Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

H2017Apr24

2011. Szeptember 15., Csütörtök 04:30

Mire a fák megnőnek 1

Írta:  Wass Albert
Értékelés:
(3 szavazat)
"Nem akarván tovább keseríteni én jó Asszonyanyámat mindama fájdalmas látások felsorolásával, mik szemem elé tárulának itthon, azzal végzem epistolámat, hogy igaz keresztyén módon beletörődöm az Úr akaratjába, ellene nem lázadozom, hanem töretlen magyar hűséggel neki kezdek otthonunk s vagyoni állapotunk újra való feltámasztásának. Melyhez adjon az Úr erőt és segedelmet, nem csupán nekünk magunknak, hanem egész porba sújtott magyar nemzetünknek." 

 

wa_mfm00

 

wa_mfm01

ELSŐ RÉSZ

Esett az eső. A ragacsos novemberi sár vastagon tapadt a kerekekre. Nyöszörgött a szekér és alig-alig haladt. A két bozontos apró hegyiló lehajtott fejjel feküdt bele a hámba. Orrukat majdnem a sárig nyújtották, mintha az utat akarták volna megvizsgálni jól, mielőtt a lábukat előbbre teszik. Pedig mindegy volt egészen. A szélesre taposott szekérút, ahogy a ménesi hágón fölfele kanyargott, egyformán sáros volt minden oldalon és egyformán nehéz. Napok óta eső áztatta a sárga mezőségi agyagot, lemosta a mezők zöld színét s a világot szürkeségbe, sárba, nyomorúságba öltöztette. Alant a Szamos elmaradó völgyét borongás lepte s az eső egyre hullt, hullt, szünet nélkül és rosszkedvűen.

A hágó gerincén a lovak maguktól megállottak. Elhallgatott a kerekek szörtyögése s csak az eső egyhangú kaparászása hallatszott a gyékényfödelen. A szekeres ember sóhajtott egy nagyot s homlokába húzott kucsmája alól körülhordozta ráncos tekintetét. Az ég alacsony volt és olyan egyformán szürke, mint a legkilátástalanabb emberi nyomorúság. Kereken dombok hevertek, a Mezőség ázott, rosszkedvű dombjai, mint valami vert jobbágysereg, melyet ostorral sanyargatott az idő s azután átlépett fölöttük. Végeláthatatlan kopár legelők húzódtak a dombok hátán végig, dísztelenek és szürkék, s a szél, mely felőlük csapott, nyers esőszagon kívül semmit sem hordozott magán.

- Isten is megverte ezt a világot - dünnyögte hátra bozontos bajusza mögül a szekeres és talán ő maga sem tudta volna megmondani, hogy a vidékre érti-e, vagy az esőre, vagy az emberi élet egyéb dolgaira.

Mögötte, a gyékényfödél mélyén, vastag szénaülésen, ketten ültek. Egy férfi, meg egy asszony. Derekukig nehéz csergepokrócba csavarodva ültek ott és nem szólottak semmit. Az asszony fiatal volt, csontos, erélyes arcú. Bőrös bekecs volt rajta, fejét, nyakát vastag hárászkendő takarta, csak egymásra préselt keskeny, szigorú szája, éles orra és szürke szemei látszottak. Olyan volt ez az arc, mintha minden pillanatjában hadban állana az élettel, a kötelességtudás és a felelősség zászlaja alatt s a száj kemény vonalában feltűzött szuronyokkal őrködött az akarat és a dac. Nem nézett se jobbra, se balra, csak egyenesen előre, amerre a dombok a felhőkkel összeérve belenyúltak a kietlen ősz végi világba.

A férfi, aki mellette ült, öregebbnek látszott. Arca fáradt volt és elgondolkozó, sötét és elhanyagolt szakállsörte borította, melybe beleolvadt a bajusz két fáradt íve is. Egyszerű, szürke, kicsit kopott zsinóros dolmányt viselt, fején betűrt báránybőr süveget. Bal karja fekete kendővel volt a nyakába kötve s mellette az ülés sarkában fokos és duplapuska.

A szekeres még dörmögött valamit a bajuszába s hogy senki sem felelt, hát hallgatott ő is. Kietlen árva csönd terült köréjük, szürke, nyirkos, rideg némaság -olyan volt éppen, mint az ősz maga, mely ködös eső képében az elhagyott dombokat nyomta.

Az asszony kulacsot vett elő.

-Igyék, István egy kortyot.

-Nem iszom.

Tovább nyújtotta a szekeres embernek.

Igyék hát kend. Aztán haladjunk.

A szekeres hátranyúlt a kulacsért, csapzott bajszát kétfelé törölte s húzott egy jót.

-Köszönöm alássan.

-Egészségére.

Nagyot nyögött, azután megmarkolta a gyeplőt.

Cudar üdőket élünk, nemzetes asszony. Gyű téj, a keserűsígedet...

A gyeplőrándításra megmozdultak a lovak, cuppogva léptek előre a sárban s a szekér nyöszörögve, kínlódva, kátyúból kátyúba vergődve megindult újra lefele, be a néma, halott, szürke Mezőségbe.

S az eső esett, esett, esett. Szünet nélkül, megállás nélkül. Mintha valaki megátkozta volna a világot, keserű, csúnya átokkal, hogy vízzé és lucsokká változzon, nyúlós, ragacsos sárrá, melyben elpusztul a növény, elsüllyed az állat, s az ember lassan és kínosan megöregszik. Mintha valaki megátkozta volna az eget, hogy szürke iszappá sűrűsödjön és ránehezedjen a föld hátára, nyomja, szorítsa, fojtogassa, míg hideg ködöket izzadva kileheli keserű lelkét.

Mintha az emberiség minden bánata, panasza, átkozódása és keserűsége összegyűlt volna azon a napon: olyan volt a Mezőség éppen.

Cuppogtak a lovak, nyöszörgött a szekér s haladtak az utasok lassan, borzasztó lassan a legelők között keleti irányba. Helyenként föltértek a gyepre, de a kerék ott is bevágott mélyen s a patkó nyomán szürke vizet eresztett a ronggyá ázott föld. Dombra föl, dombra le. Néha falvak mellett haladtak el, melyek ott lappangtak völgyek gödrében, mintha örökös rettegésben lettek volna, hogy rájuk talál valami veszedelmes hatalom és elpusztítja őket. Ahogy a dombok hátáról lenéztek rájuk, látszódtak jól a kis nádfödeles házak, amint az eső alatt összehúzták magukat apróra s ablakaikat félénken meresztgették. A félszeg kis házak között valahol templom állt, néha kettő is és valahol, kissé félrehúzódva a többitől, zsindelytető is feketéllett kis facsoport közepén. S kereken semmi egyéb, amíg szem láthatott: csak néhány csík szántóföld s omlásos, kökénybokros, kopár legelők, végestelen végig.

Ment, haladt a szekér a novemberbe borult Mezőségen át. Lassan, mindig csak lépésben, mintha halottat vitt volna. Az ólomszínű ég kilátástalan egyhangúsággal borult föléje, dombhajlatok váltakoztak, melyek mintha egy végeláthatatlan iszaptenger újra és újra visszatérő hullámai lettek volna, párát gőzölt a lovak ázott háta, szortyogott a kerék s az eső pergett, pergett a gyékényfödelen.

A szekérrel együtt mászott az idő is, mint nagy, nyálkás, szürke csiga, mászott anélkül, hogy mozdulatait észlelni lehetett volna. Átmászott a délidő gerincén valahol, észrevétlenül belecsúszott mélyen a délutánba s az ég, a levegő, a színek, a szagok és minden egyebek, amik a napot teszik, nem változtak semmit, de semmit. A szekeres néha lassú káromkodással megnógatta a lovakat, de egészen céltalan dolog volt az is, mert kimért, egyforma lépésükből nem hagyták kizökkenteni magukat. Amúgy is olyan céltalannak látszott minden abban a szürke és csatakos világban.

Csak az asszony békétlenkedett néha a gyékény alatt.

Kuráncérozza már kend azokat a lovakat, sze estebédre sem érünk el odáig!

A szekeres ilyenkor dünnyögött valamit, megrángatta a gyeplőt s a szekér

haladt tovább változatlan lassúsággal, mint egy elátkozott bárka, elátkozott tenger közepén.

Ködök és felhők sötétre sűrűsödtek már s készültek elnyelni a világot, mikor a Torliget hágójára értek. Az eső még egyre hullott s nyers északi szél borzongatta a lombtalanná ázott erdőt. A roppant tölgyfák ágai összefonódtak a szürkületben, némán és aggodalmasan.

A lovak megálltak.

Na végre - mondotta az asszony s előrehajolt a szekeres válla fölött, hogy láthassa a völgyet.

A dombok tágult öblében falucska látszott. Görbearcú, mogorva falu. A szürkület ködfüggönyei mögött rosszkedvűen húzódott össze, mint ázott, gazdátlan macska, idegen vidéken. Füstöt pipáltak a sötét nádfödelek s a föld keserű szaga összekeveredett a tó nyirkos iszapszagával s ezt a furcsa, kesernyés, nyers mezőségi szagot az északi szél nagy foszlányokban föllebbentette egészen a Torliget hágójáig. Az asszony orrlikai kitágultak s mélyet lélegzett. Otthoni szag volt. S a kép is otthoni volt és minden nyirkossága mellett is puha és kellemes. A szürkén csillanó tó vize s a nádas, mely mélyen a falu alá nyúlt s a ködön és esőn keresztül is sárgán világított.

A falu közepén kicsike dombon fatemplom állott, elmosódó barnás színe alig vált el a környező fáktól. Szemközt vele öreg kőrisek búslakodtak. Az asszony szeme azokat nézte. Háztetőt keresett közöttük, pedig tudta, hogy ház már nincsen ott.

A férfi is előrehajolt.

Nézd, a templomot is fölperzselték - mondta s a hangja rekedt volt. Keze a kőriseken túl a domboldalra mutatott, hol fehér sírkövek világítottak bele a szürkületbe. Gyér fák között valami csonka, fekete dolog látszott.

Az asszony szeme újra összeszűkült.

Gyalázatosak - sziszegte összeharapva keményen a száját s az induló könnyek helyén már hideg, acélos villámok röpködtek.

Gyalázatosak!

A szekeres megemelte a gyeplőt s végigkémlelt a kopár legelőn.

-Hát most merre hajtsak?

-Egyenest lefelé - rendelkezett az asszony -, térjen le kend az útról s vegye

az irányt azoknak a fáknak. Csak igyekezzék már, mert éccaka lesz.

Az ember ott elöl morgott valamit s a szekér nagyot döccenve letért az útról.

A legelő alsó csücskén, kívül a kőrisfákon, ahol a domb már kezdett aláhajolni a falura, horpadt födelű, apró zsellérház állott. Csak úgy, kerítés és udvar nélkül állt ott a puszta földön, ijedt ablakaival a kőrisfák felé nézve, mintha onnan várt volna védelmet a kopár és ellenséges legelővel szemben. Mellette ágrakás, favágótönk, disznóól és egyéb éppen semmi.

A zsellérház előtt az asszony megállította a szekeret.

-Rikkantson kend egyet - szólt a szekeresre -, hadd lám, él itt még valaki?

-Héjtehó! - kurjantott a szekeres a házra.

A harmadik kiáltásra óvatosan megnyílt az ajtó s kis vaskos, barna képű parasztasszony bújt elő rajta. Bámult a szekérre, aztán összecsapta a kezeit.

Jaj Istenem, a nemzetes asszony! Jaj édes Istenem, kezit csókolom, drága! S a nemzetes báró úr! Jaj édes Istenem!

Sopánkodott volna még sokáig, de a nemzetes asszony hamar reá szólott.

Ne járjon a szád, Máriskó! Azt mondjad inkább, hova mehetünk? Maradt a kastélyból egy szoba, vagy valami?

Máriskó lehajtotta a fejét. Fekete kötényét a szeméhez emelte s csak most kezdte el az igazi sopánkodást.

Jaj drága jó nemzetes asszony, kezitcsókolom, mi volt itten, jaj édes Istenem! Mindent elprédáltak ezek a hitványok, ezek a cudar bitangok, hogy verje meg őket a teremtő Isten, de megverje ám! Leégették a drága szép kastélyt, le azt a földig, instállom. Mindent porrá tettek ezek a kutyák, Isten bűnömül ne vegye, de száradna le a kezük, még az istállókat is, a csűröket is! Fejszével rongálták a sok drága bútort s hordták a marhát, ki amit bírt fogni! Jaj Istenem, Istenem, mi volt itten!...

A beszédre újra kinyílott a zsellérház ajtaja s szürke condrás, alacsony, hosszú bajszú parasztember lépett ki rajta. A nemzetes asszony összeráncolt homlokkal hallgatta Máriskót, aztán leugrott a szekérről.

Mihály! - fordult keményen az ember felé - a kastélyban nem lehet megszállni?

Az ember némán odajött, kezet csókolt. Kezet csókolt az úrnak is s csak azután felelt.

-Nem lehetséges, instállom.

-Cselédház?

-Leégett, instállom.

-Istállók?

-Azok is, instállom.

Egy-két másodpercig csend volt. Az úr némán állt s a kőrisfákat nézte elakadt szemmel. A szekeres a fejét vakarta a kucsma alatt s hümmögött valamit Istenről és pogányokról. És Máriskó sopánkodott egyre síró asszonyhangon.

Jaj édes jóistenem, édes jóistenem...

Aztán a nemzetes asszony kihúzta a derekát. Keményen, katonásan, mintha acélból öntötték volna beléje a lelket s az élniakarást.

Akkor szedjétek le a málhát, Mihály, éjszakára nálatok maradunk. A szekeresnek keríts istállót valahol s szénát, abrakot bőviben.

Igenis, instállom.

A málhákat behordták a házba. Máriskó sürgölődött a belső szobában, Mihály a faluba szaladt istállót keresni. A nemzetes asszony a holmit rendezte.

Az úr egy darabig állt a szekér mellett és a kőrisfákat nézte. Aztán kezébe vette a fokost és elindult feléjük. Lassan ment. Úgy érezte, hogy valahol ömlik, szakad belőle a vér, valahol mélyen bent a gondolatok mögött. S ez az áradva ömlő vér megtölti kereken a világot színültig fájdalommal, ellepi az eddig gyűlt fájdalmakat s úgy ránehezedik, hogy legjobb lenne leroskadni alatta és nem élni tovább.

A kőrisfák alatt megrohanták az emlékek. Itt találta gyermekkorában az első madárfészket. Ott játszottak bújócskát a fenyők alatt. Ott volt a hinta. Ezen a lapos, hosszú réten folyt langyos nyári délutánokon a méta, jókedvű és lármás cselédgyerekekkel...

De ezek az emlékek nem olyanok voltak, mint máskor. Véres, fej és láb nélküli, síró és üvöltő emlékek voltak, roncsoltak és megcsúfoltak. Mert a hinta helyén üres gödör sötétlett. A fák kidöntve, durva fejszefaragás mindenütt. S a gyepen üszkös gerendák, kormos zsindelyek nyoma. S ott bent... ahol a háznak kell lennie... ahova a gyermekkor minden emléke hazaszaladt eddig... ahol az ifjúkor kedves emlékei lebegtetik a múló idő fátylát... ahol a kezdődő férfikor munkáinak, gondjainak, örömeinek és lelkesedéseinek tüze izzott... ott benn a meztelenre égett fák között üszkös romok meredeztek az égre.

Úgy ment odáig, mint ahogy rossz, nehéz, verejtékes álomban jár az ember. Ólomnehéz lábbal, vergődő szívvel.

Csak a falak állottak, kormosan, mocskosan, meggyalázva s némán fölmeredtek a szürke égre, mely könyörtelen volt és idegen. A falak között üszkös gerendák hevertek szanaszét, piszok és törmelék. S a szakállas arcú ember, ép félkezében a fokossal ott állott a falak előtt és nézte őket mozdulatlan szemmel. Döbbenve vergődtek benne karmos érzések. Hova lett a falak közül az otthon meleg levegője? A szobák, az udvar, az élet meghitt, régi illata, mely a legnehezebb időkben is békére és gyermekkorra emlékeztetett?

Nézte a falakat. Itt volt a pipázó. Öreg karosszékeit kék pipafüst lengte körül, kandallójában sárga lánggal égett a tűz s a tűz előtt lábára fektetett fejjel csontos, vén agár aludt.

Itt volt az ebédlő, persze. Magas támlájú címeres székei fölött méltóságos, ódon komolyság trónolt s kereken a polcokon tompa fénnyel csillogott a sokféle ezüst.

Ez itt... ez itt a gyermekek szobája volt. Mennyi kacagás és mennyi öröm dagasztotta fehér falait, mennyi játékos, kedves perc. Az élet nagy játékában talán egyedül azok az apró játszadozások értek valamit.

S ez itt a hálószoba... rózsaszín ágyterítő, csipkés függönyök...

Hirtelen egy kép jutott az eszébe. Haszontalan béresgyermekek levertek egy fecskefészket az ököristálló gerendájáról. A fészek helyén csak elkent tojástól sárga törmelék maradt s a fecskepár rémült csiviteléssel röpködte körül a romokat.

Ilyesmit, éppen ilyesmit érezhettek azok is akkor.

Néhány napig búsan üldögéltek kettesben a gerendán, csüggedten és nagyon fáradtan. Aztán egyszercsak újra jöttek-mentek, hordták a sarat, a szalmát s új fészket építettek az istálló másik végiben.

Persze, fecskék voltak. Madarak. Oktalanok.

Sokáig állt a romok előtt. Néha a fecskékre gondolt s ilyenkor valami vad és elszánt kötelességtudat duzzasztotta az érzéseit, izmait akarat feszítette s tennivágyás. Azután újra a régi otthon illatait kereste, kutatott helyek és emlékek után, hogy megtalálja valahol a romok alá temetett régi meleget. Hiába. Hidegen és üresen ásítoztak a falak, ázott koromszagjuk volt és idegen tekintetük. Kietlenség és pusztulás ásított kereken és sehol nem volt semmi, de semmi, amibe az otthont kereső szem belekapaszkodhatott volna. Csak hideg, esőt szitáló, alacsony szürke égbolt, perzselt fák, kivagdalt csonkok, sárbataposott gyep és ázottan fölmeredő üszkös falak. Csak csupasz pusztulás és idegenség, idegenség.

Mikor visszatért imbolygó léptekkel a zsellérházhoz, már sötét este volt. Az udvar üresen állt s az apró ablakokon sárga lámpafény ömlött ki a hideg legelőre. Mihály ott állt az ajtó előtt.

-A kastélynál méltóztatott?

-Ott voltam, Mihály.

Hallgattak. Álltak az eresz alatt ketten s hallgattak. S kint hullott, egyre hullott az eső. Az úr pipát kotort elő zsebéből és dohányt.

-Tömd meg, Mihály. Félkézzel nehezen tudom.

Mihály elvette a pipát.

-Sebesülés történt?

-Muszka lándzsa akadt a karomba.

Mihály elkészült a töméssel. Tüzet csiholt.

-Tömjél magadnak is.

Álltak, pipáztak. Hallgatták az esőt.

-Cudar üdő.

-Az.

Sok idő múltán az úr szólott megint.

-Néhány napig nálad leszünk, Mihály. Míg valamit tudunk csinálni.

-Elférünk, instállom.

Aztán sok idő múlva:

-Ki volt a kolomposuk, Mihály?

-Mitru.

-S a pópa?

-Az is.

Szívták a pipát s hallgatták a csöndet, mely nagy volt és nyirkos és nyúlósan szürke, mint a sár s mint a lassan múló idő. Csak egy-egy kutya vakkantott néha lent a faluban.

-Fölkötjük őket?...

Az úr sokáig hallgatott. Szeme a szürkület sűrűsödő páráit nézte fáradtan.

Megváltoztak az idők, Mihály...

Mihály, a fal mellett, sóhajtott. Fogára szorította a szutykos pipát, feje lehorgadt.

Azt mondják, instállom... elég baj az...

Aztán a nemzetes asszony kinyitotta az ajtót. Csirketokány meleg szaga ömlött ki az estébe. Hangja, ahogy az ázott, hideg, barátságtalan és alattomosságokat rejtőztető szürkeségbe belehasított, éles volt, csengő, bátor és fiatal.

Jöjjön, István. Készen a vacsora.

Evés után tollat s kalamárist szedett elő az úr s az olajmécs imbolygó fénye mellett ráhajolt a rozoga deszkaasztalra, levelet írni. A szomszéd szobában Mihályék mocorogtak. Egy kisgyerek szipogva sírt s az asszony lehalkított hangon beszélt valakivel.

Így szólott a levél:

Édes jó asszony anyám!

Hajnaltól estvélig tartott utazásunk, de Isten segedelmével szerencsésen és baj nélkül megérkeztünk ide. A kastély, melyet Istenben boldogult Apám Uram s kegyed, szeretett Asszonyanyám oly igen nagy szívbéli szeretettel ügyeltek s csinosítottak s mely nekünk lelkünkhöz nőtt otthonunk vala, nincsen többé. Az oláh pórnép megátalkodott gonoszságában nem átallotta fölperzselni, csupán a puszta falakat hagyván s elprédálván mindennemű bútort, ezüst-marhát és sok drága holmit, mik benne valának. Mindezeknek fölötte legjobban mégis azt fájlalom, ami kínt érzelemben okozának gyermekkori otthonom s lelkemhez nőtt családi fészkem ilyetén való meggyalázásával. E gyilkos haramják megdúlták istállóinkat, egész vagyonunkat, nem hagyván fia állatot is és Koncz urat, a derék kasznárt megkínozván, halálát okozták. Bárha a Teremtő Úr Isten méltó büntetéssel sújtaná mind e bűnösöket s megátalkodott gonosztevőket, szívemből s lelkemből kévánom.

Nem akarván tovább keseríteni én jó Asszonyanyámat mindama fájdalmas látások felsorolásával, mik szemem elé tárulának itthon, azzal végzem epistolámat, hogy igaz keresztyén módon beletörődöm az Úr akaratjába, ellene nem lázadozom, hanem töretlen magyar hűséggel neki kezdek otthonunk s vagyoni állapotunk újra való feltámasztásának. Melyhez adjon az Úr erőt és segedelmet, nem csupán nekünk magunknak, hanem egész porba sújtott magyar nemzetünknek.

Melyeknek utána minden jót és egészséget kívánva, maradok Asszonyanyámnak alázatos és szerető fia.

Mezővarjas, 1849-ik esztendő, November hó 12-én.

Báró Varj assy István

P. S. Az oláh haramják nem átallották az Anyaszentegyház templomát fölperzselni és megdúlni. Vajha Isten méltó büntetése mielőbb lesújtana e pogányokra.

V. I.

P. S. A gyermekek maradjanak mind addig ottan, míg valamelyest otthont fölépíteni módunkban leend. Úgy vélem, tavasz érkezése előtt erre mód aligha adódik.

V. I.

Késő volt már, mikor kivitte a levelet Mihálynak.

- Ezt átadod holnap a szekeresnek, hogy Kolozsvárra vigye.

Kint már nem csorgott az eső. Nyers fagyszaga volt a levegőnek, a felhők mintha emelkedtek volna s a kőrisfák halkan zúgtak a szélben, mely a Torliget felől ázott tölgyerdők fanyar illatát hozta.

Éjszaka hideg szél támadt. Süvítve nyargalt végig a legelőkön s a riadt felhőket ostorral hajtotta maga előtt. Éjfél után az ég emelkedni kezdett s a csillagok sorra elfoglalták helyeiket. Reggelre dér lepte a színtelen gyepet s a sár megkérgesedett.

A faluban futva terjedt a hír, hogy hazajött a báró. Mitru késő éjszaka loholt át a pópához és hosszasan pusmogott vele. Az emberek nyugtalanul jártak át egymáshoz, égett lábuk alatt a föld.

András házánál, ahol a hóstáti szekeres szállása volt, meggyűltek lassan a magyarok. Hallgatták az idegen ember beszédét s meggyűlt homlokukon a gond tőle, megnehezült a válluk tőle, mert ami a világban kereken történt s ami a magyar nemzettel történt, az annak, aki ott a Mezőség közepén élt, távoli dolog volt, csak zavaros hír jött róla. De ahogy a szekeres mondotta mindazt, amit a két szemével látott, mindazt, amit a két fülével hallott, az már olyan volt éppen, mintha ők maguk látták s hallották volna. Mert a hóstáti szekeres ember is csak olyan magukféle szegény parasztember volt s a szavaiban a maguk szavaira ismerhettek.

Reggel is ott voltak még, kis sötét csoportokban az András udvarán s nézték a hóstáti embert, ahogy apró lovait szekérbe fogta, kezébe vette a gyeplőt, billentett egyet a süvegén s elindult visszafelé, fel a legelőnek. Álltak és néztek utána s azután egymásra néztek. S ahogy a szemük egybekapcsolódott, olyan volt ez, mint egy szóval ki nem mondott, íratlan szerződés. Megértették, hogy magyarok s hogy ez valami olyasmit jelent, mintha testvérek volnának. Kicsit úgy érezték magukat, mint temetéskor az összegyűlt rokonság. Földbe tettek valakit, aki egyformán drága volt és egyformán nélkülözhetetlen valamennyiüknek, bár csak akkor jöttek rá erre, a temetésen, mikor már betették a földbe. Azt a valakit. A magyar hazát.

Szerettek volna egymáshoz jó meleg szavakat szólani, olyant, amitől a szív körül melegség támad, vagy segíteni egymásnak valamiben, csak úgy, kérés nélkül és fizetség nélkül. Nézték egymást, aztán kezet fogtak, kicsit feszélyezetten, nem találták a szavakat, amiket mondani kellene, de érezték, hogy így is jól van, a kezek, a szemek és a szívek megértették egymást, ha a szájak nem is tudtak mondani semmit. Aztán szétoszoltak lassan, mindenki a maga élete után.

A románok úgy érezték magukat, mintha az ördög jött volna el a lelkükért. A rablás és a tűz eddig nem okozott semmi gondot. Magyar úré volt, hadd égjen. A magyar világ odalett, a magyar úr is odalett, így olyan volt az egész, mintha egy gazdátlan ajándékot szétosztottak volna maguk között.

De most a magyar úr hazajött. Nem is a magyar úr: a gazda jött haza, akinek itt háza volt, istállói voltak, ökrei voltak, disznói voltak és sok mindenféle jószága volt s most hazajött, hogy számba vegye őket. És ez így már más volt egészen. Gazda-dolog volt és a lelkiismeret éles szigonya hirtelen belefúródott a gondolatokba és nem lehetett szabadulni tőle. Nem gazdátlan ajándék volt többé a sok elrablott holmi és nem ünnepi boszorkányégetés a kastély felgyújtása. Egyszerű és közönséges rablássá vékonyodott a győzelmi mámor, egy gazda vagyonának az elpusztításává. S mert alapjában véve nemzetiségi kérdésen kívül mind elsősorban és csak gazdák voltak: zaklatni kezdte őket valami félelmetes és kellemetlen érzés, mintha a templomi zászlók ráncai közül angyalok fenyegető arca és ördögök vigyorgó pofája meredt volna hirtelen a szemükbe.

Voltak, akik még napkelte előtt fölkerekedtek és kiosontak a Mihály házához. Nem mentek a házig, csak valahol a farakásnál, vagy a disznópajtánál letettek valamit a földre, amit ujjasuk alatt, ködmönük alatt odáig vittek, sunyin, félelemmel és szorongatásokkal telve s hogy letették, szinte futva siettek el. A falu utcáján már vígan fütyörésztek s úgy tértek be házuk udvarára, mint akik eligazították Istennel a jövendő dolgát.

Mások tovább viaskodtak. Önmagukkal és a szégyennel. Ezek csak reggelre értek föl a házhoz.

-Úgy mentettem meg ezt az ezüstedényt a tűzből...

-Tudtam, hogy visszajön még a mariásza s ezeket a holmikat eltettem addig is, nehogy a sok cudar elhordja valamerre...

-A gyermekek találták meg a gerendák alatt, ahogy játszottak... gondoltam, elveszem tőlük s elteszem, bár ennyi maradjon, ha hazajönnek... Kutató pillantásokat vetettek egymásra s bizonykodtak, hogy Isten látja lelküket, megsiratták a sok gyönyörű vagyont s igyekeztek menteni, amit lehetett. De bizony sok volt a gonosz ember, váj, verje meg az Isten őket, mert biztosan megveri...

S lelkükön könnyíteni jöttek az árulkodók:

-Jószupnál a tó mellett egy egész rakás ágynemű van, meg ezüstjószág, meg minden...

-Tódor két ökröt most is magánál tart, azokkal szántott...

-Hát még Mitru! Bútort is vitetett magának! Tehenet! Gabonát! A pópával együtt!

-Hát a pópa! Meg kell csak nézni a házát s a pajtáját!

A nemzetes asszony ott ült a tornác előtt a ragyogó hideg napsütésben és könyvbe jegyezte a bemondott neveket. Könyvbe jegyezte az elhozott holmit is. Sorra lehordott mindenkit.

Hitványak! - pattogott rájuk - azért gyógyítottalak benneteket? Azért segítettelek? Te Vaszi, te, hát ez volt a hála, amiért kikúráltam a fiadat? S te, Tódor! Ezért gondoztalak, amikor rád esett a szekér? Bár hagytalak volna mindnyájatokat, hogy elpusztuljatok! S te Szuszána, te! Hát ezért segítettelek krumplival, máléliszttel, amikor nem volt mit egyetek otthon! Ezért voltam jó szívvel hozzátok? Kötél kellett volna a nyakatokba, rabló zsiványok! Nem jó szív!

Az úr szívta a pipáját és hallgatott. Aztán egy idő múlva odaszólott Andrásnak:

-Fogd bé a bihalyaidat a szekérbe s gyere utánam a paphoz.

-Az oláhokéhoz?

-Oda hát.

-Értem, instállom.

-Mozogj.

Karjára vette a fokost s elindult a falu felé. A nemzetes asszony összehúzott szemmel nézett utána.

A puskát nem viszi?

Varjassy István szakállas arcán gúnyos mosoly szaladt keresztül.

Puskát? A pócegeret nem puskával vadásszák. S ne várjon engem ebédre, lelkem, mert még a tanyára is kimegyek.

Az asszony szeme egy rövid pillanatig aggodalommal nézett utána, de aztán újra megkeményedett.

Na, híres lopók - reccsent az emberekre -, mi van még nálatok? De mind egy szálig megmondjátok, mert a bőrötök alól húzom ki, amit elloptatok!

Varjassy István lassú, nyugodt léptekkel haladt lefelé a fák alatt. Nyugalmas természetét újra előcsalta a ragyogó napfény, mely csillogva záporozott. Egészséges hűvös levegő legyezte az arcát, a tépett fák között cinkék csapatja szökdelt és harkály kopogtatott. Régi őszök illata érzett, régi munkás őszöké. Élet és akarat acélos ízét érezte magában, ahogy lefelé haladt.

A falu utcáját lent csatakos sár lepte. Így aztán egyenesen vette az utat a pap felé, parasztkerteken át. Az első embernek, aki riadtan ráköszönt, odavetette:

Jártatok ti is eleget az enyimen. Most én járok a tieteken.

Az ember dadogott valamit és behúzódott a házba.

Útját mindenütt aggodalmas és figyelő arcok követték. S aki szembe találkozott vele, nagyot köszönt. Szinte nagyobbat, mint régen.

A pópa szilvásán keresztül ereszkedett be a házhoz. Szép nagy, széles, kőből épült ház volt, fekete zsindelytetővel s a tető két végén kereszt mutatott föl az égre. Előtte kis virágoskert, amit a novemberi esők sárgára áztattak. Az út felé palánk.

Már messziről meglátta a szín alatt a fedeles hintót s a mellette álló lószekér is ismerősnek tetszett. Ahogy elhaladt, benézett az istállóba is. A szolgalegény, aki éppen a lovakat takarította, ijedtében majdnem hanyatt esett.

Jól van, fiam - szólt rá barátságosan -, csak takarítsd a lovaimat ügyesen.

A két sárga megismerte, nyihogott. Hozzájuk lépett és megsimogatta okos fejüket.

-Nem volt baj velük?

-Nem, kezitcsókolom - dadogta a megrettent legény.

-Hát a Fecskével mit csináltatok?

-Azt elvitte kezitcsókolom a doboji dászkál...

Körülnézett a pajtában. Meglátta a szögön a címeres hámokat.

Hát ezeket mért nem takarítod rendesen, mi? Így kell kinézzenek a hámok? Micsoda kocsis vagy te?

A legény még jobban elvörösödött.

Most mindjárt rendbe teszem, uram...

Varjassy István már akkor a ház felé tartott. Ismerte a járást. Kopogás nélkül lépett be, derűsen és mosolyogva.

Szerencsés jó reggelt, tisztelendő uram! Nézd csak, nézd. Bizony jól tette, hogy ide hozatta a bútoraimat, még valaki más kárt tehetett volna bennük!

Muresán Indrei, a pópa, riadtan és megzavarodva kelt föl a nagy tölgyfa­íróasztal mellől. Rőtszakállas arca szürke lett, mint a hamu. Középmagas, vékony emberke volt, ruhája kissé kopott és pecsétes. Külsejére sohasem helyezett különös gondot, pedig jó néhány éve pásztorolta már a varjasi románokat és a pásztorbér szép kis vagyonná gyűlt, különösen az utolsó évben, mikor a szétszedett urasági istállók és a gazdátlanul maradt földek szintén hozzájárultak ehhez a jámbor gyarapodáshoz. Ettől eltekintve, istenfélő és jámbor ember volt Muresán Indrei, kerülte a perpatvart és híveinek többnyire a békességről beszélt. Valahonnan a naszódi hegyekből származott, onnan hozta a feleségét is, egy kis, ideges, apró asszonykát, aki minden dolgába beleszólt és mindent jobban tudott. Indrei pópa ráhagyta, ha akart valamit, jól van, lelkem, legyen hát úgy, a híveire is ráhagyta, ha akartak valamit, jól van, fiaim, menjetek, csináljátok, segítsen meg az Isten. Így aztán gyakran hozta zavarba az Istent, mert olyan dolgokhoz is kérte a segítségét, amik nem éppen egyeztek a tízparancsolattal. Szolga volt a jó Muresán Indrei, nemcsak az Úristen, hanem az emberek és az emberi indulatok szolgája is, mert nem szeretett soha ellentmondani senkinek és nem kívánt többet, mint hogy neki is legyen valami haszna ebből a szolgaságból. Ha pedig valami baj történt, a felelősséget Istenre hárította legszívesebben, kegyes kézdörzsölések között, vagy a sorsra, vagy a legrosszabb esetben az emberekre, akik sokan vannak és sokféle indulatok mozgatják őket.

Mintha csak otthon lennék - mutatott körbe Varjassy István fokosával a nehéz bútorokon, melyek raktárszerűen zsúfolták tele a kis, alacsony szobát -, köszönöm, hogy ügyelt ezekre, meg a lovaimra. Mégis csak sokat ér, ha az embernek sok figyelmes, jó embere van maga körül. Egyébként a legénynek ott kint éppen most tartottam egy kis oskolát, hogy miképpen kell a hámokat takarítani.

Muresán Indrei csak állt hamuszínű arccal a kastélyból hozott nagy íróasztal mögött és jó néhány másodpercig nem lelte a hangját. Úgy érezte magát, mintha valami nagy kerék, valami nagy sebesen forgó óriás kerék, mely elől ügyesen ki tudott csúszni eddig, most szédítő sebességgel rohanna feléje, hogy eltapossa. A felelősség.

De csak egy-két másodpercig tartott. Aztán megtalálta hirtelen a szavakat, amiket mondani kellett.

Isten hozta méltóságos báró uramat - görnyedt meg hirtelen a gerince és sovány, szürke madárarcát erőltetett mosolyra torzította el -, már azt hittük, nem méltóztatik hazajönni soha... bizony ez a mai világ... jaj, Istenem, Istenem... ez a mai zavaros világ... az ember gondol mindenfélét...

Varjassy leült az egyik bőrszékbe, szép kellemesen elterpeszkedett s csupa jóindulat és megértés volt az arca, ahogy rábólogatott a pópa szavaira.

Fontos, hogy helyesen és erkölcsösen gondolkozott a tisztelendő úr s főképpen paphoz méltóan. Igyekezett a haramják kezéből kiragadni, amit lehetett. Szép és keresztényi cselekedet volt.

Indrei pópa dörzsölgette zavartan a kezét, de arcát már a visszanyert egyensúly megelégedett pirossága kezdte elönteni.

Hát kérem, kérem... az ember igyekezik megtenni, amit lehet... az ember igyekezik... Isten törvényei szerint, az Ő útjain járni... pedig jaj kérem, nehéz a mai világban! Az embereknek elment az eszük, meg vannak zavarodva, mintha ördög szállta volna meg őket, tessék elhinni... Nem hallgatnak a papra, nem hallgatnak az Isten szavára, csak az ördög szavára.

Kinyílott az ajtó és berobbant rajta a papné. Kicsi volt és duzzadt, haja borzas, keze konyhaszagú, apróságából és elhanyagoltságából csak két kicsattanó piros arca virított elő, de már pókhálót szőtt azokra is az idő. Olyan volt, mint egy megvénült, törpe bazsarózsa, melyet a vázából kilöktek s ott hányódik a fal tövében, a szemét között.

Báró úr! Isten hozta! Hát a kedves családja? A gyermekek? Jól vannak, ugye? Jaj, eszem a lelküket, de szépek lehetnek már!

Felesége zajos hangjától a pópa is feloldódott, irányt talált, amelybe bele lehet kapaszkodni. Bort hozott a pincéből s úgy örvendett, mintha rég elhalt rokona érkezett volna meg, akitől szép vagyont örökölt.

Isten éltesse, báró úr! Sok évig!

Varjassy István megkóstolta a bort.

Rizling - mondotta mosolyogva -, hatéves. Ajtótól a harmadik hordó.

Ugye?

Indrei pópa arca egy pillanatra elsötétedett a visszaemlékezéstől. De az asszony gyorsan kacagásba ölte a pillanat veszedelmeit.

De jól tudja a báró úr! Hát bizony egy hordócskával mi is gurítottunk magunknak, nem tagadjuk. Kár lett volna a parasztoknak, kaptak úgyis eleget. Azért pap az uram, majd leimádkozza az Úristennél ezt a kis bűnöcskét! Bizony, báró úr lelkem, ha nem visszük el mi, elviszi más. Olyan felfordulás volt itt, hogy Isten őrizzen. Mi mondtuk eleget, ugye Indrei, vigyázzatok, emberek, ne raboljatok, ne égessetek, mert megver az Isten. De nem lehetett bírni velük. Mit csinálhattunk volna? Mentünk mi is velük, hogy bár valamit mentsünk, amit lehet. Szinte agyonverték az uramat miatta. Te is az urakkal tartasz, ezt kiabálták neki. Ezt bizony! Agyon akarták verni. S most még talán lesz olyan is, aki azt fogja mondani, hogy az uram vezette őket. Hitvány nép ez, olyan hitvány, hogy még a kötél is kár lenne nekik!

Folyt a papné szájából a beszéd, ömlött, mint az áradat, végefogyhatatlanul s a pópa buzgón bólogatott hozzá és töltögette a poharakat. Varjassy István meg csak ült a saját székén, a saját asztala mellett, fokosát térdére fektetve s itta a saját borát a saját poharából. És mosolygott magában csöndesen és valami gúnyos keserűséggel az emberi gyarlóságok fölött.

Közben megérkezett András a szekérrel s a szekér mellett még néhány régi cseléd állott, a magyarok közül.

Nem, kérem - tiltakozott a pap, mikor megtudta, hogy miről van szó - nem, kérem, majd a saját szekereimen szállítok haza mindent. Én hoztam el, én viszem vissza. A báró úr szekereit is összeszedjük a faluból, s az állatokból is azt, amiről tudjuk, hogy hol van. Csak tessék megmondani, hogy hova vigyük?

Rövid, kellemetlen csend lett. A csend mögött szinte hallatszott az égő kastély gerendáinak ropogása. Mind hallották. A pap és a papné, a béreslegény és András, meg a többiek. Borzongató volt és veszedelemtől terhes.

Csak Varjassy István mosolygott csöndesen. Bólogatott.

-Jól van - mondotta -, jól van. Még maradhatnak itt, hiszen jó helyt vannak.

Egyelőre úgysincsen hová vinni őket.

-Ó, Istenem, hát méltóztassanak addig idejönni hozzánk - csöpögött a méz a kis duzzadt papnéból -, tessék megtisztelni a házunkat, na, úgy lesznek, mint otthon...

Varjassy mosolygott, bólogatott, megköszönte a sok szívességet, aztán begombolta zsinóros dolmányát és indulni készült.

Még egy pohár bort tessék, még csak egy pohárral!

Az is megvolt.

Az udvaron magához intette Andrást.

Mitruhoz megyünk.

A pópa s felesége összenéztek.

-Majd mi eligazítjuk, ne tessék fáradni - kezdte az asszony.

De Varjassy legyintett.

-Jobb lesz, ha magam.

Megigazította bal karját a kötésben s jobbjában az otromba fokossal elindult Mitruék felé. A pap s a papné besuvadtak a házba.

Csikorgott a bivalyos szekér a sáros úton, az emberek némán mentek mögötte. Varjassy újra csak a kerítések között, a rövid úton.

Nagy, kövér, kékre festett házban lakott Mitru. Olyanforma volt az a ház, mint egy nagy, túlhízott béka, mely addig habzsolta a földet, amíg ellomhult és szétfeszült tőle s guvadt szemmel guggolt a széles udvar végiben. Jó kövér, széles ember volt a gazdája is, csak úgy rengett a hasa a tyeptár alatt. Első juhos gazda a faluban. Hatökrös gazda. Olyan, amelyik cselédet tart, kalákát hív aratáskor s káromkodik, ha a béres a járandóságát követeli.

Ott állt az ajtó előtt, mikor Varjassy István az udvarra lépett. Nem köszönt, csak állt s két ökle a tyüszőjébe fúrva. Zsíros, kerek képéből apró szemek sunyítottak a belépő felé.

Varjassy István ép kezében a fokossal egyenesen feléje tartott.

-Hozzád jöttem, Mitru.

-Há mér?

-A holmi után, ami nálad van.

-Há?...

-Az ökrök után.

-Itt nincsen semmid.

Összevillant a szemük. Az úr kék szeme, mint két éles acélpenge s az emberé, mint méregbe mártott vasvilla.

-Meglátom mindjárt.

-Nincs mit meglássál.

-Eredj az útból.

-Eredj te.

Egy pillanatig sötéten és mozdulatlanul álltak egymással szemközt. A bivalyszekér már a kapuban csikorgott. Kíváncsi fejek figyeltek a pajta ajtajából, a ház ablakából, a kerítés mellől.

-Miféle ökrök vannak a pajtádban, Mitru?

-Mi dolgod velük?

-Add vissza őket szépszerivel, Mitru. S mindent, amit loptál. Ha nem!. ..

-Hanem?!...

Mitru behúzta a nyakát, fejét előredűtötte, szeme gonoszul összeszűkült. Két öklét kivette a tyüszőből s jobb keze a villa után nyúlt, mely a fal mellett állott.

Ha nem?... Mi?... Mi lesz akkor?... Letőtt már az idő, domnule! Ma nem urak a magyar urak! Ma más az úr! Há! Eridj innen...

De már akkor az úr hátralépett egyet, ép jobb kezében meglendült a fokos, baltás végivel előbb magasan a levegőbe emelkedett, aztán lezúdult Mitrura. Az ember maga elé kapta a karját s a villát is emelte hirtelen s így az első ütés könyökét találta. A második már a füle mögött, s úgy dűlt el, szó nélkül, mint egy fűrészporral tömött kövér szalmazsák.

A házból asszonynép tört elő sikoltozva, a pajta felől villával rohant egy legény, de Varjassy István nem törődött velük. Átlépett a fekvő emberen, kinek fejéből fekete vér szivárgott, félrelökött egy asszonyt és belépett a házba.

Kint összefutottak a szomszédok. Az asszonyok Mitrut locsolták jajveszékelve, a férfiak káromkodtak és kapkodtak karó után, villa után. S András szekere akkor döccent be az útra nyíló kapun. Mellette a magyarok, kipróbált régi cselédek.

A közeli házakból is jöttek futva néhányan magyarok és oda gyűltek Andrásék köré. Sötéten és szótlanul álltak meg az udvar közepén és nézték a románokat. Ettől a nézéstől a románok is elcsöndesedtek. Már nem káromkodtak tovább. Álltak ők is a ház fala mellett, botra-villára támaszkodva és nézték Mitrut, akit akkor emeltek föl a földről és száján és fülén és orrán sűrű fekete vér ömlött.

Varjassy István újra megjelent az ajtóban. Kezében súlyos ezüst serleget hozott. Szeme acélosan villant végig az összegyűlt embereken.

Kurátor!

A hangja keményen csattant s a magyarok csoportjából kivált egy ősz hajú, alacsony ember.

Itt a templomi kehely, vegye által kend. Ti meg gyertek néhányan, hordjátok szekérre ismét a holmit.

Négy legény elindult az udvaron át. Csönd volt. Csak a négy legény csizmája döngött a vert agyagföldön. S ekkor a kerítés mellett egy hosszú oláh elordította magát:

Gyertek héj, üssük agyon őket!

De senki sem felelt az ordításra. A négy legény megállt. Csönd volt. Varjassy István összehúzott szemmel s kemény hangon szólott a kiabálóra. Kezében baltás végével lefele a fokos.

Ne ott a kerítés tövében bőgjél, bitang. Ide gyere!

A hosszú oláh körülnézett, aztán elvörösödve morgott valamit. Gyorsan megfordult s eltűnt a szomszéd kertben.

A négy legény feltúrta a házat egészen a padlás tetejéig. Bútort, ezüstholmit, lószerszámot, vadászfegyvert, asztali ruhát, ágyneműt s minden urasági holmit, amit találtak, szekérre hordták. Szó sem esett közben. A szomszédok hazaosontak, a béreslegény hallgatva állt a pajta mellett és nézte a hurcolkodást. Csak az asszonyok jajgattak Mitru körül.

Varjassy István benézett a színbe, a pajtába, mindenüvé. Rendelkezett.

Pista fiam, jármozd föl a Jámbort s a Pajkost s fogd be abba a túlsó szekérbe. Abba ni, amelyik az enyém. A másik két ökröt s a tehenet hajtsátok utánuk. Ott ni, azt a két ekét is tedd föl, Feri fiam. Meg azt a boronát. Né, a hambárban ez mind uradalmi zsák. Töltsétek meg őket gabonával, mert ej szen nem üresen kerültek ide...

Az egyik legény szép, hosszú csövű Lazaronit hozott ki a házból.

-Az ágy alatt találtuk - jelentette vigyorogva -, egy zacskó por is vagyon

hozzá, meg golyóbis. Lám, a szarka, hova rakja a fészkit?

-Apám puskája volt... Istenit a bitangjainak...

Színültig állt a két szekér a rablott holmival, mikor elindultak velük. De talpalatnyi hely a házban s ház körül dúlatlan nem maradt. Elöl ment a két szekér, mögöttük hajtották a három marhát. Varjassy István leghátul maradt. Vállán a fényes csövű Lazaroni, kezében a fokos. A kaputól még visszafordult. Mitrut akkor vitték be néhányan a házba.

Az udvaron csak két kozsókos, hosszú hajú vén oláh maradt. Néztek egymásra, aztán meglátták az urat, hogy feléjük figyel.

-Úgy kell neki - mondotta az egyik jó hangosan, hogy hallani lehessen -, bár pusztulna bele. Nem kár az ilyen rabló gazemberért. Az egész falut megrontja az ilyen.

-Phi! - tódította a másik és nagyot köpött - verje meg az Isten az ilyen tolvajokat...

Varjassy István elmosolyodott a szakálla között, kicsit gúnyosan, kicsit szomorúan, aztán megfordult s indult a szekerek után.

A harmadik háznál már útját állta egy ember. Alázatosan, levett kucsmával.

Mariásza drága, nálam is vannak kisebb dolgok... az ördög elvette az eszemet nekem is... nem is tudtam aludni miatta, úgy nyomta a lelkemet... Felviszem én mind a magam szekerével, csak gyere, nézd meg, mariásza, hogy nem loptunk el belőle semmit, úgy segítsen meg a Dumnyezo engem...

S az úr bólintott.

Jó. Hozd föl estére Mihályhoz.

Azzal ment tovább.

Aztán mások szaladtak utána.

Mariásza drága, nálam is vannak... bocsáss meg nekem, de ez a Mitru, ez az ördög elvette az eszemet... hogy süllyedne el a pokolba a mocskos... de száradjon le a kezem s ne lássam a gyermekeimet többet, ha valamit is megtartok magamnak belőle...

Az úr bólogatott, jó, jó, mondotta, hozzátok szépen el, nem lesz semmi baj. S az emberek hálálkodtak, megköszönték, kezet csókoltak s olyanok lettek, mint a gyermek, amikor megszabadul a büntetéstől s a rossz cselekedet nyomasztó érzéseitől.

Varjassy István visszament a pópához, megnyergelte az egyik sárgát s kilovagolt vele a tanyára. Késő délután lett, mire visszakerült onnan. Az ég alja piros volt, mintha vért öntöttek volna végig rajta s vékony északi szél borzolta a fákat. A pocsolyák vize már kérgesedni kezdett a hidegtől. -Holnap kiköltözünk a tanyára - mondotta feleségének, mikor a lóról leszállt s a kantárt Mihálynak adta, hogy vezesse le a lovat a pópa istállójába. -A tanyára költözünk - ismételte s az asszony szemébe nézett, komolyan, biztatva -, a ház ott kint elég jó. Három szobájában egyelőre elférünk valahogy. Az istálló is ép és a takarmány kazlakba gyűjtve.

Az asszony szürke szeme csodálkozva nézett vissza rá.

-Hogyan lehet az?

-A tanyára a pópa számított. Ezért. Ilyenek az emberek, Minka lelkem...

Acélosan villantak az asszony szemei. Keskeny arca megkeményedett.

-Úgy. Hát a pópa...! Megint a pópa!

S a hangja olyan volt, mint az ostoré, mikor megsuhog valaki fölött. Varjassy István pedig mosolygott derűsen, fokosát a fal mellé lökte, puskáját szögre akasztotta s ép jobb karjával vidáman megölelte Máriskót a kemence mellett.

Mi-a, Máriskó, kész a vacsora?

Az asszony még kint maradt az udvaron s a tanya felé nézett, át a völgyön, a tó felé. Pedig nem is láthatott odáig. Fáradt volt, de nem akarta érezni. Tudta, hogy ami most elkezdődik, ahhoz erő kell és kitartás és könyörtelen szorgalom. Otthont kell alapítani, kezdeni mindent elölről. Olyan elölről, mint ahogy azt valamikor az ükapák és ükanyák kezdhették, vagy még azoknak is az ükapjuk és ükanyjuk, a legelső ősök, akik sok száz évvel ezelőtt először jöttek erre a földre otthont s hazát teremteni.

Munkához nőtt már gyermekkorától, dologtalan élete sohasem volt. Asszonynak, anyának dologtalan élete nem lehet. De tudta, hogy ami most kezdődik, az másféle munka lesz. Kicsit olyan, mint az ősöké, akik otthont alapítani jöttek, évszázadokra szóló otthont, hazát, ahol gyermekeik és unokáik élhetnek majd boldogan és gondtalanul.

És ez az otthon, az új otthon, az új évszázadokra szóló, az tehát a tanya lesz. Az ura mondta így, ez a nyugodt, kicsit könnyelmű, de komoly és biztoslépésű ember, akihez az életét kötötte. Azt mondta, hogy a tanyára költöznek, tehát a tanya lesz az otthon. Az új otthon. A gyermekek és unokák otthona, honnan majd új és gazdag évszázadok kell kiviruljanak.

Az asszony, a keskeny arcú, szigorú szájú asszony ott kint az udvaron, ahogy magában állt, tudomásul vette ezt. És elfogadta otthonnak a tanyát. És már munkába is állt. Már felidézte képzeletében a kis tanyai házat, melyet csak úgy látott néha, felületesen, az udvart és az istállót és emlékezett egy nagy diófára is, amelyik az udvaron állt és nyáron árnyékot adott a napszámosoknak. Már rendezkedett a házban és a ház körül, már számolt és tervezett, hogy miképpen lesz, mire telik, mire nem telik, mi a legszükségesebb.

Elkapta a lelkét az otthonalapítás láza, ez a furcsa, ideges és forró fergeteg, mely a fecskét is elfogja, mikor tengerentúli útról hazatérve meglátja az ismerős vidéket. Érezte, hogy ami előtte áll, az hosszú és nehéz út lesz. De tudta azt is, hogy lesz ereje ehhez az úthoz. Mert akivel nekiindult ennek az életnek, azt maga választotta. S az asszony útja az ura mellett halad, könnyű s nehéz időkben egyaránt.

A tanya, ahová másnap a hurcolkodás megindult, egy távolabbi völgykatlan gödrének oldalában feküdt, a tó túlsó partján. Előbb meg kellett kerülni a nádast, kátyús, gübbedős dűlőúton s ahol a tó nyílt vize kezdődött, keskeny fűzfaberek mellett feltérni jobbra, a hegyoldalnak. Így egy ideig kaszálók közt vezetett az út, forrásos, vizenyős helyeken, majd a kaszáló füvét szántóföld váltotta föl s ott az út már emelkedni kezdett, hogy kökénybokroktól szegélyezetten csakhamar a tanya kis fennsíkjára érjen.

A tanya már a tóról is látszott, fekete zsindelyfödelével, kopott, vakolatlan istállójával s az öreg diófa széles ágaira pihenni térő varjak már a völgy túlsó oldaláról egyenesen vették az irányt.

Szőke Gyuri, a tanyás, lógó orral fogadta az embereket. Az ő megállapodása a pópával másképpen szólott s most rosszkedvűen hurcolkodott ki a szép, tágas lakásból. A szekerekre, melyek az összegyűjtött urasági bútort hozták, a magáét rakhatta vissza, hogy vigyék ki a torligeti hajtóházhoz, mely esztendeje már üresen állott.

A tanyai házban a nemzetes asszony kapitánykodott. Asszonyok súrolták a belső szoba pádiumentumát s a falat meszelték. A két külső szoba agyagpadlóját két cigány döngölte ingujjra vetkőzve s egy harmadik cigány a kemencéket rakta át. Birtalan Ádám, a faragó ember, az ajtókat s ablakokat javította, ócska deszkával, ahogy lehetett. Mindenki dolgozott, aki csak arra tévedt, mert a nemzetes asszony szeme nem tűrt meg lustálkodót.

Fogd meg azt a csebret, te legény! Mit állsz ott, mint egy faragott szent? Hát te, András, ha segítenél neki, letörne a kezed? Zsófi fiam, ne úgy húzgáld azt a meszelőt, mintha macskák orrát csiklandoznád, hanem húzd végig bátran, lentről föl egy vonással, akkor nem lesz foltos az a fal, mint az öreganyád surca. Na Nászta, na. Súrold már azt a padlót szaporán, hadd most a legényeket a keserűségbe. Nem lesztek készen egy esztendő alatt, ha így lopjátok a napot. Hát maga, öreg mit áll ottan? Nincs semmi dolga? Várja az urat? Az úr most oda van, de haza kerül mindjárt. Addig is kapja csak föl azt a lapátot s hányja le a szekérről a vályogot. Ha elvégezte, forduljon egyet s hozzon még onnan ni, a martból. Addigra hazajön az úr s beszélhet vele.

Keményen dolgozott ő maga is. Seprűt, súrolórongyot, meszelőt markolt keskeny keze, melyet csak egyetlen ékszer díszített: a súlyos, széles, arany karikagyűrű. Az otthon, a munka, a család és a kötelesség szimbóluma, ez a komoly és tiszteletreméltó formájú gyűrű, mely azóta átengedte helyét vékony, cifrálkodó kis karikagyűrűknek, játékosaknak, mint ahogy a komoly, kötelességtudó családanyák is átadták helyüket lassacskán másféle asszonyoknak.

Míg fent a tanyán nagy sürgés-forgás alatt égett a föld, az úr azalatt ott ült a nádas között, Mózsi bá' kurta csolnakában s leste a vadrucákat. Ő ült a csolnak egyik végiben s térdén keresztben a puska. Mózsi bá' a másik végiben s kezében a toszogató rúd. A sáté éles levelei sárgán kornyadoztak s a nád között csak a szél zizzent néha. Dörmögve beszélgettek.

Megfogyatkoztak instállom a rucák is, akár a tisztességes emberek - bólogatott gondtelt, ráncos vén fejével Mózsi bá' -, elhordta őket ez a keserves idő.

-Hát biza Mózsi, ide s tova tél lesz...

-Az hát. Az. S vajon hova érkezik a világ.?

Mózsi bá' ott jobbágykodott egész életében a tó körül, halászott és figyelte az időjárást, ahogy váltakozva fordult jóra, rosszra. Öreg ember volt már, időt töltött ember. Hajlotthátú, barázdás ábrázatú, deres fejű, lógó bajuszú. Két cserzett öklén is ráncokat vetett már a bőr, sok munka és vesződés pihent meghúzódva azokban a ráncokban és sok eltöltött idő. Háza ott volt a tó partján, magányos ház, vályogból épült. Nádfödelét gyom nőtte már s moha, ajtaja madzagra járt s bent hálók, varsák, horgok és egyéb halászó szerszámok sorakoztak s a kemence mellett szalmából készült, bundával letakart fekvőhely, magányos vénembernek való. Egyedül élt ott, asszonya meghalt régen, két fia eltűnt a háború véres zűrzavarában s csak a lánya élt, meg a veje, meg azoknak gyermekei, bent a faluban. De ritkán jártak hozzá, csak ha kellett valami, hal, vagy a pajta födeléhez nád.

S öreg Mózsi őrizte a tavat. Kiült a ház elé napos délutánokon és nézte kis szemeivel a csillogó vizet, a lomhán hullámzó nádast, vagy kis rozoga csolnakán a vészákat járta s néha megállt kezében a rúd s csak állt a csolnakban és nézett valamerre felakadt szemmel. Valamerre, messze be a nád sűrűje közé, vagy messze el a tó csillogva fodrozódó vizén, valamerre messze, Isten tudja hova, amerre a szelek s az idők mennek egyre, egyre csak mennek s lassan elviszik magukkal az életet is.

Csak járta a tavat és halászott és figyelte az időjárást, ahogy váltakozva fordult. Úgy figyelgette onnan messziről az embereket is, ahogy váltakozva fordultak erre-arra s hullámzott fölöttük is és bennük is a jó s a rossz, mint ahogy a tó fölött s a világ fölött hullámzik az idő.

Ültek, vártak a rucákért. S beszéltek halkan. Szóba került a kastély s mindaz, ami történt.

-Engedelemmel legyen mondva - dörmögte Mózsi bá' -, a kasznár úr is kicsikét hibás volt. Mert az emberek akkoriban megbolondultak s azt kiabálták, hogy ezentúl mindenki egyenlő az urakkal. Bolonddal s gyermekkel másképpen szokás beszélni. S ezt a kasznár úr nem akarta tudni. Megbotoztatta Mitrut. A pópát is meg akarta veretni. Azt üzente neki: lelövi.

-Rámentek, leütötték. Azt mondják, a pópa maga ütötte beléje az első bicskát, amikor elevenen a nyúzáshoz fogtak. Olyan ordítás volt, hogy idáig hallatszott. Aztán csak láttam a füstöt fölemelkedni a fák közül. S utána a lángok is látszottak. Még négy napra rá is füstölt...

-Bolondok az emberek, nemzetes uram, Isten irgalmazzon nekik... Azt mondják, nem jobbágyok többé. Szabad emberek. Szabadak. Lehet a szegény ember szabad? A szegény embernek dolgozni kell, vetni kell, szántani kell, kapálni kell, nem érkezik úgysem a szabadságra. Amíg az uraság földjét kapálták, nem volt gondjuk jégre, szárazságra. Ha nem termett gabona: volt az uraság csűrjében.

Most? Az uraságnak sincsen, nekik sincsen. Ha elveri őket a jég, mehetnek kódulni szerte az országban. Bolondok az emberek, nemzetes uram... bizony, bolondok...

Fehér nyakú vándorréce csapódott le a vízre. Fejét magosan tartotta, óvatosan és bizalmatlanul figyelt a nád felé. Az úr fél kézzel lassan fölemelte a puskát.

A lövés nagyot dörrent és vastag füst lepte el a tocsogót. A csolnak is megingott.

Azt hiszem, megvan - dörmögte Mózsi bá' -, nem hallám elszállni.

Míg várták a füstöt, hogy szétoszoljon, az úr elővette a lőporos tömlőt s újra töltötte a fegyvert. Kóccal jól bedögönyözte, majd göbecset töltött rá s kóccal verte le azt is. Aztán gyutacsot rakott a csicsre s a kakast is fölhúzta megint.

Ott van ni! - mutatott Mózsi bá' felcsillanó szemmel a tocsogó sarkába, hol vízbe merült fejjel lebegett a ruca tarka teste.

A nádas közül s a tó nyílt vizéről csapatostól keltek föl a récék s a lövéstől megriadva keringtek. Egy csapat egészen közel húzott át fölöttük. Gyorsszárnyú, fütyülő récék voltak. Az úr hirtelen felkapta a puskát és odagyújtott.

Nem esett egy sem - állapította meg Mózsi bá', mikor a füst eloszlott s a vizet kereken kémlelték -, fél kézzel bajos is.

Varjassy István mosolyogva töltötte újra a puskát. Megelégedett puha érzések tapogatták végig a lelkét, régi emlékek keltek életre, régi kacsázások emlékei. S nem szomorú emlékek voltak, mint azok a másikok ott fent a lerombolt kastély körül. Mert a tó olyan volt most is, mint akkor régen, mint a gyermekkor messzetűnt éveiben, úgy fodrozódott a víz, úgy zizegett a nádas és az arcába csapódó szélnek ugyanaz a friss tószaga volt. Itt semmi sem változott és ez a változatlanság olyan volt számára a megbolydult világ közepén, mint egy kis darab szilárd lelki termőföld, melybe a gondolatai és érzései gyökeret ereszthettek s teleszívhatták magukat erővel, bátorsággal és nyugalommal az elölrőlkezdés nagy erőfeszítéseihez.

Mehetünk haza, Mózsi. Van még dolog, más is.

Az öregember kezében megfeszült a rúd s a laposfenekű csolnak kibújt a sásból. Fölszedték az elesett rucát s a partnak fordultak. A délutáni nap hideg fénye csillanva törött ezer éles szilánkra a víz borzolt fodrain. A szemközti oldalon juhok kolompja szólott, ahogy a sanyargatott fű torzsáját rágták.

Na, Isten áldjon, Mózsi. Aztán figyeld a vidrákat, mert teliholdra lejövök!

Ahogy puskával a vállán a tanyának tartott s a kezében levő vadrucát szemlélte, nem gondolt rosszra, bajra, nyomorúságra. Nem gondolt semmire, csak mosolygott békésen és megelégedetten. A kaszáló szélén, ahol a szántók kezdődtek, megállt. Nézte a tanyát, mely fent ült a dombon, szépen és egyszerűen, szelíden, mint a földdel bajlódó ember, mikor megáll a tábla széliben pihenni. Nézte és egyszerre olyan érzése lett, mintha rátalált volna valamire, ami az utóbbi napok és utóbbi hetek és utóbbi hónapok izgalmai és szomorúságai, csalódásai és bujkáló keserűségei között rettenetesen hiányzott, valamire, amire az ember azt mondhatja: enyém és ettől az érzéstől valami a szíve tájékán melegedni kezdett.

Megrakott szekerek csikorogtak fölfelé a dombon, a pópa szekerei. Bútorokat hoztak, hámokat, hintót és mindenféle egyebet.

Mitru még félrebeszél - jelentette fent az udvaron vigyorogva egy legény és hozzátette -, bár dögölne meg!

Sokan voltak ott emberek s mikor meglátták az urat, mind szidni kezdték Mitrut. Az úr csak mosolygott s a rucát, meg a fegyvert felakasztotta a diófára. Az udvar olyan volt, mintha tatárok dúlták volna meg. Szekerek, bútorok, hordók és csebrek hányódtak szanaszét a ház előtt s a nemzetes asszony szava csattant élesen a tisztára meszelt falak között.

Varjassy István pedig félre állt és a földeket nézte, amik a tanyához tartoztak. Kopárnak látszó, elhanyagolt földek voltak, de tudta, hogy csak az ősz lelketlensége az, ami ilyeneknek mutatja őket. A kopárság alatt zsíros, fekete humusz szunnyad, készen arra, hogy életté szökkenjen s megsegítse azt, aki szeretettel nyúl hozzá. Szép lankásan nyúltak azok a szántóföldek végig a domboldalon és át a dombon is és fel a gerincig és le egészen a kaszálóig. És a kaszáló is hozzájuk tartozott és a tó is. És túl a tavon a széles legelőoldal, melyről juhok kolompja hallszik, mikor a szél egy-egy foszlányt elhoz magával. Az emberek sorra odajöttek hozzá.

-Én bevetettem búzával öt holdat a lábban... úgy gondoltam, ne maradjon pusztán... mi legyen vele?

-Learatod felibe, fiam.

-Én megszántottam három és fél holdat a Jószupé mellett. Jöttek az esők s nem tudtam bevetni...

-Málét teszel beléje tavasszal, fiam s kapálod felibe.

A berek melletti kaszálót mi hordtuk haza négyen... nem volt ki megdézsmálja...

-Ha lehull a hó, felhordod ide a felit.

-Megértettük, instállom.

S az újra rendezett békesség megnőtt az emberek lelkében. Dús nyugalommal borította őket, mint a jól végzett munka. Mind könnyűeknek érezték magukat, mind mosolyogtak s szaladva engedelmeskedtek a nemzetes asszony pihenést nem tűrő parancsainak.

-Eridj, Joszipoda...

-Szaladjon, öreg a cseber után...

-Na még egy veder vizet Szuszánának...

Estére készen volt a ház. A kemencékben lobogott a tűz, az összeszedett bútor idegenkedve bár, de valahogy meglelte a helyét s még egy-egy előkerült kép is jutott a falakra. Ruhás szekrényekben ruhanemű, polcos szekrényben asztali holmi: a lakás kezdett alakot ölteni.

Napnyugatkor, midőn a sár már keményedett s a hideg kék égről tiszta, fagyos szaggal aláereszkedett a szürkület: a nemzetes asszony már az istállót mustrálta s jegyezte a könyvbe.

Nyolc igásökör... két tehén... (egyik borjadzó, másik fejős), két ló... tizenhat juh... egy berbécs... két koca a pópától... nézd a gyalázatosat, magnak tartotta volna... bezzeg a többit mind megették, hogy guvadna ki a szemük...

Aztán a szín következett. Szűk, düledező födele alatt alig lehetett rendet csinálni.

Két ökörszekér... egy ökörszán... egy lószekér... felhérce hiányzik... egy hintó... egy szánkó... három eke... két borona...

Végül a rozoga deszkacsűr a hombárokkal. Alig volt valami bennük.

Tizenkét zsák búza... tizenhat zsák törökbúza... ez mind attól a gazember Mitrutól... hát a csős törökbúzával mi lett, amit az őszön szedtetek le? Mi?

Behozzátok a felit! Három zsák zab... ennek is járjatok utána, Mihály, mert többnek kell lennie. Búzának is. Ez a pár véka, ami itt van, nem elég aratásig. Árpát is akarok látni. Hát a kender? Hát a napraforgó? Hát a tökmag? Hát a pityóka? A pityókát gyűjtsétek össze, legalább hatvan vékát akarok látni belőle. S a majorság...? Libák, rucák, tyúkok, pulykák...? Ha nem hordjátok vissza magatoktól, én megyek utánok! Megismerem még a fazékban is, hogy melyik volt az enyém! Egy pár rezes hám... hát a többi? Két egyes, két négyes és két pár igáshám? Mi? S a lovak? S a nyergek?

-Lovat s lószerszámot elvitték a kozákok, instállom...

-Kozákok.? Tük voltatok azok a kozákok ej szén... három kazal szalma, két

kazal széna... ez innét van a rétről. De én a szénafűbelit is látni akarom! Vagy tán azt is a kozákok hordták el... ?

Míg a nemzetes asszony kint perlekedett az istálló körül, az úr azalatt a belső szobát nézte. A frissen meszelt szagú falak előtt otrombán és idegenül álltak a régi bútorok. A barna gerendás, alacsony mennyezet szinte nyomta őket. A sarokban egy nagy ruháskosár állott, tele mindenféle holmival, odébb egy nyitott láda.

Nehéz tölgyfa-íróasztalán, mely a pópától került elő, néhány apróságot rendezgetett. Egy régi papírvágó kést. Egy bronzból készült nyomtatót, mely fekvő agarat ábrázolt, kinyújtott nyelvvel. Egy kopott, régi léniát. Sárgaréz kalamárist. Aztán horgas szeget vert a falba, kettőt is és azokra akasztotta a dupla puskát, meg a Lazaronit. Melléjük a fokost, vadásztarisznyát, lőporszarut s odébb a falra megint két öreg pisztolyt. Aztán szemközt az íróasztallal felaggatta még apjának szakadozott képét, melyet egy oláh szedett elő négyrét hajlítva a tarsolyából.

Mikor mindezekkel készen volt, leült az öblös írószékbe, fél kézzel kínlódva pipát tömött s rácsiholta. Fújta a füstöt. A kemencében pattogott a rőzse, s a tűz melege és a bodrosan szálló pipafüst lassan lenyomták és megszelídítették a frissen meszelt falak idegen szagát. Fújta a füstöt, nézte apja díszmagyaros, szakadozott képét, nézte a puskákat, a lőporszarut, a kemenceajtón kivillanó láng játékos fényét a padlón s lassan úgy érezte, hogy hazaérkezett.

Néhány napig játszadozott az idő. Hajnalonként dérrel rémítgette a mezőket, de aztán kitűzte békesség céljából a napot és igyekezett elhitetni a világgal, hogy nincsen még vége a nyárnak. Néhány napig játszadozott az idő.

Aztán hirtelen megkomolyodott. Egy reggel a nap álmosan és fák között ébredt s a dér ottmaradt a földön. Vékony északi szél indult s a pocsolyák kérge megvastagodott és felszívta a vizet. Szürke görönggyé változott a sár, keményen koppant a lépés alatt és a szekér döccenve billegett az úton.


Wass Albert: hangoskönyvek, versek

Adjátok vissza a hegyeimet 1 Rész EREDETI VERZIÓ Dr Wass Albert eredeti könyve

Adjátok vissza a hegyeimet- 2. Rész EREDETI VERZIÓ Dr Wass Albert eredeti könyve

Adjátok vissza a hegyeimet- 3. Rész EREDETI VERZIÓ Dr Wass Albert eredeti könyve

Adjátok vissza a hegyeimet- 4. és 5. Rész EREDETI VERZIÓ Dr Wass Albert eredeti könyve

Jönnek!

 

 

Megjelent: 1519 alkalommal Utoljára frissítve: 2015. Január 08., Csütörtök 19:34

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 325 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68%Canada 1%
Romania 5.8%Serbia 0.8%
United States 5.2%Kuwait 0.4%
Russian Federation 3.1%Switzerland 0.4%
Germany 2.6%Czech Republic 0.3%
Ukraine 2.6%Australia 0.2%
Slovakia 2.3%France 0.2%
United Kingdom 1.7%Italy 0.2%
Austria 1.5%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.1%

Today: 128
This Week: 128
Last Week: 5419
This Month: 16949
Last Month: 25321
Total: 1496370

Belépés