Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

H2017Oct23

2011. Szeptember 15., Csütörtök 06:04

Mire a fák megnőnek 6

Írta:  Wass Albert
Értékelés:
(0 szavazat)
Nem nagy baj - dörmögött bele a csöndbe Mózsi bá' reszelős vén hangja s ez a dörmögés olyan volt akkor éppen, mintha világosság gyúlt volna valahol -, csak az úrfi beleszottyant a vízbe. Oszt mire kihúztuk a hínárból, ivott már egy keveset. De kiráztuk belőle, instállom, s nincs semmi baj. Csak a lába nehéz. Hát felhoztuk Jankóval.

Bevitték a szobába s az ágyra fektették. Csurgott róla az iszapszagú víz. Arca sápadt volt, de nyitva a szeme. S a szája összeszorítva.

Úgy kell neked - riadt ki anyjából az ijedtség -, legalább megtanulod, hogy ne járj a csónakkal egyedül. Eleget mondtam neked. Holnap majd ellátom a dolgodat, ne félj! S maga meg, vén szamár, mit engedi a gyereket a csónakkal járni?! Nem eleget mondtam magának is? Még egyszer halljam meg s kidobom onnan vészástól együtt! Menjen a szemem elől, hogy ne is lássam! Húzd le, Juli a cipőjét, egy-kettő... majd adok én neki tavat holnap, hogy megemlegeti... Holnapután pedig mehet Kolozsvárra. Ügyeljenek reá a professzorok... !

A fiú sápadt arcán egy vonás se mozdult a szidás alatt. Dacos, kemény volt a nézése s borzasztóan hasonlított az anyjához akkor.

Mózsi bá' és Jankó kisomfordáltak az ajtón. Ruhájukból csöpögött még a víz és iszapszagúak voltak. Lehajtott fejjel kullogtak. A tornácon utánuk szólott az úr:

-Mózsi.

-Parancs!

-Gyere csak.

Néhány ezüstpénzt nyomott az öregember ráncos markába.

-Fogjad. Osszátok el.

-Köszönjük alássan...

-Eridj...

Az asszony akkor jött ki a szobából. A mécses fényétől elvakultan nézett a tornácon végig.

-Kivel beszélt, István?

Hangja gyanakvó volt.

-Semmi. Csak az öreggel volt még egy kis dolgom.

Remélem, nem adott neki valamit. Vén tökéletlen. Eleget mondtam, hogy ne hagyja egyedül járni a vízen. Most majdnem odanyúvadt.

Az úr nem válaszolt. Csöndesen állt a tornác sötétségében. A diófa elől még hallatszott a két távozó ember vizes bocskorának szörtyögése. Nagy-nagy nyugalom volt az estében. A lelke is ebben a nyugalomban úszott. Jó az Isten, jó a világ, jó az élet. Nem történhet baj semmi. Fákat ültettek. Vetettek. Szántottak. Minden szépen és jól megy. Ügyel a föld, ügyel az Isten.

Lassan pipára gyújtott. Szelel a pipa. A dohánynak kellemes, kesernyés íze volt. A mezőn ezer és ezer tücsökhang ciripelve ringatta az estét. S magosan a ház fölött vonuló vadludak rekedt hangja szólt, majd elveszett a puha, barna csöndben.

A szekérre fölraktak mindent, ami kellett. Ruhaneműt, egy nagy bödön zsírt, egy láda almát, zsákban veteményt, ezt-azt, ami a városon jól fog. Aztán felült a két gyermek is a szénaülésre. Gábort várta a Farkas utcai öreg kollégium s Ilonka is ment nyelvet tanulni, zongorát, ami szükséges egy úri kisasszonynak.

- Aztán lassan hajts, hogy ne verődjenek az almák!

És András a két sárgával elindult.

A tanyai ház magányos maradt. Mintha a lelket vették volna ki belőle, olyan lett éppen. A szobák némák, a tornác csöndes, az udvar mozdulatlan. A beültetett domboldal kopár és elhagyatott.

Az első nap volt, az volt a legnehezebb. Néma volt az ebéd és étvágytalan. A pipa rosszul szelelt, ízetlen volt a dohány. A délután unalmat ásított. Nem haladt a vetés, az ökröknek mintha fájt volna a lába, alig vánszorogtak. Az esteledés is idegenül jött. Hűvös lett a levegő s az ég megtelt párával, a dombok kopottan ácsorogtak kereken s a diófa lehullatta utolsó levelét.

Szürkület felé megjárták együtt az ültetést. Régen nem érezték ennyire szükségét egymásnak. Ketten maradtak s ez eszükbe juttatott régi időket.

A kertről beszéltek, ami majd felnő. Hogy még kerítenek néhány díszbokrot hozzá, ami majd szépen és sokáig virágzik. Ültetnek gyöngyvirág-gyökeret a fák alá és hóvirágot is. Mezei virág majd gyűl belé magától, elhozza a szél s a madarak. Kijelölték a helyet, ahol majd Birtalan Ádám padot készít, jó hosszú és széles padot, hogy kényelmes legyen rajta az ülés. És látni lehessen róla a fenyőket, a nyírfákat, az orgonabokrokat, mikor virágoznak. És látni lehessen az akácos nyiladékain keresztül le a rétre is, mely szelíd és sima, mint valami teknő és tavasszal csodálatosan zöld.

Aztán megbeszélték, hogy majd egyszer bekerítik a kertet dróttal vagy léccel, vagy amivel lehet.

De persze, addig még sok minden rendbe kell jöjjön. S néhány igazán jó termés legfőképpen.

A reggelek már dérrel jöttek azután. Pókháló ezüstözte ködös hajnalokon a törökbúzatarlót s olyan volt az ezüstös fátylakkal teleszőtt mező, mintha apró kis éjszakai halászok hálóikat szárítgatták volna.

Egy napon írás jött Kékesről, hogy akiknek földbirtokuk van, gyűljenek be a Bezirker úrhoz, mert kiosztják mindenkire az adót. Szüret ideje volt éppen, a szőlő leveleit lecsípte már az éjjeli hideg s a szemek is peregni kezdtek. Ezért aztán bosszús kedvvel indult neki Varjassy István a kékesi útnak. Meghagyta Mihálynak, hogy csak kezdjenek neki a varjasi szőlőnek, majd délutánra hazajön ő is.

A nap feltörülte a harmatot, fényesre sikálta a tó vizét s a dombok barna bronzát. Ragyogóan szép őszi délelőtt volt, friss, erős szagoktól duzzadó.

Mire Kékesre ért, már nagy sereg ember állt ott a bezirkeri iroda előtt, csoportokba verődve, gondtelten tanácskozva az új császári rendelet fölött. Sok mindenféle ember. Varjassy is odacsatlakozott néhány környékbeli paphoz, kisbirtokoshoz és várta, hogy sorra kerüljön.

Lassan haladott a császár ügye. Néha kinyílott az irodaajtó, kijött rajta egy- egy szakállas pópa s mögötte vizslaszemű írnok fürgén végigkutatta a tömeget, kiválasztott belőle valakit, egy másik szakállas kedvencét a császárnak s integető mozdulatokkal beinvitálta.

Sok volt a földdel bíró pópa és sok beszédjük is lehetett odabent, mert lassan haladt a rend nagyon. Lassan dél is eltelt. És akkor egyszerre parádés négyesfogat robogott végig a falu útján s megállt a hivatal előtt. Az ácsorgók szeme mind odanézett. Szakállasan, kövéren Sonkoly-Krausz báró szállott le a hintóból s mellette egy komoly, magas, szikár úriember. Lassan és méltóságteljesen jöttek fölfelé és a várakozók némán nyitottak utat nekik.

Éppen Varjassy mellett haladtak el. Sonkoly-Krausz apró, fürge szeme egy pillanatig megütközve pihent rajta, de aztán gyorsan elfordult, mintha nem ismerte volna meg. Varjassy szeme gúnyos mosollyal követte a pöffeszkedő uraságot, amíg a boltíves folyosóig ért. Ott egy pillanatra megállottak. A zsidó mondhatott valamit a mellette lépdelő, szikár, magas úrnak, mert az megfordult s végignézett az udvaron álló embereken, míg szeme egy percre megállt Varjassy István alakján. Varjassy érezte a két komoly, szürke szemet egy percig az arcára tapadni, valami éles fürkésző volt azokban a szemekben, de nem ellenséges. Aztán minden várakozás nélkül benyitottak a Bezirker ajtaján, mint akik otthon érzik magukat nem csupán az országban, de annak hivatalaiban is.

Talán negyedóra se telt s már jöttek újra kifele. Hajlongó írnok kísérte végig a folyosókon az urakat s mély alázattal búcsúztatta magát. Aztán intett az egyik közelben állónak.

Az uraságok lassan haladtak át az udvaron várakozók között. A kis szakállas, kövér zsidó mereven a lábai elé nézett, de társa hideg, szürke szemeivel az embereket vizsgálta. S tekintete megállt újra Varjassyn. Maga is megtorpant. Hátranézett az írnok után, de az már nem volt sehol. Erre otthagyta a megrökönyödve utána bámuló Krausz urat és nyugodt, egyenes léptekkel Varjassyhoz ment. Megállt előtte s kemény, recsegő hangon mondta, németül:

Sajnálom, kedves rokon, hogy még nem ismerjük egymást. Pohlenberg vagyok.

Varjassy óvatosan fogta meg a feléje nyújtott kezet.

Varjassy István.

Felháborodva látom, kedves rokon, hogy magát itt kint várakoztatják - folytatta és éles, szürke szemeit egy pillanatra sem vette le az arcáról -, jöjjön, beviszem a Bezirkerhez.

Azzal nem is várva a feleletre, belekarolt a „kedves rokonba" és vitte a csodálkozó emberek között, egyenesen neki az iroda ajtajának.

Jöjjön csak utánam.

Az ajtó mögött rájuk meredő írnokra olyat recsegett, hogy még a kaszárnya is felfigyelt volna rá.

Micsoda dolog ez, hogy a bárót kint várakoztatják? Mi? Ha végeztek azzal a vén, szakállas madárijesztővel, azonnal jelentse be az urat! Verstanden?

Szegény rozoga írnok még pislogni is alig győzött ijedtségében.

Így kell ezt, kedves rokon - mosolygott le Varjassyra a hosszú osztrák ulánustiszt -, ráncba kell szedni ezt a bandát. Honnan is tanulhatnának tisztességet ebben az eldugott fészekben másként. Na, örvendek, hogy megismertem. Sok jót hallottam magáról, kedves rokon. Hát a viszontlátásra, a napokban fölkeresem, akkor majd elbeszélgetünk.

Azzal barátságosan megrázta az ámuldozó Varjassy kezét és kicsörtetett. Az ajtót úgy tette be maga mögött, hogy a falak is megrezzentek tőle.

Az írnok megtörülte homlokát egy zsebkendővel és visszaereszkedett a helyére. Aztán hirtelen újra felugrott megint, elkapott egy széket és szaporán a fal mellé helyezte.

Foglaljon helyet, excellenc...

Aztán még hosszasan pislogott szótlanul és zavartan a nyugodtan üldögélő, egyszerű magyarruhás úrra.

Az új Bezirker, akihez Varjassy most már hamarosan bejutott, csontos, barátságtalan, nagydarab ember volt. Vörös haj a rövidre nyírt tüskékben meredezett fölfele s úgy nézett alóla, akárcsak egy haragos sündisznó.

Wie heissen Sie? - mordult rá szigorúan, miután a zsinóros ruhát alaposan végigmérte.

De most már Varjassy is tanult valamit a kedves rokontól. Keményen vágta a Bezirkerhez a nevét:

Rittmeister Baron István Varjassy von Mezővarjas und Áldom.

A sündisznó-óriás meghökkent egy pillanatra. De aztán összehúzta szigorúan a szemöldökét, kicsit hátrahajlott a széken és semmi hajlandóságot nem mutatott az udvariasságra.

Á! Úgy! Kapitány. Varjassy. Hát maga az?

Néhány pillanatig nézegette, mint ahogy valami különös dúvadat néz az ember.

Remélem, megokosodott Kufsteinben az úr.

Varjassynak arcába szaladt a vér. Kihúzta magát nagyon egyenesre.

Nem azért jöttem, hogy uraságoddal társalogjak. Az adó miatt jöttem.

A Bezirker csontos arca szögletesre merevült egyszeribe. Szája szélei lebiggyedtek a bosszúságtól.

-Á. Nagyon büszke a kapitány úr. Talán a börtönre, mi?

-Arra!

Szemük egymásba vésődött. Birkózott a tekintetük néhány másodpercig.

Úgy. Hát majd gondom lesz az úrra.

Azzal elővette az előtte álló papirost és felolvasta az adóra vonatkozó paragrafusokat. Majd egy másik papiroson kiböngészte Varjassy nevét s azt is felolvasta, ami mellette állott.

-Ennyit fizet az úr.

Tekintetük újra összecsapott.

-Van még valami mondanivalója a hivatalnok úrnak?

A Bezirker felállt, kinyújtotta nagy, csontos alakját, aztán kijött az íróasztal mögül s megállt Varjassy előtt.

-Látom, az úrnak nem sokat használt Kufstein.

De Varjassy is állta a tekintetet.

-De bizony használt. Bátorságot adott.

-Hogy érti ezt?

-Megtanultam, hogy ember és nép sokat kibír.

-Nem fél így beszélni az úr? Kapitány úr?

-Nem vagyok ijedős.

Néhány másodpercig ott meredeztek egymással szemben. Aztán Varjassy szó nélkül megfordult s indult az ajtónak. Haragosan mordult utána a másik:

De az adót pontosan megfizesse!

Az ajtóból fordult vissza felelettel:

Ne féljen az úr, megfizetem. De ha egyszer adót fizetek, megkövetelem azt is, hogy az a hivatalnok, aki pénzemből él, tisztességes hangon beszéljen velem!

A szemek pengéje még egyszer összecsapott, aztán Varjassy mögött döngve bevágódott az ajtó.

A hivatalból egyenesen Prosperjeck úrhoz ment. A ház, amelyikben a bolt volt, úgy állt ott a megszélesedő utca bütűjében, mint valami új gúnyába bújtatott csavargó. Hevenyészett vályogfalai fehérre meszelve terpeszkedtek, tetejét új zsindely borította s az apró, görbe ablakok mögött világos színű függönyök látszottak.

Két ajtaja volt, egy az udvarról s egy a bolt felől. Varjassy a boltajtón lépett be. Az ajtó tetején apró kis csengő jelezte érkezését s a lakásból nyíló, szűk kis üvegajtóban azonnal megjelent Helénke duzzadó alakja. Kövér kis kezit szája elé kapta a meglepetéstől, úgy sikkantott örömében.

Jesszus, a báró úr...!

Prosperjeck Anton, hajdani Bezirker éppen azzal foglalkozott bent a szobában, hogy nyakába véve kicsi Johannt, ugrándozott vele az asztal körül. A komoly, éltes úr borzas volt, gallérja rendetlenül elcsúszva, s kabátszárnyai úgy libegtek, mintha repülni készült volna velük. -Á, Herr Báron...!

Kicsi Johann kerekre nyílt szemekkel bámult az idegen vendégre Anton papa nyakából, aki sietett őt gyorsan letenni, mire éktelen bömbölés következett. Erre közbelépett Helén asszony is, rongybabát dugott a gyermek markába és mentegetődzve mosolygott.

Lássa, milyen haszontalan ez a gyerek? Az apja rontotta el.

A lakás rendes volt és tiszta, igaz, hogy egy kissé fűszerszagú, mint általában az ilyen boltos-lakások. De Prosperjeck úr megelégedetten és boldogan mutatott körül benne, széles mozdulattal.

Hát így lakunk, Herr Baron. Szerényen...

De az arca nevetett és nevetett szemérmes pirulással Helénke is és kicsi Johann is nevetett már, kezében a rongybabával. És gondnak, békétlenségnek, a külső világ gyűlölködő ellenségeskedésének nyoma sem látszott ott bent sehol.

A doboji szőlőt szüretelték. A vincellérház előtt, melyet a régi major düledező zsellérházából foltoztatott össze már három éve a nemzetes asszony, megtelt a széles udvar kádakkal, szőlőprésekkel és jókedvű emberekkel. A szüret mindig vidámmá és barátságossá teszi az embereket, még azokat is, akiknek a terméshez semmi közük sincsen. Dobojból is a fél falu összegyűlt, s Mihály nem győzte válogatni az ajánlkozókat. Mert a rend törvénye szerint csak annak volt jussa részt venni a szőlő szedésében, lehordásában, sajtolásában, aki az elmúlt esztendőben ehhez méltóan viselte magát. Így aztán Mihály egyet-egyet bizony hazaküldött.

Te csak eridj haza, Jószip. Ha nem kellett a szénakaszálás, ne kelljen a szőlő íze se.

-Na Szuszána, fordulj csak ügyesen vissza. Nem felejtettük még el a törökbúzalopást...

-Hát te, Tódor, nem röstelled idedugni a képedet? Összeütöd a fejed a dászkálotokkal, hogy a pokol süllyesztené el a fajtáját is, mindig csak az udvar ellen beszélsz s most mégis eljönnél...? Eridj csak haza. Szüretelj a dászkáloddal együtt a legelőn, amire rámentetek. Na, szedd csak a lábad. Az úr is kint volt. Már reggel korán elindult hazulról, nyakába akasztotta a vadásztarisznyát, kenyeret, szalonnát tett belé, vállára vette a puskát s alig kezdtek az emberek gyülekezni a vincellérháznál, már ott ereszkedett lefele a domboldalon. A nemzetes asszony otthon maradt az új pincénél, hogy átvegye számlált vederrel a mustot, amit majd lehordanak a szekerek.

A munka jókedvűen indult. Szép napsütéses reggel volt s a szétáradó fényben a hajnal hűvössége szerteoszlott hamar. Szaporakezű asszonyok s lányok, virgonc gyermekek szedték a hamvas szőlőfürtöket, vágták el apró kis kacrukkal a hársat, mely a venyigéket a karóhoz kötözte. Félrecsapott kalappal a fejükön hordták a legények a csebreket a szedőktől a sajtolóhoz és vissza, és barázdás ábrázatú idős férfiak taposták, tisztára mosott lábaikkal, a széles kádakba gyűjtött termést. És tréfa pattant mindenütt, incselkedés gonoszkodott a csebreslegények és a szüretelő lányok között, emberek és legények között és még a gyermekek is incselkedő szavakat kiabáltak a felnőtteknek. Mihály pedig ott járt nagy, kampós botjával a szüretelők között, vigyázott, hogy szedetlen tőke ne maradjon, ne késsenek a csebresek s a sajtolók se lopják a napot. Az emberek pedig dolgoztak jókedvűen és ették az édes szőlőt, gyúrták magukba, amennyi csak a hasukba fért, mert bizony szüret csak egyszer van az évben s édes gyümölcshöz egy esztendeig nem jut többé a szegényember. Az evésben Mihály nem zavarta őket, hiszen az a fizetségük, hogy ehetnek. Csak néha szólt oda:

Vigyázz te, mert meghasadsz, mint az egyszeri béka. Azért viheted a csebret te, amért eszel.

Szedők és csebresek között verseny indult és olykor a szedőlányok álltak tele szatyorral és kiabáltak lefele:

Héj csebresek, hol alusztok!

Máskor a csebresek rohantak végig a sorok között:

Héj a csebrekhez, héj ébredj pendely, héj...!

Varjassy István ott ült a szőlőhegy martján, hallgatta a szüretelők víg lármáját, Mihály mély hangját, ahogy olykor közéjük dörren.

Mozogjatok te, mozogjatok... ne hadd a szemeket a földön... vágd el a háncsot.. héj a csebrekkel... ne aluggyál, Jankó...

Ahogy ott ült, lassan ez az egész tarka zsibongás összeolvadt valami távoli zsongássá, melynek puha dunyhájából emlékek pászmái foszladoztak elő, színehagyott régi kis emlékcafatok, de csodálatosan jó szagúak és kellemesek mégis. Régi szüretek, mikor csőszök puskája durrant a hegyen s piros szoknyás lányok viháncoltak a tőkék között. Cigány húzta a présház előtt ropogósan a csárdást s este a lángoló nagy tűz mellett tánc kerekedett és kis hordóban hozták a bort... az éjszaka tele volt fojtott vihogással, suttogó szavakkal, osonó árnyékokkal, a nagy szalmakazlak árnyéka csupa titok volt és a csillagok olyan gondtalanul ragyogtak odafönt, mintha végestelen-végig békességgel és örömmel lett volna megtelve a világ.

Jöttek az emlékek lábujjhegyen és ellepték lassan az egész hegyoldalt, gondtalan jókedvet hintettek a napfényes barna völgyre, melynek végében lent, a görbe arcú falu szinte eltűnt már a ragyogástól.

Varjú húzott át a szőlő fölött s mély őszi hangon belekárogott az őszi zsivajba. Maga se tudta miért: felkapta a puskát és a varjúra lőtt. A durranás végiggörgött a dombon és a völgyön. A zaj egy pillanatra elhallgatott. A fejek figyelve emelkedtek föl a szőlőtőkék mellől, a csebrek megálltak. Aztán lent a sajtolónál egy idősebb ember elrikkantotta magát régi-régi hangon:

Ne bújj rózsám a szalmába, tövis megyen a szoknyádba, juhuj!

De nem felelt a kurjantásra senki. Csak a zsivaj borult össze újra a csend fölött, az egyhangú szüretelő lárma. S egyszerre a napfény is mintha hűvösebb lett volna s a barna völgy széles és üres. Az emlékek tovaszéledtek s helyükön ott állt feltűzött szuronnyal a jelenidő és valami mellőle hiányzott nagyon.

Délben a szüretelők kiültek a gyepre. Mihály kenyeret osztott közöttük s a kenyér mellé vehetett szőlőt, aki akart. Ez volt az ebéd. Az úr is fönt a marton elővette a tarisznyát, kinyitotta vadászbicskáját s falatozni kezdett. Mihály egy korsóban mustot hozott. Ivott belőle.

-Jó.

-Édös - vélte Mihály is.

Aztán rövidke szusszanás után hajtotta megint dologba a népet, mert kurta a nap s estére be kell fejezni a szedést.

Bizony, már kurta volt a nap. Alig volt dél s a fények már sápadozni kezdtek, nyúltak az árnyékok s a föld nyers őszi szagán keresztül érezni lehetett a dért, mely ott várakozott már a lehajló estében.

Úgy a délután dereka táján járhatott az idő, mikor a varjasi völgy felől kis, sárgás festett könnyű kocsi-szekér jelent meg és haladt sebesen Dobojnak. Az oldalról tűző napfényben tisztán és jól lehetett látni, ahogy ott lent a két jó menésű pejló a lábait emelgette s látni lehetett azt a gyönge barnás port is, amit e keményre taposott agyagos úton a kerekek fölvertek. Varjassy István éppen azon tűnődött, hogy vajon miféle uraságnak lehet dolga ebben a nyomorúságjárta faluban, mikor a fogat hirtelen lassulni kezdett, majd fölkanyarodott a szőlő felé emelkedő dűlőútra.

Ugyan ki lehet s mit akarhat?

Akkorára már Mihály is meglátta a lépésben fölfele baktató fogatot és meglátták sokan az emberek közül. Abbahagyták a munkát és komoly arccal figyeltek. Szemükben szorongás ült és nyugtalanság. Mert bizony ki lehet és mit akarhat? Jót nem, annyi bizonyos. Eltelt az az idő, mikor szüret idején vendégségbe jártak az urak. Ebben az új időben csak bajt jelenthet a látogatás -mondották egymásnak a figyelő szemek.

A sárgára festett kis kocsi-szekér pedig a két derék pej lóval fölért a vincellérház elé. Mihály megismerte mindjárt a kocsist.

A detrefalusi bárótól van - mondotta Varjassynak, aki lassú lépésekkel és elkomolyodott arccal haladt lefele a szőlősorok között, hogy elébe menjen az érkezőnek.

Valóban Pohlenberg volt. Zölddel szegett vadászkabát volt rajta, fején tollas kalap s ahogy leszállt a kocsiból, két nyugodt, szürke szeme és pirosra borotvált hosszúkás arca derűsen nézett szét az embereken.

-Jó a must, kedves rokon? - kérdezte messziről, hangosan és recsegve s hosszú, csontos karjával barátságosan integetett a közeledő gazda felé.

-Jó - felelte Varjassy és már ő is mosolygott, amikor kezet fogtak.

Mihály csuprot hozott a vendégnek s az odatartotta a gyöngyös-barnán csurdogáló szőlőlé alá. Aztán lassan kóstolgatta.

Jó bor lesz - mondta -, az idén mindenütt jó borok lesznek.

Aztán barátságosan bólogatva a csebreslegényeknek, megindult fölfelé Varjassy mellett, megnézni a szőlőt.

Bizony, kedves rokon - mondotta odafönt, miután körülhordozta tekintetét a völgyön s a szemközti dombok barnára sült oldalán és mélyet, nagyot szippantott az erős őszi levegőből -, bizony, kedves rokon, szép vidék ez, igazán. Az ember először azt hiszi, hogy csúnya. Aztán úgy lassan jön rá, hogy mégiscsak szép. A végén pedig annyira megszereti, hogy nem is tudna megválni tőle...

Nézte a csöndes tájat, aztán hirtelen Varjassyhoz fordult:

Igazában többet kellene egymáshoz járnunk, kedves rokon. Legközelebbi szomszédok vagyunk.

Olyan nyílt és őszinte volt a tekintete s a szavak is olyan nyíltan és őszintén jöttek, hogy Varjassyból is kiszakadt az őszinteség:

Nem zavarja kedves rokont az, hogy ellenségek vagyunk... ?

A német egy pillanatra meghökkent, aztán szélesen, jókedvűen elnevette magát.

Ah so... nem, kedves rokon, egyáltalában nem zavar. A háború, az eltelt. Maga is katona volt, én is katona voltam. Mindketten a kötelességünket teljesítettük. Amit az ember mint katona végez, az a privátéletre egyáltalában nem vonatkozik. Én mint katona, akkor is tiszteltem magukat, amikor szemben állottunk egymással. Jó katonák voltak és a katona tiszteli a kemény ellenséget. Na meg aztán tudja... ha úgy elgondolom... a maguk helyében én is ugyanazt tettem volna. De hát a háború eltelt, ugyebár?

És szélesen, vidáman nevetett hozzá.

Egyébként tudja-e, hogy találkoztunk is egyszer? Komárom mellett. Maguk kezdték a támadást és mi parancsot kaptunk a visszavonulásra. Mondták, hogy erdélyi huszárok vannak előttünk. Volt ott egy kis domb, emlékszik? Annak a tetejéről néztem a mi zászlóaljunk elvonulását. Hajnal volt és emlékszem, akkora köd, hogy alig lehetett valamit látni. Akkor egyszerre jött egy szél és elfújta a ködöt. S alig háromszáz lépésre tőlem, a domb alatt ott jött lépésben egy század huszár. Mikor megláttuk egymást, ők kiabálni kezdtek, én meg rávágtam a lovamra s vágtában mentem az enyimek után. Később tudtam meg, hogy éppen a maga százada volt.

Emlékszem, hogyne - vidult fel Varjassy is egyszeribe -, csak elcsodálkoztam, amikor megláttam az ellenséges tisztet fent a dombon. Legényeim meg ordítani kezdtek, hogy ni a német, ni a német, fogjátok meg... de aztán csak eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Nahát az én voltam... de szorítottam én is a lovat, nehogy fogságba kerüljek, mert azt beszélték, hogy maguknál éheznek a foglyok.

Hát bizony, éheztünk mi is...

A beszéd elakadt. A nagydarab német elgondolkozva nézett maga elé néhány pillanatig, majd barátságosan mondta és legyintett:

Eltelt. Amiért egy félpercig láttuk egymást a komáromi dombon, nem ok még, hogy haragudjunk egymásra. Hanem hallottam hírét, hogy ez a sok dög paraszt mit művelt itt a birtokával. S azt is hallottam, hogy milyen szépen sikerült újra rendbe hozni a gazdaságot a semmiből, néhány év alatt. Hát ez igazán szép dolog. A munka és a szorgalom az, ami a legtöbbet ér a világon. Ami a világot előbbre viszi. Higgye el nekem, kedves rokon, ez dönti el a háborúkat is, nem a fegyver. Pedig bizony nehéz itt valamit kihozni a földből. A paraszt buta és rosszindulatú, nem akar dolgozni, csak úgy, ahogy azt a nagyapjától látta, a hivatalnokok elszemtelenedtek, mindegyik királynak képzeli magát legalábbis... a papok meg telecsöpögtetik a nép fejét a maguk zagyva ostobaságaikkal... hát bizony nagy feladatok várnak itt még megoldásra, kedves rokon s ezért jó volna, ha legalább mi, birtokosok összetartanánk...

Hosszasan beszélgettek. Aztán Varjassy meg kellett ígérje, hogy mihelyt ideje lesz, ellátogat Detrefaluba.

Szeretném, ha megnézné a kocáimat, amiket Csehországból hozattam - mondotta Pohlenberg -, félek, nem fognak megfelelni erre a vidékre...

Mikor hosszas és barátságos búcsúzkodás után elindult a kocsi-szekér lefele a döcögős dűlőúton a nagydarab némettel, Mihály csöndesen mondta:

Jó lovai vannak ennek a bárónak. S azt mondják, érti a gazdaságot. ..

Mikor pedig késő este az utolsó szekér musttal hazaérkezett s elmondotta

vacsoránál a Pohlenberg látogatását, utána nagyon komolyan és hosszasan nézett maga elé.

Te, Minka - mondotta sok idő múlva -, látod, ez veszedelmes ember. Veszedelmesebb ránk nézve, mint a Bezirkerek, meg a zsandárok, meg mindenféle egyéb ide telepített szemét. Ez még igazán a nyakunkon marad.

Az asszony csodálkozva kapta föl a szemét.

Ugyan miért? Csak forduljon a világ...!

De az úr komolyan és nagyon elgondolkozva csóválta a fejét.

-Nem, Minka. Ezt semmiféle felfordulás nem rázza le rólunk. Az ilyen ember a legveszedelmesebb, nekünk, magyaroknak.

-Miért gondolja ezt?

-Mert rokonszenves és tiszteletreméltó...

A pópa magához hívatta Szőke Gyurit. Azt, aki tanyás volt régen. A szűk, piszkos irodában voltak és csak ketten. Többször voltak már így, ketten, abban az irodában, erdők és legelők dolgában. Mert Gyuri a Torligetet pásztorolta s urasági cselédnek számított. Lehetett tudomása erről-arról.

A pópa ott ült az asztalnál, hegyes, vörös szakállát simogatta és apró szemei ravaszul pislogtak. Gyuri pedig állt az asztal előtt, kezében kalap. Azt kérdezte a pópa:

Megvennéd-e Menyhárték földjét?

Menyhárték földje fél esztendő óta eladó volt. Az öreg Menyhárt meghalt, egyik fia eltűnt a háború alatt, másik fia kőmíves lett Szamosújváron. Asszonyra maradt a föld. Az asszony szegény ember felesége volt, nem bírta a porciót, nem bírta a törvényt fizetni s bátyjával, a kőmívessel is nehezen ment az egyezkedés. A Menyhárték földje eladó lett. Nyolc hold, a faluhoz közel.

-Megvennéd-e?

-Én meg, ha volna miből - mondotta okosan Szőke Gyuri.

-Ha akarod, hát lesz miből.

Így a pópa. Aztán nézték egymást egy jó darabig. Tapogatták egymást a szemeikkel, hogy meglássanak valamit, ami a másikban van.

S hogyan akarjam? - kérdezte végül is Gyuri óvatosan.

A pópa összekulcsolta a kezeit, szelíd, kissé gondtelt arcot jámborított magára s elkezdte, jó messziről, a magyarázatot.

Hogy a császár szereti a jó embereket. Hogy a jó emberek azok, akik hisznek az Istenben s megtartják parancsolatait. Isten azt parancsolta, hogy minden ember az ő anyaszentegyházába gyűljön. Az ő anyaszentegyháza pedig az, amelyiket az engedelmes és jámbor román nép szolgálja.

A császár szereti Isten anyaszentegyházát s Isten anyaszentegyházának híveit. Segíti őket, védelmezi őket, mert a császár Istennek hűséges embere. A császár pénzt ad azoknak, akiket szeret. Sok pénzt, amit csak tíz év múlva kell visszafizetni, de lehet, hogy csak húsz év múlva, sőt az is lehetséges, hogy sohasem. Attól függ, hogy mennyire képes az ember Istennek tetsző dolgokat cselekedni.

Aki tehát földet akar venni, elég, ha belép Isten anyaszentegyházába. Ó, attól még maradhat magyar, beszélheti azt a nyelvet, amelyik szájának jól esik. Érezhet azzal a néppel, amelyikből való. Csak éppen annyi az egész, hogy Isten templomába jár, Isten egyetlen igazi templomába. És Isten papjának fizeti a szolgálatot, ami még kevesebb is sokkal, mint a magyar pap kepéje.

Így beszélt a pópa, hosszasan, ájtatos arccal s két apró, ravasz szemével sűrűn pislogva. Aztán dicsérni kezdte a Menyhárték földjét. Hogy az éppen olyan gazdaembernek való, mint amilyen Szőke Gyuri. Olyan ügyes, szorgalmas, derék gazdaembernek. Olyan becsületes munkásembernek. Olyan okos embernek. Az a nyolc hold drága jó föld, éppen a falu szélén. Tíz év alatt háromszoros árát is megkeresi annak az ilyen ember.

Pedig már sokan akarják azt a földet. De ő csak Szőke Gyurira gondolt, senki másra. Azért hívatta. Azért szólott neki. Hogyha Szőke Gyuri is akarja, amíg nem késő...

És Szőke Gyuri akarta.

Miért ne akarta volna? Nem olyan nagy dolog. Isten csak Isten marad, ebben a templomban is, abban is. Aztán meg a templomba úgysem kell sokat menni. Eddig sem kellett, miért kellene hát ezután? Hogy pedig a halála után melyik pap temeti? Az már igazán mindegy lehet annak, aki meghalt.

Így lett a Menyhárték földje Szőke Gyurié.

Sokat beszéltek erről a faluban. Igaz, hogy az úr, mikor megtudta, csak felugratott a lóval a torligeti házhoz.

-Gyuri héj! - kiáltotta az ajtó előtt.

Az ember kijött.

-Igaz, hogy átállottál oláhnak?

Gyuri állt az ajtóban, egyik lábáról a másikra állt, két hosszú bajusza sunyin csüngött lefele s a szeme laposan pislogott az úrra.

Hát aztán...? Tán az én dogom...?

Az úr leszállt a lóról, a szárat odaakasztotta a malacok óljához, aztán Gyurihoz lépett.

A te dolgod?

Aztán lekent Gyurinak egy olyan pofont, hogy menten a falnak esett. Utána másikat, hogy eldűlt, mint egy csutak, az eresz földjén.

A te dolgod? Hát ebből a házból még ma eltakarodj!

Azzal felült megint a lóra s otthagyta Szőke Gyurit a két pofonnal, meg az új hittel.

De azért a Menyhárt-féle nyolc hold mégis a Szőke Gyurié lett. S a pópa így írta be nevét az anyakönyvbe: Seche George. Azután beírta az elszámolásba a nyolc hold árát mint kamatmentes kölcsönt. Az elszámolás másnap indult egy kalugyerrel Balázsfalvára. S a pópa dörzsölgette a kezeit s hegyes vörös szakállát olykor végigsimogatta.

Abban az esztendőben még hárman váltottak templomot a magyarok közül. Csak úgy, mint ahogy gúnyát vált az ember. Hogy kedvesek legyenek Isten s császár előtt és marhát vehessenek, juhot vehessenek, vagy házat vehessenek a kedvesség zsírján.

A kerítés, bizony, sokáig váratott magára.

De nem is volt baj. Legalább a gyermekek, mikor hazajöttek szünidők alatt, szabadon kószálhattak mindenfele. Az egész világ a házhoz tartozott, kert volt, egészen le a tóig. Szabadon járhatott be a házhoz a szél s a mezők édeskés földszaga.

Azáltal, hogy nem volt kerítés, a mezők szabadsága egészen a ház faláig ért s a nyulak télen bejöttek és megrágták a borostyánokat. De bejöttek a foglyok is és kaszálás előtt a fürj ott pitypalattyolt az ablak alatt. És alkonyat tájban, ha kihajolt az ember az ablakon, odasétáltak a mezők a szeme elé és nem volt semmi, ami a kószálni vágyó pillantást megállította volna és ez szép volt így.

Csak a ház asszonya haragudott néha, mert új és új gyümölcsfa-csemetéket ültetett, s ha nem kötözték őket jól be télire, bizony megrágták a nyulak. És olykor egy-egy legelésző marha is betévedt és nekidörgölődzött a gyönge fácskáknak és egy-egy bizony kifordult közülök s ezzel megbomlott a sorok szigorú rendje. S hiába pótolta újjal, mert az új fa nem tudott lépést tartani a növekedésben, örökké kisebb maradt s így rendetlenség, borzosság keveredett a sorok közé s ez mindenesetre bosszantó lehetett annak, aki szerette és tisztelte az egyenes sorokat.

De ugyanakkor derűs megelégedés és elforduló mosoly annak, aki viszont a fák szabad rendetlenségét szerette és így a ház ura gyakran mosolyodott el a szakállába, mikor a ház asszonya bosszankodott.

A fák pedig megindultak, növekedni kezdtek, tavaszonként zöld rügyeket bontottak, kis gyenge lombruhát terítettek magukra és a kerítés még mindig nem volt sehol. Az akácok megiramodtak, felnőttek embermagasságig, sőt magasabbra is, már virágzottak, kis illatos fehér füzéreket és még akkor sem volt készen a kerítés. Megsűrűsödtek a borostyánok, a mogyorók termővé nőttek, nyakukat nyújtogatták a kőrisek s a fenyőkre már egy-egy madár leszállt pihenni. És kerítés még mindig nem volt sehol.

A fenyők már suhogtak a szélben s a napfényt illatosra szűrték és aki délután leült a padra, amit Birtalan Ádám készített, annak már jutott az árnyékukból is valami. A nyírek fehéren hajladoztak, szelíd lombjaik közt fészket rakott az első sárgarigó. A galagonyasövény is sűrű lett, s a végiben már ott fehérlett készen az új épület, melybe átköltözött a konyha s ahol hely jutott kamarának is, cselédszobának is. És a tanya kezdte lassan ellepni a dombot egészen és kerítés még akkor sem volt sehol.

De a tanya csak a domb déli oldalán terjedt s egy kicsit a nyugati oldalon is, de csak éppen az útig, mely lefelé vitt s amit már szigorúan őriztek a kibomlott kőrisfák akkor, hogy ne csúszhasson odébb. Ezen a részén a dombnak növekedett a tanya. A felső részt, az udvart, szemközt a házzal elfoglalták az istállók, csűrök, ólak, színek és górék, meg a kazlak és a kifutók. A csűr mögött állott az András háza és alatta volt a forrás. Ennek a forrásnak a két oldalán állottak a vályúk s a fölösleges víz keskeny árokban folyt a rétre s a réten át a tóba. Tavasszal, mikor a hó megindult, a víz zúgása egészen a házig elhallatszott s ha az ember kiállt olyankor este a tornácra, hallhatta a rét felől ezt az egyhangú zúgást, mely olyan volt éppen, mintha a friss rügyszagra feltámadó dombok félálomban dalt mormoltak volna a sötétség mögött.

A cselédházak lassan épültek a domb nyugati oldalán. Sorjában sorakoztak föl egymás mellé a kőrisfákkal szegélyezett út bal felén és egyszerű, de rendes és tiszta nádfödeles házak voltak, fehérre meszelt fallal, apró kíváncsi ablakokkal, kerítéssel és gyalogösvénnyel, fonott óllal és minden egyéb, házhoz tartozó dolgokkal ellátva. Mögöttük pedig formás kockákra osztva a cselédkertek. Ezeknek mezsgyéire gyümölcsfákat ültetett a nemzetes asszony, nyílegyenes sorokban persze s ezeknek a fáknak termése azoké volt mindig, akik a házakban laktak. A cselédházak előtt kis, keményre taposott udvarocskák keletkeztek s azokon szemét, vagy rendetlenség nem lehetett, mivel az út mellett voltak és az úrasszony szeme naponta végigvigyilálta őket. A cselédasszonyok eleinte idegenkedtek kissé ettől a borzalmas rendtől. De lassan megszokták azért s mert jó fizetésük volt és igazságos gazdájuk, ott ragadtak. A gyermekek pedig, akik ott nőttek fel, egész nyáron át az úr gyermekeivel métáztak, vagy búvócskáztak, vagy játszottak ezer mindenfélét: már tanyai gyermeknek vallották magukat. És csak úgy ismerték a falut, ahonnan szüleik származtak, mint ahogyan a falusi gyermek ismeri a várost, ahova néha vásárba, néha egyéb dolgok miatt - többnyire bajjal kapcsolatban - szokás bejárni.

Az út másik oldalán veteményes kert volt, teleültetve az is sűrűn gyümölcsfával. A tetején, közel a házhoz, méhkasok gyűltek rendre s a méhkasok körül hosszúkás ágyásokban különböző virágok színesedtek nyáron át. Mályvák és bazsarózsák, boglárkák és pipacsok, meg mindenféle egyebek, tarka összevisszaságban. Később néhány tő rózsa is került oda, meg egy pad, amelyiken ülni lehetett és nézni le a tóra, meg az út kanyargó szalagjára és hallgatni a méhek békés döngését. Ferenc, a kertészlegény, dolgozott naphosszat ebben a veteményesben, kapált, gyomlált, ültetett. Ötvenéves, gyámoltalan vén legény volt ez a Ferenc, olyan nagy, csontos mamlasz ember, aki örökösen csak dolgozott, hajlongott, túrta a kertet és mégis rongyos volt mindig, mert a keresetét elkérték a testvérei, akik a faluban éltek, kölcsön kérték, erre, vagy arra és nem adták vissza sohasem. Szidta a nemzetes asszony eleget Ferencet, de a nagy mutuj ember csak dolgozott szótlanul, éppen csak annyit mondott: igenis, értem, igenis, instállom... s a következő hónapban megint nem telt új bocskorra, gúnyára, mert a rokonoknak ez kellett, az kellett.

A domb keleti és északi oldala megmaradt a fáknak. Kora tavaszon a virágzó gyümölcsfáké volt, később a borostyánok foglalták el lila fürtjeikkel és súlyos illatukkal, mely betöltötte szinte az egész völgyet és ellepte a házat is, minden szobájával, örömével és gondjával együtt. Ezeket felváltotta aztán a három nyírfa, amikor lenge, mézédes szagú rügyeiket egyetlen reggelen kibontották és olyanok lettek, mint valami áttetsző zöld fátyolban lebegő fehér testű, karcsú tündérleányok. Majd a térdig érő fű közül ezer és ezerféle kisebb és nagyobb, egyszerűbb és színesebb virágocska bújt elő, s övék, meg a fölöttük szálldosó pillangóké, kelyhükön torkoskodó döngő méheké és szerelmes bogaraké lett a dombnak ez az oldala. Később, hogy a kasza megcsendült s jó langyos fűszag lepte el az egész tanyát, mely csöndes és szép gondolatokat, megelégedést és békességet árasztott széjjel: egyszeribe kinyíltak az akácok ott lent s egyetlen illat-ostrommal bevették a világot. Nehéz és édes lett tőlük a levegő és tele méhdöngéssel és ezerféle röpködő bogár meleg zajával és a szellő elszédült, amikor átlebbent fölöttük. Úgy elszédült s olyan terhes lett a meleg illatoktól, hogy csak úgy aláhullt a földre, és elnyújtózott rajta lustán, mint egy jóllakott szerelmes gondolat.

És a madarak! Azoké volt csak igazán a domb északi és keleti oldala. Nyáron fészket rakhattak az akácok bozótjában s a borostyánok között, de még jutott belőlük a gyümölcsfáknak is. Ott csiviteltek naphosszat, csattogtak és fütyültek s szálldostak látszólag céltalanul, de bizonyára a maguk apró életének fontos és halaszthatatlan útjain, melyek voltak annyira fontosak, mint a tanyai emberek ide- oda mozgása az istállók körül. Aztán ősszel, mikor a lomb sárgulni kezdett s fanyar, búcsúzkodó illatok osontak mindenfelé. Jöttek nagy, kövér, húsos rigók és jöttek különös vándorló madarak, egy este leszálltak a tanya északi oldalán s másnap továbbrepültek. S télen. Mikor szél söpörte a havat és a fenyők igazán zúgtak ott, a fehér függönyös szoba ablaka előtt. Az ablakon etető volt durva deszkából s azon kendermag, naponta kétszer. S ami cinke a tanya környékén volt, kékcinke, széncinke, őszapó és egy-egy pinty, meg egy-egy kenderike: azok mind odajártak. De odajárt a két szürke fakusz is és a tanyai verebek raja, ugráltak, veszekedtek és ették a kendermagot, amit naponta kétszer pontosan megkaptak, amikor kinyílott az ablak s egy kéz a deszkát teleszórta.

A telelő madarak télről télre ahhoz az ablakhoz jártak. És a vándorló madarak tavaszról tavaszra visszatértek a tanyához és a fenyők zúgtak, amikor haragos szél járta őket és napfényt szitáltak tavaszi hajnalokon és virágoztak fák, bokrok, füvek a maguk rendje szerint: és még mindig nem volt kerítés sehol.

Nyugdíjazták az öreg tiszteletest. Ideje is volt. Nyugdíjazásának egyformán örült ő is, meg az egyházközség is. Elvégre öreg ember volt már szegény, kenyerét megette, munkáját elvégezte s ha látszata nem is volt annak a munkának, azért munka volt mégis. Hátralévő éveit legalább nem keseríti a sok baljóslatú jelenség tovább. Élhet nyugodtan a megszokott régi házban, mely az övé, hizlalhat disznót, gondozhatja a méheket s nincs vesződése több kepével, áttéréssel, magyar szomorúsággal. S gondolhat zavartalanul a fiára, aki valahol messze Franciahonban él, de úgy hírlik, tanult ember és nincsen is rossz dolga. Az Isten mégiscsak elrendez mindeneket, mondogatta olykor kövér és bölcs belenyugvással s Annuska lelkem ilyenkor rábólintott szomorúan és köténye csücskét a szeméhez emelte.

Bibarc Ábris tiszteletes utódja fiatal ember volt.

Fiatal, az azt jelenti: nem ismeri még az életet. Tele van lelkesedéssel. Szenvedélyek kormányozzák. Meggyőződése, hogy a világ hibás alapokon nyugszik s az is, hogy ő van hivatva ezeket az alapokat megváltoztatni, ha csak részben is, egy egészen szűk kis területen.

Fiatal, az azt jelenti: ítéletet mond az öregek fölött. Hogy restek. Hanyagok. Önzők és tehetetlenek. Nem látják meg a tennivalókat. Vagy ha meglátják, kényelemből elmulasztják. Érzéketlenek a nép és a nemzet bajai iránt. Aki fiatal, szigorú és kérlelhetetlenül mondja ki ítéletét az öregek fölött és többnyire igaza van. És ítéletet mond egyúttal önmagára is. Arra az időre, mikor már ő is öreg lesz. Mikor elfárad a sok lelkesedéstől, melyről megtanulja, hogy általában meddő és haszontalan, ha nincs meg hozzá az erő, mely kitartássá növelje.

De ezt még nem tudja akkor. Csak a fiatalságot tudja és az annyit jelent, mint békétlenség. Nyugtalanság. Szebbnek és jobbnak a keresése. Új ösvények kipróbálása. Hála Istennek amelyik fiatal nem ilyen, abból hiányzik a fiatalság.

Kerekes Berciből nem hiányzott. Pedig csak amolyan kufferos pap volt szegény. Úgy jött meg egy malaclopóban, födeles kosárral az egyik kezében s a másikban nagy, görcsös vackorfa-bottal. A mezőkön át hátán hozta a kosarat, botra akasztva, mint a szegénylegények.

Az is volt. Szegény legény. A tudós teológia éppen hogy útra tette, egyebet már nem tudott vele adni. Csak éppen néhány gúnyafélét hozott magával abban a kosárban, meg egy vén bibliát. Szülei szegény emberek voltak, olyan falusi harmincholdasok, megáldva gyermekkel bőven. Nem segíthették. Hát majd megsegíti az Isten, gondolták, ha már azt szolgálja.

Szekeret nem tudott fogadni, hát elindult gyalog. Szamosújvárig fölvette egy jószívű cserepes, onnan aztán neki az útnak. Szép idő volt, tavasz dereka éppen, a kosár sem volt nehéz. Mitől is lett volna.

A dobojiaknak sok alkalmatlanságot nem okozott a jövetele, hiszen Bibarc Ábris már régen a magáén lakott s a paplak ott árváskodott a templom tövében, üresen. Igaz, hogy a födele csak nádból volt, de legalább meleget tart télen. Az öreg tiszteletes pedig gondolt reá, hogy kollégájának valamennyire lakhatóvá tegye. Még bútort is adott hozzá, a magáéból. Mert hiszen mi bútor kell egy ilyen legény-papnak? Egy asztal, amelyiken az anyakönyvet írhassa és ehessen is, ha lesz mit. Egy szék, amire letegye magát, valami szekrény, amibe ezt-azt elrakhasson s egy ágy. A kosztot majd a szomszédból áthozzák, úgyis ott lakik a kurátor, főzhetnek neki. Majd levonják a gabonából.

Az első, amit Kerekes Berci Dobojból nemcsak nézett, hanem meg is látott, azok a csúnya szakadások voltak a falu fölött. Még a ragyogó tavaszban is kopárak és sárgák, mintha a halál gyalogösvényei lettek volna, melyeken át a faluba időnként lejár.

Hát azok mért olyanok? - kérdezte, mikor a paplak udvarán már kissé körülnézett.

A kurátor megvonta a vállát és csodálkozott.

-Ejsze olyanok voltak mindig.

-Kopárak! Sárgák!

-Hát sárgák na. Sárgák.

-Mért nem ültetnek valamit reá?

Oda? Sze még a jó helyekre sincsen mit ültessünk, nemhogy oda.

Az öreg tiszteletes pedig csak legyintett, ahogy az a nyugdíjához illett.

-Sok ilyen van erre. Hordja le a víz a legelőt. Valamikor, azt mondják, erdő volt ott. Kiirtották, hogy legelő legyen. Most az is lemegy.

-De mért nem ültetik be? - nyakaskodott az új pap.

-Ugyan mivel?

Ahol nagyon meredek, akáccal. Máshol gyümölcsfával. Barackkal, szilvával, dióval.

Ellopják azt - mosolygott Bibarc Ábris jókedvűen a szakállába -, ellopják, ahogy teremni kezd.

De Kerekes Berci nem hagyta magát.

Aztán ellopják. De még akkor is haszna van belőle valakinek s a föld sem omlik tovább. Így meg csak áll ott pusztán s rontja a helyet.

Az öreg tiszteletes nem felelt erre, csak simogatta a szakállát és azon tűnődött, hogy vajon mit értett a fiatal kolléga azon, hogy rontja a helyet.

A fiatal kolléga pedig ott kezdte, hogy első templomi beszédjében nekiállt s leteremtette derekasan a jó dobojiakat. Fejükre olvasta a talentumokról szóló példázatot s meg is magyarázta a nehezebb fejűek kedvéért, hogy azt úgy kell ám érteni ma, hogy az egyik ember jól megmunkálja a földjét, a másik meg hagyja, hogy az esők kopár vízmosásokat ássanak beléje. Az ilyen embertől, az ilyen néptől aztán elveszi az Isten a földet s egy másik embernek, meg egy másik népnek adja. S az emberek, a széles kertes házak emberei, akik ottan ültek, azokra az egyre szaporodó kis görbe házakra kellett gondoljanak önkéntelenül is, melyek a maguk rendetlenségével éppen azon vannak, hogy ellepjék az egész falut, a kertes házakat és mindent, sőt még a fatemplomuk is úgy guggol ottan, mintha ugrásra készülődne.

Templomozás után, szokás szerint, megvárták a papjukat kint a portálé előtt. S előállott ekkor egy őszbe csavarodott nagy bajuszú magyar és azt mondotta:

Sze jó, jó. Megértettük mi azt, ami nekünk volt mondva. Csakhogy a tiszteletes úr elfelejtette megemlíteni a császárt, meg az oláhokat.

-Hogyhogy a császárt, meg az oláhokat? - kapta föl a fejét Berci pap.

-Csak úgy, hogy azok veszik el a szegény magyar földjét, nem az Úristen a tálentumok mián. S mentül jobban műveli, annál szívesebben veszik el.

Hát ebben igaza volt az öregnek, azt be kellett látni. Azért a pap mégis kellett rá mondjon valamit, azért volt pap. S ezt mondta:

Lám, Dániel is bément vala az oroszlánok barlangjába, mert véle volt az Úr. Hát tük is, atyámfiai aszerint végezzétek a dolgotokat s ne féljetek senkitől.

Nem volt rossz mondás ez akkoriban egy paptól s az emberek bólogattak is hozzá. Hanem három nap múlva ott voltak már a zsandárok Dobojban s vitték Berci papot.

Mit beszéltél maga pap, oroszlánról, császárról? - firtatta sanda ábrázattal a cselák őrmester - most viheted bőrödet ketrecbe bele, mint az a zsidó!

Gyalogszerrel vitték s az oláhok temploma alatt ott állt Bács Szándru és gúnyosan vigyorogva nézte.

Háj Viorika! - kiáltott be a házba - viszik a kutyát!

Jól megnézte Berci pap a dászkál kárörvendő arcát, nehogy elfelejtse. S nem is felejtette. Mikor hat hónap múlva visszakerült a faluba, első látogatása oda is szólott.

Köszönöm az úrnak, hogy hozzá segített egy kis utazáshoz - mondotta köszönés helyett -, többet tanultam a császár országáról ezen fél esztendő alatt, mint három éven át a teológián.

A görbe kis udvaron állottak, melynek sarkában szemétrakás bűzlött s törött csuprok hevertek. Tele volt az udvar szegénység-szaggal, pedig gazdag ember hírében állott a dászkál, hiszen a fia is Balázsfalvára járt iskolába annak idején, s úgy hírlik, külországban van most Jonel úrfi, valami Bukarest nevezetű városban.

S mit tanult a fölséges császár iskolájában, kolléga úr? - kérdezte Bács Szándru gúnyosan.

Berci pap elfintorította az orrát a kolléga szótól. -Megtanultam, miképpen kell bánni az olyan emberrel, aki más nemzetből való. S megtanultam a felebarát-szó jelentőségét ebben az országban.

-Veszedelmes tudomány.

-Prófétáké a veszedelem.

-Dánielt is megehetik egyszer az oroszlánok.

-Ha nem derül ki róluk időközben, hogy csak kölcsönkérték a bőrt!

Így barátkoztak. Aztán Berci pap odamutatott az udvaron heverő szekérrúdra.

-Felemeli az úr ezt a rudat fél kézzel a véginél fogva?

-Nem én.

-Na mert én igen.

Azzal odament, megmarkolta s fölemelte. Csak az arca vörösödött ki egy kicsit.

Hát csak azért - mondotta azután -, nem szeretném, ha összevesznénk.

Biccentett a megrökönyödött dászkálnak s fütyörészve kilépett a kapun.

A dobojiakon aztán hamarosan meg is látszott az új pap. Azzal kezdődött, hogy kiverték az oláhokat az úrbéres legelőről. Mehettek, ahová akartak. A zsandár sem tehetett a jog ellen semmit. Mindössze néhány legényt vittek el, mert három oláhnak betörött a feje. Botozták őket pár napig, aztán hazaengedték. A nemzetes asszony két szép ártánysüldőt küldött örömében a papnak s minden megbotozottnak egy rend tiszta új gúnyát. Berci pap azon nyomban hízóba fogta az ártányokat az egyház törökbúzáján s bejelentette a presbitereknek, hogy azoknak az árából fogják befásítani a templom fölötti oldal kopár vízmosásait.

Aztán egy embernek, aki áttért oláh hitre, meggyulladt a háza. Hogy mitől fogott tüzet, azt csak a jó Isten tudhatta egyedül, mert senki sem volt otthon. Kigyulladt s leégett porig. Néhány nap múlva kigyulladt egy másiknak is. A zsandárok kutattak, de nem leltek semmit. És egyelőre több áttérés nem történt. A nemzetes asszony most már szép üszőborjat küldött.

A süldők kihíztak tavaszra s a mócsi vásáron jó árat adtak értük. A pap pedig szekeret fogadott a pénzen s eltűnt három napra. Mikor visszatért, a szekér dereka tele volt mindenféle csemetékkel. Aztán a falu nagy csodálkozására kiment három napszámossal a hegyoldalba s gödröket kezdett ásni a sárga földbe.

Így változott át gyümölcsössé a templom fölötti terméketlen omlás és ugyancsak így telt meg akácokkal néhány vízmosta árok. Varjassy István is eljött s megjárta magát az ültetésben.

Jó - mondotta -, az akácok mindenesetre megmaradnak s a gyümölcsből is sokan.

Ott álltak mind a ketten a templom fölött, magasan a dombon. Viseltes, kopott gúnyában mind a ketten. Csak az egyik fiatal és piros ábrázatú, a másik szakállas és szürke, mintha már öreg volna.

-Nemzetes uramon is meglátszik a császár kosztja örökké - mondotta

csöndesen a pap.

-Nem árt. Legalább emlékezetben marad, ameddig élek.

Azután is.

-Talán. Azután is...

Álltak és néztek le a falura, mely a tavaszi fényben szelíden nyújtózott. De szemük a szemközti oldalon gunnyasztó fatemplomot látta s a házak rendetlen seregét, melyeket a falu ellen indított. Sóhajtottak.

A pap a gyümölcsfákra mutatott.

-Néhány év múlva gyümölcs lesz rajtuk.

Az úr pedig bólintott.

-Minden fának eljő az ideje, hogy teremjen.

Aztán még beszéltek egy úrról, aki a nemzet dolgában fárad. A nevét is mondták. Egyszerű név volt: Deák Ferenc.

A gyermekek nyáron otthon voltak. Nőttek. Meglepő, milyen gyorsan tud nőni a gyermek. Ma még ostorral játszik s fabábuval. Holnap már új topánka kell neki s rendre kinövi a ruháit is. Észre se veszi az ember s már beleszól a nagyok beszédébe, ismeretlen barátai vannak, idegen gondolatok, vágyak, célok, szeszélyek hálója szövődik a lelke köré.

Csak éppen nekirugaszkodtak a kerti fácskák a növekedésnek. Csak éppen egy arasszal tolta előbbre életét a tanya: s Gábor már pelyhedző állal napszámosleányok után lesett a kazlak között öste s elpirult a fiatal férfiak tekintetétől.

A szőlőbeli találkozás óta Pohlenberg gyakran megfordult a tanyai háznál. A nagy, szikár németet lassan a nemzetes asszony is megkedvelte, talán leginkább azért, mert szorgalom és makacs kitartás dolgában eléggé hasonlítottak egymáshoz. Csak Katinkával nem tudott megbékélni sehogy. A puha szavú, törékeny kicsi asszonyban továbbra is a hazaárulót látta s ezt a véleményét semmiben sem befolyásolta az, hogy tisztelni tanulta az urát, akivel ezt az árulást elkövette. Hogy közte és Katinka közt a helyzet nem javult, annak talán az is oka lehetett, hogy Katinka a három lányán kívül semmivel sem törődött. Sem a gazdasággal, sem a kerttel, sőt még a háztartás vezetésére is madame-ot tartott, akivel Pohlenberg számolt el havonta német alapossággal. Pohlenberg nézett a kert után, ő tartotta számon a kamarát, a szalonnát, sonkát, kolbászt és még a majorságra is neki volt gondja. Katinka tíz előtt sohasem kelt föl, akkor is hosszasan öltözködött, majd a leánykákat öltöztette, akik ilyenformán szintén csak délelőtt bújtak ki az ágyból. Mikor elkészült velük, akkor kivonult a kert valamelyik árnyas lugasába s francia regényeket olvasott.

A nagydarab, türelmes férj minden munkát átvett tőle szótlanul. Csak éppen a leánykák nevelését nem. Így aztán azok, ahogy nőttek, egyre neveletlenebbek és haszontalanabbak lettek, később már bírni sem lehetett velük. Egyre szélesebb mederben száguldó csintalanságaikat az anyjuk tehetetlen döbbenettel figyelte, az apa pedig legfeljebb bosszúsan elhúzta a száját és legyintett. Nem volt ideje azzal is törődni.

Pohlenberg látogatásait a tanya lakói is viszonozták. Kedvtelve nézegették a detrefalusi gazdaság németes rendjét, mely mint egy jól olajozott gépezet, úgy működött a gazda akaratának súlya alatt. Mondotta is a nemzetes asszony néha:

Kár magáért, Pohlenberg, hogy német.

A szikár ember ilyenkor elmosolyodott s legyintett.

Lehetek én még magyar is a végén, ki tudja.

És ezt nem tréfából mondta. Volt a levegőben valami és ezt határozottan érezte olykor, ami lassan változtatni kezdte a gondolatait, szertedobálta benne a sok megcsontosodott felfogást és álláspontok cserélgetésére kényszerítette. Volt valami álmos és megbabonázó varázslat a levegőben és nem lehetett szabadulni tőle. Észre sem vette, hol kezdődött el. Csak egyszerre tanulni kezdett magyarul a falubeli protestáns paptól. Azért, mondotta, hogy tudjon beszélni a cselédekkel. Aztán egyre ellenségesebb érzés támadt benne a kékesi Bezirker irányában, pedig fajtájabeli volt. Maga sem tudta eleinte, mi ez az érzés. Csak kezdte meggyűlölni a nagyképű hivatalnokot, amikor megvető ajkbiggyesztések mellett a barbár országot szidta, meg annak műveletlen és rebellis népét. Egyszer aztán kitört belőle ez az érzés.

Kékesen volt, valami dologban. A mogorva Bezirker különös tisztelettel bánt vele, fajtájabeli báróval és volt ulánus őrnaggyal. Hogy tiszteletét és rokonszenvét még jobban kifejezésre hozza, szidni kezdte a magyar urakat. Pohlenberg hallgatta egy darabig, de arca mind szögletesebb lett, szeme keskenyebb, nézése élesebb. Végül is hirtelen mozdulattal fölállt a székről s ezzel szakította félbe a Bezirker honfitárs előadását:

Hallja! Ha még egy ilyen orcátlan szót merészel mondani az én derék szomszédaimról, ezekről a becsületes, komoly urakról, akik a házamhoz járnak, akikkel én pertut ittam s szemtelen hangon merészel beszélni arról a nemzetről, melyhez feleségem is tartozik s büszke lehet, hogy odatartozik: hát én kipofozom az urat ebből az irodából! Verstanden?! Donnerwetterkruzifix...

S katonás hangja úgy recsegett végig az egész épületen, hogy még kint a folyosón is feszesre merevedtek a zsandárok s régi kaszárnyai idők jutottak az eszükbe.

A langaléta sváb Bezirker szürke volt, mint a hamu s csak dadogni tudott az ijedelemtől. Az írnok pedig úgy bújt meg asztala mögött a külső szobában, mint valami megszeppent poloska.

Verstanden?! - recsegte bent még egyszer a felbőszült német, kieresztvén teljes ulánustiszti hangját s azzal döngő léptekkel, ágyúlövéshez illő ajtócsapásokkal elhagyta a megrettent épületet. Kint a zsandárok feszesen tisztelegtek, de azoknak is csak a foga közül morgott oda valamit.

Ettől kezdve különös változást érzett magában. Jólesett elborozgatni a magyar urakkal, igazságtalan sérelmeik miatt azonnal tűzbe jönni, ököllel ütni az asztalt s utána végigdonnerwetterezni és felforgatni néhány hivatalt. Mindez a változás azonban kizárólagosan belső változás volt, kifelé minden maradt a régiben. A császár berámázott nagy képe az íróasztal fölött, a német ruhák, német szokások, strimflis inasok. A magyarok egyházát külön adományokkal segítette, templomukat rendbe hozatta, orgonát tétetett s bár lutheránus hiten volt, minden vasárnap ott volt a magyarok istentiszteletén. De megkívánta, hogy annak végeztével a sovány kis tiszteletes fölmenjen az orgonához, amit szintén maga szerzett az egyház részére s ott elorgonálja a császár himnuszát. Ezt feszes vigyázzállásban hallgatta végig s úgy kellett végighallgassák a leányok is, a cselédek is, mindenki. Ebben az egyben nem ismert tréfát. Szeme katonás keménységgel vigyázta az arcok és emberek rendjét.

Nyáron Gábor is sűrűn járt Detrefaluba, bár a leányok fiatalabbak voltak néhány évvel, de ez a korkülönbség egyre csökkenni látszott. Eleven, gonosz kis ördögök voltak mind a hárman, fejükben állandóan csínytevések terve motoszkált. Ezekben a csínyekben Gábor is részt vett, néha szinte vezéri szerepet játszott és megnyerte bátorságával a leányok tiszteletét. Ha kutyát kellett bosszantani a parasztudvarokon, vagy bikát ugrasztani a kerítésnek, Gábor volt az, ki a leányok fejében megszületett tervet végrehajtotta.

Sonkoly-Krauszékkal is összetalálkoztak néha a detrefalusi házban. Nekik is volt egy fiuk, egy Edgár nevezetű, elkényeztetett, vézna kölyök, aki csak nyafogni tudott és állatokat gyötörni. Már a Gáborral való első találkozás is rosszul kezdődött.

Andrásék macskájának kölykei lettek s az egyik kiscicát átvitte Gábor mindjárt a nyár elején, ahogy hazajött, a kisebbik Pohlenberg-leánynak. Néhány napra rá délután újra átlovagolt s a detrefalusi ház udvarán talált egy idegen fiút, aki éppen azzal mulatott, hogy farkánál fogva lóbálta a kiscicát a levegőben. A kiscica nyávogott.

Gábor leszállt a lóról, a szárat odadobta az elősiető inasnak s az idegen fiúhoz ment.

Tedd le azt a macskát.

Az idegen fiú szemtelen arccal nézett rá és tovább lóbálta a nyávogó állatot.

-Tedd le azt a macskát - mondotta Gábor még egyszer.

Az idegen fiú elbiggyesztette a száját.

-Azt csinálok, amit akarok.

S rálépett a kiscica fejére.

Erre aztán Gábornak is a fejébe szaladt a vér, odaugrott az idegen fiúhoz s lekent neki egy derekas pofont, hogy csak úgy csattant. Az eleresztette erre a macskát s vörös ábrázattal torka szakadtából kiabálni kezdett.

Te paraszt! Megveretlek a kocsisunkkal, te paraszt!

Ennek egy sereg többi pofon lett az eredménye s mire a házbeliek előszaladtak az ordibálásra, már az orra is vérzett a reményteljes csemetének s úgy bőgött, mintha nyúzták volna.

Sonkoly-Krausz báróné sikongva szaladt le a lépcsőn, karjaiba kapta a bőgő suhancot és jó toplicai szavakkal szidta közben Gábort, Gábor csak állt, egy arcizma sem mozdult. Lejött a nagy jajongásra Pohlenberg is és szigorú hangon megkérdezte Gábort:

Miért bántottad ezt a fiút?

Gábor keményen nézett szembe vele, úgy mondta:

Mert kínozta a macskát. S ha újra kínozni fogja, újra megverem.

Pohlenberg komolyan nézett le rá, komolyan bólintott, aztán odament a bőgő csemetéjét vigasztaló anyához.

Azt hiszem, kedves báróné, jobb lenne, ha megtanítaná a fiát, hogy ne kínozza az állatokat.

Így kezdődött Gábor ismeretsége Sonkoly-Krausz Edgárral. Az ismeretség még később is gyümölcsözött néhány verekedést, de barátságot soha.

Varjassyék találkozása Sonkoly-Krauszékkal már sokkal kellemetlenebb volt. Valami pulykák ügyében mentek át Detrefaluba akkor. Kellemes, jó szagú tavasz borzolta a kert bokrait. Megnézték Pohlenberg híres bronzpulykáit, kiválasztottak belőlük három darabot, két tojót és egy kakast, aztán fölmentek uzsonnázni a verandára. A gyermekek valahol kint csavarogtak.

Kellemes, szép uzsonnaidő volt. Pohlenberg tavaszi hónapos retket hozatott a friss juhtúró mellé, Katinka pedig ábrándosan beszélt a könyvről, amit akkor olvasott éppen.

Ebbe a békés, napos hangulatba robogott bele a cegői négyes és megállt a veranda alatt. Pohlenberg kelletlenül sietett a vendégek elé. Katinka zavartan Varjassyra nézett, a nemzetes asszony pedig megkeményedett egyszeribe. Itt baj lesz - gondolta már akkor Varjassy István.

A vendégek feljöttek. Krauszné lelkendezve ölelgette Katinkát, aztán megállt Varjassyné előtt. Varjassyné ült mozdulatlanul a fonott kerti széken.

-Jónapot, kedvesem...

-Jónapot.

-Igazán régen láttuk egymást...

-Régen.

De kéznyújtásról szó sem volt. Varjassyné csak ült ott, mint egy szigorú bálvány.

Sonkoly-Krausz báró feszélyezetten hajolt meg.

-Kezit csókolom, báróné...

-Jónapot, Krausz.

Varjassy felállt és kezet fogott a vendégekkel. Udvariasan, kimérten. A tavaszi délután egyszerre megtelt valami jeges dermedtséggel ott a verandán. Pohlenberg krákogott zavartan, Katinka sietett kávét tölteni a csészékbe és igazgatta az inast. A csend olyan nagy volt, mint egy nagy hurok, mely egyre szűkebbé szorul.

Sonkoly-Krausz Eduárd báró törte meg a csöndet. Kis kerek, szakállas arca csupa jóindulatot sugárzott, ahogy Varjassyhoz hajolt.

-Régen láttuk egymást, kedves István barátom. Pedig szomszédok volnánk...

S Varjassy egészen nyugodt és közömbös hangon felelte:

-Látni láttuk egymást olykor-olykor. Csak Krausz úr elfelejtett megismerni.

A jó Krausz urat hirtelen köhögés fogta el, egészen belevörösödött. Krauszné úgy ült a kávéja mellett, mint egy megriadt kotló, Katinka sápadt buzgalommal kente a vajas kenyeret, Pohlenberg pedig alig tudott visszafojtani egy kamaszos mosolygást. És ekkor, mint az égből lecsapó petárda, megszólalt Varjassyné. Hangja száraz volt.

Nem is lehet rossz néven venni. Ha valakit börtönbe juttatunk, azt nem szívesen esmérjük meg később.

A szavak mögött lehulló csönd pillanat alatt zúzmarát borított az asztal körül ülőkre. Még a lélegzet is fennakadt.

Aztán Varjassy felállt, odaintette az inast.

Szóljon, kérem a kocsisomnak, hogy fogjon be.

Varjassyné is felállt, készülődni kezdett. Pohlenberg különös kedvességgel kísérte őket a hintóig, még megbeszéltek néhány apróságot, meleg kézfogással búcsúzkodtak, megegyeztek, hogy a gyermekek ott maradhatnak holnapig s azzal vissza se nézve a veranda felé, kihajtottak a kapun.

Elkészült végre a kerítés is.

Jó esztendő volt. A vetések szépen keltek. A kocák bőven malacoztak. A tehenek üszőborjakat ellettek. A búzát nem érte aszály. Jó termés volt. Sem gabonában, sem állatban kár nem esett. Egyedül a varjasi szőlő megtöltött valamennyi hordót a pincében. A doboji mustnak új hordókat kellett hozatni a szamosújvári kádároktól. Jó esztendő volt.

A ház régi zsindely tetejét ledobták azon a nyáron és újra zsindelyezték, mert már nagyon szivárgott be az eső. Így aztán az új falak fölött maradt régi tető s a régiekre került föl új.

A fenyőkre tavasszal egy vércsepár érkezett. Fészket raktak az ötödiknek a koronájába. Gábor le akarta lőni őket, de az apja nem engedte.

-Hasznos madarak. Egérrel, sáskával élnek.

-Jó, jó. Csak a csirkéimet ne fogdossák, mert én lövöm le őket - mondotta a nemzetes asszony.

Nem fogdosták a csirkéket. Jóféle vércsék voltak. Júliusban már ott röpködtek a fiatalok is, cincogtak és visítoztak vércse-kóta szerint és szép rozsdaszínű tollaikkal parádéztak a napon. Augusztusban nagyszerű légi mutatványokat végeztek a ház fölött, különösen esti időben s játékaikat mindenki szívesen nézte.

A kerítésnek ősszel fogtak neki.

A sasfákat a Torligetből vágták, a lécet hozzá Szamosújvárról hozta négy ökörfogat. Október közepén fogott neki Birtalan Ádám a fiával s két hét alatt készen volt az egész. Be is festették zöldre.

A nemzetes asszony fehérre akarta volna, de az úr, aki egyre növekvő szomorúsággal figyelte a kerítés terjeszkedését, hallani sem akart arról, hogy egy fehér vonal válassza el a házat a mezőktől. Így aztán zöldre mázolták Birtalanék.

A kert amúgy is szomorú volt. A nyírfákról hulltak a lombok, a kis tölgyfa sárgultan állt s a fenyők lehajló ágairól vándorútra szálltak a vércsék. A kert amúgy is szomorú volt. S a kerítés valahogy elzárta a mezőktől, különálló világot alkotott belőle s a végtelen kívül maradt a kerten.

Az úr szomorú volt, mert eszébe jutott, hogy a borostyánok körül nem lesznek nyúlnyomok a hóban s a foglyok nem húzódnak be többé az akácos alá, ha szél veri a mezőket odakint.

Sokáig tépelődött ezen.

Aztán egy délután, mikor éppen a mezőről tért haza s a kerítés mellett kellett elhaladjon, meglátott egy lécet, melynek alsó végét Birtalan Ádámék elfeledték a deszkához szegezni. Lógott a léc.

Aznap még eszébe jutott néhányszor. Másnap is. Éjjel is eszébe jutott. Harmadnap reggel lement a kerítéshez és kifeszítette azt a lécet. Körülnézett, nem látta senki.

S mikor a tél magánya megint rátelepült a kicsi házra, a gyermekek messze voltak s korán jöttek az esték: az orgonabokrok körül nyúlnyomok cifrázták újra a havat.

A nemzetes asszony bosszankodott, mert néhány gyümölcsfát megint megrágtak.

Hol az ördögbe jönnek bé már megint!

Sokkal később, tavasszal, meglátta, hogy hiányzik egy léc a kerítésről. Mérgelődött.

Nézz csak oda! Már elloptak egyet ezek a tolvajok!

A nyulakat addigra régen elfeledte.

Telt az idő.

Félelmetes, ahogy így a tanyán telni tud. Félelmetes, milyen szűkmarkú és rövid.

Alig takarodott el a hó, csak éppen hogy a hóvirágok szemei kinyíltak a kőrisfák alatt, már sietni kellett a szántással, sietni, nógatni ökröt, cselédet. Mert ha nem, elkésik a vetés. Vetni kellett gyorsan és boronálni gyorsan, hogy legyen ideje a magnak csírába szökni, szárat, levelet növelni, bokrosodni, amíg tartanak a tavaszi esők. Az egyik táblát még szántották, a másikat már vetették s a harmadikban csírát nevelt a mag s mire a törökbúzára sor került, már az árpa ellepte egészen a földet. S mire az utolsó törökbúzatábla simára boronálódott, már az elsőben lándzsás zöld fejüket felütötték a kicsike növények és sietni kellett a kapálással, nehogy elkéssen. A kapa meg se pihenhetett s már a második kapálásra kellett nógatni a részest, mert az idő nem áll, a természet rendje nem áll és az őszi árpa foltonként sárgulni kezdett, a búza virágzott. Aztán alig borultak össze a törökbúza sásos levelei a kapanyom fölött, már aratni kellett az őszi árpát, sietve, nehogy közben megérjen a rozs és megérjen a búza és magjukat elpergessék. S még csengett a kasza a búzában s már gondolni kellett a hordásra, nehogy odafogják a gabonát valamiféle gonosz esők és elrothadjanak a drága kalangyák.

A zabot aratták még s már hordani kellett a trágyát a tarlóra, teregetni és gyorsan leszántani és nógatni az ekéket, mert múlóban az idő és forgatni kell még a földeket búza alá.

Alig szusszant egyet az ökör s már az őszi búzát vetették sietve, nehogy későre nyúljon a vetés és ne legyen ideje a növényeknek bokrosodni és gyöngén induljon bele a télbe.

A búzavetés fölött már táncoltak a boronák s az ekék már új barázdát kezdtek, hogy legyen őszi szántás, amit a tél megérleljen jól s amivel vetni lehessen tavasszal árpát, zabot, tavaszi gabonát. És sietni kellett, mert szűk az idő. Maholnap lehull a hó s befagynak az ekék.

Csak sietni, sietni s az ember éppen csak körülnézett egy kicsit a földeken, éppen csak körülhordozta néhányszor a tekintetét az ekék mellől, a boronák mellől s eltelt egy év. Félelmetesen szalad az idő a dombokon át.

Az ember csak szánt, vet, kapál, arat. Ganét hord, újra szánt, újra vet, újra meg újra. S egyszer csak észreveszi, hogy a hajában szürke szálak vannak, megszélesedett a homloka, szakálla szürke már s bajusza bozontos. Az ember csak észreveszi, hogy a csikóból csontos öreg ló lett, a gyermekek szakállt eresztettek és bajuszt. A bölcsőben síró leánykák férjhez mennek és új bölcsők ringanak. Az ember, ha ezeket észreveszi, meglepetve megtorpan és csodálkozik. Istenem, mondja, hát így... hát így vagyunk már. Eltelt az idő.

Istenem, milyen kár, mondja az ember s arra gondol, hogy milyen szép is volna, ha a csikók mindig csikók maradnának s a gyermekek örökké gyermekek. De ez csak afféle langyos gondolat, felelőtlen gondolat. Úgy a jászlon ülve lepi meg hirtelen az embert egy pillanatra, egy szomorú, álmos pillanatra. Mikor kereken csönd van az istállóban, csak az ökrök egyhangú rágása hallszik s a lovaké, ahogy a szénát ropogtatják. És néha lánc csörren, jászolfa csikordul. Valami puha és kicsit szinte jóleső szomorúság szállja meg ilyenkor az embert ott a meleg, istállószagú csendben, hogy hát igen, ez az élet rendje. A borjúból ökör lesz, az ökör húzza az ekét, aztán kidől és új ökrök jönnek a helyére, akik egyszer szintén borjak voltak. S a borjak ketrecében már új, tejszagú orrocskák bökdösik a rácsot.

Valami csöndes és belenyugvó szomorúság van ebben az érzésben, hogy hát igen, eltelt megint egy nagy rakás idő, maholnap meglassulnak a mozdulataink, fülünk nehezebben fogja föl a zajokat, szemünk elől homályba távolodik a táj, orrunk tompább lesz az illatok iránt. S maholnap más ember ül ezen a jászlon s más ember hallgatja az állatok csöndes rágó zaját. Igen, maholnap elfárad a lábunk és nem tudja járni a földeket és attól kezdve más valakinek szántanak az ekék és más valakinek omlik a föld puhán a csizmája alatt és a pacsirta másnak énekel.

Igen, hát ez a rend, mondja magában az ember. Ez a rend. Csak kár, hogy olyan rövid volt az egész. Hogy tulajdonképpen semmi sem történt, csak volt néhány szép és nagyszerű élmény és volt néhány csúnya és gonosz élmény. Volt néhány gazdag, örömtől dagadó perc és volt néhány megaláztatás, néhány kellemetlen kaland, betegség, bánat, egyebek. És volt járkálás az eke után, volt néhány szép, kellemes mozdulat, mikor a kéz magot lendített a tavaszi föld felé, mikor a tüdő tágulva szívta be a fák, virágok, évszakok illatát, mikor a láb mezők puha pázsitjára hágott. De egyéb tulajdonképpen nem történt semmi. És maholnap ennek is vége van. Ennek a kevésnek, ennek a semminek, ennek az életnek.

Azért... egy kicsit szomorú, gondolja az ember s azzal tovább megy, mert eszébe jut valami, amit még nem végzett el s ami fontosabb, mint az elmélkedés.

Varjassy Istvánt egy idő óta gyakorta lepte el ez a furcsa szomorúság, különösen, ha a fákat nézte, melyek nyurgulva növekedtek, kezdték elhagyni a házat s külön világot teremtettek maguknak a dombon.

Pedig a dolgok jól haladtak. Növekedett a gazdaság, a zsandárok megszelídültek s már egyre gyakrabban mondhatta, mikor úgy kettesben ülhettek a padon: meglátod, Minka, mire a fák megnőnek, más világ lesz itten, bizony egészen más...

Akkor már nagyok voltak a gyermekek. A lány tizennyolc éves, karcsú és szőke. A teleket Kolozsváron töltötte és franciául tanult, meg zongorázni. Társaságba járt. Társasága magafajta fiatal lányokból állott s szigorú mamákból, akik őrizték az illedelmet. Volt köztük néhány idegen is, hiába, nem lehetett elkülönülni tőlük. Gazdagok voltak, beházasodtak a rokonok közé, rokonnak is számítottak és tele volt házuk fiatalsággal.

Gábor húszéves volt és egyetemre járt. Anyja inkább Franciahonba küldte volna, hogy dolga se legyen a némettel. De a végén mégis Heidelbergbe került. Barátokra tett szert az ellenséges nép fiai között s az idegen környezet szélesebb szemléletre tanította, mint az otthoni dombok. Már csak nyáron került haza, akkor is rövid időre.

Aztán egy estén váratlanul tért haza, fogadott szekérrel. Úgy toppant be a szobába, porosan, kipirosodott arccal. Az öregek a lámpa alatt ültek, hallották a szekeret, de azt hitték, Mihály jön haza a mócsi vásárból.

-Gábor! - riadtak föl - mi történt?!

-Megalakult a felelős magyar minisztérium! Összehívják az országgyűlést!

Az öreg Varjassy felugrott.

-Miket beszélsz...?!

- Megegyezett a császár Deákkal! Megalakult a felelős magyar minisztérium!

Megjelent: 1549 alkalommal Utoljára frissítve: 2012. November 05., Hétfő 11:32

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 250 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.8%Canada 1.1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 4%Switzerland 0.4%
Germany 3%France 0.3%
Russian Federation 2.9%Australia 0.3%
Ukraine 2.7%Italy 0.2%
Slovakia 2.2%Kuwait 0.2%
United Kingdom 1.9%Netherlands 0.2%
Sweden 1.6%Greece 0.2%
Austria 1.5%Belgium 0.2%

Today: 141
This Week: 141
Last Week: 6378
This Month: 18461
Last Month: 22751
Total: 1634117

Belépés