Csak a rendezvény hivatalos kiadványa 5 kötetet és több, mint 3700 oldalt töltött meg. Valószínűleg kevés középkori esemény adódik, amelyik bőségével éppúgy, mint a jogtalan elbitorlás ezek magától érthetőségének mértékével megvalósított sokoldalúságával a kutatókat még inkább megtéveszti, ezzel további kihívások elé állítja.

Különösen rejtélyesnek tűnik a hamisítók mentalitása, amelyet Horst Fuhrmann, a Monumenta akkori elnöke a kongresszuson tartott megnyitó beszédében bemutatott. A legkiterjedtebb és legdöntőbb hamisításokra összpontosított, így a konstantini adományra, amely az Egyházi Államot alapította volna meg (ld. Pap Gábor: Kitalált középkor. 19. o. a honlapon), valamint az „álizidori hamisításokra". Ez utóbbi egyházjogi szempontból fontos több mint tízezer iratból áll. Mindezek a hamisítások egy kétséges eljárásból fakadnak, mert ezeket a bele fektetett fáradságos és kiterjedt munka ellenére csak évszázadokkal (...) később használták fel az egyházi és világi joganyagban (Fuhrmann 1988:90). Fuhrmann azt a véleményt képviselte, hogy először annak a környezetnek kellett létrejönnie, amely a hamisításokat valódi hatóerővé tehette.

Naív pozitivizmus lenne, ha valaki úgy gondolná, hogy az itt előadott hamisítások következtében megváltozott volna a világ. Egy ilyen mondat összetéveszti az okot az okozattal: sokkal inkább egy megfelelően megváltozott világ vette magára a hamisításokat. Másképpen megfogalmazva: a pápai állam kialakuló központosító törekvéseinek nem volt szüksége a hamisított oklevelekre, mindazonáltal sikere érdekében a későbbiekben szükségesnek bizonyult azok felhasználása. (Fuhrmann 1988:91).

De még furcsább, hogy az egyház hamisít, pedig nincs is rá szüksége (Niemitz 1/91)? Korábban mindkét szerző szembekerült e kérdéssel. Vitatkoztunk a Fuhrmann által felrajzolt képről és abszurdnak találtuk: okos szerzetesek nagyjelentőségű iratokat gyártanak – anélkül, hogy bárkinek hasznosak lehettek volna, csak úgy saját használatukra. Ehelyett műveiket elraktározzák a ládafiában, hogy aztán majd évszázadokkal később a világ megtalálja, felhasználja és magába fogadja? Hogyan sikerülhetne a jövőt olyan jól megtippelni, hogyan lehet egy még meg sem született hatalmasság jövőbeni igényeit megalapozni, egyáltalán hány változatban kellene előre hamisítani: Szerzetesek, mint pokollátó jósok?

Rövidesen fel is tettük magunknak a kérdést, hogy nem inkább a híres Fuhrmann összekeverte az okot és okozatot. Ebből keletkezett aztán a feltevés: ha a hamisítások évszázadokkal később használhatóak lehettek, ez úgy néz ki, hogy a hamisítás és felhasználása közel azonos időpontban történt, később azonban manipulációkkal az időtengelyen elválasztották őket egymástól. Erre adódott ellenőrzési lehetőség is: naptárunkat 1582-ben helyesbítették, hogy a Cézár korától számított szökőnapok okozta problémákat kiegyenlítsék. A helyesbítés 10 nap beiktatásával történt. Mivel Cézár és XIII. Gergely naptármódosításai időben rögzítettek, utána lehet számolni, hogy jól változtattak-e. Ez a számolás éppolyan egyszerű, amennyire meglepő az eredménye: három nappal kevesebbet ugrottak át, és ennek ellenére ma az ég és a naptár összhangban van. A következmény: a Cézár és Gergely pápa közti időnek hozzávetőleg 300 évvel rövidebbnek kellett lennie annál, amennyinek ma általánosan elfogadottnak tekintjük (Illig, 1/91).

Az ókor és a reneszánsz között a történészek közel 300 évvel többet tartanak számon az időrendben. Jézus születéséhez viszonyítva ma nem a 21., hanem egyenesen a 18. században élünk, talán éppen Kr. után1699-et írunk. Három kitalált évszázad a történelemben – hogyan lehetne őket fellelni? Nos, a koraközépkor a legsötétebb, vagyis a napnyugati történelem legismeretlenebb szakaszaként ismert.

Az ottani lelethelyzetet és a felmerült kérdések tömkelegét tekintve feltevésünket alaposan kihegyezhetjük: a kitalált idő – az eddigi adatok alapján – 614 és 911 között van. Ez a kor és a hozzá rendelt események soha nem történtek meg. Ezeket valamikor belopták az időszámításunkba, ezért ez a korszak teljesen üres. Azon építményekről és leletekről, amelyeket a kitalált korszakhoz kapcsolnak, csak később íródtak meg a beszámolók (Illig, 4/92a). Ezernyi kérdés vetődik fel ezzel kapcsolatban. Két egymáshoz legközelebbi így hangzott: Miért nem jöttek rá mások ilyen sokáig?

A másik: Ha már ilyen nagy horderejű feltevést megfogalmazunk, seregnyi gyötrő kérdést is meg kellene válaszolni. Van-e egyáltalán az idevágó kutatásnak ilyen sok megoldatlan kérdése? Az első kérdésre rögtön van válasz: Az időtengely és a keresztény naptár annyira magától értetődő, hogy senkinek sem jutott eszébe ezt a kérdést feltenni. Emellett egyik sem isteni ajándék, hanem csak hibákra érzékeny számítási eredmény. Amint a legkülönbözőbb szakterületek későókori és koraközépkori irodalmát tanulmányoztuk, tömegével találkoztunk kutatási kérdésekkel, ugyanakkor nem tapasztaltunk ilyen irányú probléma tudatosítását. Az időrendben hívő kutatók csak rövid ideig csodálkoznak, magukat összhangban állónak tekintik a társtudományokkal és zavartalanul tudnak tovább dolgozni. Ez érvényes a régészekre éppúgy, mint történészekre, helytörténészekre, érmeszakértőkre, településeket kutató régészekre és C14-es és a fás évgyűrűvizsgálatokkal dolgozó kormeghatározókra, kerámialeletek szakértőire és egyháztörténészekre, Bizánc- és iszlámkutatókra. Mi azonban a kérdéseket kérdésekként fogtuk fel és azokat a kitalált idő feltevésének viszonyában vizsgáltuk, miközben Izlandtól Indiáig minden hasonlóságra figyelmet fordítottunk. A felmerült kutatási kérdések tárházából itt most csak hat példát szeretnénk röviden bemutatni.

A párszik – akik tűzimádók, illetve Zarathustra követői, akiknek egy része Iránból Indiába menekült – vitatják saját időrendjüket. Amikor a 18. században követek érkeztek Iránból Indiába vallási újraegyesítésük céljából, közölték az indiai párszikkal, hogy hazulról történt menekülésük óta időszámításukban 300 évet tévednek; a lexikonok is tévesen adják a menekülés idejét hol a 7., hol a 10. századra helyezve (Topper 3/94). Itt az utólag betoldott 300 kitalált év közvetlenül megmutatkozott.

A zsidó történelem a keresztény Európában sötét zónákat és a folyamatosság megszakadásait mutatja ki, amelyeket ott is sötét kornak neveznek. Idézünk a szakértőtől, aki az akkori Európában élő zsidók lététől kényszerítve abból indul ki: „Mindennek ellenére semmilyen bizonyíték, épp csak csekély valószínűsége van annak, hogy ebben az időben valahol a nyugati világban nagyobb számú zsidó élt volna" (Roth 1966:4). Más szavakkal megfogalmazva: a 6. és a kezdődő 10. század között zsidóknak semmilyen nyomuk nincs Európában. Jelenlétüket a későókor és a fejlett középkor között interpolációval helyettesítették (Illig 5/91).

A Bizánc-kutatókat egy kutatási kérdés egészen érdekesen érinti, amely épp e korhoz kapcsolódik: mikor zajlott le a nagy közigazgatási reform, mikor és hogyan alakult ki a feudalizmus? Az egyik csoport arra az eredményre jutott, hogy minden érdemleges részlet 600 előtt kialakult és hogy a következő 300 évben tulajdonképpen semmi sem történt. A másik csoport felteszi (becsüli), hogy 600 és 900 között a társadalomban olyan lassú átalakulás folyna, amely alig tudatosul a szereplőkben. Mindkét csoportnak hiányoznak a kérdéses időszak forrásai és a régészeti leletei, így aztán szabadon folyhat a folyamatosságról zajló hosszadalmas és parttalan vita (Karayannopulos 1959:15; Niemitz 1/94).

Németországban éppen ebből az időből úgyszintén hiányoznak a régészeti leletek. Habár a régészek Frankfurt/Main-ban csodaszép, zavartalan (régészeti) rétegsort találtak, amely a római kort és a reneszánsz kort összeköti; csupán a 650 és 910 közti rétegek hiányoztak belőle. Minthogy ilyesmi nem fordulhat elő, a régészek felszámolták ezt a nehézséget is, a hiányzó rétegeket a félreeső szemétgödörből kipótolták. Annak számtalan cserepét szétosztották a kitalált időben az időrendnek megfelelően (Stamm 1962, Niemitz 3/93).

Sajnálatos módon a természettudósok sem tudnak hibátlan kormeghatározási módszerekről gondoskodni. Az általánosan ismert, sugárzó C14-es szénizotópra épülő módszer a minket érdeklő időszakban teljes mértékben függ a fás évgyűrűvizsgálatoktól(Willkomm, 1988: 176). E tudományág összehasonlítja a fás növényekből vett minták évgyűrűit. Minthogy a hasonló gyűrűknek egyidőben kellett növekedniük, megkísérli egy időben folyamatos gyűrűsort mintáról mintára kormeghatározásra a múltba visszavezetni.

Amikor a fás évgyűrűkutatók úgy 25 évvel ezelőtt átlépték az előző ezredfordulót és a koraközépkorral akarták összekötni, súlyos nehézséget jelentett odaillő famintákat találni. Amikor meg mégis találtak ilyet, az azzal elvégzett keltezések nem illettek az időrendbe. Körülbelül egy évtizedig tartott mire a fás évgyűrűkutatók és a történészek egy szabad vita keretében megegyeztek; feláldozták az addig használt fás évgyűrű-meghatározási módszert. Egy szemmel is látható és követhető vizsgálatból statisztikai eljárás lett, amelynek túlbonyolított módosító számítási eljárása még a szakértőknek is az agyára ment. Mindezek ellenére megmutatkozott, hogy jelentős hibákat követtek el az uralkodó időszámításnak való megfelelés kényszerétől vezetve.

Aacheni dóm

Hatodjára: Aachen

Hatodik példánkat részletesebben mutatjuk be, mint a legfontosabbat viszonylag kevés bizonyítékunk közül, amelyek alapján a koraközépkort a művészettörténet szerint is újra keltezhetjük. Az aacheni császári kápolna (Pfalzkapelle) legfontosabb keltezési hibáit megértendő, ragadjunk ki az európai építészettörténetből egy markáns és szilárd elemet: a boltozatok építését (Illig 1984: 198-281).

Amint Rómát sem egy nap alatt építették fel, nem máról holnapra vált tökéletessé a boltozás művészete sem. A középkor legmerészebb templomépítkezéséhez, beauvais-i 48 méter magas gótikus szentélyhez kórushoz vezető út nehéz és időnként kudarcoktól kísért volt. Az eget ostromló igyekezet, mint a napnyugatiak fausti lelkületének kifejeződése és találmánya az 1000. év táján keletkezett. Azóta nőnek a tornyok, négyzetes kupolák és boltozatok mind magasabbra, habár a kínálatban először csak román boltívek, tömegfalazások és ritkábban boltívbordák voltak.

Az aacheni dóm belülrőlEnnek megfelelően a kezdetek is nyomorúságosak voltak.

Katalóniában, Dél-Franciaországban és Burgundiában úgy 970 körül tettek kísérletet kis és szerény templomok és ugyanolyan szerény boltozatok építésére. A fesztávok alig érték el a 3 és fél métert, és csak ilyen kis templomok – mint például a Pireneusokban felépített St.-Michel de Cuxa és St.-Martin-du-Canigou – voltak teljesen beboltozva. A tournusi St. Philibert templomban (1015 körül) az előtemplom teljes beboltozását ünnepelték. 1030 és 1060 között sikerült először nagyobb tereket áthidalni: a speyeri dómban mindkét oldalhajó – 70 méter hosszú és 7,75 méter széles – egyszerű keresztboltozatot kapott. Először 1082 és 1106 között sikerült – ismét Speyerben – a főhajót és az oldalhajót boltozni, vagyis 14 és akár 15,40 méter fesztávval, hozzá még a 33 méter magas csúcspontot uralni. Ehhez hatalmas fagerendákat építettek be a falakat összekötendő. Ugyanez a horgonytechnika biztosította a kereszthajókat és a huszártornyot. Az építőmesterek eképpen merészkedtek odáig, hogy Speyerben olyan szabálytalan oktogont építsenek, amely 50 méter magasságban 15,40 fesztávval rendelkezik. Mindenesetre Clunyban még hatalmasabb templom épült.

Így vezet egy számtalan részlettől kísért fejlődési folyamat a templomok hajóinak esetében 140 év leforgása alatt az óvatos kezdetektől a megszerzett távolságokig: a fesztáv jó 3 méterről az ötszörösére nő, a boltozat magassága négy méterről kb. a nyolcszorosára növekszik. Ezt megértendő senkinek sem kell a templomépítőkhöz tartoznia, miközben a kőmegmunkálás, a kőfaragás módja, a statika, a terhelés elvezetése és az alapozás-megtámasztás mikéntje folyamatos fejlődésen ment keresztül. Az építéstechnika fejlődése éppúgy jól követhető, mint a román építészetben végbement esztétikai fejlődés.

A speyeri dómtól 220 kilométerre északnyugatra egy épületre bukkanunk, amely közvetlen vetélytársnak tekinthető: ez az aacheni Palotakápolna. Központi épülete mindeddig kétséget kizáróan Nagy Károlyhoz és a 800-at kevéssel megelőző időhöz volt kötve. A 30 méter magas oktogonjának emeleti szintjei mutatják, miképpen lehet a falakat karcsú oszlopkötegekkel kiváltani.

Az oktogont kupola borítja, amely 14,50 és 15,60 méter közötti fesztávú. E hatalmas kupola támasztást igényel. Emiatt nemcsak vasfüzér köti össze, hanem gyámoszlopokkal és kétemeletes körüljáróval is megerősítették. A körüljáróban a boltozási nehézségeit csodálatraméltó mesterségbeli tudással oldották meg. Földszintjéhez semmiképpen sem egyszerű dongaboltozatot vagy sima keresztgerincboltozást választottak. Nem, egy méhsejt formájú szerkezetet építettek, amely a beltéri nyolcszög és a kültéri tizenhatszög között kiegyenlítőként szerepel. A felső szint megoldása még ravaszabb. Tizenhat fal kúszik fel az oktogonra és támasztja azt. Ezeket párosával szintén felkúszó dongaboltozat köti össze, amely egyúttal a terhelést is elvezeti. A nyolc dongaszerkezet közötti ékekben háromszögletű süvegeket találunk, a csigalépcsők felett pedig csigaboltozatot. Így teljes joggal állíthatjuk, hogy a felelős építőmester a román építőművészet minden műszaki tudását virtuóz módon vetette latba.

De 800 körül ismerhette-e a román építészeti technikát? Ismerhetett-e egyáltalán akárcsak egyetlen boltozási módot? Ha a fentebb vázolt és adatolt 970 és 1110 közötti fejlődési vonalat komolyan vesszük, nos akkor még egyáltalán nem tudott boltozni. Akkor miért van nyolcszögletű boltozat Aachenben, amely éppolyan fesztávú, mint a speyeri, és éppolyan magasra nyúlik, mint annak középhajója? Miután a kézműves hagyomány nem az égből pottyan le, hanem elég fáradságosan szerezhető meg, leszögezhetjük: Aachen a napnyugati fejlődésen kívülállónak tűnik. Teljesen mindegy, ha boltozási eljárásról, kőfaragásról, horgonyzási eljárásról, falkiváltásról értekezünk, Aachen mindig 2-300 évvel előbbre tart.

Ez érvényes még további egytucat építési elemre. Támasztószerkezet vagy függőleges építés, faltagolás vagy összekötő rendszer, toronyépítés vagy Westwerk, oszlopköteg vagy bronzöntvény, nem utolsósorban a kettős kápolna és oktogon formai elvei – mindezen tulajdonságok a román építészetből jól ismertek, közvetlenül Aachenból azonban nem vezethetőek le, hanem évszázadokkal később majd mégegyszer feltalálják, hogy akkor majd részt vegyenek a román építészet megújításában.Megoldási lehetőségként maradt, Aachent az antik építőművészet legkésőbbi képviselőjeként besorolni. Ezt megkísérelték az építészettörténészek is, majd a kísérletnél maradtak. Mindössze két származási út lenne lehetséges.

A ravennai San Vitale összehasonlítható térélményt közvetít, mint a csaknem 300 évvel későbbi aacheni. Építéstechnikailag azonban Aachen soha nem vezethető le bizánci előképekből. A boltozatokat ott a lehetséges legkönnyebbre szerkesztették téglákkal és üreges tetőelemekkel, hasonlóan az amforákhoz vagy agyagcsövekhez. A súlycsökkentésnek köszönhetően a nyomóerők kordában tarthatók maradtak a Hagia Sophia óriásboltozatánál – amely mint a San Vitale - Justinian császár (527-565) alatt épült. Aachen oktogonját ezzel szemben tömör kövekkel boltozták, amely még a leggyengébb helyen is 81 cm vastagságú – nos ez egy Bizáncban sohasem megkísérelt feladat.

Aachen azonban származhatott a császári Rómából is. Nagy Károly kölcsönzött volna a rómaiaktól, netán a Pantheonból vagy a konstantini bazilikából? Nem, ezt is határozottan elvethetjük. Az akkori rómaiak cementhez hasonló ún. pozzulanföldből és a legkönnyebb vulkáni eredetű adalékanyagokból öntöttek betonkupolákat. Az efféle kupolákban alig élednek nyíróerők, amit négy tuskószerű oszlopra helyezett felfordított kávéscsészével könnyen szemléltetni lehet.

Építészettörténeti szempontból eszerint az aacheni oktogonnak nincs előzménye. Hinnünk kellene a csodában, hogy az aacheni építőműhelyben, amely két évszázaddal korábban jött volna létre, mint a román építőművészet véletlenül ráleltek a boltozási feladat mesteri megoldására? Netán az építés 10 éve alatt akkora műszaki ugrást mutattak volna be, amelyre a román művészetnek 140 évre volt szüksége? Mit használt volna e hihetetlen fejlődés, miközben addigra már mindent feltaláltak.

Az aacheni Palotakápolna előzmény és közvetlen következmény nélküli építmény, egy téves szakasz, kívül minden építészeti hagyományon a napnyugati építészettörténet kitalált fejezete.

E gordiuszi csomót is képesek vagyunk átvágni. Egyszerűen Aachen keltezését firtatjuk. Ez a kérdés fel sem merülhetett, mert Nagy Károly, mint építtető senki számára sem volt kétséges. Ha azonban e császárban a betoldott három évszázad (Illig 1994) legsikerültebb kitalációját ismerjük fel, akkor lehetővé válik a Palotakápolna anakronizmusainak nagyon pontos időbeni elhelyezése a román építészet fejlődésében. Minden ellentmondás feloszlik, ha az épület keletkezését a XI. század második felére helyezzük, a speyeri dóm keletkezésének közvetlen közelébe. Magától értetődően mindezzel a koraközépkor eddig tanított történelme összeomlott. Mivel a Palotakápolna csak 1100 táján készült el, a Karoling birodalom központját is elvesztette a középső Pfalzvidéken. Amikor olyan szerény mennyiségű építészeti lelet maradt fenn, amely a 800-as év köré lenne besorolható, akkor hiányzik Nagy Károly királyi és császári temploma, hibádzik a frank uralkodók koronázó temploma is, végül eltűnik maga Aachen városa is, a frank birodalom központja. Kevesebb túlzással úgy is fogalmazhatunk, hogy az aacheni Palotakápolna nélkül nincs frank állam sem.

Korábbi hagyomány és mai épületlelet éles ellentmondást mutatnak, amely csak új keltezéssel hozható rendbe. E példából, amely sok más leletre is igaz, három felismeréssel gazdagodtunk:

- A koraközépkor nem történhetett úgy, ahogy a tankönyvek bemutatják.

- Különféle nehézségeink okozója a valódi évszázadok közé művileg beiktatott idő felismerése.

- Fölös számú tényanyag mutat majdnem 300 összefüggő, kitalált évet a VII., VIII. és IX. században.

Véletlenül vagy szándékosan került-e történelmünkbe a kitalált idő? Már régesrégen észre kellett volna vegyük, ez a véletlen ellen szól. A naptár szándékos meghamisításához okokra, de mindenekelőtt indítékra van szükség. A történelemhamisításra két egymást kiegészítő, ugyanakkor egymástól függetlenül is működő indítékot mutatunk be.

A bizantinisztika előtt két meg nem értett esemény ismert. 835-től kezdve minden, a görög Majuskel-ben megfogalmazott iratot egymás után az új Minuskel-be írták át, miközben az eredetieket megsemmisítették (Schreiner 1991:13). Igy az akkor vezető kultúrnép teljes iratkincsét egy-két nemzedék alatt teljesen újraírták, és senki sem tudja vajon itt gondos másolásról, netán újraírásról van-e szó? Ezek között Bíborbanszületett VII. Konstantin császár (911-959) sok kiválogatott ókori szöveget másoltatott és gyűjtetett össze. A kivonatok ma sok ókori szöveg egyetlen forrását jelentik.

Miután a kitalált IX. században semmiféle átírás nem történhetett, mindkét műveletért VII. Konstantin a felelős, aki végül is az utolsó 300 év bizánci történelmét újraíratta és részben maga is szerzője. A császárnak komoly keresztény indítéka volt a napnyugat talán legjelentősebb cenzúrájának kivitelezésére. 614-ben a pogány perzsák elrabolták a kereszténység legbecsesebb ereklyéjét, a Szent Keresztet. Hagyományosan ismert visszaszerzése annyira gyanús (egy angyal tervezi meg a császárnak az egyébként kockázatos csatatervet), hogy egy másik valóságot látszik eltakarni vele: Bizánc és a kereszténység évszázadokra szóló időt akartak nyerni a botránnyal. A kitalált időben aztán majd ugyanúgy kitalálva visszaszerzik a Szent Keresztet, ezer darabba vágva szétosztják a napnyugatiak között és így a szörnyű gyalázatot megszüntetik (Illig 4/92b).

Konstantin császár a betoldással a teljes napnyugat időszámítását előreállította. Így uralkodott aztán III. Ottó császár a csodálatos 1000. évben. Ottó és az általa kinevezett II. Szilveszter pápa eszkatológiai[4] alapon – ezer év egy nap - a legnagyobb jelentőséget tulajdonították az évezredfordulónak. Ezzel Jézus földi korát mindketten, mint Krisztus helyettesei nyithatták meg. Ebben a mostani időpontban nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy Ottó és Szilveszter maguk állították előre a történelmet három évszázaddal megérendő az ünnepi évet. A kifutó X. század politikai helyzete mindenesetre ritka kedvező volt. Ottó anyja, Theophanu Tzimiskes I. János (969-976) bizánci császár rokona volt, aki ugyanazon makedón dinasztiából származott, mint VII. Konstantin. III. Ottó kéz a kézben dolgozott a pápával – egyedülálló egyetértésben Bizánc, Róma és a nyugat császára (Illig 3/91).

Konstantin vagy Ottó, egyre megy, a naptár előreállítása 300 üres évet eredményezett. Kitöltésére, 300 év saját ízlés szerint megélt történelem kitalálására sokaknak volt lehetőségük. A császárnak és a pápának igen előnyös volt az elképzelt jövőt már egyszer megtörtént múltként lefesteni, hiányzó tekintélyt visszafelé futó nagyhatalmi sejtésekre cserélni. Így alkottak egy Nagy Károlyt, akinek birodalma mindazt magában foglalta, amit Ottó szeretett volna birtokolni. Az első vázlatok későbbi császárok, királyok, pápák, szerzetesek és történészek nemzedékeit festette fel egy mind pompásabb képpé. A hamisító unokái, mint IV. Henrik, Rőtszakállú Frigyes vagy II. Frigyes nem is sejthették, hogy egykor nemzetségek lépnek majd fel, akik szívesebben túrnák a földet, mintsem szép történeteket befolyásolnának.

Itt most leeresztjük a függönyt és nyitva hagyjuk a kérdéseket, hogy egy híres-hírhedt előképet kövessünk. Amit a további kutatások a napvilágra hoznak, az a koraközépkor paradigmaváltásához visz, magunkat pedig saját múltunk új megértéséhez vezeti.

Felhasznált irodalom

Horst Fuhrmann: Von der Wahrheit der Fälscher. Monumenta GermaniaeHistorica Band 33 Fälschungen im Mittelalter Internalionaler Kongreß der Monumenta Germaniae Historica München 16.-19. September 1986 Teil 1:83–98

E. Hollstein: Dendrochronologische Untersuchungen an Hölzern des frühen Mittelalters. Acta Praehistorica 1(1970):147–156

E. Hollstein Mitteleuropäische Eichenchronologie. 1980

Johannes Karayannopulos: Die Entstehung der byzantinischen Themenordnung. Beck München 1959

Cecil Roth / I.H. Levine (Hrsg.): The Dark Ages. Jews in Christian Europe 711–1096. Band 11 der World History of the Jewish People, London 1966

Peter Schreiner: Die byzantinische Geisteswelt vom 9. bis zum 11. Jahrhundert. In: Anton von Euw; Peter Schreiner (Hrsg.): Kaiserin Theophanu. Begegnung des Ostens und Westens um die Wende des ersten Jahrtausends. Gedenkschrift des Kölner Schnütgen-Museums zum 1000. Todesjahr der Kaiserin. Band 11 Köln 1991

Otto Stamm: Spätrömische und frühmittelalterliche Keramik der Altstadt Frankfurt (Schriften des Frankfurter Museums für Vor- und Frühgeschichte). Frankfurt/Main 1962; Horst Willkomm: Kalibrierung von Radiokarbondaten.Acta Praehistorica 20 (1988): 173-181

Literatur zur Phantomzeit

Heribert Illig, Hat Karl der Große je gelebt? Bauten, Funde und Schriften im Widerstreit. Mantis, Gräfelfing 1994

Die nachfolgenden und weitere Artikel erschienen in Vorzeit-Frühzeit-Gegenwart - Interdisziplinäres Bulletin, seit 1995 unter dem neuen Titel Zeitensprünge im Mantis Verlag, Dr. Heribert Illig, D-82166 Gräfelfing, Lenbachstraße 2a. Sie sind zwischen 5 und 23 Seiten lang; 1/91 bedeutet zum Beispiel: Heft 1 aus den Jahr 1991.

Heribert Illig (l/91), Die christliche Zeitrechnung ist zu lang

–(3/91), Vater einen neuen Zeitrechnung: Otto 111 und Silvester 11.

–(5/91), Jüdische Chronologie. Dunkelzonen, Diskontinuitäten, Entstehungsgeschichte

–(4/92a), 614/911 - der direkte Übergang vom 7. ins 10. Jahrhundert

–(4/92b), Vom Erzfälscher Konstantin VII. Eine "beglaubigte" Fälschungsaktion und ihre Folgen

Illig /Niemitz (1/91), Hat das dunkle Mittelalter nie existiert?

Hans-Ulrich Niemitz (1/91), Fälschungen im Mittelalter

–(3 4/93), Eine frühmittelalterliche Phantomzeit - nachgewiesen in Frankfurter Stratigraphien

–(1/94), Byzantinistik und Phantomzeit

–(3/95), Die "magic dates" und "secret procedures" der Dendrochronologie

Uwe Topper (3/94), Zur Chronologie der islamischen Randgebiete. Drei Betrachtungen

Mesterházy Zsolt megjegyzései

Ami az aacheni oktogon előképeit illeti Illigről nem feltételezem, hogy nem értekezett megfelelő számú építésszel és egyéb szakértővel. A San Vitale és a Hagia Sophia hasonlata értékes, de meglátásom szerint több dolog is elkerülte a figyelmét. A nyolcszögletű templomot nem Bizáncban találták fel, oda már átvételként érkezett különös módon éppen Örményországból. Az urartui hurri hagyatékot is őrző Örményország viszont nem arról híres, hogy ott a germánok elődei éltek, hanem éppen a ragozó nyelvűek elődei, a hurriták. De menjünk sorban, egy korábbi cikkem segítségével érzékeltetem, miről is van szó.

Három jó érv arra, miért kutassunk ókori és kora-középkori magyar történelmet Ausztriában (és Európában)

Ausztriában járva már több olyan történelmi emlékbe botlottam, amelyek világossá teszik a magyar történelemmel meglévő nagyon régi kapcsolatokat.

Az első a nevezetes wieselburgi forgórózsa volt. Egy kedves ausztriai barátom 1984-ben épített házának mestergerendáján bukkantam rá az erdélyi kapukról is jól ismert forgóspirál képére. Ez azonban kettős spirál volt, a nagyobbik közepén egy vele ellentétes irányba forgó kisebb forgóspirált látni. Az ábrázolás felfogható címerként vagy méginkább hitvallásnak is, hisz ez a házat építő férfi és nő életszövetségéről tudósítja a mestergerendát szemlélőt. Nyomába eredtem a dolognak és igen elképesztő történet kerekedett ki belőle. Erről írtam korábban azt, hogy:

A spirálok gyűjteményében bemutattam a wieselburgi forgórózsa képét, amelyet Alsó-Ausztriában találtam meg egy mai családi házban a mestergerendán. A faragvány képeit elküldtem Molnár V. Józsefnek, a szerves műveltség neves kutatójának, aki arról értesített, hogy a mestergerendába faragott ausztriai jelek valóban magyari eredetűek.

Ezek Bajorországban és a hajdan Etrúriához tartozó szigeteken is föllelhetők: mai használatukban. A bajor – és az itt említett ausztriai - használat már nem számíthat meglepőnek a tőlünk nyugatabbra történt hun-avar letelepedés miatt, gondolhatnánk. Jól is gondoljuk, mert a hun és avar Magyarország határa az Enns folyó környékén volt, vagyis a mai Ausztria javarésze oda esett. Wieselburg viszont nevezetes osztrák bronzkori lelőhely – a nyugat-magyarországi Fertő-környéki gátai kultúrával is szokták együtt említeni, - vagyis szellemi kapcsolatai Magyarországgal úgy négyezer évesre tehetők. A Tirrén-tenger etruszk szigetei – így a vasbányáiról ismert, valójában a Napóleonról elhíresült Elba és kisebb társszigetei - viszont a világtól való elzártságukkal, kisközösségekké alakult társadalmuk makacsságát igazolják abban, hogy őseik hagyatékába kapaszkodva őrzik az ősi hagyománykincset.

Most érthetjük meg, hogy az ausztriai és bajorországi jelképhasználat közös pontja nem a hun és avar eredet elsődlegesen, hanem legalább a Kr. e. 1200-tól 400-ig tartó Kárpát-medencei urnamezős néven ismert későbronzkori szétáramlás magyar népének hagyatéka. Ezúttal biztosak lehetünk a dolgunkban, mert az olasz félszigetet feldúlhatta annyi nép és annyi ezer év, amennyi azóta eltelt, de a félreeső, világtól elzártabb szigeteken fennmaradt jelképek mindennél szebben beszélnek. Elba és a többi kis sziget természetes elzártsága ezredévek mélységébe enged meg behatolni. E jelenséget bízvást hasonlíthatjuk az 1848-ig szolgaságban tartott magyar földműves nép bezártságához, bár jellegében különbözik attól.

Az eredmény azonban ugyanaz, műveltségük fennmaradt ott, ha nyelvünk nem is. Most magunk elé idézhetjük azokat az olasz és francia filmeket is az elmúlt évtizedekből, amelyekben Korzika, Szardínia és általában az olasz és korzikai, szardiniai zárt népi hagyományok időnként talán túl szigorúnak tetsző történeteit dolgozták fel. Szinte bizonyos, hogy e népek keménysége, kérlelhetetlen szigorúsága a kitörni vágyó filmbeli hősökkel szemben ugyanazokba a fennmaradást szolgáló gyökerekbe kapaszkodik, amely a magyar parasztság fennmaradását is biztosították. Az így megfogalmazott emberi drámák legalább háromezer évesek. Szereplői a keveset beszélő férfi, a feketébe öltözött okos asszony, a nagycsalád, mind e művelődési kör részei. A kitörni szándékozó fiatal lázadók többnyire elbuknak, ez ilyenkor az ő drámájuk, a nép viszont fennmarad. Ezért van igazuk a szigorú apáknak és a szerető, de kérlelhetetlen anyáknak, mert ők képviselik a folyamatosságot.

A jelek szerint – évezredes léptékben számolva - nekik van igazuk, mégha sajnáljuk is az elbukó bátrakat. Piggotthoz visszakanyarodva még egyszer az urnamezősök (a későbronkori Ó-Magyarországról szétáramló ómagyarok) miatt, választ várnánk arra is az indoeurópaiaktól, miért látnak még mindig annyi sok indoeurópai népet Itália félszigetén? Ideje lenne bizonyítani, amíg nem késő. Szeretnénk megtudni, kik voltak a szamniszok, venétek és a többiek, de még a latinokról sem ártana kézzelfogható magyarázat, hogy tisztábban láthassunk. Stuart Piggott szerint egész Itália az urnamezősök befolyása alá került az etruszk összeolvadás derekán, 7-600 tájára a Kárpát-medencei kiáramlókkal. Ha az etruszk összeolvadásban nem látni indoeurópai elemet, csak elenyésző mértékben, akkor kik voltak Itália többi népei valójában? Ennél még sokkal fontosabb megemlítenem, hogy ha Ó-Magyarországról nem tudunk perdöntő bizonyítékokhoz jutni saját történelmünk mozaikját összeállítandó, talán az akkori peremterületek hagyományait visszavetítve mégiscsak összeáll a kép. Ha a bronzkorra kapunk támaszkodókat, annak örülhetünk, ha másikra, annak. Úgy tűnik, hogy feketébe öltözött, családot vezérlő régi és mai magyar és szárd, korzikai, olasz asszonyainkban ugyanaz az erkölcsi és hitbéli tántoríthatatlanság munkál. Emiatt ők mind mi vagyunk, sőt ezredévekkel korábbi kiadásban is egyek vagyunk, végtére azonosak önmagunkkal, függetlenül attól, hogy az ottaniak ma már nem magyarul álmodnak. Hagyományaik, szokásaik, de legfőképpen gyökereik a jelek szerint erősebbek még a nyelvnél is, hisz nyelvvesztés után is ugyanazt az életet élik, amelyet korábbról örököltek őseiktől.

2001 tavaszán utam újra Wieselburgba vitt és újabb meglepetés ért. Ezúttal osztrák barátom a Szent Ulrich templomba vitt el, hogy megmutassa az Ottó-féle Oktogont. Képzeljünk el egy négyzetes alapú építményt, amely - sarkaiban a padlószint fölött kb. 4 méterrel sarokboltozás segítségével - nyolcszögletűvé alakul. A pécsi dzsámiban ugyanígy néz ki a sokszögletesítés. Ennek ellenére semmi köze a törökökhöz, mert a wieselburgi Oktogon 975-ben épült Ottó német-római császár alapításaként. Mindkettő közös elődjét valószínűen Bizáncban kell keressük, majd azt megelőzőleg Urartuban. Ez a szép építmény a második érvem magyar történelmet keresnünk éppen itt, Alsó-Ausztriában is. De hát mit keres Wieselburgban bizánci kapcsolatokat mutató építmény, amely mai tudásunk szerint nem a keleti kereszténység fellegvára?

A templom falait freskók díszítik viszonylag jól felismerhető állapotban, sőt egy kisebb méretű maketten be is mutatják eredeti állapotában. A kupolában egy a magyar Szent Koronáról, majd Bizáncból is ismert kivitelű Pantokrátor Krisztus látható kör alakú keretben, ahogy az összes többi kép is ilyenben látható. A Pantokrátor baljában könyvet tart, jobbját felmutatja úgy, hogy hüvelyk- és gyűrűsujját összeszorítja. Alatta, már a függőleges falakon nyolc angyali személyt látni feliratok nélkül. Még egy szinttel lejjebb újabb képsorban nyolc apostolt látni. Földbe gyökerezett a lábam ahogy mindezt megláttam. Ugyanezt a szerkesztést követve készült a XII. században a palermói Monreale és a közeli Cefalú székesegyházainak szentélyében az a két hatalmas mozaikkép is, amelyek segítségével korábban a magyar Szent Korona eredeti egybeszerkesztettségére nézve találtam vaskos bizonyítékot Kiss Irén vallástörténész útmutatásával és segítségével. Tudomásul vettük azt is, hogy Szicíliában és Bizáncban is kétnyelvű szövegek kísérik a szentélyek alaksorait, görög nyelvű feliratok kísérik az angyali és isteni személyeket, míg latin nyelven közlik az apostoli képek neveit, ugyanúgy, ahogy a Szent Koronán. Ugyanezzel Wieselburgban újra szembe kerülni bizony nem akármi, és el is mondom, hogy miért.

Alsó-Ausztria területe nemcsak a bronzkori ügyek miatt, de hun és avar tulajdonként tartozott Magyarországhoz, népességének jelentős része is az volt, illetve már az újkőkortól kezdve ómagyar lakosságot bírt. Jó kérdés lehetne, vajon melyik nép hozta magával az ábrázolások rendjének hagyományát. Esetünkben most mégis a hunokra és az avarokra kellene gondoljunk, akik Pártosország közeléből érkeztek Magyarországra. Ezenkívül a Bizáncra nagy hatást gyakorló pártosok hagyatéka is ebbe az irányba visz.

Harmadik érvemet a szintén alsó-ausztriai Duna-menti Göttweig bencés kolostorában leltem meg. Az apátság pontosan ugyanúgy dombtetőre épült, mint Pannonhalma vagy Melk és a többi híres környékbeli bencés kolostor. Kivétel nélkül mindegyik ősi kelta szent hely volt korábban. Ez esetben címere ad okot további nyomozásra. A körfoglalatú címerben zöld hármas halmon piros háttér előtt egyenlőszárú fehér kereszt látható. Mit keres e három szín, de legfőképpen a magyar címerből ismert hármashalom és a ragozó nyelvűek ősi egyenlő szárú körosztott keresztje egy ausztriai bencés szerzetesrend címerében, akik mindig is a római kereszténység terjesztésében jeleskedtek? Lehetséges lenne, hogy nem egészen jól írták meg saját történetüket?

Ha kicsit belekotrunk a kolostorról szóló történeti ismertetésbe, érdekes dolgokat tudunk meg. Göttweig hegyén a Kr. e. VI. században kelta kultuszhely működött Chotwich vagy Ketwein néven, amely ma németül gottgeweihter Berg lenne, ami isten által megszentelt, felavatott helyet (hegyet?) jelent.

A weihen ma németül valóban megszentelést, felavatást jelent, ezzel nincs is gond. Göttweig német olvasatával viszont az a baj, hogy a weig névrész németül nem jelent semmit, emiatt valószínűleg a kelta név németre ferdítésével állunk szemben, az értelmezés pedig puszta belemagyarázás. A weigern szó áll hozzá legközelebb, ez viszont megtagad, vonakodik értelmű szó, itt nem használható.

Azt eddig is tudtuk, hogy a katolikus egyház előszeretettel építette templomait és kultuszhelyeit a kelták szent helyeire, emiatt most még nem lepődhetünk meg. A II. és III. században rómaiak tűnnek fel a környéken és katonai tábort építenek Favianis néven, a mai Mautern falu helyén. A következő feljegyzés 453-ból való, amikor Severin szerzetes, a Noricum apostola Favianisban működött és a folyóparti részeken szociálpolitikai tevékenységet fejtett ki – mondja az ismertető. Mi ezt ma egyszerűen térítésnek nevezzük.

Ez fantasztikus, mert Severin hun volt, ő a Noricum legendás térítője, a noricumi apostol, aki egyúttal a szegények ügyét is felkarolja. Badiny[5] hívja fel a figyelmet egy különös megállapításra: Orosius írja Kr. u. 418-ban, hogy kelet és nyugat templomai hunokkal telnek meg... Máshol azt olvasni, hogy a hit melege tölti be Európát...általuk. Szent Severin valódi tevékenységének elhallgatásával aztán érdekes tudósításokat olvashatunk. Az első szerint az 5. század végén germánok és szlávok nyomulnak a rómaiak által elhagyott területre. Azt akarja mondani, hogy üres területre érkeztek volna, de ez nem igaz, hiszen csak a hódítók tűntek el innét, az őslakos hunok nem.

A másik szerint a VIII. században bajor kolostorokból és a freisingi, regensburgi, passaui és salzburgi egyházmegyékből gyarmatosító és kifejezetten militáns jellegű keresztény térítési hullám indult keleti irányban, amely a karoling Ostmark megalapításában csúcsosodott ki.[6] Lanshofer göttweigi apát ebben bizonyosan nem téved, hisz a wachaui szirtekre épített X. századi lovagvárak is a germán gyarmatosítás fellegvárai voltak az alsó-ausztriai Dürnsteinben és Aggsteinben, ezúttal már Ottó szervezésében.

Azt kevéssé értem, hogy a kolostorok tevékenysége miért előzi meg a lovagvárak megjelenését 300 évvel. Igaz is, talán mégsem jól keltezik a Duna fölé magasodó rablólovagok várait, sőt a jobb hatás kedvéért még helyi legendák is szárnyrakeltek az egyikről, ahol Oroszlánszívű Richardot hajóstul fogságba ejtette volna egy hajólánccal a dicső előd.. Ha Severin már a hun időkben megtérítette a Noricumot, akkor miféle térítés folyt itt egyáltalán a VIII. században? Nos úgy gondolom, hogy a római kereszténység terjesztésének fedőneve alatt történő germán gyarmatosításokról, területszerzésekről beszélhetünk csak, emiatt Severin a keleti, hun, ha úgy tetszik ariánus fényhitű kereszténységet terjesztette Alsó-Ausztriában is, megtérítendő a frissen betelepülőket saját ősi vallására. Göttweig címerének történetét ebben a kelta-hun-avar manicheista vallású közegben és szellemiségben kell keresnünk, mert a germán hódítókról mégsem feltételezhetjük, hogy átvett jelképek mögé lapulva terjesztették volna a nyugati kereszténységet. Vagy mégis? Ha mégis ezt tették volna, az súlyos szellemi hiányaikról kellene beszéljen és történetük kereszt helyett a kardokról szólhatna csak. Ezzel a Duna völgyének e szakasza, a kremsi Duna-szoros a büszke vasasok áldozatául esett.

Mégis, ha legyűrve, átmagyarázva is, de ősi magyar jelképeink ma is vezérlő csillagai e tájnak. Jelenlétük ma is áthatja az ottaniak hétköznapjait, velük élnek, szinte belsőjükben viselik az ősi örökséget, miközben a hivatalos nyugati propaganda véletlenszerű folklórt szeretne láttatni bennük.

Illig minderről sohasem hallhatott, de nem is baj. Ezt majd mi megírjuk a magyar történelem részeként. Urartura és Örményországra visszatérve nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ottani rendkívül találékony templomépítészetet. Most csak egyetlen elemet emelek ki közülük, nevezetesen az általuk használt építőanyagot. Kiterjedten alkalmazták a tufa különféle változatait, amely könnyű súlya miatt rendkívül könnyen kezelhető. A 2002-ben a budapesti Károlyi palotában megrendezett örmény kiállításon látható volt egy kőből készült kisméretű, nyolcszögletű templomfaragvány, amelyet felajánlásként készítettek, de ugyanígy néztek ki a valódi templomaik is. Ezért, ha az oktogon Európában, 975-ben Wieselburgban megjelenik, annak nyilván oka van. A wieselburgi ikonosztáz okán azt is tudjuk rögtön, hogy a germánoknak ehhez nem sok közük volt, hisz a világ első keresztény ikonosztáza éppen a magyar Szent Korona.

Ahol a hurriták és leszármazottaik, rokonaik megjelentek, ott a hagyomány ismert lehetett. A hurriták nemcsak a Folyamközbe áramlottak 4-5000 évvel ezelőtt, de részei voltak Kis-Ázsia államalkotó népeinek, részei voltak az etruszk etnogenezisnek, de ugyanígy részei voltak a Pártus birodalomnak is. Az arab hódítással nyugat felé menekülő népek között is sok hurri volt. Adott esetben tehát Illig megtehette volna összehasonlítását mondjuk egy etruszk vagy pártos építményhez viszonyítva is, hisz ezeken a helyeken a boltozás mikéntjéről mindig is többet tudtak, mint bárhol máshol. Az etruszkok állványzat nélkül, gyorsragasztóval boltoztak. Ezzel az örökséggel nem is volt nehéz római vízvezetékeket építeni. A pártos dongaboltozat-építés csúcsát a Ktesziphonban (Szalman Pak) épült 27,65 m fesztávú, 37 m magas és 42,92 m hosszú liván jelentette. Ez az építészettörténet legnagyobb fesztávú gyámolítatlan tégla dongaboltozata, amelynek egy része még ma is áll, mint az ókori világ egyik nagysikerű műszaki teljesítményének bizonyítéka![7] Ezt ma kosárlabdacsarnoknak is nevezhetnénk...

Hivatkozások

[1] Nem csak ettől és így sötét a középkor. Magam erről így írok A magyar ókorban: Az életet a bigott vallásosság és a nyers erőszak uralta. Siralmasan embertelen körülmények közt éltek, a nemesek ablaktalan kőváraikban raktak tüzet, barmok közt gázolva érezték jól magukat, a parasztok ugyanezt putrijaikban tették. Az emberélet nagyon olcsó volt. A szellemi élet szinte teljes egészében az egyházi életet jelentette. A szellemi terror oda vezetett, hogy a tiltakozókat eretnekség bűne miatt az inkvizíció kezére adták.

A pápák ugyanúgy öldösték egymást méreggel és tőrrel, mint a nemesség és a köznép. Amikor a „sötét középkor" elnevezést halljuk, ezt kell érteni alatta, és ez nemcsak szóvirág, hanem a szó szoros értelmében vett véres valóság volt. A ma megfilmesített szőke és kékszemű Henrikek, Richardok véres rémdrámái ebben a rettenetben gyökereznek. Ez lenne a későbbi művelt nyugat előzménye, amely az indoeurópai történetírók kezén hősi korrá nemesedett. Nem is csoda, hogy amikor a klasszicizmus később újra felfedezte a római példát, ezt a nagyon hosszú időt, ameddig a sötétség időszaka tartott, át kellett festeni, és új ruhába öltöztetni.

[2] Másképpen: dendrokronológia

[3] A kora középkori bazilikák nyugati oldalához csatolt, középtornyos, megközelítően centrális elrendezésű építmény. (Művészettörténeti ABC. Budapest, 1961.)

[4] A hittudománynak az az ága, amely a világ sorsával és elmúlásának kérdéseivel foglalkozik, valamint azzal, hogy mi lesz az emberekkel haláluk után. (Idegen szavak szótára. Akadémiai Kiadó, 1974.)

[5] Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Orient Press, Budapest, 1996. 552. o.

[6] Stift Göttweig. Idegenforgalmi kiadvány Dr. Clemens Lanshofer göttweigi apát szerkesztésében és szövegével. Göttweig, 1992.

[7] Kiss István: A pártos építészet. Ősi Gyökér, 1999. július-december, XXVII. évf. 3-4. szám. 40-41. o.

Koraközépkori kitalált történelem lebegő talapzaton

Húzzuk le a függönyt minden nyitott kérdésre? Így búcsúzott a szerző a Gegenwart 28. számában közölt cikkében, de a közönség ilyen egyszerűen nem hagyta magát lerázni. A szerkesztőség egy zsákravaló kérdést és kétséget kifejező kritikát kapott. A felmerülő kérdés leggyakrabban arra irányult, hogy egy hozzávetőleg 300 évvel megrövidített európai középkort miképpen visel el más országok és népek időszámítása.

Mielőtt körös-körül egyensúlyba hoznánk a dolgot, megismételjük újra elméletünket: a történettudomány a koraközépkor néhány évszázadát a sötét jelzővel illeti. Ezzel nem erkölcsi romlásról akarunk beszélni, hanem arról a tényről, hogy e századokról nyugtalanítóan kevés ismerettel rendelkezünk. Sem megfogható hagyaték nincs olyan mennyiségben, amint azt okkal-joggal elvárhatnánk, sem létező és kiterjedt korabeli források és híradások nem állnak rendelkezésre. E kevés forrás is unos-untig gyakran egyáltalán nem ebből az időből való, hanem csak sokkal később írták meg őket. Habár a történészek két évszázad óta kísérlik meg e sötétséget felszámolni, további nagy területek maradtak félhomályban.

A szerző feloldja ezt a dilemmát és a sok gyötrő ellentmondást azzal a provokatív feltételezésével, hogy egy teljes korszak – nevezetesen a 614-től 911-ig terjedő idő – sohasem történt meg. E kitalált időt csak később tolták valós időtartományba, miáltal kényszerűen semmilyen valós hagyatékot nem hagyhatott maga után. Mindazonáltal, mégha valós tényeket is írtak, ezeket más korokból vegyítették össze és ezt azoknak is kell visszaadni. Ez példaszerűen a koraközépkor legnevezetesebb épületének, az aacheni Pfalzkapelle (Palotakápolna) esetében mutatkozott meg: a kápolna a számtalan nem a korba illő építészeti részlet miatt többé nem nevezhető 8. századi eredetűnek, és már sohasem olyannak, amelyet Nagy Károly építtethetett volna. E három kitalált évszázad történelmi szereplői vagy későbbi kitalálások, vagy ebbe az időbe helyezték át őket, amint arra példáink is vannak: a korai tanító Duns Scotus Eriugena műveiben vagy a szintén igen korai történetíró Beda Venerabilistól, akikkel rövidesen foglalkozunk is. Nos, így valósulhatott meg e három évszázadot eltéríteni vagy eltüntetni szolgáló igyekezet – erre éppen Hans-Ulrich Niemitz, Uwe Topper és Manfred Zeller segítségével sikerült rámutatni, - amikor az órát 615 előttről 910 utánra állították át.

Ismeretes, hogy VII. Konstantin császár és a III. Ottó császár – II. Szilveszter pápa páros előharcosnak bizonyult e téren, mivelhogy mindketten (hárman: megjegyzés a fordítótól) intézkedésre alkalmas helyen voltak nemcsak az óra 300 éves előreállításához, de az így frissen keletkezett űrnek a saját kívánalmaik szerinti kitöltéséhez is. Ezért Nagy Károly biztosan III. Ottó teremtménye (kreatúrája), aki hibátlan elődre vágyott. A császárok és pápák közti súrlódások a XI-XIII. században – invesztitúraharc jelszó alatt – oda vezettek, hogy ezeket a madárijesztőket mind csodásabb színekre mázolták, hogy aztán Rőtszakállú Frigyes a szentektől övezve lovagolhasson be végül (a dicsőségbe és Vatikánba).

Egy hézagpótló császár, egy másik hézagszaggató császár – mindez nem légüres térben történt, hanem egy olyan Európában, amely egyáltalán nem számított elszigeteltnek a régi világon belül. Mindez – megszokott módon – a szomszédokkal vívott háborúkhoz vezetett, mindenekelőtt az arabokkal, valamint Európa kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn az afgán Hindukusig, amelynek lapislazuli kövei ír kéziratokról színükkel világítanak. Mivel délen és keleten is folyt időszámítás, ezért itt lehetőséget kell találjunk a kitalált idő azonosítására vagy éppen elvetésére. Mielőtt az ottani időszámításokat megvizsgálnánk, világítsuk meg a minden bizodalmunkat bíró keresztény időszámítást.

Időszámítás „Jézus születése után"

A kérdésre, hogy mikor kezdték használni, könnyebb példát hozni, mint válaszolni. Egy Dionysius Exiguus nevű szerzetes 525-ben a húsvéti ünnepek keltezésekor használta először a „Jézus születése után" kifejezést, - mivel valószínűleg zavarta őt az egyénként akkoriban szokásos Diocletianus-kor (vagy Mártír-kor) időszámítása, - amellyel egy Krisztus-követő megadhatta volna a tiszteletet. A viszonyítási pont változása saját évszázadában senkire sem volt hatással. Senki sem használta az általa említett új Korszakot, mint egy új időszámítás kezdetét.

Beda Venerabilis angol bencés (kb. 672-735) használta először e keltezési módot az angol egyháztörténetben, és szintén először használta Jézus születése előtti események leírására is, habár akkor 731-et írtak – mindezt 200 évvel később. A karoling krónikások és nótáriusok hozzá igazodtak, így a VIII. és IX. századi oklevelekben gyakran Krisztus utáni keltezésekbe botlunk. A X. században a vágy jelentősen alábbhagyott, hogy aztán az évezredforduló táján, majd főképpen utána egész Európában elterjedjen. Eddig terjed mai tudásunk.

Robert R. Newton csillagász 1972-ben felfedezte, hogy Beda műveiben használta a nulla fogalmát. Beda maga a nulla használatát nem találta különösnek, hisz maga írja, hogy e különleges szám és fogalom ismeretét feltételezhette olvasóinál. Az indiai nulla fogalma azonban csak a XI. század végén vagy a XII. század elején került Európába a maori-mór Spanyolországon keresztül, hogy 1203-ban a Fibonacci számként a tankönyvekben is megjelenhessen. Mindez azt jelentené, hogy Beda és olvasói a többi európaihoz képest 400 vagy még több évvel előbbre jártak?

Az irányadó történetírás Newton felvetését nem tudta megválaszolni az elmúlt 30 évben. Feltevésem tehát helyes, Beda nem élhetett a VII-VIII. században, mivel ez az idő nem történt meg. Emiatt Bedának egy olyan másik, valós korban kellett élnie, amely tudásának megfelelő. A nulla fogalmának használata a XII. századot követeli meg. Mindehhez jól illeszkedik Olaf Petersen értékelése Bedáról: „a latin nyelven író világban a XIII. századot megelőzően semmilyen összehasonlítható értékeket mutató tudományos mű nem jelent meg." Így minden okunk megvan annak ésszerű feltételezésére, hogy a Beda neve alatt közzétett iratok valójában a XII. századból származnak.

Így aztán a „Krisztus utáni" keltezésű „karoling" okleveleket nem Beda keltezései által manipuláltnak kell tekintsük, hanem okkal-joggal csak az 1000 utáni időkből, amikor e keltezések már elterjedtek.

Mindezzel egy amúgy nem könnyen érthető előzmény magyarázatát kapjuk meg. Aki feltevéseimet vizsgálja, fel kell tegye a kérdést: hogyan tudta III. Otto 300 évvel előreállítani az időt anélkül, hogy történelemhamisítását bárki leleplezte volna? Amikor Otto a viszonyítási pont előbbre keltezésével a kort is megváltoztatta, e korszakváltás – a szó kettős értelmében – csak kiválasztottak számára volt felismerhető. (! kiemelés tőlem – a ford.) Ezek mindannyian az egyház szellemiségében voltak megtalálhatóak az írástudók kiváltságát bírva, ezáltal az átkeltezés tényleges közreműködőinek kellett lenniük.

Ez az elfogadás további kérdést old meg. Még ma sem értenek egyet a történészek abban, hogy az évezredváltáshoz közeledve ez a kereszténység számára a vad tömeghisztéria vagy egy amúgy közömbös esemény lehetőségét kínálta volna? Hosszú időn keresztül képzelődtek egy pánikba ejtett emberiségről, világvégéről a pokol tornácáról félelemtől kitágult villódzó szemek kíséretében.[i] Habár Jose Ortega y Basset már 1904-ben rámutatott arra, hogy: az 1000. év körüli legendák teljesen hamisak, - de jellemző módon tanulmánya csak 1992-ben jelent meg nyomtatásban. Majd minden történész számára természetes dolognak tűnik, hogy a kerek évszámok hisztérikus reagálásokat váltanak ki ahelyett, hogy józanul kezelnék a helyzetet.

Immár feltételezhetjük, hogy a Krisztus-központúan gondolkodó III. Ottó beharangozta az üdvtörténetileg jelentős második évezredet, amelyben Krisztus születésére hivatkozott. Ezt őelőtte csak egy nyomorúságos (=exiguus) Dionysios tette meg. Így viszont a népnek egyáltalán nem volt lehetősége az évezredváltástól félnie. A félelem csak azután fészkelte be magát, amikor – váratlanul végítéleti terepre helyezve – apokaliptikus történésektől, az Antikrisztus fellépésétől és az Utolsó Ítélettől kellett félnie. Így jelentek meg az évezredváltás után a hisztérikus mozgalmak, tévtanok és eretneküldözések.

III. Ottó tehát a korszakváltáson keresztül előnyhöz jutott azáltal, hogy az órát 703-ról 1000-re állította át. Még jobb lehetőséghez jutott azáltal, hogy a 297 éves ugrást nem saját jelenébe, hanem korábbra, éppen a nagypapa, I. Ottó korába vitte. Ezzel létrehozta az utolsó hibátlan folyamatosságú 90 évet is, amely írásos adatok híján az életben lévők számára nem azonosítható kort jelentett és ezért emlékezniük sem lehetett. Az így keletkezett időt kitöltendő a VII. és X. század között keletkezett okiratokat át kellett keltezni. Ez az előzmény régóta ismert, de nem értették meg. Nagyon sok X. századi okirat később megváltoztatott keltezést mutat. Ezek között olyan durva hibák is előfordulnak, hogy az okiratok szakértői azon csodálkoznak, miképpen felejthették el a császári írnokok, melyik évben is írtak? Számtalan okirat későbbi átkeltezése miatt e hibák további napvilágra kerülését várjuk.

A bizánci világkorszak

Ha más kortárs időszámítási rendszerek felé közelítünk, nagyon hasonló kísérőjelenségekbe ütközünk. Így Európa másik, még hatalmasabb uralkodóháza a sötét századokban változtatta meg időszámítását. Miután a fővárost Rómából a Boszporuszhoz telepítették, előbb vagy utóbb fel kellett merülnie a kívánságnak, hogy az időszámítást nem Róma alapításához keltezték (-753) volna, egy semmiképpen sem ősi módszer szerint, hanem a Varro által bevezetett cézári naptárreformhoz. A Róma alapítására való hivatkozás Bizánc részéről való túlhaladása azzal vált lehetségessé, hogy olyan messzire mentek vissza, amennyire csak lehetséges, leginkább tehát rögtön a világ teremtéséig.

Éppen így történt és olyan jelenségek léptek fel, amelyek számunkra már kézzelfoghatóak. Miután Panodoros, majd Anianos Kr. e. 412-ben az alexandriai világkorszak-számítást feltalálták, abban benne foglalták, hogy a világ teremtése körülbelül 5900-ra nyúlik vissza. Az új kor kezdőnapjaként – átszámítva - 5493 március 25-ét választották. Panodoros kortársai ezen nem változtatták, így az alexandriai világkorszak a bizánci történetíróknál a VII. században gyakori használatba került. E Ginzeltől származó felvilágosításnak megvannak a gyengéi is: semmilyen bizánci történetírót a VII. századból nem ismerünk. Viszont 610 körül a császárok alázatossá látszanak változni: lemondtak udvari történetíróikról és ezzel hírnevükről is annak ellenére, hogy Justinianus császár a VI. században Prokoppal meggyőző előképet szolgáltatott. Nem voltak többé kívánatosak a terjengős történetek sem, így ezek hagyományai egy vagy két satnya kivételtől eltekintve csak a X. században jelentek meg újra. E különös igénytelenség a bizánci trónon a kitalált középkor feltevésével válik csak érthetővé: itt visszaható érvénnyel a történelem üres korszakát töltötték meg.

A büszke Bizánc azonban nem volt megelégedve időszámításával, hanem egy még különlegesebb Bizánci Kor mellett tette le voksát. Ennek kezdőnapja 5509. szeptember 1. volt, vagyis 16 évvel mentek még korábbra. Ginzel szerint ezt először Kr. u. 691-ben használták volna, ennek ellenére nem terjedt el lendületesen, ami azt jelenti, hogy a VII., VIII. és IX. században alig kimutatható. Csak a X. században kerekedik felül a hozzá képest valamivel rövidebb alternatív időszámításon és ezt követően Bizánc bukásáig használatban maradt.

Ugyanazokat a jelenségeket tapasztaljuk tehát, mint nyugaton: új viszonyítási pontokat rögzítenek az időszámításban, de ezeket később alig vagy egyáltalán nem használják. Tényszerű érvényesülése nehezen köthető időponthoz. Rögzítsük itt most le: habár a római-bizánci császárok sorának folyamatossága Augustustól (Kr. e. 30) XII. Konstantinig (1453) terjed, az időszámítás viszont nem folyamatos, azt kétszer is átállították úgy, hogy az átállítások éppen a sötét korra esnek. Éppúgy, ahogy nyugaton is: nyilvánvalóan valamilyen elleplezési szándékkal.

A zsidó időszámítás

Van még egy másik időszámítás, amely további segítséget nyújthat. A zsidó tudományosság a Genezis elkészültétől kezdve egyvégtében történetírásként működik, mindig írásban szerkesztve. Azt gondoltuk így, hogy mindent tudunk, valójában azonban a koraközépkorban ellentétes jelenséggel szembesülünk. A babiloni Talmud VI. századi készre szerkesztése után tapasztalhattuk, az ellentmondás semmiképpen sem a mű belső összefüggéseiben látható, azzal kapcsolatban semmilyen további véleményözön és vitairatözön nem jelent meg. Ehelyett a zsidók több évszázadra lemondtak az írásról. Az álnéven élő írástudók kora művek nélkül telik el. Csak későbbi időkben idéznek egy s mást.

A sötét kor évszázadainak megfoghatósága s zsidóknál is írott forrásokra és leletekre épül. Zsidó anyag az európai VII., VIII. és IX. században nem látható. Habár zsidók már a IV. században a Rajnánál észlelhetők, a II. évezredig zsidó jelenlét folyamatossága mégsem mutatható ki sehol. Emiatt zsidó közösségek csak a X. században válnak ismét láthatókká. Miután üldöztetésekről és pogromokról nincs hír, jelenlétük csak sejthető. C. Roth és I. Levine a The Dark Ages (A sötét kor) c. e témába vágó könyvükben megírták és rögtön a bevezetőben leszögezték, hogy három évszázadra vonatkozóan az időrendet csak kikövetkeztetéssel (interpolációval) tudták megvilágítani. Ebben a 600 előtti és a 900 utáni kort összehasonlítva magyarázzák a köztes időt. E rejtélyes lelet- és okirathiány okozhatott eddig hosszantartó „lustaságot" az írásban – a kitalált középkor létének feltételezése mindazonáltal megnyugtatóan magyarázza e sötét kort.

De tegyük fel a kérdést: a zsidók nem mindig a világ teremtésétől számították az időt? Nincs a birtokunkban a biblikus korból származó időrend, amelyet azóta folyamatosan vezettek volna és így semmilyen zavar nem lenne? A valóságban a zsidók majd egy évezredig nem a bibliájuk, hanem a szeleukida kor időszámítását követték. Eszerint kelteztek egy üzleti szerződést, amely okául szolgált egy a Diadochusok[ii] közötti csatának (Kr. e. 312).

358/59-ben Hillel rabbi a szeleukida időszámítás szerinti 670-et a 4119-es világévnek (annus mundi) jelölte meg, ezzel talán az első időszámítást vezette be, amelyet a világ teremtéséhez igazítottak. A világkort ezzel mégsem vezette be. A jeruzsálemi zsidó enciklopédia Hillel részvételét meglehetősen homályosnak véli és a világkor bevezetését csak 500 körül látja. A berlini zsidó enciklopédia szerint a világ teremtéséhez igazított időszámítást csak a VIII. században vezették be és 921-ben öntötték végleges formába. Mások úgy hiszik, hogy a X. században is érvényesült már, míg egy szakértő, mint Arno Borst szerint az csak a XII. században vált elfogadottá.

Más szavakkal megfogalmazva: ismét van egy időszámítást bevezető adatunk, amely sokáig észrevétlen maradt. Elterjedése a legjobb esetben is 600 évbe telt, vagy talán még tovább. Kísértetiesen hasonlít mindez Dionysios Exiguusra és Panodorosra abban, hogy a zsidó világkor bevezetése is lezárt függönyök mögött zajlott.

Eszerint viszont Európában semmiféle olyan időszámítás nincs, amely folyamatos időben futna. Mind a négy kor (időszámítás), a keresztény, a két bizánci éppúgy mint a zsidó úgy kezdődik el, hogy a tulajdonképpeni kezdeteik nem foghatóak meg. A rendelkezésre álló források olyan ellentmondásos kinyilatkoztatásokat hoznak magukkal, hogy eme ellentmondások egyenesen a kitalált középkorba vezetnek.

Háromszáz kitalált év tudatában még egy további spekulációt fűzhetünk fel gyűjteményünkbe. Fentebb szó esett az alexandriai világkorról. Volt még két másik is, majdnem azonos néven. 12 évvel a szeleukida kor előtt kezdődött az a kor Nagy Sándor halála után, amelyet fülöpi (Philippi) kornak neveznek. 294 évvel e kor után, Kr. e. 30-ban a későbbi Augustus meghódította Alexandria világvárosát. A bevétel napját az augustusi kor kezdetének tekintették, amelyet alexandriainak is neveztek. Azok, akik mindig időugratáson törték a fejüket, itt találhatták meg a legjobb fedezéket. Aki rájött, hogy az egyik alexandriai kor adatait a másikban értse, az előreállította az órát 294 évvel. Ha még ebben az alexandriai korban tovább is számolt, a zűrzavar teljessé vált és egy időugratást leplezett el, így az általam kiszámított 297 évhez feltűnően közel került.

Kína és India

Európán kívül minden még inkább elmosódik, már amennyire ezt az állítólag szerfelett precíz naptártudományok még lehetővé teszik. Mindazonáltal megállapítható, hogy Kína és a teljes Távol-Kelet a Nyugattal nem hozható összhangba. A X. század előtt csak egyetlen releváns érintkezés ismert a Nyugattal: 751-ben a szamarkandi csatában arab vezetésű csapatok kínai szövetségesek ellen győztek volna. E gyengécske láncszemből – 2100 kilométerre Bagdadtól és 4200 kilométerre Pekingtől elhelyezve – nem lehet levezetni azt, hogy a kínai Tang dinasztia (618-907) kitalált lenne, így a csodálkozásra okot adó leletet el kell vessük. Ennek ellenére ajánlatos a naptárt kritikával vizsgálni. Kína sok területen meglévő évszázados előnyét könnyen csak az eredményezheti, hogy a keleti és a nyugati történetírás helytelenül lett volna egyeztetve.

A legkeletebbi táj, amelynek történelme a koraközépkorban még a nyugatival összeegyeztethető, az India. Nos, e földrészről származik a nulla, mint szám fogalma és más fontos matematikai törvényszerűségek is, ezek azonban az ottani időszámítást kevéssé világíthatják meg.

Így aztán a Buddha halálának időpontját megállapítani szándékozó kísérletek egy biztos eredményt hoztak: az indiai időszámítási rendszerek minden vonatkozásban ellentmondanak egymásnak. Nemcsak Buddhának, mint történelmi személynek bizonyítása okoz nehézséget, de mindenekelőtt a történelemben való elhelyezése. A déli buddhizmus „hosszú kronológiája" Buddha halálát Kr. e. 544-re teszi, a „javított ceyloni kronológia" Kr. e. 486-ra, a „rövid kronológia" Kr. e. 386-ra; mai számítások szerint akár Kr. e. 290 is lehet. Mindezen adatok – a tibetit nem vettük figyelembe, amely szerint Buddha már a Kr. e. 3. évezredben meghalt – olyan mértékben ingadoznak, hogy felérnek a Sötét Kor-ral. A különböző indiai korok lelettömege nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy itt bizonyos korszakok túlnyújtottak lennének annak érdekében, hogy görög-hellenisztikus támadók és gyarmatosítók tekintetében összefüggéseket tegyenek lehetővé.

Perzsa és párszi időszámítás

A szaszanida Perzsia – hosszú időn keresztül Bizánc leghatalmasabb ellensége – az utolsó pillanatban új időszámítást vezetett be. III. Jezdegerd, az utolsó királyuk 632-ben történt trónra lépésének napját egy új időszámítás kezdetévé tette. Miként tudta túlélni az arab hódítást, amely egy évvel később megtörtént és 641-ben megdöntik a szaszanidákat, mialatt az arabok saját időszámításukat hozták magukkal. Mindeközben Jezdegerd időszámítása évszázadokig használatos lehetett, amíg a XI. században Dzselaleddin nagyszultán a róla elnevezett naptárt be nem vezettette.

A perzsa helyzet nehezen megvilágítható, mivel csak két fénysugarunk van az eddig érthetetlenre irányítandó. A 641-es korai arab hódítás és a zoroasztrianizmus elnyomásának azonnali bevezetése ellenére Perzsia és a Kelet a X. században semmiképpen sem vált iszlámmá. Magyarázatul szolgál a moszlimok vallási dolgokban tanúsított türelme. E türelem Perzsia leghíresebb költőjének esetében még különösebb. Firdausi 939-től 1020-ig élt és 60000 versszakban megírta az iráni birodalom történetét az arab hódításig (a Sahok névsorát vagy a Királyok könyvét). Hogy miképpen tehette ezt meg, és ezt az eposzt szultánjának ajánlhatta, miközben sem a 651 utáni arab hőstetteket, sem az iszlámot, sem Allahot nem említi meg, erre eddig nincs magyarázat. Csak amikor Irán iszlámosítását – a kitalált évszázadok kisöprésével – a X. századba toljuk, akkor tisztul ki a perzsa történelem is.

Iránban éltek a párszik.[iii] Már az utolsó cikkben említettem, hogy e vallási közösség a mai napig sem érti, hogy Indiában élő hittestvéreik az Iránban használt naptárhoz képest miért térnek el 300 évvel. Itt is segít a kitalált évszázadok feltételezése.

A hidzsra [iv] és az arab naptár

Eddigi bénító élményeket hozó körutazásunk az iszlám időszámítással ér véget. Ismeretes, hogy Mohamed 622-ben Medina irányában hagyta el Mekkát. E menekülést (hidzsra) I. Omar kalifa (633-644) – meglepően korán – az iszlám időszámítás kezdetének nyilvánítja. Ennek ellenére e naptárból a számunkra leglényegesebb hiányzik: nem köti össze az ókort a középkorral, nem hidalja át a teljes kitalált időt (618-911). Korai bevezetése – ki csodálkozna még – ismét helytelenül hagyományozódik. Mivel kétféle hidzsra-adattal ellátott pénzérmék léteznek, ez az időszámítás mától a sötét évszázadokig vezet vissza. Mivel e naptár talán 640-től általában bizonyítottnak tűnik, más megfontolásokat kell keresnünk. Először az tűnik fel, hogy a korai arab kor a neki megfelelő keresztény európai korhoz hasonlóan sötét. Igy a mór Spanyolország 930 körül alig látható. A műtörténet csak a kordobai mecset néhány falívére tud rámutatni, amelyeknek egyedül kellene a 711 és 950 közötti mór építészetet képviselniük. Emellett Kordoba 800 táján 500.000 – 1.000.000 lakost számlált volna, akik magasan fejlett művelt városukkal elámították a primitív germánokat, hogyan kell hatalmas könyvtárakat megírni, kövezett utcákat építeni, közvilágítást és számtalan közfürdőt üzemeltetni. E világváros sajnos egyetlen cserepet sem hagyott maga után, ugyanannyit, mint a milliós Bagdad, ahol Harun al-Rasid éjszakánként az utcákat járta volna. Mivel a korai iszlám nagy szellemi kultúrteljesítményeiről csak idézetek útján szereztünk tudomást, amelyekről későbbi írók és történészek számoltak be, él a gyanú, hogy az arab világ egészen a X. századig bezárólag kitalált.

Az ebből adódó következmények alig beláthatóak. Úgy tudjuk, hogy a XI. és XIII. századi iszlám történészek a hidzsra idejéhez és Krisztus születéséhez is kelteztek. Amennyiben III. Ottó után csatlakoztak a keresztény időszámításhoz, elrendezhették az időlyukat is, amelyet az ezeregy éjszaka meséivel töltöttek meg. Mivel a kitalált időben a kelet és nyugat között semmilyen közös történelem nem történhetett, a leletek napnyugat és napkelet között nem mindig illenek össze. Így a Nagy Károly és utódai által a Bagdadba küldött követségeknek semmilyen arab forrása nincs éppúgy, ahogy a 800-as császárkoronázásnak és Harun koronázási ajándékairól, - mint elefánt vagy orgona – sem. Arab történészek figyelmen kívül hagyták a korszakos, Európát megmentő Martell Károly elleni vereségüket, ami felbosszantotta a nyugati történészeket, akik 200 ezernél több szaracén holttestet láttak volna a Loire-tól délre feküdni.

Így jutunk el a rejtélyhez, hogyan tudták az arabok ilyen gyorsan a fél világot meghódítani. 99 év leforgása alatt (633-732) a Loire-ig nyomultak, 118 év alatt (633-751) elérték Közép-Ázsiát – ez egy túlzott kiterjedésű harapófogószerű hódítás 7500 km hatósugárral. E feltartóztathatatlan előnyomulás közben az első négy kalifát és a negyedik fiát meggyilkolták (634, 644, 656, 661 és 680). „Normális körülmények" között a mindig újabb véres viszályok az arabokat a legsötétebb káoszba kellett volna taszítsák – ezzel szemben jól együttműködtek egymással.

A korai arab történelmet emiatt teljes egészében felül kell vizsgálni. Teljesen másképpen zajlott volna le, az talán inkább perzsa történelem lenne, Mohamed már a 4. században élt volna, mi tekinthető vallástörténeti szempontból lehetségesnek és a hidzsra keltezését is meg kell változtatni? Ezt követően oldhatóak meg ábrázolásaink rejtélyei is. Addig is nehezen érthető meg, hogy a VIII. és IX. századi arab pénzérmék az iszlám előírásainak – többek közt emberek és állatok ábrázolásának tilalma – miért állnak keményen ellen, miközben a korai X. században szerfelett gyakran ábrázoltak lovakat, lovasokat és zenészeket, mintha a végső formába öntött iszlám kánon még nem is lett volna lefektetve.

Kettős következtetés

A fentiekben két eredményre jutottunk. Egyrészt el kell fogadjuk, hogy a koraközépkorról alkotott eddigi történelmi képünk semmilyen kritikai vizsgálódást nem bír ki. Maguk a különböző időszámítások – amelyek mégis minden történelem alapját képezik – sokkal több mindent lepleznek el, mint amennyit megvilágítani képesek. Ahol bizonyosságot és átláthatóságot remélünk, csak tévedésekbe és sötét korokba ütközünk.

Másrészt viszont az első látásra lehetetlennek látszó három kitalált évszázadról szóló elméletek lehetségessé válnak, amelyek eddig megoldhatatlanok voltak és a fentiek szerint különböző helyekről származnak. Ennek köszönhetően megértjük az itáliai lelethiányt éppúgy, mint a spanyolországit vagy a Bagdadit; megértjük, hogy a párszik és az indiaiak időszámítása miért nemegyszer összeegyeztethetetlen; megértjük azt is, hogy egy idős angol miért fogékony a nulla fogalmára, és egy nevezetes ír kézirat, mint a Book of Kells afganisztáni színeket mutat, miközben 800 táján semmilyen távolsági kereskedelem nem volt lehetséges (a híres kézirat valójában az 1000 körüli időkből származik); meglátjuk az évezredváltás körüli hisztériát Franciaországban és a „német" okiratok évszámváltozásait is, amelyek eddig a császári írnokok előrehaladott elhülyülését tanúsította. Most megértjük azt is, hogy a zsidók időszakonként miért felejtettek el írni, és a koraközépkorban eltűnnek a szem elől; megértjük, hogy az arabok miért néznek át Martell Károlyon; megértjük, hogy a X. században csak szaszanida múltat képesek ábrázolni Iránban, és azt is, hogy Irán akkoriban alig lehetett iszlám uralom. Mennyi érvnek kell egy feltevést támogatnia, hogy azok erejét a felelős szakértők elismerjék?

Forrásjegyzék a német eredetiben olvasható.

[i] Engedjenek meg egy megjegyzést a pokol tornácának említése miatt. Illig, a sztereotípiák lerombolója maga is áldozatul esik a megszokásnak. Ha olvasta volna Dantét, és nemcsak az úton-útfélen ismételt szólást használná, tudnia kellene, hogy a Pokol tornáca egy kellemes hely, egy korzó, egy tarka és színes forgatag, igazi középkori felvonulás, ahol senkivel semmilyen szörnyűség nem történik. A kellemetlenségek csak lejjebb, a kürtő alsóbb szintjein és bugyraiban várnak a jelöltekre, kinek mi jár.

[ii] Nagy Sándor hadvezérei, az utódok, akik Sándor halála után volt birodalmának kisebb részeiben uralkodtak.

[iii] A párszik a perzsa birodalom területén élő zoroaszteri hitet követők voltak, akik az arab hódítás után sem adták fel hitüket, inkább elmenekültek éppen Indiába is.

[iv] Mohamed futása, 662. július 16.

* Dr. Heribert Illig: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

* Mesterházy Zsolt: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

* Zeitensprünge folyóirat / H. Illig világszőttese: http://mantis-verlag.de

* A fenti cikk német eredetijének forrása: http://mantis-verlag.de/gegenwart.html illetve: http://www.kitalaltkozepkor.hu/hi_kalender.html

* E lap forrása az Interneten: http://www.kitalaltkozepkor.hu/hi_korlatoltfelelossegunaptar.html

Megjelent Ausztriában a Gegenwart 1996/3-4. számában

Fordította, és jegyzetekkel ellátta: Mesterházy Zsolt (2002)