Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

V2017Jun25

2011. Szeptember 15., Csütörtök 04:59

Mire a fák megnőnek 2

Írta:  Wass Albert
Értékelés:
(1 szavazat)
A vadrucák fölkerekedtek és otthagyták a tavat, melynek széleit már bebőrözte a jég. A szélben hajladozva zizegett a nád s hangja semmiben sem emlékeztetett a nyári esték lágy susogására.

Mózsi bá' dologtalanul lézengett tóparti kunyhójában, a vészákat már nem lehetett járni csolnakon s a jég még gyönge volt. Ült egymagában a kemence mellett s naphosszat varsáit javítgatta, megfőzte a puliszkát, ahogy az magányos vénemberhez illett. A faluból néha eljött Jankó, a veje, egy alacsony, görbe hátú, bizalmatlan kis keszeg ember s mialatt a kerítésnek való vesszőket nyeste, beszélt a világ dolgairól.

Hogy a románok újra kezdenek mozgolódni, Mitru dolgában panaszra voltak a járásnál is, de Kékesen idegen úr intézi az ügyeket s a nyelvet sem érti, meg nem is sokat törődik velük. Becsirkárnak hívják, vagy így valahogyan az új királybírót s a dohányt az orrába teszi egyenest, nem előbb a pipába, mint más rendes úrféle ember. S még csodálkozik, hogy tüsszög tőle, mint valami ló. A pópa kétszer is járt ott, nem tudni miféle dologban, de látták, amikor a nevét valami írás alá tette. A dobojiak azt beszélik, hogy a pásztoráji legelőt maguknak tartják meg, mert az úrnak úgy sincsen marhája hozzá. A nemesek erdejéből is készülnek kihasítani egy darabot s talán rámennek a Torligetre is, mint ahogyan a múlt évben tették. Azt mondják, az urak már nem urak többé s aki román, tehet, amit akar, a császár megígérte.

Hallgatta Mózsi bá' ezeket a beszédeket, csóválgatta hozzájuk a fejét s dünnyögte csöndesen.

- Bolondok az emberek, bizony bolondok.

S szeme ilyenkor messzire elnézett a tóra, melynek acélszínű tükre némán küzdött az élesedő faggyal.

Halált és pusztulást érzett Mózsi bá' mindenfele. Halott nádkórók zizegtek a háza előtt s a fűzek aggodalmasan hajtották meg fejüket az elmúlás szelei előtt. Halottak voltak kereken a mezők, kopottak és szürkék. Nem rebbent pacsirta róluk, nem mozdult bogár. Csak a halál madarai, a varjak keringtek néha át fölöttük. Éppen csak a tó élt még egy kicsit, éppen csak a tó szürke vize. Néha látni lehetett, amint bent, ahova a jég még nem tudott elérni, a fel-feltámadó északi szél nyomán haragos fodrok támadtak rajta s loccsanva vágódtak a koporsó falának. Mintha az egész halni induló világnak a lelke ott gyűlt volna meg, abban a kis lázadó víztükörben, mely küzd kétségbeesetten a halál ellen, utolsó erejéig.

Aztán egy hajnalon halott volt a tó is. Néma volt és nem mozdult többet. Ha rátűzött a sápadtfényű nap, olyan színe volt, mint a halott ember szemének.

Nyárfák bozontos ágai közt zúgott a szél s a füzek néha felzokogtak tőle éjszaka. Mózsi bá' kunyhója ontotta a keserű füstöt s ő maga a jeget próbálta, hogy mikor lehet már a vészákhoz menni. Aztán az is eljött. Kifaraghatta baltájával a léket s vihetett halat föl a tanyára, hogy törlesztődjenek a köteles fontok.

A tanyán már szigorkodott az újszülött rend. Soványka volt szegény, mint egy göthös kicsi borjú, de rend volt mégis. Valaminek az elindulása. Így kezdődött: az istállóba beállították szép rendbe a nyolc ökröt, melléjük a két tehenet s odébb a két lovat. A két koca néhány napig szintén ott kellett hányódjon, amíg sikerült ólat fonni nekik fűzfavesszőből. Az a néhány megkerült juh a kazlak tövében éjszakázott. A nyolc ökör mellé két béreslegényt fogadtak s a lovak mellé ott volt András. A teheneket András felesége gondozta, aki a konyhára állt be s így nem kellett az urának sem hazajárnia a faluba, hanem ott lakhatott a konyhán. A béreslegények az istállóban aludtak s ők látták el a juhokat is. Munkájukat hajnaltól estig a nemzetes asszony ügyelte. De tiszták is voltak az ökrök meg a tehenek s a lovak szőre is ragyogott.

Ez volt az a kevés, amiből az új életnek indulnia kellett. Nehéz volt az indulás, mert ez-az hiányzott, kevés volt a gabona, télire eltett vetemény éppen semmi s majorság is csupán amit a falubeli asszonyok önként hoztak. Így aztán az étel sem volt nagyon változatos a tanyán: pityókaleves, pityókafőzelék, száraz fuszulyka, tejes puliszka. Hús csak olyankor került az asztalra, ha vadrucát vagy nyulat hozott az úr. Mert a majorság magnak kellett, arra ügyelt a ház asszonya. S a pénzre is, arra a kevésre, amit Kolozsvárról hoztak.

Egyelőre csak ötven holdat tartottak meg gazdaságnak, a többit felosztották részesek között, akik felibe szántották. Búzát vetni késő volt már s így amíg lehetett, szántottak tavasziak alá. Mikor pedig befagytak az ekék, hordani kezdték az erdőről a kerítésnek való vesszőt s a szerszámfát új pajta és cselédház építéséhez.

Így indult a tanya élete. Az istállót s a csűrt kimeszelték, elhordták a szemetet s egyszerre meglátszott, hogy az élet, amelyik onnan indul, nem afféle máról- holnapra való, hanem komoly és szilárd alapokon nyugszik és tiszteletet érdemel. A diófa is kihúzta magát. A ház mögött néhány elvadult szilvafát talált az úr, azokat megnyeste, törzsüket bemetszette és így kertje is lett a pusztán álló háznak. Még kutya is került s annak az úr maga ácsolt födelet ócska deszkából a konyhaajtó melletti sarokban. A kutya a régi tanyásé volt, Szőke Gyurié s az elvitte volt magával. De a kutya néhány nap múlva visszajött magától. Választott Szőke Gyuri és a tanya között s a tanyát választotta. Néhány napig ott nyüszkölt a ház körül, a nemzetes asszony sokszor próbálta elkergetni, de nem sikerült. Hol a szalmakazalnál, hol a csűr eresze alatt, de valahol látni lehetett mindig, ahogy behúzott farokkal, bizalmatlanul szemlélte az új gazdákat. Az odavetett puliszkát már a levegőben elkapta, de közel nem ment senkihez.

Az úr néha ételt lökött neki és pattintott az ujjával. A kutya elkapta az ételt és később a farkát is csóválta. A harmadik nap már odament hozzá és elvette kezéből a vadréce csontját.

- Burkus! - pattintott neki az úr s a kutya megcsóválta a farkát. Másnap már farkcsóválva fogadta, amikor kilépett a házból. Ezen a napon ácsolta meg a födelet a ház sarkában. Egy ócska lánccal meg is kötötte s a kutya tűrte. Így kapcsolódott be Burkus a tanyai életbe.

Akkor már többé-kevésbé megkerült minden, aminek nyomára lehetett még akadni. A csűr üresen álló felében bútorok szorongtak egymás hegyén-hátán, melyeknek már nem jutott hely a házban. A ház ilyen volt: kívül a tornác néhány korhadt fáját kicserélték. Ügyelve, hogy a vadszőlő felfutó bokrában kárt ne tegyenek. Ezt az úr kívánta így. A tornácra három, lapos homokkő-lépcsőn lehetett följutni s a lépcsővel szemben volt az ajtó, mely a házba vezetett. A tornác nem ment egészen kereken, csak a ház elejét díszítette hosszában végig. A külső szoba közepén kerek ebédlőasztal foglalta el a helyet, négy egyszerű székkel. A fal mellett szekrények és egy nagy tükrös pohárszék. A szekrényekben volt mindenféle asztalnemű, ágynemű, sőt ott voltak elhelyezve a ruhák is.

A belső szobában, az ablak melletti sarokban, ahonnan látni lehetett a tornácot és az egész udvart, a nagy tölgyfa-íróasztal állott. Szemben vele három súlyos, barna bőrkarosszék s egy kis antik asztalka, könyvekkel, virágvázával. A fal mellett könyvespolc. Fölötte lógtak szögre akasztva a puskák, lőporszaru, vadásztarisnya s a két öreg pisztoly. A kis asztalka alatt régi kopott szőnyeg s az íróasztal előtt vadkanbőr. A falon az öreg Varjassy díszmagyaros képe, friss nyírfaágból készített keretben, amit az úr maga faragott.

A hátsó fal mellett, mintha külön szoba lett volna, állott a két ágy s a két éjjeliszekrény, mindegyiken egy-egy viaszgyertya. A két ágyat nehéz, sötét mintás terítő takarta. A kemence mellett széles olaszfal, mögötte a mosdó. Két ablaka volt a szobának, mind a kettő a tornácra nyílott és sötétbarna függönyök lógtak körülöttük. A harmadik szobába nyíló ajtó elé nagy szárnyas szekrényt állítottak, az ajtó nem is látszott tőle. Ebben a szekrényben állottak az értékesebb dolgok, többek között a pénz is. A barna gerendás, alacsony mennyezetről rövid, horgas dróton olajmécses csüngött. Az egyik padlódeszka mozgott a lépés alatt, még nem volt idő megjavítani. S főképpen nem volt miből. A külső szoba döngölt agyagpadlója is sok gondot okozott, mert nem lehetett soha egészen tisztán tartani és a sepregetésnél, ha nem fröcsköltek rá elég vizet, sárga porral lepte be a bútorokat s a pohárszéken álló porcelánt. De ezen sem lehetett segíteni egyelőre.

A konyhának külön kijárata volt a tornác végiben s onnan is három, lapos homokkőből készült lépcső vezetett le az udvarra. A konyhában széles kemence terpeszkedett, amit Laji cigány épített ócska téglából és sok szakértelemmel. A kemencéhez való vaslapokat úgy szedték össze innen-onnan s ehhez mérten repedezettek is voltak és nem is egészen egymáshoz illők. De ezen sem lehetett segíteni és tűrni kellett a füstöt, ami néha az egész konyhát ellepte és könnyet facsart az ember szeméből. A konyhában volt egy széles deszka-asztal, a falon polcok az edényeknek s a deszka-asztal előtt egy hosszú pad. Volt még egy szekrény is, ami lakattal záródott, abban voltak a főzéshez szükséges és nem romlandó holmik, fűszer és ilyesmi. A kulcs természetesen a nemzetes asszonynál állott, aki maga végezte a főzés elméleti részét, mivel az András feleségére mégsem lehetett rábízni mindent. A konyhában állott az Andrásék ágya is és az ágy alatt a láda, amiben a változót és néhány apróságot őriztek.

A konyha alatt pince is volt, aminek hátulról, a szilvafák felől nyílott az ajtaja. Szűk, kicsi pince volt és egyelőre egészen üres, csak néhány zsák krumpli volt benne.

A tanyai élet második hetében disznót is öltek. A disznót a Kolozsvárról hozott pénzből vették az egyik román gazdától, mert a pópától előkerült két koca magnak kellett maradjon. Kicsi disznó volt és nem túlságosan kövér, de éppen ezért elég olcsón adta a román. A zsírt bödönbe rakták és a csűrbe záratta a nemzetes asszony, hogy hűvös helyen álljon. Onnan hozta be saját maga harmadnaponként, fakanállal mérve a főzéshez valót. Sok nem kellett, mert Istennek hála a két tehén jól adott tejet és vaj meg tejföl akadt mindig a háznál. Szalonna, kolbász, oldalas, haspecsenye a füstre került, drótra akasztva a konyha fölötti padlás-részben, ahol Birtalan Ádám ócska deszkából valami füstölő-félét mesterkedett, mellyel azonban sok vesződség volt, mert a nemzetes asszony szerint nagyon lassan füstölődtek ott a füstölni való disznóságok. Úgyhogy két sonkát el is vitetett Marcihoz, ahol a nádfödél alatt alaposabban és gyorsabban készültek el.

A padlás üres volt, mindössze néhány koszorú hagyma s néhány véka paszuly szomorkodott benne, meg az utazóládák és kosarak. Ezek is az egyik sarokba gyűjtve, mivel máshol lyukas volt a feketére vénült zsindelytető és a becsöpögő eső széles, kövér foltokat áztatott a repedezett agyagon, ami a deszkázatot borította. Helyenként a víz a szobák mennyezetén is átszivárgott. Így a külső szobában éppen az ajtó fölött, a belső szobában pedig ahol a karosszékek álltak. Bár esős időben mosdótálakat és egyéb edényeket állítottak föl a padlásnak ezekre a helyeire, mégis előfordult, hogy a szobában valakinek váratlanul víz csöppent a nyakába. Ilyenkor fölnéztek a mennyezetre, ahol már új vízcsepp készülődött és félrehúzták a székeket. A nemzetes asszony bosszúsan morgott magában valamit, az úr pedig hirtelen pillantást vetett a puskák felé, majd az íróasztalra, nehogy azok is megázzanak. Aztán összenéztek és vidáman elmosolyodtak saját nyomorúságukon.

Minden jó lett volna, csak éppen egy ló hiányzott még nagyon az istállóból. A Fecske. A kedvenc hátiló. Varjassy István csikókorától nevelte, maga szoktatta nyereg alá s bár lovon vonult be Kolozsvárra annak idején a honvédzászló alá, külön azért nem vitte magával a Fecskét, nehogy valami baj érje a háborúban. S a Fecske ott volt még mindig a doboji dászkálnál.

Három cipetyét is küldött már utána, barátságos üzenettel, de a dászkál még csak nem is üzent vissza semmit. Pedig az a ló nagyon hiányzott.

Így aztán egy hószagú, hideg reggelen az úr maga indult érette. Borús volt az ég, a levegő nyirkos és hideg. Északi szél rezegtette az öreg diófa ágait. Télnek, hónak és fagynak szaga érzett.

Csak a fokosát vitte s felkötött karjával, vígan fütyörészve, legényes jókedvvel ment át a tó jegén. Megnézte a Mózsi bá' vészáit, az öreggel is váltott néhány szót, aztán csak lépni kezdte kifele a hegyet, amerre legrövidebb volt Doboj felé. Pókháló ezüstözte a mezőket, fagyott kukoricatarlókon ördögszekeret űzött a szél s a kökénybokrokon mozdulatlan sármányok gubbasztottak. Olyan volt az idő éppen, mintha a világ örömeit temették volna sötétszürke, kopott felhőkoporsóban, a dombok fölött.

Irgalmatlan csúnya, omlásos meredek hegyoldalak között rejtőzködött Doboj, a falu. A völgy, melybe valamikor beletévedt, úgy szorította be a sárga hegyomlások közé, hogy lélekzeni is alig tudott. Kínjában összepréselődött házai egymásra torlódtak, utcái meggörbültek s az egész falu olyan volt, mint egy rakás gyűlölet és keserűség. Semmi egyenes nem volt benne: sem az utcái, sem a patakja, sem a házak egymásba fonódó vonala, sem a kertek iránya, sem a kerítések. Semmi nyílt nem volt benne: az utcái folytonosan bujkáltak önmaguk elől, a patakja martok, fűzfák, házfalak alatt csavargott, a házak sunyin félrefordultak egymástól s még a templomra sem nézett föl egyik sem, pedig ebből kettő is jutott a falunak. Egy fehérre meszelt, bádogtetős, a magyaroké s szemközt vele egy alacsony, ugrásra készülődő, fából való: a románoké.

Semmi tiszta nem volt abban a faluban: az utat, mely e keskeny völgyön át odáig vezetett, alig lehetett megkülönböztetni a szürkére fagyott szántóföldektől. A házak színe foltos-kék volt, vagy földszínű sárga, vagy piszkosan fehér. Még a tetők is olyanok voltak, mintha szutykos pipalével öntötték volna le őket. S a fatemplom keresztjén és a bádogtorony buzogányán varjak ültek, mozdulatlanul, mintha valami nagy légy piszkolta volna oda őket, hogy még a templomok se maradjanak tisztán.

Semmi tiszta nem volt abban a faluban, semmi nyílt, semmi egyenes, semmi barátságos, semmi biztató. Ahogy Varjassy István megállt fölötte a hegytetőn s lenézett rá, olyan volt éppen a sok össze-vissza préselt ház, udvar, kert, mintha egy rakás mogorva harapós vén kuvaszt szűk ketrecbe szorítottak volna össze a sintérek.

- No falu, benned se laknék - gondolta onnan fentről s ez a gondolat egyszeribe nagyon ismerősnek tetszett. Eszébe jutott, hogy régen is, gyermekkorában is ez a gondolat villant át a fején, valahányszor a falu fölött ellovagolt s egy pillanatra lenézett a katlanba.

Még az is eszébe jutott, hogy olyan éppen az a falu, mintha a rosszkedv és a gonoszság lakozna benne párosan. Görbe tekintetű és ráncos, görnyedt és ferde képű, mint a gyomorbajos ember. Sovány falunak látszott onnan fentről, soványnak és harapósnak.

A falun kívül, a hegy oldalában elhagyott major látszott. Néhány magányos istálló, egy bedőlt tetejű zsellérház s fölötte szőlőhegy, széliben néhány csupasz vén diófa. Olyan volt az egész, hogy messziről ásított róla az árvaság.

Ehhez a puszta majorhoz ereszkedett le Varjassy István. A szőlőn keresztül, a karók között. Bizony, azon is látszott a gazdátlanság. A karók egy része ellopva, egy része kidűlve, a tőkék nyesetlenek, takaratlanok. Szalmás trágyát kellene hordani rájuk, ha már leföldelni késő, mert elfagynak, ha erős lesz a tél s a hó nem hull hamarosan. Csak ne lenne olyan messze a tanyától...

Vakarta a fejét, hogy nem jutott hamarább az eszébe a doboji szőlő. Bezzeg a varjasi már rendben várja a telet. Ide is vincellér kellene. Megnézte a bedűlt tetejű házat. Hát ebbe bizony nem költözhet senki ezen a télen. Falait is már csak a jó Isten tartja. A két hosszú istálló mellette, az sem különb. Nádtetejükön mély csatornákat mosott az eső, gerendázatuk roskadt, még arra sem volt jó, hogy a falusiak elhordják innen.

Végignézett a lankás oldalon, mely a varjasi völgy felé hajlott. Pusztaság, lábán hagyott kóré, szántatlan tarló. Pedig jó föld ez is. Talán még jobb, mint a tanya körüli. S a torligeti legelővel együtt kereken ötszáz hold. Néhány évvel ezelőtt ontotta a pénzt. Megtöltötte a magtárakat. Az utolsó bécsi farsang árát éppen ez a fekete hegyhát adta, ezerhatszáz véka búzában. S ott túl a legelőn javult a rideg marha. Tordáról jöttek minden ősszel a kereskedők érte.

Rosszkedvűen hagyta el a pusztává vált majort. Olyan volt, mintha évszázadok teltek volna el azóta, mintha elpusztult volna közben az egész világ, kihalt volna minden rendes, békés, szorgalmas és tisztességes ember, minden ismerős ember és ő valamilyen gonosz csoda folytán felvetődött volna a sírból és itt járna egymagában, a kopár, üres, kipusztult földön, mely valamikor otthona volt, gazdag és meleg otthona s most gyászos és kietlen temetővé változott.

Bosszúsan haladt lefelé. Csupa rossz gondolat, csupa megoldhatatlan gond, csupa kellemetlen emlék és kilátástalan jövő kísérte. Keserűség szegődött a nyomába és még felkötött karja is sajogni kezdett, pedig már hetek óta nem is érezte a sebet.

Megkerülte a falu kertjeit s a templomkert szilvásán ereszkedett le a paplakhoz.

Az öreg tiszteletes éppen a disznóit etette. Kint volt az udvaron, otthon szőtt condragúnyában, lyukas csizmában, melyből a talp mellett egy darab szennyes kapcarongy is kilátszott, és töltötte nagy ügyelettel a moslékot a két hízó vályújába. Kerekre nyírt szürke szakálla szinte beleért a moslékos csöbörbe a nagy igyekezettől. Kopott, fekete kalapja hátracsúszott a fején, ahogy ott hajlongott s a szürke haja borzoltan bújt ki alóla.

Adjon Isten minden jót! - köszönt rá Varjassy István, ahogy az udvarra lépett.

Az öreg tiszteletes meglepetve fordult hátra s még a csöbör is kifordult a kezéből. De szakállas, kövér arca szélesre mosolyodott.

Ó, méltóságos pátrónus uram! Alázatos szolgája vagyok!

S még a hízókról is megfeledkezett örömében, melyek egymást taszigálták a csöbör mellől.

Bibarc Ábris tiszteletes ott született, ott nőtt föl s ott készült meghalni Dobojban. Háza volt ott és kis birtoka s már negyvenegynéhány esztendeje szolgálta az urat és maroknyi hívének szeszélyét. Varjas is hozzátartozott, akárcsak túl a hegyen a mező-áldomi leányegyház s ha jó volt az idő, át-átjárogatott ezekre a helyekre istentisztelet végett. Régebben, míg a lábai jobban bírták s a világ is más volt, sűrűbben. Amióta pedig megnőttek a hegyek s az idők is elnehezedtek, már csak ritkábban persze. Így aztán a népek egy kissé el is vadultak tőle. De talán nem is azért. Más világ volt, gonosz világ, így érezte ezt szegény öreg Bibarc Ábris. Az emberek egyre kevesebbet törődtek Istennel s az ő szolgáival, a kepét is nehezen adták, a jó szót is nehezen. Régen minden bajukban hozzá folyamodtak s ő ilyenkor mérsékletes és bölcs tanácsokat mondott, ahogy a hű pásztorhoz illik. De egy idő óta nem kell senkinek a tanács, mindenki külön járja a maga útjait, félrehúzódva pásztortól és nyájtól és ez nagyon elszomorította szegény Bibarc Ábrist. Szomorú és csöndes öregember lett belőle s szívesen gondolt arra, hogy az élet egyszer úgyis befejeződik, Doboj eldugott völgykatlanában is.

De a vendégnek nagyon megörvendett. Két moslékos kezét gyorsan condranadrágjához dörgölte s úgy sietett kezet szorítani.

Isten hozta, jaj, Isten hozta. Hallottuk, hogy haza méltóztatott jönni, bár nem mertük remélni, hogy maradása lészen... Tessék befáradni, hogy fog Annuska lelkem örvendeni szegény...

Annuska lelkem már ekkor a konyhaajtóban állt. Tulajdonképpen azért jött ki, hogy megnézze a hízókat s szeme legelőször is a feldőlt csebret vette észre.

Te Ábris, hát azt a csebret... - kezdte mondani, de ekkor megismerte a vendéget.

Két húsos, vörös kezét összecsapta s az arca kinyílt, mint egy óriási vén pipacs.

Báró úr! Lelkem!

Azután ellepték szemét a könnyek s míg egyik kezével Varjassy kezét szorongatta, másikkal maszatos kötényét dörzsölgette az orrához.

Jaj, Istenem, drága báró úr, hát itt van megint, itt van...

Annuska lelkem már negyven esztendeje élt a doboji paplakban, mint Bibarc Ábris hűséges felesége. Negyven éve ültette a kotlókat, amit a falusi asszonyok hoztak, egy kis káposztáért, egy kis hagymáért, egy kis törökbúzalisztért. Negyven éve nevelgette a csirkéket a konyhán, s közben a gyermekeket, negyven éve veszekedett a fonóasszonyokkal a gyapjú miatt, a szövőasszonyokkal a fonál miatt, hajlongott a kertben, rontotta a szemét a gúnya-foltozásban, kínlódott a részesekkel negyven éve. S ez alatt a negyven év alatt semmi különösebb változás nem történt, a kotlók mindig rosszul költöttek, a csirkéket űlű hordta és pócegér, a gyermekekkel baj volt, a fonóasszonyok lopták a gyapjút, a szövőasszonyok a fonalat s a részesek mindent, amit lehetett. Semmi sem változott a negyven év alatt, a falu sem, még a paplak sem, ugyanaz a mohás nádtető maradt végig rajta s ugyanaz a sáros, görbe udvar, melyre még bivalyszekérrel is nehéz fölhajtani. Semmi sem változott, Csak éppen a gyermekeket elnyelte a világ. Csak éppen hogy Annuska lelkem, a kis karcsú, csitriszemű mező-áldomi kasznárleányból lett egy nagy, kövér, széles és nehezen hajlongó falusi papné, érdes kezű, ősz hajú, siránkozó öregasszony. De Bibarc Ábrisnak így is Annuska lelkem maradt, az a régi Annuska lelkem, akit valamikor áthozott magával a hegyen, az öreg Varjassy báró négyesszekerén. Csak az idő telt, de ők kimaradtak belőle. Csak a külsejük kopott meg a küzdelemben, a gyakori bánatban, a nyomorúságban. Csak éppen mintha az életnek egy idő óta nem lett volna már célja. De ők ketten gondosan ügyelték a megszokott rendet tovább. Annuska lelkem a konyhát, a kertet, szövést és fonást s Ábris gazdám az irodát, az anyakönyvet, a templomot, a kurátort, a presbiteriumot s a papi földeket. S ha esténként fáradtan, mint két magára maradt, szomorú varjúpár, az olajmécs mellett egymás mellé leültek, sóhajtgattak s gombolyítgatták messze múltakba vissza az emlékezés aranyfonalát.

-Annuska lelkem, emlékszel-é...

-Jaj, Ábris gazdám, tudod-e még...

És pipafüst volt és könnyesedő szem. S a vén paplak bútoraiban szú rágta az

időt.

Ilyenek voltak a doboji papék.

Annuska lelkem mindjárt karon ragadta a vendéget és bevitte a szobába. Csak a konyhán keresztül, mert a külső szobát nem használjuk, lelkem, az ajtó arra zárva van. Minek két embernek ekkora ház?

Pálinkát hoztak, töltöttek.

Hát a fiúk merre vannak?

Csönd volt sokáig a kérdés után. A két öreg ült a két széken, kövéren és szomorúan s egymást nézték, aztán a vendéget.

Ábris fiúnk ott maradt Piskinél...

A gyász súlyos árnyéka a szobára vetődött. Az ócska bútorok elsötétedtek, a kemencében megállt a tűz egyhangú sistergése is. Annuska lelkem két nagy húsos kezével szeméhez emelte a piszkos kötényt s Ábris gazdám a padló deszkáit bámulta hosszasan.

-S Imre?

-Külországba menekült. Úgy hírlik, mérnökséget tanul...

Nehezen oldódott föl újra a szó. S komoly dolgokra fordult, magyar dolgokra. Hogy amióta a varjasi templomot fölperzselték, nincs a varjasi magyaroknak, hová járjanak Istennel találkozni. Úrvacsorát venni átjárnak néhányan Dobojba, de egyre kevesebben. S mondják, már vannak, akik a románok templomát keresik, mert az haszonnal jár. Vannak bizony Dobojban is olyanok s vannak Mező-Áldomban is. Sok a hitvány az emberek között, sok a szemét. Megváltoztak az emberek nagyon. Bezzeg, mikor az öreg báró úr, Isten nyugosztalja... ugye, Annuska lelkem... ugye, Ábris gazdám...

A két szomorú kövér öreg körül valami fojtott levegő volt, valami nyomasztó, mint időtlen zárt kriptákban szokott, ahol régen nem jártak emberek. Nem lehetett sokáig maradni.

A kapuig kísérték. Akkor tudták csak meg, hogy miért jött. Az öregasszony rémülten csapta össze a kezeit, arca szinte elkékült az irtózattól.

Jaj, báró úr, az Istenért, oda ne menjen! Az nem ember, az vadállat! Őrizze meg az Isten tőle! Jaj, nehogy oda menjen! Egy lóért! Nem éri meg semmiféle ló!

Az öreg tiszteletes is meghökkent a dászkál nevére. Bölcs és megfontolt mondókába kezdett, mint régen, mikor még hívei tanácsot kértek olykor tőle, nehezebb dolgaikban.

Ne méltóztassék elmenni ahhoz az emberhez. Nem olyan. Gyűlölködő ember az kérem, gonosz a lelke mélyéig és megátalkodott. Ő volt az, aki az oláhokat vezette, amikor elindultak innen, hogy fölgyújtsák a kastélyt. Ő volt az, aki Koncz urat lemészároltatta, a kasznár urat. Ne méltóztassék elmenni hozzá, báró úr.

És a szemei ráncai között, a szakáll szürke szálai között csupa gond és aggodalom remegett.

Varjassy elnevette magát.

Na, talán csak mégsem ő az eleven ördög!

Azzal már ment is. Ahol két bogos fűzfa között az utca elkanyarodott, ott egy percre megállt és visszanézett. A két szomorú kövér öreg még mindig a papilak rozoga kapujában állt.

Egy pillanatig nézte őket, de már nem mosolygott. Mintha a múltat, a szép, egészséges, kövér múltat látta volna az elhagyott udvar széliben állni, egyedül és magára hagyottan, szomorúan és kihullva ebből a világból, mely megtelt gonoszsággal és gonosz emberekkel. S mögöttük úgy állt az öreg papilak, behorpadt, mohás tetejével, görbe és szomorú kis udvarával, mint valami régi rozoga koporsó, mely arra vár, hogy besüllyesszék a földbe.

Erőszakosan fordult el ettől a képtől. Megmarkolta a fokost, lábát keményen rakta le az útra, hogy a csizma patkója alatt csak úgy kopogtak a göröngyök. Úgy ment, mintha egy világ ellen indulna harcba. Fogai keményen egymásra szorultak, ökle a fokos nyelét markolta. Izmaiban harag és dac feszült, karja ütni akart, nagyot ütni. A gyors járástól dobolni kezdett fülében a vér s olyan volt, mintha rohamra dobolt volna s mintha a dobolás mögött nagyon halkan felsírt volna egy távoli trombitaszó. Így fordult be a következő utcakanyarodásnál a románok temploma felé. Dobpergéssel és trombitaszóval a fülében. S egymásra harapott fogakkal. És a lelkében minden összegyűlt keserűséggel.

Bács Szándu, a dászkál, a templom alatt lakott. A kis guggon ülő fatemplom alatt, melyet úgy hoztak magukkal száz esztendővel ezelőtt a nagyapái, a lelkükben bent, annak is a mélyén, mint egy távoli emlékezést a havasalj i földről. Ezt az emlékezést faragták ki fából a telep fölötti dombra, építészmester sem kellett hozzá, valahogy maguktól is eltalálták, hogy mit hogyan kell, pedig bizonyosan egyikük sem épített még soha templomot. Nehéz és durvarostú tölgyfából építették, pedig fenyőből kellett volna, jó gyantaszagú fenyőből, legalább is úgy rajzolta eléjük a képzelet. Így aztán nehézkes lett egy kissé a templomocska, guggon ülő, mint valami fáradtan, leeresztett szárnyakkal megtelepülő kopott, szomorú madár, idegen madár, olyan eltévedt madár. Eltévedt nép madara volt az a kicsi fatemplom, vagy legalábbis annak a madárnak fából faragott otromba mása. Egy eltévedt népé, amelyik török elől s tatár elől kényszerült hazájából messzire menekülni, munkát, életet keresni idegen föld népei között. Ezért építették házaikat közel egymáshoz, majdnem összetapadva s azért olyan hebehurgyán és rendetlenül. Mert az első telep is, mint a templom, pihenésre leszállott, fáradt idegen madár volt és pillanatig sem gondolt arra, hogy fészket verjen az idegen földön. Csak megtelepedett, mert valahol meg kellett állni a menekülésben, munkát kellett keresni, dolgozni kellett, hogy élni lehessen s visszatérni egyszer. Urak jobbágyai lettek, mert kevés volt úgyis a jobbágy és sok volt a lakatlan falu ezen a vidéken, a császár derék zsoldosai jóvoltából. Hát megtelepedtek, jobbágynak szegődtek. De házaikat csak úgy építették föl összevissza, terv nélkül, sietve, hogy legyen miben lakni egy-két évig. Szeretet nélkül építettek kis morcos házikókat sárból, éppen hogy jók legyenek eső s fagy ellen, amíg majd eljön az idő a hazatérésre. Amit ehhez a településhez a lelkükből adtak, az egyedül a templom volt, a fatemplom, amit úgy róttak össze az emlékezés után.

Aztán: aztán az élet elkezdődött az új földön és olyan élet volt éppen, mint máshol. Munkából és vesződésből állott, gondból és bajból, születésből és betegségből és halálból. Akik meghaltak, azokat beásták a templom körül az idegen földbe, hogy sírjaikra árnyékot vessen az emlékeztető fatorony, mintha otthon lennének. Aztán mind többen és többen haltak meg, mind többen és többen születtek, ahogy múlott az idő. S az idő múlásával együtt halványodott a távoli ország emléke is és már csak az egészen öregek beszéltek arról, hogy mikor is lesz az, amikor haza lehet menni...

Mert az élet az valami roppant különös dolog. Az úgy odakötözi az embert a földhöz, egy völgy hajlatához, vagy egy domb oldalához, úgy odakötözi még akkor is, ha nehéz és nyomorúságos élet, hogy az ember lassanként odanő hozzá, gyökeret ereszt belé s lassan otthonának kezdi érezni akkor is, ha idegen.

Nehéz volt az új jobbágyok sorsa. De évről évre ugyanazt a sirinka földet szántogatták, ugyanabba a dombhajlatba jártak ki kapálni, ugyanannak a fűzfának az árnyékában pihentek meg szénakaszáláskor, évről évre. És közben gyermekek születtek, akik ott játszottak már és ott nőttek fel, rengeteg sok gyermek és lassan új házak épültek a templom alatt. Éppen olyan hebehurgyán épültek azok is, mint az elsők, rendetlenül és a jövendőre való gondolás nélkül, csak úgy ideiglenes menedéknek. És ahogy telt az idő, lassan faluvá nőtt ez a sok ideiglenes menedéknek készült ház, összefolyt a megfogyatkozott magyarok falvával és a széles udvarú, nagy kertes házakat, a jövendő számára épült őslakó házakat kezdte kereken önteni a sok görbe udvarú, morcos, sárgára vagy kékre festett kis idegen viskó.

Lassan elvesztették a személyiségüket is. Beleszóltak a nagy házak dolgaiba. Kezdtek úgy viselkedni, mint aki otthon tudja magát.

Csak a templom, a kis guggon ülő fatemplom tartotta még és őrizte bennük a kapcsolatot azzal a szép országgal, melynek fiai maradtak. De baj volt, mert a templom nem fenyőfából épült s nem árasztott békés és tiszta gyantaszagot, melytől kitágul a tüdő s magasra emelkedik a tekintet. Az urasági erdők tölgyfáiból ácsolták össze, nehéz és durva fából s így alacsony lett és lomha, keserű cserszagot árasztott magából és alacsony, lomha gondolatokat, keserű érzéseket fakasztott.

A tiszta békesség melege helyett gyűlölet rakódott a települők lelkére, maró és keserű gyűlölet az idegen nép ellen, mely befogadta őket, az idegen urak ellen, kik munkát adtak nekik, s a távoli haza emlékének szomorúsága lassan összekeveredett ezzel a gyűlölettel. Összekeveredett és lassan és egészen észrevétlenül átváltoztatta a fogalmakat, az emlékeket és elképzeléseket összekuszálta és egyszerre csak olyan volt, mintha ez a föld lett volna a régi haza, az ősi ország. A kis kényszerházak ferde ablakainak tükrében egyszerre csak úgy látszott, mintha ők lettek volna itt az igazi őslakók s a régi nagy házak lakói az idegenek, akik rájuk költöztek, nyakukra nőttek, elnyomták őket.

Így indult el a gyűlölet a magyarok ellen az alacsony házak szűk ablakaiból, a sirinka földekről, melyek éveken át kenyeret adtak s melyek ezért őket illetnék s nem azt, akinek a dézsmát adják érte, aki idegen és gonosz, nem kenyéradó gazda, hanem rabszolgatartó ellenség.

Így kezdődött. Aztán jöttek másféle idegenek, akik kihasználták a telepek népének ezt az értelmetlen, vak gyűlöletét az őslakó nép ellen. Beszéltek nekik egy Nagy-Oláhországról, amelyik innentől kezdve egészen a hegyeken túl terjed. Elhitették velük, hogy nem igaz, amit a nagyapáink mesélnek, nem egy távoli hazából vándoroltak ide életet keresni, hanem itt voltak örökké és övék volt minden föld, csak jöttek a magyarok és leigázták őket, rabszolgává, igavonó barommá tették őket. Elhitették velük, hogy ez az igazság. S a hebehurgya, szűk házak lakói elhitték szívesen.

Aztán kigyúlt a tűz. A jobbágyok felszabadultak. Mindegy volt, hogy az urak maguktól adták-e ezt a szabadságot, vagy nem: a telepek népe megszállta a vendéglátó földet, elűzte, megtiporta, megcsúfolta a kenyéradókat s megtűrt vendégből házigazda lett.

Sok ház épült akkoriban újra, sok kicsi ház. De az volt a furcsa, hogy éppen olyan rendetlenül épültek azok is, éppen olyan ideiglenesen, éppen olyan menedék­formában, mint az elsők. De annyian voltak már, hogy szinte összecsaptak a nagy házak fölött, a tág udvarok, széles kertek fölött, mint valami szedett-vedett árvíz. Így volt Dobojban s másutt is így.

Bács Szándu, a dászkál, a templom alatt lakott. A ház még az elsők közül származott s úgy állt az omlásos domb tövében, mintha véletlenül vetődött volna oda s nem tudná, merre forduljon. Úgy állt ott görbén és kissé megroskadva, féloldalát mutogatva az útnak s féloldalát a templomnak. Hepehupás, fekete nádtetején száraz gyomkórók búslakodtak s három kis ablaka, mint három kancsi szem, mind másfelé nézett.

A dászkál háza semmiben sem különbözött a környező parasztházaktól. Éppen olyan görbe és egyenetlen volt az udvara is és éppen olyan szűk. Egyik végiben pajta állott és szekérszín, másik végiben disznóól. Az udvart tépett vesszőkerítés övezte, melyből itt-ott már tüzelőt is hordtak.

Ebben a házban s ezen az udvaron lakott Bács Szándu, a balázsfalvi nevelésű, aszkéta-termetű, fekete hajú, alacsony homlokú, izzó szemű fiatal dászkál. Viorikával, a varjasi pópa lányával együtt s Jonel nevű négyéves fiacskájukkal, akit közösen s nagy gonddal neveltek s akiből bizonyára éppen olyan lelkes román válik, mint a szüleikből s gyűlölni fogja a magyarokat, utolsó lélegzetéig.

Mikor Varjassy István odaért, a kapu nyitva s az udvaron senki. Bement. Az udvar közepén megállt, körülnézett, várt. Lélek se mozdult. A pajtának fordult. Ahogy benyitott rajta, meglátta Fecskét. Behúzta maga mögött az ajtót s a lóhoz ment. Ember nem volt sehol.

-Fecske! - mondotta nagyon melegen s megsimogatta a ló okos fejét. Az ránézett csodálkozva, aztán mintha megismerte volna. Felütötte az orrát és nyihogott.

-Fecske! - mondotta még egyszer.

Nyereg, lószerszám ott volt a sarokban. Nem sokat tűnődött. Megnyergelte a lovat. Félkézzel kissé lassan ment, de sikerült. Aztán az ajtó felé fordította.

Fecske! - mondotta még egyszer s meglapogatta az állat nyakát. Lázas, izgalmas, szép örömet érzett. A pej kanca vállára eresztette az orrát és halkan nyihogott megint.

Kinyitotta az ajtót, kivezette a lovat. Még alaposan megnézte a lábait, a patáiból kitakarította a beragadt szalmát. Semmi baja sem volt a lónak.

Éppen ült föl reá, mikor a ház ajtaja kinyilt. A dászkálné asszony bámult ki rajta. Egy pillanatig szóhoz sem jutott. Varjassy szólította meg a ló hátáról, mosolyogva.

Hogy van a kis menyecske?

Valamikor jól ismerték egymást, mikor még Viorika is gyermek volt s a varjasi pópa kertjéből gyakran mászott át a kerítésen a kastélykertbe játszani. De az régen volt. Azóta történtek dolgok s Viorika nem a játékokra gondolt, amikor hirtelen elvörösödve az udvarra kilépett.

-Hova viszi azt a lovat? -Viszem haza, kis gyöngyvirág. S köszönöm, hogy ilyen szépen megőrizték eddig.

Mosolyogva nézte a mérgében kipirosodott asszonyt s eszébe jutott, hogy kislány korában is éppen ilyen mérges tudott lenni s olyankor karmolt, meg harapott. Persze, szebb volt akkor. Kár, hogy az ilyen oláhos szépségek hamar eldurvulnak.

Az asszony megállt és kiabálni kezdett.

-Vaszile! Vaszile! Gyorsan! -Nincsen itt - próbálta Varjassy szelíden vigasztalni -, elkószált a gazember valamerre. Magam kellett megnyergeljem. Tekergők ezek a cselédek.

A kiabálásra néhány ember bújt elő a szomszédos házakból. Az asszony toporzékolva integetett nekik.

Juon, Tódor! Vegyétek el tőle a lovat! Stefán, álld el a kaput!

Ő maga is indult s nyújtotta kezét a kantár után. Varjassy sarkot adott a lónak.

Isten megáldja, menyecske! Köszönöm a marasztalást!

A pej kanca megismerte a kantáron gazdája kezét. Felnyerített s előreugrott a kapu felé. De már ketten is elállták az útját s az egyik karót rángatott ki a kerítésből.

Húzzátok le a lóról! - süvöltött az asszony hangja.

Varjassy István egy gyönge rándítással elfordította a lovat a kaputól s a kerítésnek ugratta. Félkézzel foghatta csak a szárat s a fokos nyelét együtt. De Fecske így is megértette, hogy mit akarnak tőle. Karcsú teste nekilendült, aztán magasba emelkedett s átrepült a vesszősövény fölött. Az udvarról bot pörgött utánuk s a ló hátulját érte. Megindult tőle s vágtában iramodott fölfelé az utcán. Varjassy fogai megcsikordultak.

Lenne csak ép a másik kezem, béverném kissé a fejeteket!...

Ahogy vágtában hátranézett, látta az asszonyt kibomlott hajjal, dühösen hadonászva az udvar közepén állni s még látott néhány embert, ahogy szitkozódva utána bámultak. Aztán fordult az út és eltűntek a szemei elől. Lefogta a lovat. Ügetve ment végig a falun, hallott még valami kiabálást messze a háta mögött, de lassan megszűnt az is. Házak kapujából kíváncsi szemek nézték, néhányan köszöntek is. Aztán átugratott egy vízmosáson s fent a legelőn megállította a lovat. Megveregette a nyakát.

Jól van, Fecske, ezt szépen csináltad...

Jó meleg érzés töltötte el, ahogy az állat kedves, vékony nyakát nézte. Egy pillantással végigmérte a falut is maga alatt, aztán megszorította a szárat, sarka az állat oldalához ért. A ló előreugrott, az erdő felé nézett és nyerített.

A nemzetes asszony egy jó órája várt már rájuk az istállónál. Néha elment a diófáig és végigkémlelte a völgyet. Nyugtalan volt belül, de elhitette magával, hogy csak kíváncsiság. Az aggodalom tudatát még soha az életében nem engedte közel magához. Az ő urát nem érheti baj, mondotta el magában számtalanszor már, dacosan, az élet veszedelmeinek árnyékában. De azért boldog ujjongás szaladt keresztül a szívén, mikor a lovas alakja a nádas szélén föltűnt.

Na Fecske, csakhogy hazajöttél - öntötte ki magából ezt az örömet, mikor az istálló előtt a ló habos nyakát megveregette.

Bent a házban mondta azután:

-Itt járt a decitkér.

-Hát az meg mi a fene? - csudálkozott Varjassy István. -Tudja az ördög. Valami hivatalos ember, Kékesről. Egy szót magyarul nem tud. Azt mondotta Mihály, hogy decitkérnek hívják.

-Talán Bezirker?

Az asszony vállat vont.

Tőlem akármi lehet. Pálinkát adtam neki s étellel is kínáltam. Magát kérdezte.

Varjassy István felhúzta a szemöldökét.

-Engem? Az, lelkem, az új királybíró volt, azt nevezik így.

-Királybíró az anyja térde. Sze egy szót sem tud magyarul. Csak afféle német decitkér az, vagy mi az ördög.

A cselédlány behozta az ebédet. Mikor kiment s az ajtó is becsukódott mögötte, megkérdezte az úr:

-Mit akart tőlem a Bezirker?

-Tudni akarta, hogy mit csinált és hol járt.

Fürkészve nézett az asszony arcába.

-Megmondtad neki?

Meg. Bécsben volt a kancellárián hivatalba s a háborúsággal ott rekedt. Igazoló iratokat is kért. Mondtam, hogy útközben kiraboltak valami zsiványok az alföldön s magát is megsebesítették...

Jól van, lelkem.

Összemosolyogtak. Aztán az asszony vette a bundácskáját s indult vissza az istállóhoz, megnézni, hogy megcsutakolták-e a Fecskét úgy, ahogyan kell.

Nem telt bele egy hét. Csak éppen az éjszakák lettek hidegebbek s a jég vastagodott meg derekasan. És a Bezirker úr újra ott volt a tanyán. Híre már egy nappal megelőzte s így nyolc öregember a faluból, közöttük román is három, már az istálló melegében várta érkezését, az úr rendeletéből.

Rozoga egyfogatossal döcögött föl a Bezirker úr a tanyára. Pápaszemes, beesett mellű, keszeg emberke volt, hosszú kabátos, német pantallós. Minden döccenésre billent egyet a szekérben s mikor végre a tanya udvarán megállt vele a fuvaros ember, a sok billenéstől szédülten nézett maga körül.

A házigazda udvariasan elébe ment a szekérig. Jobbik zsinóros dolmányát vette föl erre az alkalomra, bajuszát kipödörte, szakállát elrendezte.

Herr Baron Varjassy? - kérdezte a pápaszemes és végigmustrálta gyanakodva.

Jawohl.

Erre a kis keszeg félszegen meghajolt.

-Bezirker Anton Prosperjeck.

Kezet fogtak.

-Tessék befáradni.

A derék hivatalnok arca kék volt a hidegtől, mint a túlérett szilva. Már tett néhány lépést a ház felé, mikor eszébe jutott s megállva a szekér mögé mutatott:

Nem vagyok egyedül.

Varjassy csak most látta meg a doboji dászkált. Ott állt sötéten és soványan, villogó szemekkel, homlokába húzott kucsmával, mely az amúgy is szűk homlokot még alacsonyabbá tette. Összepréselt szájjal, sötéten állott condraruhájában. Olyan volt, mint maga az engesztelhetetlen gyűlölet.

Nem tesz semmit - nyugtatta meg Varjassy nagylelkűen a kis osztrák urat -, ő is bejöhet. Még beszélgetni is hideg van idekint.

-Már az igaz - hagyta helyben Prosperjeck úr s kezeit fázósan dörzsölgette.

A dászkál nem mozdult. Varjassy odaszólt hozzá:

-Tessék bejönni. Magyar ember megbecsüli a vendéget.

A dászkál megrándult.

-Nem vendégnek jöttem.

-Ahogy gondolja.

A Bezirkert nem kellett sokat biztatni. Egy-kettőre bent volt a szobában dászkál nélkül is.

Á, á, jó meleg, jó meleg - dadogta dermedt ajkaival s boldogan tapogatta a kályhát.

Bejött a nemzetes asszony is, kimérten üdvözölte a hivatalos uraságot, aztán pálinkát tett eléje.

Köszönöm, méltóságos asszony, köszönöm... - áradozott a megfázott emberke - hundekalt, hundekalt...

S poharát a háziúréhoz koccintotta.

Egészségükre... á... finom!...

A harmadik pohár után kivörösödött az arca. A negyedik után előszedte burnótos szelencéjét, elkomolyodott s nekikezdett az ügynek, ami ide hozta.

Kedves báró, ez az úr... - körülnézett, de aztán, hogy nem találta, vállat vont - szóval ez az úr azzal a panasszal jött hozzám, hogy Ön erőszakkal behatolt hozzá, a lakására, vagy az istállójába, vagy hová és elvitt tőle egy lovat. Hát kérem, kedves báró. Én nem akarok senkinek kellemetlenséget okozni. De hát ilyen erőszakoskodás... az ilyen...

Megcsóválta rosszallólag a fejét és szinte csámcsogva mondta s előredőlve az asztal fölött:

Az ilyen régi magyar oligarcha tempó, ez kérem sehogyan sem talál a mai időkhöz... én kérem...

A nemzetes asszonynak már villámlottak a szemei és a házigazda jónak látta közbe szólni, nehogy a felesége valami gorombaságot mondjon.

Bocsánat, Bezirker úr - akasztotta meg a beszédet mosolyogva -, bocsánat, hogy közbeszólok, de azt hiszem, valami tévedésről lesz szó. Ez az úr tudniillik, aki a panaszt tette... nem egészen beszámítható... hogy úgy mondjam, néha olyan zavaros dolgokat beszél... - itt jelentőségteljesen a homlokára mutatott - én tudom, mert már régóta ismerem. Az a mániája, hogy minden, ami megtetszik neki, az az övé. Egészen eredeti mánia...

A derék kis ember elámulva tette össze a kezeit s még a szája is megnyílt félig a csudálkozástól.

-Eigenartig... c, c, c... különös... -Tessék csak egy pillanatig várni és mindjárt kiderül az egész. Elővezettetem mind a három lovamat és meglátja, hogy éppen a legszebbiket fogja a magáénak mondani.

Kiszólt az ajtón:

Mihály! Vezessétek elő a lovakat.

Prosperjeck úr tűnődve forgatta a burnótos szelencét, de Varjassy nem engedte, hogy gondolataival bajlódhasson.

Látom, Bezirker burnótozik. Van itt egy doboz francia burnótom, még Bécsből hoztam magammal, tessék csak megpróbálni...

Az íróasztal fiókjából előkerült a burnótos doboz és Prosperjeck úr a műélvező szakértelmével vette a kezébe és szagolgatta a finom sárga dohányport.

-Á, á.. ez igen... látszik, hogy Bécsből van...!

-Tessék megpróbálni - biztatta a házigazda.

Prosperjeck úr óvatosan két ujja közé csípett a finom porból és áhítatosan az orrához emelte.

Hapcsi! Hapcsi! - akkorát tüsszentett kettőt, hogy lapos mellkasától várni sem lehetett volna - ez már beszéd! Finom! Ausgezeichnet!

Varjassy előzékenyen mosolygott.

Tessék csak eltenni az egészet és használni egészséggel. Én magam úgysem élek vele. Vendégeimnek tartottam, mikor még a kancellárián voltam hivatalban. Tessék csak eltenni.

Prosperjeck úr szerényen szabadkozott, ó, hogyan is fogadhatna el ilyen ritka ajándékot, valódi francia tubákot. Ilyen nincs is ebben az egész parasztországban, dehogy is fogadhatja el...

Végre hosszú erőltetés után mégis csak elfogadta, örömtől csillogó szemekkel és a hálától kétrét görnyedve. Szippantott belőle nagyokat és olvadozva dicsérte a császár fővárosát.

Ja Wien, Wien... a világ első városa! Ott még az emberek is mások, nemcsak a burnót, nemcsak az élet... ó Wien, Wien... képzelem, a báró úrnak is milyen nehéz most itt, ezen az eldugott helyen, a világ legeldugottabb helyén, ebben az istenverte bezirkben... Bécs után! Ó, ha nekem Bécsben lehetne hivatalom...! Inkább eladtam volna itt mindenemet s odaköltöztem volna örökre... mert mi itt, kérem, az élet... ? Vesződés tudatlan és rosszindulatú emberekkel, ez az egész élet... és nincs, akivel elbeszélgessen az ember, nincs egy intelligens, németül tudó valaki... ó, ó... Bécs,jaj Bécs...!

Ebbe az ábrándozásba nyitott bele Mihály.

-Itt vannak instállom a lovak!

-Mit mond? - riadt föl merengéséből Prosperjeck úr.

-Itt vannak a lovak. Tessék megkérdezni a panaszost, hogy melyik az övé.

A Bezirker úr zsebrevágta a francia burnótot, felöltötte hivatalos arcát s Varjassy István mellett a nyitott ajtóhoz ment. Ott tartotta kötőfékszáron három legény a három lovat. S a tornác alatt ott állt a nyolc falubeli öregember s Mihály. A lovak mellett sötét arccal a dászkál.

Prosperjeck úr megköszörülte a torkát, aztán a dászkál felé fordult:

Felismeri ezek között a lovát, panaszos úr?

A dászkál a német szóból nem értett semmit s csak bámult ellenségesen. Így aztán Bezirker úr szigorúan összehúzta a szemöldökét s félig magyarul, félig románul összetákolta megint a kérdést.

Melyik a tied, kál?

A dászkál a pejre mutatott.

Ez.

A Bezirker Varjassyra nézett, az pedig mosolyogva Mihályhoz fordult.

-Mondd meg, Mihály a Bezirker úrnak, kié a Fecske.

Mihály kihúzta magát s feszesen mondta:

-Méltóságos és nemzetes báró Varjassy István uramé.

Varjassy az öregekhez fordult.

Ti is itt vagytok éppen, velem egy faluból vagytok, mondjátok meg a Bezirker úrnak, kié ez a ló?

S az öregek levették kucsmáikat és mondták:

-A nemzetes báró úré!

-A mariászáé!

Egy fehér hajú öregember mondta:

-Istvánka báróé hát. Még ennek a kancának a nagyanyját is ismertem.

-Sze tán ismerjük csikó korától!

-Ott nőtt fel az udvarban!

-Egyszer még az én lucernásomba is beszaladt!

-Sze tán ott voltam, mikor a báró úr betanította!

Így az öregek. Varjassy mosolyogva fordult a vendégéhez:

Tessék. Ítéljen a Bezirker úr. Mondtam, hogy ez az ember nem épeszű. Ami megtetszik neki, arról már azt képzeli, hogy az övé.

Prosperjeck úr egyik lábáról a másikra állott. Röstellte a kudarcot, bosszús volt a szekerezésért s szégyellte magát, hogy meggyanúsított egy úriembert, aki Bécsben élt sokáig.

Bolond - dörmögte és behúzta nyakát a gallérjába, mert már újra érezni kezdte a hideget -, s ezért jöttem én ebben a hidegben fél napot szekérrel!

A dászkál nem értette a német beszédet, de látta, hogy rossz irányba tévedt az ügy s ezért hirtelen hadonászni kezdett.

Ez az én lovam! Mindenki tudja! Az egész falu látta, amikor kilopták az istállómból. Az egész falu!

Prosperjeck úr mérgesen húzta össze pápaszeme fölött ráncos homlokát. Nem sokat értett a dászkál rikácsolásából, de látta, hogy a bolond még most is a maga igazát akarja bizonygatni. Kitört belőle a méreg. A szelíd kicsi ember csak úgy tajtékozta a három nyelv összekevert szavait, ahogy éppen az eszébe jutottak nagy fölháborodásában.

Fogd be a szád! Tás! Verfluchter Kerl! Gauner, aki megvagy! Engem ide bolondítod? Mi én neked vagyok? Verrück vagy, hazudsz, eszed tokjába bele! Amért te bolond, csinálsz én bolond? Mars! Takarodsz magadat haza! Még jössz te engemet, kapsz zsandár nyakad! Donnerwetter! Adok én nekednek! Spital, bolond spital! Az neked lesz jó, nem Bezirker!

Lilára dühöngte magát a jó úr a hidegben, aztán megfordult és visszament a szobába. Otthagyta az álmélkodó népeket s a meghökkent dászkált az udvaron. Még az ajtót is becsapta.

Ott bent aztán megcsöndesedett.

Bocsánatot kérek, kedves báró, hogy alkalmatlankodtam, de én is hibás vagyok egy kicsit. Tudhattam volna, hogy egy előkelő úriember nem megy lovat lopni egy ilyen... egy ilyen... Eh - legyintett -, a nagyobbik alkalmatlanság mégis engem ért. Egy ilyen bolond miatt rázattam magamat ebben a hidegben három egész órát s most megint három órát vissza...

Varjassy csak nevetett szelíden.

Az én részemről szót sem érdemel. Hanem igyunk inkább egyet a közös bosszúságra, Bezirker úr! Prozit!

Töltött a pálinkából s fölemelte a poharát. Prosperjeck úr is felvidámodott egyszerre ettől az ötlettől.

Jól mondja, báró úr, hahaha, közös bosszúságra! Kamerádok lettünk ezzel a bosszúsággal, hahaha! Prozit!

Varjassy odaültette a feleségét a vendég úr mellé, hogy beszéljen vele Bécsről, míg ő kinéz egy kicsit. A dászkált kereste. Ott volt az még a szekér mellett s haragosan elfordult, mikor Varjassyt meglátta. Indulni akart lefele.

Álljon meg egy szóra, Szándi!

A dászkál megállt, sötéten.

Az úr odament hozzá, komolyan a szemébe nézve csöndesen mondta:

Lássa, Szándi. Nincsen egyenesebb út az igazságnál.

A fiatalember dacosan vetette föl a fejét. Szűk homlokán kidagadtak az erek, a szeme tüzelt.

A mi igazságaink másféle igazságok, báró úr!

Varjassy néhány pillanatig komolyan nézte az előtte álló, dühtől reszkető, gonosz arcú embert. Aztán csöndesen megszólalt.

Szándi. Én ismertem az apját. Ugy jött ide valahonnan Moldovából, rongyosan, elvadultan, egy szál gúnyában. Még bocskora sem volt. Érti? Még bocskora sem. Apám kasznárja adott neki munkát. Aztán otthont adott neki, hogy családja lehessen. Így került ide, Szándi, a maga apja. S maga rátört az én házamra, aljas és rabló módon, felgyújtatta félrevezetett népével azt a házat, mely az apjának kenyeret adott! Hát szégyellje magát!

A dászkál elvörösödve lépett hátra a szidás elől, mint a gyermek, aki nyaklevestől retteg.

Népem szabadságáért tettem! - hörögte rekedten.

Varjassy végigmérte keményen és megvetően.

Ne vegye szájába azt a szót, hogy szabadság, mert bemocskolja. Sem a maga apja, sem a többieké nem mondotta egyszer sem, hogy nem érzi szabadnak magát, mikor a felkínált kenyeret elfogadta. Inkább a hála gondolatai illenének a maga zavaros fejébe. Gyilkolás, rablás, pusztítás: nem ez a nép szabadságának útja, Szándi barátom. Ez a gazok útja. Tanítson inkább becsületességet, tisztességet, szorgalmat a népének. Akkor talán majd elhiszem, hogy többet ér egy útonálló zsiványnál. Addig nem. És zsiványokat az udvaromon nem tűrök. Takarodjon!

Keze kilendült s az útra mutatott. A dászkál egy pillanatig még ott állt, vörösen és némán, csak a szája remegett s a két lecsüngő keze. Aztán megfordult hirtelen s szó nélkül, sebes léptekkel elindult. A diófán túl megállt s visszanézett. Az úr akkor lépett be a ház ajtaján.

Senki sem volt az udvaron, csak az idegen szekeres nézett kíváncsian feléje.

Sötéten állt ott néhány pillanatig. Aztán az állát dacosan előrelökte, fölemelte öklét s megfenyegette a tanyát.

Senki sem látta, senki sem törődött vele, csak az idegen fuvaros. Megcsóválta a fejét s nagyot köpött a kerekek közé.

Nem telt el három nap s lehullt a hó. Burkus előre megérezte, mert már este nyugtalan volt, mikor láncáról eloldották. Szűkölt és minden ok nélkül ugatni kezdett. Éjjel is felhangzott néha az ugatása, hol az istállónál, hol a ház mögött.

Varjassy lefekvés előtt még kinézett az ajtón. Szuroksötét éjszaka volt, szellő se mozdult. Az ég csillagtalan és olyan alacsony, hogy szinte súrolta a ház tetejét. S valami puha illata volt a levegőnek.

Havazás lesz - mondotta bent jókedvűen a feleségének s szeme önkéntelenül a puskák felé tévedt, vadászatok gondolatát követve.

Minka asszony egyenes derékkal ült a széken s szapora ujjakkal meleg harisnyát horgolt a béresgyereknek. Nem mosolyodott el a hírre, csak komolyan bólintott.

Hála Istennek. Megkezdhetnők legalább a ganéhordást.

Varjassy István jó szagú, hólepte erdőkre gondolt, ragyogó téli napsütésre, csilingelő szánkaútra s egyéb kedves téli örömökre. De Minka asszony feje munkától és szorgoskodástól feszült, mint ahogy egész élete nem volt egyéb, mint munka és szorgoskodás. Arra gondolt, hogy pityókát kellene még szerezni valahonnan s egy kövér disznót is, mert nem lesz elég zsír. S hogy ehhez pénz kell. S hogy a pénz kevés. S hogy igazában mégsem lehet délben és este mindig csak tejes puliszkát enni.

Ott ültek ketten az olajmécs fényénél, pattogott a kályhában a tűz s a levegőben kékes pipafüst úszott. Aztán hosszú idő múlva megszólalt az asszony:

Ádámmal kell egy szánat csináltatni, hogy győzzük hordani a fát s a ganét szaporábban.

A férfi gondolatai messzire jártak, ahogy úgy maga elé bámult a pipafüstbe.

-Jó, lelkem, jó - mondotta és halkan nevetett -, hanem most jó lesz

lefeküdni, mert késő az idő.

-Az olaj is fogy - tette hozzá ravaszul később s egy elfojtott mosollyal az

asszonyra nézett.

Ezt az érvet ő is elfogadta. Szigorú arccal összerakta a munkát s vetköződni kezdett.

Reggelre ott volt a hó. Nem volt nagy, csak éppen jó három ujjnyi, de apró, sűrű pelyhekben egyre hullt még.

Burkus vidáman ugrált, bele-beleharapott a puha fehérségbe és szertelen örömében kereken száguldozta a tanyát. Az egész világ megváltozott. A dombok mintha ünneplőt húztak volna csupasz kopottságaik fölé, szinte megnőttek s megfiatalodtak. A völgy puha volt és pihés, mint meleg rigófészek, melyből csak most keltek ki rövid útra a gyönge fiókák s estére hazatérnek megint.

Más lett a tanya is egészen, legalábbis Varjassy István úgy látta, amikor reggel a tornácon megállt. Az udvar felvágott göröngyeit fehér szőnyeg takarta, istálló, csűr, kazal úgy állott benne melegen és puhán, mint ahogy a régi otthon képe áll gyermeki emlékek közepén. Fehér csipke borította a diófa vén ágait is. Kereken a magányosság, mely eddig fázósan a lelkére nehezedett, valahányszor így egyedül állt a tornácon, meleggé és otthonossá vált a havazás fehérségében. Szigetté változott a tanya, az a néhány magára hagyott épület és kazal, szigetté a nagy fehér világban, mely meghittséget és békét sugárzott.

A ház mögötti szilvafákon fekete varjak ültek gubbasztva, a farakás ágai között verébraj rebbent s az istállók meleg állatszagot leheltek.

Egész nap havazott. De éjszaka elállt. Jeges szél kerekedett, az ég kinyílt s fagyott csillagok ragyogtak. Reggelre kelve vakított a nap. A hó araszos volt s porzott a csizma alatt.

A béreslegények rendbe tették s elrakták a szekereket. A nemzetes asszony maga nézett utána minden keréknek, hogy meg van-e kenve úgy, ahogy illik. Aztán a szánokat készítették elő.

Az úr puskát vett s lement a tóra. Pislogott a friss téli fényben s a nyomtalan domboldalon vígan törte a havat. Lent a füzesnél nyúlnyomokat látott. A szemközti oldal fehér abroszán egy róka ereszkedett alá lassú ügetéssel. Néha megállt s kereken bámult. Tövisbokorból nyulat ugratott, de csak nézett utána. Vakított a nap. Folytatta útját s a Mózsi bá' kunyhója mellett eltűnt a nádasban.

Az úr nézte a rókát s közben leért a berekhez. Léptei zajára nyúl kelt föl a nádas széliből s lassú ugrásokkal hegynek indult. A lövésre kecskebukát vetett s elterült a hóban.

Mosolyogva és sokáig nézte a göbecsek hosszú csíkjait, amit a hóban szántottak. Aztán fölvette a nyulat, bevitte a nyárfák közé s egy ágra fölakasztotta.

Örülni fog Minka néni - jutott az eszébe és elmosolyodott.

Az öreg Mózsit ott találta a vészák között. Vastag hó lepte a tó jegét, sima fehér lapálynak látszott az egész és nem lehetett tudni, hol végződik a rét, hol kezdődik a tó. Csak a nádas mozdulatlan falai állottak őrt a lapály szélein, elnyúlva és megtömöttödve egészen a faluig és sárgán a ragyogó napfényben.

Van hal, Mózsi?

Az öreg kihúzta a merítőhálót a lékből és megmutatta a nagy kövér csukát.

-Van kétkilós! - mondotta s a szeme csillogott.

Elrendezett néhány törött nádszálat a vésza szájánál.

-A pataknál vidranyomot láttam.

-Mit csinál a hold?

-Későn jő föl, de elég világos.

-Éjszaka kijövök.

Megbeszélték a vidra dolgát, kinézték a lesnek való helyet is, ahol a nyomok voltak. Közben rókanyomot találtak, egészen frisset. A füzesbe vezetett. Kereken járták: a nyom nem jött ki sehol.

Álljon csak oda, ni - mutatott Mózsi bá' a nád szélire, hol keskeny nyiladék szorult a nád és a berek közé -, én majd megterelem.

Varjassy István megszokta már gyerekkorában, hogy szót fogadjon az öregnek. Sokat vadásztak régente együtt.

-Csak lassan bánj vele, Mózsi, nehogy kitörjön oldalt.

-Na-na - felelte az öreg megsértődve s azzal eldöcögött.

Az úr felállt a nádas szélibe, kis kákacsomó közé, hogy alig látszott. Lábaival elkotorta a havat, hogy ne csikorogjon majd a mozdulatnál. Felhúzta a kakast, eligazította magát és várt.

Kis idő múlva hallani lehetett az öreget a másik oldalon.

Hó róka, hó. Hó-hahó... - és közben bottal verte a gallyakat.

Lassan közeledett s valóságos tudománnyal. Nem egyenesen jött, hanem kanyarogva, hol erről, hol arról hallatszottak a koppanásai.

Hó róka, hó. Hó-hahó...

Aztán valami árnyék mozdult a bokrok között. Nem is mozdulat volt, inkább csak árnyéka egy mozdulatnak. Aztán sokáig semmi.

Lövésre készen tartotta a puskát, fél kézzel. Sokáig tartotta így, a keze remegni kezdett, le kellett engedje megint.

Fene egye meg, sohasem gyógyul meg a másik karom - mérgelődött magában.

Próbálta kiemelni bal karját a kötésből és sikerült is lassan. Nagy nehezen fel tudta emelni annyira, hogy ráfektethette a puskát. Fájt, de nem sokat törődött vele.

Az árnyék újra mozdult s a róka kilépett. Lépésben jött ki a bokrok közül, hosszú farkát húzta maga után a hóban. Néha hátrafelé figyelt.

Alig haladt néhány lépést, eldördült a lövés. A róka megcsuklott, szájával a szügyéhez kapott, körbe túrta a havat, aztán hirtelen fölpattant megint s nyitott véres szájjal beugrott a nád közé. Néhány ugrása még hallatszott bent, aztán csönd lett.

Egy pillanat s már Mózsi bá' is ott volt.

Megvan?

Van a nyavalya. Kifáradt a rossz kezem s alája vitte a lövést. De vért hagyott.

Mózsi bá' is megnézte alaposan a helyzetet, aztán letette a kanalas hálót s elindult a nyomon, be a nádasba. Ropogott, zörgött bent sokáig, aztán elcsöndesedett.

Mondtam ugye, hogy megvan! - kiabálta diadalmasan.

S már hozta is ki farkánál fogva az elesett rókát.

Tüdejébe ment a lövés, azért volt még annyi ereje. De csak megkerült őkelme, ugye!

Vitték a zsákmányt. A kunyhónál azt mondta az úr:

Add csak ide. Fölviszem magam is.

-A hal miatt úgyis föl kell menjek, instállom...

Varjassy megveregette az öreg vállát.

-Hagyjad, öreg. Maradjon neked a hal. S még itt van ez a kis dohány is ni. ..

Fogta a rókát s ment vele. Útközben fölvette még a nyulat is és bár zsibbadt a keze a kétszeres tehertől, mégis vidáman és fütyürészve lépte felfelé a dombot. Úgy érezte: jó napja van. Úgy érezte: az élet mégis szép maradt, még ha ennyi nyomorúság is csatlakozott hozzá.

A konyha előtti kőasztalra ledobta a zsákmányt, vidáman rázogatta zsibbadt kezét, aztán vadászkést vett s nyúzáshoz fogott. A nemzetes asszony kint zsörtölődött a béresekkel.

Már megint eltörtetek egy villát, ti Isten tökéletlenjei! Ki győz el benneteket, hogy essen belétek a nyavalyatörés!

Varjassy mosolyogva fogadta, mikor odajött.

Javul a karom, Minka! A puskát már szinte foghatom vele!

Az asszony gondtelt, szigorú szemeivel ránézett. Száján még a harag mérge rángódott, de azért egy kicsit elmosolyodott ő is.

A hó egyszeribe járhatóvá tette az utakat. Kátyúk és tengely törő göröngyök fölött megindultak a szánkók és elsiklottak egyik falutól a másikig, egyik udvarháztól a másikig. A Mezőség mintha álomból ébredt volna. Mindenkinek eszébe jutottak a szomszédai, mindenkit érdekelni kezdett a mások sorsa és az eltemetett életek kikeltek a sírokból és útra keltek, hogy felkeressék egymást.

A tanya első látogatói a doboji tiszteletesék voltak. Fatalpú szánon jöttek keresztül a tavon, apró, zúzmarás fejű lóval. A ló sovány volt és köhögött s felhőben fújta a párát, mikor a tornác előtt megállott.

Már a szánban elkezdte a papné:

Jaj, méltóságos uram! Jaj, méltóságos asszonyom! Borzasztó ez a hideg! Az ember azt sem tudja, mit csináljon! Most lenne alkalom egy keveset mozogni valamerre, de akkor is lefagy az ember orra, megfázik a háta, jaj, drága méltóságos asszony, még az időjárás is a szegény magyarokat sújtja...

Varjassyné különben sem szerette a piszkos körmű, kövér és mindig kétségbeesett papnét. De azzal, hogy méltóságos asszonynak nevezte, kedvét rontotta végleg. Eleget mondotta mindenkinek:

Engem senki ne szólítson méltóságos asszonynak! Nem vagyok én sem osztrák, sem zsidó! Van nekem tisztességes magyar titulusom!

A jó tiszteletes igyekezett ezt eszébe juttatni a feleségének, hogy Annuska lelkem, ne panaszkodj annyit a nemzetes asszonynak, de Annuska lelkem csak fújta tovább a magáét.

-Jaj, kezitcsókolom, drága méltóságos asszony, csakhogy látom, csakhogy látom! Jaj, micsoda világ volt itt, lelkem! Micsoda gonosz világ! Drága jó

méltóságos asszony, tiszta szerencse, hogy nem méltóztattak idehaza lenni... -Márpedig én azt tartom - vágott közbe türelmetlenül Varjassyné, miközben bevezette a vendégeket -, márpedig én azt tartom, hogy elég kár. Mert ha itthon

lettem volna, még egy fejszenyél sem vész el a háztól, az biztos!

-Jaj, ne méltóztassék ilyet mondani - ájuldozott a derék papné -, sze kárt tettek volna életjiben, lelkem, sze nem emberek voltak ezek, sze vadállatok voltak!

Jaj, uram irgalmazz, bizony jó volt, hogy biztonságban méltóztatott lenni városon.

Ott mégis rend van és biztonság, ott az embert nem érheti baj, meg veszedelem. ..

-Lári-fári - mérgelődött Varjassyné -, hol helyén a gazda, onnan szalad a rabló. Különben is, kedves tiszteletes asszony, a várost sem aranyból faragták.

Napam asszony udvaráról nem agarászustorral kellett kiverjek négy kutya kozákot?

-Kozákot? - a papné összecsapta kövér kezeit rémületében - kozákot tetszett látni? Eleven kozákot?

-Elevenet hát, bár döglötten láttam volna őket. Lovakat kvártélyoztak be az udvarra s a bitangok nem hogy megkötötték volna gebéiket, de föltúratták velük az egész virágoskertet. Nocsak, rozsot áztattam gyorsan s kiterítettem lepedővászonra az udvar közepén. Föl is fordultak tőle mind a lovak! -Jaj Istenem, nem lett baj belőle?

-Baj? Mérgelődött az officér, de mi baj lehetett volna? Csak száríthatok mosott gabonát a saját szérűmön? Ügyeltek volna a lovaikra. Aztán jött négy haramia, hogy visznek a lovak helyibe, amit találnak. Hát találtak a kezemben korbácsot olyat, hogy megemlegették. Baj? A baj csak annak baj, lelkem, aki megijed tőle!

Bibarc Ábris tiszteletes ezalatt a magyarok dolgát panaszolta a házigazdának, jóféle törköly mellett.

Megrontotta a fejüket a nyomorúság. Nem járnak templomba, nem fizetik a kepét, beléjük bújt az ördög. Van, aki az oláhokhoz dörgölődik, van, aki a templomukba is eljár. Az a dászkál rontja őket. Azt mondja: a császár az oláhokat szereti. A magyarokat nyomja, mert ellene lázadtak. Nem ad nekik erdőt, nem ad nekik legelőt, az oláhok között pedig szétosztja az urakét, mert az oláhok segítettek neki. Ezeket tanítja.

-Bolond az a dászkál...

-Bolond, bolond. De egy bolond százat csinál! S milyen a paraszt? Úgy hisznek neki, még a magyarok is, akár valami apostolnak. Ha isten őrizz, népszámlálás jönne, fele-Doboj oláhnak mondaná magát. Méltóságod legelőjét nekik adja a császár, azt hirdeti ez a dászkál, csak mondják, hogy oláhok. Még erdőt is kapnak a nemesekéből!

-Hát a jobbféle magyarok mit szólnak ehhez?

-Mit szóljanak, könyörgöm? Hallgatnak. Annyi sok ember ellen ki merne szót emelni? S ha holnap rámennek az erdőre, ki védi meg a jussukat? Annak a pár embernek a jussát, egy egész faluval szemben? -A jog. Az igazság, tiszteletes úr.

Az öreg pap megsimogatta szürke szakállát, kicsit lehajtotta a fejét s úgy mondotta:

S hol van ma a jog ebben az országban, méltóságos uram? Hol van az igazság?

Varjassy István szemöldökei összerándultak.

Kegyelmed, mint lelkipásztor, bizonyára jobban tudja, mint én. Jog és igazság az Úristennél vagyon s munkálkodik benne, mikor szükségét látja, valamennyiünk érdeme szerint.

Bibarc Ábris lehajtotta a fejét és sokáig nem szólott. Azután is csak sóhajtva és halkan:

Az ég magos, méltóságos uram. A mi életünk apró dolgai nem érnek odáig. A látogatás nem tartott sokáig. Búcsúzóban a nemzetes asszony is elővette a papot:

Az idevalóknak hol tart mostanában istentiszteletet? Az öreg zavartan dadogott:

-Csókolom a kézit... tulajdonképpen még sehol sem tartottam, amióta... az utat mostanáig nem lehetett járni, gyalog pedig már öreg a legény... s nem is volt hol...

-Akkor ezentúl itt fogjuk tartani, tiszteletes úr, a tanyán. A külső szoba elég tágas lesz arra s a hidegek szűntével ott van a csűr. Szokás szerint harmadvasárnaponként várni fogjuk. A híveket majd értesítem én. Nem volt fellebbezés. A nemzetes asszony komolyan és szigorúan mondta. Parancsnak mondta. Elkedvetlenedve ment a pap a szánhoz s Bibarcné is úgy tetszett, duzzogott. Míg pokrócba csavarták, mint valami vén hurkát, egyre dünnyögött:

- Vén már az uram, nyugdíjba mehetne. Nem ölheti magát ilyen gonosz időkben néhány tolvaj parasztért. Még ha a kepét adnák rendesen. De csak baj van velük és bosszúság...

S hogy elcsilingelt a rozoga ló a szánnal s Varjassy István egyedül maradt, arra gondolt, hogy azért a néhány tolvaj parasztért, ahogy a panaszkodó vén papné mondta, hányan, de hányan ölették már meg magukat sokkal gonoszabb időkben...

Nézett lefelé az árván csilingelő szán után, mely borzasztó egyedül haladt a nagy, fehér világ közepén, olyan borzasztóan egyedül, mintha egy árva és magára hagyott nép lelke volna.

Igaza lett a tiszteletesnek. A nemesek erdejére ráment a nép. A dászkál vezette őket. S az oláhok közt, kik vele voltak, magyar is akadt.

A nemesek hallgattak, egy se mozdult az erdő védelmére. A bocskorosok pedig beálltak s vágni kezdték a dászkál által kijelölt részt. Akkor aztán megsokallta Varjassy István a dolgot, s bár köze nem volt hozzá, béfogatta a két sárgát a szánkóba s elindult Kékesre, a Bezirkerhez.

Csilingelt a zörgő a néma dombok között, a hó csikorgott, kemény, recsegő fagy volt. Fülére húzta a süveget, feltűrte a farkasbőr-gallért s nézte a halott fehér világot, melyen fények és árnyak hadakoztak, akár az életben. Hosszú volt Kékesig az út s míg András mereven ült a bakon, míg a sárgák szorgalmasan rázták a csöngőket, sok mindenféle megjárta az eszét.

Gondolt a gyermekekre, akik ott vannak Kolozsvárt, a nagy monostori házban, Ilonka szőke hajára s Gábor buksi fejére, elgondolta, hogy milyen boldogan szánkózhatnak most a Görögtemplom-utcán ismerős gyermekek között...

Aztán gondolt arra, hogy milyen is lenne most az élet, ha nem úgy történt volna, ahogyan történt... ha nem jön az orosz... ha úgy marad, megverve a császár... vagy ha nem is kerül sor erre, ha elintéződött volna már azelőtt... belátással, megértéssel, szeretettel... milyen is lenne most az élet...

Gondolt a tanyára azután, az induló új életre, hogy milyen is lehet majd? Milyen élet teremhet így, a keserűségből, az üldöztetésből, a megaláztatásból... ? Mert mégis... ez kell legyen az új otthon... örökre ez... neki is, a gyermekeknek is... olyan kell legyen, hogy igazán otthonná válhasson... otthonná, amit szeret az ember, ami szép gondolatokat ébreszt és békességre nevel... dolgozni kell, tervezni kell és építeni kell még sokat és ültetni kell még sokat és kínlódni, vesződni kell még sokat, hogy sikerüljön... hogy igazán az legyen... otthon... új otthon a régi földön... vajon sikerülni fog?

Megérkeztek Kékesre. Ronda kis hely volt, olyan szerteszaladó falu egy nagy hegy alatt, melynek görbe utcája nyugtalanul kanyargott erre-arra, mintha jobb helyet akart volna keresni magának.

Megjelent: 1616 alkalommal Utoljára frissítve: 2012. November 05., Hétfő 11:34

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 356 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.3%Canada 1%
Romania 5.9%Serbia 0.8%
United States 4%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.1%Kuwait 0.3%
Germany 2.8%Australia 0.2%
Ukraine 2.7%Czech Republic 0.2%
Slovakia 2.2%France 0.2%
United Kingdom 1.8%Italy 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.6%Greece 0.2%

Today: 372
This Week: 4466
Last Week: 8104
This Month: 21364
Last Month: 23494
Total: 1546281

Belépés