Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

V2017May28

2011. Szeptember 15., Csütörtök 05:26

Mire a fák megnőnek 3

Írta:  Wass Albert
Értékelés:
(0 szavazat)
A bezirkeri hivatal ott volt a közepén, a régi, lakatlan Wesselényi-kastély egyik szárnyában. Prosperjeck úr éppen valami cigánnyal bajlódott, amikor Varjassy benyitott hozzá.

Tessék helyet foglalni, Herr Baron.

A cigányt egy-kettőre elzavarta s kettesben maradtak.

Sajnos, kedves báró, nem kínálhatom meg semmivel. A hivatalban nem tartok innivalókat... de talán lesz szerencsém későbben is, a lakásomon... bár ez a lakás, tudja, ez sem valami parádé...! Hejjajaj...

Varjassy elvágta a bőbeszédűség fonalát s rátért a dologra. A pápaszemes apró uraság összeráncolt homlokkal hallgatta végig. Aztán megkérdezte, két kezét szelíden összekulcsolva a hasán:

-S miért mondta el nekem mindezeket, kedves báró? -Mert ön képviseli itt a tekintélyt és az igazságot - bókolt Varjassy a kis emberke előtt, nem minden célzatosság nélkül.

Prosperjeck úr komolyan fogadta a bókot, bólogatott is hozzá teljes hivatali komolysággal és öntudattal.

-Ez igaz, ez igaz. De mit tehetnék én ebben az ügyben?

-Elűzhetné a tolvajokat s visszaadhatná az erdőt jogos birtokosainak!

Prosperjeck úr bólogatott, bólogatott, elővette burnótos szelencéjét, szippantott, tüszkölt, körülhordozta jámbor szemeit a piszkos padlón, a kopott asztalon, a rozoga székeken s a csupasz falakon is, mintha ezt az egész örömtelen hivatali életet végigmustrálta volna. Azután bólogatott néhányat s megszólalt sóhajtva:

-Hát ez nem olyan egyszerű, kedves báró. Nem olyan egyszerű. Azok a tolvajok ugyanis, ahogy nagyon helyes és találó ítélettel nevezni méltóztatott őket, a Fölséges Császár kedvenc pórnépei, akiknek el kell néznünk sok mindeneket, úgy szól a felsőbb rendelkezés. Ja, a császár jószívű, erősen jószívű és szociális gondolkodású, ja, ahogy általában mondani szokták. Azok a jogos tulajdonosok pedig - és itt egyszerre nagyon gondterhelt lett a derék úr és összeráncolta a homlokát is, mintha valami kellemetlenség jutott volna az eszébe -, azok a jogos tulajdonosok pedig, akiket ezzel a tökéletesen szakszerű jelzőkkel illetni méltóztatott, azok kérem magyarok, rakoncátlanok és rebellisek. Először is kérem, megszüntették a jobbágyságot, méltóztatott már hallani ilyet? Felszabadították a parasztot, mielőtt ezt Őfelsége elrendelhette volna. Kvázi megelőzték Őfelségét! Mit szól, kedves báró, ehhez a vakmerőséghez? És ez még nem is volt elég. Konspiráltak, föltámadtak a császár ellen, forradalmat csináltak neki, ami Őfelségének nagyon kellemetlen volt országos gondjai közepette...

-Azt elhiszem - csúszott ki önkéntelenül a Varjassy száján.

Prosperjeck úr ránézett, nézte néhány pillanatig, aztán gondtelten ütögette egymáshoz az ujjait.

Hát azt hiszem, méltóztatik érteni... ?

Vendégére nézett a pápaszem mögül, szelíden és telve jóindulattal, fejét kissé oldalra billentve, arcát sajnálkozó barázdákba gyűrve, szinte bocsánatkérőleg, hogy nem teljesítheti a kívánságot.

Varjassy halvány mosollyal emelkedett föl a székről. Gúny és fölény lapult a szája szögleteiben s a szemében is. Kimérten mondotta:

-Értem. Szóval mi, magyarok, törvényen kívül állunk. -Ó, világért sem! - ugrott föl hirtelen az apró ember s két csontos kezét tiltakozva nyújtotta ki maga elé - világért sem, kedves báró, hogy is mondhat olyant! Vigyázunk mi, kérem, a magyarokra is, hogyne vigyáznánk! A birodalom nem tesz különbséget polgár és polgár között, ez a fölséges úr legfelsőbb akarata is! Adjanak be instáciát a panaszosok, én azt továbbítani fogom! Nem, kérem, mi egyformán ügyelünk mindenkire! Ebben biztos lehet, kedves báró! Az adót mindenki meg kell fizesse...

Azt akarta mondani a derék és igazságszerető kis ember, hogy ez pedig mindenkinek egyenlő jogokat is biztosít. De Varjassy a szavába vágott:

Ebben nem is kételkedem, Bezirker úr - kezét búcsúzásra nyújtotta -, jó munkát kívánok továbbra is, a birodalom érdekében.

Prosperjeck úr az ajtóig kísérte.

Sajnálom, hogy nem teljesíthettem, amit kívánt - mentegetőzött -, de nekem nincsen módom igazságot tenni... én csak egy szerény kis hivatalnok vagyok... én mindenkivel barátságban és békességben szeretnék élni s szeretném, ha mindenki békességben élne... de kérem, a körülmények olyanok... meg méltóztatik érteni, ugye... meghívnám ebédre, de magam is hordatom a kosztot, csak úgy agglegény módra, hehehe...

Kint a folyosón barátságosan elbúcsúztak. Az ajtó fölött komoran állt a kőbe vésett Wesselényi-címer.

-Viszontlátásra, Bezirker úr.

-Viszontlátásra, kedves báró.

Kint, a falnak támaszkodva két zsandár állott. Végigmustrálták a kilépő Varjassyt, idegenül és ellenségesen.

-Szakadna rátok a fal - dörmögte bosszúsan, mikor beült a szánba.

Szemére húzta a sapkát.

-Hajts! - szólt oda Andrásnak s a lovak csilingelve fölkapták a fejüket.

Hogy a nemesek erdeje miatt nem mozdult a törvény, a varjasi románok is fölbátorodtak. Addig rágta a fülüket a pópa meg a dászkál, míg szemet vetettek a Torligetre. Egy zúzmarás reggelen lihegve érkezett Mihály, ki az urasági fejszéseket ügyelte kint az erdőn.

Az oláhok rámentek, instállom, az erdőre! Vannak vagy harmincan s neki is fogtak a vágásnak tüstént!

A nemzetes asszony elsápadt a méregtől.

Hát azt hiszik ezek a rablók, hogy még most sem tölt el a haramiáskodás ideje? Kötél kell a nyakukba s ott az erdőn fölhúzni valamennyit! István! Küldessen a zsandárok után! Hozassa ki azt a becsirkárt, vagy mi az Istenharagját, hogy tegyen rendet a kedvencei között!

Az úr éppen nyúlászni készült, ott állt a tornácon, vállán a puskával. Csak rántott egyet a fegyverszíjon, sebesült kezéről lecsapta a kendőt s ennyit mondott sötét arccal Mihálynak:

-Gyerünk.

-Vigye legalább a béreseket, István! - kiáltott utána az asszony s a hangjába aggodalom is vegyült a harag mellé.

De Varjassy akkor már haladt nagy léptekkel lefelé a hóban s Mihály mögötte.

A hóban puhán aludt az erdő. Mire odaértek, már átfúrta a nap a ködök fátylait s a zúzmarás roppant tölgyfák ragyogni kezdtek a jéghideg fényben. A ciher bokrai behúzták ágaikat a hótakaró alá s mozdulatlan álmaikban tavaszi napfénnyel csókolództak. A cserjék összebújtak, mint alvó juhok. Útvesztőik között vadak ösvényei kígyóztak szeszélyesen. Egy-egy fa kérge recsegve megpattant a hidegben, különben csönd volt, még a lépések sem hallatszottak. Az egyik tisztáson megtorpant az úr.

-Disznók - mutatott a hóba szántott nyomokra.

-Vagynak - bólintott Mihály.

-Jókora kan lehet az egyik. Megkeressük a kutyával.

Az erdő felső sarkában tompán döngött a fejsze. Harminc ember irtotta az erdőt. Csak a szemük sarkából néztek az úrra, mikor alájuk az útra kiért. De a munkát nem hagyták abba.

Varjassy levette válláról a puskát s mindkét csövét golyóra töltötte. Lassan csinálta ezt és megfontoltan. Az emberek közül sokan összenéztek. Néhányan letették a fejszét s ácsorogtak tanácstalanul. Aztán megszólalt az úr s hangja messzire harsant a behavazott irtáson:

Héj, emberek! Rablók vagytok-é, vagy tisztességes népek?! Letenni a fejszét s kitakarodni! Egy-kettő!

Az emberek álltak tanácstalanul s nézték az urat és egymást.

Letenni a fejszét! Le a földre!

S ekkor megszólalt közöttük egy, bizonyos Imbuzán Dumitru. Sötét arcú legény. Rekedten mondta:

-Emberek, vágjátok tovább. Eltelt az idő, mikor lehetett így parancsolni!

Varjassy István emelt egyet a puskán:

-Aki fölemeli a fejszét, lelövöm!

Mindenki állt dermedten s várta, hogy mi lesz ezután. Néhányan Imbuzán Dumitrura néztek. Az állt egy pillanatig nekivörösödve, aztán elkurjantotta magát. Nagy, hosszú legény volt.

Lőjjél! Hadd lássam!

Azzal két kézre kapta a fejszét és magosan a feje fölé emelte. Aztán lecsapott vele a fára. Nagyot csattant a fejsze a csöndben, mely olyan volt, mint egy visszafojtott lélegzet. De abban a pillanatban a lövés is dörrent. Felordított a nagydarab ember s keze lehullott a fejszéről. Meggörbedt. Jajgatott. A lövés összezúzta a kezét könyökön alul.

S ebben a dermedt pillanatban nagyot harsant Varjassy hangja:

Emberek! Azonnal dobjátok el a fejszéket és takarodjatok! Aki nem engedelmeskedik rögtön, annak a második lövést a fejibe adom! Ledobni a fejszét!

Az emberek egy pillanatig sápadtan és megrendülve nézték az urat, ahogy ott állt fölemelt puskával. Egy pillanatig feszült, nagy csend volt. Csak Imbuzán Dumitru nyögött a földön s ellőtt karját a hóban dörzsölte. S kereken piros lett körülötte a hó.

Aztán egyenként kihullottak a fejszék a kezekből.

Kifelé innét! Rablók!

Egyenként, szótlanul fordultak meg s lehajtott fővel. A szégyen űzte ki valamennyit az irtásból.

-Nem röstellitek magatokat, bitangjai! Zsandárt küldjek a házatokra?!

Csak Dumitru maradt ott a véres hó közepén.

-A baltákat, Mihály, takarítsd össze.

Az úr odament Dumitruhoz. Nem szólt hozzá, csak megnézte sebesült karját. Erősen ömlött belőle a vér. Az ólomgolyó szétvitte a csontot. Vadásztarisznyájából hasított szíjat vett elő s lekötötte a vérzést.

Eredj haza, hogy kösse be otthon a feleséged decka közé. Remélem, ettől megjön az eszed. Indulj!

Mihály összeszedte a fejszéket, kötéllel átkötötte s vállára vetette. Arcán semmiféle indulat nem látszott. Úgy állt ott ura mellett, mintha rendes napi munkáját végezte volna. Sem öröm, sem szomorúság, sem büszkeség, sem aggodalom, semmi sem látszott a tekintetén. Olyan volt, ahogy ottan állt, mint maga a közömbös hűség.

Varjassy újra megtöltötte a kilőtt csövet.

Eridj, Mihály haza a fejszékkel. S jöjjenek ki a szánok, hordják be ezt a fát. Te meg hozd ki a kutyát.

Alig tett néhány lépést a behavazott úton, Szőke Gyuri jött szemközt, az erdőpásztorrá szegődött tanyás.

Instállom - lihegte ijedten -, éppen készültem bemenni, hogy jelentsem a bajt. Hallottam a lövést és mind futva jöttem, nehogy veszedelembe méltóztasson esni...

Varjassy elmosolyodott gúnyosan, ahogy szokása volt ilyenkor s élesen az ember szemébe nézett.

Nem kell mindjárt megijedni, Gyuri, nincs itt veszedelem sehol. Valami tolvajok lopták az erdőt, de megugrottak. Jelenteni, Gyuri, tegnap kellett volna, vagy még azelőtt.

Szőke Gyuri sápadtan ment mellette, fejét nyakába húzva s ijedten rágcsálva lógó bajuszát.

Az urasági fejszések ott voltak a tetőn. Tudtak a bajról, a lövést is hallották, de nem tudták, mitévők legyenek. Ha az oláhoknak lesz igazuk, akkor nem jó ujjat húzni velük. Még hátha nekik is jut onnan valami. Ha pedig az úr lesz a győztes, akkor jobb úgy tenni, mintha nem tudnának az egészről semmit. Kopácsoltak hát gyéren s izgatott tanácskozással várták, hogy mi lesz. Aztán föltűnt az úr, Szőke Gyurival. Mikor meglátták puskás alakját a vágott széliben befordulni az útról, a fejszék serény csapkodásba kezdtek, hogy csak úgy visszhangzott tőlük a szálas. Csak a szemek villantak kutatva össze és suttogások bujkáltak

-Vajon mi volt ott lent?

-Tán megegyeztek?

-Vagy elfutottak a puskától?

-Mégis harmincan voltak... egy elleniben...

S ekkor Szőke Gyuri megállt szétterpesztett lábakkal a vágott aljában s közéjük harsant:

Na, gyerünk a munkával, gyerünk! Telik a nap!

Mintha feszültség szabadult volna föl hirtelen, megértették, hogy az úr igazsága győzött. Valaki hangosan megszólalt:

Fel kéne kötni valamennyit. Bitangság rámenni arra, ami a másé!

Mindnyájan helyeseltek. S döngött a fejsze vígan tovább.

Déltájban megjött Mihály a szánokkal. A kutyát is hozta. Burkus vidáman ütögette orrát a hóba s rázta a láncát az erdőszagra. Odavitték a vaddisznók nyomára s elengedték.

Örömében nagyokat ugrott, szagolta a nyomokat s eltűnt a cserjében. Néhány perc múlva felharsant az ugatása. Bent a gödörben. Varjassy kezébe vette a puskát.

Várj meg, Mihály. Ha kiáltok, gyere utánam.

Aztán eltűnt a sűrűségben.

Mihály leült egy fatönkre s hallgatta az erdőt. Bent, mélyen, hallatszott a kutya magányos ugatása, néha halkabban, néha hangosabban. Egy-egy ágon megmozdult a hó a napsütéstől s tompán puffanva lehullott. Fehér felhő szállt ilyenkor a fák között. A magfák tetején kövér húros rigók lakmároztak a fagyöngy bogyóiból s egy harkály korhadt fát kopogtatott. S mindezeken a hangokon túl csönd volt, mély, alvó, hóba hullott csönd.

Sokáig ült ott Mihály. Aztán hirtelen lövés dörrent. A kutyaugatás lelkes csaholássá változott, majd elhallgatott az is. Figyelt. Sokáig semmi se szólt, csak a csend ásított végig az erdőn. Aztán messze-messze a kiáltás:

Mihály! Héj-hopp! Héj-hopp!

A hóba temetett erdőn alig-alig hallatszott.

Huj-hopp! - felelte torkaszakadtából s azzal egyenes irányba vette a cserjést a hang után s amerre a lövés szólott.

Ott lelte az urat a nagy disznó mellett. Kezeit mosta éppen a hóban, akkor készült el a belezéssel. Fának támasztva a puska s odébb Burkus rágódott a zsigereken.

Jókora kan!

Mihály megnézte az agyarait, melyek úgy álltak ki a szájából, mint valami éles fehér kések. A hátát is megtapogatta.

-Nem is sovány.

Aztán a lövést nézte.

-Szívibe kapta - állapította meg tiszteletteljesen.

Az úr megmosta kezeit a hóban, aztán a késit is megmosta, kabátja ujján letörülte, s elővette a tarisznyát. Kenyér, szalonna került elő onnan.

Egyél, Mihály te is.

Leültek egy kidűlt fatörzsre, falatoztak. A kutya leült szembe velük s nézte. Neki is vetettek olykor egy-egy falatot.

Örvendezni fog a nemzetes asszony a nagy fene disznónak!

Az úr elmosolyodott s bólintott. Néha hófelhő hullt puhán a fákról s a csönd ellepett mindent.

Aztán előkerült a kulacs is. Előbb az úr húzott belőle, majd Mihálynak nyújtotta.

Igyál.

Mihály lenyelte a falatot, tisztelettel kétfelé törülte a bajuszát s mielőtt szájához emelte volna, gazdájára köszöntött.

Isten éltesse. Erőt s egészséget.

Aztán az úr pipára gyújtott.

Na Mihály, most fuss a szánokhoz. Még ejszen itt lesznek. Az egyikkel gyere ide az aljba, odáig majd lecsúsztatjuk. Megvárlak itten.

S hogy magára maradt, csak ült a disznó mellett, nézte és fújta a bodros füstöt és nézte az erdőt és gondolt mindenfélét, szelídet, szépet és kellemeset. Amit ilyenkor gondolhat az ember. Burkus pedig büszkén csóválta a farkát mellette s a nagy hidegben egy-egy fa jajgatva megreccsent.

Mikor szürkület táján hazaértek a szánnal, mely a nagy disznót vitte, a tanya népe mind összegyűlt köréjük. A nemzetes asszony szeme is elégülten pihent a behemót állaton.

Na, ebből telik néhány hétre!

-A bőrét szőnyegnek csináljuk - mondotta Varjassy s a szeme csillogott. - Agyarait falra akasztom!

-Hanem Burkusnak ma dufla vacsorát adjatok! - mondotta a szolgálónak,

mikor bement a házba.

Az erdő dolgáról senki sem beszélt.

Három nap telt el. Az ég kék volt s éjszakánként szinte csikorgott a csillagok fénye a hidegtől. A fagyott hó jajgatva nyöszörgött a szántalpak alatt s ha szél indult esténként, karmos, kegyetlen, észak felől jövő, melytől a kutya is dideregve húzódott mélyebbre a vackán: a tanya mögötti szilvafák ágai eszelősen verdesték egymást s kínjukban száraz gallyakat hullattak.

Három nap telt el s a negyediken, kora délelőtt, zsandárok kapaszkodtak föl a tanyadombra. A nap ferdén nézett le rájuk és sugarai élesen pattantak vissza a hideg szuronyokról. Csizmáik alatt csikorgott a hó s kezüket fázva dugdosták a hosszú kabátujjba.

Négyen voltak. Vezetőjük, egy bibircses képű altiszt, egyenesen a ház ajtajának tartott.

-Varjassy István bárót keresem - mondotta németül.

-Én vagyok - felelte nyugodtan a házigazda s állt mozdulatlanul a küszöbön, csak a homloka volt összeráncolva egy kicsit, de szájában nyugodt méltósággal füstölt a tajtékpipa.

-Parancsom van, hogy házkutatást tartsak Önnél - morogta az altiszt és összehajtogatott írást vett elő.

Varjassy belenézett az írásba, aztán egykedvűen intett:

Tessék.

Az altiszt barátságtalan arccal lépett a szobába. A három zsandár fontoskodva topogott mögötte. Megálltak a szoba közepén s úgy néztek kereken, bizonytalanul pislogva hidegtől kimart szemeikkel, mintha ott rejtőzött volna a nagy veszedelem valamelyik sarokban meghúzódva.

Tessék - mutatott Varjassy kereken a szobán, aztán kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját is -, tessék csak jól megnézni mindent.

Azzal agyarára vágta a pipát, beült a kényelmes karosszékbe s nézte a zsandárok vesződését.

Azok kereken járták a szobákat, mindenhova benéztek, kinyitották a pohárszék fiókjait is, megtapogatták a bútorok huzatát, még a falakat is megkopogtatták s olyan fontoskodó képet vágtak ehhez a művelethez, mintha a császár birodalmának sorsát hordozták volna a vállukon.

Hírük percek alatt elterjedt a tanyán s csizmásan, agarászostorral a kezében a nemzetes asszony is berobogott. Mondott néhány kurta goromba szót, odalökte a belső szekrény kulcsát a bibircses őrmester elé s kiviharzott megint. Becsapta az ajtót, hogy csak úgy döngött.

Orcátlan pimaszok - mondotta odakint jó hangosan, hogy meghallhassa mindenki, akit illet.

Varjassy meg csak ült nagy türelemmel és pipázott. Közben kihúzta az asztal fiókját, mintha csak dohányt keresett volna benne s mikor egy pillanatra mind a négy kutató másfelé tekintett, néhány írást gyorsan a zsebébe csúsztatott. Olyan egykedvűen cselekedte ezt és olyan patriárkális nyugalommal, hogy a zsandárok még a gyanú árnyékával sem illethették miatta.

Mikor az íróasztalra került a sor, udvariasan félreállt s az ablaknak támaszkodva csöndes derűvel figyelte igyekezetüket. Turkáltak a papirosok között, leveleket böngésztek s néhányat a levelek közül, ami gyanúsabbnak látszott, kiválasztották és félretették.

-Ezeket elvisszük - jelentette ki harciasan a bibircses képű.

-Tessék - bólintott hozzá Varjassy a pipa mellől.

A fogason lógó puskák előtt megálltak.

-Kiék ezek?

-Enyimek.

-Mire használja ezeket az úr?

-Vadászatra. Azt hiszem, egyéb mesterségre nem lennének alkalmasak.

A gúnyra összerándult az altiszt ábrázata.

-Engedély van hozzájuk?

-Micsoda engedély? - csudálkozott Varjassy a pipa mellől.

Fegyvertartási engedély. Tessék egy héten belül megszerezni, mert különben elvisszük őket.

A nemzetes asszony akkor lépett be újra az ajtón.

-Kaszához, kapához nem kell engedély?

-Ahhoz nem - recsegte mérgesen a zsandár.

Végigjárták a házat, a konyhát, pincét, mindent. Aztán a csűrt, az istállót, a szekér-színt. Beletúrtak a hambárokba, tapogatták a szalmakazlakat, felhányatták a szénapadlást. Még a nádfödelek alá is benéztek. Nem találtak semmit. Ettől kissé megzavarodtak, nézegettek össze-vissza s fújták a markukat, mert újra elővette őket a fázás.

Dél volt már, mikor az altiszt megszelídülve odaállt Varjassy elé:

-Bocsánatot kérünk az alkalmatlankodásért, de úgy látszik, a feljelentőnek nem volt igaza. Sem ágyúkat, sem katonafegyvereket, sem kompromittáló iratokat nem találtunk önnél.

-Ezt mindjárt az elején megmondhattam volna - nézett rá derűsen Varjassy

István -, de nem kérdezték.

A bibircses bizalmatlanul nézett rá.

Nagy szerencse ez önre nézve, uram.

Lehet.

Az altiszt nézegetett, fújta a markát, de nem mozdult. Aztán egészen szelíden kérdezte:

Valami kis meleg ételt kaphatnánk-e? Hajnal óta úton vagyunk s erős a hideg...

Varjassy kivette a szájából a pipát s komolyan nézett a zsandár szeme közé.

Attól függ, ki kérdezi ezt. A megfázott és megéhezett ember, vagy a személyes szabadságomat erőszakosan megháborító zsandár?

A másik harciasan rántott egyet a fegyverszíjon, de aztán eltűnődött. Végül egészen halkan felelte:

-Az ember.

-Az más. Akkor tessék befáradni.

Leültette őket a kerek asztal mellé, pálinkát hozatott s szalonnás rántottát készíttetett nekik. A zsandárok jókedvűen ettek, ittak, de az altisztben még egyre rágódott az előbbi kérdés. Végül is előjött vele:

Ne tessék azt hinni, hogy mi magunk akaratából zavartuk uraságodat. Parancs volt, kötelesség. Feljelentés jött a Bezirker úrhoz, hogy uraságod azzal a kutya Kossuthtal cimborált volna... ne tessék ránk haragudni - tette hozzá gyorsan, mert Varjassynak elsötétedett az arca -, nem mi vagyunk az oka... mi zsandárok vagyunk, tesszük, amit parancsolnak... nekünk is jobb lett volna otthon ülni a poszton ebben a hidegben...

Miért is haragudnék - mondotta Varjassy s újra töltötte a poharaikat.

Ekkor megszólalt az ajtóban Varjassyné. Hangja kemény volt és ellenséges.

Az a Kossuth pedig, akiről maguk így beszélnek, nagy és hős férfiú, jegyezzék meg maguknak. Igazságért küzdött s az igazság, bármit is csináljanak vele, tovább él, mint a csizma, amelyik rátipor.

A zsandárok egymásra néztek, gyorsan megették, ami még a tányérjukon volt, kiitták a pálinkát is, elköszöntek, s úgy kotródtak lefelé a dombról, mint akik fölött meggyulladt a ház.

Anton Prosperjeck Bezirker úr éppen a levelet olvasta, amit cipetye hozott a varjasi pópától. Ez már a harmadik levél volt, amivel a pópa ebben a históriában zaklatta. Bosszús volt a derék úr különben is, mert aznap a tyúkszemei különösképpen fájtak s a kávénak, amit Helénke, az özvegy boltosné reggelire küldött, szappaníze volt. Mérgesen tapogatta tyúkszemes lábait a papucsban, amit külön a tyúkszemek miatt hozott magával ide az irodába, hogy ne kelljen a szoros cipellőkben ülnie. Néha a tubákos szelence után nyúlt, de a tüsszentés sem emelte a kedvét. Végigolvasta a levelet, közben néhányszor megcsóválta a fejét, a végén összehajtotta és lecsapta az asztalra.

Verfluchter Kerl! - dünnyögte bosszúsan és szerette volna saját hivatalnoki kezeivel megtépdesni annak a vörös pópának a szakállát, aki állhatatosan küldi hozzá az újabb és újabb följelentéseket.

Mert Anton Prosperjeck úr alapjában véve békés természetű embernek született és a spionkodás, a hóhérmunka, amit újabb hivatalában megkívántak tőle, undorral töltötte el és kellemetlen érzéseket okozott. Békés és jámbor polgárok dolgait igazítani szelíd aktákban, ez neki való foglalkozás volt. De besúgások és intrikák alapján komoly úriemberek dolgaiban turkálni, ezt illetlenségnek és szerfölött kényelmetlen feladatnak érezte. Ezért is haragudott olyan nagyon a pópa okvetetlenkedő levelére, melyet úgy lökött az asztalra, mint valami undorító hernyót.

Ebben a percben kopogtak az ajtón.

Herein!

Az ajtó megnyílt s hócsizmásan, bundás bekecsben, nyers téli szaggal maga körül, Varjassy István lépett a szobába.

Á, grüss Gott, Herr Baron!

Egy pillanatra el is feledte tyúkszemeit és gyors léptekkel sietett a vendég üdvözlésére. Rossz volt a lelkiismerete szegény Prosperjeck úrnak a házkutatás miatt. Csak a kézfogás után kezdett el sántítani.

Ajajaj... tessék helyet foglalni...

Varjassy részvéttel nézegette a sovány emberkét.

-Mi a baj, Bezirker uram? -A tyúkszem, ez az ördögadta tyúkszem, tetszik tudni... az ember aranyért sem kapna egy becsületes tyúkszemvágót ezen az elátkozott vidéken s már úgy fájnak, hogy mozdulni sem tudok...

Visszasántikált az asztalhoz és sóhajtva ült le.

-Foglaljon helyet, báró úr. Szerencsés ember, hogy nem fájnak a lábai. -Hát fájni ugyan nem fájnak, de azért tudok egy igen jó háziszert a tyúkszem ellen. Biztosan beválik.

-Igazán? - csillant föl a Bezirker úr szeme. -Vegyen három kanál mézet - magyarázta Varjassy -, tegyen hozzá három fő apróra zúzott fokhagymát, keverje el hat kanál olvasztott méhviaszban s este lefekvéskor kösse be vele a tyúkszemeit. Reggelre lehullanak. -Na ezt igazán megpróbálom - örvendezett Prosperjeck úr -, köszönöm szépen a tanácsot, báró úr!

Orvosságot nem szabad megköszönni - mondotta a báró mosolyogva s letelepedett a felkínált székre.

A Bezirker úr szeme egy pillantással a levélre vetődött, mely ott feküdt még összehajtva az asztalon. Valósággal bosszús kifejezést öltött az arca. Most, hogy ilyen szép szelíd hangulatban volt, még jobban haragudott az ünneprontó levélre. Szeretett volna vendégével kedvesen elcsevegni, ahogy művelt emberek között szokás, egy kicsit Bécsről, egy kicsit erről-arról, hiszen olyan ritkán esik ilyesmire Kékesen alkalom. S ez az ostoba levél arra akarja kényszeríteni, hogy felöltse kellemetlen, hivatalos arcát és bosszantó, nevetséges és ostoba kérdésekkel zaklassa ezt a derék urat, aki messze hegyek közül eljött, hogy beszélgessen vele. S megtanítsa őt a tyúkszemirtás módjára. Tépelődéséből a vendég zavarta föl.

Azért jöttem, Bezirker úr - kezdte szeretetre méltó hanghordozással -, hogy két vadászfegyveremre engedélyt kérjek Öntől. Midőn ugyanis zsandárjai barátságos látogatásukkal tiszteltek meg a minap, tudtomra adták, hogy állampolgári kötelességem ilyent szerezni. Hát mint jó állampolgár, eljöttem érte.

Prosperjeck úr arca, hogy így eszébe juttatták azt a szégyenteljes házkutatást, amit zsandárjaival végeztetni kényszerült s ami miatt amúgy is folytonos lelkifurdalásai voltak, egyszeribe zavart, szinte szégyenkező kifejezést váltott. Érezte belül, becsületes és szelíd lelkében a mardosást, amit ez az intézkedés már a meghozatalkor is okozott és legszívesebben a földhöz vágta volna elkeseredésében a hivatalát, hogy ne kelljen több kellemetlenséget okoznia komoly és tiszteletre méltó úriembereknek.

Kérem, kedves báró - dadogta zavartan -, természetesen azonnal megcsináljuk... csakhogy... khm... csakhogy...

Ujjai zavartan babráltak a levéllel, mígnem megmarkolták és gyors, mérges mozdulattal összegyűrték s belelökték a papírkosárba. Ettől a művelettől hirtelen felderült az arca, ráncai között a mosoly felszabadult, mintha súlyos terhet rázott volna le magáról s közvetlen mozdulattal ráütött az asztal lapjára.

Csakhogy egy feltételem van nekem is, kedves báró! Ma velem fog ebédelni s hozatunk egy korsót abból a bizonyos tekei borból, amit a kántornál árulnak! Na!

Karjait szélesen kitárta, ránevetett a vendégre s a tyúkszemei nem is sajogtak már.

Prosperjeck Anton úr lakása lent volt a piac sarkában, a bolt és a korcsma közvetlen közelében. A lakás összesen két szobából állott, de abból is csak a belső számított szobának, mivel a külsőben nem volt semmi bútor, csak néhány bőrönd, meg láda, amiket Prosperjeck úr magával hozott. Meg egy lábatlan szekrény, amiben néhány ruháját tartogatta. Kályha is csak a belső szobában volt, egy öreg és rosszkedvű vaskályha, melynek csöve, átfúródva a barnára pácolt mennyezeten, ráeresztette a füstöt egyenesen a nádfödélre. A nádfödél ettől keserű, kátrányos izzadságot csurgatott magából.

A ház gazdátlan volt. Régen egy nyugdíjas iskolamester lakta, övé volt a telek is. De aztán meghalt s hogy nem jött senki a hagyatékáért, a község magáénak nevezte ki. Így került bele egy kora őszi napon Prosperjeck úr, akit az egyik prágai hivatal asztala mellől előléptettek kékesi Bezirkernek. Az előléptetésnek eleinte örvendett, mert több fizetéssel járt, de aztán annál erősebben elkeseredett, amikor új állomáshelyére a sarat dagasztó szekér nehéz vergődések után kihozta.

Prosperjeck Anton úr, a maga ötvenkét savanyú évével megszokta már, hogy reggel hétkor bejöjjön a háziasszonya, tüzet gyújtson, cipőjét fényesre pucolja, leszakadt gombjait felvarrja s elvénült ingein a kézelőt átfordítsa épebbik felére. Hogy nyolckor pontosan hozzák a kávét, oda tegyék az asztalára két darab vizes zsemlével, bár csak az egyiket eszi meg mindig, mert rossz fogai a másodiknál már megunják a munkát. Aztán elsétáljon a hivatalba, komoly lépésekkel, megnézegetve az ismerős utcák ismerős látványosságait, méltósággal biccentsen a hivatalszolgának, leparolázzon a kollégákkal s odaüljön rendes és megszokott íróasztala mellé, elővegye rendes és megszokott aktáit és lassú, de alapos körültekintéssel elvégezze rendes és megszokott napi munkáját. Délben hazamenjen, az ebédet mindjárt elébe tegyék s a tálcán ott legyen a nyomdaszagú újság, melyet a leves hörpölése közben kényelmesen átolvashat. Megszokta, hogy este hét órakor bemenjen a rendes kis polgári korcsmába, ahol a pincér alázatos meghajlással fogadja s a kövér tulajdonos is odajön és azt mondja: alászolgája, kedves Prosperjeck úr, alászolgája, hogy és mint szolgál kedves egészsége?

Aztán leüljön néhány régi hivatalnoktársával a megszokott törzsasztal mellé, az asztalon piros mintás abrosz van s a pincér már hozza is a két deci bort és aztán megtárgyalják a világ valamennyi baját, gondját, örömét és botrányát, örökösen mindig ugyanazokat és ugyanazokkal, ugyanazzal az arcjátékkal, és végül nyolc órakor megelégedetten és megfiatalodva a sok bölcs beszédtől, hazamenjen és elfogyassza a vacsoráját, mely már az asztalon várja.

Kékesen persze mindez egy kicsit másképpen volt. Az üres lakást hosszú időn keresztül egy vén cigányné őrizte és kissé barbáros illatát néhány hétig semmiféle meszelés nem tudta kipusztítani az alacsony szobákból. A szobákat továbbra is az öreg cigányné takarította, mivel más vállalkozó nem akadt s ez sivár és szomorú érzésekkel töltötte el Prosperjeck úr agglegény-szívét. Megszokta, hogy özvegy háziasszonya Prágában molett és kedves, kissé időt töltött ugyan, de tréfára annál inkább kapható. Megszokta és megszerette így az életet, az egyszerű és gondtalan életet özvegy és molett háziasszonya mellett és el sem tudta volna képzelni eddig, hogy járkálhasson a szobájában olyan asszonyszemély, aki nem özvegy és nem molett.

Mert Biri cigányné nem volt az. Sovány volt és pergament-bőrű, ráncos arcú, akár képen a boszorkány, aki seprűn lovagol és gyermekeket hizlal. Megszámlálhatatlan mennyiségű unokái közül valamelyik mindig ott settenkedett a nyomában, borzasan és mocskosan és nagy, olajozott fényű szemével elhordani való dolgok után lesett. Természetesen az úri cipellő takarításának mesterségéhez még csak nem is konyított Biri néne, hiszen ilyesmit közelről nem is látott addig. Úgy nézte a kefét, mint valami csodálatos varázseszközt s az úri pantallóból pálcával verte ki a rászáradt sarat, amit viszont Prosperjeck úr bámult őszinte csodálattal. Rendhez és tisztasághoz sem volt érzéke Biri cigánynénak, azonban tudott egyéb tudományokat. Már első nap valami titokzatos bögrével érkezett s tartalmával buzgón fröcskölgette a küszöböt, az ablakokat, sőt a kemence ajtaját is.

A gonosz lelkek ellen - magyarázta fontoskodva -, kik útközben az úrhoz szegődhettek, hogy életjit megrontsák. Phü, phü, phü. Távozz, gonosz, távozz!

S jól összeköpködte, összefröcskölte Prosperjeck urat is kedves buzgalmával. Máskor meg maszatos rongycsomót adott át, melyben titokzatos gyökerek voltak.

Tegye a párnája alá, mikor lefekszik - súgta titokzatosan - és köpjön háromszor észak felé és mondja minden köpés után háromszor: andrakmóvé dzsákháná, andrakmóvé bikháná... s éccaka megálmodja a szerencséjét...

Bizony szegény Prosperjeck úr eleinte csak mérget és bosszúságot álmodott Kékesen. Hiába füstölte, hiába fröcskölte Biri cigányné a szobákat: a gonosz szellemek komisz kis cigány-bolhák képében ottmaradtak s zavartalanul keserítették a jó úr éjszakáit.

Mikor reggelenként bosszúsan és vakarózva, hosszú kaputjában és lattyogó galocsnijában a hivatal felé igyekezett, gondosan evickélve a kátyúk között, a bolt ajtajában mindennap ott állt Helén, az özvegy boltosné, rózsaszínű arccal és gyönyörű kövéren és kedvesen ráköszönt:

Jó reggelt kívánok, tekintetes királybíró úr!

S délben, mikor visszafelé csicsonkázott a latyakban, újra:

Jó étvágyat kívánok, tekintetes királybíró úr!

Az étvágy meglett volna, mivel Biri cigányné tejes puliszkán, túrós puliszkán és tyúk- meg berbécs-tokányon kívül egyebet főzni nemigen tudott s ezeket hordva, egykettőre kikúrálta gyomorbajából a jó urat. Az étvágy tehát rendben volt ilyenkor s Prosperjeck úr szelíden bólogatott vissza a rózsaszínű zsidóasszonynak, akiben minden megvolt, amit szeretett: özvegy is volt, molett is volt, mégpedig alaposan.

Egy délben aztán megkötötték az ismeretséget. Ez úgy történt, hogy aznap szakadatlanul esett az eső. A sár minden eddig ismert méretet felülmúlt. Evickélt Prosperjeck úr hivatalból jövet, hosszú kaputjában, sietett a szakadó esőből minél előbb födél alá érni s a nagy sietségben az egyik galocsni lemaradt a cipőjéről. Ott állt egy lábon, éppen a bolt előtt, éppen mikor felelni akart a köszönésre s idétlenül és kicsit ostobán, már ahogy ezt ilyen helyzetben az ember tenni szokta, bámészkodott a sárban maradt fél galocsnira. Aztán megfordította az öreg esernyőt s azzal próbálta kipiszkálni a sárból. A galocsnit azonban megszállotta az ördög és ahelyett, hogy engedelmesen visszatért volna gazdájához, egyre mélyebben keveredett bele az agyagos lébe, míg végül már éppen csak az orra látszott ki onnan. Ekkor már nem volt mit tenni egyebet, féllábon billegve s óvatosan, akár egy kötélen táncoló mutatványos, elkezdett Prosperjeck úr nyúlkálni a rebbellis lábbeli után, míg végül elvesztvén hirtelen az egyensúlyt, teljes hivatalos hosszában belezuppant a sárba.

S ekkor csoda történt. A szív igaz érzelmei képesek csupán ilyenféle csodákra. A boltosné, ki mind ez ideig aggódó figyelemmel nézte az ajtóból a hadműveleteket, hirtelen és elszánt mozdulattal föltűrte szoknyáját s néhány erőteljes, cuppogó lépéssel az elesett mellett termett, karja alá nyúlt s pehelyként fölemelte.

Donnerwetterkruzifixnocheinmal... - dünnyögte bosszúsan a kárvallott uraság s igyekezett letisztogatni kezeit a ragacsos sártól, jobb híján kaputjához törülvén azokat. A mentőangyal pedig, fél kézzel a karját szorongatva állhatatosan, másik kezével kihalászta az elsüllyedt sárcipőt s azután gyöngéd mozdulattal a bolt felé terelte.

-Tessék erre, királybíró úr, tessék... -A kabátját lekeféljük majd, ha megszáradt - mondotta bent a boltban -, tessék csak levetni, sze így nem mehet az utcára. Adom addig az enyémet, hogy ne fázzon meg ebben a csúnya időben, kedves jó királybíró úr... jaj de nagy a sár, borzasztó... miért nem csináltat csizmát magának, drága királybíró úr... itt nem lehet úgy járni, mint városon...

A Bezirker úr engedelmesen levetette sáros kabátját, mivel megszokta, hogy molett özvegyeknek engedelmeskedjen. Megvizsgálta szortyogó cipőjét, melyből szennyes sárlé bugyborékolt elő minden mozdulatra, s ekkor hirtelen eszébe jutott az elmulasztott társadalmi forma és arcát előkelően összeszedve bemutatkozott:

-Engedelmet kérek, kedves nagysád... Anton Prosperjeck vagyok... -Helén - rebegte szelíden az özvegy, és nagy kövér kezét a Bezirker úr sovány markába csúsztatta.

Mire egy fél óra múlva tisztára mosott sárcipőben nagyokat cuppanva s a rengeteg bő női kabátban tovább folytatta útját, már mindent elmondott magáról, amit mondani lehetett. Biri cigánynét és a túrós puliszkát éppen úgy, mint a régi jó prágai életet, mely után úgy fájt a szíve, hogy mesélés közben a szeme is megkönnyesedett. Helén asszony nagyokat sóhajtva hallgatta végig a panaszokat, csodálattal Prágát s mindenre bólogatott szendén és tele jóindulattal.

Ó, ó, királybíró úr, ó, ó,... minden bizonnyal nehéz itt az élet egyedül... bizony, bizony...

Búcsúzáskor aztán Prosperjeck úr kimondta azt is, ami legjobban nyomta lelkét.

Kedves nagysád, ha szabadna kérnem, ne szólítson engem királybírónak. Bezirker vagyok én, Bezirker Anton Prosperjeck. Mondja csak úgy, hogy Prosperjeck.. vagy... vagy lehet úgy is: Anton...

Itt elvörösödött, sebesen meghajtotta magát s a női kabátot szorosan fogva kilépett az ajtón.

Attól a naptól kezdve Helén asszony főzött Prosperjeck úrnak. Igaz, hogy kissé zsidós ételeket, de az nem volt baj. A lakásban Helén asszony cselédje sepregetett s munkáját a boltosné is gyakran ellenőrizte, különösen ha Anton úr is odahaza volt. Így aztán a molett özvegység fogalma újra jótékonyan lebegte körül a Bezirker úr agglegényéletét.

Ehhez a Helén asszonyhoz vezette most is a vendéget. Szapora léptekkel billegett vele végig a csikorgó utcán s a rozoga boltajtót úgy nyitotta ki előtte, mintha valami fényes prágai vendéglőbe invitálta volna.

Helén asszony nagy barna kendőbe burkolódzva ült a pult mögött, ahol a kicsi vaskályha senyvedt.

Kedves nagysád, vendéget hoztam, ha megengedi... Varjassy István báró úr, földbirtokos...

Helén asszony könnyedén elpirult.

Örvendek - rebegte -, ismerem már a báró urat, hogyne...

Varjassy is mosolygott, hogyne, ismerik már egymást. Kicsit régecskén volt ugyan...

Helén asszony még jobban elpirult az emlékeztető szavaktól.

Sajnos csak szerény ebédünk lesz - dadogta elfogultan és eltűnt a konyha irányában.

Miközben a belső szobába tessékelték egymást, Varjassy csöndesen mosolygott felébredő emlékein, azon a csinos kis zsidólányon, aki ezelőtt sok esztendővel... mennyivel is... ? Tíz... ? Tizenöt... ? Ej, tudja a fene...

A cseléd elszaladt borért a kántorhoz, mert ami a boltban van, az nem úrnak való, mondotta Helén asszony s nagy, párnás kezeivel a legjobb falatokat tette a báró tányérjára.

Ebéd után borozgatva ültek az asztal mellett. A bor lassan fölnyitotta Prosperjeck Anton Bezirker árva és meg nem értett lelkét.

Bizony, kedves báró, nem ilyen életre gondoltam én. Szép békés városi élet való nekem, csupa magamfajta emberek között, akik békések, szelídek, jóakaratúak... jaj, kedves báró, ez egy borzasztó tartomány, ez itt. Az emberek vadak és ahányan vannak, annyifélét akarnak. Mindenki lázadó rebell, vagy fékezhetetlen paraszt, vagy gonoszkodó és tolvaj... egyebet sem teszek itt, kérem, mint az igazságot hámozgatom...!

Jaj kérem, az igazságot piszkálni én úgy nem szeretem! Ez goromba katonáknak való, nem az én békés természetemnek. Nem értem ezeket az embereket itt, Herr Baron, mindig mást mondanak, mint amit akarnak és mindig mást akarnak, mint amit gondolnak és sohasem csinálják azt, amit gondolnak, vagy amit akarnak, vagy mondanak...

Haragudnak reám, minden rendeletért reám haragudnak, mintha én lennék a császár... pedig én, kérem... és a császárra is haragudnak, mintha ő lenne a zsandárok puskáján a szurony... pedig én tudom, hogy a császár jó ember és én is jó ember vagy ok... jó ember... igen jó ember... én, Anton Prosperjeck Prágából... ó szép-szép, békés, gyönyörű Prága, mein Gott...

Így ábrándozott Prosperjeck úr a bor hatása alatt s közben Helén asszony, ki a sarokban ülve, csöndesen párnát hímezgetett, hol őt, hol a bárót nézte, epedő, tág, puha tehénszemekkel. Kövér kezét néha szívére szorította, vagyis azokra a tiszteletreméltó gömbölyűségekre, melyek puhán és szelíden a szívét őrizgették s úgy sóhajtotta ábrándosan a beszéd elröppenő szavai után: ó, óóó.

Jó kétórás beszélgetés után, mikor már a bor is elfogyott s el a szó is a puhára ázott kis emberke szájában, Varjassy felállt s elbúcsúzott.

Messze van még hazáig - hárította el a további marasztalást -, hamar sötétedik.

Azok ketten néztek utána egy keveset az ajtóból, ahogy szánjához sietett, de mert a hideg nagy volt, hamarosan visszatértek a szobába.

Ej, haj - sóhajtott Prosperjeck úr visszaülve a zsírosra koptatott, alacsony és piszkos karosszékbe -, milyen derék, rokonszenves urak ezek a magyarok. Igazán milyen kár, hogy belül olyan nehéz természetük van. Hogy olyan békétlenkedők, rebellisek. Ezt a bárót is figyeltetnem kell, szigorú utasításaim vannak erre - itt egyik ujját titokzatosan és fontoskodva fölemelte -, titkos és bizalmas utasításaim. Az a varjasi pópa is állandóan panaszkodik reá, pedig az a mi emberünk... ördög vigye el azt a pópát, hogy nem tud békében ülni...

Fegyverengedélyt se kellett volna adjak neki - folytatta hosszabb gondolkodás után -, nem lett volna szabad. De hogy mondjam meg neki? Hát hogyan mondhassam meg... ? Egy ilyen úriembernek? Hogyan... ?

Ej Prosperjeck, Prosperjeck... igen jó ember vagy te ehhez a hivatalhoz, sokkal igen jó...

Helén asszony pedig nézett reá hódolattal és bólogatott, bólogatott.

Attól kezdve, hogy a hó járhatóvá tette az utakat, mindennap várni lehetett volna vendégek érkezését. Régi jó időkben ilyenkor egymást tiporták a látogatók, az utakon mindenfele szánok csilingeltek, lármás vadászatokon fegyverek ropogtak, kastélyok és udvarházak ebédlőtermeiben vidám köszöntők hangoskodtak. De azóta, hogy a világ megváltozott - s mennyire megváltozott, édes Istenem - s a kastélyok meg az udvarházak lakói megfogyatkoztak igen erősen, bizony azóta hasztalan kémlel ki a háziasszony ebédfőzés előtt az útra s a házigazda is állhat órák hosszat elgondolkozva az ablak előtt, kitekintve a hideg, havas világba: nem csilingel sehol úri szánkó, lármás régi barátok nem mutatkoznak, ki tudja, merre vannak, élnek-e? Nem élnek?

Nem volt jó sokat mozogni abban az időben, különösen az olyanoknak nem, akiknek muszka lándzsa törött a karjába s igazoló írásait, amiket Bécsből hozott volna, zsiványok rabolták el. Nem lehetett tudni, hol botlik az ember valakibe, akinek eszébe juthat hirtelen a feltűnő arcról ez, vagy amaz... Jobb volt behúzódva ülni a tanyán, félreeső dűlőút végiben, ahol nem hajtanak át az új uraságok szánjai... jobb volt és biztonságosabb.

A tanya élete ott fönt a varjasi tó dombján olyan volt, mint az öregemberé, ki az élet sallangjait megunta, szerényen félrevonul a világ zajától s haszontalan örömökkel nem mulatja magát. A tanya élete körben járt, körben éppen, mint a nyomtató ló, amelyik csak megyen előre és mégis mindig visszatér oda, ahonnan indult. A tanya élete is forgott a maga kis nyomorúságai körül, hajnali sötéttől esti szürkületig, marhaetetéssel, takarítással, fahordással, ganéhordással és sok kisebb- nagyobb bajjal. Egyszer a béreslegényt ütötte le a fa, másszor az András kezén támadt kelés, aztán elpusztult az egyik koca s már csak egy maradt, aztán Julit érte utól a hidegrázás. Fogyott a pityóka, apadt a hombárok gabonája, takarékoskodni kellett szalonnával, zsírral, étellel, abrakkal s a parasztasszonyokkal alkudozni tyúkért, tojásért... hát ilyen volt az élet.

Az úr számadásokat csinált, hogy mennyi föld van búzával bevetve, mennyi Varjason, mennyi Dobojban, mennyi az áldomi tagban... mennyit kell még kiadni felesbe... mennyit vethet maga... mennyi gabona kell háznak, cselédnek, állatnak... mennyi kell vetésre... mennyi lehet a termés... mennyit lehet majd pénzzé tenni... mennyi pénz kell állatot venni... újra és újra elkezdte és a számítás sehogyan sem talált, sehogyan sem illett össze. A kell mindig nagyobb volt, mint a van.

Fogytán volt a pénz is, a szekrényben lévő, a mócsi boltosnál már adósság is gyűlt, pedig ha lehetett, bőrrel fizettek, nyúllal, rókával, vidrabőrrel. Mihály vitte a bőröket ilyenkor s órákon át alkudozott értük, hogy becsaphassa valahogy a zsidót.

A nemzetes asszony a jószágot gondozta, utána állt Mihálynak, Andrásnak, ellopott holmikat kajtatott elő a faluból besúgó asszonyok mondása után s maga járt el a házakhoz tojásért, tyúkért, tömött libáért. Cserébe fát adott, halat, egy-egy nyulat is néha a konyha fölötti akasztóról s ígéreteket a nyárra: kaszálót harmadán, szántót felesbe.

Egyéb élete nem is volt a tanyának. Mikor elpusztult a koca, mintha gyászba borult volna egy időre minden, a lovak sem nyerítettek olyan vígan, a cselédek gondteltek lettek s a nemzetes asszony két napig lehajtott fejjel járkált. Aztán az is eltelt. Néha jött Mózsi bá' egy-egy hallal s tudott rókáról, vidranyomról. Vagy erdőről jövet a béresek disznónyomot láttak s ilyenkor az úr letette a pipáját, behajtotta a számadással teleírt füzetet s megkönnyebbült lélekkel akasztotta vállára a puskát s ment ki a nagy fehér hómezők közé.

Karácsonyig tartott a nagy hideg. A tó jege lábnyit vastagodott s pattogott éjszakánként a diófa kérge. Nyulak bokáztak a holdvilágnál s Burkus az istállóba költözött.

Karácsony estéjének napján megenyhült az idő. Lágy déli szél kezdte simogatni a dombok elnyúló hátát s párák sűrűsödtek az égen. Előbb csak egy-egy pehely szállingózott, árván, mint a magára elindított gyermek, aztán a pelyhek megnőttek, sűrűsödtek s hullásuk már elfödte a tavat, el a völgyet is, el a szomszédos dombokat. S mire az este elindult, hogy alászálljon a földre, már úgy állt a tanya a sűrű havazásban, mint egy világtól elszakított kicsike sziget, parttalan tenger közepén. Apró Noé-országa, újra kezdődő világ elé régi életeket mentő árva világocska, eltemetve, elfeledve és mindenkitől távol.

Az úr az ablakban állt. Ősz óta szinte alig változott, csak a szakálla lett hosszabb s az arca soványabb. Állt kopott mindennapi gúnyájában, melynek zsinórjai már megbomlottak itt-ott, hajtókája kifeslett. Nem is pipázott, csak éppen állt az ablak mellett, a belső szobában s nézte a havazást, mely olyan volt, mint egy nagy fehér függöny, mely egyre hull, egyre pereg, egyre múlik, mint maga az idő.

Nézett ki a havazásra s a gyermekekre gondolt, odahívta őket a havazáson át a szeme elé, látta kedves kicsi alakjukat, mozdulataikat, szemük hamiskás villanását, vagy komoly csodálkozását, amikor tündérmesék nyelvén szólanak hozzájuk. Nézte őket és beszélgetett velük, a képzelet csodálatosan finom nyelvén, mely megszépíti a szavak muzsikáját s az érzéseket valami lágy szomorúsággal tölti meg.

Úgy állt az ablaknál. Keze nem mozdult s mégis selymes gyermekhajat simogatott vele. Lámpa nem égett még s mögötte sötét árnyékok lepték el a szobát s a falon vén kakukkos óra ketyegett, lassan, kimérten.

Aztán bejött az asszony s világosságot gyújtott.

Minka lelkem - mondta nagyon csöndesen, s míg a fény felé fordult, szürkülethez szokott szeme furcsán hunyorgott -, Minka lelkem, kár, hogy nincsen egy kicsi fenyőfánk... gyertyát tehetnénk rá s meggyújtanánk...

Az asszony meglepetten figyelte az ura szavait. Sovány feje szigorúan fölemelkedett.

Ostoba német szokás. Fenyő sincs s a gyertya is nagy dolog ilyen időkben. Hogyan is jut ilyen bolondság az eszébe...!

A férfi kicsit megszégyellte magát s hallgatott. Újra visszafordult az ablak felé, de ott kint fekete volt már minden a szoba fényétől.

Csak úgy gondoltam - mondotta kis idő múlva halkan -, a gyermekek is szerették, tudja...

Minka asszony már akkor a lámpa alatt horgolt. Soha nem pihenő kezei egy pillanatig abba nem hagyták a munkát.

Elég fölösleges volt napasszonyomtól ilyen bolond német szokást hozni a házába. Gyermek örvendjen, aminek dukál. Bubának, szekérnek, talicskának.

Dohogott Minka asszony, rázta a fejét, billegette a tűket s újra dohogott.

A férfi pedig eljött az ablaktól, mert már úgysem lehetett látni a havazást. Leült szemközt az asszonnyal, a másik karosszékbe, elővette a pipát, rátömött, tüzet csiholt. Szállt kéken a füst, nagy kék felhőkben s csend volt, csak az óra ketyegett. Az ablakon befújt egy kis hideg, hószagú szél s a kályhában a tűz fellobogott néha. Csönd volt. A konyhában András felesége énekelt halkan és súrolta az edényeket.

A padlásajtó csikordult néha a szélben. Fájdalmas és árva hang volt, belesírt a magányos némaságba, a siket csendbe, az óra ketyegésébe, a kötőtű halk neszébe, a mosogató asszony dúdolásába s kereken az egész nagy sötét világba. Az éjszaka ránehezedett a küzdelmes életre, a gondokra, a nyomorúságokra s fáradtságba altatta a tanyát.

Aztán már az asszony sem dúdolt a konyhán. A tűz is kialudt. Csak az óra ketyegett még s hideg fuvallat verődött be az ablakon. Néha percegett az olajos kanóc. Egy szekrény recsegett. S a padlásajtó olykor megcsikordult.

Az év utolsó napján rossz egylovas deszkaszán kanyarodott föl az útról a tanya felé. Zörgője nem volt, úgy jött a vakító-szép téli délutánban, mint valami baljós üzenet.

Az úr éppen esti lesre készült. Vállán volt már a puska, mikor az ócska szánt s az elébe fogott rozoga, vén sárgát meglátta.

Hát ez vajon kicsoda s mit akar?

Mord arccal várta meg a szánt, fent a diófánál. Kémlelte a benneülő ember formáját, parasztnak nem volt egészen paraszt, de úrnak sem látszott. Foltozott vén bunda volt rajta, széles prémgallérral, amilyent a régi urak hordtak. Fején egyszerű fekete báránybőrkucsma s maga hajtotta a toldott-foldott hámba fogott, sovány, nagy lovat.

Nem tudta fölismerni. Csak amikor megállt s kihámozta magát a bundából. Akkor aztán egyszerre ellepte a pirosság Varjassy Istvánt.

Péter!

És odaszaladt hozzá és megölelte mind a két karjával.

Péter! Hát igazán te vagy?

A nagy, hosszú sovány ember sebhelyes arca keserűen elmosolyodott.

Dehogy is vagyok én, csak a hazajáró lelkem. Hanem neked is magosra fölvitte az Isten a dolgodat, szegény Rebeka alig tudott fölszuszogni a portádig!

Varjassy végignézett a lihegő vén gebén.

Ennyi maradt a televér ménesből?

A vendég elfordította sovány, fekete arcát, melynek bal oldalán hosszú, élénkpiros sebhely húzódott végig. Hollócsőr alakú roppant orra szomorúan bókolt Rebeka felé.

Ennyi.

A hívásra előjött András, elvezette a szánt s a lovat. Bementek a házba. A vendég meg kellett hajtsa a fejét az ajtóban, hogy beléphessen.

Valóságos palotád van - mondotta savanyú mosollyal, amikor körülnézett.

Ahogy levetette a hatalmas bundát s ott állt rossz, foltozott csizmában, színehagyott condraruhában, melynek az ujja itt-ott rojtos volt már, még soványabbnak, még magosabbnak látszott. Így ruházatra olyan volt, mint valami munkátlan csavargó s ha nagy, bánatos orrát, sovány arcát és a hosszú sebhelyet nézte az ember, inkább egy szomorú vásári komédiásra kellett gondoljon. De a szemek, a nagy, nyitott fekete szemek s a magas, domború homlok többre vallottak.

A nemzetes asszony összecsapta a kezét, amikor a csizmatopogásra kinézett a belső szobából. Öröm és meglepetés, szánalom és ijedtség egyszerre volt a hangjában s a tekintetében.

Bátonyi! Hogy jön maga ide... ?

Bátonyi Péter szomszédjuk volt. Nem nagyon közeli, csak úgy, ahogy a Mezőségen szomszédosak lehetnek az emberek. Bátony és Varjas jó óra járás lóval, de persze csak olyan lóval, amilyen a bátonyi és varjasi istállókban régente lehetett. Péter és István gyermekkoruk óta játszótársak voltak, az iskolát is együtt járták a kolozsvári kálvinisták kollégiumában. Együtt iratkoztak be a felsőbb tudományokra is, tudós professzoroknál Göttingában. Aztán az élet kezdődő zűrzavarai néhány évre elválasztották őket egymástól. Péter Széchenyi István nyomdokába szegődött s a diétán lelkes beszédekben szorgalmazta a magyar ügyek előbbre vitelét.

Aztán egyszerre csak haza került újra Bátonyba. Kedvét szeghette valami, talán a nemzet vezetőinek akadékoskodása minden újítással szemben, talán a közöny, melybe a nagy célok fulladtak. Akkor már családos ember volt, felesége, gyermekei voltak s újra gyakori vendég lett Varjason.

Mikor a szabadság zászlaja kibomlott, elsőnek jelentkeztek mind a ketten. Aztán a háború vihara szétsodorta őket s azóta hír sem jött többé Bátonyi Péterről. Csak a családjáról. De azok véres és borzalmas hírek voltak.

S most ott ült a két barát újra egymással szemben.

Szilvórium került az asztalra. Folyt a kérdezősködés erről-arról, közös barátokról, harctéri ismerősökről. Aztán az asszony kiment a konyhára, hogy vacsora után nézzen. S ekkor egyszerre közéjük zuhant súlyosan és feketén a csönd. Közéjük zuhant a két fekete esztendő, ami elválasztotta őket egymástól. Közéjük zuhant véresen és feketén sok elmondatlan szó és súlyával mélyen lenyomta őket a hallgatás alá.

Aztán Varjassy törte meg a csöndet. Rekedten.

Hallottam volt a hírt... hogy családodat múlt évben az oláhok...

Bátonyi Péter félrefordította a fejét. Csak nagy, szomorú orra látszott és a sebhely. Mélyen s akadozva törtek elő a szavak és ritkán. És olykor súlyos csend ékelődött a szavak közé.

Mind egy szálig, István... Anikót s a három gyermeket... kínos... ocsmány halállal.. míg én odavoltam.. verekedni... azt mondják, hosszasan kínozták őket, verték... tudod, István, ezt mind elgondolni... az ember nem akar rágondolni, az ember szabadulni akar.. de... de nem lehet... az ember belebolondul.

Nyögtek a szavak és izzottak és sütötték a levegőt, hogy a szoba falai is forrók lettek tőle. István remegő kézzel újratöltötte a poharakat. Ittak. S Péterből mint véres, gennyes, szörnyű tályogos seb szakadt föl a lefojtott beszéd:

-Itt élni közöttük... és nézni az arcukat... azokat az arcokat, azokat az undorító mocskos pofákat, melyek akkor is itt voltak és bizonyára röhögtek és... tudod, ez a legrettenetesebb... Már hármat megöltem közülök... kezembe kerültek és megöltem őket.. senki se látta, csak egyedül Isten... de ő azt is látta, amikor az a dolog történt... látta és nem tett ellene... hát lássa most is, lássa! Nem félek tőle... ha akkor nézni tudta... Tudod, én azt hiszem, nincsen is Isten... -Hármat megöltem közülök... kezemmel préseltem ki torkukból a levegőt, ezzel a két kezemmel ni... pedig tudod, hogy sohasem voltam erős ember... de most erős voltam... borzasztóan erős... ott vergődtek a kezem alatt és csak szorítottam a torkukat, szorítottam... amíg kinyílt a szájuk és a szemük nyitva maradt.. jaj... borzalmas ember lett belőlem, István... Nyögött és fuldoklott a hang a szűk, kicsi szobában és megtelt tőle nehéz és sűrű indulatokkal a levegő, halálos vívódásokkal. -Igyál, Péter...

-Isten éltessen, István... Tudod... mikor ott Miskolcnál megtudtam a hírt, azt hittem, beleőrülök... szerencsére rohamra mentünk éppen... sírtam és haraptam a kardom vasát, mintha megvesztem volna... nem láttam és nem hallottam semmit, csak rohantam előre, ütöttem, vágtam... akkor kaptam ezt a sebet is az arcomon.

Nem tudom, ki adta, nem tudom, mikor adták... csak ütöttem... Nem tudom, hányat öltem meg azon a napon, csak öltem. Beléjük döftem a kardomat, aztán kihúztam s újra beléjük döftem... kezemen végigfolyt a vérük, befolyt az ingem alá... ragadós volt... vér volt... azt mondják, a végén úgy szedtek össze a katonáim... Jaj, István... -Igyál, Péter. Igyál egy kortyot.

-Aztán kiszöktem az oroszok közül. Parasztruhában jöttem haza. Erdőkön, éjszaka. Házam leégetve, minden elhordva. És se egy sír, se egy jel, se egy emlék... azokról... Elfogtak. Két hónapot tartottak fogságban. Aztán kegyelmet adtak. Bár ne adtak volna...! Bár végezhettem volna én is úgy, mint a többi... !

Mert nem tudod, te, István, mi volt az, hazajönni... egyedül. Gyalog. Kifosztottan.

Megalázottan. Minden nélkül. Élet nélkül, reménység nélkül és... és senki nélkül.

És oda... oda térni vissza így, ahol mindaz történt... és tudni arról... és csak arra gondolni folyton... folyton és mindig csak arra... töltsél még egy pohárral, István, s ne nézz úgy rám, mert... kiszaladok, vagy elsírom magamat... Sokáig csönd volt. Az üveget nézték mind a ketten. A poharakat. -Most hol lakozol, Péter?

-Egyik zsellérem házában.

-S a gazdaság?

-Semmi. Puszta földek.

Hallgattak. Az óra ketyegett.

- Annak a házában lakom, aki a gyújtogatást vezette. Aki az egésznek a főkovásza volt. Belső zsellérem. Én húztam ki tizenöt évvel ezelőtt a tóból, amikor feldőlt vele a csolnak. Annak a házában lakom.

Pálinkát töltött magának s mohón megitta. -Ahogy először hazatértem, szökve, az oroszok elől, mindjárt megtudtam, hogy ő volt az. Egyenesen odamentem a házhoz. Az udvaron nem volt senki, csak az asszony. Olyan szürke lett az arca, mint a hamu, amikor meglátott. Hol az urad? - kérdeztem tőle. Bent van - mondotta, de reszketett a szó is a szájában. Bementem. Az ember ott állt a kemence mellett, kezében bicska volt és ostort faragott a gyermekének. Ostort. Ügyes kicsi ostort, amilyent gyermekeknek szokás faragni... Ha nem tudtam volna, hogy ő volt az, aki azt az egészet... azt a szörnyűséget csinálta... nem hittem volna el. Olyan szelíden és ártatlanul faragta azt a kicsi ostort s a gyermeke, négyéves fiúcska... ott állt és nézte. Hát lehet az, hogy ugyanaz az ember egyszer vadállat legyen s máskor... ostort faragjon a gyermekének... ?

-Styéfán - szóltam az emberre -, mit tettél, Styéfán? - Az ember rám nézett, kezéből először kiesett a bicska, azután kiesett az ostor, szája elkezdett remegni, fehér lett, mint a fal... aztán csak összecsuklott, lezuhant a földre, mint valami zsák s úgy zokogott, hogy olyant még nem hallottam soha. -Én álltam az ajtóban és kezemben volt a bot. Amivel agyon akartam verni azt az embert. De az ember nem szólott semmit, csak túrta fejével a földet és zokogott. És hátam mögött zokogott az asszony is és kiabált: üsd agyon, uram, ezt az embert, üsd agyon, jaj, megvert az Isten úgyis... És akkor elkezdett a gyermek is sírni és olyan borzasztóan és szívettépően sírt és az asszony egyre sikoltozta: üsd agyon, üss agyon mindnyájunkat, jaj, úgy kell nekünk, megvert az Isten... s az ember, Styéfán, akit én húztam ki a vízből s aki az első tüzet... az első tüzet tette a házam födele alá... az ember vergődött a földön és csak zokogott... Megfordultam és elmentem onnan. Még aznap elfogtak a zsandárok és csak hónapok múlva szabadultam megint. Bár sohasem szabadultam volna.

-Szervusz, István...

-Isten éltessen, Péter... Amikor visszatértem, az a ház már üres volt akkor. Azt mondták: az ember felkötötte magát a pajtában, még azon a napon. Az asszony elment a gyermekkel, nem is látták azóta. A ház egészen puszta volt. Se bútor benne, se egyéb. Csak mocsok. Beléköltöztem. Kitakarítottam a piszkot, az egyik sarokba szalmát hordtam s egy volt kocsisomtól kaptam egy pokrócot is. Aztán szerszámot kerítettem. Elébb egy széket ácsoltam, azután egy asztalt is hozzá. Nehezen ment, de beletanultam abba is. Majd polcot a kemence mellé. Végül ágyat. Ezt az öreg Rebekát egy jólelkű ember visszahozta. A szánkót kölcsönbe kaptam.. Hát így vagyok, István... így vagyok...

Hosszasan hallgattak. Közben ittak néha. A poharakat némán ütögették össze. Kint elvérzett a nap s a szürkület lila fátylai ráfagytak a dombokra. Az asszony bejött s újra kiment.

Tudod, István... eleinte csak azért akartam ott maradni, hogy megbosszúlhassam magamat. Néhány földet árendába adtam... erdőt is adtam el... hogy legyen miből puliszkát főzzek magamnak s az életemet tartsam... Ki akartam pusztítani valamennyit. Az egész falut. Mindenkit, aki ott volt, részt vett a dologban... vagy csak látta és nem tett ellene semmit... amikor Anikót... jaj, István, ha az ember így elképzeli azt, ami ott történhetett velük... és ha egyedül vagyok mindig, mindig... különösen eleinte... újra és újra láttam a szemeim előtt, akkor is, ha lehúnytam őket, akkor is, ha nem akartam már látni... akkoriban sok pálinkát ittam. Kellett. Erdőért, földért vettem a pálinkát s ott az üres házban ittam és ittam... amíg nem láttam már semmit...

-Töltsél még, István. -Az elsőt az erdőn öltem meg. Napokig lestem reá. Tudtam, hogy ő volt az, aki az elsőt ütötte kicsi Bandi fejére. Úgy mentem reá, mint a farkas, fegyver nélkül, csak úgy... kézzel... Nála balta volt... de már akkor rajta voltam. A földre zuhantunk... Tudod-e, István, milyen puha az emberi torok...? Milyen semmi, milyen gyönge...? Az embernek csak úgy belemennek az ujjai és nem tudják elengedni többet... nem tudják... az ember élete nagyon vékonyan van a testhez kötözve, István, én tudom.. egyszerre csak kinyílik a szája... kinyílik a szem... és nem csukódikbé többet.. arca elkékül... és kész...

-Tölts még, István... nem tudom, mi van a torkommal, mintha tüzet nyeltem volna, száraz... Három embert öltem meg a kezemmel, ezzel a puszta kezemmel. De többet, azt hiszem, már nem ölök meg többé soha. Pedig még sokan lennének soron. Akik mind ott voltak és mind tettek valamit... de nem tudom, hogyan mondjam, hogy megértsed... ezek furcsa dolgok nagyon, István...

Néhány percig hosszasan maga elé bámult. Nehezen lélegzett, arcán izzott a sebhely. Homály terjengett a szobában s a sarkokat megtömte sötétséggel.

Mikor az elsőt megöltem s elástam ott az erdőn, nem éreztem semmit. Örömet sem, bánatot sem. Semmit. Mikor másnap végigmentem a falun s elmentem annak az embernek a háza előtt, az udvaron egy asszony állt és sírt. Az én asszonyom is sírt - gondoltam magamban keserűen -, sőt másképpen sírt, egészen másképpen. Azzal továbbmentem. A második legényember volt, azt csak az anyja siratta, meg az apja. Én is sírtam a gyermekeim után... Aztán megöltem, István, a harmadikat. Ez éjszaka volt. A tavon. Mert a harmadik halász volt s a falun kívül lakott. Meglestem, mikor tűzzel készült halat gyűjteni a lékhez. Megfojtottam azt is. Nem volt könnyű dolog, mert erős ember volt és védte magát. Aztán beeresztettem a jég alá. Másnap eljött hozzám a felesége. Egy sovány, sápadt, vézna kicsi asszony. Hogy segítsek neki megkeresni az urát, mert beleesett a tóba és senki sem akar segíteni. Babonásak az emberek és nem akarnak a lékhez közeledni. Hozta a gyermekeit is, öten voltak. Soványak és aprók, akkorácskák csak, mint a két öklöm, ha így összeteszem. Elmentem és segítettem az asszonynak kiszedni az urát a jég alól. Egy egész délután dolgoztam a jegen, amíg sikerült. Aztán eltemettük. A koporsót is én ácsoltam össze a padlásdeszkákból, mert nem volt az asszonynak pénze, hogy koporsót vegyen. Egy éjszaka magam is ott virrasztottam a halott mellett. Gyertyánk nem volt, csak a tűz világánál virrasztottunk, ketten az asszonnyal. S az asszony akkor elmondott mindent.

-Tudod... nehéz dolog ez így, hogy megértsed... De... az emberi élet egyáltalában valami nagyon furcsa és nehezen érthető dolog sokszor... Az emberben éppen annyi rossz van, mint amennyi jó, s hol az egyik, hol a másik kerül elő, aszerint, hogy a körülmények melyiknek kedveznek... valahogy így kell legyen, azt hiszem... Az asszony azon az éjszakán, ott a halott mellett, elmondotta az egészet, úgy, ahogy volt. Nem hallgatott el semmit, nem titkolt és nem szépített semmit. A meztelen és szörnyű igazságot mondotta el. Amikor rátörtek a házamra, az ő ura verte be elsőnek a kaput. Ő ütötte bele a kasznárba a villát is s az egyik gyermeket, a legkisebbiket, kicsi Anikót, ő dobta ki lábánál fogva az ablakon. Érted, István? Az én gyermekemet. Elmondott az asszony mindent, úgy, ahogy volt. Aztán elmondta, hogy milyen nehezen éltek. Alig volt a gyermekeknek mit enni adni. A kasznár letiltotta a tavat, mert nem fizették a dézsmát rendesen. Nem fizethették, mondotta az asszony, mert kellett a hal málélisztre, meg pityokára... hogy ehessenek a gyermekek legalább naponta egyszer... Elmondta, hogy az ura milyen jó ember volt. Soha egy ujjal nem nyúlt hozzá, soha egy rossz szava a gyermekekhez nem volt, akárhogy sírtak is étel után. Saját ruháját vetette le éccaka, ha fáztak, hogy betakarja őket vele. S mikor a vészákat kötözte, fütyült... Érted, István? Fütyült. Mint ahogy én fütyültem hajdan, mikor a dolgozószobámban ültem egyedül és gondolkoztam valamin és a nyitott ablakon behallatszott kintről a gyermekek vidám kacagása és a langyos szél meglebegtette a függönyöket... Annak az asszonynak az ura, aki ott feküdt kiterítve velünk egy szobában s akit én öltem meg, az is éppen úgy fütyörészett vészakötözés közben s tavasszal a tó partján, mikor a vészákat kirakta s a füzek zsönge rügyei már zölden bomladozni kezdtek és a levegőben virágszag úszott...

-Az élet nagyon furcsa. És én rájöttem akkor, azon az éjszakán a halott ember mellett, akit én öltem meg, s az asszony mellett, aki csöndesen sírdogált a sötétben és elmondott mindent, úgy, ahogy volt. Rájöttem akkor, hogy nincs semmi értelme az egésznek. Nincs értelme. Már jóvá tenni úgysem lehet semmit, az élet elrontott dolgait nem lehet jóvá tenni azzal, ha tovább rontjuk a dolgokat. ..

-Az ember ott feküdt közöttünk a viskó földjén, egy rongyos pokróccal letakarva. A sarokban öt gyermek aludt a szalmán, nyöszörögtek s egyik-másik néha hangosan fölsírt és az asszony halkan beszélt olyan dolgokról, amik már elteltek régen. És én elgondolkoztam azon, hogy vajon most mi változott meg az én számomra. Igen, hiába csudálkozol. Azon gondolkoztam, hogy vajon ennek az embernek a halálával az én számomra változott-e valami? Előkerül-e most valahonnan a feleségem, szegényke, vagy valamelyik gyermekem előlép-e és azt mondja-e: itt vagyok? Ez őrültség, tudom. És képtelenség, gondoltam, mert aki nincs, az nincs, azon nem segít, ha a világ valamennyi emberét is utána küldöm, oda, ahová őt küldték azok. Akkor miért? - kérdeztem magamat. Miért? És ez a kérdés akkor egyszerre olyan volt, mintha nagy fekete falnak ütköztem volna neki a fejemmel... Így volt ez, tudod. Csak ültem ott, csak ültem. És hallgattam az árván maradt öt kis sovány gyermek nyöszörgését, az asszony egyhangú, sírós beszédét, ahogy mind mondta, mind mondta a világ legfeleslegesebb mondanivalóját. Azt, ami már eltelt s amin már változtatni nem lehet úgysem.

Attól az éjszakától kezdve nagyon békés ember lettem én, István. Azt az asszonyt az öt gyermekével magamhoz vettem. Ő takarít és főz nekem otthon, abban a házban, tudod... abban a házban, ahol Styéfán lakott, az a bizonyos Styéfán. S a gyermekek már nem is olyan soványocskák, mint voltak... és... akár hiszed, akár nem, István... az egyik... az egyik szakasztott olyan, mint Bandika volt...

A sötétség lassan ellepte a szobát. Csak a tűz világított közéjük, ahogy az asztalra rákönyököltek. Aztán a háziasszony visszatért, lámpát gyújtott. Csak a széthullott szavak emléke maradt meg sötéten, valahol a bútorok alatt. Hosszú idő múlva új beszéd indult, másfelé kanyarodó nyomon.

Vacsora után boroskancsó mellett üldögéltek hárman. A nemzetes asszony nem ivott, ujjai szorgalmasan jártak a kötőtűkkel, s csak néha szólt bele a beszédbe. Ország dolgairól folyt a szó, magyarok bajairól s a két férfi, a két régi barát, súlyos szavakkal öntötte ki magából a meddő küzdelem felgyűlt keserűségét. Csak néha, ha elhallgattak, gyűlt újra köréjük az elmondott szavak fekete emléke, mint kísértetes, ólomnehéz felleg.

Pattogott a tűz, fogyott a bor. S az óra fönt a falon komoly ütemben mérte a másodperceket és néha hangosan belekakukkolt az időbe.

Aztán a kakukk kikiáltotta az éjfélt. Anélkül, hogy egymásra néztek volna, a két barát egyszerre felállott. Kezükben összeértek a poharak.

Vesszen az ezernyolcszáznegyvenkilences keserű esztendő - szólalt meg mély, zengő hangon Varjassy István -, soha magyarnak ilyen esztendeje többet ne legyen. Éljen ezernyolcszázötven! S vele Kossuth Lajos!

Bátonyinak is megrezzent a hangja:

-Éljen az eljövendő szabad Magyarország!

A nemzetes asszony is felállt.

-Éljen - mondotta csöndesen s szeméből könnyet törült ki.

Kiitták a bort utolsó cseppig, aztán a poharakat földhöz csapták, ősi szokás szerint. Majd megölelték, megcsókolták egymást. Jobbjaik súlyos szorítással összekapcsolódtak s a szemük könnyes volt, a szívük nehéz.

Bátonyi Péter másnap kereken járta a tanyát. Nagy fáradságba nem került, mindössze az istállót, a színt s a csűrt kellett megnézni, meg a kocát a fonott ólban és a kazal tövében összebújt juhokat.

Jókedvűen nézett meg mindent. A múlt esti beszéd emlékei mintha nem is kísértettek volna már. Mintha az egész csak álom lett volna, valami véres és nagyon nehéz álom, amire gondolni sem szabad. Még a Burkust is megsimogatta a vackán.

-Kutyád is van! - örvendett neki - már én is kell szerezzek egyet. -Látod, ez az - mondotta, mikor a tornácról visszanézett a rendben tartott kis tanyaudvarra -, ezt kell csinálni. Te már megtaláltad, István, az utat. Az igazi utat. Elölről kell kezdeni mindent. Egészen elölről. Az otthon építését. És a haza építését is. Egészen elölről, egészen lentről, egészen kicsi dolgokkal kell kezdeni. -Csak bátorság kell hozzá - toldotta meg kicsit szomorúan és hosszú orra a föld felé fordult, szemei tűnődve nézték a kőlépcsőket -, ez az, bátorság kell. Több bátorság, mint a gyilkoláshoz. Több. Bementek a szobába.

Te erősebb voltál mindig - folytatta bent a megkezdett beszédet -, gyermekkorunkban is te voltál az erősebb. Most is. Te már elkezdted. Ma még csak nyolc ökröd van és két tehened. Egy év múlva már több lesz. Tíz év múlva megsüvegelnek a Bezirkerek, ha elhajtasz mellettük és húsz év múlva fölépíted a kastélyt...

Varjassy István tűnődve hallgatta a szavakat. Itt fölkapta a fejét.

Nem építem föl! - mondotta hirtelen, éles, szinte ellenséges hangon és az arca is kipirult a szavaktól.

Bátonyi Péter csodálkozva nézett reá.

Nem építed föl? Ha módod lesz reá...? Akkor sem...? Varjassy István szeme élesen nézett szembe vele.

-Nem. Akkor sem. Innen induljon ki az új élet, erről a tanyáról. S maradjon is itt. Azt akarom. Akkor a mienk lesz ez az élet. Mienk. Magyaroké. -Mert ott kezdődik a baj, Péter - folytatta szinte lázasan -, a kastélyoknál. Az én bajom is, a tied is és ennek a szerencsétlen országnak a baja is. Ott, a kastélyoknál kezdődött el. Magasra épültek. Igen-igen emeletesre. Nem lehetett elég mélyen lelátni belőlük, csak mind fölfele lehetett látni. Le nem, a földre, ahol a dolgok gyökere van, ahol a nemzet gyökere van. Idegen bútor, idegen függöny, idegen szőnyeg, idegen, idegen, idegen: ez volt a kastély. Mind magasabbra került a földtől, mind messzebb, mind messzebb... Nem, Péter, a kastélyokat nem szabad többé fölépíteni. Nem tudom, érted-e, amit mondani akarok?

Értem - mondotta Bátonyi Péter s az arca nagyon komoly volt, szinte ünnepélyes -, értem. Én is sokszor éreztem régen ilyesmit... és nehéz szavakkal elmondani... de értem. És igazad van. Nagyon igazad.

Aztán ebéd után befogták Rebekát az ócska deszkaszánba, a kölcsönszánba és Bátonyi Péter felhúzta foltozott bundáját.

Úgy nézd meg azt a lovat, hogy az első négylábú tagja jövendő gazdaságomnak - mondotta és a hangja jókedvűen csengett -, őse kell legyen egy világraszóló ménesnek, mint ahogy utódja is egy olyannak. Na Rebeka, tégy ki magadért!

S a nagy, csontos sárga ló az össze-vissza foltozott hámban megindult s vitte a sovány, szomorú embert lefele a dombról.

Alig telt néhány nap s új látogatók érkeztek a tanyára. De ezek már nem egylovas deszkaszánnal, kocsis nélkül, kopott bundában. A fényes, piros-fekete, címeres szánkót négy sallangos, rókafarkas, ezüstveretes szerszámba öltöztetett szürke röpítette s a libériás kocsis mellett huszár ült elöl a bakon. Úgy hajtottak be a tanyára, mint mikor földesúr érkezik zsellérét számadoltatni. Kocsis is, huszár is, de még a négy szürke is úgy nézett körül az egyszerű tanya-udvaron, mintha eltévedtek volna.

A szánkóból, drága nyusztprémes bundában szakállas uraság szállott ki, horgas orrú, barna arcú, szúrós nézésű. Mellette alacsony, idősebb asszonyság, kicsit kövér és kicsit csúnya. Rizsportól fehérlő arcát kis selyemkendőcskével óvta a hideg ellen, mely a déli napfény dacára csípős volt még mindig.

A nagy csengés-bongásra Minka asszony is elődugta fejét a csűrből, hol búzát rostáltatott négy lusta cigánnyal. Rövid báránybőr ködmönkében volt, mint mindig s csizmásan, agarászostorral.

Jaj, hogy az ördög vitt volna másfelé - bosszankodott magában, mikor felismerte a látogatókat -, hát ezek ugyan honnan bújnak elő?

A vendégek még nem vették észre. Az úr kigombolta vastag bundáját, tömött tárcát húzott elő, abból kikeresett három aranyszegélyes névkártyát s odanyújtotta a feszesen álló huszárnak.

Keresd meg, fiam a Dienert s add át neki, hogy jelentsen be őméltóságáéknál.

A névkártyák közül kettő egyforma volt és ez állott rajtuk:

Baron Eduard Sonkoly-Krausz.

A harmadikon pedig:

Baronin Hermine Sonkoly-Krausz.

A huszár tanácstalanul kerülgette az egyszerű kis házat, de mivel az András feleségénél mást benne nem talált, annak adta oda a papirosokat. Az nézte a cifra gúnyájú embert, aztán a markába nyomott holmit és megkérdezte:

-Hát ezekkel mit, hogy csináljak, lelkem?

-Vidd be a gazdádnak - mordult rá a huszár s előkelő fölénnyel indult vissza a szánkóhoz.

De már akkor csattogott a csűr előtt a nemzetes asszony hangja.

András! András! Segíts ennek a madárijesztőnek kifogni a lovakat! Egy- kettő! Csutakold le őket s hordj szalmát alájuk!

Úgy rendelkezett, mintha a négy szürke lett volna a vendég, a többi csak kelletlen tartozék hozzájuk.

A Sonkoly-Krausz házaspár lassú méltósággal indult szembe a ház asszonyával. Az asszony odasúgta a kendő mögül:

Nézze, Eduárd, hogy van öltözve szegény... mint valami béresasszony... hogy hagyhatja el valaki magát ennyire...

Eduárd báró bólogatott, de nem felelt semmit. Nagyon tisztán és világosan emlékezett még azokra az időkre, amikor ő maga is kénytelen volt elhagynia magát és a felesége sem volt sokkal különb egy béresasszonynál. Sonkoly-Krausz Eduárd báró édesapja, a Tata, ahogy a családban nevezték, egyszerű szászrégeni fakereskedő volt, Krausz Móricnak hívták és két egy lovas szekérrel járt a havasi fűrészekhez deszkát venni és aztán vissza Szászrégenbe, eladni azokat. Az egyik szekeret ő maga hajtotta, a másikat pedig a mama, későbben meg a fiú: Eduárd. Eduárd úgy kapta ezt a különösen előkelő nevet, hogy éppen abban az időben, amikor született, egy nagyon gazdag és nagyon szűkszavú angol úr járt föl vadászni a görgényi hegyekbe és azt is Eduárdnak hívták. A név megtetszett Móric tatának s mivel egyszer egy meglőtt medvét szállított le szekerén az angolnak és ezért egy valóságos aranyat kapott: hálából és tiszteletből Eduárdnak nevezte el a fiát.

S a név, úgy látszik, szerencsét hozott. Krausz Eduárd addig hordta a deszkát a görgényi hegyekből Szászrégenbe, amíg valami építkező mágnás vele szállíttatta a kastélyhoz való faanyagot. Ezen szépen keresett, közben összeismerkedett valami osztrák urakkal, akik nagyobb erdőket vettek meg kitermelésre és őt bízták meg a munka keresztülvitelét. A keresetből fűrészmalmot épített, erdőket vásárolt, szállította a fát kastélyoknak, városoknak s aztán az osztrák urak révén megbízást kapott, hogy a kancellár részére vadászházat építsen a hegyek között.

A vadászházból valóságos kastély lett, a kancellár meg volt elégedve s Krausz urat felvitte Bécsbe magával. Huszonnyolc éves volt akkor és abban az évben vette feleségül Herminét, a toplicai szatócsbolt szurtos kis pultja mögül. Épített néhány vadászkastélyt a császárnak is, tiszta fából, görgényi minta és saját élénk fantáziája szerint és a császár is meg volt elégedve vele. Részt vett valami pénzügyi manipulációban, kölcsönt szerzett a megszorult birodalomnak és érdemrendet kapott. Egy Sonkoly nevű vén, részeges agglegény, néhány száz aranyért megajándékozta a nevével s a jólelkű császár bárósággal toldotta meg. Így lett az öreg szászrégeni deszkakereskedő Krausz Móric tata Eduárd nevű fiából négyesfogaton járó előkelő főúr.

Kezeit csókolom, báróné - köszöntötte mély és bécsi körökben szokásos meghajlással a csizmás háziasszonyt -, hogy és mint szolgál egészsége?

A báróné fagyosan nyújtott kezet.

Köszönöm, kedves Krausz, Istennek hála jól vagyok. Isten hozta, asszonyság. Hát magukat mi szél fújta erre?

Hermine báróné kicsit sértődötten húzta hátra a fejét a bundagallér mögé, az asszonyság megszólításra. Már gyermekkorától különös súlyt helyezett a titulusokra. Eduárd báró is valamivel egyenesebb lett és kimérten felelte:

Beköltözvén új birtokunkba, illendőnek találtuk bemutatkozó látogatást tenni a kedves szomszédoknál.

-Igazán? Hova költöztek bé? - csodálkozott Varjassyné. -Cegőre, engedelmével, méltóságos asszonyom - udvariaskodott diadalmas hangsúllyal a vendég.

A nemzetes asszonyban megfagyott a szó. -Cegőre...? Hiszen az Túri... -Igen, jól méltóztatik tudni - szakította félbe fölényesen Sonkoly-Krausz báró -, a birtok Túri István grófé volt. Azonban a gróf sajnálatos ballépései miatt száműzetésben lévén, az öreg kegyelmes asszonytól én vásároltam meg a birtokot... igazán csak szívességből... mielőtt az elkobzását végrehajtották volna...

-A kastéllyal együtt! - tette hozzá büszke hangsúllyal a kis kövér Hermine. -Úgy - mondotta megmerevedett arccal Varjassyné -, ezt nem is tudtam. Szegény István. Szegény, szegény Klementinnéni...

-Hát kérem, ilyen az élet - elmélkedett vidáman Sonkoly-Krausz, miközben lassan a ház felé haladtak -, egyszer föl, másszor le. A gróf kissé melléfogott, ha szabad így kifejeznem magamat. De hát Istenem, a politika is olyan, mint az üzlet...

-Ízlés dolga, Krausz úr - szólt hátra kurtán a nemzetes asszony -, némely embernél valóban olyan, mintha deszkát árulna.

A deszka megint eleven sebet ütött a vendégeken. Hermine báróné elvörösödött.

-Aki ellene szegül a fölséges császár akaratának, az megérdemli a sorsát. Én igazán nem sajnálom a rebelliseket.

-Maga, lelkem nem ért ehhez - fordult feléje szeretetreméltó mosollyal Varjassyné -, jöjjön be, Krausz úr.

-Bocsánat, méltóságos asszonyom, báró Sonkoly-Krausz, a legfölségesebb császár akaratából!

Megjelent: 1606 alkalommal Utoljára frissítve: 2012. November 05., Hétfő 11:34

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 333 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.7%Canada 1%
Romania 5.8%Serbia 0.8%
United States 5.1%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.7%Czech Republic 0.2%
Ukraine 2.6%Australia 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.7%France 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.1%

Today: 276
This Week: 6197
Last Week: 4813
This Month: 21005
Last Month: 21594
Total: 1522041

Belépés