átvevők kezében.

[3] energiája

[4] Ipolyi Arnold Magyar mythologia

Férfiúság – asszonyiság

A teremtés alapjai: hímség és nőiség. Az első, a teremtés mozgató erejét képviseli, a másik az anyaság és anyag birodalmaként befogad, terem és emlékezik. Férfi, vagy női testbe való születésünk egyúttal e földön betöltendő szerepünket is meghatározta. Születésünk előtti időről emlékezik meg ősmagyar imánk:

Mikor engem teremtettél,
Akkor engem szerettél,
Szent lelkedhez szorítottál... (HHLL.1:172)[1]

A hímség előretör, mozog, himsejtjein át önti, ontja magából az élet csíráit, mint a nap sugarai.

Az asszonyiság egy helyben építi birodalmát, hogy meghitt, meleg fészekbe hívhassa magához a jövőt. Lélekjelképük a világ jelképű virág, szélben szállongó szallagok.

A hímség jelképe a bot, a pálca. Magyar nevén a megyer, mely gyakran erre a célra nevelt fácska, felső vége ágai gyakori vágásával bunkóssá téve, a nap jelképeként. A megyerre kötött, szalagokkal díszített virágszálak nőiségi jelképek, a megyer és a virág együtt az életadás szent célját jelzik.

A nőiség jelképe a kör befogadó szerepe.

Házasságkötés alkalmával az újjra húzott karikagyűrű ezt a hímségi-nőiségi jelképet  jelenti és az egybekelés szűzi jelképe.

Nyelvünkben gyakran a hímség/nőiség szavai egymás tükörképei annak jeléül, hogy őseink ismerték az erőny és anyag egységét, egymásba alakíthatását.

Pál — hímségi szó, palócaink teremtőjének, a fénynek a neve. Jelképe a pálca.
lap — nőiségi szó, lebegő, befogadó, anyagi közeg.
lép, lepénynőiségi fogalom, életet tápláló közeg

E kettő együttese hordozza önmagában az életet, s ez zászlóink ősjelentése. A zászlórúd és hozzája kapcsolt lobogó a napsugár és levegő jelképe. Állítmány és alany. Új élet.

Bak hímség emelkedik az ég felé.
kupa — befogadó, nőiségi jelkép, nyitott kelyhébe a világmindenség ereje ömlik.
kapu — nőiségi jelkép, keretében ragyog fel a nap

rúdhímség kifejezése
tűr — az anyagiság, nőiség önmagába fordulásának, s ezzel gömb-alkotó tehetségének is a szava

Magyar Adorján levelében a következőkkel összegezi e tárgy egy részét:

„Ősvallásunk: természetvallás volt. A földi élet nemi alapon áll. Ősvallásunk a természeti tényeket ezért nem tagadhatta, csakhogy a nemi vonatkozásokat mindig csakis gyönyörű költőileg és elfátyolozva fejezte ki, úgy hogy az soha nem volt bántó sőt ha nem akarta, ezt észrevennie sem kellett senkinek. Viszont: a tudományban nincsen szégyenkezés, sem illetlenség, mert illetlenkedési szándék sincsen. Példa: Őseinknél a párta leányok viselete volt és a szüzesség jelképe. A görögben parthenosz = szűz, de senki sem tudja hogy miért. Ennek értelme is őseinknél titkos volt de gyönyörű költőiségű jelképezés fátyola mögé rejtett. Erről sem tud senki semmit…”

[1] Erdélyi Zsuzsa Hegyet hágék lőtőt lépék. Archaikus magyar imádságok

ISTEN ÉS AZ ÍGE
A Teremtés Urának képét ősi magyar imádságaink – többek között – így örökítették meg: “Ég szülte Annát, Anna szülte Máriát, Mária szülte Világ Megváltóját”, más változatban “Ég szülte fát, fa szülte virágját, virágja szülte szent Annát…”  Ráskai Lea szép szavai pedig ezer év távolából milyen csodálatosan tiszta magyarsággal szólaltatja meg ugyanezt: “Világ világa, virágnak virága…” E szóbokor magában hordozza annak tudatát, hogy a világ fény, s a virág is világ, azaz fényből van, maga a fény pedig nem más, mint Istenfia Élet. Az Élet tehát éppen úgy egyetemes, mint Ősszülői. Ezen egyetemesség előfeltétele a végtelenség. Amint a teremtésben megjelenő Isten maga a végtelenség, végtelensége egységének záloga.

Az Isten szó az “ős” és a cselekvést jelentő “tenni” ige ötvözete. A Bécsi Kódexben “Tenő” néven jelenik meg Isten szavunk. (Ipolyi XV fejezet).

Teremtő Istenünk az állandóan változó, világmindenséget mozgató Fiú Isten.

Népünk Örök, tehát Öreg Istene a teremtés ős Oka. Minden kezdet tőle indul. Ég és Ok szavaink egymás hangtani rokonai, s mindkét szó anyagi határok nélküli végtelenségbe simul. Isten eme tulajdonsága emberi valónk részévé is vált: a magyar soha nem elégszik meg látszatok játszadozásával, kezelésével, hanem mindig, mindennek az okát keresi, s azt teszi további elhatározásai alapjává.

Tekintettel arra, hogy a magyar Istenét OK néven is ismerte, az Istennel élő ember okos ember. Ennek fordítottja is áll: a valóban okos ember Istenes ember.
Az Íge
Isten teremtő eszköze az Íge. Az ige cselekvést jelentő szó, de egyúttal az ég és fény szavunkkal is rokon. Ez a három hang kifejezi őseink azon tudását, hogy a Világ hang, fény, s ezernyi más hullámmal telített. Az Ég tengere fogalom ennek az ismeretnek ad hangot, kifejezi a világmindenség hullámokkal telített voltát, s ezt a tudatot nyelvük legősibb, alapvető szerkezetébe már beleépítették. Isten Ígéje a teremtés maga, hiszen az ige egyúttal cselekvést jelentő szó is. A világmindenség ezernyi hullámát őseink ismerték, s a teremtést dalnak ismerték fel. Istenünk tanítása dal alakjában áldotta földünket, s maga a teremtés Isten dala. Dallal tanított a teremtés jelképe Csodaszarvasunk, s dalos tanítónk a Táltos. Dallal dícsérte Istenét az ember, s a lélek jelképe, a madár is. Népművészetünkben Dalos Istenünk teremtése tiszteletére ábrázolják a madarat, szarvast úgy, hogy számtalan virág, zöldág nő a madár csőréből, vagy szarvas szájából. A virágok itt is a teremtő dal nyomán születő világok jelképei. Mivel ősmagyar képzet szerint a dal, a zene a teremtés eszköze, gyógyító hatását is felismerték. Ennek emléke fennmaradt a “Gólya-gólya gilice” kezdetű gyermekdalunkban, ahol a magyar gyerek síppal-dobbal-nádi hegedűvel és dallal gyógyítja a gólya vérző lábát. Az ima is dal volt, noha a dallam már sokszor elkopott a szöveg mellől, mondja Erdélyi Zsuzsanna az ősi magyar imádságok gyűjtője. Dallal nevelték gyermekeiket is széppé, teremtő életet felfogni és élni tudó emberekké.


A dallal teremtés, gyógyítás az egységes műveltségű és nyelvű emberiség ősi emléktárának része, s a világ legtávolabbi pontjain is meglelhetjük ismeretét, noha náluk e gondolat okát már itt-ott feledés homálya takarja. Dallal teremt a Kalevala hőse, s dallal teremtenek, gyógyítanak az amerikai indiánok is, igen tudatosan.

Istenfia Élet és a Lélek
A Teremtés ősszüleinek, Ős-Erő és Ős-Anyagnak szűz ölelése hívta életre a világ egyetlen erőnyét (energiáját), a fény szárnyán érkező Életet. Minden más földön található erőny Neki csak része. Lénye szülei egyetemességét foglalja magában, s népünk a Világ Világosságának, Teremtő Istenének, Szép Istenének, Boldog Istenének hívta. Vele indul el minden élet a világegyetemben. Ő hordozza önmagában Szülei egyetemességét, életét. Az ős eszmélés és teremtés folyamata rajta keresztül sokszorozódik minden élőlény életében, rajta keresztül folytatódik az ős teremtés soha nem múló folyamata. Bennünk ring minden ősünk élete, s az Életen keresztül maga a Jóisten él bennünk. A mai tudomány keretén belül örökletes egységünk[1] (génjeink) kutatói ezt az ősi tudást fedezgetik fel napjainkban. E földi vonatkozásban az Élet jelképe a Magúr néven tisztelt Nap, s maga is, ősi örökségként két kézzel szórja az életmagokat a világűrbe. Ezek az életmagocskák a megtestesülésre váró életkék, kik, mint méhecske a kaptárt rajozzák körül szép napunkat, majd Földanyánk méhében a lét partjairól az életbe lépnek át.


Hangsúlyoznom kell, hogy napunk megszemélyesített jelképét, se egyéb jelképeit soha nem “imádta” népünk. Soha nem voltak a nap, vagy egyéb jelképek imádói, hiszen önmagukat a világmindenség szerves részeinek tudták. Ugyanakkor tudták azt, hogy a világmindenség nem “vak” erők játéka. Ezek az erők szülték az embert is  értelmi lénnyé, s e tulajdonságunkat is Ősszüleinktől örököltük.

Nyelvünkben a lélek, lélekzés és az élet nemcsak értelmileg, de nyelvileg is összefügg, s természettudományi valóságot fejez ki. Istenünket Élő-nek is hívták őseink azon tudatukat fejezve ki, hogy életünk Élő Istenünktől ered.

[1] Dr.Molnos Angéla Magyarító könyvecske

Csodaszarvas

Őseink látnokai őstudatukon át a világmindenség egy távoli pontjáról figyelték meg az ősköd, magyarul kusza ölelő karjaiban elinduló, alakuló napunk születését, majd öntestéből kiváló földünk és a hold létrejöttét. Mindezen eseményeket nyelvük szerkezetébe is beépítették, s a Csodaszarvas regében örökítették meg. Ősregénk szerint Csodaszarvasunk a világ egy távoli pontjából, csillagösvényen indult el, hogy Isten teremtő dalának hordozója legyen.

“Amott kerekedik egy fekete felhő
Csodálatos szarvas abból támad elő
Csodafia szarvasnak ezer ága boga,
Ezer ága-bogán ezer fénylő gyertya
Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak
Hej regő rejtem,
hej regő rejtem…”

Csodaszarvasunk agancsai között hordja szép napunkat, szügyén a hold, ahány szőre-szála, annyi csillag rajta. Csupa fény voltáért Ákosnak, Ékesnek is nevezték. Rá kell eszmélnünk arra, hogy ő a világmindenség megszemélyesítője, Isten hírnöke.

Képzeljük magunk elé ősi elindulásunk szent helyét, a Csallóköz szent szigetét. Az égre tekintve felettünk ragyog a Tejút, közepében a Fehérköz szigete, melynek tükörképe e földi Csallóközünk. Csillagrendszerünk égbecsavarodó nyúlványai pedig szinte folytatói e szigeten élő, hatalmas ősszarvas agancsainak. Önként adódott a Csodaszarvas utólérhetetlen méltóságú és szépségű jelképe. Amikor őseink azt mondották, hogy a Csodaszarvas felemelte koronás fejét, mindenki tudta: beesteledett, felgyúltak a csillagok. Amikor azt mondotta, hogy Isten fekete palástja mellől indult el: tudták, hogy az esti ég csillagvilágáról van szó. Csillagrendszerünk csillagfényképei szarvasagancsot mintáznak, az űrtávcsövek bizonysága szerint is, s mindezekről őseinknek tudomásuk volt.[1]

A Csodaszarvas hatalmas jelképe mellett más vidékek más-más életkörülmények között élő emberei más-más jelképeket is választottak. Ilyen jelképes értelmű a székely balladák Báránkója, a dunántúliak Turkája, a nagy mezőségek emberének Turulja, s folytathatnánk a sort. E jelképek is éppen úgy, mint a Csodaszarvas, valamely természettudományi valót foglalnak a nyelv és jelképek egységébe a lehető legtömörebben. Itt most a Júlia szép leány című székely balladából idézek:

Júlia szép leány egykoron kimöne
Búzavirág szödni a búzamezőbe,
Búzavirág szödni, koszorúba kötni,
Koszorúba kötni, magát ott mulatni.
Föl és főtekinte a magas egekbe,
Egy szép gyalogösvény hát ott jődögél le,
Azon ereszködék fodor fejér bárány,
A napot s a hódat szarva között hozván;
A fényös csillagot a homlokán hozta;
Két szép aranyperec, aj a két szarvába,
Aj, a két oldalán két szép égő gyertya;
Mennyi szőre-szála, annyi csillag rajta:
Szóval monda neki fodor fejér bárány:
“Meg ne ijedj tőlem, Júlia szép leány…”

……

A mennyei harang húzatlan szólalék,
A mennyei ajtó nyilatlan megnyílék,
Jaj, az én leányom oda bévezeték!

Az ősteremtés hatalmas történetét mindenkori Karácsony esti hagyományaink őrzik. Szent este éjjelén, a fényszületés és a nap újjászületésének éjszakáján indul útnak a világmindenség túlsó partjáról Isten hírnöke, Csodaszarvasunk, hogy dalával tanítsa, új életre buzdítsa a világot. Agancsai közötti pici ringó bölcsőcskében nyugodott az újjászülető Nap, aki már csecsemőkorában is olyan erős, hogy a reátörő, életét veszélyeztető két kígyót meg tudta fényével semmisíteni; a sötétség jelképe fekete kígyó volt, a hideg jelképe kék kígyó. Újabb kutatások eredményeként most már tudósaink is tudnak annyit, hogy a csillagbölcsödék belső közege sötét és hideg, tehát e jelkép is természettudományos valón nyugszik. Csodaszarvasunk csillagdíszes agancsa a fény és élet jelképe volt. Őstársadalmunk első gyertyatartója, életet termelő ekéje is a szarvasok évente elhullatott agancsa volt. Agancs szavunk ég szavunkkal rokon. Minden magyar ház asztalán az agancsok között foglalt helyet az égi fény, az igazság jelképe: a tükör. Tavasszal pedig aganccsal szántott barázdát az új élet számára. Néprajzosaink máig sem értik az agancs, a szarv fényjelkép voltát, s ennek miértjét. Amikor népünk szarvasaganccsal szántotta a földjét: fénnyel szántotta fel. A kárpátmedencei legkorábbi kőkorszakunk házainak már elmaradhatatlan kelléke a szarvasagancs eke. E szó nyelvi kapcsolatai az ég-ék (fény)-ék (hegyes szerszám)- eke-agancs gondolatsorban találhatók. A tűző nap sugara maga is égből jövő ékes ék. Amikor az idegen Herodotos beszámolt a szittyák égből esett tárgyairól, nem tudta, nem is tudhatta, hogy az égből hullott arany-eke az éltető fény. Őseink fénnyel szántott barázdában készítettek ágyat a jövendő életnek.

A csodaszarvas jelkép még a jégkorszak nehéz évei alatt is velünk maradt: a Kárpátmedence volt még ekkor is a szarvas leggyakoribb élettere. Ihletett költőink, művészeink lelkéből pedig a régi kép áhitatos tisztasággal lép elő az idők ködéből, mint Sinka István hatalmas látomásaiban. A jelenkor magyar költője, Nagy László lelkében pedig így izzik elő ősi Csodaszarvasunk képe alábbi költeményében, de itt már hazánk sorsának jelképeként:

Csodafiúszarvas
Nagy László

Tavasz kerekedik,
bimbó tüzesedik,
jázminfával fényes
agancs verekedik,
csodafiú-szarvas
nekitülekedik,
nekitülekedik.

Jázminfa virágát
lerágom hajnalra,
inaimmal ugrok
nyárdelelő napba,
pörkölődök, vékonyodok,
maradok magamra,
maradok magamra.

Vadászok meglőnek,
golyó a szügyemben,
Balatonban a sok víz,
mind az én könnyem,
sírva sírok, sírva sírok,
ha sietek lemaradok,
csodafiú-szarvas
hiába vagyok
hiába vagyok.

Deresen, havasan
eljön a Karácsony,
csodafiú-szarvas
föláll az oltáron,
szép agancsa gyúlva gyullad:
gyertya tizenhárom,
gyertya tizenhárom.

Csoda szavunk a süt, világít szóval rokon. A Csodaszarvas szó tehát Fényes szarvast jelent. Mint a láthatatlan Isten látható hírnöke, anyagi világunk megjelenítője. Amint fény és hang légüres térben nem terjedhet, Isten fényét és teremtő dalát is Csodaszarvasunk, a teremtett világ jelképe közvetíti az őt megérteni tudó társadalom embere felé.

Az Ég-tengere magyar kifejezés arról ad hírt, hogy a világmindenség hullámokkal terhes. Valóban tengernyi hullámot dajkál, melyek közül ma csak néhányat ismerünk, s fénynek, hőnek, mágnesességnek, villamosságnak, vonzerőnek nevezzük. Éppen ezért az Ég tengere mindig a világmindenséget jelenti.

Az Óperenciás tenger viszont a földünket körülvevő, dús páratartalmú, földünkkel együtt pörgő és a nap körül forgó légrétegünket jelenti. Meséink hősei ezért tudtak gyakran elmenni az óperenciás tengeren túlra, leküzdve a föld vonzó erejét, de a parttalan Ég tengerében csak megfürödni, vagy hajózni tudtak. Világi tudományok napjainkban igazolják őseink ezen tudását, s csillagvárosunkat (galaxiánkat) hajó alakúnak ismerték fel.[2] Gyermekjátékainkba rejtett tudásunk szerint e hajó révésze magyar, illetve Magor.

Az ősteremtés hatalmas színjátéka ismétlődik naprendszerünkön, majd földi életünkön át újra és újra. Egy folyamat része a naprendszer, s minden élőlény születése. Éppen ezért az Istenfiúság gondolata ennek a világképnek szerves része, s ősmagyar eredetű. A zsidó vallás e világképet elfogadhatatlannak tartja. Ezért az istenfiúsági gondolatért ítélték el Jézust, hiszen semmi más nem képes megrendíteni a választott nép gondolatának önző hatalmát úgy, mint éppen ez az istenfiúság.

Ősnépeinkkel kapcsolatban levő műveltségeknél is megmaradtak ősvallási fogalmaink, de ők nem építhették nyelvük szerkezetébe ezen gondolatokat. Ilyen például az ősnépeinkkel kapcsolatban lévő walesiek nagy költője, az időnként mennyországba, csillagvilágba költöző Oisin (ejtsd: Us-én). Neve őzikét jelent, s szerepe a Csodaszarvas “fiacskájává” avatja éppen úgy, mint nálunk Magort, kit Fiacska néven becézett népünk. Másik égbenjáró nagy költőjük Taliesin neve táltoshagyományainkkal rokon.

[1] Tomory Kezdeteink.
[2] Jennifer Barone: Discover Magazine 2007. augusztusi számának 12. oldalán található Why the solar system isn’t round (Miért nem kerek a naprendszer) cimű rövid cikke 

 Nagy és Kisboldogasszonyunk

Magyar Adorján gyakran figyelmeztet a tényre, hogy minden műveltségi termék eredete helyén marad fenn legtovább. Következetesen két Boldogasszonyt hangsúlyoz hagyományunk: Nagy- és Kisboldogasszonyát, kit Kisasszony-nak is hívtak, ünnepe  Kisasszony napja máig is. De addig, amíg az átvevő római katolicizmus nem tudott mit kezdeni a magyarság két boldogasszonyával, a Nagy- és Kis-Boldogasszonnyal, addig ősmagyar imádságaink minden kétséget kizáróan ősmagyar hagyomány erejével elevenítik fel e két Boldogasszonyt. A katolikus hit Máriája “Isten anyja” szerepét tölti be, s csak igen ködös, Biblián kívüli hagyomány emlékezik arra, hogy Mária anyja Anna volt, aki e hitrendszerben más szerepet nem is kapott annak jeleként, hogy nem ismerték ezen átvett Anna igazi jelentőségét. Anna neve viszont megőrizte a magyar anya és anyag szóval való kapcsolatát.

A magyarok Anyja, Nagyboldogasszonya a világteremtés Ősanyja. Boldogasszony szavunk szülőasszonyt jelent. Ő szülte és szüli időtlen idők vajúdásával a teremtett világot, naprendszereket, napokat, bolygókat, a világ anyagi részét, s ezzel együtt első és egyetlen, egyetemes egyszülött fiát, a fény szárnyán érkező Életet. A szűz születés és Istenfiúság ténye a világ születésének pillanatától kezdve él. Az Élettel vette kezdetét a földi élet teremtésének csodája. Az Élet e földi képviselője szép Napunk, kit népünk a szeretet számtalan nevével illet. Szép Isten, Teremtő Isten, Boldog Isten – mint korábban már gyakran említettem. Ezen túl őseink a maguk nyelvének és jelképrendszerének megfelelő néven szólították: az ősmagyar törzs Magornak, a palócok Bélának, az avar törzs Báránynak. Magor és Kisboldogasszonyunk, Tündér Ilonánk, Magyar Ilonánk e földi életet hozták létre.

Ilona anyánk nevének összetevői az Élet és anya (Il+ona) fogalmakat hordozza. Kisboldogasszonyunk a Föld megszemélyesítője: selyemsár haja a napsugár és érett búzamezők színe, szeme az Ég kékje, pántlikája, a bába-bukra néven említett északi fény piros-fehér-zöld lobogása. Ő a mi napba öltözött asszonyunk, s rajta keresztül tiszteli Istent édesapjaként minden magyar, s e földi apját Életadó Napomnak, egy erdélyi házassági szertartás részeként.[1] Népünk életében az Istenfiúság ténye mindennapi csoda.

Addig, amíg Nagyboldogasszonyunk mindvégig a Világmindenség Anyja, addig Kisboldogasszonyunk a Föld lelke. Az előbbit Annaként tisztelte minden magyari törzs, az utóbbit viszont minden törzs saját hit- és nyelvszerkezete szerinti névvel illette. Ilyen Kisasszony név például a palóc Vilona, az avar Virona, a marmar Mária, a pannon Panna, a szemere törzs Temiséje, Szemeréje. Más-más néven szólították Földanyánkat, de mindig tudták, kiről van szó. Addig, amíg Nagyasszonyunk, Nagyboldogasszonyunk Anna a Mindenség anyja, addig a sok néven ismert Kisasszony Földanyánk. Bobula Ida Boldogasszonyunkkal kapcsolatos tanulmánya szerint hazánkban sokkal több Mária ünnep van, mint bárhol a keresztény világban. Ezen Mária ünnepek között megemlítette a Gyümölcsoltó, s a Sarlós Boldogasszonyok ünnepeit, s ezek a nevek is Kisasszonyunkkal kapcsolatosak. Nem véletlen, hogy a szemere inditékú Csiksomlyó templomát a gabonatermelő szemerék Sarlós Boldogasszonya tiszteletére szentelték, s emléke ezredek homályán át is világit.

[1] Magyar Adorján Az ősműveltség

A kereszt

A kereszt mindenkori fényjelképünk. E jelkép eredetét a fény keresztirányú terjedése tényének ismeretében látom. Az égi fény, s így a nap jelképe is az egyenlőszárú kereszt. Őseink a világmindenséget világnak, fénynek ismerték fel, s éppen ezért igen gyakran ábrázolásaikat apró, egyenlőszárú keresztekből alkották. Ide vezethetők vissza egyes vidékeink következetesen csak keresztszemes mintákból álló kézimunkái is: világunkat napból pattant fénynek tudták.

Tudták őseink, hogy a teremtett világ minden paránya külön életet folytat, fényt hordoz, s mozgásban van. E gondolatnak adnak hangot ősi imáink “forogjatok szent keresztek” mondásai. E forgó keresztek alkotják minden parány szívét, s őseink világának szerves részei. Ezen sejtjeinkben is élő fénykeresztek avatják a magyart kereszténnyé ősidőktől fogva. Éppen ezért a magyar ősvallás: őskereszténység.

Később, e földi síkon a tűz gerjesztéséhez szükséges két fadarab is kereszt alakot képez munka közben. A napból pattanó, tehát az egyenlőszárú kereszt meghosszabbításából származik a hosszúszárú kereszt, melynek sajátos magyar neve a keresztfa. Az ősműveltségünk számos tételét átvevő angol szigetek hitvilága e nevet ma igen nehézkesen szerkesztett szavakkal magyarázza, nem lévén a keresztfa szótáruk része.[1] A határmenti keresztfák Isten fényének jelenlétére emlékeztetnek, melyek hazánkban, s európai szállásterületeinken a legkorábbi idők óta jelen vannak. Ősi vándorlásaink során így jutottak el mind a sumir, mind az angol műveltségi területre is.

[1] L.A. Waddel The Phoenician Origin of Britons, Scots & Anglo Saxons

Angyalok

Őseink életét angyalok vették körül, kiket fénylényeknek tudtak, s néha a forgó kereszteket angyalok helyettesítik be imáinkban. Minden ember mellett három angyalt tudnak: “Egyik őriz, másik tanít, a harmadik a lelkemet várja” mondják imáink újra és újra. Lélek-jelképként is szerepelnek az angyalok: “Nem is madár, szárnyas angyal” halljuk szavukat imáikon keresztül. Szárnyaik alatt éppen úgy megjelenik ősi imáinkban a korona, a kápolna, mint az égen menő madaraink szárnyai alatt.


Maga az angyal szó gyúl szavunkkal rokon, ami fényt jelent. Főpapi hivatalában a Gyula gerjeszti tükre segítségével minden év első tűzét, s az ő neve is a gyúl fogalomkörbe tartozik, jelképe a vesszőnyaláb.

Későbbi korok egyik papi méltósága a Gyula, jelvénye ekkor is a vessző köteg, ezt népünk egy Baranya megyei karácsonyos szövegében Szent József kezébe helyezi. Ő a szent tűz őrizője. I. István idejében már csak közönséges házi tűzek gerjesztőiként vannak elkönyvelve, de, hogy méltóságuk még mindig míly tiszteletben tarttatott kitűnik azon I. István korabeli rendeletből, mely szerint fel voltak mentve a vasárnapi misére való járás alól (István Decr. 1:9). 

Angyal szavunk kapcsolatban van a kel, felkel és gyalogol gondolatsorral is. A kel szó a körrel kapcsolatos szóbokor része, s őseredetileg egy körpálya leírásának megkezdését jelentette. Éppen ezért emlékezik meg népünk arról, hogy “az angyal forog”, mint anyagi világunk minden paránya.

Az ember

Arany Istenünk gyermekeiként fénylényekként érkeztünk valaha erre a földre, mielőtt a Csallóköz megszületett volna, mondja Ipolyi csallóközi gyűjtése. Később, amikor az elgonoszodott emberiség a boldogság eme szigetét földi aranya miatt el akarta foglalni, fény-őseink először Erdélybe, majd égi honukba mentek vissza. Képviselőket hagytak maguk után, hogy segítsék, gyógyítsák, jóra tanítsák az embereket. E fénylényektől, tündérektől származtunk mi, magyarok, saját hagyományaink szerint. Regéink szerint onnan lehet megismerni azt, hogy Tündér Ilona gyermekei vagyunk, hogy többet jelent nekünk a Duna partján növő árvalányhaj – mely a menekülő tündérek elhullatott hajszálaiból eredt – a homokjában levő csillogó aranynál.

A már anyagibbá váló testünket Magor Napisten, s Tündér Ilona földanyánk ajándékának tudták őseink, s önmagukat magyaroknak nevezték, ami embert jelent.

Magor nevének értelmezésével korábban már találkoztunk. Most meg kell  említenem ősanyánk oly sokszor félremagyarázott nevének jelentését: Il-ona, illetve Élet-anya. E névnek állított gyönyörű emléket Juhász Ferenc költőnk. E név félig felejtett alakját őrizte meg Ilium, Trója ősi neve, ahol már nem tudták, hogy egy bekerített város nőiségi fogalmat jelent, s amikor a rege egy ilyen “város” bevételéről szól, jelképesen egy fogamzás történetét is jelentheti. IL, Ilanu és egyéb változatai már nem emlékeztek e nőiségi értelmi kapcsolatra.

Ember szavunk második szótagja a Barata és barát szavunkkal rokon. A Brit szigetek hunjai között, a Kr.e. 1700-as években gyakori volt a Humber név, mely hasonló szóképzést mutat. Mindkettő az Isten-fiúság gondolatát tartalmazza. A Barát szó Istenfiát jelent a B-R szócsoport keretén belül, Baranya ősanyánk nevének értelmét figyelembe véve. Ezt a gondolatkört használta Jézus, amikor barátunknak mondotta magát, s ezzel együtt az Istenfiúság örököseinek ismerve el bennünket is.

Az ima
Az imát a magyar első számú kincsének tartotta. Egy-egy ima családról családra öröklődött, s éppen ezért a legősibb időkig vezethető vissza eredete. Évszám szerint is megemlékeznek az ötezer év előtti vallási képzetekre, melyek része az ötvenes őrző angyal fogalma: “Keresztet vetek öt újjommal, ötvenes őrző angyalomnak erejével,”  mondja egy dunántúli imánk, s e fogalom jelent meg később a sumirnak nevezett nép hitvilága egy részeként. Legősibb imádságaink Magyarországon Koppány földjén, a Dunántúlon, s Erdélyben maradtak fenn. Népünk imái ugyancsak emlékeznek arra, hogy az ősi Boldogasszony szerepkörét Jézus anyja, Mária váltotta fel az “ötezer telt, ötezer múlt…” pontos időmeghatározással, Erdélyi Zsuzsanna imagyűjteményében.


Őseredetileg az ima dal volt. Ma megemlékeznek arról, hogy a szöveg mellől már lekopott az egyszerű dallam. Emlékezünk arra, hogy őseink tudata szerint Isten teremtésének eszköze a dal volt, így a magyar nép ima-dala is teremtett. Éppen ezért életük minden mozzanatára volt imájuk: felkeléshez, mosdáshoz, fésülködéshez, munkához, játékhoz, rossz idő elmúlasztásához, jégverés elűzéséhez, szüléshez, temetéshez, utazáshoz, gyógyításhoz, altatáshoz. Végeláthatatlan imáik sora. Hittek az ima erejében, s éppen ezért bűnnek tartották a betegséget, annak megtűrését, hiszen imával el lehet a betegséget űzni. Az imát az egész család minden tagja végezte. Az ima öröklődött apai, anyai ágon egyaránt, s az édesapák sem szégyenlették térden állva imára tanítani gyermekeiket.[1]

Voltak mindennapos és voltak titkos imáik. Ez utóbbiakat a templomban soha nem mondták, vagy esetleg csak akkor, amikor pap nem volt a templomban. Még az 1940-es években is megkövetelték a papok, hogy ezeket a néha papírra is lejegyzett imákat a nép égesse el, ezzel nemcsak a nép lelke, de az egyetemes művelődés- és vallástörténelem ellen is helyre nem hozható bűnt követtek el. Ha arra gondolunk, hogy a műveltség legelmaradottabb fokán álló népek vallási képzeteit ma engedékenyen beépíti szertartásaiba a római egyház, de a fennkölt, ősi magyar műveltséget napjainkig üldözi, önkénytelenül felmerül a magyarázatot váró “miért”? Ugyan ez áll a római egyház által szentesített íráshasználatra, s névadásokra is. Ősi rovásunkat üldözték, mint pogány írást, de gondolkodás nélkül fenntartották a pogány latin betűket, melyek bizonyíthatóan ősnépünk rovásából származtak. Magyar névre gyermeket nem kereszteltek a római egyház papjai, ugyancsak pogányságot idézve, de a pogány római neveket szentesítették: még pápájuk is viselte például a pogány Hadriánus nevét. Gyula nevünkből származó Juliusnál nem tudták, hogy őseredetileg fénnyel kapcsolatos.

[1] Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék lőtőt lépék c. műve

Jókívánság

Amint hittek őseink az ima erejében, éppen olyan mélyen hittek a jókívánság erejében is. A karácsonyi látogatások jókívánságot hozó rendje életük fontos mozzanata, s megtisztelés a háziakra nézve. Az Ég áldjon, Isten hozta, Isten vele, Adjon Isten jónapot mindennapos köszöntésük életük Istennel való állandó kapcsolatát tartotta ébren, s ennek megfelelő tisztelettel ejtették ki e szavakat. Már gyermekkoromban csodáltam ezen Istent közel hozó köszöntéseket, de ezeket a városi közeg sajnos kilökte magából. Milyen szép lenne újjá éleszteni e köszöntést, ezzel naponta Isten áldását hozva népünkre.

A jókívánság, mint az elvetett mag terebélyesedik, s megtermi maga körül a jót, s az ősmagyar teremtő élet egyik elengedhetetlen kincse.

Őseink temploma és a lélek

seink a világegyetem szerves részének tudták önmagukat, s így állandó kapcsolatban állottak a természettel  és ennél fogva Istennel. Ennek a kapcsolatnak az ápolása volt teremtő életük alapja. Lelkük, tudatuk révén ismerték a világegyetem titkait. A magyar egyház fogalma Egy Istent tisztelő és szerető lelkek közösségét jelenti, Isten felé irányuló, teremtő közösséget. Őseink tudata szerint a lélek és élet egy és ugyanaz a fogalom, s így a lélek az élettel való azonossága jogán egyetemes és örök. Tudták azt is, hogy az élet e földön vízhez, nedves közeghez kötött, s ezt ismét beépítették szótárukba: lé – lét – lélek – élet. A bennünket éltető lég is a párás közeg része. E tudatukat ismét nyelvük szerves részévé tették. Tudták azt is, hogy az élet egy-egy megjelenítőjének szenvedése az Egyetemes Élet szenvedése is, legyen az hangya, madár, vagy ember. Istenfia Élet teremtményei életében teljesedik ki, ízleli a végtelen a végest, s avatja a földi teremtményeket a Mindenség örökéletű polgáraivá.

Őseink megfigyeléseiket a Földre vonatkoztatva is folytatták. A csillagos ég változásainak megfigyelésére napvártákat építettek, melyek keretében bizonyos alkalmakkor megjelent életadó napunk képe is, s rajta keresztül Isten. Éppen ezért csillagvizsgálóik is szent helyek voltak, s szentelődtek Isten házává. Itt erősen kihangsúlyozom, hogy őseink nem voltak “napimádók”. Ismerték a nap szerepét, életadó közeg voltát, de azt is tudták, hogy mint égitest a világmindenség része. Egy mondásuk szerint napunk Öregisten dolmányának legfényesebb pitykéje. Amint nem imádták a napot, nem imádtak semmi teremtett lényt sem, legyen az ember, vagy állat. Nem voltak totemállataik, csak gyönyörű jelképeik, melyek mindig valamely természettudományi való lényegét összegezték, s hozták emberközelbe. Ilyen Csodaszarvasunk is. A legújabb távcsők segítségével, naprendszerünk örvénylő karjairól készült fényképek szarvasagancs képét mintázzák.

Amint kerek e világ, az ősi napvártákból születő templomok is kerek templomok voltak. Nyelvünk tükrében az anya és anyag szavak rokon fogalmakat rejtettek. Éppen ezért a kőből, anyagból készült istentiszteleti helyeket nyelvünkön anyaszentegyháznak nevezzük megkülönböztetve az Egyház csupán szellemiséget magába foglaló értelmétől. Ősi anyaszentegyházaink alaprajzai az asszonyi testet mintázták legkisebb részleteiben is[1]. Gyógyító források, kutak e szent helyek részei.

Mindezeket egybe kapcsolva a természet temploma volt fő imádkozó helyük, melynek lakóiról is gyakran megemlékeznek imáikban: a kicsi bogárról, még a hangyáról is[2]. Dombóvár-Mágócs közötti vasútvonalon hallottam egy idős férfit a méhekről azt mondani, hogy “Isten aranyos madárkái”. Ez a gondolat vált később az ősegyiptomi jelképrendszer részévé is; hitük szerint a lelkek mint méhek rajozzák körül a Napot, s az anyaméhet mehinek hívták.

A lelkeket néha lepkével is jelképezték tanító meséikben. Amikor a gyermekek afelől érdeklődtek, hogy honnan, s hogyan jöttek e földre, egy mese szerint szüleik a következő választ adták: “Amikor az édesapa a mezőn járt, egy lepke szállt a kezére, s abból rögtön tudta, hogy egy megszületni akaró lelkecske keres otthont. Így hát elindult az édesapa a kis lepkével hazafele. Amire hazaért az édesapa, az édesanya tejből, lisztből, mézből szép testecskét gyúrt, szemet, szájat is adott neki; az édesapával hazaérkező pillangó azonnal lelkecskévé változott, s bereppent a testecskébe. Így születtél fiacskám…” E mese kedvessége mögött ismét valóság rejlik: a tejen, kenyérkén, mézen élő őseink társadalmában az édesanya valóban “tejből, mézből, lisztből” alkotott testecskét gyermekének. Ilyen és hasonló mesék adnak hírt népünk azon tudatáról, hogy a világot lelkek népesítik be, közöttük élünk. A Természet Temploma a jóság, a szépség, a teremtés, a dal hona.

 Ebbe a gondolatkörbe tartozik a tükrös mézeskalács szív – huszár – leány – és pólyásbaba  állandósult alakja is, s tudjuk, hogy a gyakran rajta levő tükör lélekjelkép. Már csak későbbi gondolati romlás eredményezte az ide nem tartozó mézeskalács alakokat.

[1] Magyar Adorján Az ősműveltség
[2] Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék lőtőt lépék

Papi szervezetünk

A Táltosok voltak főpapjaink, népünk dalos tanítói. Nem írtak lélek- és életbénító törvényeket, hanem a lélek szabad szárnyalását, s jóra igyekezésünk útjait egyengették. Dallal teremtettek, s nem kötötték lelkünket gúzsba kőtáblákba vésett tilalmakkal. Átvevő műveltségek papjainak mise éneke ősműveltségünk értelemvesztett maradványa, hiszen nyelvükben nem rokon fogalom a dal, a teremtés és a táltos, s e neveket nem foglalja értelmi egységbe nyelvük. A hullámmozgással telített Teremtésnek dallal való kapcsolatát sem ismerték. Ipolyi Magyar mythologia II. kötetében foglaltakat idézem:

„Régi nyelvünk fentartá még a táltos pogány papi nevet, e szerint a táltosok a régi pogány magyarok bölcsei és papjai (Sándor, Kreszn.)”

Ipolyi emliti még a következő neveket kissé később, a Bécsi Kodexet idézve: bolcsec, taltosoc, oltaron nezoc...(II.206)

„Mythosunkban egy rokon név és fogalommal már találkoztunk a tátos ló nevében (VIII); ott is a magusi, proteus[1], vertumnus magyarázatot találtuk, mely szerint a népnyelv és a rege még egy mesés, bűvös tátos lovat ismer.”

„Létezett-e talán ősvallásunkban is még ezen táltosokon kivül egy különváló, nép és hitbölcsek osztálya? mint a Bécsi kodex emlitett helyén, igy a külön idegen papnevek megválasztott nevezeteivel találkozunk: chaldei, sapientes, magi – bölcsek és táltosok; és mint még krónikáink is látszanak tudni; vagy mi valószinűbb: ezen bölcsek táltosainkkal már ugyanazok;....”

Ipolyi még ilyen táltos tehetségűnek mondja Csabát és Szt. Lászlót, kik értették a növények és állatok beszédét. Szt. László táltos lovának a neve is reánk maradt: Szög, Mátyás király táltos lova Hold.

Táltos lovunk, paripánk lelkünk szárnyalásának jelképe, kit életünk elkötelezettségének parazsa éltet, s ezzel repít majd sorsunk beteljesülése felé. Indulás előtt beszél gazdájával, kérdi véleményét, szabad akaratának teljes teret engedve. Útközben vigyáz reánk, figyelmeztet a veszélyre, illetve átsegít ezeken. Meséink Táltos paripájának első, girhes-görhes látszata gazdáját csúfolódás tárgyává teszi környezetében, hiszen másnak fogalma sem lehetett szerepe fontosságáról, mivel éltető eleme gazdája lelkének parazsa. Ugyan ez az eset áll fent, amikor saját küldetésünk első lépéseit tesszük, s meg nem értés mételyezi szándékunkat. Ilyenkor gondoljunk Táltos Paripánkra, s kapaszkodjunk bele két kézzel. Paripa szavunk rokonsága a P-R szócsoportban, a parázs szó mellett található. Ebből bizonyosodik be még közelebbről, hogy Táltos paripánk lelkünk tűze.

A kereszténységgel beálló üldözések idején e Táltosok koldusruhát öltve, láncos bottal járták a vidéket, látogatva, tanítgatva, gyógyítva a népet, még gyermekkorom idején is. De nemcsak egyszer jöttek, hanem rendszeresen vissza-vissza tértek, hogy megkérdezzék a gyermekeket, emlékeznek-e még tanításaikra, s az imára, amit velük hagytak. A magyarországi inkvizíció jegyzőkönyveiben csupán e békés tevékenységük derült ki, bűnt nem tudtak találni bennük. A gyógyítási tevékenységüket kárhoztatta a római “egyház”, egyrészt azért, mert eredményesebb volt a középkori papok tudományánál, másrészt pedig azért, mert ingyen, szeretetből gyógyítottak, s így a pénzéhes Róma jövedelemtől esett el.

Sajátosan magyar papi hivatalt töltött be a Mag papság, kik különálló rendet alkottak. Magukat Magúrtól eredeztették, tehát a fény papjainak, a világosság hordozóinak tudták magukat. Sem az európai, sem az ázsiai történetíróknak nem volt saját szavuk e tisztségre, s a latin “us” végződéssel ellátott magus szó maradt fenn náluk, a magyarral való kapcsolatot nem is sejtve már.

Az erdélyi Rabonbán főpapi tisztségét a Hét Vezér népe is tisztelte. A Rabonbán ment az újonnan érkező magyar csoport elé, s letelepedésüket áldása kísérte.[2] Ők voltak a szent edények, így az Ukkon pohár őrei is. Örökletes hivataluknak ma az erdélyi Sándor család az örököse. E család neve szemere eredetet bizonyít éppen úgy, mint Álmosé is, akit Szemúr főpapjának tartok, e két név tükörképes volta nyomán[3].

A Gyula főpapi szerepéről korábban már megemlékeztem. Most még csak annyit említek meg, tiszteletük olyan nagy volt, hogy István király pogányellenes intézkedéseinek idején a Gyulákat felmentette a kötelező templomjárás alól.

Őseink imái megemlékeznek a Rózsapásztornak nevezett papokról is, kiknek temploma rózsabástya, s a rózsalányok szerepe is ide vezet vissza. E név nyelvünk és műveltségünk legősibb rétegeinek része. Rózsa szavunk a fényt jelentő sár szó fordított alakja, mely szó az arany fényét jelentette sárarany = fényes arany szavunk tükrében. Énekeink máig megemlékeznek Tündér Ilonánk selyemsár hajáról. E szerint tehát a Rózsapásztorok a Fény Őrei voltak, fényben éltek.

A Látók ugyancsak szent feladattal megbízott emberek. Tér is idő nem jelentett akadályt számukra. Amit ma távcsövek segítségével vizsgálgatunk, ők azt a helyszínre repülve tudták meglátni tudatkivetítés segítségével. Ennek emlékét Baranyában még a negyvenes években is őrizte népünk, sőt karácsonyi szertartásaik idején gyakorolták is.

Magyar Adorján a következőket mondja: „Meg kell azonban jegyeznem, hogy ilyesmi, valamint sok más, megismeréséhez őseinknek nem volt szüksége sem boncolásra, sem műszaki vagy orvosi eszközökre, mert táltosaik között voltak ”látók”, akik szemüket behúnyva, látták azt amit ”látni” akartak, azaz, hogy itt a ”Bevezetés” –ben már említett ”harmadik szem” segítségével nem csak a test belső részeit, szerveit voltak képesek látni, hanem még sok mást is. Ilyen ”látók” –ról Erdélyben fiatal koromban magam is hallottam beszélni, akik például csonttörést azért tudtak orvosnál is jobban helyreállítani, mert ők a bőrön és húson át is csontokat, ha akarták, látták. (Lássad az ”Ethnographia” folyóirat 1914 évfolyama 317. oldalán: ”Látók.” Ahol olvasható: ”embertársai belső részébe is úgy lát mintha nyitva volna előtte.”

“Őseink agyveleje fölfogó, teljesítő képessége a mainál nagyobb volt (ez már az embertanba tartozó kérdés; csak e téren magyarázható meg). Ha nálunk az átlagember nem is, de kiválasztottaik, vezetőik, táltosaik igenis különbek voltak a mai kiválóknál is, ugyanúgy átlagembereik a mai átlagembernél. Későbbi ezredévek alatt, őseink a világban szétvándorolván, más fajokkal keveredvén: sok hanyatlás, feledés, zavar következett.”

A Nézők is gyógyítók voltak. Bele tudtak látni az emberi testbe, s ennek megfelelően gyógyítottak. E nézők munkájáról még az I. Világháború idején is tudott a nép, s megemlékeztek róluk néprajzosaink is.

Az Úrosok neve eredetileg Istenest jelentett. Ma igen helytelenül orvosnak hívjuk e tevékenységet folytatókat. Az Úrosok tudománya igen fejlett volt. Az inkvizíciós jegyzőkönyvekből tudjuk meg, hogy vizeletvizsgálatot végeztek a betegség okának megállapítása ügyében, a testet tapintással, meghallgatással vizsgálták, e módszerekkel századokkal előzve meg a nyugati orvostudomány módszereit. Munkájukat Isten teremtő munkája részének tartották, s pénzt, javadalmazást nem fogadtak el.

A Javas asszonyok a teremtés számukra elérhető javaival, imával, ráolvasással, gyógyfűvek nagy ismeretével és használatával gyógyítottak igen eredményesen még századunk hetvenes éveiben is. A híres óbudai javasasszony a világ minden tájáról hozatott gyógynövényekkel gyógyított; egyetemen végzett orvosok küldtek hozzá betegeket. Édesanyám gyógyíthatatlannak tartott érbetegségét sikerrel kezelte. Orvos leánya alapította meg hazánkban az első hivatalos, természetes gyógymódot alkalmazó orvosi irodát, hogy folytassa édesanyja tudományát, akit akkor bíróságilag eltiltottak tudománya gyakorlásától. Napjaink gyógyító asszonyai, mint Úros elődjeik szintén hangsúlyozzák, hogy nem ők, Isten a gyógyító, s munkájukért nem fogadnak el javadalmazást.

A magyar pap élete mindig a mértékletesség keretein belül telt el. Népünk többször is írt a keresztény főpapsághoz kérvén, hogy falujuk papját váltsák le, mivel kövér, mértéktelen életet élő ember, s az ilyen, aki saját maga életén nem tud uralkodni, nem alkalmas mások lelki gondozására sem.

[1] Poseidon jóstehetségű gulyása, ki borjait őrzi. Jóstehetsége mellett alakját is tudja változtatni.
[2] Ipolyi Arnold Magyar mythologia
[3] Tomory, A Hét Vezér nevének kapcsolatai, Heraldika kiadó Budapest, 2005

Ősvallásunk ünnepei

Legnagyobb ünnepünk a téli napforduló ideje volt, a beteljesülés, fényszületés és új élet ünnepe. Ezen az éjszakán búcsúzott öregedő napunk – kit őseink Öreg Miklós néven tiszteltek – a Teremtéstől. A lenyugvó nap sugaránál vörösre festett ég volt köpenye, a hóborította hegyek, földek köpenye fehér szegélye. Az ő alakja vált későbbi, európai keresztény egyházak Miklós püspökévé, Mikulásává. Őt ismerhetjük fel Toldi Miklósunk személyében is. Mire öreg Miklósunk magával vitte az este utólsó színeit, s Öreg Istenünk palástján felcsillantak az első csillagok, indult útnak a világegyetem túlsó partjáról Csodaszarvasunk, hogy dalával az új élet ígéretét hirdesse. Ugyanekkor indult el falvaink népe is egymásnak boldog Újévet kívánni, hiszen a Nap születésnapja volt az Újév kezdete is.

Hatalmas találkozás, hatalmas várakozás éjszakája a Karácsony este: Nagyboldogasszonyunk, Korasszonyunk, s az Élet születésének szent ünnepe. A csodák éjszakája, amikor az állatok is megszólalnak éjfélkor, s a természet is elmondja titkait a vele élőknek. Házról-házra járva tisztelődtek az emberek, s jókívánságokkal vetették be egymás életét: ezek a jókívánságok a gabonával együtt érnek, növekednek majd naggyá az új esztendőben. És zengett az imaének, hogy újjáteremtse a világban a szépet, a jót, a nemeset. A nap nélküli sötét éjszaka időt adott a magábaszállásra is. A templomok harangjai a lélek szavára figyelmeztették az embereket, s javulásra intették azokat, akik erre rászorultak. A karácsonyesti áhítat ideje az önmagunkba nézés ideje is volt. Az éjféli áhítat alatt gyakorolta népünk a fenyítés egyik legszigorúbb alakját, a kiénekelést[1], melynek megoldása szelíd, nem bántó, de mégis figyelmeztette a csak keresztnevén említett vétkest, hogy ismerik tetteit, s a közösséget is elővigyázatosságra intette.

Mikor az égi csillagok már-már ráborultak a falura, s egyikük-másikuk fenn is akadt a magasabb fenyők felső ágain, tűnt fel Csodaszarvasunk méltóságteljes alakja is az e földi országútakon. Népünk Ákosnak, Ékesnek is hívta. Agancsai végén égő gyertyák ragyogtak, közöttük parányi bölcsőben az újjászületett nap, Magor pihent, hogy majd ismét megküzdjön földünk két ősellenségével: a sötétséggel és hideggel. Nemcsak a külsővel. A belsővel is. Csodaszarvasunk agancsain almák, aranyos diók, a világmindenség és az elmúlt év gazdag termésének jelképei hoztak örömet a gyermekeknek. Mire sápadozni kezdtek az égi csillagok, Csodaszarvasunk búcsúéneke hangzott el, majd agancsait letette a falu asztalára, hogy gyertyatartóként világítson sötét téli éjszakákon, s világosítsa meg az agancsok között álló Igazmondó Aranytükröt is, hogy továbbra is szépek, tiszták maradjanak a Jóisten gyermekei. Tavasszal pedig eke alakjában segítette elvetni az új életet: őseink így jelképesen fénnyel szántották-vetették be földjeiket. Az újjászületett, napról-napra szebbé, erősebbé növekedő Nap arca a tiszteletére emelt kapu keretén belül ragyogott fel először az újévben.

Karácsonyunk Korasszonyának tiszteletére némely vidéken kerecsenmadarat repítettek az ég felé, ünneplő lelkük jelképeként. Korasszonyunk, Nagyboldogasszonyunk szülte, nevelte, bízta Csodaszarvasunk őriztére szép napunkat a teremtés hajnalán. A Korasszony eme Csodaszarvas lábainál életet szülő képének első, előttem ismert ábrázolása 12.000 éves.[2]

Pannon vidékeink karácsonyának jelképe a fenyő, a fény fája volt. E nyelvi kapcsolat kétségtelenné teszi mai karácsonyfánk eredetének helyét. A fenyő ágai a Csodaszarvas agancsait mintázták, ágaik végei keresztek, s az életet hirdették.

Ugyancsak pannon fényünnep a pünkösd: a Nap, a fény ünnepe, a testi-lelki megvilágosodás, s szépség ünnepe. Nap szavunk a fény szó fordítottja. Előestéjén piros pünkösdi rózsát kötöttek az ajtófélfa fölé, a Nap jelképét: nyelvünkben máig is azonos a világ és a virág szó. A Nap jelképe a házak ormán is ki volt faragva. A pünkösdi királyság oly ősi kor emléke, amikor hazánk területe volt az északi sarok, s egy nap egy esztendő volt, s egy nap a világ. Az északi sarok nem jelentett még jégbefagyott világot, hanem ennek az ellenkezőjét: állandó fény ragyogott. Ez volt őseink földreérkezésének ideje, a Fény Kora, a Tündérkor. Hazánk területén szantálfák, magnóliák, datolyapálmák virultak és gondtalan, boldog élet. Ismételten hangsúlyoznom kell, hogy az arany szó eredetileg az erő és anyag egyensúlyát megjelenítő fényt és életet jelentette nyelvünkben. [ar=erő, any=anyag, e kettő egyensúlya teremti meg a világon megjelenő egyetlen erőnyt (energiát), ami, illetve Aki a fény szárnyán megjelenő Élet.]

Egyéb ünnepeink közül csak néhányat említek meg:
Nagyboldogasszonyunk ünnepei
Kisasszonyunk számos ünnepe ősi keletű, s nyugati kereszténységen belül nem található. Ilyen a már említett Sarlós, s Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe.
Újév kezdetén indultak el a farsangi vígasságok, a párválasztás előünnepei.
Február második napja az új tűz, s az ősi tavaszkezdet ünnepe.
Február harmadika “Balázsoló nap”, a fénnyel gyógyítás emlékünnepe.
Farsang vasárnapja a Dunántúlon a Busó járás, illetve Turkajárás, az újjáéledő Élet ünnepe.
Kiszekihordás, a tél jelképes kihordása, a tavasz kezdete
Suprikálás – betegségűző tevékenység, amikor kis vesszőköteggel ütögetik gyengén a meglátogatott egyén lábát, s így űzik ki belőle a betegséget. A vesszőköteg mindig fénnyalábot jelképez. Baranya megyei karácsonyosunk Szent József kezébe ad ilyen vesszőköteget.[3]
Virágvasárnap, vagy Barkaünnep: ősi fényünnepünk, melyet a rózsapásztor és rózsalányok segédletével rózsa-bástyában ünnepeltek.
Húsvét, a világteremtés, a megtestesülés ünnepe
Májusfa állítás az új élet reményének ünnepe
Szűzgulya hajtás – betegségűző tevékenység az állatok számára.
A tavaszi napforduló Tündér Ilonánk Magorral való nászának ünnepe, s ezután már Magyar Ilona édesanyánkként tisztelték.
Pünkösd pannon őstörzsünk Nap és Fényünnepe

Nyári napéjegyenlőség az új tűz ünnepe. Előestéjén minden tüzet eloltottak a házakban, hogy másnap, a Gyula által, napból gerjesztett égi tűz legyen ezévi tűzük kezdete. Ekkor történt a fiatalok “egybe regölése”: négyszög alakú máglya mellett foglalt helyet a falu népe:

Tűzét megrakoljuk, négyszögre rakoljuk,
Egyik szögén ülnek szép öreg emberek,
Másik szögén ülnek szép öreg asszonyok,
Harmadikán ülnek szép ifjú legények,
Negyedikén ülnek szép hajadon lányok!”

A közösség éneke regölte egybe az egymást választó fiatal párokat, miközben a legények átugrottak a tűz felett. Ez a “tűzön való átmenés” népünknél soha nem fajult el a későbbi társadalmak tűzáldozataivá. Az ezt követő tánc ugyancsak a teremtés eszköze, s ima volt. A magyar tánc feltartott kezekkel, egyenes derékkal való Isten elé állás, s a magasabb életközpontok ébresztője ellentétben a ma dívó, alacsony ösztönöket kiszolgáló, táncnak nevezett vonaglásokkal.

Azt is meg kell említenem, hogy népünk kívánságai mindig csak a jó felé irányultak. Soha meg nem átkoztak élő lelket. Ártó szavakat csak a gonosz felé küldtek: elküldték a jégesőt a sivatagba, ahol ártani senkinek nem tud, de használni talán igen, vagy eloszlatták a viharfelhőket, a betegséget a megsemmisülésbe küldték. Ember, állat, növény felé csak a jót hozták elérhető közelbe mondókáikkal.

[1] Kodály Zoltán Visszatekintés
[2] E. Hadingham Secrets of the Ice Age, 239. old. La Femme eu Renne című kép,
[3] Berze Nagy János Baranyai néphagyományok.

Jelképeink

Csak a legrövidebb, vázlatos felsorolásra szorítkozom:

Csodaszarvasunk Isten hírnöke, a teremtett világ jelképe: agancsai között hordja a napot, kit Magúr néven tisztelt népünk, szügyén a holdat, homlokán az esthajnalcsillagot, agancsain az égi csillagokat, s ahány szőre szála, annyi csillag rajta. Magor neve is azonos az Ég szülötte Élettel, ki a Csodaszarvas csillagvilágában honos, s e földi élet alapja.

Madár: lélekjelkép, az anyagot és erőt összekötő lélek és élet jelképe. Füves puszták lakói jelvilágában a Csodaszarvast az „Égben menő szép madár”, a napok és korok körét egymásba fonó napmadár, a Turul cseréli fel, ki szárnya alatt hordja a fény teremtő és romboló erőinek jelképeit, Magort és Hunort.

Székelykapu: kerete az anyag jelképe, az ezen belül felkelő Nap az életet hozza, s így oltárrá avatja; dúcában tanyázó galambok a lélek lelképei. Tájolásával bizonyos ünnepeket, legtöbbször a téli, vagy nyári napéjegyenlőséget jelezték. A székelykapu legegyszerűbb megoldása, ha két egymás közelében levő fácska felső ágait összekötve képezünk kaput. Gyermekek “bújj-bújj zöldág” aranykapuját karocskáik alkották: “…nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta…”

Turul madarunk kiemelten napjelkép: köröző röpte jelképezi a Nap látszólagos körpályáját, az évente megújuló égi fény, az örökké megújuló élet jelképe, s ünnepe a Karácsony, az új nap, új élet születésének szent ünnepe. Világűr sötétjéből előtörő égi fény, — anyaméh védő sötétjéből kilépő, megkoronázott új élet, magok védett sötétjében pihenő rügy, illetve székely szóval ügy, az egyetemes élet születését ünneplik. Az Élet körforgását tökéletesen jelképezik az égen keringő vadászmadarak, mint a sólyom, sas, kerecsen. Ősanyáinkat látogató Turul madár kiemelt lény, nem a római hitvilág otromba, Léda és hattyú-szerű történetét mondja el, hanem őseink magas szellemiségű jelképe, mely tudja, hogy férfi és asszony egyesülésének soha nem lenne folytatása, ha Isten nem rejtené az élet fényét jövendő élet magocskáiba. Minden magyar édesanya tudta, hogy gyermeke nem az övé, nem az uráé, hanem a Teremtő Istené. Tőlünk már csak a jelképet vették át az alakuló késői műveltségek, s így született a Léda történet ma ismert alakja, az átvevő nép szellemi szintjének tüköreként. Így áll náluk rokontalan, s előzmény nélküli magánosságban Jézus születésének története, melynek minden mozzanata — a napkeleti mag papoktól kezdve az angyali üdvözleten át, a galambig, mint Isten jelképéig, — mind a Turul monda- és gondolatkörbe tartozik. Itt emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy Decapolist valamikor Scythopolis (Szittyaváros) néven tartotta számon a történelem, s e hagyományok közötti hasonlóság nem véletlen. Fenti tárgyhoz tartozóan meg kell említenem, hogy népünk a tavaszi légben szállongó szárnyas magocskákat lelkecskének, angyalkának is hívja. Az angyal ennek fényében tehát éppen úgy a lélek, az élet hírnöke, mint a madár. Imáinkban tehát az angyal és a madár igen okszerűen egymást helyettesítheti. Említésre érdemes itt, hogy imáink madarai nem légben szállongnak — noha a lélek és lég szavaink igen okszerűen összetartoznak, hanem égen mennek, s így emlékeztetnek fényjelkép voltukra. Csengő, harang: lélekjelkép, a jó ember érzékeny lelkiismeretének jelképe. A Teremtés szent idején a csend csendült, majd hatalmas harangzúgás jelezte az Élet érkezését.

Magyar Adorján, a  Csodaszarvas cimű műve 120-121. odalain magyarázza a fény-hő-hang-szín összefüggéseit és a csengő kapcsolatát: „... az i, ü és é magánhangzók a rövid közű, gyors hullámoknak, magas hangoknak és a hideg kék és fehér szineknek felelnek meg,

az e, ö, á magánhangzók ellenben a nagyobb időközű, lassúbb hullámzásnak, a mélyebb hangoknak, melegnek és meleg piros és narancssárga szineknek; habár, a végletek érintkezvén,

az igen magas hangoknak és az ezeknél ismét keletkező fehér és kékesfehér fénynek is ismét az i magánhangzó felel meg...” –...mondja.

 „...E hangok, színek, hőfokok és alakzatok (formák) harmóniájával és egymásnak való megfelelésével függ össze. Ősnyelvünk a Természet Törvényeinek hangokbani kifejezése volt, de aminek még igen világos nyoma van meg mai nyelvünkben is, holott amennyiben sokkal későbbi kialakulásukkor ősnyelvünk reájuk hatott. Amint azt a csillag és csilingel szavaink azonos szótöve is mutatja a magyarban és más nyelvekben is csill-,sill-, csell, sell szótöveknek (röviden ejtett é hanggal, tehát é-vel) egyaránt van csillog, villog is cseng, csilingel értelmük), lehet azt is következtetnünk, hogy az ősök tudták valamikor nem csak azt, hogy a fény és hang egymáshoz hasonló hullámmozgások (a régi magyarban sellő, csellő, csele, csalló, salló hullámzó, kigyózó mozgást jelentő szavak voltak), de megállapitották volt azt is, hogy a fehér szin, a fehér fény (amilyen a csillagok többsége szine is) és a magas hangok (csilingelés) egymásnak megfelelnek és, hogy a csilingelés ritmusa is megfelel a csillagok csillogásának, vagyis hogy ami hangban csilingelés: az a fényben csillogás. Ezért őseink karácsonyi szertartásából – amelyben a csillagoknak oly nagy szerepük volt – sohasem hiányozhattak a csilingelő csengők sem ...

 „...A lényeg az, hogy az alakzatoknak szinben és hőfokoknak bizonyos hangok felelnek meg, ami már természetes azért is, mert hiszen a Mindenségben minden létező egymással összefüggésben, összhangzatosságban van, azaz: a Mindenség egy nagy összhang (harmónia). A diszharmónia önmagában nem létező, mert csak hiány, a harmónia hiánya, a megfelelések hiánya, ami tehát az összhangzatosságnak néha bekövetkező megzavarodása... (147. old.)” „...Ha tehát minden alaknak, testnek, szinnek és hőfoknak pontosan megfelelő hangokat és azok magasságait is ismerjük, akkor hangokkal az illető anyagokra, testekre hatni is fogunk tudni...(148.old.)”  

Az önmaguktól megszólaló nagy harangok először a fényteremtés szent idejében kondultak meg ősi imáink szerint.

A harangok megkondulása ismét a hang, s ezzel a teremtés kezdetét is jelöli: erre vár Szent Világ Urjézus. Leeresztett hajjal várja, hogy teremtés kezdetével fényesen ragyoghasson, sugározhasson:

„...Azé(r) ülök itt Szent Világ Uristen
Várom a harangokat megkonduljanak... [1]

Igazmondó aranytükrünk: a lélek és lelkiismeret jelképe. Ez a legősibb korok óta jelenlévő, s legtovább fennmaradó jelképünk[2]

Megyer: Isten teremtő erejének jelképe. Ég felé mutató, egyenes bot a hímség, a reá kötött szalagok, s virágcsokor nőiségi jelkép. E kettő együtt életjelkép.

Mén rud: hunmagyar népünk Mén Istenének tiszteletére épült oszlop, fenti jelentéssel. Ipolyi Magyar mithologiája ezen mén-rud, illetve Nimród méreteit is megadja.

Az életfa: a világokat összetartó erő jelképe. Magyar életfa volt a Csodaszarvas agancsa, a fenyő, a virágos életfa, melyen egy tőből ezer féle virág virított, a háromágú gyertyatartó, szádokfáink.

Gyertya: az égi fény jelképe. Gyújtatlan gyulladó gyertyáink pedig az égi csillagok.

Zászló: rúdja a teremtő erő, lapja az anyag jelképe, a kettő együtt életjelkép. Népi imáink mennyei ászlója az északi fény piros-fehér-zöld lobogása: e színek a legősibb idők óta nemzeti színeink, s Tündér Ilona és Magúr színei. Az északi fény ritka, de néha látható fehér-kék színei fehér-hunjaink nemzeti, s Temise Kisasszonyuk jelképes színei. Ez ment át később a kék-fehérben ábrázolt kersztény Szűzanya színeivé. Ha valaki ezen életjelképnek politikai színezetet akarna adni, életjelkép voltát magyarázzuk meg, ha ezután is ragaszkodik a politikához, bátran mondhatjuk: “…Sátán lódulj…”

Kalács: Boldogasszonyunk, s az életben jelenlévő Teremtő jelképe. Hasonló gondolatot rejt népünk azon figyelmeztetése, hogy minden búzaszemen Jézus arca van jelen.

A palócvidéki karácsonyi ostya: napjelkép. Palóc népünk a napot “eleven ostyának” is hívta, s ez figyelmeztette, hogy fényt eszik, amikor magához veszi éppen úgy, mint amikor táplálékot vesz magához. Minden földi táplálék: fényparány, olyan csomagolásban, amit el tudunk fogadni.

A Kör, a Korona a teremtett világ jelképe, melyet a Madár hord szárnya alatt: “szárnya alatt korona, koronában igaz hit, igaz hitben Boldogasszony…” Más ima szerint: “Felnézek magas mennyországra, ott látok egy szűz koronát, kivül aranyos, belül irgalmas…”[3] Első koronánk a Csallóköz aranyából készült síma magyar napsapka: fejen hordva hímségi (teremtő) jelkép, szájával felfelé kézben tartva nőiségi (befogadó) jelkép. Össz értelme: Élet.

Nemzeti címerünk: őseredetileg az élet edényét, kupáját jelentette, melynek két partját az élet alapját képező négy erő köti össze. A mellette álló angyalok közül a jobb oldalon álló Magor teremtő lelkének, a bal oldalon álló Hunor lelkének és Isten-ostora szerepének jelképe. A helyettük később használt két lombos ág közül a makkos tölgyfa Magor jelképe, az olajfa dárdás levele Hunoré.[4] Ezen élet-edény képe ment át a lovagkor címer pajzsaira.

Címerünk alkotóelemeinek értelmezésével sok tanulmány foglalkozik, melyek írói ezeket saját érdeklődési körükön belül nyert tapasztalatok alapján magyarázzák. Ezen értelmezések érintik a történelem, földrajz, nyelv és a tudomány egyéb ágait, felébresztik a teljes megértés utáni vágyainkat, de idővel újból és  újból fel kell fedeznünk ezen magyarázatok hiányosságait, melyek elménkben, érzelemvilágunkban, vagy mindkettőben hatalmas űrt hagynak maguk után, s ezáltal válnak valóban nyilvánvalóvá.

Sajátos magyar hagyománykincsünk megértésének, akár nyelvről, néprajzról, vagy bármi más, magyar műveltségi termékről is van szó, mindig útjában áll az idegenből, főleg az indogermán műveltségi körből vett minták alapján való magyarázata. Nyelvünk így vált idegen emlőkön nevelkedő hivatalosaink kezében nemzetidegen újsütetű „keveréknyelvvé”, mellőztük ősi jelképrendszerünket, felejtettük el ünnepeink való üzenetét, s folytathatnánk a sort.

Címerünk vizsgálatát is az idegen alapokon nyugvó lovagkori eszmék és jelképrendszerek alapján akarjuk minden áron értelmezni. Alkotóelemeinél beszélünk a címer pajzsáról, a mezőnyt megosztó jelképekről, melyek „beszédes” voltát napjainkban kezdjük érzékelni, de ezek mind más-más eredet felé mutatnak a kutatók mai megértései szerint. Műveltségünk számos ága bizonyítja napjainkban, hogy mindaddig, amíg magyar műveltségi termékeinket nem Istentől kiindulva az egyetemesből értelmezzük, részeredményeket nyerünk. Ezen részeredmények a féltudás béklyóiban gyakran buktatóvá válnak a tudás felfelé ívelő lépcsője helyett. Vegyük tehát sorba mai címerünk alkotóelemeit.

A „címerpajzs” piros mezejének két részét középen egyenes vonal választja el egymástól. A mezőny jobb oldalában négy ezüst sáv látható, melyeket a köztudat négy folyóként tart számon. A bal mezőnyben lévő zöld színű hármas dombról néha hármas határhegyként emlékezünk meg, rajta nyitott korona, benne kettős kereszt. Ez utóbbit a címermagyarázók apostoli keresztként tárgyalják.

Címerpajzsunkon kívüli térben ünnepélyes ábrázolások alkalmával két angyal szerepel, akik a címert tartják. Az angyalok jelenlétét a nyugati kereszténység befolyása alatti, késői díszítésnek véljük, s éppen ezért mind gyakrabban el is hagyjuk.

Angyalok hiányában a címer jobb oldalán makkos tölgyfaág, bal oldalán piros bogyós olajfaág szerepel. A tölgyfalombokat a győzteseknek kijáró koszorúval hozzuk kapcsolatba, az olajfa ágat a béke hirnökeként említjük. Címerünk történelmi időkből ismert alkotóelemeivel, azok változásaival  Radics Géza foglalkozott[5] részletesen.

O.J. Menchen-Helfen hunokról irt művében látható, a Minusinsk közelében lévő Pisannaya Gora-i kőkorszakbeli sziklarajz meglátásom szerint címerünk legősibb általam ismert alakját tartalmazza. Jelentőségét az idegen kutató nem ismerhette fel, hiszen benne a magyar nemzeti címer ősével kerülünk szemtől szembe:

[1] Erdélyi Zsuzsanna Hegyet háték lőtöt lépék, 353. old.
[2] l.: népünk tükröseit
[3] Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék lőtőt lépék
[4] Tomory Zsuzsa Nemzeti címerünk
[5] Radics Géza A magyar nemzeti címer, a Magyar Szent Korona, Nyilatkozatok a magyar nyelvről A Magyarok Világszövetségének Országos Tanácsa USA (Cleveland), s a Magyar Szabadságharcos Szövetség (Chicago) kiadása.

Címerünk első ismert rajza Pisannaya Gora 

Címerünk első ismert rajza Pisannaya Gora

A sziklarajzon hatalmas üst, négy vonal köti össze az edény két partját. Az edény peremének két pontját hármas levélkék díszítik. Jobb és bal oldalán egy-egy ember rajza látható. A jobboldali ember egy félholdszerű tárgyat tart, melynek mása nyugaton az ősi Newton kő rajzán jelenik meg ismét, amit nyugati szakemberek ekeként magyaráznak.[1] A másik lény jobb kezében az esztergomi oroszlánképen látható, s ahhoz hasonló élőágat tart, a szikecske két levélkés képét, bal keze villámban, vagy ostorban végződik.

Az ekés ember földművelő magyar őstársadalmunk megjelenítője. Nyelvileg az ég-ék-eke, majd a birtoklás m hangjával kiegészítve a mag-magyar szóbokor része, s így az ekét tartó egyént Magorral, illetve Magor teremtő, építő szellemiségével azonosíthatjuk.

A Tárihi Üngürüsz Atillát „villámkorbácsú”-nak nevezi, tehát az e rajzon megjelenő villámkezű emberről most már azt is tudjuk, hogy hún hovatartozású. E jelkép további élete népköltészetünkön, s Petőfi költeményén át a mába vezet. Az előbbi szent Lászlóról tudja, hogy „Ragyogó ostorul fonta a holdvilág sugárait”,  az utóbbi pedig így izzik felénk: „Ostort fonok, lángostort, s megkorbácsolom vele a világot.” Az ősi hún önmagát Isten villámkorbácsának tudta.

Napjaink címere mellől gyakran elhagyjuk a nagyon újkeletűnek vélt angyalok alakját, de ilyenkor rendszeresen az ekés Magort jelképező alak helyébe az ugyancsak ősmagyar jelképrendszerű makkos (ék-eke-mag-Magor-makk) tölgyfaágat helyezünk, s az élőágat tartó baloldali alak helyébe a palócok lombos fáját, a pálmát. Ugyanakkor tudatosan nem vesszük észre, hogy mind az angyalok, mind a tölgy, illetve pálmalombok őseink jelenlétét idézik.

Az e képet magyarázó idegen író az emberek kezében lévő tárgyakat egy tehetségtelen rajzoló készítette levesmerőkanálnak és horognak ítélte. Nem tudta megmagyarázni az üst rendeltetését sem: főzőedény-e, vagy „áldozati” üst?[2] Nyugati szakemberek, ha egy tárgynak, cselekedetnek az okait nem ismerik, gyakran fordulnak a babonák világához, s az edény áldozati edénnyé, a cselekmény varázslássá alacsonyodik kezükben.  Őstársadalmunktól mindkettő idegen.

Az üst a magyar jelképrendszerben anyaságot, befogadóképességet jelent. A hun-magyar műveltségi körön belül található hatalmas üstök jól ismertek a Kárpátmedencén kívül és belül egyaránt, s ezeket táplálék készítésére használták. Nyelvünk a táplálékot életnek is nevezi, s hangtanilag is összefügg az élet-étel fogalmi egysége. Ezek szerint tehát a Pisannaya Gora-i üst az élet edénye.

Tudjuk azt is, hogy a nagyobb felületű edényekben lévő víz felszinét tükörként is használták őseink, melyben testi és lelki állapotukról nyertek képet. Ez volt őseink igazmondó tükre[3], melyben testük anyagtalan másával, lelkükkel, illetve Teremtőjükkel nézhettek szembe. A lelkiismeretet vizsgáló karácsonyi tükörbe nézés még napjainkban élő gyakorlat volt hazánk el nem városiasodott lakósai körében. A tükör félreértett tartalma a Grál legendában jelenik meg, -- amikor egy grál vitéz a grál edény víztükrébe nézve az ott látottaktól szörnyet hal,-- majd a germán izlésű Grimm mesék igazmondó tükrében, melynek főszereplői a benne látott igazságot gonosz cselekedetekre használják fel, mint a Hófehérke-boszorkány kapcsolatainál.

Az üst partjait összekötő négy vonalat — a korábbi, magyar hangtani levezetésem értelmében[4] — a teremtés négy elemi erejével[5] azonosítom: a teremtés előtti Egy Isten a teremtésben – nyelvünk szerint – az anyagi „n” hang segitségével jelenik meg, a négy fogalmában. Ezek a sávok csak később váltak az e földi négy folyó jelképévé, lett légyen az a Csallóközünket ölelő négy Duna-ág, vagy földünk valamely négy nagy folyójának jelképe. A rajzon az első vonal kiemelten az egység fogalmát hordozza, majd három kiterjedésű világunkat jeleníti meg anyagi világunkban. Az üst itt tehát akár tisztán jelkép értékű, akár használati tárgy rajza, az élet-étel kapcsolatain át ugyanazt az értelmet hordozza mind a szó, mind a kézzel fogható anyag jelképein át, s e jelkép fennmaradásának záloga magyar életünk.

E négy vonal a Tárihi Üngürüsz szerint a „világ négy sávja”, s  e négy sávos zászlót lengető uralkodó a világ négy sávjának ura. Itt még feldereng az ősi, világot fenntartó négy erő  gondolata. Később a négy sávot a négy világtáj, majd a négy folyó jelképének tartották. Négy folyónk gondolati egységbe vonja az ár, áradat, illetve erő szóbokrot, s így még napjainkig is hitelesen közvetíti a teremtés erejének gondolatát. Címerünk négy ezüst sávja tehát a világot összetartó erő jelképe, mely anyagi világunkat vonja egységbe, s teremti meg az élet lehetőségét.

Az üst két pontján sarjadó hármas levélkék az életet jelképezik. Addig, amig a hunok gomba alakkal díszítették üstjeiket (figyeljük meg a K-n, m szócsoportot a kun, kum, gömb, gomba hangokban és szavakban), addig az itteni levélke életjelkép.

„A szkitáktól örökölt hindu mythologia szerint a hármas levél  a Vila-fa, illetve Bel-fa levele.[6] Az idegen író nem is sejthette, hogy a Palóc ősanya Vilona, jelképe a fa villája, s napistenük Béla.[7] Az Oroszországban talált, üstöt ábrázoló rajz jelképrendszere tehát a magyar, hún, a szikecskével képviselt székely és palóc őstörzseink ottani jelenlétét is elárulja. A lelőhely neve besenyő őstörzsünk valahai jelenlétéről beszél a P-s szócsoport szerint, mely egyúttal egy kilövellés erejű áradás gondolatát is hordozza. Maga az üst, mint víztartó edény az ő jelképrendszerükbe tartozik, s egyúttal – mint korábban említettem -- az ősi tükör szerepét is betöltötte: a testi lelki tisztaság és táplálék életfontosságú edénye.

Fennáll lehetősége annak, hogy a hármas levélkék mai címerünk bal oldalán lévő hármas dombban nyertek kifejezést.

A hullámvonalak a magyar föld jelképrendszerébe tartoznak. Kezdeteink című munkámban[8] hozom egy 7500 éves, Catal Hülyükben talált, szülő nőt ábrázoló szobor képét, kinek egy-egy térdén, s a hasán jelennek meg ezen hullámvonalak, melyek együttesen a „hármas határhegy” rajzának felelnek meg. A szobor olvasata így „az anyaföld”, „szülőföld” jelentésű. Századokkal később a hármas ékjel a szemere ékírásban „ma” szótagot jelölt, a kínai jelképrendszerben a hármasság viszont életet jelent.

[1] The Phoenician Origin of Britons, Scots and Anglo-Saxons (A britek, skótok és angolszászok főniciai eredete), L.A. waddell, The Christian Book Club of America, Hawthorne California, 1924

[2] Mänchen Helfen The World of the Huns

[3] Magyar Adorján A lelkiismeret aranytükre

[4] Egy az Ég szavunkkal együtt Istent jelentette. Az egyhez társuló n hang anyagiságot jelent, s négy szavunkat adja (n+egy=négy) mely a teremtés négy erejére utal.

[5] erős, gyenge, mágnesesség, gravitáció

[6] Bible myths and Their Prallels in Other Religions (Bibliai mithologiák és más vallásokban található párhuzamaik) T.. W. Doane, Health Research, California, Seventh Edition 1985

[7] Magyar Adorján Az ősműveltség

[8] Tomory Zsuzsa Kezdeteink, 51. old.

Szülőanya -- s a térdein és hasán látható hármas hegy: a szülőföld értelmet is hordozza-

Szülőanya -- s a térdein és hasán látható hármas hegy: a szülőföld értelmet is hordozza-

A mai Oroszországban talált, üstöt ábrázoló rajz jelképrendszere tehát a magyar, hún, székely és palóc őstörzseink ottani jelenlétét árulja el. A lelőhely neve besenyő őstörzsünk szókincsének része..

Ezen ősi rajz nyomán arra is ráeszmélünk, hogy mai magyar címerünk nem a lovagkor pajzsát díszítette először, hanem az élet edényének, magának az életnek volt a jelképe.

Ezzel kapcsolatban vizsgáljuk meg Somogyvár címerét: kerekded alja nem a lovagkor pajzsának alakját hordozza, hanem az ősi magyar üstét.  A Pisannya Gora-i üst rajzát követve látjuk, hogy ez az üst talpon áll, s így eszmélünk rá, hogy nem is üsttel, hanem kupával van dolgunk, az élet edényével, mely máig szoros kapcsolatban áll Koppány Kupa várával Somogyvár címerén át. A somogyvári címer „pajzsa” ugyancsak fel van emelve, s néhány növényi inda helyettesíti a kupa talpazatát.

az élet edénye

Címerünk eredeti jelentéstartama tehát: az élet edénye,  kupája, mely napjainkig táplálja, élteti népünket, s összekötő kapocs közöttünk, s a Teremtés Ura között.
+
Ősvallásunk néhány alapgondolatát igyekeztem a lehető legrövidebben tárgyalni dolgozatomban, ahogy azt hagyományainkba, nyelvünkbe, imáinkba rejtve megismerhettem, melynél szebbet, tökéletesebbet a világ nem alkothat, hiszen Isten ajándéka. Nincs a világnak oly tökéletes nyelve, mint a magyar. Nincs a világnak olyan vallása, mely a nép nyelvébe, hagyományaiba épített szerves egység, csak a magyarnak. Nincs a világnak oly népe, mely ezt felfogni, élni, s megőrizni tudja, mint a magyar.

Akkor, amikor nemzeti vallás megalkotásáról beszélünk, meg kell említenem, hogy e fogalom népünktől idegen. Vallása egyénnek lehet csak, a teljes gondolatszabadság jegyében. Az ugyan azt a világnézetet valló egyének, magyarok közössége alkotja a magyarok egyházát, mely szó az Isten és a lelkek közösségének tudatát fejezi ki, s egyúttal Istent, embert és a világot szerves egésszé olvasztja össze. Istennel és a Világmindenséggel való egységünk okos tudata határozza meg helyünket, szerepünket e világban és ez élteti testünket-lelkünket, biztosítja életünk állandó fejlődését, Istenben való kiteljesedését.

Ősműveltségünk parányait követve nyelvünk és hagyományaink tükrében észre kell vennünk, hogy a benne foglalt kapcsolatok a Teremtéstől máig változatlanok: Isten igéje tegnap és ma ugyanaz.

Ha őseink gondolatvilágával akarunk megismerkedni, kutassuk a régi útakat, ösvényeket, s ne rettenjünk meg, ha azok Atyánkhoz, a Jó Istenhez vezetnek – nyelvünk segitségével.

Hazánk felvirágoztatása mindnyájunk, minden egyes magyar kötelessége, s ez egyúttal a világ lelki felemelkedésének záloga is. E sorok olvasásakor felismerhetőé vált a tény, hogy ősmagyar vallásunk nem elválaszt, hanem összetart. Ünnepei mindannyiunkat érintenek. Nem lesz idegen a nem katolikusok számára világszülő Nagyboldogasszonyunk, sem földünket éltető Kisboldogasszonyunk: egy szívvel-lélekkel tudunk hálát adni gondoskodásukrét.

Ígérjük meg, hogy mindegyikünk naponta legalább egy órát szentel népünk felemelkedését szolgáló munkában: csak ezzel az egy órányi idővel is csodákat teremthetünk, megérjük népünk sorsának jobbra fordulását, a reá váró történelmi szerepének kiteljesedését, s új magyar élet indul el őshazánkban, a Kárpátmedencében. S elmondhatjuk Sinka Istvánnal[1]:
 
A POR TEMPLOMA

Aranyos kupolájú új templomot
rakok a porszemekből
és oltárterítőnek elterítem benne
a rengő mezőket,
mikre varázsló újjam
rászövi a búzakeresztek arany testét,
és síkját annak a földnek,
ahol ma, holnap
s mindörökké csak a
kék Duna lesz ünnepi orgonája
a por temploma zsoltározóinak.
Kodály Zoltán, népünk dalos táltos tanitója szegezi felénk a kérdést:

Mi lesz a jövő? Tündérkert, vagy pusztaság? Rajtunk áll. Azon múlik: lesz-e elég munkás kéz. Elég kiművelt fejű és lelkű karvezető, aki meglátja, mi a teendő, s azt véghez is tudja vinni. Mert két kézre kell harcolni.” [2]

Isten áldását kérem a magyar jövő épitőire!

*

[1] Nagy utakról hazatérve, Delej, 17.old.,  A por temploma 12. old.

[2] Kodály Zoltán Visszatekintés, 56. old.


Vonatkozó irodalom

Friedrich Klára-Szakács Gábor Kőbe vésték, fába rótták...2005
Ipolyi arnold Magyar mythologia, III. kiadása, Zajti Ferenc kiadása, Budapest, 1928
Magyar Adorján Az ősműveltség. A Magyar Adorján Baráti Kör kiadása Budapest, 1995
Magyar Adorján A Csodaszarvas, A Magyar Adorján Baráti Kör kiadása 1991
L.A.Waddel The Phoenicin Origin of Britons, Scots and Anglo Saxons. the Christian Book Club of America 90250
Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék lőtőt lépék, Archaikus népi imádságok. Magvető Könyvkiadó Budapest, II. kiadás, 1976
Berze Nagy János Baranyai Néphagyományok Pécs, 1940
Kodály Zoltán Visszatekintés, Összegyűjtött iratok, beszédek, nyilatkozatok. Zeneműkiadó Vállalat Budapest 1964
Tomory Zsuzsa Kezdeteink, 1995, a Nagy Lajos Király Egyetem Bölcsészeti Tagozata Kiadása, Miskolc
Tomory Zsuzsa Karácsony,  és a Hét Vezér nevének kapcsolatai, Heraldika kiadó Budapest, 2005
Tomory Zsuzsa Égen menő szép madár. A magyar ima – kézirat, 1989
 Vikár Béla Kalevala, ,Európa Könyvkiadó, Budapest, l962
Tamaskó Ödön Zempléni Hegység,  Bibliotheca Kiadó, Budapest, l958
Erdész Sándor A Nyírség,  Gondolat Könyvkiadó Budapest, l974
A Somogy Megyei Múzeumok Régészeti Adattára, Draveczky-Sági-Takáts,
Kiadta a Somogy megyei Múzeumok Igazgatósága Kaposvár,1964,II.füzet        
 Móra Ferenc A Fele sem Tudomány - Utazás a Földalatti Magyarországon.,
                                    Magvető Kiadó Budapest, 1960

Hoffer Tamás és Fél Edit Magyar Népművészet, , Corvina Kiadó,1975.  3.kiadás
Magyar Adorján Ősmagyar Rovásírás, Fáklya Kiadó, 1961 Warren, Ohio, USA
Magyar Adorján A Lelkiismeret Aranytükre, Duna könyvkiadó vállalat Svájc, 1975
Lukácsy Kristóf A Magyarok Őselei, Hajdankori Nevei és Lakhelyei, , Kolozsvár, 1870,
Új kiadása 1957-ben a Történelmi és Társadalomtudományi Kutató Intézet kiadásában.
Gyárfás István: ”A jász-kunok története.” Szolnok, 1883.
Mänchen Helfen The World of the Huns University of California Press Berkeley, 1973

Forrás: http://tomoryzsuzsa.weebly.com/magyar-336svallaacutes.html

Megjelent: 5870 alkalommal Utoljára frissítve: 2014. Január 16., Csütörtök 21:38

Hozzászólások  

 
vargamarta
#1 BUDAPESTvargamarta 2015-05-18 22:37
"napistenünk: Béla"
Bél, Bál... - Bibliában átkozott isten...
tájnyelven a bivalyt (van vidék, ahol) bial-nak mondják - ez visszavezet a szarvas anya-állat (tehén) tiszteletéhez, kapcsolatához az anyaistennel, ábrázolásához Egyiptomban s régebben...
(de jó lenne olyan Isten-tiszteletre járni, ahol kutatgatjuk, bontogatjuk a saját vallásunkat...)
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 235 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.2%Canada 1.1%
Romania 6.2%Serbia 0.8%
United States 4.3%Switzerland 0.4%
Germany 3%Australia 0.3%
Russian Federation 2.9%France 0.3%
Ukraine 2.8%Italy 0.2%
Slovakia 2.2%Netherlands 0.2%
United Kingdom 2%Belgium 0.2%
Sweden 1.7%Greece 0.2%
Austria 1.5%Kuwait 0.2%

Today: 79
This Week: 4091
Last Week: 5187
This Month: 11851
Last Month: 25920
Total: 1679375

Belépés