20241129
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2019 február 11, hétfő

Kritika lila színnel...

Szerző: Bene Gásbor dr.

Filippov Gábor politológus átfogóan alapos elemző cikkének első része kapcsán írt bevezetőm talán, még elegendő is volt ahhoz, hogy az összes agyszennyezett balliberális eldobja az írást és ne legyen kíváncsi arra, miképpen vetem lila színnel, óvatos kritika alá Filippov írását. Most arra kérem a nemzeti elkötelezett olvasókat, hogy tanulmányozzák az írást alaposan. Ugyanis szerintem tudnia kell mindenkinek, miként is érez és gondolkodik ma Magyarországon egy a liberálisok felé húzó politológus, mit lát megoldhatónak és mit nem, illetve hogyan látom a mai kor pártpolitikai problémáit én. Különösen azok számára lesz ez fontos olvasmány akik, nem biztosak a pártelkötelezettségükben, vagy már sokat csalódtak a politikusokban, illetve a részérdekű pártokban. Előre is elnézést kérek, ha nem lesz könnyű olvasmány, de közjogászként próbálom értékelni a helyzetet! (Bene Gábor)

Filippov Gábor: A hibrid ellenforradalom kora

A konszolidált demokráciák korábban mérvadónak számító „demokráciaféltése” már csak egy vélemény a sok közül, a liberális demokrácia pedig (Juan Linz és Alfred Stepan politológusok kifejezésével élve) többé nem „az egyetlen játék a városban”.

(BG: Valahogy az az érzésem, hogy a szerző hivatalból ragaszkodik a liberális demokráciához, hiszen annyi furcsa és megmagyarázhatatlan „slamposság és hazugság” van a mai demokráciaféltés mögött, hogy azt nem látni szinte lehetetlen! Bár nem vagyok politológus csak egy közjogász, így talán nem is elmélkedhetnék e témában, azonban oly sok értelmes gondolkodó írta már le a véleményét, s így hivatkozhatok is rájuk. Julius Evola például ezt írta:szokásos azt állítani, hogy a társadalmi test betegségei – azaz a forradalmak és a rendbontások spontán jelenségek: maguktól születnek, nem pedig olyan láthatatlan ágensek következményei, mint amilyenek az egyéni szervezetben a mikrobák és a patogén csírák. Már a század elején így fogalmazott valaki : a közönség nem veszi észre, hogy „minden konfliktusban – mind a nemzeten belüli, mind a nemzetek közötti konfliktusokban – a látszólagos szervezőkön kívül rejtett mozgatók vannak jelen, akik érdekektől vezetett számításaikkal teszik elkerülhetetlenné ezeket a konfliktusokat.” Persze vigyáznom kell, mert könnyen rám sütheti a szerző, hogy neki van a politológiára jogosítványa és én csak outsider vagyok. Tény, hogy jogászként az ember másként érzékeny a társadalom és főleg az államszerkezet egymásra hatására. Ezért próbálok a lehető legóvatosabban fogalmazni a kritikáimban.

EBESZ-megfigyelő  Ukrajnában 2016-ban

 ← EBESZ-megfigyelő  Ukrajnában 2016-ban Fotó: Sergey  Averin/Sputnik/AFP

A hibrid franchise

(BG: Talán annyit előre bocsátok, hogy szerintem a jövőbeli POLIEIA rendszerének a tartósságát a mai demokráciadeficit és közhatalom pártos privatizációjának a sorozatos kudarcai fogják alátámasztani és biztosítani!)

Ahogy a demokratizálódás többé-kevésbé azonos recept szerint zajlik, a hibridizáció is ugyanazokkal a feladatokkal szembesül, és hasonló nemzetközi mintákat követ. A demokráciákhoz hasonlóan a nem-demokráciák is tanulnak a történelemből, és alkalmazkodnak az új kihívásokhoz. A mai hibrid - BG: S tegyük hozzá, hogy a természeti népeken kívüli mai államok szinte mindegyike, azonos hazugságra épül, nem csak a hibridnek titulált - rendszerek (köztük a magyar) alapját és tartósságuk kulcsát épp azok a felismerések adják, amelyeket a múlt század diktatúráinak kudarcaiból vontak le:

1. A nyílt elnyomás és a rendszerszintű erőszak túl költséges. Az ellenzéki pártok és csoportok betiltása és üldözése, egy elnyomó erőszakszervezet fenntartása és a szabad sajtó korlátozása nem csak pénzben és ráfordított energiában kerül sokba. A rendszer társadalmi elfogadottságát, vagyis legitimitását is gyengíti, ezáltal pedig ösztönzi a társadalmi ellenállást. A teljes tiltásnál mindig hatékonyabb és fenntarthatóbb az éppen csak „szükséges mértékű” korlátozás. Az, hogy Tanzániában működhetnek és elvben akár győzhetnek is ellenzéki pártok, hogy Törökországban tartanak választásokat, vagy hogy Magyarországon többé-kevésbé szabadon lehet bírálni a hatalmat, nem annak a jele, hogy „semmi gond a demokráciával”, hanem annak, hogy a hibrid rendszerek „ésszel” alkalmazzák az elnyomás finomhangolt eszközeit.

(BG: Az elnyomás finomhangolt eszközeit azok a rendőrállamok is biztosítják, amelyek a „Patriot Act” fedőnevű törvénycsomaggal valójában felszámolták azokat a szabadságjogokat, amelyek a kétszáz éves állam gyökereit adták, s így, az alkotmányhoz ragaszkodó népet jól beetették egy 10 éven belül lebontásra kötelezett épületegyüttes olcsó felrobbantásával, ami még okot is adott - mint casus belli - egy egész háborúfolyam elindítására.Patriot Act: "Uniting and Strengthening America by Providing Appropriate Tools Required to Intercept and Obstruct Terrorism Act of 2001")

Ahelyett például, hogy felszámolnák az alkotmánybíróságokat, - BG:melyek teljesen idegenek a magyar joghagyománytól intézményileg is, viszont az alkotmány magyarázataik teljesen kiiktatták a beváltan működő és hagyományos jogelvek többségét, melyek pedig az ún. igazságszolgáltatáshoz alapvetően szükségesek lennének inkább törvényben korlátozzák a hatáskörüket, vagy egyszerűen bővítik a létszámukat, és az új helyeket megbízható káderekkel töltik fel (sok évvel Orbán Viktor előtt, 1997-ben pontosan ezt tette Madagaszkár újonnan megválasztott elnöke, Didier Ratsiraka, ahogy 2004-ben Hugo Chávez is Venezuelában).

Megfelelő törvényhozási többség birtokában ugyanígy szállják meg vagy üresítik ki a többi kulcsfontosságú kontrollintézményt: az ügyészi és bírói szervezetet, a médiafelügyeletet, a választási szerveket, a jegybankot, az állami számvevőszéket stb.

(BG: Ez így igaz ugyan, de ezt is a bankárkaszt pénzelte pártokrácia alakította ki, s nem csak nálunk, hanem szinte az egész világon!A hiba tehát nem csak a Fidesz-készülékében van, hanem a jogfolytonosság hiányában, amely elválaszt minket a történelmi államaink sorától! )

A szabad sajtó törvényi felszámolása helyett gazdasági eszközökkel, a rendszert támogató oligarchák vagy egyszerűen az államkassza forrásai segítségével is kiépíthető az állami információs monopólium: a nyilvánosság olyan szerkezete, amelyben az ellenzéki hangok nem jutnak el a lakosság kritikus tömegéhez, vagy ha mégis, egyszerűen nem hallatszanak a kormányzati propaganda mindent elnyomó zajában.

(BG: Be kell vallanunk, hogy ezt is a bankárok támogatta bolsevik forradalom kitalálóitól kölcsönözte a mai világ! S az ellenzék mindig csak azért ágál ez ellen és csak addig, amíg az úgynevezett politikai váltógazdálkodás trükkje miatt nem kerül ismét közelebb a hatalom húsosfazekához. Ezért lenne szükség arra, hogy ne a pénzpórázra vehető pártvezetők jelöljenek törvényhozó képviselőket, hanem a népből kiemelkedett, helyben ismert és elismert alkalmas személyek nyerjék el a képviselői helyeket az eddigi pártkatonákkal szemben.) Összességében a hibrid rezsimek fő erőforrását a demokratikus díszletek és a kritikus mértékű társadalmi „betegségtudat” hiánya jelenti. Csak addig merészkednek, és csak olyan eszközöket használnak fel, hogy a demokratikus látszat ne sérüljön.

Mészáros Lőrinc a Parlament alakuló ülésén Mészáros Lőrinc a Parlament alakuló ülésén Fotó: Marjai János / 24.hu

2. A demokratikus intézményrendszer nem akadály, hanem erőforrás. Miért tartanak az új autokraták választásokat, amelyeket el is veszíthetnek? Egyszerűen azért, mert költségesebb és hosszú távon kockázatosabb nem vállalni ezt a kockázatot. A tiszta diktatúrák egyik fő gyengeségét a hiteles információk szűkössége adja. A nyílt elnyomás öncenzúrára és hamis konformizmusra ösztönzi a polgárokat, ami viszont megfosztja a hatalmat az országban uralkodó valós közhangulatra, hitekre és igényekre vonatkozó megbízható tudástól, nem is beszélve az elnyomott elégedetlenek titkos szervezkedéséről. Az arab tavasz idején például számos diktátort ért őszinte meglepetés-ként, amikor nemrég még békésnek és engedelmesnek tűnő népe egyik napról a másikra hihetetlen erejű lázadással söpörte el stabilnak hitt rendszerét. (BG: Sajnos a népek többsége sokszor nem is tudják a jó dolgukban, hogy mit tesznek! Ám az arab tavaszok népeinek a nagy többsége nem változást akart. Sokkal inkább passzív volt, amikor az őket fegyelemben, de jólétben tartó rezsimeket a bankárkaszti világcsendőr lerohantatta olyan külföldi erőkkel, akik a belső ellenzékkel már régen titkos – sőt egyenesen titkosszolgálati – kapcsolatban voltak. Minden népben akadnak „muszkavezetők”, akik kisebb–nagyobb baksis ellenében hajlandók a hazájukat kiszolgáltatni idegen hatalmaknak, s a CIA-forradalmak csak így győzhettek Észak-Afrikában is!)A szabad véleménynyilvánítás ezzel szemben valós információt biztosít arról, mennyire elégedett, és mire is vágyik valójában a nép.(BG: Ez csak akkor igaz, ha a liberalizmusnak csúfolt agyszennyező behatások még nem tudták elvenni a nép nagyobb részének a józan eszét, s így még képesek gondolkodni, s a felkínált rendszerek között mérlegelni képesek és különbséget tenni!)Ezt szolgálják a legalább relatíve szabad választások is: a voksolás a legreprezentatívabb közvélemény-kutatás.(BG: Persze ez is csak akkor igaz, ha vagy ellent tudnak állni a médiabefolyásolásnak, vagy eleve képesek gondolati úton felmérni a jó és a rossz közötti különbséget! Ha megértik, hogy a pártok akarva-akaratlan, de minden esetben a bankárkaszt kiszolgálói! Még akkor is, ha a demokrácia-kirakat mutatványában, erős ellenzékiségükkel a nép számára nagyon vonzó ígéretekkel lépnek fel!) A demokratikusnak tűnő pártverseny erős legitimációt ad a nép által újra és újra megválasztott hatalomnak, és a választási harc az esetlegesen belső konfliktusoktól terhelt hatalmi elit sorait is összezárja a rendszer védelmében. Ugyanakkor a vezetők azt is felmérhetik, mekkora a rezsim valós támogatottsága, és milyen mértékű mobilizációra képesek az ellenfelei, ami az önkorrekcióra is lehetőséget biztosít. Ha igazán nagy a baj, az időközi és általános választásokon, népszavazásokon mutatkozik meg a leginkább. És inkább ott, mint egy puccsban vagy egy népfelkelésben. (BG: Arra ugyanis mindig vigyáz az aktuális hatalom, hogy ne feszítse túl a húrt, s a néptömegek nagyobb részének, valamint a hatalom biztosítását végző közszolgálatnak legyen több a bére, jutatása, mint a nép szerencsétlenebb, kiszolgáltatottabb rétegének! Azért vannak az utcán a hajléktalanok, hogy figyelmeztessék a lázongókat: TE IS ODAKERÜLSZ, HA SZEMBE MÉGY VELÜK!) A hatalom békés leváltásának elméleti lehetősége ráadásul az ellenzéket is pacifikálja.(BG: Persze nem csak ettől lesznek az emberek ma ennyire béketűrők, hanem attól, hogy a családot nem akarják bajba sodorni, hogy tudják már a történelem sok szabadságharcából, hogy a fegyveres küzdelmek nem nagyon voltak sikeresek az Árpád-házi királyok és a Hunyadiak, valamit az erdélyi fejedelmeink óta. Intő példa számukra 56, ahol az igazság oldalán állva elvéreztünk azért, mert nem ismertük fel az USA szerepét, amelyet a bankárkaszt mozgat. S nem tudtuk azt sem, hogy ha nincs elég olaj egy ország területén, akkor oda nem küldik az ENSZ csapatait sem szívesen. Ma az EU csak piacot lát bennünk, s így nem enged ki minket a szorításából, bármennyire is fenyegetőznek vele! Ám a „pénzmegvonás” eszközét, biztosan alkalmazni fogják!) A választásokon a kihívók is szembesülnek a rendszer támogatottságával és saját gyengeségükkel, így az örök ellenzékiségben is elnyerhető képviselői helyek biztonsága és a kormányra kerülés bizonytalan jövőben lebegő esélye kezelhető keretek között tartja a rendszerellenes tevékenységet. Míg egy választásokat nem tartó vagy azokat rendre látványosan elcsaló diktátor ellen hamar összeállhat az egységfront, a választások tétje kellően nagy, kimenetele pedig kellően bizonytalan ahhoz, hogy a hatalom képes legyen megosztani és szétaprózni a rendszer egymással is küzdő ellenfeleit. Akik ráadásul örökké ellenzékben is érdekeltek lesznek abban, hogy hozzáférjenek a vereség esetén is garantált parlamenti helyekhez és állami támogatásokhoz. (BG: S ezzel lesznek pénzpórázra fűzve még az ellenzék tagjai is. Ebből a pénzpórázos játékból csak a Nemzetegyesítők léptek ki azzal, hogy nem igényelnek egyetlen forint közpénzt sem, s így csakis a tagdíjakból fognak élni, vagy szerény összegű adományokat fogadnak el. Hozzáteszem, csak névtelenül lehet nekik adományozni, hogy ne nyújthassa be a „számlát” később, egyetlen adományozó se!)

Hasonlóan fontos a sajtó viszonylagos szabadsága. Aki azzal érvel a magyar demokrácia szilárdsága mellett, hogy működhetnek ellenzéki televíziók, rádiók és újságok, ahol szabadon lehet bírálni a kormányt, az ugyanúgy a huszadik században ragadt, mint az Orbán-kormányt fasisztázó ellenzékiek. Kormánykritikus média létezik Oroszországban, de nemcsak Putyinnál vagy Erdoğan Törökországában működik, de Mozambikban, Venezuelában, Azerbajdzsánban és számos további autoriter rendszerben is. Más kérdés, hogy a hibrid rezsimek a legkülönbözőbb módszerekkel igyekeznek korlátozni ezek hatását, a megbélyegzéstől („külföldi érdekeket szolgáló ügynökök”) a tömeges rágalmazási pereken és egyéb adminisztratív zaklatásokon át a személyes megfélemlítésig. És persze nemcsak az ellenzék, de sok esetben a független média is kooptálható, vagyis megvásárolható lehet: Alberto Fujimori elnök például havi másfél millió dollárért érte el, hogy a legnagyobb magánkézben lévő, papíron független perui televíziós társaságok minimálisra korlátozzák az ellenzék akcióiról való tudósítást. (BG: A média valóban a negyedik hatalmi ág lett, de a józanabb választók már éppen azt nem hiszik el, amit a média közvetít. A kérdés tehát az, hogy mennyi ember maradt ki a kábításból, mennyien tudják a jó és a rossz közötti különbséget felmérni, s mennyien fognak a kisebb rosszra szavazni a választásokon? Ugyanis, az egyetlen fegyver, amit még nem vettek el a néptől: az a választás. Igaz, hogy azt is manipulálják, mert a hirdetések mennyiségétől és kreativitásától sok függ, de ha a nép képes gondolkodni és saját – pártonkívüli jelöltet is tud állítani – akkor a médiamanipuláló hatást is felül lehet írni!)

Erdogan választási győzelmét ünneplők Isztambulban

Erdogan választási győzelmét ünneplők Isztambulban Fotó:Jeff J Mitchell/Getty Images

3. A demokrácia jelszavai és intézményei a leghatékonyabb fegyverek a demokrácia ellen. Az új autokraták nem tagadják a demokráciát és a jogállamiságot: inkább ezek saját nyelvét használják fegyverként. A „többség diktatúráját”, a mindenkori győztes túlkapásait megakadályozni hivatott, független intézményekkel szemben, mint az alkotmánybíróságok, a bírói kar vagy a nemzetközi jogvédő szervezetek, rendre az állami szuverenitásra és a népképviseleti felhatalmazásra hivatkoznak: „senki által meg nem választott bürokraták nem írhatják felül az elsöprő többséggel megválasztott parlamenti többség akaratát”.

(BG: Ám éppen azt nem kifogásolja a politológusunk, amit leginkább kellene, vagyis a kizárólag pártok által jelölt képviselők soha nem lesznek „népképviselők”, hanem mindig „pártképviselők” maradnak! Valójában ezt a mondatot így kellene megfogalmazni: „a média manipulációval választott álképviselők és bürokraták nem írhatják felül az őseink által sok-sok évszázad alatt kidolgozott, igazságos és bevált alkotmányos alapelveket! Semmilyen elsöprő többséggel megválasztott parlament akaratát nem lehet a népre kényszeríteni akkor, ha tagjai a pártfegyelem béklyójában tudnak csak szavazni, s ezzel nem elsősorban a népi közjót, hanem nagyon is láthatóan és érezhetően a globalista bankárkaszt érdekeit valósítják meg”.)Ugyancsak jellemző a „kulturális sokféleség” liberális jelszavának antiliberális fegyverré alakítása. Az új autokraták rendszerint azzal utasítják el az önkényuralom vádját, hogy nem diktatúrát, csak a demokrácia nemzeti karakterre szabott, egyedi modelljét építik ki.(BG: Ez pedig minden agyszennyezett liberálisnak fáj, hiszen nekik a nemzetek felszámolása, és a nagy államszövetségek létrehozása a céljuk, hiszen ez a bankárkaszti érdek, és ezért kapnak támogatást az NGO-k, akik viszont egyértelműen az elavult szabadkőművesség lobbi-tevékenységét pótolják ma a pénz-háttérhatalom javára.)A „sajátos magyar észjárás” vagy a demokrácia „magyar modellje” például nem Orbán Viktor találmánya. Már Szingapúr első miniszterelnöke, Li Kuang-jao is előszeretettel emlegette a demokrácia sajátos, „ázsiai modelljét”, amikor a nyugati „dekadenciát” és az emberi jogok „túlhangsúlyozását” bírálta, vagy az ázsiai kultúra „fegyelem-központúságát”, illetve a liberális demokráciával szemben a rendet és a „politikai stabilitást” jelölte meg fő értékként. (BG: Szingapúr igenis egy valódi népuralmi rendet – vagyis politeiát – valósított meg, ahol nagy a rend és a jólét. Nem következmények nélküli egyetlen bűncselekmény sem, sőt a politikusokra szigorúbb a törvény. Idézem most a tavaly elhunyt barátom mondatait: „.. minden hatodik szingapúri család megtakarítása egymillió amerikai dollárnak megfelelő szingapúri dollár fölött van.  A városállam egyetemei bekerültek a világ legjobbjai közé, több száz fokozattal verve bennünket is. Az országban korrupció gyakorlatilag nincs a kiszabott igen szigorú büntetés miatt. A politikusok hatalmas fizetést kapnak, hogy az igazán képességes embereket ne tudja elszipkázni a magánszféra. A tanárok, rendőrök és egészségügyiek már akkor is kiemelt fizetést kaptak, amikor erre egy nyugati országban azt mondták volna, hogy azt nem bírná az államháztartás.” Lovas Pista nem a légből kapta ezeket az infókat, s neki jobban hiszek, mint bármely fotelforradalmárnak vagy számítógép-koptatóknak!) Nemzetközi kritikákra reagálva Kína és a Sanghaji Együttműködési Szervezet többi tagja a mai napig hasonló nyomvonalon bírálja a liberális demokratikus normák „szuverenitássértő” „univerzalizmusát”, amellyel a nemzetállami szuverenitás és a be nem avatkozás elsődlegességén, valamint a „civilizációs sokféleségen” alapuló „sanghaji szellemiséget” állítják szembe. A nyelvpolitikai bűvészkedés ellenére a valóságban nem arról van szó, hogy a demokrácia hívei feladnák vagy lekicsinyelnék a nemzeti önrendelkezés elvét – hanem arról, hogy az autokraták szótárában a szuverenitáskártya mindent ütő adu, amely a nemzetközi szerződésekben és saját alkotmányukban vállalt önkorlátozó és emberi jogi normák bármilyen mértékű megsértését legitimálja. (BG: Talán éppen ezért kellene minden hazai politológusnak tanulmányozni a magyar történeti alkotmányosság elvrendszerét, s rájönni arra, hogy a mai liberális demokrácia valójában monetáris diktatúra, amelyre pontosan ráillenek azok a finomhangolt vádak, amelyeket Filippov Gábor leír ebben az írásában. Ám eddig nem juthat el ma egy politológus, hiszen a liberális eszmerendszer épp a szabad gondolkodás lehetőségét vonja el azzal, hogy olyan dogmákat biztosít számukra az egyetemi oktatás keretén belül, amelyek nem hághatók át. Ha esetleg átlépné valaki, finoman érkezne a retorzió, egy ideig észre sem venné a politológus, hogy nem kap meghívást, felkérést, sőt előmenetele is veszélybe kerülne.)

Polt Péter legfőbb ügyész gratulál Orbán Viktor miniszterelnöknek

Polt Péter legfőbb ügyész gratulál Orbán Viktor miniszterelnöknek, miután az Országgyűlés elfogadta Magyarország új, 2012. január 1-jén hatályba lépő alaptörvényét 2011. április 18-án Fotó: Beliczay László / MTI

 4. Az erőszak privatizálható és kiszervezhető. (BG: Már a címmel is akad egy kis gond. Ugyanis nem az erőszak, hanem a közhatalom és annak minden intézménye privatizálva van a pártok számára úgy, hogy közben a mostani alaptörvény is leírja: A pártok közhatalmat nem gyakorolhatnak. Márpedig éppen azzal, hogy a pártvezetők kapják meg a miniszterelnöki/kancellári posztot, pontosan a pártok kezébe megy át a közhatalom. Mindezt nem OV kezdte el alkalmazni, de nem voltak hajlandók felismerni kormányzásuk alatt a balliberálisok ezt!) Egy diktatúra félreismerhetetlen megkülönböztető jegye a saját polgárai ellen alkalmazott átfogó erőszak állam általi gyakorlása. (BG: Pontosan ez történt 2006 őszén, s érdekes, akkor ezt nem kifogásolta a szerző sehol!) Az állam (vagy az állampárt) képviselői (a Gestapo, az NKVD, az ÁVO, a Securitate stb.) lépnek fel az ellenzéki hangokkal szemben. Az állam nevében figyelik meg a gyanús elemeket, börtönöznek be vagy gyilkolnak meg újságírókat, koncepciós perek keretében, bírósági ítélet nélkül tüntetnek el és kínoznak vagy gyilkolnak meg civileket az állam börtöneiben vagy táboraiban. (BG: Ha a szerző 2006 őszén a szemkilövetők ellen is fellépett volna, valószínűleg már nem a végzettségének megfelelő munkát végezne, mert abban igaza van, hogy a állami erőszak akkortól, intézményesülten lett privatizálva az által, hogy a közhatalom felett egyre inkább csak a pártvezető diszponált.) Egy demokratikus színfalak között működő hibrid rezsimben ezzel szemben nem a rendőrség vagy pártmilíciák terrorizálják az ellenzékieket, hanem a hatalomtól formálisan független „civil” biztonsági szolgálatok, szurkolói csoportok, ifjúsági szervezetek. A politikai természetű erőszak felelőssége így elhárítható az államtól, amely kívülállóként minősítheti alulról szerveződő társadalmi konfliktusnak az általa gerjesztett és a saját érdekeit szolgáló repressziót.Romániában éppen tavaly (26 évvel az események után) emeltek vádat Ion Iliescu volt kormányfővel szemben, aki annak idején a Zsil-völgyből Bukarestbe szállított szénbányászokkal verette szét az ellenzéki tüntetőket.(BG: Látni kellene, hogy a demokratikus színfalak annak a pártszínháznak az eszközei csak, amelyet a pénz és szinte csak a pénz mozgat. Ezért hívom a mai demokráciát következetesen monetáris diktatúrának, amely nem érzékeny pl. a marosvásárhelyi eseményekre, vagy 2006 őszének szemkilövetőire csak akkor, ha abból valamiféle politikai, vagy más jellegű profit sajtolható ki!) Kenya egykori diktátora, Daniel arap Moi, aki nemzetközi pénzügyi donorok nyomására 1992-ben maga volt kénytelen demokratikus reformokat bevezetni, az első többpárti választáson városi bűnbandák köztörvényes verőlegényeivel alakíttatott ki valóságos no-go zónákat az ellenzéki jelöltek számára, így számos körzetben egyedül az ő jelöltjei tudtak kampányolni. Oroszországban a 2005-ben alakult, Nasi nevű „antifasiszta”, „demokratikus” ifjúsági szervezet a hatalom melletti szimpátiatüntetéseken túl, egy diplomáciai konfliktus idején szabályosan ostrom alá vette a moszkvai észt nagykövetséget. De az igazán súlyos politikai bűncselekmények még ennyire sem köthetők az orosz államhoz: a Kreml számára kínos ügyeket boncolgató ellenzéki újságírók, jogvédők és aktivisták sokaságát szinte kivétel nélkül olyan magányos tettesek verték össze vagy gyilkolták meg, akiket a hatóságoknak valahogy soha nem sikerült kézre keríteniük, vagy ha mégis, makacsul hallgattak a megbízók kilétéről.

Magyarországon a szocialisták népszavazási kezdeményezését 2016-ban fizikai erővel akadályozó, a sajtóban csak „kopaszokként” emlegetett csoport következmény nélkül maradt fellépése vagy a hatalomhoz ezer szállal kötődő biztonsági cégek nemritkán jogsértő tevékenysége ezekhez képest a kiszervezett represszió jóval enyhébb változatát képviseli. Azt azonban jól mutatja, hogy szükség esetén itthon is akad olyan magánszereplő, amely elvégzi az állam helyett a piszkos munkát.

(BG: Ne túlozzunk! Ezek nem csak most és itt fordulnak elő, hanem amióta a demokrácia nevű pártszínház kapta meg a lehetőséget a szavazók és általában a közvélemény befolyásolására minden demokratikus államban. Nem kivétel ez alól sem az USA, sem a legtöbb állam. Ugyanilyen stílusú gyilkost láthattuk Kennedy, Abraham Lincoln estén, vagy Julius Caesar, Indira Gandhi, Ferenc Ferdinánd, sőt Trockij estében is. Az ilyen típusú piszkos munkát elvégzők mögött mindig állt egy állam, vagy annak a titkosszolgálata. Ezek tehát nem mai találmányok, legfeljebb az benne a modern, hogy ma legtöbbször olyan magáncégei is belefolynak a politikai gyilkosságokba, amelyek valamelyik pénzhatalmi lobbinak, vagy a hozzá köthető titkosszolgálatnak „magáncége”, valamilyen ügyes áttétellel. Az élet ellenes mellett azonban megjelentek az ún.„karaktergyilkosságok”, amelyek még kisebb részben származnak a pártoktól, nagyobb részük a pénzpórázra vett sajtóban születik,s ezt a helyzettől függően felhasználhatják a pártok, beépíthetik a kampányukba, érvelhetnek vele. Ezek lehetnek persze hamiszászlós esetek is, ahol a politikai csoport vagy valamely népközösség maga ellen követtett el támadást, hogy ebből merítsen lehetőséget.)

Nyakó István← Nyakó István és a kopaszok a Nemzeti Választási Iroda épületében 2016. február 23-án Fotó: Balogh Zoltán / MTI

5. A civil szervezeteket nem kell betiltani, elég betörni. A modern tömegdemokráciákban a politikai diskurzus és döntéshozatal nem az állam kiváltsága, hanem a társadalmi erők sokkal szélesebb köre számára nyitott. Bár a hatalom a választott szerveké és alkotmányos intézményeké, az egyeztetések és az állampolgári befolyásolás kiszélesedő csatornáinak köszönhetően a politikai erőtér sokpólusúvá válik. (BG: Ez persze jól hangzik, de csak papíron van így. Az élet sajnos mást mutat és ezt minden agyszennyezés nélkül élő magyar és nem magyar tudhatja. A pártpolitikai színház ugyanis csak annyit enged a nézőknek – vagyis a szavazóknak – hogy a jegyvásárlás után beüljenek és tapsoljanak. Persze ha nagyon rosszak a színészek, akkor lehet fütyülni is, de a jegy árát visszakérni, vagy a rendezésbe és a darabválasztásba beleszólni nem! Sőt a színházigazgatók személye és a színházak finanszírozása is a közhatalom kezébe került, ami egyértelműen privatizálva van! Ennyi a sokpólusú erőtér!)

Meghatározott témák, ügyek köré szerveződött civilek befolyásolják a döntéshozókat, hogy fontos, de elhanyagolt problémákkal foglalkozzanak, vagy éppen ellátják azokat a feladatokat, amelyeket az állam nem, vagy nem elég jól. A szabad sajtó mellett független társadalmi szervezetek figyelik, ellenőrzik az államhatalom minden lépését, és felhívják a figyelmet az esetleges állami visszaélésekre, jogsértésekre. Állampolgári kezdeményezések és tiltakozások késztetik reakcióra és mindenekelőtt önmegtartóztatásra az államot. (BG: Erről csak az Aranybullában szereplő ellenállási jog jut az eszembe. A mai korban nem lenne szükség egy hasonló lehetőségre? A sajtó ugyanis nem szabad, hanem látszatszabadsággal manipuláló és a pénzpóráztól alapvetően függő profitüzem, a független társadalmi szervezetek nagy része be van kötve a Soros alapítványaitól érkező erőforrásokhoz. Az állampolgári kezdeményezések pedig a sokszorosan kifosztott, vesztesek számára csak még nagyobb veszteséget tud okozni és nem késztetik önmegtartóztatásra az államot, mert a kormányzat jobban fél a bankárkaszt retorzióitól, mint a saját szavazónak a haragjától.) A civilek politikai tevékenysége nem demokratikus defektus, ahogy a kormány állítja, hanem a konszolidált demokráciák egyik alapköve. (BG: Remélem azon konszolidált demokráciákra gondol a szerző, ahol nem fosztotta ki a népet sem a náci, sem a bolsevik hadsereg, s nem ült a nyakára sem a kommunista, sem a globalista kifosztóréteg! Ma hazánkban nincs olyan vagyonnal rendelkező polgárság, vagy gazdatársadalom, akik nemzetként viselkedve kiállnának a haza érdekei mellett, s a közjó irányába lennének képesek elmozdítani a privatizált közhatalom birtokosait. Ők persze érzékelik ezt, s amennyit nagyon kell az áltag-polgároknak adni, hogy ne legyen lázadás, mindig meg fogják adni. Az máskérdés, hogy ezt már Kádár is megtette úgy, hogy közben ezért adósította el az államot, vagyis ráterhelte a jólét árát a következő nemzedékre!) A diktatúrák és hibrid rezsimek egyik közös vonása, hogy a politika pluralisztikus felfogása helyett a hatalom összpontosítására és a társadalmi részvétel korlátozására, a politikai közbeszéd és a kritikus hangok minél nagyobb fokú ellenőrzésére törekszenek. Jogvédő és karitatív szervezeteket nem Magyarországon és nem is Lengyelországban bélyegeztek először idegen ügynököknek. (BG: Miért? A Nemzeti Jogvédő Alapítvány és a Civil Jogászbizottság kivételével nem azok? Hol volt a többi jogvédő 2006 őszén?) A civilellenes nemzetközi kereszteshadjáratnak az első lökést a 2003–2004-es grúz és ukrán demokratikus szabadságmozgalmak adták, amelyekben nemzetközileg beágyazott civil aktivisták is jelentős szerepet vállaltak. A fehérorosz elnök, Alekszandr Lukasenka akkoriban sok autokrata szorongásának adott hangot, amikor így nyilatkozott: A mi országunkban nem lesznek semmiféle rózsás, narancsos vagy banános forradalmak! (BG: Miért nem nevezte őket a nevükön? Azok egyértelműen CIA forradalmak voltak!)

Békemenet a Margit hídon 2018. március 15-én

Békemenet a Margit hídon 2018. március 15-én Fotó: Bielik István / 24.hu

A független civil társadalomra az autokraták a liberális demokrata nyugat ötödik hadoszlopaként kezdtek tekinteni, és azonnal preventív ellenforradalomba kezdtek, amely aztán az arab tavaszt követően kapott új lendületet. (BG: Olvasd el a Létezik-e Soros terv, vagy NEEM? – alcímű könyvemet, amelyben szinte az összes civilszervezetről bebizonyítom, hogy igenis be vannak kötve Soroshoz.)

A terrorizmus és az idegen beavatkozás veszélyeire hivatkozva a következő évtizedben több mint hatvan országban vezettek be a civil szervezetek működését korlátozó jogszabályokat, túlnyomó többségüket a szubszaharai, kelet- és délkelet-ázsiai, közel-keleti térség diktatúráiban és hibrid rezsimjeiben, Zimbabwétől Oroszországig, Bhutántól Kirgizisztánig, Szingapúrtól Bolíviáig. (BG: Szerintem ne foglalkozzunk más kultúrák ügyeivel addig, amíg itthon nincs meg az az életszínvonal, ami elvárható lenne itt a Kárpát-medencében!) Ezek a jogszabályok a legváltozatosabb módokon igyekeznek kontroll alá vonni és megbénítani az NGO-kat: előzetes kormányzati jóváhagyáshoz és regisztrációhoz kötik a működésüket, „idegen ügynök”-törvényekkel bélyegzik meg a tagjaikat, pénzmosás- és terrorizmusellenes jogszabályokra hivatkozva korlátozzák vagy megadóztatják a külföldről érkező támogatásaikat, rágalmazási és hazaárulási perekkel vegzálják a civileket, illetve baráti álcivil szervezetekbe próbálják becsatornázni a külföldi donorok hozzájárulásait. (BG: Szóval ez fáj neki is? Elveszett az a lé, amit a bankárkaszt Soroson vagy más lobbistán keresztül juttatott volna az NGO-knak azért, hogy megfelelően táncoljanak?)

Ezek az intézkedések, bár nem lehetetlenítik el teljesen az NGO-k működését, radikálisan emelik a civil tevékenység költségeit (plusz kiadások, személyes megbélyegzettség, hatósági zaklatások), ami öncenzúrára vagy teljes depolitizálódásra ösztönzi azokat, akik egyáltalán megmaradnak a civil szférában.

(BG: Az NGO-k működésről írtam egy könyvet, amely a Zsidókérdés magyar szemmel – című sorozatom második kötete lett, Létezik-e Soros terv vagy NEEM?– alcímmel, s így ezt a témát hanyagolnám itt. Viszont az NGO-k többsége mögött ott lehet az az önmagát is letagadó világerő, amelyről egy nyilvánvaló hamisítvány értesített bennünket és az amerikai autógyárost: Henry Fordot, aki ezt írta erről: „Az egyetlen, amit a Jegyzőkönyvekkel kapcsolatban bizonyossággal kijelenthetek, az az, hogy tökéletesen egyeznek mindazzal, ami történik. A Jegyzőkönyvek az elmúlt tizenhat évben, vagyis mióta nyilvánosságra kerültek, összhangban voltak a világhelyzettel, és ma is mutatják annak ritmusát.” Ezért e hamisított dokumentumnak, mint egy munkahipotézisnek az értéke vitathatatlan; egységes képben mutatja be a világfelforgatás különböző aspektusait – közöttük számos olyat, amelyek sok évvel a Jegyzőkönyvek publikálása után jelentek meg és jutottak érvényre. No ezek után minden agyfertőzött liberális visítani fog és fasisztázni. Lelke rajta!)

Sajátos jelenség a „zombi NGO-k” vagy GONGO-k (government-organized non-governmental organization), vagyis a rezsim által fenntartott, „házi” álcivil szervezetek megjelenése. Ezek elsődleges funkciója, hogy a hatalom által „helyesnek” tartott civilséget jelenítsék meg. A Szudáni Emberjogi Szervezet, a kínai Vöröskereszt Társaság, a Mianmari Nőügyi Szövetség vagy az orosz Nasi ifjúsági szervezet – mind a kormány melletti kiállással igyekeznek támogatni a központi propagandát. Tömegtüntetéseken vagy akár utcai erőszakkal demonstrálják az autokraták népszerűségét, és „emberjogi”, illetve „civil” szempontból bírálják az ellenzéket. (BG: Én azonban nemzeti alapon bírálom őket, mert nem a közjó irányába tesznek erőfeszítéseket, hanem liberális-internacionalizmus hazai előretörését segítik és a nemzeti gondolkodás minden aspektusát tagadva lihegnek, hogy nagyobb csontot kapjanak a gazdától! Én viszont az igaz úton járva fogalmazok meg kritikát akár OV, akár a kormány irányába, hiszen ők sem tökéletesek, így hibáznak is bőven.)

A GONGO-k keveset elemzett, pedig Kína, Oroszország vagy Azerbajdzsán mellett Magyarországon is egyre fontosabb megnyilvánulása a szintén a hatalomtól függő „zombi” think tankek, szakértők és közpolitikai elemző intézetek tevékenysége. Ezek nem csupán szakmai háttérmunkával támogatják az állam működését, mint a hagyományos agytrösztök. A médiában, hazai és nemzetközi konferenciákon nem transzparens módon „civilként” vagy „szakmai” kommentátorként jelenítik meg a rezsim mindenkori aktuális álláspontját. (BG: Nem a balliberális közpénzfosztogatóktól és nyalógépektől tanulták ezt el? Néha már azt érzem, hogy annyira tudományos a szerző nyelvezete, hogy szinte érezhető az a finom választóvonal, ahol a nyalógépek nyalásai kezdődnek.) A kormányzati propagandamédiához hasonlóan céljuk elsősorban a zavarkeltés, a kormánytól nem függő szakértői kritikák hiteltelenítése, a kormányzati kommunikációs panelek szakmai véleményként való közvetítése. (BG: Komolyan vannak ma – bármelyik oldalon – szakmai alapon megfogalmazott kritikák? Feltétlen hozzon össze velük mielőbb!) Nemcsak Magyarországon léteznek specializált zombi think tankek, hogy a nyilvánosságban mosdassák a kormány alapjogsértő intézkedéseit, vagy hogy hazaáruló nemzetvesztőként állítsák be a hatalom kritikusait. Hasonló feladatot lát el például az Oroszország mellett Németországban és Ausztriában is működő Civilizációk Párbeszéde Kutatóintézet, amely egy Putyin köréhez tartozó oligarcha, Vlagyimir Jakunyin vezetésével „független szakértői” szinten képviseli és népszerűsíti a Kremlnek kedves politikai narratívákat, mint az „átideologizált” NGO-k korlátozásának szükségességét vagy a krími orosz beavatkozás jogosságát. Hasonló tevékenységet végez belföldön a Rethinking Russia is, amely a „szuverén demokrácia” orosz modelljének első számú „szakmai” propagátora és a nyugati „információhiányos” emberjogi kritikák fáradhatatlan bírálója. Bár hajlamosak vagyunk ismerősebb történelmi párhuzamokhoz nyúlni a jelen megértésekor, fontos felismerni, hogy a hibrid rendszerek nagyon kevés vonatkozásban emlékeztetnek a „klasszikus”, huszadik századi diktatúrákra, mindenekelőtt a leggyakrabban hivatkozott példákra: a náci Németországra és a sztálini Szovjetunióra.

Ezért is uralkodik például a magyar közbeszédben a szembenálló (az egyszerűség kedvéért: fideszes és nem fideszes) szekértáborok között a kölcsönösen egymást tagadó párhuzamos valóságok diskurzusa. (BG: Ha kicsit is tisztességes a szerző, akkor engem kifelejt ezekből a szekértáborokból! Én ugyanis nem tartozom egyikhez sem, mert nemzeti elkötelezettként nem lehetek egyik RÉSZ-nek, vagy pártnak a támogatója! Viszont támogatok mindenkit, aki valóban a közjót és a nemzetünk emelkedését szeretné szolgálni, pártonkívüliként, közmagyarként!)

Az egyik oldal joggal mutat rá a demokrácia és a jogállamiság súlyos leépülésére, az intézményesített autoriter gyakorlatok terjedésére, mindenekelőtt pedig a nyilvánosság és a pártverseny durván esélytorzító szerkezetére. Eközben a másik oldalnak is igaza van, amikor túlzónak minősíti a diktatúrázást, a fasizmussal, a sztálinizmussal való összevetést, amely egyszerűen figyelmen kívül hagyja a (Magyarországon szerencsére nem létező) rendszerszintű erőszak jelentőségét, illetve a viszonylag szabad (bár fairnek már távolról sem mondható) választások meglétét. Azért kulcsfontosságú felismernünk a NER dinamikájának sajátos, hibridizálódó jellegét, mert a népirtó és a pluralizmust alapjaiban elvető rezsimekkel való indokolatlan rokonítás minden érdemi kritikát a kiindulópontnál hiteltelenít.

(BG: Ezzel legalább egyet tudok érteni! Nincs ugyanis sem bal, sem jobboldal hazánkban. Csak pártok vannak, melyek próbálják megszerezni a közhatalmat azért, hogy jól-rosszul a saját és a közérdeket szolgálják. Valójában az arány a kérdés egyedül. Ki ad többet a köznek és ki gyűr többet a saját zsebébe?!)

Magyarország hibridizációja

A demokrácia, a diktatúra és a kettő közötti „szürke zóna” (a különféle hibrid rezsimek színes terepe) nem háromosztatú tér, hanem sokkal inkább egy széles skála három különböző, könnyen összemosható tartománya. Nehéz pontosan meghatározni, mikortól nem nevezhető többé demokráciának egy ország politikai rendszere. (BG: Könyörgöm! Olvassa el Arisztotelésznek az államformákról szóló értekezését, mert akkor talán megérti, hogy a pártpolitikusok miért is „hiányoztak az iskolából” amikor azt tanították! Azért, mert akkor bizony nem hivatkoznának lépten-nyomon az elfajzott népuralomra, hanem magabiztosan tennék a dolgukat a közjó érdekében úgy, hogy nem erőltetnék végre a szavak hamisságát, a rabszolgatartó demokrácia példázatát pedig örökre elvetnék!) Magyarország esetében is bizonytalan, hogy a polgári jogok biztosítása, a hatalommegosztás, a joguralom és a pártverseny tisztasága pontosan mikorra erodálódott a konszolidált demokráciákkal összeegyeztethetetlen mértékig. Az Alkotmánybíróság jogkörének 2010-es szűkítésével? A visszamenőleges jogalkotással? A választási rendszer átszabásával? A „kopaszok” akciójával, vagy az Állami Számvevőszék direkt beavatkozásával a legutóbbi kampányba?

Csak egy dolog biztos: Magyarországon mára pártirányítás alá került az elvben semleges állami intézményrendszer és a nyilvánosság meghatározó része, a kormányoldal pedig oly mértékben képes jogalkotási és adminisztratív eszközökkel az érdekei szerint manipulálni a választási környezetet, hogy hazánk mostanra tökéletesen megfelel a hibrid rendszerek, azok között is a versengő autoriter rezsim közkeletű politikatudományi definíciójának.

(BG: Kedves Szerző! Az „elvben semleges állami intézményrendszer és a nyilvánosság” – nem most, hanem évtizedekkel ezelőtt került pártirányítás alá, s amíg itt vitázunk, embereket lakoltatnak ki a bankárkaszt lakájai, s halnak meg az utcán hajléktalanok. Nem arra van itt szükség, hogy egymást gyűrjük le, hanem fel kellene ismerni a mai demokráciából kivezető utat, ami nem lehet más, mint az erkölcsi alapú értékrend nemzete, a pártoskodás helyett! A nemzet ugyanis fel tudta mutatni a múltban a közjó iránti elkötelezettségét, s pl. 1848. áprilisi törvényeiben lemondott az adómentességéről, s az alkotmány sáncaiba emelte a jobbágyságot nemzetiségi hovatartozástól teljesen függetlenül. Mikor fog ennyit megtenni a mai pártrendszer? Szerintem a pártdemokrácia egy hamis ábránd, amely nem fog soha eredményt hozni a köznépnek, de a liberális demokrácia sem, mert abban is ott rejlik a bankárkaszt pénzpóráza. Nekünk egy közjót szolgáló olyan nemzeti államforma kell, amely nem fog szekértábort alkalmazni, sem a bal-, sem a jobboldalon.)

Ez a már hivatkozott Levitsky és Way megfogalmazásában így hangzik:

olyan polgári rezsim, amelyben léteznek a formális demokratikus intézmények, és ezeket tekintik a hatalomra jutás elsődleges eszközeinek, de amelyben a hatalmon lévőket jelentős előnyhöz juttatja az állami intézményekkel való visszaélés (…), és a játéktér súlyos mértékben a hatalmon lévők javára lejt. A verseny így valódi, de nem tiszta.

 (BG: Ismét megjelent a VERSENY szó! Pedig inkább a szolidaritást, az egymást segítését kellene hangsúlyozni, minden politikai tömörülésnek! Igaz, ez csak akkor történik meg, ha létre jön az Egységes Párt, vagy inkább a Nemzetegyesítő Mozgalom! )

Természetesen a kormányon levők egy konszolidált demokráciában is élveznek bizonyos előnyt, mindenekelőtt a választás előtti osztogatás lehetősége és a helyzetükből adódó nagyobb médiafelület révén. (BG: Éppen az önök oldalán szokták Horthy Miklóst szapulni, pedig a XX. század nagyformátumú állam-férfija volt, akinek a vagyona nem nőtt a kormányzósága idején, ellentétben a mai politikai osztály tagjaival, akik mindannyian megtollasodtak a hatalomtól!) Ez a különbség azonban nem terjedhet odáig, hogy alapvetően torzítsa az ellenzék versenyesélyeit.

Pártállástól vagy a rendszer személyes megítélésétől függetlenül rendkívül naivnak vagy tudatlannak kell lennie annak, aki őszintén azt gondolja, hogy a magyar pártverseny ma semleges játéktérben, egyenlő esélyekkel zajlik. (BG: S mikor zajlott utoljára egyenlő esélyekkel?) Lényegében egyetlen párt (az egykor liberális ifjúság pártja - ne udvariaskodjunk most a KDNP-vel) alkotott olyan új választójogi környezetet, amelynek a választókerületi beosztástól és a második forduló elhagyásától a kampány-finanszírozási rendszeren, illetve a televíziós és plakáthirdetések szabályozáson át a győzteskompenzációig és választásért felelős szervek összetételéig minden egyes eleme tudatosan a kormányzó párt aktuális érdekeire lett szabva. Mindezt pedig nem „a tudatlanság fátyla mögött”, mintegy szerencséjére, hanem a pártrendszer dinamikájára és a választási földrajzra vonatkozó két évtizedes tapasztalat birtokában érte el.

Fidesz-ünnep 2018. április 8-án← Fidesz-ünnep 2018. április 8-án. Fotó: Bielik István / 24.hu

Ezt a rendkívüli előnyt tetézi a közmédia és a közpénzzel megtámogatott, lojális oligarchák által megszerzett országos és regionális kereskedelmi médiaportfólió pártutasításos vezérlése; az ügyészi szervezet, az Állami Számvevőszék és az Alkotmánybíróság diszkriminatív jogalkalmazása, komplett iparágak fideszes ellenőrzés alá vonása; valamint az állam kegyeitől függő legszegényebb rétegek totális egzisztenciális kiszolgáltatottsága. A rezsim ráadásul mindeddig kellő biztonságban érezhette magát ahhoz, hogy még csak ki se játssza az összes kártyáját. Hogy milyen további adminisztratív lehetőségek állnak rendelkezésére arra az esetre, ha egyszer valóban fenyegetve érezné magát, abból csak ízelítőt adott az Állami Számvevőszék akciója a kampány kellős közepén a Jobbik és más ellenzéki pártok ellen.

Félreértés ne essék: mindez nem mentség az ellenzéki pártok inkompetenciájára és látványos kontraszelekciójára, a hatékony politikai alternatívaképzés totális hiányára.

(BG: Ismét valami, amivel egyet tudok érteni. Az ellenzék úgy működik, mintha a haza és a nemzet ellensége lenne és valójában csak és kizárólag Orbán Viktor a gyűlöletük tárgya, holott nemzeti konszenzust kellene kialakítani, s nem egymás lejáratásával kellene foglalkozni – főleg nem az EU színterein – hanem együtt és kölcsönös engedmények alapján kidolgozni a hazai közjóhoz vezető utat. Persze tudom, hogy ellentétes az érdek, mert nem mindegy, hogy kik döntenek a hazai erőforrások felhasználása ügyében, de Dávid Ibolya kiszólása óta tudhatjuk, hogy van megállapodás a kormány és az ellenzék között az elosztás – nevezzük jutaléknak? –70-30 %-os mértékén. Nem tudni persze, hogy ez áll-e még vagy már ezt is felrúgták, viszont jól mutatja, hogy képesek azért ők megállapodni akkor, ha a saját érdekeik ezt kívánják. Hatékony politikai alternatívaképzést csak akkor tudok elképzelni, ha az a hazugságözön, ami a belpolitikát jellemzi: megszűnik. Ez azonban az önszerveződő nemzetre vár!)

A magyar intézményes ellenzék látható része rossz minőségű és ügyetlen. Orbán Viktor alighanem továbbra is a magyar kínálat legtehetségesebb hatalompolitikusa, de mégiscsak ugyanaz az Orbán Viktor, akit szoros versenyben 2002-ben még egy Medgyessy Péterrel, 2006-ban egy Gyurcsány Ferenccel is meg lehetett verni.

(BG: Nem kellene elfelejteni, hogy Orbán sokat tanult Gyurcsány hibáiból és az MSZP hatalompolitikai eljárásaiból ügyesen kiválogatta azokat az elemeket, amelyek egy keresztény-konzervatív politikust megerősít, sőt még a baloldalon is népszerűsít. Magához kötött jó pár baloldali politikust is, akik „megtérve a nemzethez” nem szálkák már a jobboldali szavazók szemében. Szerintem soha nem tudná sem Medgyessy Péter, sem Gyurcsány Nyerenc megszorítani OV-t.) A „fizessenek a gazdagok!” vagy a „Szél-terv” talán nem a legerősebb politikai vízió, de nem is sokkal gyengébb, mint a  2002-ben győztes „jóléti rendszerváltás”, vagy pláne a 2010-es „itt az idő, Magyarország”. A szocialista-szabaddemokrata koalíciók arcpirító korruptsága joggal ásta alá a velük szembeni állampolgári bizalmat, de a korrupció mai szintje finoman szólva sem indokolja a harmadik kétharmadot.A létező ellenzék elsősorban abban bizonyult ügyetlennek, hogy nyolc év alatt képtelen volt megugrani azokat a rezsim által szándékosan elé állított plusz akadályokat, amelyek egy konszolidált demokratikus közegben nem forgácsolnák szét a bármilyen alternatíva képzésére és megjelenítésére bevethető energiáit. 1998-ban a Fidesznek is szétaprózott ellenzéki térfélen kellett versenyeznie, de a két forduló miatt nem kényszerült arra, hogy az egész kampány alatt azzal roadshow-zék, közös listán vagy egyéni koordinációban áll-e össze a kisgazdákkal, az MDF-fel és a MIÉP-pel. A közmédia egyes műsorai és műsorvezetői 2010 előtt is elfogultak voltak az ellenzékkel szemben, de ez nem azt jelentette, hogy a köztévé és csatolmányai a komplett magyar vidéki laphálózattal együtt hajnaltól műsorzárásig tényállításokban hazaárulózták, terroristázták és buzizták volna a Fideszt. (BG: Lám azon érdemes elmélázni, hogy mi is indokolta a Fidesznek ezt a stílusváltását, s vajon melyek azok a hibák, amelyeket nem lehet szó nélkül hagyni és melyek mellé kellett volna odaállnia az ellenzéknek, ha az magyar érzelmű és nem a gyűlölet vezérli.) 

Medgyessy Péter← A 2002-es országgyűlési választás első fordulója előtt két nappal tartották meg Orbán Viktor miniszterelnök és Medgyessy Péter, a Magyar Szocialista Párt miniszterelnök-jelöltje közötti vitát Fotó: Soós Lajos / MTI

A demokrácia természetéből adódóan rendkívül sérülékeny rendszer, amely a többségi elv (a folyamatosan változó „népakarat”) és az előbbit kordában tartó alkotmányosság (a fékek és ellensúlyok sokat emlegetett rendszere) törékeny egyensúlyára épül. Ez az egyensúly pedig bármelyik irányban könnyen megbillen. A személytelen intézmények uralma és a képviseleti rendszer elitjellege könnyedén elszakíthatja a „népuralmat” a néptől.

(BG: Bevallom szinte szégyen már újra leírni, hogy a képviseleti rendszer már régen nem alulról szerveződően jelentkező népképviselet, hanem kifejezetten olyan pártképviselet, amelynek semmi köze a néphez! Nincs egyetlen olyan képviselő sem, aki szembe merne szállni a pártjával, vagy ha van, akkor azt gyorsan kikészíti maga a pártja. Nem szívesen sorolok neveket, de Hadházy-Szél, Botka László, Ángyán József, stb. bizonyítja az állításomat, hogy ez bizony a demokráciának nevezet elfajzott népuralmi rendnek a pártos velejárója. Azt pedig nem kell magyaráznom, hogy a néptől mind a bolsevik, mind a globalista rendszer elszakítja a képviselőket azzal, hogy hamis módon beszél a képviselői függetlenségről, holott ha valóban a lelkiismeretük szerint szavaznak, akkor vagy keményen fizetni kell, vagy kizárják a frakcióból a képviselőt, ami egyúttal a politikai életből való kb. 80 %-os kizárást jelent. Onnantól nehéz lesz neki bárhol és bármit elérni, vagy megszólalni. Nyilatkozatai súlytalanok lesznek! Mindez a demokrácia lényegéből fakad, mert ez valójában párt-demokrácia és nem képviseleti, hisz nem a választókat, csak pártjaikat képviselik legtöbben! Erre egyetlen gyógyír van, s az is csak a NEMZETEGYESÍTŐ MOZGALOM honlapján található. Ők a helyi és pártonkívüli ún. választókerületi-követek közül válogatják ki a képviselőjelölteket, akiket a pártlistára is feltesznek!)

Ugyanakkor a demokrácia lényegéből fakadóan annak a veszélynek is mindig ki van téve, hogy az aktuális többség az alkotmányosságot semmisíti meg, és végső soron magát a rendszert váltja le. (BG: Ezt a magyar történeti alkotmányosság teljességgel kizárta, ahogy a diktatúra lehetőségét is! Talán ezért kellene az Emelkedjünk magyarrá! – című könyvemet is elolvasni, amelyben leírom az alkotmányos evidenciák sorát, s ezzel feleslegessé teszem a történeti alkotmány teljes törvénysorának a tanulmányozását. Ugyanis a szerves jogfejlődés nem egy maradi, poros és használhatatlan elvrendszert tár elénk, hanem egy olyan szokásjogi rendet, amelynek elvei ma is használhatók, csak épp nem a liberális, internacionalista jogászoknak kell áttekinteni a jövőnek szóló lehetőségeket!)

 

Különösen nagy a kockázat olyan társadalmakban, ahol végletesen nagyok a vagyoni különbségek, vagy ahol egyes identitáskülönbségek (etnikai, vallási, vagy éppen az állampárti múlthoz való viszonyra épülő ellentétek) szélsőségesen megosztják a politikai közösséget, és az ország két fele ellenségként kezd tekinteni egymásra. Az ilyen politikai atmoszféra előbb-utóbb megteremti a lehetőséget a hatalom extrém túlterjeszkedéséhez: ez nem egyes politikusok egyéni romlottságából, hanem a hatalom logikájából adódik. (BG: Erre is volt már példa a magyar történelemben, hiszen az 1967-es kiegyezés – ha nem is tökéletesen, de – egy táborba tudta sorakoztatni a „labancok” nemzeti érzésű részét, a kurucok radikálisaival is.)

Nem kell különösebb gonoszság ahhoz, hogy valakiből autokrata legyen, inkább ahhoz szükséges kivételes államférfiúi bölcsesség és önmérséklet, hogy valaki ne legyen az, amikor megtehetné.

(BG: Igen sajnálom, hogy Bibó István már egyszer idézett mondatát nem véste a fejébe minden magyar ember, akár újságíró, akár helyi politikus, akár tanácsadó, vagy miniszter: „A hatalom demoralizál, tehát ellenőrzésre szorul.”)

A hibrid rendszerek csele, hogy a jogállami színfalak miatt nem-demokratikus és szabadságellenes jellegükkel gyakran még működtetői és támogatói jelentős része sincs feltétlenül tisztában. Fontos belátni, hogy a „posztkommunista maffiaállam” népszerű koncepciójával szemben a magyar demokráciát nem hataloméhes bűnözők maroknyi csoportja tartja tetszhalott állapotban, akik kizárólagos célja a nemzeti és uniós erőforrások minél alaposabb kiszipolyozása. A korrupció és a közpénz közpénzjellegének elveszítése nem cél, hanem eszköz. Nem a közhatalom rendelődik alá a járadékvadászatnak, hanem fordítva: az intézményes korrupció a hatalom megtartásának egyik előfeltétele.

(BG: Sajnos ismét egyet kell értsek a szerzővel. A hatalom megtartása csak úgy képzelhető el minden részérdekű közösség – vagyis valódi párt számára – , ha megteremti magának azt a holdudvart, akik gazdagok és szükség esetén zsebbe nyúlva is támogatják az említett részérdekű politikai közösségnek a hatalmon maradását. Vagyis ismét egy tény, amit fontos kiemelni: a párt-demokrácia nem elsősorban a közjót célozza, hanem sokkal inkább az egyéni érdekeknek a megvalósítója, s csak annyiban közérdekű, hogy ne lépjen fel ellene a szavazók társadalomi teljessége, mert abba könnyen bele is bukhat. Ezt a leckét Furcsán Nyerenctől tanulta meg Orbán Viktor! De a Nemzetegyesítő Mozgalomnak nem szükséges ez a tudás, hiszen ők nem kívánnak hatalomra kerülni, hanem csak szolgálni akarják a helyi közösségeket. Szolgálni azzal, hogy lehetőséget adnak a helyben ismert és elismert pártonkívüli személyeknek, hogy ha közösség v. közösségek megválasztják választókerületi-követnek, akkor alkalmasságuk esetén a Nemzetegyesítők egyéni és listás jelöltje is lehet. Ezzel pedig vissza lehet térni a népképviselethez a pártképviselettől! Ez egyébként egyfajta előválasztásoknak is felfogható, ami a civileket hozza helyzetbe a pártkatonákkal szemben, s ez bizony sokkal tisztességesebb, mint az a vezetői párterőszak, amivel rákényszeríti a pártalapszervezetekre a központ jelöltjét!)

Nyilvánvalóan fontos szerep jut a NER-ben a konjunktúralovagoknak és cinikus kollaboránsoknak, de senki ne gondolja, hogy közép- és alsószintű állami alkalmazottak tízezrei – a Fideszre voksoló milliókról nem is beszélve – nap mint nap azzal a megelégedett tudattal indulnak munkába, hogy ma is szorgosan kivernek majd egy téglát az alkotmányosság falából. „A rendszerváltás befejezése”, „a posztkommunista struktúrák leváltása”, „a balliberális hegemónia megtörése” vagy akár a „magyar Magyarország megőrzése” olyan, aprólékosan megkonstruált ideologikus elbeszélések, amelyek még a rendszer finnyásabb híveiben is erősen rezonálnak, és jól semlegesítik az esetlegesen felmerülő kétségekeiket. (BG: Ha ezt az ellenzék is tudja, akkor mi szükség van arra az avitt gyűlölködésre, amit produkálnak a Fidesz és főleg OV ellen?

A jó hír az, hogy a hibrid rendszerek fő erőssége egyben fő gyengeségük is. Mindaddig, amíg választásokat tartanak, le is válthatók békés úton. Ha pedig ezt úgy akarnák megelőzni, hogy betiltják vagy látványosan elcsalják a választásokat, legitimitásuk alapját ássák alá. A kilencvenes évek óta minden intézményi manipuláció és erőforrásfölény ellenére választásokon bukott meg a kormány például Nicaraguában (1990), Zambiában (1991), Guyanában (1992), Fehéroroszországban, Ukrajnában és Malawiban (1994), Albániában (1997), Horvátországban (2000) és Kenyában is (2002); sőt, 2015 végén az ellenzék még egy olyan katonai diktatúrában is választáson tudott nyerni, mint Mianmar. (Igaz, az ellenzék győzelme nem jelenti a demokrácia szükségszerű restaurációját: a legyőzött autoriter kormányokat gyakran hasonló autokraták követték, sőt az is előfordult, hogy a tegnapi ellenzéki tiszta diktatúrába vezette az országot; a fenti példák közül ez történt például Zambiában és Fehéroroszországban.)

(BG: Ismét egyetértek a szerzővel, akivel azonos a keresztnevünk! Be kell lássuk, hogy csak egyetlen fegyver van a magyar nép kezében arra, hogy visszavegye a közhatalmat, s ezzel felszámolja a pártok túlhatalmát, visszatérjen a valóban magyar alkotmányossághoz, s ez a választási részvétel! Persze itt nem arra gondolok, amit a druszám sugall, hogy az alkotmányosság a Fidesz alaptörvényével veszett el, hanem pontosan meghatározom, hogy 1944 és 1949 között fokozatosan számolták fel a magyar alkotmányosság elemeit, s az 1949. évi XX. törvénnyel bevezettek egy zsarnoki diktatúrát, amit a szovjet fegyverek biztosítottak az akkori kommunisták számára. Ma a Fidesz legalább annyit megtett, hogy megemlítette a Nemzeti Hitvallásban a történeti alkotmányt, amelynek R cikke így szól:„Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Vagyis legalább a történeti alkotmányunkat megemlíti, sőt azt állítja, hogy az Alaptörvényt – és így remélhetőleg a törvényeket is – a történeti alkotmány „vívmányaival” összhangban kell értelmezni. Ha ez így működne, akkor nem lenne probléma sem a devizahitel, sem a földkérdés, valamint az EU-nak sem tudtuk volna át adni, sem részben, sem egészben a nemzeti szuverenitásunkat! Reméljük ez is változni fog!)

 A mianmari ellenzéki Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD)

A mianmari ellenzéki Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) párt támogatói ünnepelnek a párt székháza előtt 2015 novemberében, miután a választásokon az NLD elsöprő győzelmet aratva, a kormányalakításhoz elegendő mandátumot szerzett a parlamentben Fotó:Lynn Bo Bo/EPA/MTI

Ha a demokrácia védelmezői választás útján akarják megdönteni a rendszert, ahhoz „egyszerűen” demokratikus többségre van szükségük.(BG: Vagyis be kell állni sorba a bankokhoz a választási kampányhoz szükséges hitelért, ami ha kormányra kerül a párt akkor könnyen, ha nem, akkor pedig elhúzódva fizethető csak vissza. Kell ehhez a képlethez közgazdásznak lenni?)

Igaz, ennek a többségnek a megteremtéséhez épp a rendszer természetéből adódóan sokkal több kreativitásra és erőfeszítésre van szükségük, mint a konszolidált demokráciákban. (BG: Remélem, hogy az eddig lejáratódott balosok és az őket is hajazó liberálisok nem lesznek kreatívak, hanem eltűnnek szépen a süllyesztőbe! Viszont az önszerveződő közösségek – minden NGO és bankárkaszti segítség nélkül – megtalálják majd a Nemzetegyesítők honlapját, s a helyben ismert és elismert pártonkívüli személy megválasztásával, képesek lesznek olyan alkalmas, választókerületi követet álltani, akik a nem csak az 500 érvényes aláírást szerzik meg, hanem a Nemzetegyesítők erkölcsi támogatását és bizalmát is. Ezzel ugyanis a Nemzetegyesítők listáján bekerülhetnek úgy a törvényhozásba, hogy nem kell magukat pénzpórázra fűzni, s mégis lehetnek népképviselők, akik a helyi közösség követeként fogják a kormány és az OGY légkörét a közjó irányába fordítani!)

Bármennyire kevéssé biztatóan hangzik is, tiszta és kiegyensúlyozott pártversenyben egy idő után még egy ilyen ellenzéknek is kell tudnia győznie. (BG: Ezt szerencsére cáfolják az eddigi választások, s ne is akarjunk egy ilyen ellenzéket beültetni a kormányba, mert arra az ország fog alaposan ráfizetni!) Míg utóbbiban egy csapnivaló ellenzék is képes lehet a győzelemre, egy hibrid rezsimben csak átlagon felüli ideológiai és kommunikációs innovációt, illetve kivételes egységet és hatékonyságot felmutatni képes ellenzék győzhet. (BG: A pártokrácia lényege azonban ennek is ellentmond, mert sem a radikalizmusát elveszítő nemzeti párt, sem a balliberális széltolók nem fognak tudni megújulni, mert a „se vele se nélküle” szindrómát képtelenek lesznek átlépni. Szerencsére mert az lenne csak az igazi hibrid-állam ha együtt akarnák azt kormányozni! Vagyis egyedül az alulról szerveződő NEMZET lesz képes önszerveződve, és a pártosságot félretéve, csak a közjó szolgálatát a centrumba helyezve: győzni!)

Nyilvánvaló, hogy a mai magyar ellenzék nem ilyen. Sőt, számos jel mutat arra, hogy meghatározó erői rég megindultak a kooptáció ösvényén: vagyis zsarolás, megvesztegetés hatására, esetleg egyszerűen a „kibekkelés” szándékától vezérelve a rendszer díszleteivé, passzív vagy akár aktív támogatóivá váltak, mint megannyi más hibrid rendszerben. Nincs azonban kőbe vésve, hogy ennek így is kell maradnia.

Két dolog ma is jól látható: először is, hogy a technikai bűvészkedés (összefogás vagy koordináció, választási párt vagy civil jelöltek) önmagában soha nem fogja megoldani a problémát, csak elvonja az energiát a valós feladattól: az új többség előállításától. Közhely, de nem lehet elégszer emlegetni: közel hárommilliós szavazóbázissal szemben a létező ellenzék bázisának akármilyen kombinációja legjobb esetben is legfeljebb egy újabb kétharmad megakadályozására, de demokratikus restaurációra semmiképp nem elég. Ehhez az ellenzéki pártoknak nemcsak hosszú távú politikai stratégiájukat, de egymáshoz való viszonyukat, öntisztulásukat és a választók elérésének új eszközeit is a rendszer egyre mélyülő hibridizációjának tényéhez kell igazítaniuk. (BG: Ezen utóbbi felismeréssel is egyetértek. Legfeljebb annyit teszek hozzá, hogy a szavazók már nem bíznak a pártokban, hiszen alaposan megvezették őket a rendszerváltásnak hazudott idő előtt és után is. A hazugságözön tekintetében tehát hatalmas „időelőnnyel” rendelkeznek, amit ledolgozni csak a legnagyobb alázattal és legalább 10-15 év alatt lehetne. Ezért ezek a formációk a történelem szemétdombjára kerültek, s megújítani őket nem is érdemes. Viszont a helyi közösségek szintjén nagyon is érdemes az önszerveződés folyamatait beindítani – természetesen nem pénz és ideológia segítségével, hanem – az ott lakók képviseletének a felvállalásával. A mai pártkatonák nézzenek más szakma után, vagy akik tisztességesek maradtak alázattal kezdjenek hozzá a helyi, érdekvédelmi közösségek megszervezéséhez. Egy-egy ilyen közösség ne legyen túl nagy, legfeljebb 10-20 főből épüljenek fel, s tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a helyi közjót elősegítsék. Ha így létre tudnak hozni működőképes szervezeteket, úgy a választókerületi követ nem fog légüres térben mozogni, mint a mostani országgyűlési képviselők.)

Ma az ellenzéki politikusok, miközben diktatúrát emlegetnek, úgy politizálnak, mintha konszolidált demokráciában versenyeznének, pedig egyik sem igaz: sajtótájékoztatókat tartanak, törvényjavaslatokat nyújtanak be, interpellációkat olvasnak fel, reggel és este pedig felháborodnak vagy az összefogás esélyeit elemzik az ellenzéki médiában, esetleg a köztévén próbálnak öt percben vitát nyerni az egész nap a nézőre zúduló propagandával szemben.

Molnár Gyula, az MSZP akkori elnöke és Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke ← Molnár Gyula, az MSZP akkori elnöke és Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke az Országgyűlés Irodaházában 2017 decemberében Fotó: Balogh Zoltán / MTI

A második axióma, hogy a politika visszahódítása a fentiek ellenére is a politika feladata. (BG: Szerintem ez csak ott igaz, ahol évszázados, szokásjogi alapjai vannak az érdekérvényesítő pártokráciának, s a választópolgárokat nem fosztották ki olyan gyalázatosan és többször is, mint hazánkban!) A civil szervezeteknek, a független sajtónak, a „véleményformáló értelmiségnek” fontos normaképző és  ellenőrző funkciójuk van. (BG: Ha lenne független sajtó és civil élet, ha a véleményformáló értelmiség nem lenne valamelyik szekértáborba becsatornázva, akkor ez az állítás igaz lehetne! Ám ma a magyar nemzetnek kell újjászerveződnie ahhoz, hogy a közhatalom visszatérjen a pártoktól a nép, vagyis az alulról szerveződő közösségek népképviselőihez! Ha nem leszünk képesek a pártképviselőket leváltva a népképviseleti rendszert visszaállítani, s a Nemzetegyesítő Mozgalom – mint egy valóban egyesítő és csak szolgálatot teljesítő párt – védőernyője alatt, minden választókerületben az alulról kiemelt, választókerületi-követtel megnyerni egy választást, akkor adjuk áldásunkat a szerző szerinti „hibrid.-demokráciára”! Ha azonban képesek vagyunk a nemzet újjászervezésére, s elfelejtjük a párt-demokráciát, akkor hajrá, mert van cél, és van akarat!) Intézményes politikai alternatívát azonban egyik sem képezhet, választáson nem indulhat, országos aktivistahálózatot nem építhet, ajánlószelvényeket nem gyűjthet. (BG: Szerencsére ezen már túl van a NEEM párt – vagyis a Nemzetegyesítő Mozgalom! A tavalyi választásokon ugyanis bebizonyította, hogy van élet a pártkatonákon kívül is, mert 41 pártonkívüli jelöltet karolt – mint helyi közösségek követeit – s bár csak 3 fő tudta megszerezni az 500 érvényes aláírást, s ezzel bebizonyosodott, hogy országos aktivista hálózat még nem elég erős, de 3 hónappal előtte jegyezték csak be így ez érthető is volt! Sőt azt is bebizonyították, hogy nem kellenek milliárdok a kampányhoz, mert a három induló összesen csak néhány ezer forintot fektetett a propagandába, s inkább a személyes beszélgetést tartották fontosnak! Ez volt az egyetlen párt a választásokon, amely nem vette fel a nekik járó 15 millió forint kampánypénzt, mert nem bizniszre hajtottak, hanem a képviseletre!)

Ugyanez igaz az Európai Unióra is, amelyet minden előnye mellett egészen egyszerűen nem arra hoztak létre, hogy autoriter rendszerekkel hadakozzon, és a jelek szerint a jelenlegi állapotában nem is képes erre. Mindez a pártok feladata. Ehhez azonban először is fel kell ismerniük, hova is csöppentek: egy hibrid rezsim nem a sajtótájékoztató-politizálás terepe.

(BG: Sem a demonstrációk, sem a petíciózás-aláírásgyűjtés, de a sajtótájékoztató-politizálás sem lehet eredményes ma. Egyedül a nemzet újjászervezése, az alulról kiemelt választókerületi-követek lelkes és tisztességes munkája az, amely kibillentheti a pártkatonákat a privatizált közhatalomból. Márpedig valódi népképviselet nélkül, soha vissza nem kerül a közhatalomba a történeti alkotmányunk alapján élő, cselekvő, és alulról önszerveződő magyar nemzet!

Szerintem a szerző is tudja, hogy a magyar népnek több jár, mint amit ma kap! A veszteségeinket vissza kell téríteni a károsultaknak! S erre minden más párt alkalmatlan, mert csak a Nemzetegyesítők akarják a közjót szolgálni alázattal úgy, hogy nem maguk számára akarják a közhatalmat, hanem a követeknek!

Ez egy doktrína. Kell még a stratégia és a taktika! Lássuk, hány magyar maradt még a hazában! Jelentkezzetek! 70/360 3595)

A szerző politológus


« Prev Next

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.