Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Sze2017May24

2011. Szeptember 15., Csütörtök 05:47

Mire a fák megnőnek 4

Írta:  Wass Albert
Értékelés:
(2 szavazat)
De a nemzetes asszony nem hallotta meg. -Vesse le a felöltőjét, Krauszné asszony - kedveskedett bent a kis kövér hölgynek, aki csak egyre mérgesebb lett ettől a kedveskedéstől. -Maguk itt elég rusztikusan élnek - adta vissza a szívélyeskedést -, igazán nagyon sajnálom magukat, képzelem, milyen nehezére esik... persze a nehéz idők, hallottam... a mi kastélyunknak természetesen nem történt baja... Eduárd már előre számított erre a vételre s aszerint rendezte a dolgokat... Eduárdnak nagyszerű szimatja van az ilyen háborús világban...

-Mindenki azzal a fegyverrel küzd, lelkem, ami természetéhez s rangjához

illik. Ki orral, ki karddal - bólintott hűvösen Varjassyné.

-Ó, Istenem - szörnyűlködött tovább a kis kövér asszony -, nézze, Eduárd,

Istenem, még padlójuk sincsen szegényeknek! Mein Gott, mein Gott!

Schrecklich!

Nálunk nemhogy egy Diener, de még egy kocsis sem lakna ilyen szobában... ó, szegények, szegények...

- István barátom, a kedves férje, nincsen idehaza? - kérdezte nagyon előzékenyen Eduárd báró, hogy másfelé terelje a beszédet.

-Sajnálom, kedves Krausz, a báró az erdőn van. Nagyon fogja sajnálni. De ha kedve van, megvárhatja.

-Á, vadászni ment! - biccentett előkelően Hermine - látja, Eduárd, mindig mondtam magának, hogy tanuljon meg vadászni. Hozzá tartozik az előkelő modorhoz.

Vontatottan ment a beszéd, különösen nem volt mondanivalójuk egymás számára. Ültek a belső szobában, feszélyezetten, kicsit ellenségesen is. A nemzetes asszony bosszankodott magában, minek kellett ezek ide jöjjenek és minek éppen most, mikor István sincs itthon, István még el tudna beszélgetni velük valahogyan, de neki dolga van, ki tudja, azok a tolvaj cigányok mit csinálnak ezalatt a csűrben, biztosan csak lopják a napot...

-Itt tartanám magukat ebédre - mondotta később erőltetett szívélyességgel -, de nem tudom, hogy az ebédünk elég előkelő lesz-e. Bizony mi magyarok

szegények vagyunk most és csak szegényesen élünk. Túrós puliszkát főzettem mára...

-Ó, ó - érdeklődött élénken Krauszné -, az biztosan valami nagyon érdekes, rusztikus étel lehet... én nagyon szeretem így néha az ilyen rusztikus dolgokat... milyen is az, mondja, kedves? Oláh parasztok eszik, ugyebár? Ó, milyen érdekes...

-Olyan az, lelkem, nálunk is, mint amilyen a maga derék papájánál volt, Toplicán - hűtötte le kurtán a nemzetes asszony.

Báró Sonkoly-Krausz Eduárdné, született Rosenbaum Hermin hirtelen elhallgatott a toplicai kis szatócsboltra való visszaemlékezéstől. Szakállas apja s lompos anyja jutott az eszébe, kik örökösen pecsétes ruhában jártak és egyáltalában nem volt érzékük az előkelő élethez.

Csak az a baj - mondotta hirtelen s duruzsoló hangjából kígyók mérge csepegett -, csak az a baj, hogy a kocsisunk, meg a huszárunk, szegények sajnos éhesek maradnak... Mert mi, kedves, szívesen megesszük az ilyen egzotikus dolgokat, mi megértjük az egyszerűséget s belátjuk, hogy ebben a helyzetben, hát ugye, hogy mondjam, nehéz és hát spórolni kell... mi nem is kívánjuk ugye, hogy ezek után.. hiszen nem is lehetnek abban a helyzetben... ugye mi tudjuk, hogy mi történt itt... de a személyzet, hát az manapság olyan válogatós, hogy ki se lehet mondani!

Sonkoly-Krausz úr jól bevált szimatja azt tanácsolta, hogy véget kell vetni a beszélgetésnek, mielőtt még jobban elmérgesedik a szomszédi viszony. Így aztán lassan és előkelően felkelt a karosszékből.

Köszönjük, kedves báróné, a szíves invitálást, de még messzire kell menjünk s a nap bizony rövidecske ilyenkor télen. Nem szeretnénk elsötétedni valahol az úton. Sajnáljuk, hogy kedves férjét, az én derék István barátomat nem találtuk itthon, de majd át méltóztatik adni neki legmelegebb üdvözletünket...

Barátod a hóhér - mérgelődött magában a nemzetes asszony -, hallj te oda, de felkapott a fára ez a deszkás zsidó! Hangosan ezt mondta:

A báró is sajnálni fogja, hogy nem találkozhatott Krausz úrékkal. Sokszor eszébe jutnak a régi görgényi vadászatok és ilyenkor magát is emlegeti.

De ebből az emlegetésből már nem akartak Krausz úrék semmit sem hallani. A négy szürkét újra befogták a cifra szánkó elé s a pompás vendégek elhagyták az egyszerű tanyát.

A nemzetes asszony mehetett a csűrbe, megvigyilálni a cigányokat.

S múlott a tanya élete tovább a télben. Múlott lassan és meglepő gyorsasággal mégis. Semmi sem történt s azért az idő visszahozhatatlanul telt, napok lépdeltek egymás nyomában s kitaposott ösvényükön hétköznapok szánkáztak el, csörgő nélkül, csak úgy egyszerűen. Vasárnap megjött Dobojból az öreg tiszteletes, nyögve kászálódott le ócska szánjáról, tapogatta megfázott kezeit, panaszkodott, megivott néhány pohár törkölyt, aztán az ebédlőszobában összegyűlt magyaroknak beszélt az Isten dolgairól. Ki kellett nyitni a belső szoba ajtaját is, hogy jobban férhessenek, a levegő megtelt ázott condraszaggal, füst- és szegénység-szaggal s istentisztelet után sokáig kellett nyitva tartani az ablakokat.

Az öreg tiszteletes ott maradt ebédre, ilyenkor hús is volt az asztalon, nyúl vagy vaddisznó, s András felesége odarakta a tálat az asztal közepére, hogy vehessen mindenki belőle, amennyit akar. A bor mellett kiengedett Bibarc Ábrisból is a rosszkedv, kövéren dűlt hátra a széken s régi emlékeiből mondott el apró történeteket, azokból az időkből, mikor még minden szép volt és nyugalmas és a felnőttek gyermekek.

Ezeken a kis tréfás történeteken csak ő kacagott, meg a házigazda, mert a háziasszony rendszerint komoly arccal ült a helyén s összehúzott szemekkel az András feleségét igazgatta, vagy a másnapi munkákra, kinti gondokra gondolt. Borozgatás után még elszívtak egy pipát csöndesen, kettesben a férfiak, mert a nemzetes asszony ilyenkor már egyébbel vesződött. Aztán az öreg tiszteletes felkecmergett megint a deszkaszánra s három hétre elbúcsúzott a tanyától s a varjasi magyarok lelkétől.

És folyt az élet. Nem történt semmi és mégis ezer apróság történt. Hazudna, aki azt mondaná, hogy események váltakoztak és hazudna az is, aki azt mondaná, hogy eseménytelenül múlott az idő. Mert egyszer feldőlt erdőről jövet a szán és eltörött a rúdja. Másszor az egyik sárga sántult meg és le kellett húzni a patkóját és kúrálni kellett ecetes ronggyal. A kocának hat szép malaca lett és az egyik harmadnapos korában elpusztult. Egy juh elhullott, a mája métellyel volt tele. Nem lehet azt mondani, hogy nem történt semmi.

Néha feljött Mózsi bá' egy-egy hallal és vidráról beszélt vagy rókanyomokról, és néha azzal érkezett Mihály, hogy disznók járnak a Torligeten. És ilyenkor késő estig dolgozott a golyóöntő s a pormérő szerszám és a puska csöve gonddal tisztítódott.

Nem lehet azt mondani, hogy nem történt semmi, mert voltak néha izgalmas hajnali indulások, Burkus nyakán csörrent a lánc, tarisznyába kenyér, szalonna tevődött, ropogott a hó s folyt a tanácskozás: innen kell rámenni... onnan kellene...

Néha mázsás vaddisznót hoztak haza az erdőző szánok s a tanya népe kigyűlt csudálni és Mihály mesélte fontoskodva, hogy így volt, úgy volt, itt feküdtek a disznók, ott ment ő s a Burkus, amott állott az úr... nem lehet azt mondani, hogy nem történt semmi.

Néha jöttek rongyos, idegen emberek, olyan vándorló fajták, jöttek, rendesen estefelé és csak vacsorára maradtak... bementek az úrral a belső szobába s beszéltek sokáig, lehalkított hangon... hírek utazták keresztül az országot rongyos vándorok szájain, kik lopva jöttek és lopva mentek mindig, néha nyugtalanító, néha örömteli hírekkel... s nevek jöttek velük: Türr István, Teleki, Garibaldi... s egy név, amit csak úgy ejtettek, suttogva s olyan volt mégis, mintha nagy, fényes mező nyílott volna meg, melyen a jövendő virágzik: Kossuth...

Nyomukon kis mámoros fuvallat indult olykor, olyan éppen, mint mikor könnyű bort iszik az ember...

Nem lehet azt mondani, hogy semmi sem történt. Néha jött egy-egy besúgó ember, baljós ábrázatú. Ezt elfogták... azt börtönbe vetették... itt fegyvereket találtak... sorra kutatják az úri házakat... a románok püspöke instanciát küldött a császárhoz, hogy adják neki a magyar egyházak földjét... a pópa a Torliget dolgában jár... a dászkál ezt mondta, azt mondta... Nem, igazán nem lehet azt mondani, hogy semmi sem történt.

De azt sem lehet mondani, hogy történt valami. Mert a tanya körül változatlan egyformasággal mozgott mégis az élet. Etetés, itatás, erdőzés, ganéhordás. Gondok és gondok és nap nap után ugyanazok mindig. Úgy éppen, mint ahogy a kakukkos óra mérte bent a belső szobában a másodperceket, egyforma ütemben, egyformán, egyformán. Azt sem lehet mondani, hogy történt valami.

Az első komoly történés, ami a tanyát érintette, az volt, hogy a nemzetes asszony egy napon kiadta a jelszót:

A látogatásokat illendő viszonozni, István. És különben is. Meg kellene nézni a szomszédokat.

Néhány napig még fontolgatták ezt a kérdést, aztán egy délelőtt András befogta a két sárgát a szánkóba, lábzsák, bundapokróc, s az úr maga mellé tette a puskát is, meg egy kulacs jóféle szilvapálinkát. Aztán a nemzetes asszony odaszólt Andrásnak:

Na. Indulj már a fenébe.

Február volt már akkor. A fákról zúzmara pergett, ahogy a melegedő napfény morzsolgatni kezdte. A házak déli ereszén jégcsapok csöpögtek s a páráló trágyadombokat lomha fekete varjak szállták körül.

Doboj felé vették az irányt. Mikor a kastélydomb alatt hajtottak el, önkéntelenül a tó felé fordították mindketten a fejüket, mintha valami fontos néznivaló lett volna arra. És nem kívánkozott több szó a szájukra, a doboj i paplakig.

Az örökké kisírt szemű, kövér papné kétségbeesett örömmel fogadta őket, jaj, lelkem báróné, jaj, lelkem így, jaj, lelkem úgy... szaladt a konyhába, szaladt vissza, szaladt el megint s nemsokára baromfilárma verte föl az udvart, ahogy az ebédhez valót nyuvasztották.

A nemzetes asszony szigorúan végigjárta a papiudvart. Bibarc Ábris, szegény, mögötte kullogott, mint egy kövér, szakállas, megszeppent vén diák. Benézett a pajtába, benézett az ólba, hombárba, még a szárnyaspadlásra is felkukkantott s fejcsóválva állapította meg, hogy piszkos a tehén, az a gazember aligha takarította meg máma, a szekér nincsen eltéve télire, úgy, ahogy dukál, az őszi sár még mindig rajta van s egyik kereke törött, azt jó lesz megcsináltatni most, amíg nincsen szükség reá.

-Csak a rossz gazda reparál akkor, amikor munkába kell álljon - oktatta szigorúan a megvizsgált papot s még az ólba is benézett, hogy jók-e a süldők s van-e vizük bőven.

-Nem kell hagyni, fiam, hogy befagyjon a víz a disznók előtt - szólt oda keményen a leánycselédnek, aki éppen baromfit kopasztott a konyha előtt -, naponta többször nézz utána s langyos vizet hordjál eléjük! Közben a vén tiszteletes elmaradt kepék után siránkozott s hogy a népek így, meg úgy, nem akarnak adni... a nemzetes asszony pedig azon nyomban szalasztotta Andrást a kurátor után. Úgy jött az, kis idő múltán, mint akit vásárra visznek.

-Te vagy a kurátor? - villogtatta reá a szemeit a nemzetes asszony.

-Én vagyok, instállom - topogott levett süveggel a bozontos paraszt.

-Osztán mért nem szeded bé rendesen a kepét? Mi?

A kurátor vakarta a fejét, húzogatta a vállait, egyik lábáról a másikra állt.

-Nem adnak a népek, instállom. Mit csinálhassak velük... ? -Hogy mit csináljál? Mamlasz! Járd őket sorra és szedd be tőlük azt, ami jár! Azért vagy kurátor, a fenébe! Ami jár, az jár s punktum! Azt elő kell teremteni a föld alól is! De te mamlasz vagy! Vagy fortélyos vagy magad is, az a baj! Lennék én itt a kurátor, majd egy szem, de árva szem sem maradna el a kepéből, azt elhiheted!

Így oskolázta a nemzetes asszony a kurátort, aki fejét ijedten húzta be vállai közé s hol a csizmája orrát nézte, hol pedig a földet. Bent a szobában aztán a papra is sor került.

Maga is hibás, bizonyára. Mert akit szeret a nép, azt nem hagyja el. Aki jár utánok, segíti őket, jó szóval, tanáccsal, tudománnyal, annak magától is béhozzák a köteles kepét. De maga úgy látszik, nem foglalkozik velük eleget. A nép olyan, mint a birka, tiszteletes úr. Ha jó pásztor tereli őket, mennek engedelmesen s meg is híznak mellette. Ha hitvány a pásztor, elbitangol a nyáj.

Mondhatta a vén pap, hogy így, meg úgy, az emberek megromlottak ezekkel az időkkel, nem törődnek Istennel, meg az ő szolgájával, gonoszak lettek és megátalkodottak, csak hamisságon járatják eszüket. Sopánkodhatott a tiszteletes asszony is, hogy jaj, lelkem méltóságos asszony, cudarak máma az emberek, nem olyanok, mint régen... Mondhatta mindegyik a magáét, a nemzetes asszony sorba dorgált papot, papnét, mindenkit, aki a szeme elé került. Végül azt mondotta:

A varjasi kepe be van gyűjtve nálam. Mind, ami jár, sőt a múlt esztendőről is a maradék. Valamelyik nap elküldetem, nem kell érte jönni. Hanem a múlt vasárnap nem tartotta be tiszteletes úr a szabályt, hasztalan vártuk a hívekkel. Mulasztását rosszallom.

A pap, szegény, belekezdett valami mentegetődzésbe, még a szakálla is csupa igyekezet volt, meg a ráncokba gyűrött homloka. Hogy nagy volt a hideg, meg náthája volt, meg a lónak fájt a lába, meg mindenféle. De a nemzetes asszony kurtán elvágta.

Mentsége nem érdekel, tiszteletes úr. Többet ne történjen.

A papné tehát sietett az ebéddel, amennyire csak éppen lehetett, hogy az oskola hosszúra ne nyúljon.

Ebéd után a nemzetes asszony az anyakönyvet kérte. Kelletlenül hozta be Bibarc Ábris az irodából a nagy, nehéz, kopott táblájú könyvet, amibe a doboji magyarok történetét írogatta hosszú évek óta. Ahogy lapozni kezdte, éles szeme nyomban megakadt.

-Mi ez? Áttérés?

-Kettő is, méltóságos asszonyom - sóhajtott krisztusi megadással a pap -, kettő is ebben az évben. Sötét erők működnek itt az anyaszentegyház ellenében, sötét hatalmak...

A nemzetes asszony csak most pattant fel igazán.

Sötét hatalmak? Micsoda badarságokat beszél maga! Nézzen jobban a hívei után, akkor nem fognak áttérni! Hát ez aztán a legnagyobb szégyen, ami kálvinista papot érhet! Hogy a hívei átállanak oláhnak! Hát mért nem tesz ellene? Járjon utána, hogy mért állanak át, hogyan állanak át, ki beszéli rá őket, mivel beszéli rá őket? Volt bár egyszer ezeknél az embereknél, mikor meghallotta, hogy át akarnak térni? Beszélt a lelkükre? Lelkesítette, buzdította őket? Ugye, hogy nem? Na lássa! Hát ez már igazán hallatlan. Úgy nem ért maga, lelkem a papi mesterséghez, mint az a láncos kutya odakint!

Ezzel az ítélettel aztán becsapta a könyvet s elrendelte, hogy András fogja be a lovakat, mert még messzire kell menni.

Varjassy István ezalatt bölcs derűvel pipázott s hagyta a feleségét, hadd nyaggassa a papot kedvére. Csak amikor már a bundáját vette, szólt oda ő is a tiszteletesnek:

Járjon utána, tiszteletes úr, hogy az a két ember miért állott át. Valami oka csak kell legyen. S jó ezt megtudni, hogy elejét vehessük a továbbiaknak.

Szegény halálra oskolázott prédikátor megígért mindent. Nem győzött hajlongani, nem győzött bólogatni, nem győzött sopánkodni és semmi egyéb kívánsága nem volt már az Úristentől, mint hogy ez a látogatás minél előbb véget érjen. Mikor aztán a csengős szán kifordult a papi udvarból s eltűnt a falu házai között, kimerülten támaszkodott neki a tornác oszlopának.

Jaj, én uram Istenem... rosszabb volt, mint egy esperesi vizitáció...

Szegény öreg tiszteletes asszony pedig meglapogatta gondtelten és könnyben úszó szemekkel ura szakállas arcát és síró hangon ezzel vigasztalta:

Jaj, lelkem, bizony nyugdíjazhatnának már téged is.

A szánkó pedig visszakanyarodott a doboji katlanból a széles tóvölgyébe s ott haladt tovább békés csengőszó mellett. Egy pillanatra újra feltűnt a magára hagyott kastélydomb, árva fenyőivel, aztán látszott a tanya, a ház, az istálló s a vén diófa, ahogy közöttük állt és aztán fölébe csúsztak a dombok és már csak a tó széles jege látszott s kereken a kopár fehér oldalak. A délutáni nap langyosan simogatta a világot, bár a levegőnek csípős illata volt, de tiszta, édes illata, amitől tisztul a fej és tágul a tüdő. Mindketten hátradőltek a bundák között, félig lehunyt szemmel engedték át magukat a szán puha siklásának s a zörgő egyhangú zajának, mely betöltötte a fehéren vakító csöndet.

Varjassyné halkan dohogott, előbb a papot szidta néhány kanyarodón keresztül, aztán a magukról megfeledkezett magyarokat, azt a kettőt, akik nem átallották áttérni oláhnak. Majd az oláhokat kezdte szapulni, végül a varjasi pópát, aki úgy látszik, túlságosan is sokat törődik a népével s ezen a körúton át újra visszaérkezett a tiszteleteshez.

Varjassy félig lehunyta a szemét és élvezte a napsugarakat, melyek az arcát permetezték. Hallgatott s a csengők zenéjén keresztül és az asszony dohogásán át is meghallotta a sármányok halk pittyegéseit, melyekkel az útszéli fákról dicsérték a napot. A sármányok szaváról eszébe jutott a pacsirta s rajta keresztül a tavasz, mely már maholnap beköszönt és arra gondolt, hogy milyen szép lesz a tanyán, ha majd virítanak a szilvafák mind s a ház előtt a diófa is zöldbe öltözik. Arra gondolt, hogy végre kezdeni lehet majd valamit, véget ér ez a terméketlen tétlenség, mely tele van ugyan tervekkel és célokkal, de csak meddő tervek és távoli célok ezek, mert a munka ideje még bent lappang mélyen a fagyott föld alatt és súlyos jégbilincsek őrzik. Arra gondolt, hogy kellene majd néhány nyárfát ültetni a ház köré, mert azok gyorsan nőnek, közéjük néhány platánt, vadgesztenyét s ha hozzá lehetne jutni, még fenyőt is. Persze, fenyőt kellene, egészen közel az ablakhoz, hogy nyári estéken érezni lehessen a szagát s télen keresztül ott álljon zölden, mint az örökkévaló reménykedés. Éppen a fenyőkről akart szólani valamit, amikor Minka asszony újra dohogni kezdett:

- Írni kellene, István a püspöknek, hogy nyugdíjazzák már ezt a vén szamarat...

Varjassy István szelíden bólintott és elmosolyodott a szakállában.

Az első falu, amin áthaladtak, Detrefalu volt. Ott terpeszkedett két tó között, szélesen elomolva a kitágult völgyben, felkúszva a dombok aljára is, melyek lomhán és elnyújtózva hevertek körülötte, mint kivénült csorba komondorok, akik már elunták az őrködést.

A tavak nem is látszottak a hó alatt, csak éppen a levágott nádas jelezte kereken s pusztán kimerevedő vészák kerítései. A falu fölött egy kis mélyedésben kert feketéllett s a fák közül fekete zsindelytető meredt a távolba, a Detre-család régi udvarháza.

Nem hajtottak be a düledező kapun, amúgy sem vezetett arra nyom. Látszott az istállók vakolatlan fala, a roskadt fedelű csűr, a puszta udvar. Nem volt mért behajtani, a Detre-család ki tudja, merre bujdosik s a birtokot is elkobozták volna, ha Katinkát nem veszi el gyorsan egy osztrák báró. Így övék maradt a birtok, talán nyáron rendbe teszik s ide költöznek, legalábbis az a hír járja, hogy az osztrák kilép a katonaságtól.

-Szegény Pepi - mondotta halkan Varjassyné -, vajon kapott már valami hírt az uráról? Azt mondják, Franciahonban van Telekivel. -Sokat búsulhat a sógornője miatt is... szegény jó Péter bá', jól tette, hogy elesett. Most rángatná dühében a bajszát.

-Szegény Otti tant...

-Azt mondják, folyton sír azóta, a lánya miatt is, Katinka miatt...

-Az olyanért nem kell búsulni. Kinek apja elesett a hazáért, bátyja idegenben bujdosik s ő azalatt osztrákkal áll össze, osztrák katonával, vérének ellenségével, az olyanért ne búsuljon senki. Még az anyja se sírjon az olyanért. Férges az, akinek hullani kell, hogy tiszta maradjon tőle a fa...!

Kiértek a faluból. Békésen, kedvesen csilingeltek a csengők, a lovak jókedvűen hányták a fejüket s mégis. Valami sötéten ott maradt velük a szánban, vagy a szán mellett, valami mord, fekete árnyék... talán a detrefalvi puszta ház árnyéka. S annak a mélyén embereké, sorsoké, akik kallódnak, vesznek, mert magyarok.

Néhány dombot megkerültek, néhány aprócska tavacska mellett elhaladtak, megugattatták magukat tanyák kuvaszaival, lassú parasztszánok tértek ki útjukból s a járomba fogott tehénkék álmosan bámultak utánok. Aztán ott voltak Bátonyban.

A Mezőség falvai távol feküsznek egymástól, mindegyik a maga külön völgyében lakik, mint a nyúl a vackában. Vannak jókedvű falvak, melyek derűs és széles völgyekben tanyáznak, lehetőleg csöndes mosolyú tavacska mellett, melyben békák karattyolnak nyáron át és vadrécék hápognak. Az ilyen helyeken szelídek a dombok, kereken legelők és szántóföldek vannak és csak fönt a tetőkön látszik valami kis északi fekvésű erdő. Aztán vannak megint szomorú, sőt rosszkedvű falvak is. Olyan félrevonulók, zárt katlanokban meghúzódók, hegyomlásos, vízmosásos, meredek oldalak közé menekülők, ahol tövises bozótok nyúlnak le a házakig éppen, s aki ott lakik, nem lát egyebet, mint sárga szakadást, juhrágta bozótot, gonosz, szűk domboldalakat.

Bátony szelíd, sőt jókedvű falu volt. Két széles völgy öblének összetalálkozásánál született s egy kicsit benyúlt mind a kettőbe, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy melyiket szeresse jobban. Alatta tó volt, keskeny és hosszúkás, kicsit hajlott alakú tó s a tó felett a házak elnézhettek jó messzire. A tó partján jóindulatú és szelíd füzek álldogáltak, békések és tiszták, mint a pihenésre készülő gondolat.

Szinte hihetetlennek látszott, hogy ennek a békés és inkább lusta tekintetű falunak a közepén üszkös romok állanak, égre meredő falak, fekete gerendák, megcsúfolt kerti fák, tépett kerítések. Szinte hihetetlennek látszott, hogy a cifra bálványos kapu kidöntve fekszik s a szigorú kő-oroszlánok zúzottan merednek elő a hóból.

- Itt is szép munkát végeztek a császár kedvencei - dohogta Minka asszony, mikor a gazdátlan kert előtt elhajtottak.

András lépésre fogta a lovakat.

-Hova hajtunk, instállom? - fordult hátra a bakról.

Varjassy István megszólított egy bámészkodó embert.

-Merre lakik a nemzetes úr?

Az ember megemelte a kalapját, bámult, de nem felelt.

-Szőrös nyelvű ez, nem érti a szót - békétlenkedett harciasan Minka asszony.

Varjassy megismételte a kérdést románul is. Az ember a falu felé bökött.

-A legelő alatt. Styéfán házában.

A házat hamarosan megtalálták, mert úgy állt elkülönülve a falutól, fent a legelő alatt, mint ahogy azt urasági zsellérházak szokták. Apró, horpadt tetejű, de nyílt arcú házikónak látszott. Mellette sovány kis pajta éktelenkedett, tetején új- sárga volt a nád, látszott, hogy nem régen fedték. Kerítése nem volt, úgy állt ott pusztán, kicsit félre az úttól s a legelőnek nekitámaszkodva, a magányos ház és mellette a pajta. András aggodalmasan nézte.

-Itt aligha férünk el a lovakkal. -Nem baj - mondotta a nemzetes asszony -, valamelyik gazdánál találsz majd helyet. Szénát, szalmát, istállót megfizetünk. Csak el legyenek látva jól a lovak.

Mikor a csengős úri szánkó megállott lent az úton, a pajtából előszaladt három aprócska gyermek s tátott szájjal bámészkodott. Alig mentek néhány lépést fölfele, a kitaposott görbe kis ösvényen, mikor a ház ajtaja megnyílt s nyűtt condraruhában, mintha csak közönséges zsellérember lett volna, ott állt Bátonyi Péter. Szégyenkező, szomorú mosoly volt a szája széliben, arca elpirult s a sebhely messzire feketéllett rajta.

Igazán kedves, hogy eljöttetek... csókolom a kezeit... nem is tudom, mit mondjak hirtelen...

Szomorú, nagy orra mögül tétován nézett rájuk, majd a lovakra, a kocsisra, a pajtára, a házra. Minka asszony azonban sietett eloszlatni a zavart és keményen osztogatta a parancsokat:

Eridj, András, keríts szállást, lásd el a lovakat, csutakold le ügyesen s reggel nyolc órakor itt légy. István lelkem, fogja ezt a táskát. Péter, maga vegye a bundákat. Úgy na. Mehetsz, András. A lovakat idejében itasd!

Cipekedtek fölfelé az ösvényen. Elöl ment a nemzetes asszony, mögötte Varjassy István, egyik kezében az útitáskával, másik kezében a puskát, kulacsot cipelve s hátul a bundákkal Bátonyi Péter. Így vonultak fel a ház elé. Közben előkerült mind az öt gyermek s tágra nyílt szemekkel csodálták az idegen uraságokat. Rendesek voltak és tiszták mind az öten, meleg condraruhájuk volt, mint a jobb gazdák gyermekeinek.

Az ajtót vékony, kicsi asszony nyitotta ki előttük. Vékonycsontú kis törékeny parasztasszony, fehér arccal, okos kék szemekkel, látszott rajta, hogy valamikor szép lehetett, csak munka és idő telt felette. Fejét egyszerű fekete kendő födte, de tiszta volt és rendes, mint a ruhája is, egyszerű parasztszoknyája, báránybőrös mellénykéje. Sietve vette át a holmikat, kezet csókolt, sürgött-forgott és mindent berakott a belső szobába.

Ahova először beléptek, a konyha volt. Közönséges parasztkemence, néhány polc, a polcokon edények szép ügyes rendben, asztal, két szék, egy ütött-kopott szekrény és egy ágy. Ennyi volt az egész. De a döngölt agyagpadló szép tisztára volt seperve, minden a helyén volt, égett a tűz s egy fazékban víz fortyogott. A nemzetes asszony megelégedetten nézett körül.

-Rend van magánál, Péter, azt látom - állapította meg szakértelemmel.

A hosszú, sovány ember újra elpirult.

-Nem kell beszélni erről. Ha ide jutottam, hát ide jutottam.

Minka asszony komolyan nézett rá.

A szegénység nem szégyen, Péter. A mai világban éppen nem az. Csak a piszok szégyen, a rendetlenség.

A belső szobában már terítők is voltak a falon, háziszőtt gyapjúterítők, színes mintákkal. A szoba közepén egyszerű asztal állott, mellette négy szék. A sarokban ágy, túl rajta szekrény, mosdóasztal. Az agyagpadló frissen öntözve. Kellemes tisztaság-szag áradt a szobából s a tűz barátságosan pattogott.

A vékony, kicsi asszony elrendezte a holmikat, táskát, bundát s aztán halkan kiment. Néhány pillanatig ott álltak hárman a szoba közepén, szótlanul. Aztán Varjassy István falhoz támasztotta a puskáját, levetette a bekecsét, az ajtón talált egy szöget, arra fölakasztotta s a kulacsot az asztal közepére tette.

Na - mondotta -, erre a házra iszunk egyet. Tetszik az otthonod, Péter. Istenemre mondom!

Péter szótlanul a szekrényhez lépett, kinyitotta a nyakas üveget, meg poharakat vett elő.

Azért olyan szegények mégsem vagyunk, hogy a vendég hozza az italt! - mondotta s már mosolygott is.

Minka asszony közben kereken járta a szobát, jól megnézett mindent s tanácsokat adott.

Ezt a terítőt, itt az ablakkal szemben, cserélje ki egy világos színűre, mert feleslegesen sötétíti a szobát. Ehhez a falhoz szerezzen még egy olyan ládás padot, lehetőleg tulipánosat, amilyen a magyar parasztházakban szokott lenni. Hasznos is, kényelmes is. Szép is. Ezt a terítőt itt pedig tegye majd az asztalra, nem baj, ha lelóg egy kicsit. Ha ide jön a pad, annak támlája van, nem lesz szükség a terítőre.

A második pohár után megszólalt Bátonyi Péter:

Te adtad nekem a bátorságot, István. Tőled tanultam meg, hogy mit kell csinálni. Mikor a te szép kis otthonodból hazajöttem, olyan volt ez az én fészkem, mint egy szemétrakás. Másnap árendába adtam néhány hold földet. Az előlegen vettem ezeket a székeket, vettem néhány edényt, terítőt és egy fél szekér deszkát. Az asztalt magam csináltam s a kinti padot is. A szekrényt is magam. Meg az ágyat. Be is festettem. Egy hétig ragadott, az igaz és az ujjam nyoma most is látszik rajta. Aztán a többi már jött magától. Vettem egy tehenet, nyolc juhat s a pajtát megnagyobbítottam, hogy elférjenek Rebeka mellett. Fát adtam el értük. A pajtát magam födtem be náddal. Eleinte nehezen ment, mert nem értettem hozzá, de aztán megtanultam...

Tudod, István... sohasem hittem volna, hogy annyi öröm van az ilyesmiben. Mikor az ember, mondjuk, két napon át kínlódik a deszkákkal s aztán harmadik nap készen van az ágy és bele lehet feküdni... soha fekvés még olyan jól nem esett, mint ebben az ágyban... az is csodálatos, mikor az embernek van néhány állatja... mondjuk egy lova... meg egy tehene... meg nyolc juha... és azoknak pajtát épít saját kezével az ember... megméri a jászlat, hogy milyen magas legyen... s a juhoknak külön aklot... és aztán oda teszi őket... és naponta bejár oda, reggel is, délben is, este is és amikor csak eszébe jut és szénát tesz az állatok elé és nézi, hogyan esznek... és ügyel, hogy legyen mindig mit egyenek... s amikor eljön az ideje, vízre viszi őket... és az állat már ismeri az embert, ránéz, várja, hogy enni kapjon s a szemével szinte megköszöni... Nekem ménesem volt és marhám is, juhom is sok, te tudod... annyi volt, hogy ma már meg sem tudom mondani, mennyi.. de ezt sohasem éreztem még... ezt az érzést... hogy állatom van...

Míg Péter beszélt s Varjassy István hallgatta az asztal másik oldalán, Minka asszony kinyitotta az útitáskát s előszedett belőle egy szépen kopasztott libát, egy kis dobozban zsírt, egy rúd vaddisznókolbászt s átvitte őket a konyhába. Az ajtó csikorgása felébresztette a beszélőt is. Felkelt s kinézett az ablakon. A nap már lehullóban volt, csak a dombok gerinceit söpörte még pirosas fénnyel. -El kell lássam őket - mondotta valami kis félszeg mosollyal és zavartan -, megbocsátasz, István...

-Várj, veled megyek.

Átmentek a konyhán s ki az udvarra. A kemence mellett látták a két asszonyt, ott álltak egy öntudatosan gunnyasztó kotló mellett és a csirkekeltetésről beszélgettek.

Kint békés téli esteledés készült. A levegőben még érzett a napsugarak szaga s az égbolt olyan mozdulatlan és tiszta kék volt, mint a kisgyermekek szeme.

Péter a pajtába ment, kiengedte Rebekát, aztán a tehenet s végül a juhokat. A tíz állat engedelmesen kocogott le az ösvényen, egyenesen az út mellett levő kúthoz, ott megálltak s várták a vizet. Amíg Péter a csikorgó gémmel a vizet merte a vályúba, addig Varjassy István az állatokat nézte.

Jók a juhok - mondotta.

Péter szeme megcsillant, ahogy a vizet a vályúba zúdította.

Nézd, hogy isznak.

Az állatok beledugták orrukat a vízbe s ott tartották mozdulatlanul, sokáig. Aztán először a juhok hagyták abba az ivást, majd a tehén. Rebeka tartotta ott legtovább az orrát s amikor kiemelte, a szájából visszafolyt egy kis víz.

A pajtát együtt rendezték el. Péter megkötötte a lovat és a tehenet, a juhok rekeszére rátolta az ajtót. István ezalatt fölvitte a villát és szalmát hordott alájuk, majd szénát a jászolba. Mindez szó nélkül, beszéd nélkül folyt, mint valami felemelő, komoly szertartás. Mikor kiléptek a pajtából s az ajtót gondosan betették, szólalt meg Péter halkan, kicsit rekedten.

Köszönöm, István, hogy eljöttél... hogy eljöttetek... bár... talán kissé kényelmetlen lesz.. és egyszerű.. itt minden nagyon egyszerű.. és szegény...

Varjassy István kedélyesen ráütött a barátja vállára.

Ne bánd azt, Péter. Így jó, ahogy van. Parasztok lettünk kifelé, hogy urak maradhassunk béfelé. Így van rendjén. Ebből a pajtából kell kinőjjön az új élet s most még csak a kezdetén vagyunk.

Bent már vacsoraszag kezdett terjedni a levegőben. A nemzetes asszony ott állt a kemence mellett s tanította a kis sovány asszonynak a libasütés módját. Az öt gyermek sorban ült a padon és bámult. Az ételszagra jutott csak eszébe a házigazdának.

-Megálljunk csak, mit is eszünk? Anna fiam, mit főzöl vacsorára? Hát ezt a madarat honnan szedted? - kérdezte, mikor meglátta a készülő libát. -Én fogtam útközben - mosolyodott el a nemzetes asszony -, nem látja, hogy varjú?

Bátonyi Péter arcát újra ellepte a zavart szégyenkezés.

Mégsem az a rendje, hogy a vendég hozza a vacsorát... de én nem is tudom... mi bizony többnyire tejes puliszkát szoktunk, amióta megvan a tehén.

De Varjassy István nem hagyta elkomolyodni a hangot.

Hadd a fenébe, asszonyok dolga... - s bevonszolta barátját a belső szobába.

A liba jól sikerült. A kis, sovány asszony málékenyeret tett az asztalra s egy korsóban friss forrásvizet. Ami a libából maradt, azt a nemzetes asszony szétosztotta a gyermekek között s nekik adta a vaddisznókolbászt is. Az olajmécs lángjánál még hosszasan elbeszélgettek, aztán Péter és a kicsi asszony behozták a konyhából a másik ágyat is és a falhoz állították. Az ágyakra bundát terítettek.

-Ti itt alusztok ketten - mondotta Péter kicsit zavartan -, én majd átmegyek a konyhába. Szeretek szalmán aludni...

-Aludtunk mi sárban is, nem szalmán! - ütötte el István újra a zavart - emlékszel? Piski mellett egyszer...

S belekezdett egy tréfás katona-kalandba.

De éjszaka sokáig feküdt nyitott szemmel az ágyon. A szomszéd szobában néha zörrent a szalma s egy-egy gyermek nyöszörgött álmában. Csönd volt, halálos nagy csönd. Csak valahol lent a faluban ugattak a kutyák. Sokáig feküdt úgy nyitott szemmel és valami megmagyarázhatatlan nagy szomorúságot érzett.

A hosszú télből úgy virágzott elő a tavasz, olyan hirtelen és váratlanul, mint egy hajnali rigófütty. Először csak a hó kezdte színét változtatni, a vakító fehérség valami álmos és unalmas, szinte szürke sápadtsággá kopott, majd néhány napon át langyos szelek szánkáztak a domboldalakon és szánkájuk nyomán itt-ott kifeslett a hó. Egy este aztán nagy, puha felhők jöttek, megeredt az eső s egész éjszaka csurgott az eresz.

Reggelre minden patak megindult, erek, csermelyek zakatoltak, források ütötték föl a fejüket s zavarosan gyűlt meg a víz a réteken, mert már nem fért a tóba. Alig kellett egy hét s a tavasz ott csillogott a zsengén felegyenesedő fűszálakon, a pattanásig feszülő rügyeken s az avar között megbúvó hóvirágok illattalan fehér csöngettyűi fölött.

Valami furcsa részeg illatot párálltak az erdők. A levegő sűrű lett és nehéz. Mindenhol érzett a föld roppant erőfeszítése, mellyel újra készült teremteni a világot.

A munka utáni vágyakozás láza lepett el mindenkit. Először csak embereket lehetett látni szerte a dombokon, ahogy össze-vissza kalandozták a földeket, belerúgtak a kiengedő göröngyökbe, lehajoltak a nyirkos földhöz, kezükbe vették és gondtelten morzsolgatták ujjaik között. Aztán megjelentek az első ekék, hosszú fekete vonalakat róttak egymásután a napos hegyoldalakba, a tiszta levegőt messzire bejárta a cságatás és a munka kellemes szaga.

Egy márciusi kora reggel - a nap éppen akkor ült föl a domb tetejére -, a tanya ekéi is megindultak. Ott állt a szín előtt nyolc ökör, párosával a négy ekébe fogva, mellettük Mihály a nagyobbik fiával s a két béreslegény. Ott állt az úr is, csizmában, kampós bottal a kezében s fején zöld vadászkalappal. S mellette a nemzetes asszony. Végignéztek a négy fogaton, mint hadvezér a katonáin, mielőtt harcba megy. A hajnali levegő friss volt és tele boldog erővel.

Aztán az úr és az asszony elindultak. S mögöttük megmozdultak az ökrök, a béresek, Mihály és a fia, csörrent a lánc, csikorgott a taliga s ahogy ott megindultak és mentek sorban a földek felé, olyan volt, mint egy ünnepi menet.

A tanyadomb déli lankáján megállottak. Kimérték a barázdát. Aztán Mihály odacságatta az első két ökröt a tábla szélibe. Az úr megmarkolta az ekét.

- Hó, Bodor, nyá, nyá... csá Körmös...

És Mihály komoly arccal elindult az ökrök előtt és Varjassy István komoly arccal fogta az ekét és benyomta a földbe. A járom megfeszült az ökrök nyakán, a föld omlani kezdett s az első fekete barázda elindult nyílegyenesen a tábla hosszában végig. A többi eke sorra beállt a nyomába s az ünnepi menet vonult végig a domb barna oldalán s mögötte puha fekete szántás keletkezett. Az ökrök fehér szőrén fény lett a napfény.

Mihály ment elöl, kimért léptekkel, ünnepélyesen. Varjassy István fogta az ekét, izmai megfeszültek, ahogy a földbe benyomta, marka szorította a durva fát s a lelkében valami nagyon szépet érzett. Az első barázda. Az első barázda indul a keze alatt, hogy meghódítsa a földet, az életet, az újra föltámadó jövendőt.

A tábla végiben megállt Mihály s megállt a két ökör. Visszanéztek. Mögöttük lomha lassúsággal jöttek az ekék, szélesedett utánuk a nyom s a fekete földből fehéres párák szálltak föl a ragyogó hajnalba. Némán állott a nemzetes asszony s ő is az ekéket nézte.

Minka! Jól omlik a föld!

Az asszony az urára nézett, nem szólt, csak bólintott.

Kiértek mind az ekék. Az ökrök jámborul megálltak s kérődzve néztek maguk elé.

Fordítsad, Mihály.

A két ökör megmozdult lassan, Varjassy István fölemelte az ekét s beállította barázdába megint.

Csá Körmös, csá... hó... hó Bodor...

Sűrű szakállából szélesen ránevetett az asszonyra s lenyomta az ekeszarvakat. A föld halk muzsikával omlott. S ebben a percben a domboldalból fölszállt egy pacsirta s trillázva szállt, szállt, egyre magasabbra.

A három zsandár, mikor úgy délelőtt derekán a tanyára fölért, még ott lelte őket az ekénél. A bibircses őrmester szigorú arccal nézett végig az ökrökön, az embereken, aztán az úr előtt megállt.

-Néhány kérdést kell intézzek Önhöz - mondotta kurtán és barátságtalanul.

-Tessék.

A nemzetes asszony is odajött. Az őrmester végignézett az ekéken. Mind állottak. S az emberek az ekék mellől őket nézték.

Folytassátok, Mihály.

Az őrmester kihúzott a zsebéből egy vékony füzetet, lapozott benne, aztán szemét szúrósan rászögezte Varjassyra.

-Ön ezelőtt három héttel, egy szerdai napon, Bátonyban volt.

Varjassy nem állotta meg egy gúnyos mosoly nélkül.

-Jól van értesülve, őrmester. Éppen szerda volt.

-Mit csinált ott?

-Meglátogattam egy barátomat.

-Bátonyi Péter nevezetűt!

-Nem volt nehéz kitalálni.

-Mi dolga volt vele?

-Látni kívántam.

-Ott töltötte az éjszakát is!

-Természetesen.

-Beszélgettek?

-Egyikünk se néma.

Az őrmester nyelt egyet és kivörösödött.

-Miről beszélgettek?

Varjassy fölhúzta a szemöldökeit.

-Sorra elmondjam az összes témákat?

-Csak a fontosabbakat.

Az őrmester hangja nyers volt és barátságtalan. A másik két zsandár mozdulatlanul állt. A nemzetes asszony szeme már villogott. Varjassy tűnődve bólogatott a fejével.

Hát lássuk csak. Először a házról beszélgettünk. A bútorokról. A terítőkről. Azután a pajtáról beszélgettünk. Az állatokról. A juhokról. A tehénről, a lóról... a lovat egyébként Rebekának hívják, ha ez is fontos...

Az őrmester mérgesen szólt közbe:

-Ne tréfáljon az úr. Egyébről is beszélgettek!

-Hogyne. Például arról, hogy miképpen kell megültetni a kotlót. Meg aztán,

hogy sülve jobb-e a liba, vagy főve...

Eh! Arról beszélgettek, hogy miképpen lehetne forradalmat csinálni, rebelliót, revolúciót!

-Sajnos, arról nem beszélgettünk.

-Úgy. És miért sajnos?

Mint a héja, csapott le az őrmester hangja erre a szóra. A szeme összeszűkült sötéten, úgy leste a választ.

Mert akkor maga most örvendene, őrmester úr, és én szeretek embertársaimnak örömet okozni.

Olyan derűsen és könnyedén mondta ezt, mosolyogva és nagyon udvariasan, hogy az őrmester tanácstalanságában önkéntelenül megvakarta a fejét. De aztán nyelt egyet és újra szigorú arcot öltött.

-Mióta ismeri Bátonyi Péter urat?

-Gyermekkora óta.

-Úgy. És honnan?

-Bátonyból.

-Úgy...

Szemmel láthatólag nem tudta már, hogy mit kérdezzen.

Mit csinál itt?

Most már Varjassyt is kezdte elhagyni a türelme.

Állok és válaszolok értelmetlen kérdésekre.

Az őrmester rántott egyet a derékszíján.

Vigyázzon az úr. Aki gyanús helyeken jár, félreeső házakban tölti az éjszakát, ahol semmi dolga nincs...

De már erre a nemzetes asszony is megszólalt. Csípőre tett kézzel. Csak úgy csattogott a hangja a zsandár nyaka közé.

Hát maguknak meg mi dolguk van? Hogy békés emberek munkáját zavarják? Hogy beleüssék az orrukat mindenbe, amihez semmi közük? Egyéb dolguk nincsen? Zsandárok maguk? Ha zsandárok, akkor járjanak a tolvajok után, fogdossák azokat össze! Minap is három juhot loptak el a faluban! Dobojban feltörték a pap csűrjét éjszaka! Az erdőből lopják a fát! Azokat keressék, azok után járjanak! De bezzeg a sok tolvaj a világot is ellophatja maguktól, mert egyet sem tudnak elfogni! Csak járnak az ember nyakára, mint a keserűség, de semmi hasznukat nem lehet venni! Mért nem nyomozzák ki, hogy kik gyújtották fel a kastélyt? Mért nem nyomozzák ki, hogy kik voltak a gyilkosok, a rablók, a haramják? Mi? Azzal törődjenek!

Úgy záporozott a szidás a zsandárokra, hogy csak álltak ott egy darabig behúzott nyakkal, mint a megriadt gémek, tátogatták a szájukat, de nem jutottak szóhoz. Végül az őrmester megfordult hirtelen, intett a másik kettőnek s nagy léptekkel otthagyták a csatateret. Már a tábla végin jártak s a nemzetes asszony még mindig őket szidta. Vissza se mertek nézni.

Varjassy rámosolygott a feleségére.

Hadd már abba, Minka, sze elmentek.

De az asszonyban még forrt mindig a méreg.

Léhűtők, madárijesztők...!

Az ekék már visszatérőben voltak. Lassú és méltóságos nyugalommal mozogtak a nagy fehér ökrök, szarvuk néha tompán összekoccant. Lassú nyugalommal jöttek mögöttük a béresek és Mihály, meg a fia, tartották az ekét és a föld omlott feketén, puhán.

Attól a naptól kezdve a munka lázában égett a tanya. A nemzetes asszony már négykor talpon volt és csizmásan, agarászostorral ott ült az ökrök jászolán és ügyelte az etetést. Az úr pedig hajnaltól késő estig lovon ült s a részeseket járta. Számba vette az őszi vetést, kiosztotta a feles földeket s ügyelte, hogy jó legyen a szántás, amit a részesek csinálnak.

A tanya tavaszi gúnyát öltött. Előbb a szilvafák gyúltak fehérbe, bolond és vakító fehérségbe, mintha a martok kökénybokrait utánozták volna. Aztán kigyúlt a tanya alatti marton a vadbarack, csodálatosan rózsaszínű lett és bódult illatával magához csalta a vadméheket. Majd a szilvafák eldobták fehér ingüket s meztelen testükre kényes zöld köntöst növesztettek. Megmozdultak a vén diófa aszott rügyei is, a fű szakállt eresztett s a tanya konyháján csipogva felnőtt kiscsirkék vidáman szaladgálhattak benne cserebogár után.

A nemzetes asszony néhány oltványt kerített s még idejében elültette őket a ház mögött, ahol a szilvák voltak. Négy nyílegyenes, rövid kis sor lett belőlük zsineggel kimérve, nehogy az egyik kintebb vagy bentebb álljon s megzavarja a rendet. Nagyobbára almafák voltak, de akadt közöttük barack is, meg szilva. Az ültetés sikerült, hamarosan rügyet eresztettek s a rügyekből kis félénk levélkék göngyölődtek elő.

Az úr naponta megjárta a földeket, gyönyörködött az elvetett mag csirába indulásán, a zsönge vetés selymesedésén, ahogy lassan kizöldült, a fúró alakú kis levél szétvált, új leveleket növelt, a levelek széthajoltak a föld felett, összeértek, megsűrűsödtek s lassan zöld szőnyeggel lepték be egészen. Gyönyörködött a hajnalok fiatal színeiben, tágult tüdővel szívta be a tavaszi föld illatát, mely tele volt rügyek szagával, virágok szagával, a duzzadó élet bátor, nyers szagával.

Törökbúzavetés befejeztével - addig lélegzetre is alig volt idő -, ezzel jött haza egyszer, váratlanul:

Na Minka, most már rendbe szedhetjük egy kicsit a házat is. Ha jönnek a gyermekek, elférj enek benne.

Nagyon vágyott a gyermekek után. Negyedik hónapja nem látta őket, csak néha jött egy-egy sor írás, üzenet, hogy jól vannak, egészségesek, nincs semmi baj. Mióta tavasz lett, még sokkal erősebben érezte hiányukat, valahogy úgy hozzátartozott volna a szép, langyos napsütéshez, a sárgán libegő pillangókhoz a gyermeki kacagás.

Különösen a szöszke Ilonka járt minduntalan az eszében, bár önmagának sem akarta bevallani, hogy különbséget tesz kettőjük között. De Ilonka valahogy mégis más volt, közelebb volt, anyjára emlékeztette, az ő szelíd puhaságára, simogató szemeire. Gábor már Minka volt egészen. Csupa pontosság és kötelesség, csupa akarat. Büszkén gondolt rá is, komoly ember és jó gazda lesz belőle bizonyára. De a szíve azért inkább Ilonkához húzta.

Mikor azon az estén hazajött s elmondotta, ami már régen a fejében motoszkált, a ház rendbehozatalának tervét, Minka asszony csodálkozva nézett reá.

Hogy elférjenek? Sze tán elférnek így is. Alhatnak a nappaliban.

Varjassy megrázta a fejét.

Nem, Minka. Azt akarom, hogy jól érezzék magukat itten. Hiszen ez kell legyen az otthonuk. Nem úgy, mint nekünk, akik csak a munkát nézzük, a célt, s ehhez a célhoz csak olyan... olyan eszköz ez a ház. De nekik úgy legyen otthonuk, ahogy az gyereknél kell legyen. Úgy, hogy szeressék. Hogy emlékül maradjon. Hogy később is, mindig, visszagondoljanak reá. Erre a házra. Azt akarom.

-De...

Hadd el, Minka. Már beszéltem is egy szamosújvári kőmívessel. Az ácsmunkát Birtalan végzi. Már ki is számítottam. A konyha elé még húzunk két szobát, olyanformán, ahogy akasznárháznál volt, emlékezel...

Komolyan beszélt és határozottan. Ahogy a székre leült, ahogy mondta, ahogy nézett. Ritkán beszélt így. Az asszony tudta, hogy nem szabad ellenkeznie. Csak úgy, egészen halkan vetette közbe:

De István! Építeni! Ebben a világban!

A férfi ránézett. Elszánt, kemény nézése volt.

Akármilyen a világ. Igyekezni kell megszépíteni. A gyermekekért elsősorban. De magunkért is, Minka. Magunkért is. Mert ha nem, akkor miért él az ember?

Hogy dolgozzon - vágta ki kurtán és keményen az asszony.

Dolgozzon... s miért dolgozzon...? Ha semmi se szép, semmi se jó? Ha nincsen semmi, amiben kedvét lelhetné...? Ej-ej, Minka, sze még fiatalok vagyunk...

Felkelt, odament az asszonyhoz. Tenyerével kedvesen megpaskolta az arcát, melyen még akkor is ott ült a szigorú vonás.

Ej, Minka, Minka...

A szigorú vonás lassan megenyhült, mosolyba olvadt. Fölnézett az urára.

Azért az a kőmíves maradjon csak ott, ahol van. Nem kell ide valami drága ember. Megcsinálja Laji cigány is...

Varjassy elmosolyodott. Lehajolt és megcsókolta az asszony sovány, fehér arcát.

Mióta az utak megszáradtak, Bátonyi Péter gyakorta érkezett meg Rebekával. Mindig úton volt, valahonnan egy ócska kordét kerített s azzal járt szerte a falvakban. A tavasz benne is tettvágyat mozgatott. De ehhez a nagy lázhoz, mely belül égette, nem volt elég a nyolc juh s a tehén.

Csak megérkezett olykor, estefelé, vagy reggel, a nagy, sovány, sárga ló megállott vele a tanya udvarán, leszállt, nézte a munkát s hallgatott. Sokat hallgatott. S ha beszélni kezdett, ilyeneket mondott:

-A császár összeveszett az oroszokkal. Most már nem segítenék.

Vagy:

-Itáliában forr a szabadság... Ha most összeszedhetnénk magunkat mi is...

A nemzetes asszony ilyenkor csillogó szemekkel hallgatta, de Varjassy messzire elnézett a levegőbe, a békés dombokat nézte, a legelők selymét s a tó nádasát, ahogy zöld kopjáit egyre magasabbra emelte, mint valami megtörhetetlen néma hadsereg.

Aztán elment Péter a Rebekával megint, szótlanul és sovány arcát gondokba redőzve. S néhány nap múlva rendszerint ott voltak újra a zsandárok, kérdeztek mindenfélét s olykor feltúrták a szobákat, kerestek, kutattak s bosszúsan továbbmentek.

Egyszer aztán, éppen egy friss májusi zápor után, mikor a sok gyémántszínű vízcsepp még ott csillogott a fák üde levelein, a fűszálak hegyén s a megázott föld langyos párákat lehelt: a doboji tiszteletes érkezett föl lélekszakadva, izzadt lóval a tanyára.

Csak levetette magát a szekérről. Szakálla borzolt volt, kövér tarkója piros az izgalomtól s szeme idegesen szökdelt, mint egy megriadt bogár.

Nemzetes patrónus úr! Nagy baj történt! Nagyon nagy baj!

Mindketten a tornácon voltak, mert mióta megmelegedett az idő, néhány bútort vettek oda maguknak, hogy ülni lehessen a friss levegőn és élvezni a tavasz langyos illatait. Varjassy pipázva állt a lépcsőnél s a nemzetes asszony a karosszékben rongyos lepedőket foltozott.

A pap a lépcső felső kövén megállt, kifulladva az izgalomtól.

Elfogták Bátonyi uramat! A zsandárok!

A nemzetes asszony kezéből kiesett a tű. Elsápadva emelte föl a fejét.

Mit beszél?

Varjassy István kezében is megremegett a pipa.

Pétert?

Bibarc Ábris a tornác karfájába kapaszkodott. Szeméből rémület nyilallt, szakálla borzoltan meredt szerteszét, dolmánya gombolatlanul fityegett pocakja két szélén, mint egy lőtt varjú szárnya.

Bátonyi Péter uramat, igen. A cegői pappal együtt. Négy zsandár vitte megkötözve őket, gyalogosan, Kékesre...! Még másokat is vinni fognak, azt mondotta az egyik zsandár Lacinak, a kurátor fiának... papokat... urakat...! Valami nagy dolog történhetett, nemzetes uram!

Varjassy István ott állt, kezében a pipával, arca szürke volt egészen és komor, s a szeme mereven a földet nézte. Néhány másodpercig állt ott. Aztán letette a pipát a tornác fájára.

Minka, fogass be Andrással gyorsan. Ebben a percben. Kékesre megyek.

A hangja tompa volt és kemény, mintha tölgyfát kongattak volna. Aztán megfordult hirtelen s bement a szobába. Matatott az íróasztalában. Néhány írást a kemencébe lökött s tüzet tett alájuk. Aztán kijött megint, a létrát a padlásajtónak támasztotta s felment. Sokáig maradt. Mikor lejött, valami írásokat szorongatott a hóna alatt. Bement velük s azokat is a kemencébe lökte. Mindez egyetlen szó nélkül ment végbe s valami rettenetesen baljós komorsággal, ami szakállas arcára is kiült, siető mozdulataira, szemének tompa fényébe.

Mikor újra kijött, kalappal a fején, már nyugodtabb volt. A tiszteletes a nemzetes asszonnyal halkan beszélte a tornác sarkában az eseményeket. András akkor készült el a befogással. Az úr rekedten szólt:

Minka lelkem, ha nem jönnék ma haza, ne aggódjál...

Aztán felült a hintóba. Négy aggódó szem kísérte minden mozdulatát.

Mikor a hintó kirobogott a tanyaudvarból, az asszony a paphoz fordult.

Ő is...? Közöttük volt.?

Az öreg pap meglepetten nézett vissza rá.

Báróné nem tudott róla... ?

A fehér, keskeny arc egy árnyalattal sápadtabb lett. Vonásai megkeményedtek s szeme egy percig tétován nézett lefele, a langyos napsütésben úszó völgyre, amerre a hintó eltűnt.

Aztán kihúzta a derekát, szája keskeny lett és szigorú.

Tudhattam volna. Az én uram másképpen nem cselekedhetik.

Aztán felkelt s bement a szobába.

Varjassy István a Bezirkert kereste. Késő délután volt már, de az ódon kastély irodája előtt még seregestül álltak az emberek, izgatott jövés-menés volt a folyosókon, zsandárok csizmája döngött, idegen kaputos emberek csapkodták az ajtókat, minden sarokban emberek pusmogtak összedugott fejjel.

A Bezirker úrnak dolga van - mondotta egy írnok formájú ember az iroda előtt és szúrós szemmel mérte végig Varjassyt tetőtől talpig.

-Jelentsen be az úr. Báró Varjassy István vagyok.

Az írnokféle megtorpant.

-Varjassy báró... huszárkapitány?

Valami egy pillanatra megrezzent Varjassy Istvánban. De csak egy pillanatra és csak bent a mélyben. Szemét keményen a kérdezőre szögezte, a szava vágott:

Nem. Csak hadnagy. Ő császári felségének testőrezredében!

Néhány másodpercig farkasszemet néztek. Aztán az írnok formájú meghajolt.

Azonnal jelenteni fogom méltóságodat.

Kellemetlen érzések között járt fel-le a hideg folyosón. A nagy kőkockák kopogtak lépései alatt és kopogásuk idegesen veszett el a boltívek között. Sok idő telt el. Egy zsandár ment el mellette és szúrós szemmel végigmustrálta. Az irodából két pópa jött ki, ravasz arcukat összedugták s megelégedés sugárzott róluk.

Aztán jött az írnokféle.

A Bezirker úr várja méltóságodat.

De szemét hosszasan és fürkészve tartotta rajta.

Prosperjeck úr egy rakás papiros között, kétrét görnyedve a gondtól, rosszkedvűen fogadta.

Herr Báron... örvendek... mivel lehetek szolgálatára?

Szegény Prosperjeck úr valósággal beleöregedett ebbe a zűrzavarba, ami a nyakába csöppent. Arca szürke volt és borotválatlan, az a néhány szál haja csapzottan lógott szerteszét, szeme alá mély karikákat árkolt a gond és színültig volt bosszúsággal, elkeseredéssel.

Látom, sok dolga van - mosolygott rá Varjassy barátságosan.

A derék uraság mindkét kezével a fejéhez kapott. Őszintén szakadt föl belőle a szó.

Ó, Herr Báron... ezek a magyarok... ezek a pópák... ezek a zsandárok...! Ezek a rendeletek! Sírba teszik az embert... mivel szolgálhatok?

A megismételt kérdés ideges türelmetlensége feszültté tette az iroda nehéz levegőjét. Varjassy elkomolyodott, szemét összehúzta.

Egy barátomat erőszakkal elhurcolták. Bátonyi Pétert. Tudni akarom, milyen jogcímen történhetett ez?

Prosperjeck úr arca egyszerre összezsugorodott. Csupa ránc lett, bosszús, szürke, kellemetlen ránc. Fejét előbb az előtte heverő írások fölé hajtotta, aztán fölemelte és Varjassyra nézett. Két keze lecsapott az asztalra.

-Szóval Önnek barátja Bátonyi Péter?

-Gyermekkori barátom - felelte Varjassy egyenesen.

Prosperjeck úr arca kissé megenyhült. Bólogatott. -Úgy, úgy. Értem. Olyan gyermekkori pajtásság, ugye? Iskolatárs, játék, studentenbund, mi?

-Igen.

Prosperjeck úr felállt az asztal mellől, kezeit összekulcsolta a háta megett s néhány lépést tett fel-le, az asztal előtt. Arca szinte megelégedett kifejezést öltött.

Úgy. Az más. Annak örvendek. Őszintén örvendek. Gyermekkori barátság, az más dolog. Arról nem tehet az ember. Ugyebár? Az olyan, mint ahogy nem tehet az ember arról sem, hogy ki az apja? Mi? Na lássa, Herr Baron.

Hirtelen megállt s mereven Varjassyra nézett. Arca újra sötét lett, gondtelt és ráncos.

Megmondom magának. A gyermekkori barátját letartóztattuk. Megvan rá a jogcímünk is. Nagyon erős jogcím. Nagyon erős... - itt egy pillanatra elhallgatott, arcát előretolta, egészen közel hajolt Varjassyhoz, úgy mondotta, inkább sziszegte, letompított hangon: - Konspiráció! Hazaárulás!

Hosszasan nézett az előtte levő arcba, mintha figyelni akarta volna a szavak hatását, az elképedést, a rémületet, amit ezek a szörnyű, förtelmes szavak okoznak. De Varjassy István arca hideg maradt.

Nem hiszem, Bezirker úr. Rágalom és hazugság!

A Bezirker úr visszament az asztalhoz, leült. Arca sajnálkozó volt és szomorú.

Bár csak úgy volna, kedves báró. Bár csak igaza volna. De sajnos, itt vannak a kompromittáló iratok. Nem is egy. Nem is kettő. Sok. Nagyon sok. És nagyon veszedelmes iratok. Sajnos. Ezt kell mondjam.

S úgy nézett Varjassyra az asztal mögül, mint ahogy nézni szokás valakire, ha nagyon tapintatosan tudtára kell adni, hogy egy kedves hozzátartozója meghalt.

Megértem az Ön érzéseit, kedves báró - folytatta szelíden -, az ember ragaszkodik az ilyen kapcsolatokhoz, amit a gyermekkor, hogy úgy mondjam, összefont úgyebár.. de... de hát... itt sajnos olyan dolgokról van szó...

Varjassy fejében vadul kergetőztek a gondolatok. Kompromittáló iratok, hazaárulás... jól tudta maga is, hogy miről van szó. Bátonyi Péter hibát követett el. Nem volt elég óvatos. Biztosan másokat is magával fog rántani. Sok évi várfogság, jószágok elkobzása...

Bezirker úr. Szeretnék elbúcsúzni a barátomtól.

Komor redők szántották végig Prosperjeck Anton úr fáradt arcát. Bólogatott, gyászosan, elkeseredetten.

-Értem. Megértem, Herr Baron. De ez nehéz. Nagyon nehéz. A rabokkal beszélni nem lehet. A rabokat látogatni nem lehet. Tilos. Szigorúan tilos. -De mielőtt elvinnének valakit, a legközelebbi hozzátartozójától csak elbúcsúzhatik?

-Legközelebbi hozzátartozójától igen. Feleségétől. Szüleitől. Testvéreitől...

Bezirker úr. Ennek az embernek senkije sincsen. Szülei nem élnek. Feleségét, gyermekeit meggyilkolták a császár kedvencei... bocsánat, hogy így nevezem az oláhokat, de uraságodtól hallottam ezt a kifejezést, mely, sajnos, pontos és találó... ennek az embernek én vagyok az egyetlen hozzátartozója, ha nem is vér szerint...

Prosperjeck úr szemét az asztalra szögezte s bólogatott. -Értem, kérem... megértem, kérem... hát... talán így... de persze csak felügyelet alatt s mindössze néhány percig...

-Köszönöm, Bezirker úr.

Egy zsandár kísérte végig a folyosókon, az őrszobáig. Ott átadta egy másiknak. Az végigmérte, aztán kihívta egyik társát.

Hozd fel azt a Bátonyi nevűt. A testvére van itt.

A folyosó végiben várta meg, amíg az őr lement a pincelépcsőkön. Kulcs csikorgott s aztán hallotta a kiáltást is, tompán, a pincéből:

Bátonyi! Kifelé!

A falnak támaszkodva ott állt a mord ábrázatú zsandár, szuronyos hosszú puskáját hanyagul tartotta a térdei között. Aztán megjelent a pincelépcsőn Bátonyi Péter s mögötte keresztben tartott fegyverrel az őr.

Condraruhája tépett volt és az ujjai körül véres. Arcán pár napos tüskés szakáll, szeme alatt véraláfutás, ajka fölrepedve. A hosszú heg keresztül az arcán fölhasadva. Még szivárgott belőle a vér. Födetlen fővel volt s a két keze elöl összekötözve.

Varjassy felhördült.

Péter! Mit tettek veled!?

Előrelendült, hogy odafusson hozzá, de ebben a pillanatban megmozdult a falhoz támaszkodó zsandár s hosszú szuronyos puskáját keresztbe téve elzárta az utat.

Halt!

Aztán Bátonyira kiáltott:

Megálljon! Maga ott, az úr itt! Csak így szabad beszélni!

Varjassynak fekete vér lepte el az arcát, fogai megcsikordultak, keze önkéntelenül megmarkolta a mellét érintő fegyvercsövet és rettenetes erővel félrelökte. De azért megállt.

Bátonyi is megállt. Nézték egymást, az egyik vörösen a dühtől, a másik sápadtan és elkínozva, öt lépés távolságból.

-István...! Hát eljöttél...

Péter.. így kell lássalak, Péter... vertek a bitangok...

A hosszú ember borostás, véres arcán tétova mosoly vonaglott keresztül.

-Semmi az. Tanítanak a császár nyelvére... nyugati kultúrára, ahogy Széchenyi mondta, szegény... kevésre mennek velem...

-Bitangok...!

Németül beszélni! - zörrent a zsandár hangja - különben elvezetem a foglyot!

Nézték egymást. Varjassy István szeme könnyesen izzott a dühtől. Fogait összeharapta. Péter csak állt, két összekötözött keze bénán lecsüngött, szemében valami furcsa, gúnyos szomorúság.

Németül szólalt meg:

István... én nem tudom, mikor jöhetek vissza... vannak dolgok, amiket meg kell mondjak neked... hogy tudjad...

Szeme villant egyet, Varjassy elfogta a villanását. A két zsandár figyelt.

István... a gyökereket elültettem... nem mind, mert már nem jutott időm, sajnos.. de nagyrészét... az asszony tudja... neked nincs szükséged rá, de ha majd másnak, egyszer... akkor add őket oda... nekem már nem kellenek, a gyökerek... A sármási pap is ültesse el, mondd meg neki... most van az ideje, májusban... talán még kihajtanak... egyszer... Velem ne törődjetek már többet, István... szántsatok és vessetek, dolgozzatok... építsetek házakat... sokat... állatokat neveljetek.. legyetek gazdagok... akkor majd újra másképpen lesz minden...

Az őr közbeszólt:

Ha nincs komolyabb mondanivalójuk, akkor búcsúzzanak.

A sovány, megkötözött ember végignézett a katonán.

Mit tudja maga, hogy mi a komoly mondanivaló. A földnél, gazdaságnál komolyabb a világon nincsen.. István... még valamit akarok kérni tőled... ha úgy adódik... hogy az asszony ott... s az öt gyermek... úgy marad, ház nélkül, föld nélkül.. segítsed meg őket... gondold, hogy engem segítesz...

-Ígérem, Péter...

Az őr a fogolyhoz lépett.

Gyerünk.

A két barát szeme összekapcsolódott.

-Átadom üdvözletedet, István... Csiki Gyurkának, Galambos Gergelynek,

Bende Ivánnak, Áldomi Bencének, a zsoboki papnak, Gerencsér Daninak...

-Mind veled vannak... ?

-Mind velem.

Az őr koppantott a puskatussal a kövön.

-Elég. Forduljon meg.

-Isten veled, István...

-Péter... az Úristen kísérjen téged... és mindannyiunk szeretete... Péter...

megsegít az Isten, mert igaz ügyben jártál...

A rab megfordult, indult. Meggörnyedt vállal ment lefele a lépcsőkön, már csak a feje látszott, az is eltűnt. Az őr szöges csizmái durván koppantak mögötte. Csikorgott a zár. Varjassy István ott állt mozdulatlanul. Ott állt a zsandár is, morcosan és nézte.

Az úr mért áll még itten?

Varjassy lassan feléje fordította a fejét. Arca mintha kőből lett volna. Szeme vágott.

Hova való maga?

A zsandárt meglepte a kérdés. Arca elcsudálkozott.

-Miért akarja tudni? Sziléziából vagyok.

Nézte a zsandárt. Lassan, súlyosan mondta:

-Akkor inkább én kérdezhetném magát, hogy mért áll itten. Azzal megfordult s lassú, kemény lépésekkel megindult a kőfolyosón vissza. Kint esteledett már. A kastélykert öreg fáin cserebogarak dongtak. Valahol a hegyoldal gyümölcsöseiben egy fülemile énekelt.

És mégis olyan volt a világ, mintha meggyilkolták volna.

Még azon az éjszakán elment az üzenet a sármási paphoz, hogy ássa el a gyökereket, amíg nem késő. Öreg Mihály vitte át a hegyeken. Későre ért oda. Azon az éjszakán lelőtték a sármási papot. Szökni akart az ablakon át, házkutatás közben. Hátába kapta a golyót.

Papok és urak házait sorra dúlták azokban a napokban. A varjasi tanyát is fölkutatta az őrmester a pincétől padlásig, újra.

Ha talált valamit, szóljon - mondotta neki az úr s a tornácon pipázott tovább -, ismeri már a járást. Csak aztán el ne vesszen valami.

Fél napig dolgozott az őrmester, egyre vörösebben a dühtől. Semmit sem talált. Úgy kellett elmenjen, szégyenszemre, a cselédek az istálló előtt álltak és nevettek. Az úr fújta a füstöt s átnézett a zsandárokon, mint az üvegen.

A szekerek akkor már hordták a követ a patakból. Négy napig hordták. Az egyszerű, szürke, mezőségi követ, homokkövet, olyant, ami volt. Hordták és halomba rakták a konyha elé.

Aztán jött Laji s az úrral együtt kimérték a fal hosszát lépéssel. Két napszámos mindjárt hozzáfogott, hogy megássa az árkot, az alapzat részére. A ház hátsó falának hosszában öt métert, rá derékszögben tizenkettőt. Majd az elülső fal folytatásában megint öt métert, a konyha oldalfalának irányában hatot s végül ötöt újra elül a bütűben, ahol az építendő új szárny vége lesz.

Aztán Laji cigány nekilátott a munkának. Egy nagy cseberben vakolatot készített, homokból, tehéntrágyából és mészből és kis kőmíveskalapáccsal illesztgette szépen egymáshoz a köveket. A fogatok akkor már agyagot hordtak és szalmát, amiből majd a falakat döngölik. Birtalan Ádám pedig berendezkedett a színben s a Torliget szép, fiatal tölgyfáiból ácsolni kezdte a gerendázatot.

Így kezdett növekedni a ház. Ilyen egyszerűen, minden nagyzolás, minden bűvészkedés nélkül. Nem úgy, mint a városi házak, melyeket előbb mérnök urak látogatnak meg fekete kabátban, végigkopogtatják a falait, titokzatos jegyzeteket, cifra rajzokat készítenek, aztán varázslatos számokat írnak egymás alá.

Csak így egyszerűen változtatta meg ábrázatát a ház. A térdig érő homokkő­alapra döngölni kezdték a falakat, Laji felesége, egy tépett ingű cigányné, hordta kosárban az agyagot, két purdé dagasztotta anyaszült meztelenül s Laji rakta nagy szakértelemmel, döngölte a döngölővel s a fal emelkedett. Borcsa bivallyal szalmát tapostattak az agyag közé, Borcsa bivaly unalmában jól meg is taposta, hogy csak úgy ragadt és a maga szottyantotta kulimászból is kevert beléje. De ebből a háznak nem lett semmi kára. A tanyai életben nem piszok a trágya, hanem megbecsülni való, életet termő kincs, ezt a ház is tudta és nem tiltakozott ellene.

A nemzetes asszony ott járt naphosszat agarászostorral az épülő fal körül, riogatta Laji cigányt s olykor húzott egyet-egyet ostorával a purdék csokoládébarna fenekére.

Varjassy István már akkor azon tűnődött, hogy hova kellene néhány fát ültetni. Mert kell a fa a ház mellé, nyírfa vagy nyárfa és kőrisfa is, hogy annak, aki majd kinéz azon az ablakon, amit Laji cigány éppen igazgat, kinéz és a világot nézi, kedves és szép öröme teljék benne.

Néhány fenyő is kellene, bár azok lassan nőnek, igaz. De megnőnek egyszer mégis és akkor zúgni fognak a szélben és suhogni s ágaik közé aludni térnek majd a vadgalambok.

Jó volna néhány orgonabokor, vagy bármiféle kis borzas bokor, ami rendetlenül nő és a világért sem sorban és a világért sem egyenesen, talán galagonya, vagy ilyesféle, hogy akinek majd innen az ablakból elfárad a szeme a Minka nyílegyenes gyümölcsfasoraiban, az megpihentethesse rajtuk a tekintetét. És érezzen magában egy kis csöndes, jóleső lázadást a rend ellen, a szabály ellen, a nyílegyenes, pontos, hűvös, nyesett és gyümölcsöt termő hasznosság ellen.

Mire az új falak készen lettek, a május már vége felé járt. A fedéllel várni kellett még egy hónapot, hogy száradjon és keményedjen az agyag, süsse a nap és fújja a szél és felszívhassa magába a nap tüzét és a szél illatait. Hogy aki majd azokban a szobákban lakni fog, érezze ezeket.

Törökbúzakapálás ideje volt. A ház kinyitotta ablakait és ajtóit. Jó virágszagok és szeretkező bogarak szaga lengett végig a szobákon, András felesége naphosszat énekelt, mintha eszét vették volna s az istállóban nyihogtak a lovak. Esti itatáskor megállt egy-egy tehén szemben a lemenő nappal és örömében belebődült a tavaszba.

Egy hajnalon aztán elindult András a kancákkal Kolozsvárra. A szekeret megtömték szénával, Varjassy István néhány levelet adott át Andrásnak, megveregette a lovak nyakát, a nemzetes asszony pedig megvizsgálta, hogy jól felkötötték-e a zabos zsákokat.

A kötőfékekre vigyázz, ott ne feledd valahol, mert lehúzom a bőrödet értük - mondotta.

Az úr pedig:

Aztán visszafele ügyelve gyere. A gyermekekre vigyázz.

S a szekér elindult.

Sokáig állottak mindketten a diófa alatt és néztek utána, amíg csak el nem tűnt a tó fűzfái mögött. Még azután is. A férfi lassan rátette kezét az asszony vállára.

Holnaputánra itt lehetnek - mondotta.

Úgy álltak, sokáig.

Megjelent: 1628 alkalommal Utoljára frissítve: 2012. November 05., Hétfő 11:33

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 358 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.8%Canada 1%
Romania 5.8%Serbia 0.8%
United States 5.1%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.7%Czech Republic 0.2%
Ukraine 2.6%Australia 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.7%France 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.1%

Today: 71
This Week: 2278
Last Week: 4813
This Month: 17086
Last Month: 22086
Total: 1518122

Belépés