Nyomtatás
2012. Szeptember 29., Szombat 11:56

A magyar népmesék világa

Írta:  Népmese
Értékelés:
(24 szavazat)
VILÁGSZÉP NÁDSZÁL KISASSZONY / Az emberiség egyetemes kultúrájában olyan kozmológiai információkat találhatunk, amelyek látszólag, különböznek egymástól, azonban sok hasonló vonást fedezhetünk fel bennük, mintha egy ugyanazon tőről fakadnának.

 A mese a lélekfejlődés természetes közege. A magyar népmesék világa őseink bölcsességének tárháza. Sokrétű tanításuk nemcsak a gyermeki személyiségfejlődéshez, hanem a felnőtt, földi ember spirituális felemelkedéséhez, valamint a lélekmegszabadítás belső küzdelmeihez is utat mutat.

Jelképrendszere a mai napig szinte sértetlen maradt a történelem viharaiban, s így bölcsessége most is aktuális iránymutatásul szolgálhat az emberiségnek, mert tanítása ma is érthető az igazságkereső ember számára.

Sziporkázó ötletességével, egyszerű, ám egyetemes mondanivalójával sok gnosztikus isteni üzenetet hordozott és mentett át az évszázadok során. Ezek az igazságok napjainkban egyre becsesebbé válnak. Mindezekre gondolva szeretnénk közelebb kerülni a magyar népmesék szellemiségéhez.

Kezdjük hát mindezt Benedek Elek „Világszép Nádszál kisasszony” című meséjének történetével.

 

Benedek Elek: VILÁGSZÉP NÁDSZÁL KISASSZONY

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király, s annak két fia. Az idősebbik fiú, ahogy egy kicsit fölcseperedett, s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja; azt mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb királykisasszonyt meg nem találja.
- No, azt keresheted – mondotta a bátyja -, mert a legszebb királykisasszonyt én vettem feleségül.
- Hiszen, szép a feleséged – mondotta a királyfi -, de nem hiszem, hogy még szebb ne volna ezen a világon.
Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiú fölnevelő dajkája, s mikor az idősebb királyfi továbbment, azt mondta a kicsi királyfinak:
- Bizony jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád feleségének a húga.
- No bizony, ha az, megyek is utána.
- Megállj csak, fiam – mondja az öregasszony -, nem találod azt meg az apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetjében vagyon három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardodat felakaszthatod rája. Aztán ha odatalálsz is, egy vén boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két szeme világára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a három nádszálat le nem vágja.
Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb, felnyergelte legjobbik lovát, s indult még aznap, hogy felkeresse a világszép Nádszál kisasszonyt. Ment hetedhét ország ellen, estére kelve beért egy rengeteg nagy erdőbe, rengeteg nagy erdőben betért egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy öregasszony. Köszönti az asszonyt illendőképpen, fogadja az is nemkülönben, s kérdi:
- Ugyan hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?
- Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjében egy nádszálban vagyon elrejtve. Ugyan bizony hallotta-e a hírét?
- Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, kerek erdő aljában lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Mici, hopp elé a sutból! – szólott a macskájának -, igazítsd útba ezt a legényt!
Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi ment utána.
Mire pitymallott, megtalálta a másik öregasszonyt is. Elémondja, hogy mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öregasszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja:
- Hej, fiam, nem érsz te oda soha, világon való életedben, ha olyan paripát nem szerzesz, amely sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol három aranyhajszál, ezt a három aranyhajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három aranyhajszálat, s egyszeriben elébed toppan a táltos paripa.
Kihúzza az öregasszony a királyfi fejéből a három aranyhajszálat, odaadja a kilincsmadzagot, köszöni szépen a királyfi, s meg sem állott, míg annak a magas hegynek a tetejére nem ért. Ott megcsapja a kilincsmadzaggal a három aranyhajszálat, s ím, halljatok csudát: ég-föld megzendül, száll levegőégből nagy erős vágtatással egy aranyszőrű ménes, aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két orra likán, s nyerít hármat egymás után, hogy megcsendült-bondult bele az egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak.
- Itt vagyok, kicsi gazdám!
De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.
- No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a madár, vagy még ennél is sebesebben: úgy, mint a gondolat?
Mondotta a királyfi:
- Mint a gondolat, édes lovam.
- Jól van, jól, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem jártuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk.
Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás nem telt bele, megérkeznek a Föld kapujához. Azám, csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt mondták, hogy addig be nem eresztik a kapun a királyfit, míg két font húst nem ad a lovából. Gondolja a királyfi, bizony nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból. Kivette a zsebéből csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak.
- Most már mehettek – mondták a farkasok.
Repült a táltos, s ím, jóformán be sem hunyta a szemét a királyfi, megszólalt a táltos:
- Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes pitvarában.
Leszáll a királyfi, s hát ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő, megfürdött abban, gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött, ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött, s vala ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát. De uramteremtőm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak.
Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s még két nap, meg nem látja az áldott fényes Napot, nemhogy annak egy sugarát a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva-mászva tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára léptek, s mikor vagy hét nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor értek egy nagy vaskapuhoz. Na, ide ugyan elcsúszhattak, mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány állott istrázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun.
Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon. Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt ez, hanem furulya. Nagy bújában, bánatában belefújt a furulyába, s hát az olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok sem muzsikálhatnak szebben. S mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdött a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót. De bezzeg nekibátorodott a királyfi is, s a vaskapun szépen kisétált.
Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei? Jön elébe egy szépséges szép leány, aki nem vala más, mint maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb leánya. Hogy történt, mint történt, én bizony nem tudom, úgy láttam, mint ma, elég az, hogy megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, s vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, vágták, döngették a fákat, rakták a szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb nótákat, s az ezüstfák háromszor egymás után szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe vitte. Csengett az is az aranymadarak énekétől, s Hajnal előtt a fák háromszor egymás után szépen meghajoltak.
Ennek az aranyerdőnek a közepén volt a Hajnal kertje, ennek a kertnek a közepén a Hajnal gyémántpalotája, s ahogy megérkezett Hajnal, összegyűltek mind a ragyogó csillagok, aztán intett Hajnal, leszállott a levegőégből egy bíboros fellegkocsi, bíboros fellegkocsiban volt aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb, feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába, s mondotta:
- Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod a Világszép Nádszál kisasszonyt.
S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott terem a királyfi táltos paripája, fölpattan rá a királyfi, s vágtattak hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak megszólal a táltos, s mondja:
- Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz, hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek. Azt a három nádszálat addig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert ha vizet nem tudsz adni nekik, szemed láttára szörnyethalnak mind a hárman.
Hét nap s hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan sötét volt, hogy a királyfi felakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette a süvegjét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta s egy csapásra tőből levágta mind a három nádszálat. S ím, a három nádszál tövéből fekete vér bugyogott ki, s valami keserves jajgatás hallatszott a földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás az ő jajgatása. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három nádszálat, s mondta a lovának:
- No, most édes lovam, vígy az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat.
Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte, nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa, csakugyan leány van-e bennük? Hátha csak hiába ide bolondították a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Ő bizony elővette a csillagos bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörűséges szép leány, a világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az első szava:
- Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!
De csak most ijedt meg igazán királyfi. Adott volna vizet, de nem volt sehol. Egy jó szempillantás sem telt belé, meghalt a leány, a két nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény leányt siratták bizonyosan. Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a leányt, ébresztette, de hiába, nem ébredett az fel. Leszállott a lováról, sírt ásott a kardjával, s eltemette a leányt.
Aztán mentek tovább, s az ördög szállott-e belé, vagy mi, a jó isten tudja, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először. Nem tudott vizet adni neki, s a világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a másik szobalánya is. No de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja, míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni a világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy szomjúságban. Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből, éppen egy forrásvíz mellé.
- No, édes gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De elébb meríts vizet a süvegedbe.
Telemeríti a süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat, nehogy megsértse a világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s ím, csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges szép leány, amilyent még emberi szem nem látott. Ott mindjárt egymás nyakába borultak.
- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!
Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, s a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába. Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is s a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már rég el is siratták a királyfit, nem hitték, hogy valaha lássák. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb királykisasszonyt kerek e világon. Örült az öreg király, s mit csináljon a fia meg a menye, örültek azok is. Csaptak lakodalmat, hét országra szólót, húzták a cigányok, járták a legények s leányok, még ma is járják, ha ugyan bírják.
Itt a vége, fuss el véle!

 

A mese elemzése

A mesék a tudományos, racionális gondolkodás mellett ma is lehetőséget nyújtanak a spirituális fejlődésre, a nem- intellektuális utak keresésére, a tudattalan tartalmakkal való kapcsolatba lépésre. A mese megismertet a szellemi útkeresés lehetséges állomásaival.

A mese nem következetes gondolatmenetre épül. Van rendje, de a világok egymásba olvadó képei, szimbólumai sokrétűek, számunkra olykor meghökkentően furcsák. Képi világa az álmainkhoz áll a legközelebb.

A jelkép vagy szimbólum messze túlmutat racionális jelentésén. Az isteni birodalom törvényszerűségei egészen másak, mint az ember által ismert világé, ezért csak jelképes nyelven lehet leírni őket. A jelkép az, amivel minden tudati szint elérhető.

Kedves Érdeklődő, kíséreljük meg együtt a mese csodás jelképes nyelvezetének megfejtését. Módszerünk a történetet követve, lépésről-lépésre a szövegkörnyezetben lévő jelképrendszer magyarázata.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt egy király és annak két fia.

Így kezdődik a történet, ami arra utal, hogy valami rendkívüli helyszínre, belső világunk szent helyeire kalauzol el bennünket. Volt, amikor volt és volt, amikor nem. Ez a bizonytalan időmeghatározás már eleve misztikus megközelítés.

A „hetedhét ország” a világ hétszeres megnyilvánulását, abból is az öt érzékszervünkkel érzékelhető anyagi világot jelenti, az „Óperenciás-tenger” a kozmikus világtengert, „az üveghegyeken egy sánta arasszal túl” már a földi világunktól, az anyagi világtól elvonatkoztatott helyet jelöl.

Az idősebbik fiú, ahogy egy kicsit fölcseperedett, s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja; azt mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb királykisasszonyt meg nem találja.

Az öreg király a megrekedt ego, aki tudja, hogy a változás, a magasabb életminőség elérésének lehetősége a megújulásban van. Az idősebb fiú a személyiség természetalakja, a fiatalabb fiú a személyiség kereső, magasabb létminőségre vágyó, határlakó lélekalakjának a megtestesítője. Belső világunk anyagi nézetét szemléltető idősebb fiú feleségül vette a legszebb királylányt, azt sugallva, hogy mindent elértünk, ami ebben a világban kínálkozott.

Az öreg király unszolja a kisebbik fiút is, hogy ő is házasodjon meg, de az azt válaszolja, hogy addig nem házasodik, amíg meg nem találja kerek e világ legszebb királylányát. „A kerek világ” itt már a teljességet mutatja, annak legszebb teremtményével.

Tudjuk, hogy dialektikus világunkban tökéletes nincs, mert az ellentétek világában minden a kikelet, a virágzás és elmúlás törvényének van alávetve. A kisebbik királyfi belátja, hogy a földi királylányok között a bátyja felesége a természetben a legszebb, legjobb lélek, de meggyőződése, belső ősemlékezése az, hogy kell lennie valahol egy tökéletes, világszép királylánynak, akinek szépsége e világ fölött áll, aki egy másik világból való.

- No, azt keresheted – mondotta a bátyja -, mert a legszebb királykisasszonyt én vettem feleségül.
- Hiszen, szép a feleséged – mondotta a királyfi -, de nem hiszem, hogy még szebb ne volna ezen a világon.

Megjelenik azonnal a földi világ visszahúzó ereje az idősebb királyfi beszédében. Spirituális felemelkedésünkben, közvetlen környezetünkben, gyakran a vér szerinti rokonaink akarnak a legjobban visszatartani bennünket, attól a szándéktól hajtva, hogy megóvjanak a bizonytalantól, az ismeretlentől, a félelmetestől; ugyanakkor a megújulástól, a változástól határolnak el bennünket.

Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiú felnevelő dajkája, s mikor az idősebb királyfi továbbment, azt mondta a kicsi királyfinak:
Bizony jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél is szebb királykisasszony. De sem a bátyád, sem a felesége nem árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád feleségének a húga.

A további fejtegetéshez meg kell említenünk a kozmikus összefüggéseket a mese megértéséhez.

Hermész filozófiája szerint úgy fenn, mint lent. Ami hasonlatosságot jelent a kozmikus rendhez igazodva a mikrokozmosz, kozmosz és makrokozmosz között.

Az ember is egy kis világ, egy mikrokozmosz, bonyolult erővonal-szerkezettel, amely tartalmazza a teljes múltat, s központja az isteni lélekmag, vagy a szív rózsája. Ez a mag az emberi szívbe ágyazódva, a nem evilági struktúrája miatt, biológiai értelemben teljesen elkülönült.

- No bizony, ha az, megyek is utána.
- Megállj csak, fiam – mondja az öregasszony -, nem találod azt meg az apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetjében vagyon három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardodat felakaszthatod rája. Aztán ha odatalálsz is, egy vén boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két szeme világára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a három nádszálat le nem vágja.

A dada sok élettapasztalattal rendelkező öregasszony, a királyfi jelen életének tapasztalatkincsét jelenti. A világszép kisasszony, a szívünkben rejlő lélekmag, az isteni birodalom teljes valóságát magában hordozó életelv.

Amennyiben ez az isteni életelv hallatni tudja a hangját belső birodalmunkban, a kis királyfi elhatározza az isteni lény kiszabadítását. A mese jelképrendszerében, a kis királyfi, mint kereső, indul el arra a belső kalandra, hogy a nádszálba bezárt Világszép királykisasszonyt, az isteni világból származó, szívünkbe zárt rózsabimbót, a csodálatos gyöngyöt kiszabadítja a halálos álmából, börtönéből.

A sziget ahol a nagy sötétség van, Isten világosságától elzárt terület, ahol mi, földi emberek élünk. Ezzel kapcsolatban szeretnénk megemlíteni, hogy a paradicsomi kiűzetés az isteni emberre vonatkozott, nem pedig a biológiai megjelenésre. A jelenlegi formai megnyilvánulás az isteni ember megszabadítására létrehozott szükségrend az anyag világában.

Mi magunk vagyunk a kereső királyfiak és ha erre a feladatra vállalkozunk, hosszú utat kell bejárni, ami egy teljes belső átalakulást jelent, úgy anyagi, mint finom anyagi szinten. Valamennyien királyok lehetünk az út végén, ha felfedezzük életünk valódi küldetését, és örömmel, lelkesedéssel teszünk eleget feladatunknak. Ehhez az úthoz sok információra van szükség, ezek az öregasszonyok bölcsességei, s mint intuíciók segítik ennek a kalandnak a hősét, a királyfit.

A nád az emberi test törékenységét, ugyanakkor hajlékonyságát, nagyságát is jelenti. A Fekete-tenger a dialektika sötétségét jelképezi, ami bennünk is van, ahol a három nádszálban a világszép kisasszony a két szobalánnyal van bezárva. A fogság helye, az emberi szív, ahol a Világszép királykisasszony, az isteni lélekember, található. (Érdemes megfigyelni a hasonlatosságot a három nádszál esetében úgy, mint Jézus a keresztfán középen, mindkét szélről egy-egy lator, középen a világszép királykisasszony és jobbról-balról a szobalányok. Az isteni lélekalak a két természetalakkal, mint kísérőkkel. Golgota szimbóluma)

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb, felnyergelte legjobbik lovát, s indult még aznap, hogy felkeresse a világszép Nádszál kisasszonyt. Ment hetedhét ország ellen, estére kelve beért egy rengeteg nagy erdőbe, rengeteg nagy erdőben betért egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy öregasszony. Köszönti az asszonyt illendőképpen, fogadja az is nemkülönben, s kérdi:
- Ugyan hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?
- Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjében egy nádszálban vagyon elrejtve. Ugyan bizony hallotta-e a hírét?
- Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, kerek erdő aljában lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Mici, hopp elé a sutból! – szólott a macskájának -, igazítsd útba ezt a legényt!
Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi ment utána.

A királyfi annak az ismeretnek a birtokában, hogy elérhető számára a Világszép nádszálkisasszony, nagy lelkesedéssel készül az út bejárására. A fiú a legjobb lovával, tehát a legjobb természetes képességeivel indul el az úton, és estére elér egy rengeteg erdőbe. A dialektika sötétségében éri el a rengeteg erdőt, a dolgok eredőjét, ahol erőt gyűjt. Szinte minden mesénkben szerepel az erdő, az eredő erők, s egyben a dialektikus világ útvesztőjének szimbóluma.

Az első öregasszony személyében, az inkarnációk tapasztalati kincsével még nem tudja, hol lelheti meg isteni párját, a Világszép királykisasszonyt. Az ókorban a különleges spirituális képesség jelképe a macska, ezért Mici az útbaigazító.

Mire pitymallott, megtalálta a másik öregasszonyt is. Elémondja, hogy mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öregasszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja:
- Hej, fiam, nem érsz te oda soha, világon való életedben, ha olyan paripát nem szerzesz, amely sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol három aranyhajszál, ezt a három aranyhajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három aranyhajszálat, s egyszeriben elébed toppan a táltos paripa.

Mikor találja meg a másik öregasszonyt? – mire pitymallott. Ekkor már dereng a világosság, a Gnózis, az isteni szeretet és bölcsesség besugárzása a szív vágyakozásának hatására, és behatol a sötétségbe, a személyiségemberbe. A lélek, vagy királykisasszony megszabadítását csak olyan paripával érheti el, ami sárkánytejet szopott, parazsat evett, és tűzlángot ivott. Ez a kereső ember belső önvalójának szellemi erőforrása.

A magas vagy mágushegy a szellemi segítség jelképe. A hegyen történik meg a Merkúr- beavatás, vagyis az új gondolkodás megszületése, mert az isteni birodalom, valamint az igazság kereséséhez teljesen más, új gondolkodásmódra van szükség. A bibliai jelképrendszerben az embernek ezt az állapotát a teljes megfordulás jelenti. Ezen túl már kiteljesedik a világ a kerek erdő formájában.

A magyar mitológia kiemelkedő szellemi jelképe a táltos ló, ami több dimenziós szimbólum.

.A hagyományok szerinti egyik nézetében a tejúthoz kapcsolódik a zodiákus rendszerben, ahol a Nyilas csillagkép, régebbi ábrázolás szerint a nyilazó Kentaur, a lovával egybeolvadt ember. Az isteni égi paripa ötlábú, mert a Tejút- galaxisnak is öt spirálkarja van, és ez a sárkány alakú galaxis dajkálja, másrészt a négy alapelem mellet az ötödik az isteni behatás. Az öt mindig a megújulás jele. Az öt misztériuma az anyag fogságából való megszabadulás lehetősége. A Teremtő a természetben erre mindenütt emlékeztet bennünket, mert öt érzékszervünk, öt ujjunk van, stb.

A Nyilas és Ikrek közt áradó életerő, ami a galaktikus kereszt függőleges szára, hat a naprendszerünkre, így az emberiségre is. Az az ember, aki ránemesedett, hogy erre a galaktikus erőbeáramlásra reagáljon, az út kezdetén a garabonciás diák, az út végén a táltos lett.

Az árja korszak kezdetekor Isten az ember mellé a lovat rendelte segítőtársként. A Nyilas csillagkép jellegzetessége a hátrafelé nyilazó ember, ami a Skorpió csillagkép szívére, az Antares csillagra céloz, a szeretet és tudás központjára.

A Nyilas célja: cselekvő módon a tudás és szeretet-szívközpontjába juttatni másokat. Az úgynevezett lóáldozatok a magyar és hun törzseknél olyan szertartások voltak, amit ennek az égi paripának, a fehér ló tiszteletére tartottak, és nem az állatok leölését jelentette.

A sárkány, a tej és a paripa is egyértelműen a Tejút-galaxisra utal. A galaxis spirálkarjainak agancsszerű elhelyezkedését és a magyarságnak a zodiákusokkal való szellemi kapcsolatát „A rege a csodaszarvasról” mű is tükrözi. (Orion)Nimród, Nyilas, Ikrek

A parázzsal etetett tűztáltos másik jelentése az Atya tűzereje, az isteni birodalom szellemtüze, amely képes a szív rózsáját, az isteni lélekmagot lángra lobbantani. A táltos feléledése, megjelenése az új, kozmikus, isteni erők segítségét jelentik.

Kihúzza az öregasszony a királyfi fejéből a három aranyhajszálat, odaadja a kilincsmadzagot, köszöni szépen a királyfi, s meg sem állott, míg annak a magas hegynek a tetejére nem ért. Ott megcsapja a kilincsmadzaggal a három aranyhajszálat, s ím, halljatok csudát: ég-föld megzendül, száll levegőégből nagy erős vágtatással egy aranyszőrű ménes, aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két orra likán, s nyerít hármat egymás után, hogy megcsendült-bondult bele az egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak.
- Itt vagyok, kicsi gazdám!

A királyfi fején talált három aranyhajszál egyrészt a nap gyermekére utal, másrészt arra, hogy a keresőt a mindenkori szellemi úton az isteni hármasságból sugárzó erők segítik. Szellemes és logikus a kilincsmadzag és a 3 aranyszál összekapcsolása, amely elképesztően tömör sűrítése a szellemi erőknek. Az Istenre való vágyakozás, mint eszköz, a kilincsmadzag képében nyitja ki a szív ajtaját. A szellem, a lélek és a test hármassága egyben az újjászületés feltétele.

De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.
- No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a madár, vagy még ennél is sebesebben: úgy, mint a gondolat?
Mondotta a királyfi:
- Mint a gondolat, édes lovam.
- Jól van, jól, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem jártuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk.

A kilincsmadzagból gyönyörű, aranyos kantár lesz, ami itt az önuralom, önfegyelem és az új tudat alakulásának jelképe.

A levegőégből, a tiszta asztrális területről jön az aranyszőrű ménes, a tiszta isteni besugárzás, amelyből kiválik egy paripa, szakad a láng az orra likán. Ez a tűzelv behatol a kereső szívébe. „Itt vagyok, kicsi gazdám!” – mondja. Ezzel tudatosul az új képesség birtoka.

Ez a jelkép a gondolat tiszta, időtlen szárnyalását, valamint az egész világra való kiterjedésének erejét mutatja, mert ez a paripa hármat nyerít, úgy, hogy az egész világ belezendül, és az isteni hármasság támogatásával megerősíti ezt a folyamatot.

Ma már tudjuk, hogy az univerzumban a leggyorsabb kiteljesedés a gondolat erőkiáramlása, mert a szellemtűz mindenütt jelenvaló. Ezt már a mese megalkotói is tudták, ezért kérdezi a táltos, hogy milyen gyorsan menjen: úgy, mint a szél, vagy mint a gondolat.

A tökéletes isteni birodalomra való vágyakozás mindig a szívből, az isteni lélekmagból indul ki. A Napnak fényes pitvara, amire a mese utal, a Szellemi Nap elő udvara.

A világossággal való élő kapcsolat, mint a Nap pitvarából, a tiszta isteni életterületről érkező fénykötél, elengedhetetlenül szükséges az anyagi világ mélységeiből való megszabaduláshoz. Ősi keresztény hitünk, jól látható módon, ismeri a Szellemi Nap fogalmát.

Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás nem telt bele, megérkeznek a Föld kapujához. Azám, csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt mondták, hogy addig be nem eresztik a kapun a királyfit, míg két font húst nem ad a lovából. Gondolja a királyfi, bizony nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból. Kivette a zsebéből csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak.
- Most már mehettek – mondták a farkasok.

Az ilyen ember a földi élet határához ért. Az önmagában lévő alantas asztrális erőktől meg kell szabadulnia, úgy a pozitívoktól, mint a negatívaktól, amit a két farkas jelképez, mert a természetember a földi kötöttségektől csak akkor szabadulhat meg, ha feláldozza önmagát.

Ezt az áldozatot a saját combjából levágott hús jelenti.

Repült a táltos, s ím, jóformán be sem hunyta a szemét a királyfi, megszólalt a táltos:
- Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes pitvarában.
Leszáll a királyfi, s hát ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő, megfürdött abban, gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött, ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött, s vala ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát. De uramteremtőm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak.

Megérkeznek a tiszta isteni területre, a Napnak fényes pitvarába. Ott tisztára fürdik, tűzfürdőt vesz, a földhöz kötő tulajdonságot elégeti, hogy tovább mehessen a Világszép királykisasszonyért.

A helyszín tiszta arany tárgyainak felsorolásakor megmutatkozik, hogy hősünk még nem eléggé tiszta a feladatra, mert az aranyfésű, ami a gondolatokat rendezi, ezüst polcon található. A királyfi a tükörben nézelődve felfedezi mások hibáinak tükröződését sajátmagában, s az önelégedettség vétke és félelmei miatt zuhan vissza az anyagvilágba. Ez egy mágneses vihar, ami a szívszentélyben dúl, és a leírt mélységekből kell újrakezdeni az utat.

A mélységekbe való visszazuhanás törvényszerű. Az új képességgel, a táltos paripával, amikor még csak pitymallott, rögtön, nagy lelkesedésében felszállt a Nap pitvarába, a tiszta területekre. Azonban még nem volt felkészülve a világossággal való folyamatos kapcsolatra, hirtelen, minden átmenet nélkül került oda, így elengedhetetlen volt a bukás.

Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s még két nap, meg nem látja az áldott fényes Napot, nemhogy annak egy sugarát a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva-mászva tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára léptek, s mikor vagy hét nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor értek egy nagy vaskapuhoz. Na, ide ugyan elcsúszhattak, mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány állott istrázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun.

A sötétben tapogatózva, hol békára, hol kígyóra léptek. A csúszómászók a dialektikus világ legmélyebb részeit és félelmeit ábrázolják. A kígyók, békák érzékelése, a tudatalatti mocsara, az asztrális világnak az emberi elmében való kivetülése, amely az ősfélelmet táplálja.

A százfejű sárkány a felettes énünk, más néven tudatalatti, a dialektikus világ őrét és az anyagi világ ellenerőinek sokrétűségét jelképezi.

Csupán korlátozott érzékeinkre hagyatkozva nem lehet ezt az akadályt leküzdeni. Csakis a belső állapot mélységes megváltozása, a bennünk lévő isteni segíthet ebben.

Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon. Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt ez, hanem furulya. Nagy bújában, bánatában belefújt a furulyába, s hát az olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok sem muzsikálhatnak szebben. S mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdött a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót. De bezzeg nekibátorodott a királyfi is, s a vaskapun szépen kisétált.

A mesehős a dialektika sötétjében tapogatva talált egy segítő eszközt, nevezetesen egy (varázs)furulyát. Nagy bánatában, a teljes összetörtség, kilátástalanság állapotában belefújt a furulyába, és az nagyon szépen szólt. Mit fújt bele? A lelkét, s a muzsika a szívéből jött, mert minden lélek dalol. A gondolkodás megújulása mellett, az érzésnek is meg kell újulnia. Erre a mélységes szívbéli vágyakozásra, nem evilági erő áramlik a szívébe, a Vénusz-beavatás valóra válik. Ettől a tökéletes harmóniától a sárkány elalszik, a felettes én átadja a vezetést az új erőknek.

Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei? Jön elébe egy szépséges szép leány, aki nem vala más, mint maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb leánya. Hogy történt, mint történt, én bizony nem tudom, úgy láttam, mint ma, elég az, hogy megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, s vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, vágták, döngették a fákat, rakták a szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb nótákat, s az ezüstfák háromszor egymás után szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe vitte. Csengett az is az aranymadarak énekétől, s Hajnal előtt a fák háromszor egymás után szépen meghajoltak.

A föld kapuján való átjutás, a vaskapu, mint szimbólum, az emberi földi akarat megszűnésére, utal. A vas a Mars féme, s a szellemi úton járónál ez a Mars beavatás fokozata.

Az újrakezdés a szépséges szép leány, Hajnal megpillantásával kezdődik. Hajnal, a Vénusz sugárereje, a szeretet szimbóluma és a Nap felkeltének előhírnöke. Lenyűgöző a ránemesedés fokozatosságának érzékeltetése az út bejárásakor a rézerdő, az ezüsterdő és az aranyerdő képi megjelenítésével. Ez a sugárhatások különbözőségének csodás árnyalatai is.

Újból megjelenik az isteni támogatottság jelképe, s egyben az erőfeszítések eredményességét is láthatjuk, melyek olyan erőket szabadítanak fel, hogy az erdők fái is háromszorosan meghajlanak. A tisztasággal létrejön az egyetemes vonzás, hasonló a hasonlót vonzza.

A réz a Vénusz, azaz az érzelmek, az ezüst a Hold, a befogadó, az arany a Nap, a teljesség, az isteni minőség jelképe. Ez a tömör jelképsor mutatja azt az alkímiai, tisztulási folyamatot, ahol az anyagi világ emberében az isteni szellem meg tud nyilvánulni, és megtörténik a teljes belső átalakulás. Ezzel az erővel már kiszabadítható a Világszép Nádszál kisasszony.

Ennek az aranyerdőnek a közepén volt a Hajnal kertje, ennek a kertnek a közepén a Hajnal gyémántpalotája, s ahogy megérkezett Hajnal, összegyűltek mind a ragyogó csillagok, aztán intett Hajnal, leszállott a levegőégből egy bíboros fellegkocsi, bíboros fellegkocsiban volt aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb, feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába, s mondotta:
- Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod a Világszép Nádszál kisasszonyt.

A szeretet, a krisztusi világosságerő, a királyfit szárnyas lován vitte hetedhét ország ellen, olyan szférákon és világokon át, amit ember fia még nem látott. Az aranyerdő közepén volt Hajnal kertje, a lelkek, a rózsák kertje. Sok mesénkben szerepel a kert, a rózsák kertje, a tiszta lelkek szimbóluma.

A teljes megtisztulást, az isteni besugárzások tiszta tükrözését a gondolatokban és az érzésekben Hajnal gyémánt palotája érzékelteti. Ahogy megérkezett Hajnal, összegyűltek a csillagok, és az új asztrális sugárzások egyre erősebben hatnak, új mennybolt keletkezik, majd leszállott a levegőégből egy bíboros fellegkocsi (égi hajó), amivel újra eljutottak a Nap fényes pitvarába.

Ott Hajnal a világosság sugarából kiválasztott egyet, és a fiú hajába fonta, tehát a kis királyfi megvilágosodott. Ez a világosságerő már belőle árad, így rést üt a sötétségen és tovább segíti a hőst lélekmegszabadító útján.

S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott terem a királyfi táltos paripája, fölpattan rá a királyfi, s vágtattak hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak megszólal a táltos, s mondja:
- Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz, hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek. Azt a három nádszálat addig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert ha vizet nem tudsz adni nekik, szemed láttára szörnyethalnak mind a hárman.
Hét nap s hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan sötét volt, hogy a királyfi felakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette a süvegjét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta s egy csapásra tőből levágta mind a három nádszálat. S ím, a három nádszál tövéből fekete vér bugyogott ki, s valami keserves jajgatás hallatszott a földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás az ő jajgatása. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három nádszálat, s mondta a lovának:
No, most édes lovam, vígy az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat.

Kit is kell megszabadítani az anyag fogságából? – az anyagvilág mélységeibe zuhant isteni lélekembert, a Világszép Nádszál kisasszonyt, a háromszoros megnyilvánulásában. Mit kell adni az élet kipattanásához? – élő vizet, olyan erőteret, ami ezt a nem evilági életet táplálja. Hét éjjel, hét nappal vágtat a táltos, a Gnózis hét sugarával, a hét mennydörgéssel, a Szent Szellem hét sugarával… a Világszép kisasszony felkutatására.

A sötétben a királyfi levette a süvegét, s a szemöldökök között lévő lélekablakból szabadon sugárzott a világosság, meg is találta a keresett három nádszálat, melyek meghajlásukkal szinte jelt adtak a megszabadulás lehetőségére, s egyszerre vágta le mind a hármat, mert a három egy! A vágás helyén kibuggyant a boszorkány sötét vére, megszakadt a földhöz kötöttség állapota.

Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte, nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa, csakugyan leány van-e bennük? Hátha csak hiába ide bolondították a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Ő bizony elővette a csillagos bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörűséges szép leány, a világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az első szava:
- Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!
De csak most ijedt meg igazán királyfi. Adott volna vizet, de nem volt sehol. Egy jó szempillantás sem telt belé, meghalt a leány, a két nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény leányt siratták bizonyosan. Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a leányt, ébresztette, de hiába, nem ébredett az fel. Leszállott a lováról, sírt ásott a kardjával, s eltemette a leányt.
Aztán mentek tovább, s az ördög szállott-e belé, vagy mi, a jó isten tudja, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először. Nem tudott vizet adni neki, s a világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a másik szobalánya is. No de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja, míg valahol forrásvízhez nem érnek.

A királyfi nem tudott ellenállni kíváncsiságának, ami arra utal, hogy még érvényesül a régi akarat és felhasította az egyik szobalányt rejtő nádszálat. A nádszálból kiesett egy gyönyörű leány, és rögtön vízért kiáltott. De bizony víz az nem volt, a gyönyörű lány szörnyethalt, és a királyfi eltemette. A mese szerint így történt a másik szobalány esetében is. A földhöz kötöttség utolsó szálait is meg kell szüntetni, amit a Világszép kisasszony mellett lévő két természetalak jelképez.

Hej, pedig úgy szerette volna látni a világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy szomjúságban. Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből, éppen egy forrásvíz mellé.
- No, édes gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De elébb meríts vizet a süvegedbe.
Telemeríti a süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat, nehogy megsértse a világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s ím, csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges szép leány, amilyent még emberi szem nem látott. Ott mindjárt egymás nyakába borultak.

Szerette volna látni a Világszép királykisasszonyt, de amerre mentek, mindenütt szörnyű nagy pusztaság volt. Az utazás a dialektikus világ pusztaságán, sivárságán át vezet. A pusztai kísértés végén, ami földi tulajdonságként a kíváncsiságban mutatkozik meg, végül az isteni táltos erővel, a szellem erejének segítségével találnak rá egy forrásvízre.

Nem patakot, folyót, vagy tavat találtak, hanem forrásvizet. Az élő víz örök bőségét, az isteni területekről érkező sugárzásokat a forrásvíz szimbolizálja. Hatására a nádszálból kipattant szépséges szép leány már nem hal meg, mert az élő víz áradata életben tartja. Olyan szép, amilyent még emberi szem nem látott. Amit még emberi szem nem látott, az nem ebből a világból való.

Ott mindjárt egymás nyakába borultak, a hős kitartásával, személyiségrendszerének teljes átalakításában való tudatos részvételével, mélységes üdvre vágyásával megszabadította isteni párját, megvalósult az alkémiai menyegző. Az örök hűség fogadalma a népi nyelvezeten igen tömör.

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

A fenti mesés környezetben, egy alkímiai folyamatot kísérhetünk figyelemmel, ahol a kalandos megpróbáltatások után újjászületik a szellem és lélek menyegzőjéből a szellem-lélek ember.

Az áttekinthetőség érdekében, vázlatosan a különböző állapotok láthatók:

- Tehát egy olyan belső útról van szó, ami a megrekedt élet válságállapotától indul.

- A folyamatos isteni sugárzás megújulásra sarkallja az embert, itt a kis királyfit.

- A biológiai ember magában hordozza az isteni minőségét. A modern Rózsakereszt filozófiája szerint a szívben rejlő szellemszikraatom, vagy a szív rózsája az isteni elv hordozója, magja. Itt van a jelentősége a mag-ar nevünknek!

- Az ember ősemlékezése felszínre hozza az isteni szellem–lélek ember valóságát a Világszép Nádszál kisasszony személyében, és keresésére, valamint kiszabadítására indul.

- A mese története egyidejűleg többdimenziós síkon fut, mégis jól elválasztható a két természetrend, azaz a dialektikus anyagi és az isteni létterület.

A Világszép Nádszál kisasszony, a szellem–lélek ember az anyagi világ sötétségében a nádban, azaz az emberben, finomabb közelítésben a szívben található.

- Ehhez az embert próbáló út bejárásához szakítani kell a régi életformával, teljes megfordulásra, új gondolkodásmódra, új érzéséletre, új életvitelre van szükség, az abszolút szeretetre hangolódva teljes átalakulást igényel.

- Az ember egy nagyon erős belső elhatározásra teszi meg a szükséges lépéseket. Az isteni létterület válaszaként minden lehető segítséget megadnak, intuíciós és szellemi vezetéssel.

- A mesében a hőst ugyanúgy segítik a látszólag negatív szereplők, mint az öregasszonyok tanácsai, a táltos paripa, a varázsfurulya, valamint Hajnal megjelenése.

- A lélekmegszabadító úton a következő fontos tényező az önfeláldozás vagy önátadás. Ezt a mesében a hős combjából vágott hús érzékelteti.

- „ ha nem születtek újjá víztől és szellemtől, semmiképpen nem mentek be a mennyek országába” – mondta Jézus.

- Ezt a bibliai képet a mesében a forrásvíz, azaz az élő víz megtalálása és a nádszálkisasszony egybekelése a királyfival, az új ember, a szellem–lélek ember életre keltése tükrözi.

- Azt a csodás belső átalakulást, alkímiai folyamatot, amit az ember ezzel az úttal kapcsolatban átél, a réz, az ezüst, az arany és gyémánt helyszínekkel szemlélteti a mesés környezet.


Forrás: https://magyarokfenykuldetese.wordpress.com/2011/11/24/vilagszep-nadszalkisasszony-fenykincsei/

A Világszép Nádszálkisasszony meséjének üzenete


A Világszép Nádszálkisasszony meséjének üzenete

„Miért beszélsz nekik példázatokban?”

„Miért beszélsz nekik példázatokban?” – kérdezték Tőle a tanítványai.

Ő pedig ezt válaszolta: „Mert ők is az enyéim, és minden gyermekemhez az ő saját nyelvén szólok, hogy idegennek ne gondoljanak. Hogy megtudják, érezzék: valóban enyéim ők, ugyanúgy, ahogyan ti is azok vagytok. Hogy mindenek megtudják ezen a világon: hozzám tartoznak. S hogy ezt megértsék: az ő nyelvükön kell szólnom hozzájuk. Kihez-kihez a sajátján.” Ezt felelte az Istentől küldött Fiú.

„Ember, ismerd meg magad!”

A magyar tündérmesén keresztül az Igazság Napjának, a Világ Világosságának hangja szól hozzánk. Ezért e mesék egy meghatározott embercsoportnak ezt a világosságerőt tartósan a rendelkezésére bocsátják.

A magyar népmesék máig csorbítatlan fényben tükrözik az egyetemes Világosság hatalmát, és tanúskodnak hívó szaváról, melyet a hős, a mese központi alakja születésétől fogva hall, és útja az erre a hívásra adott személyes válasza. Ezek a történetek ezt a követendő példát mutatják fel minden hallgatójuknak.

A Világ Világossága létünk kezdete óta számos formában alkalmazza a közösségszentelés mágiáját. A nép számára, itt, a Kárpát-medencében, a mesemondás spirituális tevékenység volt, a közösségért végzett tudatos cselekedet, mely a tudatállapot fölemelését célozta meg.


A Világszép Nádszál kisasszony művészi hármassága:

- Nyelvezet, szavak, kifejezések:

A mesemondó csodás nyelven beszél. Beszéde szépségről, illendőségről, kedvességről tanúskodik, az egymás iránti figyelmességre, segítőkészségre, odaadásra tanítja az embereket. E tulajdonságok egyfajta tudatszintre, tudati állapotra utalnak, és nélkülük nem közeledhetünk a hívó Világossághoz. Például: „Köszönti az asszonyt illendőképpen, fogadja az is nemkülönben…”, „Igazítsd útba ezt a legényt!”. „köszöni szépen a királyfi”, „bizony nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból.” A szereplők így szólítják meg egymást: „édes fiam”, „kicsi gazdám”, „édes lovam”, „édes gazdám”.

A nyelv, vagyis a használt anyag – gyönyörű. Igen, egészen egyszerűen gyönyörű minden részlete, és a teljessége is. S a szépség is (csakúgy, mint a népmeséinkben szintén hangsúlyos szerepű igazság és erő) egyik nézete a Világosságnak, mely az embert vonzza, mert a Lélek hazájára emlékezteti. Egy – egy példa a nyelvi szépségre: „Hol jársz itt fiam, ahol a madár sem jár?”„estére kelve”, „Elémondja, hogy mi jóban jár.”, „megcsendült-bondult bele az egész világ”, „tudom én, mi a szíved szándéka.”

Ez a mesenyelv mindemellett szereti a képeket („csak addig ég az élete gyertyája”), és nem hiányzik belőle a humor sem („de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl”, „ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardodat felakaszthatod rája.”).

Találkozunk olyan részlettel is, amely első hallásra meghökkentően tréfás, a szokatlan társítás révén („ezt a 3 aranyhajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot”), később azonban felfedezzük mélyebb értelmét (erre még visszatérünk).

A helyszínek, dolgok, tárgyak, élőlények, veszélyek képe is könnyen megelevenedik képzeletünkben, sokszor a hatásos jelzők segítségével: „hol kígyóra, hol békára léptek”, „emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül”, „szörnyű nagy pusztaság”, „az aranyerdőnek közepén volt a Hajnal kertje”…

Ezek az ábrázolt világ tiszta körvonalú képei, de a művészi beszéd gazdagon használja az ún. költői képeket (hasonlatokat, jelképeket) is. E képek pedig nélkülözhetetlen tanítói a Léleknek, s az oktatás módszerében észrevesszük a képzelőerő élénkítését célzó törekvést („s ím, halljatok csudát,..”, „S mit gondoltok, mi történt?”).

A kifejezésmód színesítését szolgálják a nyelvi alakzatok (pl. a humor, a felsorolás, fokozás, túlzás).

- A meseszövés, a tartalom felépítettsége-a történet épülete

Részletezése itt nem célunk.

- Maga a tartalom: a beavatás útja:

SAJÁTOS MESEVILÁG:

A mesemondó az első lélegzetvételétől egészen egyértelműen kiemel bennünket megszokott, hétköznapi világunkból, félreérthetetlenné téve számunkra, hogy rendkívüli történettel lesz dolgunk, mely azonnal rendkívüli helyszínen is kezdődik.

Ezt az ’átemelést’ a szavak tisztán alkalmazott erejével éri el, ez a legelső feladat, az egész épület alapja. Ezért hangsúlyozza a „túl” lévőséget, sőt, fokozza jelentőségét, s amikor a fokozás elérte netovábbját, humorba fordul, s egyszeriben le is zárul a mondat: határozottan, kedves derűvel meg is történt az ’átemelés’.

S hová kerültünk át?

Benső világunkba, melytől azonban hetedhét ország, hetedhét fal választ el minket, de a képzelet erejével még megtalálható. Nem más ez, mint rég elfelejtett, egykori emberi világunk.

Milyen ez a világ?

Csodás! Lakói, lényei életét, érdeklődését a Nap, a tűz, az arany, a ragyogás, az erő, a sebesség, a hatalom határozza meg.

Többszintű! Mert bár a mese elején szereplő királyság is csodás számunkra, lényei közül többen ismerik a mágiát, mégis az egymást még szeretettel kiegészíteni nem képes kettősség, az ellentétek mozgalmassága uralja – még ha a mi világunkhoz mérten tisztább, ártatlanabb formában is.* A lélekminőségek ugyanis vegyesek: ugyanabban az országban jelen van az ármány, a sötét szándék és a jóakarat, a Világosság ereje is. Olyan ország ez, ahol a Világosságot szeretők még nem vívták meg a végső csatát. Tehát ahol fel kell kelni, és nem lehet tovább késlekedni. Ezért a jó legnemesebb, legzsengébb ereje – a király kisebbik fia – még ebből az életminőségből is elvágyódik.

Hová? Milyen a következő szint, az egészen másik világ?

Nevezzük a Világosság Országának. Ide csak egy tökéletesen új tudatminőséggel lehet belépni, pontosabban így érdemes, ha az ember tartósan benne szeretne élni, ha nem akarja ismét elveszíteni. Előcsarnoka a Nap fényes pitvara – égő sugarak élettere, a Napszféra kapuja. Az erő, a Nap hatalma minden itt élőnek méltóságot, biztonságot, erőt és boldogságot ad, miközben ezek a lények dolgoznak. Igen, a Nap szolgálatában, a kapott erőt bevetve, lendületesen tevékenykednek. (Lásd például a Nap favágóit.) Egyértelmű utalást kapunk arra, hogy ez a Napszféra is hétszeres: „Megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, s vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül.”

SZEREPLŐK:

A király, az idősebbik fia és ennek felesége: megelégednek a földi értelemben kiművelt személyiség életszínvonalával, meg akarnak maradni a magas fokra vitt földi kultúra adta kényelemnél.

A király kisebbik fia, a mesehős: szíve sugallatában tökéletesen hisz, nem ingatja meg és nem tartja vissza a környezetében élők hitetlensége. Ifjúkorától kezdve a Múlhatatlanul Szép foglalkoztatja, akiért lemond emberi mivoltából adódó önzőségéről, s hagyja, azt akarja, hogy ezen túl ez a Múlhatatlanul Szép vezesse őt.

Dajka: vigyázva, hogy az idősebb ne hallja, továbbsegíti a kisebbik királyfit: bizalmasan további tájékoztatást nyújt át a „Legszebb” – ről, egyértelmű irányt adva a szív keresésének. „Megállj csak, fiam, nem találod azt meg az apja házában. (…)”
A királyfi felnevelő dajkája

  • 1. tanúskodik arról, hogy a megsejtett Szépség valóban létezik
  • 2. elmondja, miért akarják eltitkolni az igazságot a királyfi elől
  • 3. pontos információt ad a Világszép Nádszál kisasszony tartózkodási helyéről.

Erdei öregasszony: jóakaratú, macskája (a jó apró szolgája) által továbbkalauzolja a hőst egy bölcs, mágikus képességgel is rendelkező, nála is öregebb emberhez, aki az ő nénje, a

2. öregasszony.: az öregség mindkettejük esetében arra utal, hogy mennyi időt töltöttek már el a jóság szolgálatában. Amikor a királyfi elmondta ennek a második öregasszonynak, hogy mi járatban van, az öreg nem kapkodja el a választ. Figyelmes és megfontolt: „hallgat, hallgat az öregasszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja: (…)” Alapos és jó megfigyelő, tulajdonságai révén

  1. felismeri, hogy kiben és milyen mértékben munkálnak Fény erői („De nini, mi van a fejeden? Ihol három aranyhajszál.”)
  2. a nyugvó fényerőt és képességeket egy embernél képes aktívvá, cselekvővé változtatni: a királyfinak eddigi legjobb lova helyett (természetes tehetségei és jóságtörekvése helyett), táltos paripát ajándékoz, aki ezentúl a gondolat szárnyán viszi őt. Ez a megajándékozás mágikus cselekedet, és csak olyan emberen hajthatja végre, aki erre megérett, valamint személyesen kéri is ezt a változtatást (vágyik rá).

Mi szükséges ehhez a mágikus eseményhez?

  • Szükséges, hogy az illető ember, akin végrehajtják, elemi szinten magán viselje a Világosság jegyeit, pecsétjét (ez a királyfinál a 3 aranyhajszál).
  • Szükség van a föld anyagára, mert csak az anyagvilágban kezdhetjük el a beavatás útját. A földi ember legalább oly kevéssé hasonlít a Világosság Fiához, mint egy kilincsmadzag egy aranyos kantárhoz! Egyikből a másikhoz nem vezet út, a megoldás csakis a kicserélődés lehet, melyben az első teljesen eltűnik, hogy a másik, ama Fénylő, éljen.
  • Hogy ez a csere megtörténjen, ahhoz alkalmas hely is kell, s ez nem más, mint egy magas hegy!
  • Végül el kell végezni a tudatos, mágikus tettet.

„Ezt a három aranyhajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három aranyhajszálat, s egyszeriben elébed toppan a táltos paripa.”

A táltos paripa: meghitt szeretettel szolgálja „kicsi gazdáját”. Ez az egyetlen feladata, melyet minden pillanatban, úgy éjjel, mint nappal, valóban szüntelenül végez. Olyan erőt személyesít meg, aki nem is tud mást tenni! Nem kettős tehát (lelkét nem feszegetik ellentétek, hanem az Egységre, a Fényre hangolt) mint a földi ember, ezért nem is foghat rajta semmi kísértés. Bizonyosan minden atomja a Fény birodalmából való. „Hasítja a levegőt”, „Felszáll, mint a madár”: a levegő ura, tudatosan mozog az asztrális térben. „No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a madár, vagy még ennél is sebesebben: úgy, mint a gondolat?”: Tudja, hogy a gondolat, az új gondolkodási képesség nagyobb minden csodás tálentumnál, s ő ezzel viszi kicsi gazdáját minden következő állomásra. De a jóhoz, széphez és igazhoz csak akkor viheti közelebb az embert, ha annak legbelsőbb vágya és törekvése valóban erre irányul. Szolgálni tehát csakis ebben az esetben tudja! Ellenkező esetben azonban: „Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk.” A táltos ló rendkívüliségéhez tartozik, hogy nem négy, hanem öt lába van! Ez igen lényeges, nem az öncélú elkápráztatás kedvéért említi a mesemondó. Az ötös szám is az önzetlen, ártatlan, Istennek tetsző életvezetés jelképe.

A két farkas: „a küszöb őrei”, a mesebeli dialektikus világ kapuját őrzik. Ez a kapu vasból van, az ember – ember elleni küzdelem vasából. Itt mindenkinek meg kell fizetnie a vámot, aki ebből a mágneses térből távozni akar. De ez a világ nem akarja, hogy bárkit is elveszítsen, mert minden tőle függetlenné vált lénnyel veszít a hatalmából. Mágneses erejét a tőle függők tömegétől nyeri. Az ember, ha akarja, megszabadulhat ettől a kötéstől, mert AZ EMBER ALAPVETŐEN SZABAD. Ám a halálvilág hatalmasai többek között a félelem mágiáját alkalmazzák, hogy az ember nehogy felismerje és alkalmazza vele született szabadságát. Ezért kerül szembe minden szabadulni vágyó, határhoz érő ezekkel a látszólag ijesztő teremtményekkel. Itt arról van szó, hogy az ember mennyire tartja még fontosnak az énjét (mely valójában a halálvilágból való, a halhatatlan Lélekkel szemben ez előbb-utóbb a halál prédája lesz); képes-e már életében feláldozni önmagából egy nem elhanyagolható részt. Ha igen, akkor a farkasok átengedik.

„(a királyfi) Kivette a zsebéből csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak. – Most már mehettek – mondták a farkasok.”

A haragos öreg a Nap pitvarában: a Szellem (az isteni tudatállapot) szolgája: „a Napnak a szolgája”. Miért haragos, miért távolítja el kérlelhetetlenül a királyfit? Mert Isten Napjával, a Szellemmel nem lehet alkudozni, egyezkedni. Szívesen veszi az ember közeledését, ha az nem tetszeleg szépségében, hanem, bár ismeri saját gazdagságát, kincseivel nem önmaga felé, hanem az egész világ felé fordul, hogy az egész teremtés szolgálatába álljon. Ha ebben az alapvető feltételben hiba mutatkozik, ha a ’királyfi’ önmagára irányul, akkor az ajándékba kapott, megelőlegezett erő nem képes szolgálni őt, s „a nagy szélvész elfújja lovastul, mindenestül.” A Szellemet szolgáló számtalan erők egyike ilyen esetben azonnal gondoskodik arról, hogy a betolakodó a neki megfelelő helyre kerüljön. Ez a rezgéstörvények hatása: a Szellem közelében csak egy tökéletesen tiszta Lélek maradhat meg tartósan. Hősünknek és hű segítőjének, akit nem vesznek vissza tőle, újra kell kezdeni, a Szellem Világosságához képest kimondhatatlan mélységekben és sötétségben. Itt csak vakon, csúszva-mászva tapogatva, hol kígyóra, hol békára lépve haladhattak. A királyfi ezúttal önmagában teljesen elbizonytalanodva, mulandó képességeit végleg maga mögött hagyva, kizárólag vágya erejéből, alázatosan jutott el ismét a világ végére, a vaskapuhoz. Előző próbálkozásánál mérhetetlen örömmel, tagadhatatlan vágyakozással ugyan, de még magabízóan küzdötte fel magát a Szellem pitvaráig, így aztán nem is sikerült elfelednie magát, amikor létrejöhetett volna a Szellemkapcsolat. Eszünkbe jut itt Parszifál és Galahád példája: a királyfi első próbálkozásakor Parszifálhoz, második próbálkozásakor, amikor elnyerte az alázatot, már Galahádhoz hasonló: (Parszifál) „Találkozott egy szerzetessel, akinek elmesélte a történetét. ’Ó, fiam – mondta neki a szent ember – nincs valódi alázat benned, az a ruha, melyet Mindenek Ura viselt. Nem vesztetted el önmagad, hogy megtaláljad magad, úgy, mint Galahád.’ Ebben a pillanatban feltűnt Galahád. Mindketten részt vettek a szerzetes szertartásán, miközben egyedül Galahád látta a Grált.
’Itt az idő – mondta ekkor Galahád Parszifálnak. Elmegyek innen lentről. Engem megkoronáznak, messze, a szellemi városban. Gyere velem, akkor megláthatod a jelenséget, amikor elmegyek.’
Felmentek a hegyre. Mindenhonnan vihar és halál környékezte őket. Egy hatalmas, fekete és bűzös, emberi csontokkal borított mocsár terült el messze, nagyon messze. Csak egy keskeny hídon lehetett átkelni rajta. Galahád átkelt, mint egy villanás. Mihelyt átért, a híd lángokban tűnt el.
Parszifál nem tudta követni Galahádot. Az ég megnyílt, hallotta a mennydörgést, mint Isten Fiainak ujjongását. A láthatáron a szellemi város finom és tiszta gyöngyként tűnt fel dicsőségében, és a Szent Grál végül úgy jelent meg, mint egy rózsa Galahád feje fölött. A Grál egybeötvöződött a csillaggal, mely dicső fényét vetette a város tornyaira.” (Tennyson)

A százfejű sárkány: Most tehát, miután a végtelen türelem és kegyelem által elnyerte az alázatot, a királyfi a vaskapunál találkozik „a küszöb nagy őrével” (Rudolf Steiner kifejezése). Mesénkben ezt a 100 fejű sárkány testesíti meg.

És most térjünk vissza a történethez. A határig sikerült tehát újra eljutni! Az emberiség segítői pedig tudják, hogy az ilyen emberre különösen figyelni kell. Két hatalom érdeklődik iránta: 1. a benne csendes, szerető figyelemmel bízó Világosság és 2. az őt elveszíteni nem akaró, hatalmának gyengülésétől rettegő sötétség. Mesénk most következő szép részlete egyszerűen, egyértelműen tanúskodik a Világosság Fiainak munkamódszeréről, akik ezt mondják: ’Ne állj ellent a gonosznak!’ Mert a Szeretetnek nincs ellensége, a győzelem érdekében sohasem folyamodik erőszakhoz, végül mégis – ha ez sokszor hosszú időbe telik is – győz a rossz felett. Hogyan? Csakis a Szeretettel, csakis a mindent eltűrő szelídséggel, melyhez a szív különös állapotban kell legyen. A szív már csakis a Világosságra néz, ezért a Világosság eljön hozzá: beleköltözik. Ekkortól az ember úgy érzi, szíve végtelenül kitárult, belefér minden és mindenki, senkit és semmit nem zár ki többé. Igen, belefér most már az egész dialektikus világ is: az ember maga nem harcol ellene. Mert minden figyelmét a Világosságra irányítja, hisz kimondhatatlanul hiányzik neki! Ez a királyfi furulyajátéka, ezért szól bánatosan a dallam, zenéjében szíve végtelen vágyakozása fejeződik ki. Mikor jön el a szívnek ez az állapota? Amikor a jelölt önnön sötétsége lényegét tökéletesen megismerte, hisz alászállt a tudatalatti mélységeibe, szert tett az önismeretre. Belátáshoz jutott mind a mikrokozmikus, mind a kozmikus bukottsággal kapcsolatban, s most már a sötétségtől tudatosan, végleg el akar búcsúzni. Ez a furulyaszó Parszifál kérdése, amit végre feltesz, megértve saját mikrokozmoszának siralmas állapotát és segélykiáltását: „Nézd, mi lett belőlem!”

Mit kérdezett hát Parszifál, amikor másodjára (!) visszatért a Grálvárba? Ezt: „Bátyám, mi bánt, mit segíthetek?” Ami ezt jelenti: „Atyám, mit akarsz, mit tegyek?” Ekkor hangzik el a „Legyen meg a Te akaratod!”

Ebben a lelki állapotban csoda történik, melyet a mese így beszél el: „Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdt a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót. De bezzeg nekibátorodott a királyfi is, s a vaskapun szépen kisétált.”

Hajnal: a Nap legszebb s legkedvesebb leánya.

A mesénkbeli Hajnal betölti azt a hiányzó helyet is, melyet a királyfi édesanyja személyében hiába keresünk. Ő az Istennő, aki az anyai szeretet magas nézetét személyesíti meg: ez az Istennő minden Fény felé törekvő embernek a legjobbat, legszükségesebbet ajándékozza. („megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, (…) s azután úgy szálltak feljebb, feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába, s mondotta: – Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod a Világszép Nádszál kisasszonyt.” Ez az adó tevékenység Hajnalt a mennyei anyasággal hozza kapcsolatba. Ajándékoz, de nem köt magához, ellenkezőleg: a cél felé sürget: „most már mehetsz, megtalálod a Világszép Nádszál kisasszonyt.”

Ugyanakkor a mesemondó szerint Hajnal leány! A leány pedig a szeplőtlen tisztaság.

Hajnal tehát mindez együtt!

A Szellemi Nap a mesében végig a rejtettben marad. Hallunk róla, látjuk a leányát, találkozunk a szolgáival, és dicsőségéből sok minden megnyilvánul előttünk. De Őt magát a mese végéig egyszer sem láthattuk.

A Világszép Nádszál kisasszony: a jó véghez vitt küzdelem jutalma, akit az Élő Víz birtokában minden királyfi biztosan elnyer.

Irodalom:

1. Tennyson: Parszifál (forrás: Internet)

2. Rudolf Steiner: A magasabb világok megismerésének útja (2002, Genius)

* Van benne emberi szeretet (apa és fia: a király és fia), őriznek benne feltűnés nélküli lények ismeretet az igazságról, s kellő időben ezt rendelkezésre is bocsátják (a királyfi dajkája); de van benne megkristályosító törekvés, önmagára irányuló énkultúra (idősebbik királyfi és szép felesége); sötétség, negatív erő (a Fekete-tenger, a 77. sziget sötétsége, vén boszorkánya; hasznos képességek (a kis királyfi legjobbik lova, tettrekészsége); a jót szolgáló segítő erők (rengeteg erdő, 2 öregasszony, a macska); megújuló lehetőségek (pitymallat), beavatóhely (magas hegy), mágikus tudás (2. öregasszony).
 

Forrás: https://magyarokfenykuldetese.wordpress.com/2011/11/24/125/

Megjelent: 29721 alkalommal

Kapcsolódó elemek

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés