Print this page
2012 október 23, kedd

Ha Illignek igaza van...

Szerző: Gregor Kristóf - Móricz Leó

Óvatlan dolog talán oly bonyolult, és fogalmilag is nehezen megragadható dolgokról gondolatokat papírra vetni, mint amilyen a történelem és az idő. A történelem- és időhamisítás kérdései pedig már-már annyira titokzatos jelenségeknek tűnnek, hogy azokkal az ember vagy nem foglalkozik, vagy zárójelbe téve minden fenntartását veti bele magát a kutatás és felfedezés örömébe. 

 HA ILLIGNEK IGAZA VAN...
avagy

A MEGTALÁLT KÖZÉPKOR?

Néhány bevezető megjegyzés

Mi mindent fog át a történelem? Politika- és államtörténetet, társadalomtörténetet, művészettörténetet, nyelvészetet, régészetet és még vég nélkül sorolhatnánk.

A klasszika-filológia a történelemmel való foglalkozásnak viszonylag szűk területe, ám ha ezt is egy kissé alaposabban szemügyre vesszük, hamar belátjuk: ez is valóságos mikrokozmosz. Amint Nietzsche írta: „Napjainkban a klasszika-filológiáról nincs egységes és világos képzetünk. (…) Őszintén be kell ugyanis vallanunk, hogy a filológiát némiképpen kölcsönözték többféle tudománytól, s mint egy varázsitalt, a legkülönösebb nedvekből, anyagokból és csontokból főzték össze, sőt, ezen kívül még művészi, az esztétika és etika területén imperatív elemet is tartalmaz, ami elgondolkodtató ellentétben áll tisztán tudományos viselkedésével.” (ld. Nietzsche: Homérosz és a klasszika-filológia; Székfoglaló a bázeli egyetemen, 1869. Május 28.-án, i.n. Nietzsche: Ifjúkori görög tárgyú írások. Fordította Molnár Anna, Európa Könyvkiadó, 1988. 9. old.)

Mindezt csupán példaként idéztük annak illusztrálására, hogy maga a történelem, illetve történettudomány minő sokrétű, heterogén ismerethalmaz sajátos rendszere , ha pusztán a klasszika-filológia egy univerzumot rejt magában.

Ez a körülmény tehát önmagában tökéletesen alkalmas lehet arra, hogy bárkinek ahhoz való kedvét szegje, hogy a már ismert források ismétlésén túl a történelemmel kapcsolatban bármi egyebet mondjon, Uram bocsᒠleírjon.

Mindezek belátása mellett az ember vagy óvatosan hallgat, vagy ismétli mindazt, amit korábban hallott, olvasott (jó esetben finoman feszegetve az uralkodónak tekintett álláspontok kereteit). Egy harmadik lehetőségként kínálkozik persze az, hogy a fürkésző elme egyszerűen puszta munkahipotézisnek tekinti ismereteink jelenlegi rendszerét, s önálló utakra indul a tévedés lehetőségének fenntartásával, ám a mélyebb igazságok felfedésének őszinte vágyával.

Heribert Illig ezt az utóbbi utat választotta, annak ellenére, hogy tévedhetőségét különösebben nem hangsúlyozza. De hát lássuk be, a kutatás elsődleges célja nem a szemérmesség és szerénység gyakorlása, hanem a - talán megszerezhető - ismeretek gyarapítása. Őszintén törekedtünk észrevételeink óvatos megfogalmazására, s ahol ez kevéssé sikerült, ott kérjük, hogy a Tisztelt Olvasó túlzásainkat tudja be a szeretettel végzett munka hevének természetes következménye gyanánt.

Megjegyezzük egyúttal, hogy forrásaink az egyes tulajdonneveket a legkülönbözőbb formában adták meg, s ezeknek teljes egységesítésére kísérletet sem tettünk. E körülmény azonban a művelt olvasóközönség számára aligha lehet értelemzavaró.

Az általunk használt irodalom alapján igen hosszú és talán nagyképű bibliográfiát is csatolhattunk volna e kis munkához. Ennek azonban nem lett volna sokkalta több értelme, mint az, hogy e lista valaminő tekintélyességet kölcsönözzön szerény dolgozatunknak. Jelezzük továbbá, hogy magában a szövegben adjuk meg az egyes hivatkozások fellelhetőségi helyeit, hogy megkíméljük az amúgy sem kis kalandra vállalkozó Olvasót a szükségtelen lapozgatás kényelmetlenségétől.

Bevezető megjegyzéseknek azonban valószínűleg már e sorok is túl soknak bizonyulnak. Jó utat tehát!


Előszó

 Történelem, vagy fikció? Tudomány, vagy sarlatánság? E kérdések és alternatívák szinte mindig előtérbe kerülnek, ha valaki új elmélettel - Uram bocsᒠúj paradigmával – áll elő. Heribert Illig Kitalált középkor című munkájával márpedig ezt tette: jókora kődarabot hajított alapjaiban kiforrottnak vélt történelmi képünk állóvizébe.

A történettudomány néhány évszám pontos meghatározásán még elbíbelődik, kutatásokat folytat egy-egy esemény oka és következménye körül, ám aggálymentesen bánik legfontosabb munkaeszközével, az „időtengellyel”, a kronológia szerkezetével.

Illig így summázta művét: „Az 1991-re kidolgozott tézisem, amelyet azóta minden tudományos fórumon képviselek, röviden a következő. Az európai történelem VII., VIII. és IX. százada művileg beiktatott, minden valóságot és reális történést nélkülöző időszak. Ennek megfelelően maradék nélkül törlendő, majd az előtte és utána lévő történések közvetlenül, vagy kis eltéréssel összekapcsolandók.” (ld. Heribert Illig: Kitalált középkor, a történelem legnagyobb időhamisítása, Allprint Kiadó, 2002. Budapest, hátlapon lévő summázat.)

Amikor az ember e meghökkentő és kihívó közléssel először találkozik – még csak a könyvről cikkező lapok hasábjain – első reakciója szinte nem is lehet más, mint a bosszankodó elutasítás: lám egy újabb álszenzáció, a piaci sikert kereső és megtaláló dilettantizmus egy újabb vadvirága. De hát az ember kíváncsi is. Meg amúgy intellektuális tisztességből is szeret utánanézni a dolgoknak a teljes elutasítás előtt.

A könyv elolvasása után annyit el kellett ismernünk: a munka számos helytálló megállapítást tesz, ám a „csalás” okát és körülményeit illetően érvelése kevéssé meggyőző. A könyv részigazságai mindenképpen arra ösztönöznek, hogy az esetleges „időhamisítás” problémáját kissé körüljárjuk, s a „hogyan?” és „miért?” kérdését ismételten feltegyük.

Egyáltalán nem állt szándékunkban a kérdésről sem könyvet, sem pedig hosszas tanulmányt írni, csupán röviden elmélkedni az olvasottakról. A kérdés szerteágazó volta azonban óhatatlanul vezetett el újabb és újabb problémák felé.

E szerény munkát tehát nem valaminek az igazolására törekvő szándék szülte, hanem maguk a kérdések, amelyekbe a kutatás önkéntelenül beleütközött. Sőt sokszor az úgynevezett „nem hivatalos” történetleírással szemben meglévő fenntartásaink ellenére voltunk kénytelenek szembesülni azzal, hogy az (a „nem hivatalos” történetírás) minden metodikai fonáksága ellenére gyakorta – hályogkovács módjára – úgy jut a valóságot megközelítő megállapításokra, hogy azokat egy szilárd logikai rend szerint bizonyítani, de legalábbis magas fokon valószínűsíteni tudná.

Magunk sem vindikáljuk a csalhatatlanságot és tévedhetetlenséget. Mindössze végigmentünk egy szellemi ösvényen, amely a teljességében soha fel nem fedhető valóság – egykor volt valóság – útjához talán közel áll.

Egyszeri és nem is szándékolt gondolatkísérletről van szó, igazságkereső szellemi játékról, mint amilyen minden kutatásnak hívott intellektuális kaland.

Be kell ismernünk, a magyarság őstörténetével kapcsolatos kérdések eleddig kevéssé foglalkoztattak bennünket. A nagyobb civilizációs és kulturális egységek, Mezopotámia, a görög világ, Róma, a Nyugat problémái kultúrantropológiailag mindig sokkalta jobban vonzották érdeklődésünket. Az „időhamisítás” kérdése is elsősorban, mint nyugati jelenség tűnt izgalmasnak, ám rögtön a „miért?” kérdésénél ellenállhatatlanul tört elő az úgynevezett magyar honfoglalás eseménye, az avar-magyar részleges azonosság László Gyula által fölvetett kérdése, s az 570. körüli avar és a 870. körüli magyar hadmozdulatok esetleges azonossága.

E munka tehát Illig téziséből önmagát hozta létre, sőt eredetileg Illig gondolatának ellenőrzése-, esetleges cáfolataként. A cáfolat gyanánt feltett kérdésekre kínálkozó válaszok azonban rendre inkább erősíteni, mintsem cáfolni, korrigálni, mintsem lerontani tűntek Illig hipotézisét.

Elöljáróban azonban szabadjon még egy-két gondolatot szentelni néhány elvi kérdésnek is.

Először is: mi a történelem? Tudjuk jól: csak jelen van.

A jövő csupán a képzelet, a múlt pedig az emlékezet tárgya. Mégis, mind a célképzetet tartalmazó jövő-elgondolás mind pedig a múltról való vélekedés hatalmas erejű jelenformáló tényezők.

A történelem az a megfoghatatlan valami, ahogyan az események egykor lefolytak. Ettől merőben más természetű a történetírás, amely rostálva, olykor átszínezve megörökíti, de legalábbis több-kevesebb pontossággal elmondja: „mi volt”.

A történettudomány a történetíráshoz képest már elvben tartalmazna valaminő kritikai elemet is: a régészet, nyelvészet, néprajz, stb. segédtudományok által felvértezett sajátos tárggyal és módszerekkel rendelkező racionális gondolati rend és cselekvés volna. De tudjuk jól: Napóleon szerepét például egészen máshogyan értékelik a franciák, mint a németek, az angolok és az oroszok. Van tehát nemzeti történettudomány? Lehet egy racionális szellemi formának nacionáléja?

Talán Sartre mondta: „Az ember nem racionális, hanem racionalizáló lény.”

A történettudomány a maga alig kétszáz esztendős múltjával nem elég idős ahhoz, hogy kiforrottnak, módszereiben egzaktnak mondhatnánk. Egzaktságának hiánya magától értetődően nem csak ifjú korából, de természetéből is adódik. Mindenesetre műveli már annyi ideje e tudományt a Nyugat, hogy számos megállapításával szemben legalább szkeptikusak legyünk. Több mint százhúsz éve írta meg Nietzsche „korszerűtlen elmélkedését” a történelem hasznáról és káráról. Száz éves sem volt még tehát e „tudomány”, s az európai szellem eme originális figurája máris a „történelemmel való töltekezés” túlzásaira és ennek káros következményeire hívta fel a figyelmet. Nietzsche jól látta: a történelem ópium is lehet, mely nem csak tettre sarkall, de el is tántoríthat a cselekvéstől, szörnyű és végzetes önelégültséghez vezethet.

Mi a történelem: tudomány, ópium, mese, valóság?

Fogadjuk el azt a legtágabb meghatározást, amelyet Huizinga így fogalmazott meg: „Történelem az a szellemi forma, amelyben egy kultúra számot ad magának múltjáról?” (ld. Johan Huizinga: A történelem formaváltozásai, A történelem fogalmának meghatározása c. tanulmány, Maecenas Kiadó, Budapest, 1997. Ford.: Radnóti Miklós, 15. oldal.)

De egy kultúra mindig őszinte önmagához? És általában az emberek, akik a kultúrát hordozzák, mindig őszinték önmagukhoz?

Nem mindenki szebbnek, jobbnak kívánja-e látni önmagát? C.G. Jung a kollektív tudattalannal összefüggő kutatásai kapcsán kiválóan mutatott rá: amilyenek az emberek, olyanok a népek, s amíg az emberek ezt vagy azt megteszik, megteszik azt a népek is.

Hogy egy kultúra őszintén adjon számot önmagáról történelmében, csak annyiban várhatjuk, amennyiben magában az adott társadalomban is főértéknek számít az őszinteség.

De mivel kezdődik a Nyugat számottevő építészete? A románkor templomaival. Henri Focillon, a kiváló francia művészettörténész A nyugati művészet című tanulmányában e remekműveket azon új, nyugati (francia, angol, német) szellem megnyilatkozásainak tekinti, amely szerinte mintegy varázsütésre hozta létre a nagyszerűség és bölcs mértéktartás monumentumait. (ld. Henri Focillon: A formák élete, A nyugati művészet, Gondolat Kiadó, Budapest, 1982, 100. oldal.)

Ezzel szemben tény, hogy az egész Nyugat román és kora gótikus építészetét római eredetű benedek-rendi, majd a Benedek-rendből kivált cisztercita-rendi építőmesterek tervezték és valósították meg hallgatásra kötelezett laikusok közreműködésével – ám erről még bővebben szó lesz. Maga a „román stílus” és „románkor” kifejezések is egyértelműen utalnak e kultúra római eredetére.

Egy kultúra önmagával szembeni őszintesége? Nos, nehéz kérdés. A tanítvány idővel szinte mindig különbnek érzi magát mesterénél, s csupán jóérzés és tisztesség kérdése, hogy utóbb képes-e még tisztelettel megemlékezni tanítójáról, s hogy a tanítás, tanulás tényét egyáltalán elismeri-e.

A Nyugat még ma sem nézett szembe azzal a körülménnyel, hogy kultúrájának számos jelensége nem autochton, de még csak nem is organikus akkulturáció eredménye, hanem a római katolikus egyház - az egyes uralkodóházak bázisán terjesztett - ideológiájának és formavilágának a lenyomata.

A kora-középkor kultúrája jobbára a Benedek-rend szerzetesi kultúrája, írásbelisége ugyanezen rend írásbelisége, akár a kolostor falai között, akár a későbbi királyi kancelláriák jegyzői tevékenységét tekintjük. Maguk az úgynevezett hiteles helyek – azaz az okiratok kiállítására jogosított szervek – sem mások, mint egyházi intézmények, legtöbbször kolostorok. Mindez nem értékítélet, legkevésbé sem a római egyház gyanúba keverése valamely nemtelen dologgal kapcsolatban, pusztán tény, amelyet nem szabad szem elől téveszteni, ha a kora-középkor világát, a Nyugat kultúrájának természetrajzát meg akarjuk érteni.

És ugyanígy, a Nyugat azzal sem nézett még szembe, hogy hová lett egyfelől sajátos „pogány kori” öröksége, s hová a hatalmas kelta hagyaték.

Amiről a következőkben szó lesz, nem elsősorban ez utóbbi két kérdést érinti, hanem a nyugati művelődésnek azt a Kr.u. V-VI. századi eredetű rétegét, melyet többek között a Nibelung-ének is megörökít. Erről azonban bővebben szintén később.

Visszatérve tehát az előbbi kérdéseinkre, azt mondhatjuk: egy történelem, egy „történettudomány”, egy történelemszemlélet és -interpretáció akkor lehet csak hiteles, ha az őt „hordozó”, „létrehozó” kultúra őszinte önmagával, jelenségeit, törekvéseit nem nyűgözik le tabuk, ha a kultúra képes különbséget tenni bizonyos dolgok tisztelete és fétisként való kezelése között.

Mármost tételezzük fel, hogy Illignek igaza van, és kb. 600-tól 900-ig nem telt el idő. Fogadjuk el, hogy Nagy Károly személyével hamis mítoszt teremtettek valakik, ám az „átmenet” zökkenőmentes biztosítása érdekében egyúttal számos iratot és bizonyítékot is nyilván megsemmisítettek – azokat tudniillik, amelyek árulkodók lehettek volna azt illetően, hogy a „valós idő” folyamatos, s hogy mondjuk 600. december 31. után valójában 901. január 1. következik. Egy „időugráshoz” ugyanis nem lehet elegendő iratokat hamisítani, a tökéletes illeszkedés érdekében iratsemmisítésre is szükség van. Nos mindezt tételezzük fel, s tegyük fel mindjárt a releváns kérdést. E történelemhamisítási akció egyedülálló volna? Az évek „költésében” talán igen, ám abban, hogy egy népnek vagy népeknek hamis múltat „gyárt”, abban egészen bizonyosan nem.

Nietzsche volt az a zseni, aki a Tragédia születése című tanulmányában rávilágított arra, hogy a Nyugat képe a harmonikus görög világról mennyire hamis. E kép ugyanis a görög kultúrának csak egyik, apollóni oldalát mutatja meg. Azt, amely a hódító dórok s a velük rokon jónok lelkiségét tárja elő. Ez alatt azonban minden borzalmával ott tombolt a tragédia világa, a dionüszoszi szellem. Ez később tört ugyan a felszínre, ám Nietzsche szerint is és a mai kutatás szerint is ősibb, mint – mondjuk így – az apollóni világ. Ez a dionüszoszi lelkiség – mely Hésziodosz költeményeiben már csak tompítottan tárul elénk – alighanem a pelaszg őslakosság régi kultúrájának maradványa, s melyet csupán átmenetileg fedhetett el a dór határozottság, s a jón Homérosz híres derűje. Az athéni démosz győzelmével felszínre kerül az ősi pelaszg világ minden borzongató babonája, egy olyan világ, melyben a Sors kérlelhetetlen akarata érvényesül, s nincs az a leleményes Odüsszeusz, aki a végzetnek útját állhatná.

Hamis világban éltek a görögök az athéni demokrácia koráig? Tévedtek, hogy velük kezdődött Hellász története? Egy biztos: valamiről nem vettek tudomást, ami utóbb a felszínre tört. És nem a rendpárti dór Spártában, hanem épp az engedékenyebb jón Athénban. Ott tört a felszínre – Jung kifejezésével – az elnyomott személyiségrész, s ott is hozta meg legszebb gyümölcseit két eltérő természetű kultúra feszültsége. A görög kultúra preklasszikus szakasza egy feledésre ítélt szellemi erő (a pelaszg) tetszhalála egyben, melyen gőgösen terpeszkedik el a dór és jón mentalitás. Ám ez utóbbi végső formáit csak úgy nyerheti el, ha megadja magát a kitörni vágyó pelaszg spirituális tartalmak követeléseinek.

És ugyan mire épül a majdan hatalmas Róma története, mint egy óriási mítoszra, ha tetszik hazugságra? Rómát – úgymond – a latinok alapították, s hamar szövetségre léptek a szintén italikus szabinokkal. Ezzel szemben – amint H.G. Wells is említi – „Kr.e. 753-ra teszik Róma alapításának esztendejét, de a római fórum alatt sokkal korábbi etruszk sírokat is találtak, Romulus állítólagos síremlékét pedig idáig meg nem fejtett etruszk felírás borítja.”. (ld. H.G. Wells: A világtörténet alapvonalai, Budapest 1925., A Génius Könyvkiadó R.T. kiadása, 233. oldal.) Arra, hogy a Ruma etruszk nemzetség név (Ld.: Csató-Jemnitz-Gunst: Egyetemes történelmi kronológia, Tankönyvkiadó, Budapest 1987., 56.old.), hogy a városalapítás barázdahúzással és auguriummal történő szertartása, s a gladiátori játék mind – mind etruszk eredetű szokás, hogy mind a tóga viselet, mind a király előtt járó lictorok, mind pedig azoknak tizenkettes száma Etruriából ered, már ki sem térünk.

Adva van tehát egy latin király, aki etruszk név alatt (Romulus) és etruszk módon alapít várost, melynek neve is etruszk lesz. Világos tehát, hogy a legnagyobb valószínűség szerint a latin Róma legrégibb története is a történelem sajátos interpretációján, a legfinomabban mondva is mítoszon alapszik, s hogy a latinok inkább csak birtokba vették, mintsem alapították Rómát.

A hamis eredet-mítosz tehát inkább főszabálya mintsem kivétele a történelemnek, s így Nagy Károly tekintetében inkább az volna a furcsa, ha létezett volna és frank lett volna, mint az, hogy nem létezett, illetve hogy semmi köze a frankokhoz.

De mi a helyzet a múlt eltörlésével, az intézményesített iratmegsemmisítéssel, mely lehetővé tehette, hogy a Kr. u. 600-at megelőző korszak eseményei hibátlanul illeszkedjenek egy „X.” század óhajtott politikai realitásához? Ha volt is ilyen iratpusztítás, vajon példátlannak számított-e a világtörténelemben? Egyáltalán nem.

Kínában a Kr.e. III. században feudális anarchia uralkodott, s a császárok szinte csak névlegesen voltak urai országuknak a tartományi urakkal szemben. S amint a Pallas írja: „Három dinasztia hasztalan próbálkozott e feudális állapotokkal, vaskézre volt szükség, hogy őket megtörje és e vaskéz meg is jött Si-Hoang-Ti v. Hoang-Csing személyében (Kr.e. 259-210). Ez a császár "ki vérrel és vassal” vetett véget a feudális állapotoknak a kínai állameszme végrehajtója épp úgy, mint ahogy Nagy Ju annak megalkotója volt. Kiirtván a nyakas főnököket, a 7-re olvadt tartományból 36-ot csinált, országát délnek kiterjesztette, annak megvédése céljából pedig a világhírű khínai-falat építtette. Egyúttal meg akarván szakítani népe köztudatában minden kapcsot a jelen és múlt között, elrendelte, hogy minden írott emléket megsemmisítsenek, elsősorban a rituális könyveket elégessék.” (ld. Pallas Nagylexikona, Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1895., Khína címszó.)

A múlt szisztematikus és intézményes eltörlése sem egyedülálló jelenség tehát a világtörténelemben. A kora-középkori Nyugaton pedig – jól tudjuk – magasra csaptak a máglyák lángjai, olykor írások, olykor „boszorkányok”, olykor pedig tudósok felett.

Példátlan dolog tehát az, amit Illig állít? Hogy egy új korszak beköszöntét egy hamis mítosz megteremtése előzi meg? Egyáltalán nem. S ha mindehhez hozzávesszük azt is, hogy a Krisztus születésétől való időszámítás alapját a VI. században fektették le, ám széleskörű alkalmazására csak a X.-XI. századtól került sor, még inkább azt kell gondolnunk, hogy Illig feltételezése a kitalált középkorról inkább valószínű mintsem képtelenség.

Történelem vagy fikció, tudomány vagy sarlatánság? – ezt kérdeztük elöljáróban. Nem szükséges e kérdésekre e helyen választ adnunk, hiszen bármit mondanánk is, ki-ki úgyis feleletet ad magának vérmérséklete szerint mindezekre. Mindenesetre, ha Illignek igaza van, úgy egészen új szemlélettel kell majd megközelíteni a Nyugat korai történetét. Ha azonban mégsem volna igaza, felvetésével akkor is gazdagodtunk, hiszen ráirányította a figyelmet egy olyan korra, melyet annak ellenére szokás néhány sematikus mondattal elintézni, hogy kulcsfontosságú a Nyugat történetében. Akadnak persze a korról szép monográfiák, ám ezeknek is vezérfonala jobbára három fogalommal leírható: a népvándorlás zűrzavara, Nagy Károly-i reneszánsz, sötét középkor.

Illig felvetése rákényszerít arra, hogy végre ne e sémák koordináta rendszerében gondolkodjunk a korról, amelyben a Nyugat megszületett.

Nagy Theodosius császár halálával 395-ben a római birodalom formálisan is két részre szakad, és ez az az időpont, amikor merőben új viszonyok, új minőségek kezdenek létrejönni Európában. Theodosius alatt – mint erre majd később bővebben kitérünk – a gótok, a hunok és az alánok Róma szövetségében harcolnak a gallok és a germánok ellen. Theodosius halála után azonban – amint az Egyetemes történelmi kronológia említi – „Császárok helyett a barbár katonai parancsnokok (magister militum) a hatalom tényleges birtokosai…” (ld. Egyetemes történelmi kronológia, Tankönyvkiadó, Budapest, 1987., 88. oldal.)

A Kr. u. 400. körüli esztendők azok, amelyekben az antik világ agóniája végső stádiumába érkezik, s kezd kiépülni a Nyugat középkori feudális rendje. Mindazonáltal a Kr. u. 1000. körüli esztendők azok, amelyekben tömegével alakulnak meg a nyugati keresztény monarchiák. Kr. u. 400. és 1000. között elvileg hatszáz esztendő telik el, ám az ez alatt bekövetkezett változások, meglehetősen csekélynek és lassú lefolyásúnak tűnnek. Függetlenül tehát Illig tézisének esetleges helyességétől vagy tévedésétől, a kora-középkor jelenségeinek vizsgálata során nem pusztán az Illig által körülhatárolt kb. 600.-tól 900.-ig terjedő „idő”-nek kell figyelmet szentelnünk, hanem annak az egész „hatszáz” éves folyamatnak, mely egyfajta hatalmi vákuumot jelent a római császári hatalom de facto megszűnése és a német-római császári hatalom megszilárdulása között.

Be kell látnunk, hogy a születésnél, a létrejövetelnél nincs csodálatosabb dolog, legyen szó akár egy élőlényről, akár egy intézményről, akár pedig egy kultúráról.

Illig felvetésének feltétlen érdeme tehát az, hogy igen élesen ráirányította a figyelmet a nyugati kultúra születésének problémájára.

Amik pedig alább következnek, részben tények, részben pedig tényeken alapuló feltételezések, melyek egyszerre magyaráznak meg bizonyos jelenségeket, és egyszerre vetnek fel újabb kérdéseket . A továbbiakban – függetlenül a szóhasználattól – sosem állítjuk, hogy bármely kérdés tekintetében eljutottunk a végső igazsághoz, ám a további kérdések felvetésének és magának a keresésnek a jogát fenntartjuk.

Ezzel bocsátjuk tehát a Tisztelt Olvasó kezeibe e szerény tanulmányt, mely alkalmas lehet talán arra, hogy egy feledésre ítélt szép és nagy kor iránt érdeklődését és rokonszenvét felkeltse.

A nyugati uralkodótípus, a király előképe

A nyugati uralkodótípus, a király előképe

 Feltéve, de meg nem engedve…

Mai tudásunk alapján sem megerősíteni, sem megcáfolni nem lehet Illignek azt az állítását, hogy a kora-középkor – tehát a Kr. u. 614-től 911-ig terjedő időszak – merő legenda és kitaláció. Megerősíteni nem lehet, mert aligha kerül elő olyan dokumentum, mely a hamisítás tényét kifejezetten igazolná, ám ha mégis, úgy annak hitelessége felől éppúgy kétségeink lehetnének, mint azokkal szemben vannak, melyek a „kitalált” kort megalkották. Cáfolni szintén nem lehet, hisz nincsenek olyan hitelesnek tekinthető, minden vitán felül korabeli dokumentumok vagy régészeti leletek a birtokunkban, melyek a karoling kor realitását bizonyítanák.

Tehát Heribert Illig úrnak akár igaza is lehet. Ám, ha igaza van, akkor több kérdés is felmerülhet. Olyanok, például, mint: kiről mintázták a „krónikások” Nagy Károly impozáns alakját, illetve miért volt szükség a „hős” megteremtésére? Az ezekre a kérdésekre Illig által megadott válaszok ugyanis meglehetősen elnagyoltnak tűnnek. Az ugyan életszerű és hihető gondolat, hogy az I. Ottó és Barbarossza Frigyes számos vonását a múltba vetítve Nagy Károlyra ruházták a legendák szerzői, ám Illig itt nem számol azzal, hogy e kor német-római császárai közül egy sem akad olyan, aki nagyszerűségben a Nagy Károly-i képhez volna fogható. Vélhetően kellett tehát egy mitikus színezetű előkép, aki a „vetítővászon” szerepére alkalmasnak mutatkozhatott. Tehát egy olyan alak, aki előhívhatta az archetipikus pater képzetet, valahogy olyanformán, mint a görög, illetve római történelem hasonlóan korai szakaszában Aga-memnon, illetve Romulus. Az utókor ezek esetében is élt a kép kiszínezésének technikájával, ám vélhetően volt és kellett, hogy legyen egy valós alak, akinek képét utóbb oly gazdaggá tették.

Csakhogy, ha a karoling kor magával Nagy Károllyal merő kitaláció, akkor vajon ki lehetett ez a mitikus nagyságú alak?

Ami a másik kérdést illeti, - hogy az eredetileg Bizáncban „átállított” időhöz miért kellett hozzáigazítani a Nyugat óráját – Illig magyarázata bár logikus, mégis kissé erőtlenül hat. Szerinte a Szentkereszt elvesztésének presztízsvesztesége állott a dolog mögött bizánci oldalról, míg a Nyugaton az a törekvés, hogy a Kr. u. 1000. év mitikus dicsfénye bearanyozza a korszak uralkodóinak alakját, hatalmuknak szakrális színezetet adjon. Illig érvelése itt, tehát a „miért?” kérdése körül tűnik leginkább homályosnak.

De haladjunk sorjában. Ki lehetett a Károly – előkép?

 A Károly – előkép

Ha elfogadjuk Illignek azt a tézisét, hogy a történetírást kb. a Kr. u. VII. század elejéig nagyjából hitelesnek foghatjuk fel, s ezután közvetlenül következik a Kr. u. X. század, tehát az Ottók kora, úgy az Ottók Illig szerinti valós történeti százada a Kr. u. VII. század. Ha valaki vagy valakik ebből a történeti időből olyan időtávba pillantottak vissza, amely időtáv megfelel mondjuk az I. Ottó trónra kerülése (Kr. u. 936), valamint a Nagy Károly Kr. u. 786-os hatalomra jutása közötti 168 éves időszaknak, azok a következőket pillanthatták meg. Mondjuk az illető, avagy illetők az Illig által javasolt Kr. u. 614-ben vagy a körül állították át az időt, s az általuk költött történelem legnagyobb alakiját, Nagy Károlyt tőlük kb. 168 esztendővel korábban óhajtották látni, éppúgy, ahogy az állítólag költött idő szerinti X. századból I. Ottó láthatta a VIII. századi Károlyt. Ez esetben a Kr. u. 446-os évszámot kapjuk, Attila hun birodalmának fénykorát. Ez idő szerint, tehát a Kr. u. V. század közepén, Attilán kívül nincs olyan történelmi személy, aki a nagyságot jobban és teljesebben kifejezte volna. Ha tehát Nagy Károlynak volt valós történeti előképe, úgy az nem lehetett más, mint a másik nagy birodalomépítő, a hun Attila.

Hogy feltételezésünket ellenőrizzük, vegyük sorra mind Attila, mind pedig Károly életrajzának néhány fontos állomását (Ld.: Pallas Nagylexikona, Attila, ill. Károly címszavait):

1. Mindkét uralkodónak homályba vész a gyermekkora (vö. még Illig: Kitalált középkor, Allprint Kiadó, 2002., 49-50. Oldal).

2. Mindkét uralkodónak kezdetben testvérével kell osztoznia a hatalomban: Attilának Blédával (Budával), Károlynak Karlmannal.

3. Mindketten testvérük ilyen-olyan félreállításával szerzik meg az egyeduralmat.

4. A hatalom megszerzését követően mindketten hatalmas hódításokba kezdenek.

5. Mindkettejük életében jelképes találkozásra kerül sor a pápával: Attilát I. Leó pápa fejedelmi ajándékokkal és „megható szavakkal” (Ld.: Pallas) tántorítja el Róma bevételétől, Károlyt állítólag III. Leó (még egy Leó pápa) miután gazdag ajándékokkal halmozta el, Rómában császárrá koronázta.

6. Mindkét uralkodónak homály és titok fedi földi nyughelyét: Attilát állítólag hármas koporsóban víz alá temették, Károlyt Einhard szerint még halála napján – tehát feltűnő sietséggel – helyezték el az aacheni várkápolnában (vö. Illig i.m. 54. oldal). De Károllyal kapcsolatban még szó van Saint-Denisben történt temetésről, illetve a normannok támadása miatt álcázott sírról is (Ld.: Illig i.m. 55. oldal). A lényeg azonban mindkét személy esetében ugyanaz: bizonytalan és legendás sírhely.

7. Egyik uralkodó sem hozott létre tartósan fennmaradó birodalmat, országaik haláluk után szétesnek.

8. Mindkét uralkodó egykori hatalma utóbb politikai aspirációk jogcímeként merül fel: Attila és Csaba királyfi országára a honfoglaló magyarok tartanak igényt, Károly egykori országára németek és franciák.

9. A két személyt azonban egy legendás fegyver is összeköti: Nagy Károly kardja.

Amint Illig említi: „A bécsi kincstár rejti Nagy Károly kardját (szablyáját), amely egy másik, úgyszintén legendás melléknevet is magán visel: Attila kardja, ami egyben földrajzi eredetére is utal, hiszen egy IX. századi magyar szablyáról van szó." (Ld.: Illig i.m. 154. oldal) Csakhogy, ha figyelembe vesszük Illig teóriáját, a kard nem a IX., hanem a VI. századból származik. Ha pedig a kormeghatározás felfelé tévedett 50-100 esztendőt, úgy a kard valóban származhat a hunok nagy századából, a Kr. u. V.-ből. Függetlenül azonban a kard tényleges korától, e tárgy kapcsán tetten érhetjük a kétféle, tehát a Károly-i, illetve az Attila-i hagyomány egybecsúszását.

A fentebbi „véletlen” egybeesések már kellőképpen igazolni látszanak azt, hogy az Attila és Károly képek történeti egybemosódásáról való feltételezésünk nem légből kapott, annak lehet valós történeti alapja.

A következőkben vizsgáljuk meg, hogy az előbb tárgyalt körülményeken túl adódnak-e olyan további mozzanatok, amelyek kifejezetten kizárhatják, avagy éppenséggel megerősíthetik gyanúnkat.

 A művelt, keresztény uralkodó

Feltételezésünkre a legkézenfekvőbb ellenérv az lehet, hogy Károly művelt és keresztény európai uralkodó volt, szemben a barbár, pogány és műveletlen Attilával, így kettejük portréja a már említett „véletlen” egyezéseken túl nem mutathat rokonságot.

Először is lássuk Károlyt, a művelt, keresztény uralkodót. Amint Illig írja: „Károly írni nem tudása az egyetlen, mindesetre majdnem hihetetlen hiba, amelyet Einhard megírt – ez kedvenc uralkodónk átfogó zsenialitásának egyik ellenpontja. Olvasni tehát tudott, vagyis ha tudáspszichológiailag nézzük, valószínűleg nem legaszténiában, hanem agráfiában szenvedett. Mindenesetre őt, aki magáénak mondhatta a birodalom legnagyobb könyv gyűjteményét, nemes egyszerűséggel analfabétának tarthatjuk.” (ld. Illig i.m. 74. oldal)

Károlyról, mint keresztény uralkodóról – nem kis malíciával, ám a történeti hűség szem előtt tartásával – így ír Illig: „Felesleges megemlíteni, hogy keresztény moralista is volt, aki pontosan tudta mások lelkének mi tesz jót. Harcolt a szüzességért a kolostorokban, csak úgy, mint a tartományi lelkészek szeretői ellen, és büntette azokat a férfiakat, akiknek nem volt állandó lakhelyük. Más kérdés, hogy Károly, aki 50. életévéig a többnejűség csavargó híve volt, hadat viselt és szászokat ölt, tulajdonképpen folyamatosan vétett a saját törvényei ellen – bár mindez nem akadályozta meg Wolfram von Steinent abban, hogy 1928-ban „az elgondolható legtisztább keresztényként” mutassa be őt…” (ld. Illig i.m. 81. oldal.)

Károly tehát egy frank közegben nevelkedett, írni nem tudó, és többnejűségben élő művelt keresztény uralkodó volt, aki maga körül kiépítette az akkori Nyugat szellemi központját. Meglehetősen bizarr kép, melyen jól látszik a fantáziált történetírás megannyi ellentmondása és hevenyészettsége. Minderre tehát igen világosan mutat rá Illig. Ám mi a helyzet akkor, ha a Károly-i környezetbe Attilát helyezzük. Vajon ő elképzelhető e művelt szakrális uralkodónak.

Amint a Pallas írja: „A történelem Attilának sem születéshelyét, sem évét nem ismeri. Mindössze csak annyi bizonyos, hogy Attilának korán elhunyt atyját Mundzuk-nak hívták és hogy nagybátyja, Rof, kit a kelet-római udvar tábornoki címmel és 350 font arany évi tiszteletdíjjal kenyerezett le, unokaöccsét kezes gyanánt az Al-Duna melléki Novae-be küldte, ahol a fiatal Attila nem csak a hasonló minőségben ott tartózkodó Aëtius-sal ismerkedett meg, (……), hanem a hanyatló római birodalom és társadalom gyöngéit is felismerte.” (ld. Pallas, Attila címszó)

Mindehhez hozzátehetjük, hogy Attila alighanem Novae-beli tartózkodása alatt elsajátította az antik műveltség alapjait is. Ekként Attilát könnyebben el tudjuk képzelni Károlynak a krónikások által reánk hagyományozott udvarában, mint az írni sem tudó, frankok közt nevelkedett Károlyt.

Attila azonban maga is többnejű volt, akárcsak Károly, tehát e ponton keresztényiségük között aligha van különbség.

De túl az irónián, Károly a császárrá koronázás állítólagos aktusával vált egy szent birodalom urává, tehát szakrális uralkodóvá. Mi a helyzet e tekintetben Attilával. Amint antik forrásokat felhasználva írja Váczy Péter A hunok Európában című kitűnő tanulmányában: „Krisztus születése után 448-ban görög követek hagyják el Konstantinápolyt, s a mai Nis (Naissus) felé haladva a hun fejedelem udvarába igyekeznek. Kíséretükben találjuk Priskost is. A menethez még Konstantinápolyban két hun csatlakozott. (…) Az egyik görög – elég vigyázatlanul – azt jegyezte meg: nem való istent emberrel összehasonlítani. Emberen persze Attilát, istenen Theodosiust értette. Erre a hunok módfelett felfortyantak és mindinkább feldühödve, végül is szitokban törtek ki. Nyilvánvaló, noha ezt a görög Priskos már nagy bölcsen elhallgatta, a hunok éppen megfordítva, Attilát jelentették ki isteni eredetűnek, míg a császárt csupán embernek voltak hajlandók elismerni. A bizánciak igen elcsodálkoztak ezen, sehogy sem értették, miképp lehet egy barbárt isteni eredetűnek tartani.” (i.n: Attila és hunjai, Szerkesztette: Németh Gyula, Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1940., 114-115. oldal.) Attila ugyanis az Ég fiának neveztetett (ld. u.ott, ill. 117. oldal), tehát hatalma eleve szakrális jellegű volt, akárcsak az egykori keleti hun uralkodóké. Amint Dümmerth Dezső írja: „A fejlett korabeli kínai történetírás és kultúra jóvoltából azonban többet is tudunk ezekről a korai hunokról. Kínai átírásban ugyan, de ismerjük legrégibb uralkodójuk nevét, akit T’ou-man-nak hívtak. Királyi címén „san-jü”-nek nevezték, és éppúgy az „ég fiának” tartották, mint a kínai császárt.” (ld. Dümmerth: Az Árpádok nyomában, Panoráma, Budapest, 1987., 42.-43. oldal.)

Attila hatalma tehát a hun hagyományoknak megfelelően transzcendens természetű volt. Mindez azonban még nem teszi kereszténnyé sem Attilát, sem pedig a hunokat, ám rámutat a hun király hatalmának Károlyéhoz hasonló szakrális vonatkozásaira.

Ám nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a germánok keresztény hitre térítése is csupán a Kr. u. X.-XI. századra ment végbe teljesen; elég, ha csak Szent Adalbertnek a pogány poroszok által való 997-es meggyilkolására utalunk (ld. Szentek lexikona, Duna Könyvkiadó, Budapest, 1994. 9. oldal).

Ehhez képest a hunok térítése már a Kr. u. IV. század végével nagy lendületet vett. Amint szintén Váczy írja: „A hunok térítgetése a Duna-menti püspöki városokból történt. Ezt két esetből is látjuk. Tomi és egész Scythia provincia püspöke, a szerzetesi tudományokban jártas szentéletű Theotimus (393-430 körül) oly nagy tekintélyre tesz szert, „a Dunához közel lakó barbár hunok között, hogy őt a rómaiak földreszállt istenének tartották”. Ez a térítőmunka az Al-Duna területén – úgy látszik – szép gyümölcsöket hozott, mert Szent Jeromos, egy 403-ban kelt levelében lelkendezve írja: „a hunok zsoltárokat tanulnak.” Egy másik egyházi író, Theodoretos szerint „egyes szkíta nomádok, kik sátraikat az Iszternél (Duna) ütötték fel, az üdvösség után szomjúhoztak.” Erre Johannes Chrysostomos alkalmas térítőkről gondoskodik, bizonnyal még konstantinápolyi pátriarchiátusának első békésebb éveiben (398-403).” (ld. Váczy: i.m. 128. oldal).

Így állunk tehát a hunok pogányságával, kiket Orosius már a megtért népek között sorol fel (ld. ugyanott). Mindezek alapján tehát Attilát nem kevésbé gondolhatjuk el egy keresztény nép művelt, szakrális uralkodójának, mint Nagy Károlyt. Így tehát Attila éppenséggel archetipikus képként szolgálhatott egy majdani Nagy Károly ikon számára.

 A népek uralkodója

Most a kérdést vizsgáljuk meg abból a szempontból, hogy a hun Attilát vajon elfogadhatták-e saját hősüknek a germán és kelta elemek.

Amint a Pallas Hunn mondák címszava alatt írja: „Három csoportot alkotnak ezek: a latin, germán és magyar mondák. Az első csoport jobbára legendákból áll, melyek rendszerint valamely galliai vagy itáliai városnak Attila által való feldulatására, vagy csodás megmenekülésére vonatkoznak; ezen legendák a népvándorlás minden borzalmát Attila személyiségével hozzák összeköttetésbe, akit általában isten ostorának neveznek. Egészen különbözik ezektől a germán mondák felfogása, melyekben Attila bölcs, hatalmas, gazdag és nagylelkű uralkodó, kinek párját sehol nem lehet találni, s aki mellett egészen eltörpülnek a népvándorlás többi nagy alakjai, közülük csak azok emléke maradt fenn a germánoknál, kiket valami módon Attila személyével tudott összekapcsolni a monda…”

A germán népek között tehát nem volt olyan Attilával kapcsolatos fenntartás, mely elvi akadályát képezhette annak, hogy Nagy Károly alakját Attila vonásaival ruházzák fel a történetírók.

Az Attilával összekapcsolódó mondák egyébként meglehetős tarkaságot mutatnak, s még Itáliában is számos pozitív emlékű hagyomány maradt fenn a nagy hun királyról. Amint a Pallas írja: „ …Padovában, Troyesben egy jószívű, istenfélő Attiláról mesélt a nép, ki a rómaiakat erényre inté és az erényes leányokat kiházasítá.” (ld. Pallas: Attila-mondák címszó)

Mindezek után kérdés lehet az is, hogy vajon a germánok tekinthették-e saját hűsüknek Attilát annyira, hogy utóbb Nagy Károly név alatt ismét befogadják. Ismét Váczyt idézve:

„Régi lovas nomád állambölcsesség, hogy a legyőzöttet nem szabad porba sújtani, hanem sorstárssá kell fogadni. Így gondolkoztak a hunok is. Ez tette lehetővé a „csalárdul” levert gótoknak, szkíreknek, gepidáknak, hogy megbékéljenek a hun uralommal, s Attilát saját fejedelmüknek, legfőbb uruknak tekintsék. Jól illett ehhez, hogy „atyácskának” nevezték (a gót atta „atya” szóból az ila kicsinyítő képzővel). Az együttélés következtében a hun szívesen vesz fel gót, a germán hun nevet.” (ld. Váczy i.m. 124. oldal) Vagy amint Dümmert írja: „… a „hun” megjelölés a történetben igen tág értelmű. Velük való eszmei rokonságunk legfőbb bizonyítéka éppen az, hogy a honfoglaló és az Árpád-kori magyar sem gondolkodott másképp, mint egykor Attila alattvalói. Aki elfogadta a dinasztia főségét és hajlandó volt fegyvert fogni céljai érdekében, az már „hun”-nak, illetve „magyar”-nak számított – ha szabad ember volt -, bármiféle vér folyt egyébként az ereiben, s bármiféle nyelvet beszélt is.” (ld. Dümmerth i.m. 27. oldal, illetve v.ö. 44. oldal)

A Kr. u. V. század hun uralom alá került germánjai számára Attila tehát saját hősnek számított. Itt szándékosan nem használjuk a nemzeti hős szót, hiszen e fogalom abban a korban értelmezhetetlen lett volna annak ellenére, hogy a társadalmi alakulatok alapvetően törzsi, „nemzeti” alapon szerveződtek. Attila tehát a germánok számára saját hősnek számított, aki történetesen hun volt, ám győzelemre vitte egyesített seregeiket.

Nem volt tehát a köznép körében elvi ellenállás aziránt, hogy Nagy Károly egyes vonásaiban magára Attilára, a népeket egyesítő, művelt, szakrális királyra ismerjenek, aki fegyverei erejével addig arrafelé soha nem látott birodalmat alapított.

Láttuk tehát Attila és Károly vonásaiban az egyezéseket és megvizsgáltuk azt is, vajon lehetett-e akadálya egy Attila- ill. Károly-kép azonosításnak. Mindebből kitűnhetett: legalábbis több mint valószínű, hogy a ma ismert Nagy Károly-kép alaptónusait a hun király, Attila adja.

 Attilából – Károly?

De vajon miképp lett Attilából Károly, és miért épp Károly?

Amint Szilágyi Ferenc a Sokféle neveknek magyarázatja című könyvében írja a Károly névről: „Ezt a férfinevet idegenre Karl-nak, Charles-nak szokták fordítani, holott a magyar Károly név csak alakilag van rokonságban a latin Carolus-szal.” (ld. Szilágyi i.m. RTV - Minerva Budapest, 1987, 37. oldal)

Mármost ezen a ponton le kell szögeznünk, hogy olyan latin név, hogy Carolus, egyszerűen nincs. A klasszikus latinban legfeljebb caro, caronis szó van, melynek jelentése hús, disznó, dög. (ld. Györkösy Alajos Magyar-latin szótár, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.)

A Carolus nem más, mint a Karl – pontosabban egy „k”, „a”, „r” és „l” hangokat tartalmazó szó - latinítása, mint ahogy Kopernikból a Copernicus lesz.

Ahogy Szilágyi később már magát helyesbítve írja: „A nyugati nyelvekben található Carolus és származékai viszont a "legény, férfi" jelentésű Karl (Kerl) névből fejthetők meg…” (ld. Szilágyi ugyanott)

De mi a helyzet a magyar Károly névvel? Ismét Szilágyit idézve: „A Karuly ősi magyar személynév, a vadászmadár, karvaly végső soron ótörök eredetű nevének alakváltozata, s eredetileg a magyarság totemállata volt (a turullal együtt).” (ld. Szilágyi i.m. ugyanott)

Itt is pontosítanunk kell Szilágyit, ugyanis nem a „turullal együtt”, hiszen a kurul és turul egyazon fogalomnak két nyelvi megfelelője. Amint a Pallas írja Karoly címszó alatt: „Karoly vagy karuly, a karvaly (nisus) régi magyar neve. A curul vagy turulmadár Kezai szerint az astur (ölyv), mely álmában megtermékenyítette Emesét, Álmos anyját.”

A Károly név tehát azonos a Turullal, az uralkodó isteni szimbólumával.

Az Attila és Nagy Károly hasonításával kapcsolatban korábban elmondottak alapján azonban Nagy Károly nevét kézenfekvően magyarázhatjuk a curul, Karoly szóból, mely próbálkozás egyáltalán nem erőltetettebb, mint a kerl-ből, ifjúból való levezetés. Érdekes továbbá az is, hogy a Karl név – Szilágyit idézve – „első nevezetes viselője” éppen Nagy Károly. Akik kevésbé nevezetesek, mint például Martell Károly, mind az Illig szerint kitalált időben éltek, tehát Kr. u. 614 előtt nem ismerünk Károlyokat. Tanulságos továbbá az is, hogy Martell Károly annak ellenére kapta a Martell előnevet, hogy

1. előtte minden frank uralkodónak csupán egy neve volt (pl: Chlodvig, Theuderich, Chlothar, Dagobert), illetve

2. mivel őelőtte még nem birtokolta a hatalmat egyetlen Károly sem, nem volt ok az ő Martell-ként való megkülönböztetésére.

A kettős név alkalmazása Martell Károlynál csupán egyetlen esetben logikus. Nevezetesen, ha őt a nála „később” uralkodó, de már előbb kitalált Károlytól akarták megkülönböztetni. Magyarán, ha Illig feltételezése mentén a dolgot akként fogjuk fel, hogy a már jól kitalált Károlynak utóbb tőle megkülönböztetendő elődöt kellett kreálni Martell Károly személyében.

Visszatérve azonban pusztán a név kérdésére: a frankok legendás uralkodója, Nagy Károly, a legnagyobb valószínűség szerint az ótürk eredetű curul szót viseli a nevében, mely szónak szakrális jelentése volt. (Megjegyezzük, szintén türk eredetű a „német” Kurt név is.)

Mármost kérdés, hogy ezt az ótürk szót ismerhették-e a hunok, akiktől a későbbi „krónikások” kölcsönözték.

Amint Ligeti Lajos Attila hunjainak eredete című tanulmányában leszögezi a hunokról: „Bár meglehetősen gyér a rendelkezésünkre álló nyelvi anyag (glosszák, tulajdonnevek) mégis úgy látszik, hogy mindkét esetben alkalmasint török nyelvű néppel van dolgunk.” (ld. in: Attila és hunjai idézett kiadás 29. oldal)

Egyáltalán nem tűnik tehát képtelenségnek, hogy Attila, az „Ég fia”, török nyelvű népének vezére, egy ótörök és isteni jelleget tükröző melléknévvel, mint Carul vagy Karl álljon előttünk. (Későbbi korokból is ismeretes, hogy a címerállata az uralkodó melléknevévé/másodlagos nevévé vált, pl. hollós Mátyásnál, a Corvinnál.)

 Két római fürdő

Ám még egy apró adalék Attila és Károly lehető azonosságáról, azonosításáról. A személyek nem csak életútjukban, jellemvonásaikban, de a hátrahagyott műveikben is mutathatnak rokonságot. Ha ezek a vonások a valószínűnél több ponton egyeznek, úgy aligha lehet pusztán véletlenről szó.

Ha a középkorban valaki kolostort alapít, esetleg püspökséget szervez, az még nem teszi alakját nevezetessé, mással össze nem téveszthetővé. Ha azonban mondjuk fürdőt létesít, ezzel meglehetősen magányosan fog állni a középkor hősei között. Ha azonban ezt ketten is megteszik, mégpedig olyan személyek, akiknek életútja kísértetiesen hasonlatos, úgy már végképp gyanakodnunk kell, hogy nem ugyanarról a személyről számolnak-e be a források, ám két név alatt?

Amint a Pallas említi Nagy Károly halálát: „...Aachenben, melynek fürdőjében gyógyulást keresett, lehelte ki nagy lelkét.” (ld. Pallas: Károly címszó 31. pont, 10. kötet 191. oldal)

Attila szintén kedvelte a fürdőt – talán Novae-beli tartózkodásának emlékeként – ám Váczy olyan forrásokat használ, melyek szerint a fürdő nem Attilának készült. Mint írja: „Attila barbár „udvarmesterének”, Onegesiosnak egy sirmiumi fogoly római fürdőt épített, melyhez a köveket Pannóniából szállították.” (ld. Váczy i.m. 129. oldal)

Mindenesetre egy újabb érdekes egybeesés a „két” uralkodóval kapcsolatban: udvarukban római módra fürdő épül.

És ezen a ponton szakadjunk is el Illig vitathatatlanul szellemes és termékenyítő hipotézisétől. Azzal kezdtük: Ha Herbert Illignek igaza van… Nos, akkor mindez, amit fentebb vázoltunk, nevezetesen, hogy a Károly-i kép Attila-i vonásokkal gazdagodott, szintén valószínű. Csakhogy Károlynak Attila-szerűvé formálása akkor is igaz lehet, ha esetleg nem hamisították meg a századokat. A „két” hős életútja olyannyira hasonlatos, hogy szinte bizonyosra vehetjük az Attila képnek a Károly-ira vetülését, még akkor is, ha a köztük lévő századokat meghagyjuk. Sőt, ha létezett is Nagy Károly – esetleg nem is oly impozáns nagysággal -, még nevét is eredeztethette attól a világhódítótól, aki talán titokban példaképe volt. Mindez azonban valóban titok marad. Ám Illig felvetése nélkül aligha merészkedhettünk volna a vitathatatlanul valami módon meghamisított történelmi kép megbolygatására és a két hős jellemének, életútjának egybevetésére.

 A miért?

Azonban ha Illignek tényleg igaza van, és valóban századokat kreáltak a krónikások, úgy a bevezetőben vázolt másik kérdésre, a miértre is választ kellene találnunk.

Mint említettük Illig válaszai ezt illetően kissé elnagyoltnak tűnnek. Illignek igaza van abban, hogy

1. az idő számítása a kora-középkorban nem volt sem egységes, sem pedig megbízhatóan pontos,

2. a hamisítás – ha volt – több lépcsőben mehetett végbe, éspedig különböző okokból,

3. nem az időszámítás meghamisítása lehetett a cél, hanem meg nem történt események megtörténtekként való feltüntetése.

A miérttel kapcsolatos egy igen fontos politikai mozzanatra Illig könyvében érdekes módon éppen nem Illig mutatott rá, hanem a magyar kiadás előszavát jegyző Pap Gábor. Ő kissé költői nyelven így fogalmaz: „Az otromba időbetoldással a „trojka” (…) nem csupán annyit ért el, hogy egy sohasem volt kontinuitásnak, a „szent” Károlytól eredeztetett Karoling dinasztiának megágyazott az európai történelemben, hanem azt is, hogy megszakított egy valóságos és szakrális kontinuitást. Azaz elszakította az elő fa koronáját, a Turul-dinasztia (ismertebb nevén az Árpád-ház) szakrális uralmi rendszerét annak gyökerétől, a valódi szakrális uralkodóőstől, az államfői, katonai és erkölcsi tekintetben egyaránt példaképül szolgáló Attilától.” Kevésbé ezoterikusan fogalmazva: a magyar honfoglalás tájékán több népnek is igénye támadt a Kárpát-medencére. Ezen igényeket a népek és azok vezetői a kor szokásainak megfelelően legendák homályába vesző jogcímekkel igyekeztek alátámasztani.

Amint a Pallas a Hunn mondák cím alatt írja a magyar hun mondákról: „Egy nagy mondakörnek a töredékei ezek, melyet a magyarság eredeti hunn emlékekből avar- és honfoglalás-kori hagyományokból s hazai, főleg germán eredetű mondákból fejlesztett ki, melyeknek körvonalai a krónikás száraz kivonatából is fölismerhetők; hunnok és németek harcolnak Pannónia birtoklásáért, az Attila-fiak viszálykodásai miatt elvesztik a hunnok s idegenek lépnek Attila örökségébe, de a magyarok nem feledkezve meg Csaba végrendeletéről, ismét visszafoglalják, amit apáik bűnei elvesztettek.”

E monda lényegét tehát mind a magyarok, mind pedig a germánok is ismerték, s nemcsak hogy ismerték, de a tétjével is tisztában lehettek. Ha a magyarok Attilára hivatkoznak, úgy a germánoknak Karul-ra kellett hivatkozniuk, akit – mint láthattuk – amúgy is a magukénak tekintettek.

Ha az időt valóban átállították, úgy ennél aligha kellett és lehetett jobb politikai ok: védeni a magyar törekvésektől a Rajna vidéket, s egyúttal jogot formálni Pannóniára is. Ám, amint majd látni fogjuk, a szálak jóval túlmutatnak a német aspirációkon.

 Az „avarok”

És még egy apró adalék Illig téziséhez. A szerző - könyvének 109. oldalán - Az avarok cím alatt a következőket írja azzal kapcsolatban, hogy a karolingok vajon kivel harcolhattak keleten: „Vajon a későbbi krónikások elfelejtették, hogy a hun előrenyomulás már 469-ben véget ért? Vagy, hogy az avarok 558. és 601. között vezették támadásaikat?”

Mármost, ha az avar támadások 558.és 601. közötti időszakának középső időpontját, az 579-es évet vesszük alapul és ehhez az időhöz hozzászámítjuk az Illig szerint kreált 297. esztendőt, úgy a Kr. u. 876-os évet kapjuk. Ez az évszám igen közel áll a Kr. u. 872. évhez, mely az Egyetemes történelmi kronológia szerint a magyaroknak a karolingok elleni első támadását hozza el (ld. hivatkozott kiadvány, Tankönyvkiadó, Budapest, 1984., 107. oldal). Ha tehát Illignek igaza van, több mint valószínű, hogy nem a nem létező karolingok küzdöttek az avarokkal, hanem bizonyos germán népek a honfoglaló magyarokkal. Mindenesetre ez a „véletlen” egybeesés is Illig merész teóriáját látszik alátámasztani.

 Csak nem Artus is?

Ám miután láttuk, hogy Attila milyen mélyen és hosszantartóan rányomta bélyegét az európai történelmi képzeletre, tegyük fel a kérdést: az Attila-hatás vajon véget ért-e a Nagy Károly–kép kialakulásával – kialakításával. Attila hatalmas híre nem messzehangzóbb-e annál, hogy csak a kontinensen mozgassa meg a legendagyártók fantáziáját? S ha a Károly-kép és név alatt felismerjük Attila jellegzetes vonásait, vajon más nevezetes alak mögött nem sejthetünk-e szintén Attila-i elemeket?

Attila hatásának földrajzi határait kémlelve idézzük ismét a Pallas-t. „Még a távol Grönlandon, sőt Izlandon is emlegették Attila nevét /az Atla-Mal és Atla Quida mondában). Hogy pedig a keleti népek, elsősorban a mongolok nem felejtették el az ázsiai barbár király tetteit, arra nézve Cahun közöl érdekes adatokat.” (ld. Pallas: Attila mondák címszó)

Mármost, ha Attila híre Izlandig eljut, úgy nehezen képzelhető, hogy Angliáig el ne jutna, s ha e hír mindenhol a mondák világában virágzik tovább, úgy ez Britanniában sem lehetett másként. Csakhogy e földön – a fámák közegében - kevés híre maradt Attila nevének. Ám, ha Károly neve alól kikandikál a hun vezér névjegye, úgy Angliában sem Attila név alatt célszerű keresni hősünk vonásait. A legnagyobb hős a briteknél kétségtelenül Artus. Pontosan úgy, ahogy a kontinens germánjainál Nagy Károly. Ha Attila a kontinensen Károly neve alatt él tovább, úgy a szigeten Artust illő vallatóra fogni. E helyen szintén csak pontokba szedve és vázlatosan közöljük Artus és Attila néhány életrajzi adatát, mégpedig a Pallas már hivatkozott Attila és Artus, valamint más szócikkeire utalva, illetve a Germán, kelta regék és mondák (Móra, Budapest, l976., különösen 181-204. oldal) című kiadványra hagyatkozva:

1. a., Attila származása homályos,

b., Artus származása is bizonytalan, születését titokban tartották.

2. a., Attila túszként kerül a római birodalomba,

b., Artust tisztázatlan okokból Ector báró saját házában neveli fel.

3. a., Attila számára az egyeduralkodói hivatás jele, hogy egy földből kiálló kardot egy hun pásztor megtalálja,

b., Artus azáltal válhat Anglia egészének királyává, hogy egyedül ő tudja kihúzni a kőbe szúrt kardot.

4. a., Attila kezdetben testvérével, Bledával osztozik a hatalomban,

b., Artus, Kayt, nevelőapjának fiát, tehát quasi testvérét szinte, mint társuralkodót kezeli.

5. a., Attila nagy hódításai, diplomáciai egyezségei,

b., Artus erővel birtokba veszi Angliának a szépszerivel meg nem hódolt részét, illetve kiegyezik Lot királlyal.

6. a., Attila kardja szakrális szimbólum, állítólag még a korai Árpád-házi királyoknak is a birtokában volt, ám –amint a Pallas írja Attila kardja cím alatt – „Salamon király anyja azonban 1071-ben bajor Ottónak ajándékozta, mert a kard szerencsétlenné tette, aki viselte.” (Ez az ajándékozás lehet korábbi esemény visszfénye is.)

b., Artus a Tó Hölgyétől átveszi az Excaliburt, melynek segítségével minden ellenségét legyőzi. (Ez a kardmotívum megkettőzése, és újabb értelemmel való felruházása.) Artus halála előtt minden indok nélkül megparancsolja Bediverének, hogy az Excaliburt adja vissza a Tó Hölgyének. Itt tehát látható, hogy az Excalibur – Attila kardjához hasonlóan – vélhetően szerencsétlenséget hozna újabb tulajdonosaira. Itt említjük meg, hogy a kard, mint kultikus tárgy eredendően a keleti népeknél szerepel. Amint Eckhardt is írja: „Összehasonlító kutatások alapján tudjuk, hogy a kardot hegyével felfelé földbe ásni keleti eredetű szokás, melynek nyomait Herodotos szkítáitól kezdve a háromszéki székelységig lehet követi és a magyar népmesékben is fellelhetjük.” (ld. Eckhardt: Attila a mondában, in: Attila és hunjai, 151. oldal) A kard megfordított, tehát pengéjével kőbe szúrt pozíciója bőven belefér egy vándormotívum alakváltozásainak „tűréshatárába”. Mindazonáltal a kelta és germán mitológiában nem fordul elő a kard szimbolika az Attilával analóg Artus, illetve az Attilával szorosan összefonódó Siegfried figurák felbukkanása előtt. Eliade sem tesz említést e motívumról hatalmas munkájának a legkorábbi kelta és germán mitológiát tárgyaló fejezeteiben (ld. Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története II. kötet, Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 112-144. oldal).

7. a., Attila Róma ellen indul, majd hazatér és meghal,

b., Artus – a Pallas Artus cikke szerint – több nagy hódítása után „Róma ellen indult, s ez alatt otthon hagyott unokaöccse Mordred (…) fellázadt (…) Artus hazasietett és a Mordred és a vele szövetséges Childerik szász herceg ellen vívott harmadik csatában elesett.”

8. a., Attila holttestét hármas koporsóba zárva, víz alá temették,

b., A haldokló Artusért három királynő érkezik bárkán, és magukkal viszik a tavon Avalon völgyébe, a tündérek országába.

9. a., Attila halála után birodalma szétbomlik.

b., Artus polgárháborút hagy maga után.

10. a., Attila örökösei képében vissza fog térni.

b., Artus is vissza fog térni országába, ha Britannia bajban lesz.

További érdekes egyezés, hogy a néphit szerint Artus lelke egy hollóba vándorolt, (ld. Pallas: Artus cikk) tehát a madármotívum transzcendens értelemben nála is éppúgy előfordul, mint a magyar mitológiában, s vélhetően előfordult a hunoknál is. Ahogyan László Gyula írja az Attila visszatéréséről szóló magyar hagyomány kapcsán: „Az Árpád család pedig amint Emese álmából kitűnik (…) fogantatásmondával származtatta magát a turultól s így Attilától.” (ld. László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Budapest, 1944., Magyar Élet Kiadása, 243. oldal)

És még egy adalék a kard-motívumhoz. Tóth János és Tóth Marianna A jászok őstörténete című tanulmányukban nem csupán leírják a hun birodalom egyik alkotó elemét adó alánoknak a jászokkal való voltaképpeni azonosságát, de az antik író A. Marcellinus alánokról szóló igen értékes közléseit is részletesen idézik és értékelik.

Marcellinus többek között a következőket írja az alánokról. „…hasonlóak mindenben a hunokhoz (…) Nincs templomuk, szentélyük, földbe szúrt kard előtt borulnak le, mint Mars előtt, aki annak a területnek a védője, ahol éppen vándorolnak.” (ld. in. Magyarrá lett keleti népek, Szerk.: Szombathy Viktor és László Gyula, Panoráma, Budapest, 1988., 168. oldal)

A földbe szúrt kard tehát mind a hunoknál, mind pedig az alánoknál fontos, sőt szakrális szimbólum volt. Éppúgy, ahogy a szkítáknál, akikkel kapcsolatosan Hérodotosz a Kr. e. V. században följegyzi: „Telephelyeik főhelyén nagy dombot raknak rőzsekévékből (…). Minden törzsi székhelyen, e dombon ősrégi vaskard van felállítva a Hadisten szent jelvé-nyeként.” (hivatkozza Solymossy Sándor in. A magyarság néprajza. Királyi Magyar Egyetemi nyomda, Budapest, I. kötet, 169. oldal)

S amint Solymossy Sándor is említi, a kard hasonló kultuszának nyomai a magyar királyság területén – nevezetesen a székelység körében – még a XIII. században is kimutathatók (ld. ugyanott).

Solymossy azonban kétségbe vonja Attila folyómederbe való temetésének történetiségét, s úgy véli Alarich nyugati-gót király (396-410) temetésének Jordanes által lejegyzett képei keverednek utóbb az Attila- mondába. Ennek azonban némileg ellentmond, hogy a székely néphagyományban Attila feleségének, Réka királynénak holttestét szintén hármas (arany-, ezüst- és érc -) koporsóba helyezték, s e koporsót szintén „víz közelben”, a Rika patak mellett temették el. (ld. Benedek Elek: Székelyföldi mondák és mesék, Magyar Könyvklub, Budapest, 1999. 7-8. oldal) Alig hihető tehát, hogy a székelyek Attilával, illetve feleségével kapcsolatos mondáikat Jordanestől kölcsönözték volna.

Fentebbi egyezések tükrében talán az sem tűnik merő véletlennek, hogy a legendás Artus székhelyének neve Karleol volt (ld. Pallas: Artus cikk). Itt a Karl szótő önmagát mutatja, az eol pedig vélhetően a szélre, az elmúltságra utalhat talán.

Az Attila és Artus párhuzamok nem hagyhatnak kétséget affelől, hogy az Attiláról keringő szóbeszédek beépültek a kelta mondákba is. Hogy ez mikor ment végbe, nem lehet tudni, valószínűleg több hullámban. A kései behatásokra az a körülmény utal leginkább, hogy Artus udvarában rendszeres volt a lovagi torna, mely azonban csupán a X. század tájékán kezdett elterjedni Európában, mégpedig magyar hatásra. A „tour” szó is a magyar tor-ból, tornából veszi eredetét, mely kezdetben a halott tiszteletére adott ünnepélyes hadi játékot jelölte. (v. ö. Ipolyi Arnold: Magyar mythologia, Heckenast, Pest, 1854., 558.oldal, Pallas Torna szócikk.)

Attila alakja, illetve vonásai tehát hihetetlenül mélyen és hihetetlenül tudattalanul szövik át az európai mitológia mélyrétegeit. Talán csak a legműveltebb németek számára egy-értelmű, hogy mondaviláguk elképzelhetetlen a hun múlt nélkül, ám Károlyban még ők sem ismerik fel Attila vonásait. Amint Eckhardt Sándor írja Attila a mondában című tanulmányában: „A német mondakutatók egyhangú véleménye szerint a hun király az ú.n. „Heldensage” középpontjában áll, sőt sokan a hunok történeti szerepéhez kötik az egész Heldensage keletkezését.” (ld. Attila és hunjai id. kiadás 174. oldal) Azonban maga Eckhardt Sándor sem sejthette sorainak mélyebb igazságát, amikor ezt írta:

„Az ó- és középfelnémet költészetben Attila alakja nem több mint Nagy Károlyé a francia eposzokban vagy Arturé a francia lovagregényekben. Ő az a hatalmas király, kinek udvarában élnek a germán uralkodók vagy nevelkednek a királyfiak …” (ld. ugyanott.)

Eckhardt itt önkéntelenül tett egyenlőségjelet Attila, Károly és Artur alakja közé, megérezve fajsúlyuk azonosságát, ám fel nem figyelve valós rokonságukra, melynek lényege az Attila-i vonások szétsugárzásában áll.

 Szerzői közbevetések és további kérdések

És ezen a ponton be is fejezhetnénk a kérdés első közelítésének szánt fejtegetéseinket, ám a probléma izgalmassága és szerteágazó volta nehezen enged el vonzásából. Újabb és újabb kérdések merülhetnek fel ugyanis, amelyekre a válaszok vagy megerősítik, vagy megcáfolják mind Illig elméletét, mind pedig teóriánkat Attila és Károly párhuzamáról.

A tisztesség kedvéért e helyen kifejezetten rá kell mutatnunk arra - mindazok kedvéért, akiknek e körülmény nem tűnt volna fel -, hogy a bevezető gondolatok során nem vettük szigorúan az Illig által költött időnek minősített tartam 297 éves hosszát. Amikor ugyanis a 936-ból Károlyra visszatekintő I. Ottó alakját az Illig által megjelölt 614-be helyeztük, nem 297, hanem 322 évet ugrottunk. Erre azonban felhatalmazva érezhettük magunkat, a következők miatt.

1. Az „óraátállítás” időpontjában maga Illig is bizonytalan, csupán a Kr. u. VII. (X.) századra gyanakszik.

2. Amikor Gergely pápa 1582-ben csupán 10 nappal korrigálta a Julianus féle naptárat – Illig szerint – „nem 10, hanem 12, sőt inkább 13 napot kellett volna átugorni” (ld. Illig i.m. 27. oldal). Márpedig ha 297 év „költött időre” kettő egész valahány tized hiányzó nap esik, úgy 322 évre is csupán 2,42 nap. Amint Illig írja: „Hiszen minden egyes, a Gergely által helyesbített nap kb. 133 naptári évnek felel meg, ennyi ideig tart ugyanis, amíg a Julianus-féle naptár a nem tökéletes átváltás miatt egy nappal lemarad a csillagászati év mögött.” (ld. ugyanott) Eljárásunk tehát belül marad az Illig-féle teória tűréshatárán. (Ha más adatok szerint akként számolunk, hogy 128 év alatt marad le egy nappal a Caesar-féle naptár a csillagászati évtől, 322 évre akkor is csak 2,51 nap jut, s ez az érték is a hibahatáron belül marad.)

Most pedig vegyük sorba azon kérdéseket, melyek az eddig elmondottakat tovább árnyalhatják.

1. Lehetséges-e és előfordult-e már, hogy valamely nevezetes hős más név alatt bukkanjon elő, avagy valamely más történelmi alak vonásait átszínezze?

2. A későbbi német-római császárság államstruktúrája menyiben hasonlatos a Nagy Károly által állítólag megalkotott modellhez?

3. Miként értékelhető Nagy Károly – Illig kifejezésével élve – kozmopolitizmusa, különös tekintettel a később kialakuló „nemzetállamok” létrejöttére?

4. A közép-kelet európai hagyományok összhangot mutatnak-e a Nyugat Károlyról szóló elgondolásaival?

5. Aachen vajon túl messze esett-e Attila székhelyétől ahhoz, hogy ott az Attila-i vonásokat Nagy Károlyra kopírozzák?

6. Ha Attila alakját használták is fel Károly modelljeként, a többi „költött időnek” vajon volt-e hasonló alapsémája?

Visszatérhet-e a hős?

Az első kérdés kapcsán, rögtön le kell szögeznünk, hogy a történeti szemlélet és kritikai attitűd csupán az érett reneszánsztól kezdődően jellemzi az európai szellemet. Eladdig a történelem nem más, mint

1. a jelen igazolása, gyakorta múltba vetítése,

2. az egyetemes üdvtörténet félig-meddig bevallottan szimbolikus eseménysora.

Méltán írja Dümmerth: „A tudomány eleve szkepszissel tekint a mitikus ősködbe nyúló hagyományokra. Többek között az emlékezetben „félistenné” vált ősöktől származó dinasztikus, gyanús genealógiákra, melyek olykor csak egy ravasz diplomáciával rendelkező, tetterős „új ember” felemelkedését segíthették a hiszékeny néptömegek előtt. (…) Ha hamisítottak, akkor léteznie kellett egy reális valóságmagnak is, amit hamisítani, kiszínezni volt szükséges.” (ld. Dümmerth i.m. 38. oldal)

És e megállapítások egyaránt érvényesek mind a nyugati, mind pedig a közép-európai hagyományokra, s minél visszább megyünk az időben, annál inkább. A Nagy Károlyra vonatkozó X. századi nyugati említéseket tehát semmivel sem kezelhetjük több bizalommal, mint a magyar gesták és krónikák lejegyzéseit.

Hogy a X. század babonás, misztikus gondolkodásáról fogalmat alkossunk, elég csak arra gondolnunk, hogy Európában még a XVI.-XVIII. században is voltak még boszorkányégetések. Nos ebből a XVII.-XVIII. századi „felvilágosultságból” és „racionalizmusból” kell levonnunk még úgy kb. hétszáz esztendőt, hogy a X. század állapotaihoz eljussunk. A X. század éppúgy a babonás hitek és mendemondák kora, mint annak a lovagi epikának a kezdeteié, melyben mitikus hősök és valóságosak keverednek és ki is cserélődnek egymással. Illig feltételezését a „kitalált középkor”-ról, illetve felvetésünket az Attila-Károly párhuzamról tehát ebben a kontextusban kell szemlélni.

Sőt nem pusztán a X. századra jellemző, hogy hősök vonásait egymásba csúsztatja, hanem még a művelt XV. és az azutáni századokra is, csupán ez utóbbiaknál a filológia előbb tetten éri a „mesterkedést”.

Amint Eckhardt írja: „A Mátyás-kori Attila kultusz oly nagyfokú volt, hogy ezt a külföldi humanisták is észrevették és ily módon jutott a diplomata-humanista Callimachus Experiens arra a gondolatra, hogy Attila életrajzát megírja azzal a rejtett szándékkal, hogy az életrajzba belevitt tendencia Miksát harcra ingerelje. Kitalál újabb részleteket is célzata érdekében; ilyen például a troyes-i sokgyermekes asszony esete, kin Attila – Mátyás megkönyörül, vagy a hízelgő Marullus költőé, kit Attila kegyetlenül megbüntet, mint ahogy Mátyás szokta volt tenni a hízelgő poétákkal.” (ld. Eckhardt i.m. 209. oldal)

Volt tehát arra is példa, hogy maga Attila színeződött későbbi tónusokkal, ám ami a lényeg: a nevezetes hősök még sokáig előbukkanhattak más név alatt! Mindazonáltal ismerünk egy konkrét esetet is, melyben Attila nevet cserél.

Amint szintén Eckhardt írja: „De már Kezai előtt, a 13. század táján készült a „Lengyel-magyar krónika” is, s itt valószínűleg még a magyar ősgesta alapján, de teljesen szabad átköltésben kapjuk meg Attila történetét a délszláv népek, de különösen a horvát nép őstörténetével kapcsolatban. (…) Attila itt az Aquila nevet viseli azzal a célzattal, hogy Aquilia lerombolójából annak alapítójává lépjen elő.” (ld. Eckhardt i.m. 203. oldal)

Összességében is csupán azt mondhatjuk, amit Eckhardt, nevezetesen, hogy a középkorban „a regényes eredetmondák úgyszólván divatban vannak.” (Ld.: ugyanott.)

Az első kérdésünkre adott válasz alapján tehát azt mondhatjuk, hogy a középkor szelleme éppenséggel nem teszi kizárttá, hogy Károlyban Attila köszönjön vissza, vagy közvetlenül és személyesen, ám Karl név alatt, vagy pedig mint egy valóságosan élt Károly jellemvonásainak és életútjának forrása.

 Az államstruktúra kérdései

Ami a második kérdést illeti: szembeszökő, hogy az erős központosítást végrehajtó és grófságokat alapító Károly államának az a német-római császárság lesz majd az utóda, melyben a tényleges hatalom a választófejedelmeké, s ahol a császári méltóság nem sokkal több, mint puszta cím.

Amint Ruszoly József írja Európa Jogtörténete, című kiváló munkájában: „… a 10.-12. században a francia király és a német császár-király mégiscsak hasonló helyzetben volt: frank császári elődeiktől mindketten szétesett birodalomrészeket örököltek. Franciaországban a nagy hűbéresek valóságos tartományi, uralmi területeket építettek ki, a királyhoz fűződő viszonyuk merőben formálissá vált; a király maga is csupán saját, Párizs környéki tartományában (Ile de France) volt úr, különben – miként hűbéri kúriájában – csupán első volt az egyenlők között (primus inter pares).

A fejedelmektől s más nagy hűbéresektől függő német császár-király törekedett ugyan hatalmának kiterjesztésére, ám a fejlődés a hűbéresek ereje folytán éppen ellentétes irányú lett. A 13. század végére az egykori törzsi hercegségek a ténylegesen tőlük függő birodalmi uralkodóktól magukat egyre inkább jogilag is elszakító tartományokká, Landokká váltak.” (ld. Ruszoly i.m., Püski, Budapest, 1996., 33.-34. oldal)

Látható tehát, hogy Franciaországban több, mint fél évezredig, Németországban pedig több mint egy évezredig nyomát sem látjuk a Nagy Károly féle államszervező hagyományoknak. Kérdés tehát, hogy miként sikerülhetett a frank Nagy Károlynak szinte egy csapásra az, ami „utódainak” fél, illetve egy teljes évezredbe tellett, illetve, hogy az „utódoknak” - minden törekvésük ellenére - miért nem sikerült kissé korábban a nagy „előd” nyomdokaiba lépni, és legalábbis a töredék területeiken egységes birodalmakat létrehozni.

E kérdésekre a válasz talán a germán államszervezeti eszmében rejlik.

Amint Dümmerth írja: „Az antik világ bukása után azonban a helyére lépő germánok között, akik valamennyien közös eredetűek voltak és azonos nyelvet, illetve rokon nyelvjárásokat beszéltek, nem volt ilyen egyszerű az idegenek befogadása. Ezeknek házasodás útján fajilag is be kellett utódaikban olvadniok és a nyelvet is átvenniük. Hasonló volt a helyzet a szláv népek körében is.” (ld. Dümmerth i.m. 44. oldal)

A germán állameszme tehát fokozottan etnocentrikus volt, s nincs okunk feltételezni, hogy – ha élt eme nagy uralkodó – ne ilyen lett volna már Nagy Károly idején is. Ez esetben azonban miféle államfelfogás alapján szervezte meg soknemzetiségű, hatalmas, és hamar szertehulló birodalmát Károly?

Dümmerth így folytatja: „Jellegzetesen lovasnomád, steppei elvvé lett azonban az, amelyet már Mao-tun képviselt: minden idegen aki meghódol, már hunnak számít, s közben akadálytalanul megtartja saját nyelvét, faji különállóságát is. Csak egy a feltétel: engedelmeskedjen a hun uralkodónak, és az ő oldalán vonuljon hadba.” (ld. Dümmerth ugyanott)

Károly tehát alighanem „jellegzetesen lovas-nomád, steppei” állameszme szerint alakította ki birodalmát. Ez egyúttal megmagyarázza azt is, országa miért hullott halála után darabokra. Dümmerth a steppei típusú államalakulatról fejtegetését így folytatja:

„Ez volt a magyarázata, miért sikerült a hunoknak olyan meglepő gyorsasággal hatalmas birodalmat alkotniuk, ami egységes fajú, nyelvű népeknek sohasem sikerült. De ez a magyarázat arra is, miért nem lehettek tartósak az ilyen birodalmak, s milyen nagymértékben voltak kiszolgáltatva az uralkodó személyes alkalmasságának, tetterejének.” (ld. Dümmerth: ugyanott)

Csakhogy mi a hihetetlenebb, hogy Károly - a frankok többszáz éves európai tartózkodása után - egyszeriben steppei módon szervez egy olyan államot, melynek a végzete is a steppei alakulatoké lesz, tehát hogy a karizmatikus vezető halála után felbomlik, avagy az, hogy a középkor fámagyártásának megfelelően a hun Attilából frank Karl lesz?

De lássuk most a Károly-i grófságokat, ezek mi módon viszonyulnak a későbbi tartományúri jelenséghez.

Amint az Egyetemes történelmi kronológia írja: „Károly a régi igazgatási egységek (gau) fönntartásával a birodalmat grófságokra osztotta (élükön a gróf állott), bevezette a királyi küldöttek ellenőrzőtevékenységét, ezeknek jelentései alapján adta ki a birodalmi törvényeket (capitularék).” (ld. hivatkozott kiadvány 103. oldal)

Látható, hogy a grófságok bevezetése

1. erős központosítást jelent,

2. csökkenti a törzsi önállóságot,

3. közbenső lépcsőt hoz létre a nemzetségi törzsi előkelők és az egyeduralkodó között.

Ehhez képest Németországban százöt évvel Károly halála után, Madarász Henrik idején (919-936), virágzik a tartományúri hatalom, nem létezik erős központi adminisztráció (főleg nem ellenőrökkel), nincs egységes jogrendszer, a capitulárék kora leáldozott.

Mindez tehát hihetetlen változás, mintha csak egy „idegen” uralom államszervezetétől szabadult volna meg Németország. Alig hihető, hogy a Károly-i grófságok folytatása a tartományúri rendszer.

Ehhez képest lássuk a hun államszervezetet. Amint Váczy írja: „A nomád nagy-fejedelem csak saját törzse, népe és a főméltóságok felett gyakorol közvetlen hatalmat, az alsóbb tisztségeket már nem ő, hanem az alája tartozó méltóságviselők töltik be. Az ázsiai hun birodalomban a huszonnégy főember maga választja ki a vezéreket az ezredek, századok és a tizedek élére. A nép ugyanis hadakra oszlott, mégpedig a tizes számrendszer alapján. (…) A nomád népek politikai szervezete tehát lépcsőszerűen, tagozódik lefelé. Törzs uralkodik törzs, nép nép felett jól kiépített hierarchikus rendben.” (ld. Váczy i.m. 109. oldal)

E nomád struktúráról – szemben a X. századi német államalakulattal – elmondható mindaz, ami a Károly-i grófságokról:

1. erős központosítás,

2. csökkentett törzsi önállóság,

3. lépcsőzetes rend, amely egyúttal feltételezi

4. a szigorú ellenőrzést.

Ha tehát Károlyban történetesen Attilát tisztelhetjük, úgy a grófságok nem mások, mint a hun fejedelmi uralom összekötő hatalmi lépcsői az alávetett és befogadott törzsek vezető intézményeivel, ez utóbbiak pedig nem mások, mint a grófságok mellett csökkentett jogkörrel meghagyott ú.n. „gau”-k. (Mint említettük a hun birodalomban a meghódoltak megtarthatták saját identitásukat.)

Ha tehát Nagy Károly birodalmát, mint soknemzetiségű egészet, illetve mint közigazgatási szervezetrendszert tekintjük, úgy az sokkalta jobban hasonlít a hun birodalomra és a későbbi magyar királyságra – királyi vármegye-rendszerével együtt – mint a Károly után 50 – 100 évvel létező német államalakulatra és annak struktúrájára.

A fentiekkel voltaképp már meg is válaszoltuk harmadik kérdésünket, nevezetesen, hogy miként értékelhető Nagy Károly – Illig kifejezésével élve – kozmopolitizmusa (ld. Illig i.m. 75. oldal) különös tekintettel a később kialakuló „nemzetállamok” létrejöttére?

Károly kozmopolitizmusa valóban zavarba ejtő és érthetetlen, ha őt pusztán, mint frank uralkodót szemléljük. Ha azonban Attilaként látjuk Karul név alatt, tehát mint steppei hun vezért, avagy egy ilyen vezér jellemével felruházott frank Karlként, úgy „kozmopolitizmusa” mindjárt érhetőbbé válik.

 Kelet és Nyugat eltérő hagyományai

Negyedik kérdésünk az volt, hogy a közép-kelet európai hagyományok összhangot mutatnak-e a Nyugat Károly elgondolásával?

Arról van ugyanis szó, hogy az ú.n. óbolgár királylajstrom, mely az óbolgár birodalmat alapító egyik Attila-fiú, Irnik utódait tartalmazza – hasonlóan a középkori magyar krónikákhoz – néhány nemzedéknek jelöl csupán egy olyan időszakot, amelynek hivatalos időszámításunk szerint kb. ötszáz évnek kell lennie.

Amint Dümmerth írja: „Azt mindjárt látjuk, hogy az Álmost Attilától elválasztó négyszáz esztendős időközt csupán négy nemzedék kapcsolja össze a krónikai hagyomány szerint, s ez éppoly képtelenség, mint az óbolgár listának az az állítása, hogy ötszáz év alatt öt fejedelem uralkodott.” (Ld.: Dümmerth i.m. 53. oldal.)

Tehát sem a magyar krónikát, sem pedig az óbolgár listát nem támasztja alá hivatalos naptárunk és kronológiánk. Máshogy fogalmazva: a magát Attilára visszavezető magyar, illetve óbolgár királyság közlései nem támasztják alá a Károlyra hivatkozó Nyugat által szerkesztett kronológiát.

A kérdésben perdöntőek lehetnének a bizánci adatok, csakhogy amint Dümmerth írja:

„A VI. századtól kezdve gyérré váló bizánci források nem engedik meg, hogy folyamatosan szemlélhessük Irnik „bolgár” néven szereplő új birodalmának történetét, alattvaló népeivel. Annyit azonban a bizánci források alapján mégis tudunk, hogy 568. körül az avarok megszüntették ennek a birodalomnak a létezését. (ld Dümmerth i.m. 50. oldal)

A bizánci források tehát nem mondanak semmi kézzelfoghatót, ám hallgatásukkal éppen Illig teóriáját támasztják alá. S ha figyelembe vesszük, hogy Illig felvetésére – nevezetesen, hogy kivel harcoltak keleten a frankok, ha az avarok már 601-ben befejezték nyugat felé irányuló támadásaikat – azt válaszoltuk, hogy valószínűleg a honfoglaló magyarokkal (éspedig „valójában” a „870-es” évek körül), úgy most sem feltételezhetünk mást, mint azt, hogy az „óbolgár" birodalmat „megszüntető” "avar” birodalom sem más, mint a formálódó magyar birodalom, mégpedig szintén a „870-es” években.

Látható tehát egyfajta szinkronizmus a magyar és óbolgár hagyomány között, éspedig egy olyan kérdésben – a „hiányzó” idő kérdésében -, amely szembehelyezi e közléseket a nyugati kronológiával.

Most azonban lássuk, hogy a hiányzó időn túl is illeszkedik-e a magyar és az óbolgár kronológia.

Amint Dümmerth Omeljan Pritsak nyomán ismerteti az óbolgár királylajstromot:

„1., Avitochol, élt i. sz. 153-ban.

2., Irnik nemzetsége: Dulo, uralkodásának kezdete 453. (Utána Gostoun helytartó, egy más nemzetségből, aki az avar uralom után „két évig” állt az újra önálló birodalom élén.)

3., Kovrat, nemzetsége Dulo, született (?) = 605. Uralkodott kb. 635-665.

4., Bezmer, nemzetsége Dulo, uralkodott 3 évig. (Eszerint tehát 668-ig.)

Ezek után a jegyzékben ez a megjegyzés olvasható: „Ez az öt fejedelem uralkodott a Dunán túl 515 évet, borotvált fejjel. És ez után jött a Dunának erre az oldalára Isperich fejedelem, aki itt a mai napig uralkodik.” (ld. Dümmerth i.m. 52. oldal.)

Az érthetőség kedvéért megjegyezzük, hogy Avitochol, az elsőnek említett uralkodó Attila „óbolgár” alakváltozata. (ld. még Hóman-Szekfű Magyar Történet, Budapest, 1935., Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, I. kötet, 49. oldal)

Avitochol – Attila után következik fia, Irnik. Őutána következik az állítólagos avar uralom, majd Gostoun.

Ezt követően – amint Dümmerth írja: „635 körül Irnik egyik utóda, Kovrat felszaba-dította népét az avar kagán idegen uralma alól. (…)

Bizánci forrásokból azonban azt is tudjuk, hogy mielőtt uralomra került volna, túszként Bizáncban tartózkodott és itt 619-ben megkeresztelkedett, sőt jó viszonyba került az uralkodó Herakleiosz kelet-római császárral is. Amikor népe függetlenségét visszaszerezte, ezt a források a hun eredetre utaló „onogur-bolgár birodalom” néven nevezik.” (ld. Dümmerth, 51. oldal)

Szintén a könnyebb érthetőség kedvéért megjegyezzük, hogy a bolgár szó nem nép megjelölés, hanem amint Hóman és Szekfű kiváló munkája írja: „A „keverék” jelentésű bolgár név 481-ben tűnik fel először a Dnyeperen túli ogur népek jelölésére s a hunnal párhuzamosan használva lassanként háttérbeszorítja azt, és az ogur nevet is.” (ld. Hóman-Szekfű i.m. I. 45. oldal) Más források szerint a bolgár szó a volgai ogurokat jelöli és eredeti alakja a volgár lehetett.

Tehát Avitochol-Attila, illetve fiának Irniknek hunjai az V. század végétől bolgároknak kezdenek neveztetni. És amint szintén a „Hóman-Szekfű” rámutat: „Az új név nem mindig jelent új népet, legtöbbször csak új politikai alakulásról, a törzsek és népek új csoportosulásáról tanúskodik.” (ld. Hóman-Szekfű i.m. I. 45. oldal)

Az Attila és Irnik leszármazott Kovrat tehát több mint százéves „avar” uralom után helyreállítja az „onogur-bolgár birodalmat”, majd őt a szintén Dulo nemzetségből származó Bezmer követi. Ez kb. három évig uralkodik, majd Isperich fejedelem megszünteti az „onogur-bolgár birodalmat.”

Ha most a fentebbieket az Illig által hamisítottnak gondolt századok átugrásával sorba vesszük, a következő eseménysort kapjuk.

1. 900-as évek eleje: a bolgárok saját uralkodó nélkül,

2. 900-as évek kb. 20-as évei: Kovrat feltűnése bizánci megkeresztelkedése kapcsán,

3. 900-as évek közepe: Kovrat fejedelem,

4. 900-as évek vége: Kovrat utóda, Bezmer rövid uralkodása,

5. 900-as évek vége, talán 1000-es évek eleje: Isperich véget vet Bezmer uralmának, kizárólagos egyeduralkodó.

Ez az öt elemből álló eseménysor azonban feltűnően hasonlatos a magyar honfoglalást követő első század bizonyos eseményeivel, nevezetesen Erdély Gyula méltóságviselő-inek sorsával. Hiszen:

1. A 900-as évek elején mit sem hallunk a Gyuláról (Erdély saját uralkodó nélkül?)

2. 900-as évek közepe: Gyula első említésére bizánci megkeresztelkedése kapcsán kerül sor,

3. 900-as évek közepe: Gyula az erdélyi terület ura és dinasztikus kapcsolat fűzi a magyar fejedelemhez,

4. 900-as évek vége: Gyula utóda, az ifjabb Gyula Erdély ura,

5. 1002: István véget vet az ifjabb Gyula uralmának és kizárólagos egyeduralkodó: magyar király.

A Gyula – mely egyébként is elsősorban méltóságnév – tehát a legnagyobb valószínűség szerint azonos, a másik bizánci keresztelkedővel, Kovrat-tal, az ifjabb Gyula pedig Bezmerrel, aki éppúgy országvesztő Isperich-kel szemben, mint ifjabb Gyula Istvánnal szemben.

Ha ezt az azonosságot elfogadjuk, egyúttal az is érthetővé válik, hogy míg a magyar hagyománynak négyszáz évet kell kitöltenie uralkodókkal, addig az óbolgár kronológiában miért ötszáz esztendő választja el Attilától Bezmert, az utolsó óbolgár uralkodót. A magyar hagyományok ugyanis Attilától a honfoglalásig számolják az időt, s ez a nyugati kronológia szerint a Kr. u. V. század közepétől a Kr. u. IX. századig terjedő 400 évet fogja át. Ezzel szemben azonban, ha a szintén Attilától számoló „óbolgár” kronológia Istvánig követi az időt, úgy érthetően éppen kb. száz esztendővel többet kell haladjon, mint a magyar, tehát összesen kb. ötszáz évet kell áthidalnia.

Hogy az óbolgár királylajstrom évszámaihoz, nyugodt lélekkel hozzáadhatunk jó háromszáz esztendőt, azt éppen az Avitochol-Attila mellett közölt i.sz. 153-as évszám mutatja meg a legjobban.

Attila ugyanis a Kr. u. 153-ban nemhogy Európában nem volt jelen, de meg sem született. Az ő halála a Kr. u. 453-as esztendőre esik, tehát éppen háromszáz esztendővel későbbre, mint ahogy azt az óbolgár lajstrom feltünteti.

Mire véljük akkor azonban a nyilvánvalóan téves Kr. u. 153-as évszámot? A 153-as év megjelölése alighanem a Diocletianus-éra szerinti időszámításon alapszik. A római birodalomban ugyanis a Kr. u. III. század végén bevezették és több évszázadon keresztül meg is tartották a Diocletianus trónralépésétől kezdődő időszámítást. Amint Lakatos Éva írja „Tempora mutantur” – időszámítás naptár, ünnepek című tanulmányában:

„Az ú.n. diodetionusi időszámítás i.sz. 282-ben kezdődött, s főleg a birodalom keleti részében alkalmazták.”(ld. Lakatos Éva i.m., in: Az antik Róma napjai, Tankönyvkiadó, Budapest, 1986., 122. oldal) (Megjegyezzük, hogy egyes források kereken 300-ra teszik a diocletianus féle időszámítás bevezetését.)

Tehát a diocletianusi időszámítást elsősorban abban a Bizáncban alkalmazták, mely az Attila-utód óbolgár birodalommal tartott fenn kapcsolatokat. Az óbolgár lajstromban az Attila uralkodásaként feltüntetett 153-as évszámot már azért sem tekinthetjük Krisztustól számítottnak, mert Krisztus születésének meghatározására csupán a VI. század közepén, tehát Attila halála után majd száz esztendővel került sor. Amint a Pallas írja Éra címszava alatt: „a keresztény vagy Dionysius-féle jelenleg használt évszámításunk Érája, mely Dionysius Exiguus apáttól ered, aki 532 körül Krisztus születését a római Éra 753. évére tette.” Tehát a város alapításától számított 753. évre.

Az óbolgár királylajstrom Attilája, tehát nem Kr. u. 153-ban, hanem kb. 453-ban uralkodott.

Mint láttuk, a keresztény időszámításra történő „átállás” kezdete éppen az óbolgár király-lajstromban szereplő első és utolsó király, tehát az Attila és Bezmer közötti időszakra tehető. Érthető tehát, hogy a lajstrom diocletianusi időszámítással kezdődik, és Krisztus szerintivel végződik. Az ebből adódó képtelenségek kiküszöbölésével azonban az Attila és Bezmer közötti időszak 515 évről mindössze 215 évre zsugorodik, tehát egy Kr.u. 453-tól 668-ig terjedő folyamatra. S minthogy ennek utolsó 100-130 éve egybeesik a magyar történelemnek a honfoglalástól István koráig és a Gyula leveréséig terjedő időszakával, így az óbolgár király-lajstrom 215 évéből csupán 85-115 év marad homályban. Ez a fennmaradó időszak, mely kb. Attila halálától a magyar honfoglalásig terjed, már megfelel a magyar krónikák szerinti hasonló időtávnak, melyben a középkori híradások szerint Attilát csupán négy nemzedék választotta el Álmostól.

Az óbolgár királylajstrom megtisztítva tehát a diocletianusi és Krisztus szerinti kétféle időszámításból eredő anomáliáktól, tökéletesen egybevág a magyar krónikai hagyományokkal.

Mármost lássuk azt, vajon képtelenségnek számít-e az Attila-utód Irnik leszármazottaiban, tehát az „óbolgár” Kovratban, illetve Bezmerben a magyar történelem Gyuláit látnunk.

Amint a Hóman – Szekfű-féle Magyar történet írja: „Irnik a birodalom bukása után az Al-Duna vidékére Kis-Szkítiába költözött, majd teljesen eltűnt a bizáciak szeme elől. Az utolsó értesítés szerint ellenezte Dengiziknek a birodalom ellen irányuló haditerveit. További sorsáról a bolgár királyoknak VII. századi feljegyzések alapján 765 táján készült geneológiája, az óbolgár király-lajstrom értesít. Ennek élén Avitochol (Attila) fia Irnik, mint a bolgár Dsulo vagy Dsula (ogurosan: Gyula) dinasztia ősapja tűnik fel.” (ld. Hóman-Szekfű i.m. I. 49. oldal)

Kovratot és Bezmert tehát nem képtelenség a Gyulákkal azonosítani, hiszen ők maguk Gyulák. Mármost figyelembe véve

1. ezt a körülményt,

2. életrajzi adataiknak a magyar Gyulákéval való egyezését, valamint

3. az óbolgár királylajstromból kiáltó kronológiai anomáliát, ami a diocletianusi és a Krisztus-féle időszámítás kettősségéből adódik,

nemigen juthatunk más belátásra, csak arra, hogy Kovrat és Bezmer a magyar Gyulákkal azonos személyek.

S ha már a „bolgár” Dsulókban (Dulókban) a magyar Gyulákat ismerhetjük fel, illő volna, ha a Magyar, Megyer törzsnevet a „bolgároknál” is fellelhetnénk. Amint a Hóman-Szekfű írja a bolgárokat tárgyalva:

„Vajon Gorda és Mogyer az egész bolgár szövetségnek vagy csak az onogur népnek fejedelmei voltak-e, és vajon fennállt-e a bolgár népeknek politikai egysége a VI. század derekáig, vagy már korábban felbomlott, biztosan megállapítani nem tudjuk. (…) Mogyer neve a mogyer > magyar népnévvel azonos (…)” (ld. Hóman-Szekfű i.m. 50-51. old.)

A magyar népnek nevet adó Megyer törzs neve tehát éppúgy kitüntetett helyen szerepel a „bolgár” történelemben, mint a „magyar” történelemben a „bolgár” Duló (Gyula) név. Ez a kettős egyezés, valamint a Gyulák, Dsulók különös párhuzamai pedig leginkább arról tanúskodnak, hogy egy a VI. századig egységesnek tekinthető hun-utód onogur folyamatnak Kr.u. 600. körül valami módon véget vetettek. Magyarrá, illetve bolgárrá kezd válni lassan az, ami tegnap magát még hunnak tekintette.

Ami azonban a lényeg: az óbolgár királylista anomáliái, a Dsulók és a Gyulák egymással való legszorosabb összefüggései nem sok kétséget hagynak afelől, hogy a bolgár történelem VII. és a magyar történelem X. századi bizánci keresztelkedői ténylegesen azonos személyek.

Ez a körülmény, nemcsak hogy alátámasztja Illig teóriáját a kitalált háromszáz esztendőről, hanem egyúttal automatikusan kérdőjelezi meg a kreált korra datált Nagy Károly létezését.

Negyedik kérdésünkre tehát kissé hosszú okfejtésünk után azt válaszolhatjuk, hogy a közép-kelet európai hagyományok egyáltalán nem mutatnak összhangot a Nyugat Nagy Károly elgondolásával, sőt azt kifejezetten cáfolni látszanak.

 Nincs túl messze Aachen?

Ötödik kérdésünk az volt: Aachen vajon túl messze esett-e Attila székhelyétől ahhoz, hogy ott az Attila-i vonásokat Nagy Károlyra kopírozzák?

Akkor, amikor az Attiláról alkotott német mondai képről szóltunk, tehát egy jóságos, lovagias, hatalmas és kegyes úr elgondolásáról, egyúttal válaszoltunk arra is, hogy földrajzi akadályok nem játszottak szerepet a hun vezér hírének terjedésében. Ha azonban kifejezetten egy Nagy Károly–szerű építő Attilának a hagyományait keressük, úgy azt éppen az Aachentől alig több, mint száz kilométerre fekvő, Trier környékén találjuk meg.

Amint már Eckhardtot idéztük: „De van építő Attila is. Németországban a Trier melletti Igelnél még ma is meglévő római diadalívről már a 12. században azt írják, hogy Attila emeltette. Ugyanakkor említik „Attila hídját” is.” (ld. Eckhardt i.m. 189. oldal.) Ennek az „Atilla-híd” hagyománynak az emlékét őrizheti a Trier szomszédságában fekvő Luxemburg Ettelbruck településének neve is.

Ha tehát a Nagy Károly-kép megfestéséhez a X-XII. századi Aachenben szükség volt egy mitikus építtető modelljére, úgy az Attila személyében rendelkezésre állt a közeli Trier környékén.

 És a többi költött idő?

Hatodik kérdésünk az volt: ha Attila alakját használták is fel Károly modelljeként, vajon a többi „költött időnek” volt-e hasonló alapsémája?

E kérdést is – akárcsak az eddigieket – nem valaminő előzetesen kigondolt és feltétlenül helyesnek vélt teória igazolásának a vágya fogalmazta meg, hanem pontosan mind az Illig-féle, mind pedig az általunk felvetett elképzeléssel szemben támasztott kétely.

Magának a „kitalált idő”-nek a fogalma oly meghökkentő, és szinte émelyítően szédítő, hogy vele szemben a legösztönösebb reakció csupán az elhárítás és a tagadás lehet. Az intellektuális tisztesség és a természetes kíváncsiság azonban el kell, hogy vezessen a kérdés tüzesebb megvizsgálásához. Így jutottunk el ahhoz a kérdéshez, hogy ha Károly nem létezett, akkor vajon ki lehetett az a modell, aki egy történeti periódusban elfoglalt helyzete szerint Agamemnonhoz, illetve Romulushoz hasonlatos. Szükségképp vezetett utunk a Nyugat mondakincsének egy olyan központi alakjához, aki egyúttal történeti személy is volt: Attilához.

Vizsgálódásunkat nagyban segítette, hogy Attila kb. éppolyan időtávra áll az Illig szerint „kitalált idő” kezdetétől, 614-től, mint Nagy Károly a reá hivatkozó Ottóktól.

Ha mindeddig végigvezetett fejtegetéseinkkel bizonyítottuk is volna, hogy Károlynak Attila az alaptípusa, továbbra is fennmaradna a kérdés, mivel töltötték ki a krónikások a költött háromszáz esztendő Károlyon kívüli hosszú időszakait. Az az idő már valóban pusztán a képzelet termékeit tartalmazza, esetleg egyéb forrásokból, analógiákból merít? Vagy talán nincs is „kitalált középkor”?

Az eddig mondottakat tehát tegyük mind zárójelbe. Ha a Károly és Attila párhuzamon kívül a történelem nem „ismétlődik” a kérdéses korban, úgy bármit is adtunk elő eddig, mindaz lehet csupán a véletlen szeszélye, mely késői korok unatkozó elméivel incselkedik. Ha azonban a Károlyt közvetlenül követő és megelőző időszak eseményei akként tűnnek fel, mint századokkal korábban lezajlott folyamatok visszfényei, úgy valóban komolyan kell már vennünk a „kitalált középkor” tézisét.

Gondolkodásunk kiindulási alapja itt az, hogy az emberi természet igencsak hajlik a lustaságra, az ember nem szeret olyan dolgot újra előállítani, ami már amúgy is az orra előtt van. Maguknak a mítoszoknak a vándormotívumai sem kis részben ezen emberi jellemvonásnak köszönhetik létüket. Ami egyszer már jó volt, ami egyszer már hatott, azon nemigen érdemes változtatni.

A másik alapvető tétel, amiből kiindulunk, hogy a történetek megváltoztatásának legegyszerűbb módja: pusztán a nevek, helyszínek és évszámok kicserélése. A mítosz képződésben erre is szépszámmal találunk példákat. Ami ezek után megmarad, az csak a cselekmény puszta váza, a szereplők darabszáma és nagyjából az egymáshoz való viszonyuk.

Mármost lássuk ennek alapján a Károlyt övező kor történetének csontváz-szerűvé meztelenített cselekményét.

1. Titokzatos előzmények után a frank király mellett feltűnik a fegyveres kíséret parancsnoka, a majordomus.

2. Ennek jelentős és kevésbé jelentős utódai követik egymást, miközben hatalmukat fokozatosan kiterjesztik.

3. Egyszer csak megjelenik a legnagyobb hős, aki merőben új alapokra helyezi birodalmának mind igazgatását, mind pedig kulturális viszonyait.

4. A hős halála után utódai három részre osztják a birodalmat.

Ezek után lássuk az Attilát övező kor sematikus történetét.

1. Félelmetes fegyveres csapatok élén megjelenik Európában az első hun vezér, Balambér.

2. Ennek jeles és kevésbé jeles utódai követik egymást, miközben hatalmukat fokozatosan kiterjesztik.

3. Egyszer csak megjelenik a legnagyobb hős, aki Európában addig nem ismert igazgatást épít ki, vagy épít tovább, illetve olyan udvartartást visz, mely Európában legendássá lesz.

4. A hős halála után fiai három részre osztják a birodalmat.

A történet alapsémája tehát adott. Lássuk most a szereplőket időben visszafelé haladva

a., alatt a hun,

b., alatt a frank neveket feltüntetve.

1. A hős utódai: a., Ellák, Dengizik, Irnik,

b., Lothar, Pippin, Lajos

2. A hős: a., Attila,

b., Károly,

3. A hős uralkodótársa: a., Bleda

b., Karlmann

4. A hős előtti uralkodópáros:

a., Ruga, Oktar

b., Kis Pippin, Karlmann,

5. Ezek elődje: a., Balambér, az első ismert európai hun vezér

b., Martell Károly, az első olyan majordomus, aki már quasi

királyként uralkodik.

(ld. Egyetemes történelmi kronológia 101-103., illetve Dümmerth i.m. A hun dinasztia c. melléklet)

Megjegyezzük, hogy a nyugati történetírás Károly 814-es halála és a birodalom 843-as felosztása közé beiktatja Károly fiát, azt a Jámbor Lajost, akinek 26 éves uralkodása – nevéhez illően – feltűnően eseménytelen. Az ő szerepeltetése azonban feltétlenül alkalmas az idő jobb kitöltésére.

Az Attilát, illetve a Károlyt övező kor történetének tehát mind a cselekménye, mind pedig a szereposztása megdöbbentően hasonlatos. És ha azt mondtuk: ha a Károlyt közvetlenül követő és megelőző időszak eseményei akként tűnnek fel, mint századokkal korábban lezajlott folyamatok visszfényei, úgy valóban komolyan kell már vennünk a „kitalált középkor” tézisét – nos ha ezt mondtuk, fentebbiek alapján nem igazán tehetünk mást, minthogy elgondolkodunk azon, hogy a történelmi véletlenek vajon milyen mértékig halmozódhatnak anélkül, hogy véletlenségükben kételkedjünk.

És még sorolhatnánk a csodás véletleneket, ám se vége, se hossza nem lenne. Minthogy azonban e szerény tanulmány már így is bőven meghaladja azt a terjedelmet, melyet neki szántunk, s melyet egy folyóirat jószívvel engedélyezhet, most már csupán a Chanson de Rolandra térünk ki néhány gondolat erejéig, majd végül eddigi megállapításainkat cím-szavakban foglaljuk össze.

 A Roland-ének

Illignek igaza van, amikor azt mondja igencsak hibádzik valami a Karoling reneszánsz körül. A Károly-i kor irodalmi termékenységére meglehetősen jellemző, amit Szerb Antal így fogalmaz: „Ez a renaissance csak egy irodalmi művet hagyott hátra, Nagy Károly szép életrajzát…” (ld. Szerb A.: A világirodalom története, Révai, Budapest, 1941., I. kötet 206. oldal) Einhartnak ez a műve azonban vagy a IX. században íródott vagy nem. Mindenesetre furcsa, hogy egy kor irodalmi életéből csupán egyetlen dokumentum maradt fenn, s az éppen az, amely azt hivatott igazolni, hogy a kornak volt kulturális, s így irodalmi élete.

Feltűnő továbbá az is, hogy – amint Eckhardt írja – „a franciáknál egyetlen hősi énekben sem találjuk meg Attila nevét…” (ld. Eckhardt i.m. 174. oldal) Ott van azonban a Roland-ének, mely Károly kedves vitézéről szól, s mely valószínűleg a XI. században született. (ld. Szerb A. i.m. I. 219. oldal)

A francia hősi eposz nem tekint tehát vissza a különösebben távoli múltba. Ennek oka egyesek szerint, hogy a franciáknak nem volt az Eddához vagy a Nibelunghoz hasonló hősi mondája.

Amint Szerb írja: „a francia tudósok újabban elfogadják Bédier tanítását, amelynek értelmében a Roland-éneknek és társainak semmi köze a frank hősdalokhoz, amelyek ugyanis csak az irodalomtörténészek képzeletében születtek.” (ld. Szerb i.m. I. 219. oldal)

Ez azonban meglehetősen hihetetlen, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy a hősdalok hiányával éppen a gazdag irodalmú franciák szinte teljesen egyedül állnak Európa népei között. Szerb kiváló érzékkel kételkedik annak a Bédiernek az állításában, kiről megjegyzi: „Ez a tudós, aki a háború után kétes eredetű „naplók” alapján könyvet írt a német katonák kegyetlenségéről, nem tudta elviselni, hogy a francia vitézi énekek frank, germán, tehát bizonyos fokig német eredetűek legyenek. Inkább kétségbe vonta a költemények ősiségét és azt vallotta, hogy a költemények mindenestől francia földön születtek a XI. században. (ld. Szerb i.m. I. 220. oldal)

A Roland-ének alaptörténete, mondai magja tehát - Szerb szerint – germán eredetű lehet. Megjegyzi továbbá Szerb azt is, hogy „a francia mondateremtő kor 943-ban, Raoul de Cambrai halálával záródik le.” (ld.: ugyanott)

Ez azt jelenti, hogy a francia mondák csupán a 943-ig terjedő időszak történéseit dolgozzák fel, éspedig csupán Nagy Károlytól kezdődően. Ehhez képest érdekes, hogy a német „mondateremtő kor” a VI. századdal zárul le. Amint Szerb írja: „A germán hősmondákban foglalt történelmi események a IV., V., és VI. században játszódnak le.” (ld. Szerb, i.m. I. kötet 197. oldal)

Ha azonban a francia mondák a germánokban gyökereznek, mi történt a germán mondai kor VI. századi lezárulta és a francia mondai kor IX. századi kezdete között?

Tehát tisztán irodalmi vonalon is makacsul szembetalálkozunk az Illig által fölöslegesnek, meg nem történtnek ítélt kb. háromszáz esztendővel.

Sokkal érthetőbbé válik a helyzet, ha a francia Roland-ének Nagy Károlyában sem látunk mást, mint a germán mondák Attiláját. Így összhangba kerül a „kizökkent idő”, s nem kell tovább kutatni a francia hősdalok után.

A Roland-énekben a szokásos Attila-attributiumok közül már csak az eltörhetetlen karddal találkozunk, amit Roland halála előtt éppúgy meg akar semmisíteni, mint ahogy a haldokló Artus dobatta a tóba az Excaliburt, illetve amint a magyar uralkodóház valamely tagja kívánt megszabadulni Attila nevezetes kardjától. Igen homályos tehát itt már az Attila-i hagyomány, s talán csak a forrás ködös megjelölése árulkodó még. Amint Szerb írja: „Szerzője talán az a Turoldus, aki a költemény végén igen bizonytalan módon megnevezi magát.” (ld. Szerb i.m. I. 219. oldal) De tegyük mindjárt hozzá, hogy a mű végén előbukkanó Turoldus nem biztos, hogy a szerző nevét takarja, lehet, hogy valaminő olyan hagyományra utal, mely valamilyen – mégoly közvetett - módon a szent madárral, a Turullal kapcsolatos. Mindez azonban már tényleg csupán találgatás, ám amelyet mégis megenged a Roland-ének előzményeinek tisztázatlansága, valamint benne a sajátos kard-motívum felbukkanása. Illetve talán még annak a kürtnek a témája is, melyet Ronald csak a legreménytelenebb pillanatban fúj meg, hogy segítséget hívjon. A kürté, mely a hunokkal együtt élő alánoknál volt kultikus tárgy. Olyan, amelyet nyakban hordtak, és ami a legjelesebb al-kalmaknak volt elmaradhatatlan kelléke. (ld. Tóth János és Tóth Marianna i.m. 214. oldal)

Függetlenül azonban a Roland-ének eredetétől, társtalansága és helyzete az európai irodalomban mindenképpen Illig gyanúját látszik igazolni a festett századokról.

 Részleges összefoglalás

Végezetül – anélkül, hogy messzemenő következtetésekre ragadtatnánk magunkat – lássuk pusztán mindazon tényeket és felismert összefüggéseket, melyekkel e tanulmány papírra vetése során alkalmunk volt találkozni.

1. Ha Nagy Károlyt kiemeljük a Nyugat történetéből, hiányozni fog a mitikus színezetű valóságos király azon alakja, melynek szerepét Görögországban Agamemnon, Romában Romulus, továbbmenve: Mezopotámiában Gilgames játssza el.

2. Minthogy az előkép, a kialakított kép megalkotását megelőző korban szokott szerepelni, aligha feltételezhető, hogy a X.-XII. századi német-római császárok vonásait a „semmibe” vetítették volna.

3. A Nagy Károly-ikon megszerkesztésének - Illig szerint feltételezett X. századi - kezdetei pontosan annyi időre esnek Nagy Károly VIII. századi hatalomra kerülésétől, mint amilyen távol áll Attila hun birodalma az Illig szerint képzelt idő kezdetétől, tehát a VII. század elejétől.

4. Nagy Károly és Attila sematikus életrajza összesen kilenc ponton mutat egyezést, melyből egy

5. nevezetesen a Bécsben őrzött kard még nevüket is összekapcsolja.

6. A római birodalomban nevelkedett Attila legalább oly művelt lehetett, mint az írni sem tudó Nagy Károly.

7. A fokozatosan kereszténnyé váló hunok szakrális hatalmú fejedelmét nem lehet kevésbé keresztény uralkodónak tartani, mint azt a Nagy Károlyt, aki Attilához hasonlóan többnejűségben élt, és éppúgy gyilkolta a szászokat, mint később a szintén germán műveltségi körhöz tartozó poroszok megölték a nagy hittérítőt, Adalbertet.

8. A germán mondákban Attila leginkább pozitív hősként tűnik fel, s ez éppenséggel nem zárja ki a Károllyal való azonosítását.

9. A hun államfelfogás szerint az alávetett népek, ha engedelmeskednek a fejedelemnek, „tiszteletbeli hunok”-ká válnak, s így a germán népek is saját fejedelmüknek ismerhették el Attilát.

10. Attila, mint egy türk nyelvű nép vezére, nyelvészetileg is összefüggésbe hozható Károly nevével, mely germán értelmezés szerint csupán ifjút, férfit jelöl, ám amely ótürk értelmezése szerint – a Károlyra jobban illő – szakrális fejedelmi sólymot jelent.

11. Attila és Károly életútját a pályaív főbb állomásain túl az is összeköti, hogy udvarukban – a középkor szokásaitól eltérően – római fürdő létesült.

12. Attila sematikus életrajza nem pusztán Nagy Károlyéval mutat jelentős egyezéseket, hanem a brit hagyományokban a Károlyéval hasonló helyzetű Artuséval is.

13. Nem csupán a kora-, hanem az érett középkorban is számos példát találunk történelmi, illetve mondai alakok megfeleltetésének, névcseréjének, egymásra-hatásának.

14. A Nagy Károly-i állam lényegesen több egyezést mutat a hun birodalom állam-struktúrájával, s a majdani magyar királyság berendezkedésével, mint a későbbi német-római császárságéval, vagy akár a francia királyságéval.

15. A Nagy Károly-i „kozmopolitizmus” inkább rokon a hun fejedelem uralmi politikájával, mint a Nyugat „nemzetállami”, etnocentrikus tendenciáival.

16. A közép-kelet európai hagyományok, tehát a magyar krónikák, az óbolgár király-lajstrom adatai nem megerősíteni, hanem éppen cáfolni látszanak a Nyugat kora-középkor elképzelését, mind az Illig által körülhatárolt háromszáz évvel, mind pedig Nagy Károllyal kapcsolatban.

17. A Károly-ikon megszerkesztésében valószínűleg központi szerepet játszó Aachenhez igen közel fekszik az építő Attila emlékét őrző Trier és környéke.

18. Nem csupán Károly és Attila életpályája mutat egymással rokonságot, de éppígy hasonlatos egymáshoz a két hőst közvetlenül követő, illetve megelőző kor összesen majd egy évszázada is.

19. A Károlyt, illetve Attilát övező egy-egy évszázadnak nem csupán a történeti tendenciája azonos, hanem e századok főbb szereplői is megfeleltethetők egymással.

20. A francia Roland-ének a mai irodalomtörténeti szemlélet mellett kivételes és előzmények nélküli műnek számít, mely különös körülmény csupán akkor nyer kielégítő magyarázatot, ha Illig javaslatának megfelelően meg nem történteknek tekintjük a Kr. u. VII. és VIII. és IX. századot.

Tanulmányunk címeként azt a be nem fejezett gondolatot választottuk, hogy

„Ha Illignek igaza….”

Nos, hogy igaza van-e Illignek avagy sem, azt Wittgenstein követőiként mindezek után sem tudhatjuk. Egy azonban bizonyosnak tűnik. Illig felvetésének helyes gondolatként való feltételezésével számos olyan kérdésre ésszerű magyarázatot találunk, melyekre a ma „hivatalos” kronológia alapján nincs kielégítő válaszunk.

Nagy Theodorich avagy Pannoniából Bizáncon át Ravennába

Nagy Theodorich avagy Pannoniából Bizáncon át Ravennába

 Néhány szó a kora-középkori történetírásról

Ha sötét korról egyáltalán beszélni lehet, úgy az a VII. századnál alighanem ko-rábban kezdődött. Róma klasszikusnak nevezhető történetíróinak sora Ammianus Mar-cellinus 400 körüli halálával megszakad, s ezután alig száz évvel a nyugat-római biro-dalom is megbukik. A források természetesen nem apadnak el teljesen. Rendelkezésre állnak olyan gyűjtemények, mint a Monumenta Germaniae Historica vagy az Auctores Antiquissimi sorozat Chronica Minora című kötetei, ám ezeknek még annyi lényeglátást és pontosságot sem tulajdoníthatunk, mint a klasszikus és posztklasszikus kor azon tör-ténetíróinak, akik bár kiváló stiliszták voltak, de kétségkívül nem voltak történet-tudósok.

Megemlítendő még Cezareai Prokopius is, aki a Kr. u. 395-553. közötti időszak háborúiról részletesen beszámol, így a vandálokkal, mórokkal, perzsákkal és gótokkal vívott küzdelmekről, ám keveset tud a korszak - Rómán és Bizáncon kívüli - legjelentősebb hatalmáról, a hun birodalomról. Boetiusszal és Cassiodorusszal sem áll másként a dolog. Előbbit inkább az antik filozófia – különösen Platon – vonzotta, míg utóbbi – noha bőségesen közöl adatokat a Kr.u. VI. századról – tudósításaiban azért kezelendő óvato-san, mert nem volt a kornak olyan politikai konstellációja, melyben számítását meg ne találta volna: előbb Odoaker bizalmasa, majd Nagy Theodorichhoz pártol, végül Justinianus idején békében birtokaira vonul.

Az idő előrehaladtával mindinkább halványul a hunok neve, annak ellenére, hogy hatásuk – amint ez elsősorban az észak-germán népek mitológiájából látszik – teljesen elenyészne.

A történetírás sosem vonhatta ki magát a napi politikai törekvések hatása alól, s így a nagy hallgatásokban, avagy a gyakori emlegetésekben sem feltétlenül valamely jelenség lényegtelenségét, illetve fontosságát vagy igazságát kell látnunk. A források azonban Prokopius után még gyérebbekké válnak, s nemcsak a hunokat, hanem általában a következő évszázadokat illetően is. A VII. századtól már valóban elkezdődik a sötétkor három százada, amely vagy megesett, vagy sosem volt.

 Az Attila-utódok itáliai trónon? I.

De mi lett Attila fiaival? Irniknek az óbolgár birodalom megalapítójának sorsát láttuk.

Ellák Keletre húzódott, majd a főhatalom átvétele céljából állítólag a Tisza vidékére vonult, ahol állítólag testvérháborúban lelte halálát. (ld. Hóman-Szekfű i.m. I. 43. oldal) Hogy így volt-e, s hogy hagyott-e maga után utódot, biztosan tudni nem lehet.

Dengizik még hadat viselt Bizánc ellen és 470. körül halhatott meg. Hogy volt-e gyermeke – szintén nem tudjuk, bár valószínűsíthetjük.

Annyi érdekességet még feljegyzett a história, hogy Attila egyik unokája római tábornoki méltóságig vitte. (ld. Hóman-Szekfű, I. 43. oldal)

Ám a tágabb értelemben vett Attila-i vonatkozások sora itt még nem ér véget. Amint Hahn István írja: „473-ban a pannóniai származású Orestes (Attila egykori titkára) ragadta kezébe a magister utriusque militae tisztjét és saját fiát, a kiskorú Romulust nevezte ki császárrá (474). Ekkor lépett fel a különböző germán törzsekből össze-verődött itáliai hadsereg vezetője, Odovacar azzal a követeléssel, hogy Itália földjét is osszák fel tertia alapján a barbár alakulatok tagjai között. Amikor ezt Orestes megta-gadta, Odovacar előbb a rex Italiae címet vette fel (476. augusztus 23.), majd Orestest rövid harc után elfogta és kivégeztette, a kiskorú császárt, az „Augustulust” pedig egy vidéki birtokra internálta.” (Ld.: Ferenczy-Maróti-Hahn: Az ókori Róma története, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998., 419. oldal)

Az utolsó római császár tehát Attila egyik bizalmas emberének fia volt, s így – hiszen Orestes, illetve Romulus nevet a kor szokása szerint bárki felvehetett – az sem kizárt, hogy éppen egy hun volt. (Mint korábban láttuk, sem a megkeresztelkedés, sem pedig a latin nyelv ismerete nem volt lehetetlen dolog a hunok körében, ha ez esetleg szükséges is lett volna a császári címhez. Ám ez egyáltalán nem volt az.)

Tudjuk azt is, hogy Attilának ígérete volt Honoriustól húga (unokahúga), Honoria kezére, s ezzel a nyugat-római császári cím elnyerésére. (ld. Hahn i.m. 418. oldal)

Azáltal tehát, hogy Attila titkára – s talán rokona – saját fiát, Romulus Augustulust ültette trónra, Attila akarata sajátos végrehajtójának szerepében is feltűnhetett önmaga előtt.

A történetnek azonban még itt sincs vége, ugyanis a vélhetően hun, mindenesetre Attila-titkár Orestes gyilkosát, Odoakert, Nagy Theodorich fosztja meg majd hatalmától, és végezteti is ki.

Theodorich Attila-unoka?

Nagy Teodorich mint keleti gót király szerepel a történelemben. 488-ban Zenon, kelet-római császártól kapja meg a magister militum címet. Egyáltalán nem tekinthető tehát a valóságtól elrugaszkodottnak minősíteni egy olyan felvetést, hogy az a Theo-dorich, aki leszámol Attila hű emberének gyilkosával, Odoakerrel, nem más, mint Attila unokája, aki – mint említettük – római tábornokságig, esetleg magister militumságig vitte.

Ezt a felvetést két további körülmény látszik erősíteni.

1. Theodorich, (Dietrich vagy Detre név alatt) mint Attila jó embere szerepel a német mondákban. Minthogy Attila és Theodorich életének delét kb. két ember-öltő választja el egymástól, Theodorich nem lehetett Attila bizalmasa. Ám a mon-dai hagyomány kettejük ilyen összekapcsolásával talán egy másik összefüggést, nevezetesen a rokonit juttatta kifejezésre.

2. Theodorich unokájának neve Athalarich volt, s e névben nehéz nem észrevenni Attila nevének alakváltozatát. (ld. Egyetemes történelmi kronológia 98. oldal)

 Theodorich a gót?

Ami Theodorich keleti gótságát illeti, elég csupán a hun Irnik óbolgár voltára utal-nunk. Tehát arra a körülményre, amelyre Hóman-Szekfű munkáját idézve rámutattunk: a nép nevének megjelölése e korban számos bizonytalanságot megenged. Ha a hun Irnikből óbolgár fejedelem lehet, úgy Attila unokája szintén feltűnhet keleti-gót királyként. (A Hóman-Szekfű szerint Irnik hunjai rátelepedtek az oguzokra és nevüket is használták, másfelől, hogy gótok hun, hunok germán nevet kölcsönösen felvesznek e korban – szin-tén említettük.)

Theodorich (Detre) leánya, Amalasuntha egészen 535-ig uralkodik a kiskorú Athalarich helyett. Őt is a hun folytonosság egy szakaszának felfogva sokkal érthetőbb, hogy a nyugati hagyományban miért hagyott oly mély nyomot Attila emléke, holott a nagy király maga csupán alig húsz évig tartotta kezében a hatalmat. Ha azonban a hun, vagy hun eredetű nyugati uralkodói jelenlétet Attilától Amalasuntháig vesszük számí-tásba, úgy egy egész évszázaddal állunk szemben.

Megjegyezzük, hogy ha Theodorich valóban Attila unokája volna, úgy kizárás alapján vélhetően Dengizik fiának kell őt tekintenünk, hiszen Ellák állítólag keletre, Irnik délkeletre húzódott.

Egyes források Dengizikről is azt írják, hogy a Kárpátokon túlról irányította birodalmát, ez azonban a legkevésbé sem jelenti a Kárpátokon inneni hun jelenlét meg-szűnését. Dümmerth már többször hivatkozott művének A hun dinasztia című melléklete – amelyet a már szintén említett Pritsak nyomán közöl – Attila egy kései leszárma-zójaként említi Alzeco-t, azzal a megjegyzéssel, hogy az „Itáliában, Ravenna vidékén telepszik le népével.” (ld. Dümmerth i.m. hivatkozott melléklet) A feltételezett családfa – melyet Pritsak bizánci írók alapján állított össze – Alzeco-t a VII. századba helyezi (amely Illig feltételezése szerint nem létezik, ám Illig nem arról ír munkájában, hogy a középkorban hunokat hamisítottak, inkább arról, hogy frankokat).

A ravennai hun Alzeco tehát vélhetően élt, csak az Attilához fűződő rokoni fokát, s így korát határozhatta meg tévesen Pritsak.

Tehát feltételezésünkhöz még egy okiratilag hitelesített Attila-utóddal is rendel-kezünk, aki történetesen Ravennában telepszik le népével. Alzeco valószínűleg nem azonos Theodoroch-kal, ám igencsak sokatmondó az, hogy személyében egy Attila-leszármazott hun telepszik le népével Ravenna környékén.

Teóriánk elfogadása két ponton is megerősíti az Attila-Károly párhuzamról mondottakat.

1. Az Attila-ivadékoknak a „gótságban” való feloldódása megkönnyíti a hun Attilának germán Károlyként való értelmezését.

2. Az Attila rokonságnak a római császári trónra, illetve itáliai királyi székbe kerülése jó hivatkozási alap egy germánná váló Attila (tehát Károly) császárrá minősüléséhez. (Ne felejtsük el, Attila is megcélozta a császári címet.)

Csakhogy a történettudomány Theodoriknak kifejezetten gót eredetet tulajdonít. Ezek az értesülések azonban már a római történetírás meglehetősen megbízhatatlan korszakából erednek.

A Theodorich név a gót Thuidareiks alakváltozata, mely pusztán fejedelmet, kor-mányzót jelent. (ld. Pallas Theodorik címszavát) Ha tehát azt feltételezzük, hogy Attila valamelyik unokája volt a keleti-gót Theodorich, csupán annyit mondunk, hogy egy hun lett a keleti-gótok fejedelme, hasonlóan Attila Irnik nevű fiához, aki azonban az onogu-rok-bolgárok Dsulo-jává, Gyulájává vált.

 Theodorich államfelfogása

Theodorich uralmi politikájában észrevehetünk egy olyan vonást, amelyet a ko-rábbiak során jellegzetesen steppei, hun hatalomtechnikaként ismerhettünk meg. És ép-pen ez állította őt szembe később indoeurópai alattvalóival.

Amint a Pallas írja:

„…a többi germán királyok között helyreállítá a békét, akik mint békebírájuk iránt szeretettel viseltettek. A birodalom belszervezetében is célszerű reformokat létesített. Saját népének, a gótoknak a földbirtok harmadrészét adta, s a birodalom védelmezésé-vel is megbízta őket, a rómaiak (olaszok) alkotmányát, törvényeit és törvénykezését tiszteletben tartotta és a hivatalnoki állásokat úgyszólva csakis rómaiakkal töltötte be. Mindazonáltal Theodorik minden törekvése meddő volt, nem sikerült a katolikus rómaiakat arra bírni, hogy az ariánus és barbár gótokat megbecsüljék és velük össze-olvadjanak.” (ld. Pallas Theodorik címszó)

Theodorich állameszméje is hasonló volt tehát Attiláéhoz, a sokféleség egységét igyekezett megteremteni, igazgatási rendszere pedig hasonlóságot mutat mind a steppei hierarchikus renddel, mind pedig a később Károlynak tulajdonított határőr-grófsági meg-oldással. Látható egyúttal az is, hogy elgondolása meglehetősen idegen volt környezete számára.

E helyen tehát ismét utalunk Ruszoly azon megállapítására, hogy Nagy Károly birodalmának utódállamai – tehát mind Franciaország mind pedig Németország – évszá-zadokig a feudális széttagoltsággal küzdöttek. Ezt azonban most kiegészíthetjük azzal, hogy ugyanez volt a helyzet a Theodorich és Amalasuntha utáni Itáliában is, míg ezek uralkodása alatt megvalósult a politikai egység a félszigeten.

Méltán jegyzi meg a hun uralkodókkal kapcsolatban a Hóman-Szekfű féle Magyar történet című munka, hogy ezek (t.i. a hunok) „szervező tehetségét, államalkotó és művelődő képességét hirdetik Kurt király VII. századi pontusi birodalma, a XIII. szá-zadban Európába nyomuló tatároknak áldozatul esett volgamenti Bolgária, s a keresz-ténnyé lett dunai bolgárok és magyarok ezeréves államai.” (ld. Hóman-Szekfű i.m. 50. oldal)

Theodorich Itália újjászervezését, tehát alighanem steppei mintára, a hierarchia szük-ségességének és a sokféleség egységének szem előtt tartása mellett vitte véghez.

Itt szükséges megjegyezni azt, hogy a gót elnevezés – hasonlóan a bolgárhoz, mely utóbbit keverékként, vagy volgai népként (volgár) szokás értelmezni – szintén nem népnév. Jelentése csupán annyi: barbár. (ld. Pallas)

A keleti-gót szóösszetétel tehát csupán annyit fejez ki, hogy e név viselői római szemszögből keleti barbárok. Ez a néptömeg alapvetően germán lehetett, azonban bő-ven magában foglalhatta a hunok egy jelentős részét is. A „keleti-gót Theodorich” szóösszetétel tehát szó szerint pusztán annyit jelent, hogy keleti barbár fejedelem.

 Bizáncba – Bizáncból

További érdekes egyezés, hogy a híradások szerint mind Nagy Theodorich apja, mind pedig Dengizik Kr. u. 470. körül halt meg. (ld. Pallas Theodorik címszavát, ill. Hóman-Szekfű i.m. I. 43. oldal)

Amint a Pallas Theodorichról írja: „…Theodemir király fia, 462-ben, mint túsz a bizánci udvarhoz került, hol tíz évig időzött…” (ld. Pallas Theodorik címszavát) És ezen a ponton érdekes összefüggések lehetőségei mutatkoznak. A magyar Csaba mon-dával kapcsolatban ezt írja Dümmerth:

„E néphagyomány valós magva annyi, hogy Csaba egy hun király legifjabb fia volt, aki Pannóniából görög, azaz bizánci területre távozott, s innét hiába várták vissza. Ezért olvashatjuk a XIV. századi krónikaszövegben, hogy a nép között még akkor is divatban volt a szólásmondás arról, akit nem akartak többet látni: „Akkor térj haza, mikor Csaba Görögországból.” (ld. Dümmerth i.m. 54. oldal)

Egy Attila ivadéknak nyoma vész Bizáncban, akit hiába várnak Pannóniában. Ezalatt Attila bizalmas embere, Orestes saját fiát, Romulus Augustulust ülteti Róma császári trónjára. Orestest megöli Odoaker, majd egyszerre csak mintha a semmiből lépne elő, feltűnik ugyancsak Bizáncból valaki, akit a fejedelem-jelentésű Theodorich névvel illetnek, és leszámol Attila hű emberének gyilkosával, majd steppei hun módra átszervezi Itália igazgatását.

 Nagy Theodorich születésének különleges történeti környezete

Az ariánus „gót”-ok a valószínűleg szintén török nyelvű hunok kulturális közegében éltek hosszú ideig, a hunokkal mind nyelvben, mind szokásban, mind pedig etnikailag is keveredtek. A keleti gótok leghatalmasabb királya, Nagy Theodorich pedig – mint már említettük – több szempontból túlzottan hasonlatos egy hun fejedelemhez. Uralmi módszerei, unokájának Attilát idéző neve, furcsa felbukkanása annak a Bizáncnak az irányából, ahol állítólag Attila unokája eltűnt, magas római katonai rangja, melyet Attila egy unokája szintén elért, mind – mind arra enged következtetni, hogy személyében valójában egy hun származású uralkodót kell tisztelnünk.

Mindehhez már csupán az hiányoznék, hogy Theodorich ne csak Bizánchoz kötődjék, mint az Attila unoka, hanem az egykori hun központhoz is, a mai Magyarország területéhez.

Ám, amint Borovszky Samu írja A népvándorlás kora című kitűnő munkájában:

„A birodalom kapuja, Sirmium most már a keleti-gótok kezébe kerül, s csak vezérre van szükség, hogy azon át kiéhezett népét kivezesse. Az is csakhamar előáll egy bátor és okos, elszánt és művelt királyfi személyében. Theodorich volt a neve, s talán a legnagyobb mindazok között, akiket a gót faj szült és nagyra nevelt. A tizennegyedik volt az Amalok királyi családfáján, s hazánk földjén, valahol a Balaton partján látta meg a napvilágot. (…) Mondják, hogy a gótok éppen egy nagy győzelmüket ünnepelték (454 tájban), amikor a királyi ház e kis királyfival megszaporodott. Még kisgyermek volt, midőn mint kezes a császár udvarába, Byzanczba került.” (ld. Borovszky Samu: A nép-vándorlás kora, Nagy képes világtörténet IV. kötet, Franklin-Révai, Budapest, 242-243. oldal)

Theodorich tehát a hunok központjának számító Kárpát-medencében született, mégpedig az Attila halálát követő év tájékán. Innen útja Bizáncba vitte, mint az Attila utódét, és hasonlóan ahhoz is, mint ahogy egykor maga Attila a római birodalomba került: túszként, mint a béke záloga. Ha Theodorich hun volt és Attila unokája, úgy ez az út tökéletesen érthető, hisz az Attila halála után megrendült hun birodalom szempontjából is átmenetileg kívánatos lehetett a béke.

A hun uralom ellen Attila halálát követően, állítólag azonnal fellázadtak az alávetett népek. Attila fiaival kapcsolatban Váczy Péter többek között ezt írja:

„Legerősebb támaszuk a Pontus mentén uralmuk alá jutott keleti gótság volt. Ez kétfelől is hun telepek közé ékelődve nem gondolhatott arra, hogy urait cserbenhagyja. Azután meg ők voltak azok, akik hun uralom alá hozták a gepidákat. Ezt pedig a gepidák sohasem tudták megbocsátani nekik. Ilyen körülmények közt arra kényszerültek a keleti gótok, hogy a gepidákkal szemben a hunoknak fogják a pártját.

A seregek Pannóniában, az ismeretlen fekvésű Netao folyó mellett csaptak össze, és a szerencse Ardariknak és szövetségeseinek kedvezett. A hunok elbuktak, maga Ellák, Attila legidősebb fia is halálát lelte a csatatéren (454). A győzelem után a gepidák birtokukba vették a hunok főszállásait …” (ld. Váczí Péter i.m. 136. oldal)

Ha azonban 454-ben a hunok és a velük szövetséges keleti gótok vereséget szenvedtek a gepidáktól, akkor miféle győzelmet ünnepelhettek a keleti gótok ugyancsak 454-ben Theodorich születésekor? (ld. Borovszky imént hivatkozott szövegét)

Látható, hogy óriási zavarok tapasztalhatók az Attila halálát követő kor hagyo-mányai körül. Ha ugyanis Theodorich valóban a győztesek táborában született, úgy nem lehetett keleti gót, csak gepida. A legvalószínűbb azonban mégis az, hogy sem keleti gót, sem gepida nem volt, hanem hun, mégpedig Attila-származék.

Váczy - római és bizánci forrásokra hagyatkozva - ekként folytatja a hunok történetét:

„A csatavesztés után a hunok Attila két fiának, Dengiziknek és Irneknek vezetésével a Fekete-tenger északi partvidékére menekültek úgy, hogy a keleti gótok ottani főszállásai csakhamar megteltek megvert, hazátlan hun rajokkal. Amint múlt az idő és mind nyilvánvalóbb lett, hogy a gepidák ligájával szemben mit sem tudnak elérni, végleg berendezkedtek a pontusi steppén és a keleti gótokat hazájuk elhagyására kény-szerítették. Mint amolyan elővéd népnek, a legveszélyesebb területeket utalták ki nekik. Valószínűnek kell tartanunk, hogy a hunokkal egyetértésben költöztek át a pusztán maradt pannon területekre, a gepidák és szövetségeseik közvetlen szomszédságába.” (ld. Váczy Péter i.m. 136-137. oldal)

Ez a történet azonban számos csodás elemet tartalmaz:

1. A keleti gótok egyetértenek azzal, hogy a hunok őket hazájuk elhagyására kény-szerítik. (Örök rejtély milyen kényszer az, amellyel a kényszerített egyetért.)

2. A keleti gótok csakhamar évszázados birodalmat hoznak létre, mit sem törődve azok-kal a gepidákkal, akik állítólag megverték és elkergették a hunokat. A hunoknál tehát erősebbek a gepidák, a gepidáknál hatalmasabbak a keleti gótok, ám a keleti gótoknál mégiscsak erősebbek a hunok, ha őket szállásaik elhagyására tudták kényszeríteni – noha megegyezéses alapon. A történet tehát tökéletes képtelenség, s célja talán csak az lehet, hogy a hunok Duna-menti, pannóniai folyamatos jelenlétének emlékét egy nép cserebere mítoszával elfedje.

Azonkívül, ha a keleti gótok a hunok után évekkel kerültek a mai Magyarország terü-letére, vajon hogyan születhetett az állítólag keleti-gót Theodorich Attila halála után egy esztendővel a Balaton partján?

Ha a Németh Gyula szerkesztette Attila és hunjai című kiváló munka második térkép-mellékletére pillantunk, mely a hun-kori lelőhelyeket mutatja be, rögtön megpillanthatjuk, - mint hun emlékek lelőhelyét – a Balaton-parti Keszthely városát. Theodorich tehát talán épp a mai Keszthely környékén születhetett, mégpedig királyi hun szülőktől.

A Balaton nyugati csücskében fekvő Keszthelynek Nagy Teodorich születési helyeként való megjelölésével egyáltalán nem állítunk semmi képtelenséget, ugyanis amint a Sági Károly és Zákonyi Ferenc által írt Balaton című kiváló munka írja:

„A hunok után a keleti gótok leltek itt új hazát, legnagyobb királyuk Nagy Theodorik a hagyomány szerint a fenékpusztai város területén lévő királyi palotában született.” (ld. Sági-Zákonyi Balaton, Panoráma, Budapest, l989., 343. oldal)

A mai Fenékpuszta helyén egykor álló római város, Valcum mindössze 5-10 km-re fekszik attól a Keszthelytől, mely jelentős hun-kori lelőhelynek számít. A László Gyula szerint a hunokkal kulturálisan voltaképp azonosnak tekinthető avaroknak szintén kulcs-fontosságú központja volt Keszthely területe. Amint Sági-Zákonyi munkája írja:

„Az avarok már a mai Keszthely területén laktak (…) Ezernél több avar sírt tártak fel a Sörház utcai telepen. Emlékanyaguk: a kosaras függők, fülbevalók, dísztűk, csuklós karkötők, a róluk elnevezett „keszthelyi kultúra” jellegzetes és máshol nem talált emlékei.” (ld. ugyanott)

Nagy Teodorich tehát egy hun-avar központ közvetlen szomszédságában szü-letett, ha nem épp annak kellős közepén.

Fenékpusztáról a továbbiakban ezt írja Sági-Zákonyi Balaton könyve:

„455-ben Avitus nyugat-római császár ismét katonaságot vezényelt Valcumba. Az akkori katonaság építette az ásatások során előkerült kezdetleges sütőkemencéket a ma is látható kutat, raktárt. Ez év őszén azonban a keleti-gótok támadása során elesett a vár (…). Majd fél évig hevertek a temetetlen holttestek a vár területén, amíg 456-ban Thuidimer király népei be nem költöztek.” (ld. Sági-Zákonyi i.m. 359. oldal)

Hogy születhetett azonban 454-ben Theodorich Valcumban, Fenékpusztán, ha apja Thuidimer, (Theudemir) csak két év múlva veszi be Valcum városát. Ha tehát Theodorich 454-ben született, éspedig Valcumban, ahová Avitus császár csak egy évvel később küldött római katonaságot, úgy Theodorich Valcum-Fenékpuszta hun uralma alatt született, s vélhetően hun előkelőktől. Ha azonban a szomszédos Keszthely területén született, úgy szintén valószínűbb Theodorich hun – vagy tágabban fogalmazva hun-avar – kultúrából és népből való származása, hiszen Keszthelyen a hun és avar leletek össze-hasonlíthatatlanul gazdagabbak, mint a germán emlékek.

Valóban ünnep lehetett Theodorich születésének időpontjában, ám nem a hunok és nem is a keleti-gótok, hanem az épp függetlenedő gepidák körében.

A gepidáknak a hun birodalomból való kiválásával valóban gyengülhettek a hunok, és szükség lehetett a béke fenntartására Bizánccal. Feltehetőleg a béke zálogaként érkezett Theodorich Bizáncba, ahol valószínűleg olyan Bizánc-hű nevelésben részesülhetett, melynek során benne – a kevésbé veszélyesnek tűnő – gót tudatot igyekezhettek kialakítani. Nagykorúságát elérve a gótokhoz küldték, ám – mint a történelem mutatja – csakhamar kiütköztek hun gyökerei. Olyan egységes birodalmat hozott létre Itáliában, melyhez hasonlóra ott több mint ezer évig, egészen a XIX. századig nem volt példa.

Hogy hun elemek nagy számban vándoroltak Attila halála után Itáliába, Váczy forrásai is megerősítik. Hogy származásával mennyiben volt tisztában Teodorich, nem tudni, ám unokájának, Athalarichnak nevéből arra következtethetünk, hogy volt sejtelme általunk feltételezett hun eredetéről.

 Néhány szó a „gót” Amal nemzetségről és annak „történetírójáról”, Jordanisról

A „gót” elnevezés – mint már említettük – barbárt jelent. A gótok pedig az a germán nép, mely állítólag Skandináviából kiindulva a Kr. u. III. században a Fekte-tenger vidékén tűnt fel. Megjelenésük tehát jó 3-4 évszázaddal követte a germánok első rajaiét, s szoros összefüggésben állt a hunok előrenyomulásával.

Azt ugyan elfogadhatjuk, hogy e nép etnikailag, s nyelvileg is a germánokhoz tartozott, ám afelől sem lehet kétségünk, hogy kulturálisan-mentálisan – az együttélés következtében - közelebb álhatott a hunokhoz.

Nem csupán felbukkanásuk, de történelmi szereplésük néhány ellentmondásos mozza-nata is hasonlatossá teszi történetüket a hunokéhoz. Különösen igaz ez az úgynevezett keleti gótokra, akik hol úgy szerepelnek, hogy már a IV. században jelentős számban letelepedtek a római birodalom területén, hol meg úgy, hogy ők csupán az Attila-i birodalom bukását követően terjednek el és jutnak szerephez a Nyugaton.

Szintén homályos annak az Amal nemzetségnek az eredete, melyből állítólag Theodorich származott, illetve amelynek a IV. században Hermanarich nevű sarjadéka által lesz bizonyos említésre méltó szerepe. (ld. Borovszky Samu i.m. 136. oldal)

Hogy e család egy hamis genealógia terméke-e avagy valóban létezett-e, nehéz eldön-teni. Mindenesetre feltűnésük mindig az egykori hun birodalom, a mai Magyarország terü-letéhez kötődik. Amint Borovszky írja:

„A gótok hatalmának megalapítója 331. körül Geberich nevű királyuk volt, ki a Maros mellett a vandálokat legyőzte. Utána az Amalok nemzetségéből való Hermanarich következett…” (ld. Borovszky i.m. 136. oldal)

A Maros parti csata után tűnik fel tehát az Amal család. A hun áradat ezután nem sokat változtat-e família életén, a Maros folyótól mindössze csak a Balaton partjáig sodródnak. Mintha csak arra volnának valók az Amalok, hogy a gótokat bevezessék a történelembe, s hogy a történetírót kisegítsék azokon a pontokon, ahol a gótok és a hunok viszonyát tisztázni kellene.

Amint feltűnnek az Amalok Hermanarich által, nyomban vissza is térnek a homályba. Amint Borovszky írja:

„A keleti gótok nem kerülhették ki végzetöket, s az Amalok büszke nemzetsége meghajtotta fejét a hunnok királya, Balambér előtt.” (ld. Borovszky i.m. 137. oldal)

Hermanarich szerepeltetése tehát szinte csak ürügy arra, hogy az „Amal” név elhan-gozhassék.

De lássuk, hol találkozunk a történelem folyamán olyan nevekkel, melyek maguk-ban viselik az „Amal” szót.

E nevek, illetve személyek a következők:

1. Amalafrida, Nagy Theodorich özvegységre jutott nővére, ki utóbb Thrasamund ((496-523) vandál királyhoz ment nőül. Thrasamund egyik elődje a vandál trónon nagybátyja, Hunerich (477-484) volt. (ld. Borovszky i.m. 221. oldal)

Itt két megjegyzést kell tennünk:

a, Amint Szilágyi Ferenc az Imre névvel kapcsolatban írja:

„Ismeretes, hogy I. István királyunk fia, Imre herceg is ezt a nevet viselte, amely végső soron germán eredetű, ott Amalarich volt eredeti formája. Ez összetett szó: utolsó eleme a mai – reich (Reich) megfelelője: azt jelentette: hatalmas, híres, királyi; első eleme, az Amal pedig egy gót királyi család neve volt.” (ld. Szilágyi Ferenc, i.m. 258. oldal)

Hogy az Amal család létezett-e, s ha igen, vajon gót volt-e, nos e kérdéseket most tegyük zárójelbe.

A fentebbi etimológiából azonban világos, hogy Hunerich nevében az erich szó ”hatalmas, híres, királyi” jelentéssel bír, s így a fennmaradó hun szó nem jelenthet mást, mint egy nép megjelölését nevezetesen a hunokét. Az V. század végén tehát a vandáloknak egy magát hun királynak nevező uralkodójuk volt, s ennek unokaöccse, a kiváló Thrasamund vette feleségül, Theodorich megözvegyült nővérét, Amalafridát.

b, Amalafrida VI. század eleji szereplése is csak annyit bizonyít, hogy „Amal” néven léteztek uralkodók nyugaton ezidőben, ám semmi esetre sem igazolja azt, hogy ennél korábban létezett volna az Amalok nemzetsége.

2. Amalasuntha, Theodorich leánya, keleti-gót régensnő. Az ő személye is csupán az V. század végére és a VI. század első felére hitelesíti az Amal név előfordulását.

3. Amalarich (526-531) nyugati-gót király, Theodorich unokája. Apja II. Alarich nyugati-gót király volt, aki állítólag egy, a frankokkal vívott csatában vesztette életét. (ld. Borovszky i.m. 230-231. oldal)

Amalarich személye is csupán a VI. század tekintetében hitelesíti az Amalok létezését.

Ezen túl hiába kutatunk olyan személyek után, akik nevükben viselvén az „Amal” szót, igazolhatnák eme állítólagos nemzetség VI. századnál régebbi voltát.

Mármost ami a gótok történetére vonatkozó források elfogultságát, elfogulatlan-ságát illeti, amint a Pallas írja:

„Jordanis (riktábban Jordanes), gót nyelven Jornanes, VI. századbeli történetíró, született 500 körül, halálának éve nem biztos.

Az Amalok nemzetségével rokonságban álló alan családból származott. Egy ideig a keleti-gót udvar jegyzője volt, ezután áttért a katolikus vallásra, s élete alkonyán, hihetőleg Krotonban püspök volt. Első 551. vagy 552.-ben írt műve a De origine actibusque Getarum (A gótok eredetéről és hőstetteikről) fontos forrásmunka, mely tulajdonképpen Cassiodoros elveszett munkájának kivonata, melyet Jordanis azonfelül Marcellinus Comes annaleseiből és saját tapasztalatai nyomán kibővített. E mű Konstantinápolyban vagy Kalcedonban készült, ahová Jordanis Vigilius pápát 547 elkísérte volt. A munkában nem helyesli a gótok ellenszenvét és harcait a rómaiakkal, illetve bizantinusokkal és csak a gót és a római elem összeolvadásától remél jobb jövőt.” (ld. Pallas, Jordanis címszó)

Látható, hogy maga Jordanis is atyafiságban áll az állítólagos Amal családdal, bár nem kizárható, hogy éppen ezzel a mondott és vallott rokonsággal óhajt hitelt biztosítani egy sosemvolt nemzetségnek.

A gótokra vonatkozó legfontosabb forrásról azonban mindenképpen elmondható, hogy

1. a katolikus egyház kebelén belül született, mégpedig

2. Konstantinápolyban vagy Kalcedonban, Vigilius pápa közvetlen környezetében,

3. lejegyzésére jó másfél évtizeddel a Theodorich-dinasztia bukása után került sor, tehát az érintettek tiltakozására már nem volt lehetőség,

4. megírásának nem is leplezett célja az volt, hogy a „gótok” és a rómaiak etnikai keveredését előmozdítsa.

E körülmények azonban mindenképpen arra intenek, hogy a gótokra vonatkozó kulcsfontos-ságú jordanesi közléseket megfelelő távolságtartással kezeljük.

Sőt az sem lehet egészen bizonyos, hogy a Jordanis neve alatt megmaradt iratok a középkor nagy másolásai során nem szenvedtek-e el további tendenciózus hatásokat.

Mindezen körülmények azonban igencsak megalapozzák azt a kételyt, hogy valóban léte-zett-e egy Amal nevezetű gót dinasztia, amelynek hiteles nyomát amúgy sem leljük az V. század vége, a VI. század eleje előtt, s amelynek létét az a közlés is mitikus bizonytalanságúvá teszi, hogy Nagy Theodorik annak állítólag épp tizennegyedik hajtása. Amint ugyanis arra Illig is rámutat, a középkori nemzetségtáblák kegyes szándéktól vezetve gyakorta mintáztattak biblikus előképekről. S lám – amint Vermes Géza írja Jézus nemzetségtáblájával kapcsolatban – „Máté szándéka kezdettől fogva nyilvánvaló, evangéliumát így kezdi: „Ez Jézus Krisztus nemzetségtáblája, aki Dávidnak a fia.” Három tizennégy nemzedékre osztott egységbe rendezve adja meg a Messiás férfi őseit…” (ld. Vermes i.m. 226. oldal)

A Vigilius pápa mellett buzgólkodó Jordanis kegyes tekintete előtt tehát nyilvánvalóan Jézus Krisztus bibliai nemzetségtáblájának elrendezése lebegett, midőn Nagy Theodorichot az amúgyis kétséges létezésű Amal családnak éppen tizennegyedik hajtá-saként tüntette fel. Különösen valószínűnek tűnik ez, ha figyelembevesszük, hogy az állítólagos Amal nemzetség hatalmát – mint Borovszkyt idézve láthattuk – csupán a Kr.u. IV. század közepén alapította meg Hermanarich. Tőle azonban legfeljebb négy nemzedéknyire áll a Kr.u. V. század közepén született Theodorich. Körülbelül tehát olyan időtávban, mint ami hunok nyugati felemelkedését megalapító Balambért elválasztja a Pannóniából Bizáncba távozó Csabától.

 Attila utódok itáliai trónon? II.

Ez volt egy korábbi fejezetünk címe. Az Attila – fiúk utáni kutatásainkat felfüg-gesztettük egy időre, hogy a kora-középkor jelenségeit egy térben és időben, szélesebb kontextusban láthassuk. Az illem azonban mindenképpen megkívánja, hogy az elejtett szálat ismét felvegyük.

Többek között Homan és Szekfű munkáját idézve említettük, hogy a római-bizánci alapú történetírás milyen szánalmas véget tulajdonít Attila fiainak.

Azt nem tekinthetjük feladatunknak, hogy a szálak mindegyikét követve pontosan megha-tározzuk Attila mely fiának mi lett a sorsa, ám az eddigiek alapján már alaposan kétel-kedhetünk abban, hogy a római és bizánci tudósításokon nyugvó történetírás valamennyi megállapítása helyénvaló.

Az Irniktől – Bezmerig terjedő időszak az óbolgár királylista alapján viszonylag tisztázottnak tekinthető.

A magyar krónikai hagyományok felvázolnak egy – visszafelé haladva – István-Géza-Taksony-Solt-Árpád-Álmos-Előd-Ügek vonalat. (ld. Dümmerth Dezső i.m. 79. oldal) Kézai Ügekről csak annyit mond, hogy a „Turul-nemzetségből” származik („de genere Turul”). (ld. ugyanott) Minthogy Attila Ellák nevű fia állítólag először keletre húzódott (majd ismét visszatért a Tisza vidékére, hol vereséget szenvedett a testvérharcban), nos e mozgásából ítélve – ha az Árpád-ház valóban Attilától ered – a magyar uralkodó- család alighanem Elláktól veszi eredetét.

Megjegyezzük, hogy Ellák sorsát illetően is igen nagy a zavar. Míg ugyanis a Hóman-Szekfű-féle kiváló munka testvérharcról ír Ellák halálával kapcsolatban (Ld.: Hóman-Szekfű i.m. I. kötet 43. oldal), addig Borovszky nem kevésbé pontos és alapos munkája a következőket mondja:

„A nagy hunn uralkodó halála kedvező pillanat volt a germán népeknek, hogy magukról a kelletlen igát lerázzák. (…) Az összeütközés színhelye a pannoniai Nedad folyó vidéke volt, melyről nevénél egyebeket ma már mit sem tudunk. (…) „Bámulatos volt látni – úgymond ez események egyetlen krónikása, a gót Jordanis – a dühös gótot kard-dal viaskodva (…)” „ (…) A hunnok negyvenezer embert vesztettek s ezek közt volt vitéz királyuk Ellák is, ki oly hősileg küzdött, hogy körülötte a harctér tele volt halottakkal. Többi testvérei ekkor már nem tarthatván magukat, futásnak eredtek…”(ld. Borovszky i.m. 441-442. oldal)

Eszerint Ellák nem a testvérei ellen folytatott hatalmi harcban esett el, hanem a lázadó germán törzsek elleni küzdelemben.

Az egymást gyilkoló Attila-fiúk története tehát alighanem csupán római-bizánci ihletésű monda, mely arra szolgálhat, hogy az Attila utódokat dicstelen színekben parancsolja le a történelem Rómában-Bizáncban írt (tákolt) színpadáról.

Dengizik volt az, ki a legtovább tartotta magát a Nyugaton, így ha Theodorich unokája azért kapta az Athalarich nevet, mert Theodorich Attila vérének tartotta magát, úgy Theodorich apjának személyében valószínűleg nem valaminő kétséges Amal sarja-dékot, hanem Dengiziket kell tisztelnünk. (Ismét emlékeztetünk arra, hogy mind Theodorich apja, az állítólagos Theudemir, mind pedig Dengizik Kr.u. 470. körül halt meg.Ld. Pallas Theodorik címszavát, ill. Hóman-Szegfű i.m. I. kötet 43. old.)

Hogy a hunok nem vonultak vissza maradéktalanul a keleti területekre, nyilván-való.

Ebből a római-bizantinus alapú történeti hagyomány csupán annyit ismer el, hogy – amint Váczy írja - :

„A következő években nincs olyan távoli garnizon, ahol ne élne császári zsoldban egynéhány hun Attila népéből. A tiszti és hadvezéri állásokat elárasztják ezek a barbárok, az imperium hajdani ellenfelei. A nyugati imperiumot azonban első sorban azok a germán népek rohanják meg, melyeket mindeddig a hun hatalom tartott féken.” (ld. Váczy: i.m. 142. oldal)

Tehát a hunok továbbra is jelen vannak – noha eltérő arányban – a birodalomnak mind a keleti, mind a nyugati felében. A nyugaton előbb Orestes, Attila hű embere ülteti fiát a császári trónra Romulus Augustulus néven. A germán Odoaker megfosztja őt hatalmától, és szörnyen feldúlja Itáliát. Néhány éves olyan káosz következik, mely a hun uralom „féken tartó” ereje mellett nem következhetett volna be. Majd feltűnik a Pannóniából, a Balaton mellől származó, s az Attila halálának esztendeje utáni évben született Nagy Theodorich, aki Attilához méltó rendet teremt Itáliában, s veje II. Alarich halála után unokája, Amalarich nevében még Hispániát is uralma alatt tartja. (ld. Borovszky i.m. 230-231. oldal)

Föltűnik ezen kívül még egy Hunerich nevű vandál király is, akinek történelmi szereplése ugyan nem túl dicső, ám akinek neve önmagában bizonyítja a hun vagy hun eredetű uralkodói jelenlétet az Attilát követő kor Európájában.

Attila fiai bárhogy is végezték sorsukat, azok gyermekei még sokáig elevenen tartották a nagy hun fejedelem emlékét. S maga az ariánusból katolikussá váló Európa sem tudott sokáig szabadulni az állítólag csak két évtizedig regnáló hun király nyom-talanul eltűnő hatalmának képzetétől.

Mert, ha a nyugati hun-jelenlét csupán két rövidke évtizedre korlátozódott, vajon miért mozgatta és mozgatja az utókor képzeletét több száz és több mint ezer év után még mindig a hunok emléke. Miért festette meg Raffaello Nagy Szent Leó találkozását Attilával a vatikáni stanzákban, s miért örökítette meg Algardi ugyanezen találkozást „Leó pápa kiűzi Attilát” című 1650-es, a Szent Péter bazilikában látható domborművén? S miért jegyezhette meg élcelődve Pálfy József Franciaország című munkájában:

„Franciaországban időről-időre ismétlődő „kacsa”: Finistère megyében, a legnyu-gatabbra fekvő, az Atlanti-óceánba benyúló földdarabon rábukkantak a hunok leszár-mazottjaira…” (ld. Pálfy i.m. 33. oldal)

S Verdi is miért a hun királyról, Attiláról írt operát „1400” év után?

Európa később is látott számos csatát, az állítólagos Nagy Károly-i hódításokat, melyeket – ha voltak – nyilván nem rózsafüzérrel vívták, guelfek és ghibellinek kölcsönös évszázados mészárlásait, az úgynevezett százéves háborút és még sorolhatnánk. Ehhez képest Attiláról – a „római történeten” túl – számos olyan monda maradt fenn, melyekben hadaival békében vonul át egy-egy városon. Attila nem volt tehát kegyetlenebb, mint bár-mely korban, bármely hadviselő fél, sőt a könyörületéről szóló fámák még kifejezetten fegyelmezett és mértéket tartó hadvezér színében tüntetik fel őt. (A „civilizált” Rómának nem is a legvéreskezűbb császára, a „Nagy” melléknévvel megtisztelt Theodosius, Attila uralma előtt néhány évtizeddel (Kr.u. 387. körül) például a thessaloniké-i felkelést nem kevesebb mint háromezer polgár felkoncoltatásával bosszulta meg. Ld. Hahn i.m. 407. old.)

Ami miatt Attila és hunjai különösen emlékezetesek lehettek, alighanem az, hogy

1. az európai hun uralom nem ért véget Attila halálával,

2. Attila és az Attilát sötéten lefesteni kezdő kor között nem telt el annyi idő, mint amennyit a saecularis naptár mutat, hanem éppen háromszáz esztendővel keve-sebb.

Csak ez magyarázhatja meg kielégítően, hogy a Római Katolikus Anyaszentegyház művészetében miért viszonyítási pont Attila személye még a XVI.-XVII. században is, s hogy a franciaországi bulvárlapok köznapi valóságában is miért szerepelhetnek időről-időre aktuális témaként a hunok.

S, hogy mi lett Attila fiaival? A történelemben oly kevés, ami biztosan tudható, hisz a történelem a genealógiákkal és a hamis genealógiákkal kezdődik. A történelem-hamisítás talán még magánál a történelemnél is ősibb jelenség. Pont Attila fiainak hiteles történetét ismerhetnénk helyesen? Amivel azonban a történelemmel való foglalkozás során, mindenképen számolnunk kell: hogy a leírt korabeli, vagy annak mondott szövegek éppen annyit fedhetnek el a valóságból, mint mennyit felfednek, s hogy a szavaknál mindig többet mondanak, és hitelesebben beszélnek a régészeti leletek és a kulturális jelenségek analógiái.

Ravenna – főváros

Theodorich székhelyét abban a Ravennában állítja fel, mely egyúttal Honorius császárnak volt a székhelye egykor. Annak a Honoriusnak, aki Attilát – húga kezének odaígérése által – császári dinasztia alapításával kecsegtette. (ld. Fajth Tibor Itália, Panoráma, Budapest, 1969., 276. oldal)

Theodorich tehát még székhelyének megválasztásával is mintha az igazság kizökkent egyensúlyát kívánná visszaállítani. Uralkodása alatt Ravenna új életre kel, építkezései által egy új stílus születik meg: az úgynevezett román. Ariánus keresztelő-kápolnát építtet, felépül a San Apollinare Nuovo bazilika, megkezdődik a páratlan szép-ségű és harmóniájú San Vitale építkezése, Amalasuntha pedig apja, Theodorich földi nyughelyéül egy csodálatos tízszögletű mauzóleumot emeltet.

A korai román építészetnek tehát egy, a szó szoros értelmében páratlan együt-tese születik meg Ravennában, Theodorich és az unokája, Athalarik nevében kormány-zó Amalasuntha uralkodása idején. És itt kapcsolódunk ismét Illighez, pontosabban a „kitalált középkor” teóriájához. Méltán írja Fajth Tibor „Ravenna az egyetlen hely, ahol – nem csoda, hanem reális folyamatok révén – e homályos századokból majdnem érintet-len építészeti és képzőművészeti alkotások maradtak ránk.” (ld. Fajth i.m. 275-276 oldal)

Szentkirályi Zoltán Az építészet világtörténete, című kiváló munkájában nem győz sajnálkozni azon, hogy a Károly-féle aacheni palotakápolnán kívül voltaképp semmi nem maradt fenn. (ld. Szentkirályi Zoltán: Az építészet világtörténete, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1980., II. kötet, 98-105. oldal, különösen 101., illetve 102. oldal) Megemlíti többek között a centulai Sain-Riquier rekonstruált tömegvázlatát, melyet egy meglehetősen kései, 12. századi miniatúra alapján képzeltek újra, a Sankt Gallen-i kolostor könyvtárában őrzött tervlapokat, ám Aachenen kívül semmi, még ma is létező karoling emlékkel nem tudta illusztrálni könyvét.

Aachenen kívül tehát minden csak „volt” vagy „lett volna”.

Ezzel szemben ott állnak teljes pompájukban a Kr. u. VI. századi ravennai épü-letek, melyek után - Aachen Károly-kápolnáján kívül - nem találunk semmit, egészen a Kr. u. X. századig.

Az írni nem tudó Károly azonban 800 körül a lehető legbiztosabb építészeti érzékkel tekintett Ravenna felé, amikor palotakápolnájának mintájaként a San Vitale-t szemelte ki. Illig részletesen bemutatja, hogy ez miért képtelenség. Itt csak arra a kézen-fekvő gondolatára utalunk, hogy a ravennai színvonalú aacheni épület elkészültét köve-tően az európai építészet hogyan zuhanhatott vissza századokra, szinte a semmibe, hogy aztán a X. századtól mindent újra kelljen kezdenie.

 Ravenna – Aachen

Mindezt csupán azzal az észrevétellel egészítjük ki, hogy az aacheni kápolna nem pusztán másolata a San Vitale kialakításának, de egyenesen eklektikus felfogású továbbfejlesztése is. Az aacheni kápolna boltívének tömegét ugyanis az építők – szem-ben a ravennai mintával – jellegzetesen móros, sötét-világos árnyalatokat váltogató sávos ornamentikával tették könnyedebbé. Ennek a díszítő megoldásnak az európai alap-típusa a cordobai nagymecset, melyet azonban csupán a X. század végén fejeztek be. (Ld.: Művészeti lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965., Aachen, illetve Cordoba címszavait és képmellékleteket.)

Mindez ugyancsak arra mutat, hogy az állítólag 800. körül emelt aacheni kápol-nát nemigen építhették a XI. század elejénél korábban.

Ha azonban Károly valójában nem élt, hanem csupán Attila visszfénye, s akinek képét elsősorban az Attilára hivatkozó magyarok törekvésével szemben kellett megal-kotni, úgy Aachennek Ravenna felé való fordulása egyenesen törvényszerű.

Ha ugyanis az Attilai vonásoknak egy elképzelt Károlyra kell vetülniük, úgy minden, ami Európában Attilához köthető, ezután Károlyhoz kell kötődjön.

Ha elfogadjuk, hogy az Attila emberének gyilkosával leszámoló Theodorich, aki az Attilát becsapó Honorius székhelyén rendezkedik be, s akinek unokája az Athalarik nevet viseli, s aki hun módra szervezi át Itáliát, nos, ha elfogadjuk, hogy ez a bizonytalan származású római katonatiszt azonos Attila római tábornokságig jutott unokájával, úgy érthető, hogy a „kitalált Károlynak” mellőzhetetlen szüksége van a Theodorichhoz fűző-dő hagyomány átfestésére és kisajátítására is.

Ravennát tehát Aachenbe kell vinni. Ha Theodorich mauzóleuma Ravennában áll, úgy egy ahhoz építészetileg hasonló kápolnában nyugodjék a kitalált Károly, kinek azonban földi maradványai – más verzió szerint – elvesztek.

A lényeg, hogy Attilából Károly legyen, s ennek germánsága kösse össze őt a szintén germánként tisztelt Theodorichhal. Ha mindehhez az építészet is segítséget nyújt, az még több eredményt ígér.

A Károly-i sírhoz az alapötletet tehát a legnagyobb valószínűség szerint a raven-nai Theodorich mauzóleum adta. (ld. Giovanni Mesini: Führer von Ravenna, Edizioni A Longo, Ravenna, Tipo-lito degli Stimmatini-Verona- 1971., 54-58. oldal)

Illig tökéletesen hibátlan logikával mutatott rá arra: ha 800. körül ilyen színvonalú építészeti technika létezett, akkor hogyan lehet az, hogy 1000. táján sokkal alacsonyabb szintről indul újra az európai építészet.

Saját megállapításunkként említettük azt is, hogy szembeötlő a Károly-kápolna boltívei-nek sajátos, a X. század végén befejezett cordobai nagymecsetet idéző móros díszí-tése. Most tegyük hozzá mindehhez azt is, hogy az európai építészetben ez a móros elem – a Károly-kápolnán kívül – sehol sem jelentkezik a XII. század előtt. Akár a pisai dóm, illetve campanile, akár a vézelay-i Ste. Madeleine példáit vesszük szemügyre – melyek a legkorábbi móros díszítésű európai épületek közé tartoznak -, azzal szembesülünk, hogy ez az ornamentikai megoldás a Nyugat építészeti kultúrájában egyszerűen nem létezett a XII. század előtt. (ld. Szentkirályi Zoltán: Az építészet világtörténete, Képző-művészeti alap Kiadóvállalata, Budapest, 1980., II. kötet, 125. és 132. oldal)

Tegyük hozzá természetesen, hogy az e tekintetben is csodaszámba menő aacheni palotakápolnát kivéve.

Tehát, ha a kérdést tisztán építészet- és művészettörténetileg közelítjük meg, úgy azt mondhatjuk, hogy az aacheni - Nagy Károlynak tulajdonított - palotakápolnát legkorábban a XI. század közepén, de inkább később építhették.

 Szent István és Ravenna

Látható, hogy – ha Károlyt valóban csupán kitalálták – a Károly-kép megfestői-nek igencsak szükségük volt az Attila-hagyományokon túl – a vélhetően Attila utód – Theodorichra is.

Most nézzük meg van-e valami nyoma a korai Árpád-korban annak, hogy a magukat Attilától származtató magyar királyok kötődtek Theodorich emlékéhez, s annak székhe-lyéhez, Ravennához.

Több mint ezer esztendő után a leghalványabb emlék is árulkodó lehet. Nem is találunk ennél sokkal többet, ám ez valóban elgondolkodtató. Amint Mario Mazotti is említi, állítólag még maga Szent István alapított egy zarándokházat Ravennában, mely a Rómába tartó magyar zarándokoknak nyújtott biztonságos szállást. (ld. Mario Mazotti: Ravenna e l’ Ungheria dai tituli classiarii alla fondazione dell’ abbazia di S. Pietro in Vincoli, Ravenna, 1969., Faenza, 306-310. oldal)

Az ilyen jellegű intézmények helyét – mint ahogy általában az intézmények helyét – nem találomra szokták kiválasztani. Miért pont Ravennában, a gyanúnk szerint Attila-utód Theodorich városában hozta létre István a zarándokházat? Hiszen aki az északi Padova felől Rómába tartott, inkább Bologna felé vette már akkor is az útját.

S hogy ismét Fajth Tibort idézzük: „Hogyan maradtak meg ennyire épen e régi műemlékek? Ravenna elsorvadása árán. 750-ben longobardok telepedtek le Észak-Olaszországban, a keleti császárság itáliai birtoka feloszlott. (…) A tengeri, szárazföldi forgalomtól egyaránt kieső város a jelentéktelenség homályába süllyedve tengődött tovább.” (ld. Fajth Tibor i.m. 277. oldal)

Tehát miért pont ebben a forgalomból kieső, a „jelentéktelenség homályában tengődő” városban alapított Szent István pihenőházat a magyar zarándokok számára?

Alighanem azért esett Szent István tekintete éppen Ravennára, amiért Nagy Károlynak, avagy az őt kigondolóknak is. Mert a legnagyobb valószínűség szerint Ravenna volt az európai hun uralkodók utolsó fellegvára és földi nyughelye.

 „Kik?”, „Miért?”, „Hogyan?” I.


„Kik?”, „Miért?”, „Hogyan?” I.

Cui prodest?

De vajon ki építtethette az aacheni kápolnát és mi célból ? És már megint ott vagyunk a cui prodest problémájánál. És egyúttal ismét felmerül az időátállítás kérdése is. Hiszen ha a karoling építészet egyetlen „értékelhető” bizonyítéka is elvész, valóban diszkreditálódik maga a karoling korszak is. És ha móros elemekkel gazdagítva másolni akartak egy régi épületet, vajon kinek juthatott eszébe éppen Ravenna? Életszerűtlen volna azt feltételezni, hogy a XI. századi, a barbárságot még épp elhagyó nyugati uralkodóknak ilyen biztos tájékozódásuk lett volna az itáliai építészet dolgaiban, illetve ilyen kiváló érzékük lett volna a szimbolumokhoz – már ha Károlyban valóban a krisztianizált Attilát óhajtották megfesteni, illetve ha Theodorich valóban azonos a ravennai hunnal.

Sem a kápolna építése körüli finomságok, sem pedig az idő „átállításának” felté-telezett ténye nem engedi meg azt, hogy ezek mögött pusztán egy profán hatalmasságot és annak tisztán hatalmi ambícióját lássuk. Természetesen ezek is meghúzódnak, meghúzódhatnak a dolog hátterében. Másfelől, ha az idő „átállításának” 614., ill. 911.-ben kellett végbemennie, úgy a „tetteseket” is ezen időpontok tájékán kell keresnünk. Ennek azonban ellentmondani látszik az aacheni kápolna, vélhetően XI.-XII. szá-zadi építése.

Ha azonban mindkét momentumot, tehát az idő „átállítását” is, és az aacheni „hamisítást” is tényként fogadjuk el, úgy egy olyan, több évszázadra kiható folyamatot kell feltételeznünk, melynek titkosságát profán hatalom aligha biztosíthatta.

Illig feltételezése a „tettesekről” sok szempontból logikus, ám mégis nehezen hihető. Az ő – és most már kockáztassuk meg, függetlenül attól, hogy igaza van-e – zseniális teóriájának leggyengébb pontjai a „miért” és a „kik” kérdései körül vannak. Csillagászati és matematikai összefüggésből következtetett igen logikusan, és hihetet-lenül bátran egy érzelmileg elsőre tökéletesen elfogadhatatlan tényre, kb. 300 év „több-letre”.

Kiváló érzékkel határozta meg ezután az ú.n. sötét középkor három századát, melynek vonatkozásában egy ilyen csalás egyáltalán elképzelhető. Ezzel a munka legnagyobb részét már el is végezte. Minden további bizonyítása és okfejtése már csupán „ajándék”-számba megy, melyekkel egy racionális világban már a „szaktudósoknak” kellett volna foglalkozniuk. Csakhogy legkésőbb C.G. Jung óta tudhatjuk, hogy az ember, sem mint egyén, sem mint kollektív lény nem tisztán a racionalitás törvényeinek van alávetve. Érzelmi kötődéseink, beidegződéseink – akár ha nem létező 300 évről, akár polcról le-emelt áruról van szó – fogva tartanak mindannyiunkat.

Illig tehát pusztán a probléma fölvetésével olyan jelentős tettet hajtott végre, amelynek értékéből az sem von le semmit, ha esetleg nincs igaza.

Ám a „miért” és „kik” kérdéseinek megválaszolásakor talán kicsit nagyvonalúan járt el. Ha ugyanis a VI. századból közvetlenül kibontakozó X. századot és annak világát akarjuk megérteni, úgy a kérdést akkor közelítjük meg történetileg helyesen, ha a VI. századból és annak jelenségeiből indulunk ki, s nem a X. századból. Ennek megfelelően III. Ottó és II. Szilveszter aligha lehettek a tettesek.

Anélkül, hogy Illignek az e körben írt okfejtését részletesebben észrevételeznénk, lássuk azokat az előfeltevéseket, melyek a helyesnek remélt megoldáshoz elvezethet-nek.

1. A „költött” idő kereken 300 év, mert a., a három szakrális szám,

b., kerek századokkal kényelmesebb dolgozni.

2. Az „átugrott” vagy inkább betoldott idő „századfordulótól” „századfordulóig” tart, ugyanazon fentebbi két oknál fogva, nevezetesen a szakrális jelleg és a kényelem miatt.

1. A „szálakat el kell varrni”, tehát a résztvevők háromszáz év múlva más név alatt bukkannak majd elő.

2. Akik-e szörnyű játékban részt vesznek, feltétlenül jelentős történelmi személyek, hisz ha volt, úgy ez volt talán a világtörténelem legnagyobb szabású „játéka".

3. Az „elkövetők” nem leplezhetik le egymást, tehát jelen kronológiánk szerint különböző századokból ismerjük őket, noha a valóságban kortársak voltak.

4. A tetteseknek a legnagyobb összhangban kell cselekedniük.

5. A tetteseknek az akkori kor két hatalmas, és a művelődés szempontjából is kiemelkedő központjában kell lenniük. Itt szükségképp figyelembe jön Róma és Bizánc, de nem feltétlenül az akkori német terület.

6. Minthogy az idő átállítása quasi szakrális tevékenység, s a titkosság is feltétlenül szükséges, az egyháznak, nevezetesen a pápának és legszűkebb környezetének közre kellett működni a műveletben.

7. Célszerűsége és meggyőző volta miatt elfogadjuk Illig ajánlatát a három évszázadra nézve, ám csupán a 600.-tól 900.-ig „tartó időt” tekintjük költöttnek.

8. A tettesek maguk is kortársai az „időugrásnak”, mert így a kivitelezhetőség esélyei jobbak, mintha az „időt” maguk mögött gyártanák csupán.

 Az egyik „tettes”?

A költött idő tehát a 600-tól 900-ig terjedő időszak, így a tetteseket is 600 körül kell keresnünk. És aligha találnánk tiszteletreméltóbb és a dolog kivitelezésére alkalma-sabb jelöltet, mint az 590-től 604-ig uralkodó Nagy Szent Gergelyt, aki a pápaság világi hatalmának alapjait lerakta, s egyúttal az apostoli kort követő idők legnagyobb egyház-szervezője volt.

Mindezt azonban a legnagyobb csodálattal és tisztelettel kell leírnunk az irónia leg-halványabb árnyéka nélkül, mert mint látni fogjuk, a mű hatalmasra és a maga nemében tökéletesre sikeredett. (Megjegyezve természetesen azt, hogy ha egyáltalán létrejött a mű.) Hisz, ha tökéletes, úgy épp azért az, mert létrehozásának ténye alighanem mindig is a legnagyobb bizonytalanságban fog maradni.

Az ő kortársa a bizánci császári trónon Maurikios (582-602), aki annak ellenére viszonylag jelentéktelennek tűnik, hogy majd két évtizeden keresztül viselte a császári koronát. Ám elékezzünk: a két nagy nem élhet azonos században, hiszen így konspirá-ciójuk hamar lelepleződhet.

A „társtettes” és a „segédek”

A bizánci társtettest, tehát alighanem a 900. körüli időben kell keresnünk. És lám, a 900-at övező években már valóban találunk egy Nagy Szent Gergelyhez fogható ural-kodót, éspedig IV. (Bölcs) Leó személyében, akinek uralkodása a 886. és 912. közötti időszakra van feltüntetve.

Nagy Szent Gergely és Bölcs Leó uralkodásainak évszámaival kapcsolatban a pontosí-tásokat később tesszük meg. Most azonban lássuk kik ültek akkoriban Európa jelen-tősebbnek mondható trónjain, a művelet végrehajtása során kikkel kellett „számolnia” a „Nagy”-nak és a „Bölcs”-nek.

Németország trónján ekkoriban IV. (Gyermek) Lajos ült (900-911), aki – amint a már hivatkozott Egyetemes történelmi kronológia is említi – „a püspökök (különösen Hatto, mainzi érsek) befolyása alatt áll.” (ld. Egyetemes történelmi kronológia hivat-kozott kiadás 108. oldal)

A „Nagy”-nak és a „Bölcs”-nek Franciaország tekintetében sem kellett túlzott intellek-tuális ellenállástól tartania, hisz az ország trónján ekkoriban IV. (Együgyű) Károly ült (898-923). Károlyt Rudolf, Burgundia hercege elfogatja és bebörtönözteti, majd 923-ban maga ül a trónra, és egészen 936-ig uralkodik.

Franciaországban a X. században még nem sok nyoma van a keresztény monarc-hiának, ám annak annál inkább, hogy a kellő időben éppen egy alkalmatlan, „együgyű” ember ül a trónon, mégpedig meglepően hosszú ideig, két és fél évtizedig.

Németország uralkodóiban sem feszülhet Nagy Károlyhoz méltó keresztényi buz-galom, hiszen az állítólagos nagy előd, állítólagos keresztény hagyományaira fittyet hányva I. (Madarász) Henrik király (919-936) a fritz-lari királyválasztáson még kerek-perec elutasítja az egyházi szentesítést, a koronázást. (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 109. oldal)

Rómának németföldön alighanem először I. Ottóval van szerencséje, akit 936-ban Aachenben végül is sikerül megkoronáznia a mainzi érseknek (Ld.: ugyanott),aminek jutalmául Ottó megkapja a Gergelyt és az állítólagos Károlyt is megillető „Nagy” melléknevet.

Franciaország sem maradhat el azonban az új rendbe való betagolódásban, s 987-ben Capet Hugó személyében végre Róma számára is megbízható uralkodót juttat-hat a királyi székbe Adalbert reimsi érsek. (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 106. oldal)

Az idő valószínűsíthető 600-as/900-as átállításától, és a Gyermek, illetve Együgyű uralkodóktól, tehát még évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy Róma-hű uralkodók akadjanak francia és németföldön.

Napjaink Római eseményeiből is köztudomású tény, hogy a katolikus egyház a pogány vagy ingadozó területek hitbuzgalmát nemzeti szentek avatásával kívánja előmozdítani. Ez Róma pasztorációs tevékenységének bevallott eszközeihez tartozik. Ám mit tehet Róma ott, ahol nincsenek olyan valós személyek, akiket példaképül lehetne állítani a megtérítendők elé. Nem marad más hátra, minthogy teremteni kell ilyen alakot. Egy nagy uralkodót, aki mint közös hős egybe fogja Franciaországot és Németországot az éppen akkor Attila jussára hivatkozó honfoglaló magyarokkal szemben. Csakhogy ehhez helyet kell csinálni a történelemben: mondjuk háromszáz évet. Illig maga sem hanyagolja el a magyarokat, mint hatalmi tényezőt, s amint írja: „…persze mindenekelőtt a kalandozó magyarok jelentették az igazi veszélyt.” (ld. Illig i.m. 432. oldal)

 A magyarok

Ha azonban a dolgot alaposabban megvizsgáljuk és Illig gondolatának megfe-lelően nem 900-at, hanem 600-at írunk, akkor be kell látnunk, hogy a magyarok első-sorban nem azokra a németekre jelentettek veszélyt, akik a Nibelungen-liedben bölcs és fényes uralkodóként emlékeznek Attilára. A „magyar veszedelem” inkább Rómát fenyegette, ahol alig több mint száz esztendeje Attila egy hű emberének fiával, Romulus Augustulussal szűnt meg végleg a császárság, illetve azt az Itáliát, melynek Ravenna nevű városában alig több, mint hatvan éve egy Athalarik nevű, ráadásul ariánus uralkodó tartotta székhelyét.

Ha a magyarok történetesen Ravennában rendezkedtek volna be és Theodorich-hoz hasonlóan az ariánus vallást vették volna fel, úgy az örök városnak – mint politikai és spirituális központnak – alighanem vége lett volna, s valószínűleg arra a provinciális sorsra jut, mint amilyenre végül is Ravenna jutott.

Gergely motívumai

És ezen a ponton eljutottunk az egyik leglényegesebb tényezőhöz, a „miért”-hez, Nagy Szent Gergely személyiségéhez és motivációjához.

Tudvalevő, hogy Gergely régi római szenátori rendű családból származott, és élete so-rán betöltötte Róma legmagasabb közigazgatási tisztét is, a prefektusságot.

Annak ellenére, hogy I. Benedek vagy II. Pelagius a római egyház diakónusává szentel-te, nem lehetett számára közömbös az a körülmény, hogy az Anicius nemzetség sarja volt, s az antik kultúrán nevelkedett rómaiak utolsó nemzedékéhez tartozott. (ld. Pallas Gergely címszavát, ill. Szentek Lexikona, Duna Könyvkiadó, Budapest, 1994., 116. oldal)

Amint Gergely Jenő kitűnő munkájában írja róla: „Őt szokás az utolsó ókori és az első középkori pápának tekinteni. Pápasága a keresztény ókor és a keresztény közép-kor fordulóján állt.” (ld. Gergely J.: A pápaság története, Kossuth Könyvkiadó, Buda-pest, 1982., 50. oldal)

Ezen a köztudomású tényen azonban – megemlítésén túl – igen könnyen szokás átsiklani, holott két jelentős kérdés is felmerül ennek kapcsán.

1. Mennyiben volt aktív alakítója Gergely annak a történelemnek, melyben a fordulópont éppen az ő pápaságára esik?

2. Ha Gergely alakja két kor határán áll, úgy személyében mennyi az antik és mennyi a középkori?

Kezdjük a második kérdéssel. A hagyományos – kimondatlanul a „fejlődés” gondolatát preferáló – történelemszemlélet igencsak hajlik arra, hogy régmúlt korok hőseiben kizá-rólag napjaink előfutárát lássa, s megfeledkezzék az egyik legfontosabbról, az ifjúkori élményekről, a mélyebb gyökerekről. Az a hajlandóságunk, hogy a tegnapban a mát ünnepeljük, gyakran vonja el tekintetünket a lényegről, a tegnap valóságáról. Valahogy ekként állunk Nagy Szent Gergellyel is, akit 1400 év távlatából is inkább hozzánk, mint a caesarokhoz érzünk közelebb lévőnek. Holott 540 körüli születését körülbelül harmad annyi idő választja el Augustustól, mint mitőlünk. S ha ő maga áll a korszakhatáron, vajon nem feltételezhetjük-e alaposan, hogy noha műve hozzánk köti őt, ám nevelte-tése, műveltsége, szemlélete inkább az antik Rómáé. Műve tudatos volt, ám jelleme, gondolkodásának antikos környezete nem választásán múlott, és aligha feltételezhetjük azt, hogy éppen ő tudta volna kivonni magát teljesen a pogány kor még mindig meglévő hatásai alól.

Amint Spengler rámutat a Nyugat alkonyában, az antik embernek ha volt is törté-neti tudata, az távolról sem hasonlított a Nyugat történelemszemléletéhez és időfel-fogásához. Az antik időelképzelést egy sajátos jelenidejüség és a dolgok körforgásának képzete jellemezte. Jobbára ez volt a jellemző a görögökre és a lationokra is annak elle-nére, hogy ismertek egyfajta lineáris időszámítást az olympiai játékoktól, illetve a város alapításától vezetve azt. Ez azonban inkább technikai jellegű eljárás volt, s nem kapott olyan, szinte transzcendens értelmet, mint később a Krisztus születésétől, illetve majd a Mohamed menekülésétől eredeztetett időszámítás.

Volt azonban az antik világban egy szinte szakrális időszámítási mód, mely nem teljesen volt lineáris: ez pedig az etruszk saeculum számítás.

Amint Kenediné Szántó Lívia írja: „Az etruszk időszámítás alapja a „saeculum” (század) számítás volt, egy saeculum azonban nem minden esetben jelentett száz évet.

Tartamát egy adott időszakban az elsőként érkezett gyermek születése napjától az adott időszakban született, utolsóként távozó öreg halálának napjáig számították. (…) Kiszámításához a Volsiniiben lévő Norita istennő szentélye nyújtott segítséget, ahol az évente megrendezett népünnepély alkalmával egy-egy szöget vertek a falba. Ezek jelen-tették az évek futását. (…) Az etruszkok hite szerint, amint az egyén élete születésétől kezdve felfelé ível, majd elérve ereje tetejét, hanyatlásnak indul, úgy a népek is szület-nek, fejlődnek, majd a csúcsot elérve hanyatlanak a megsemmisülés felé. Az etruszkok mint nép 8-10 saeculumot reméltek maguknak.” (ld. Kenediné Szántó Lívia: Az etrusz-kok nyomában, Corvina Könyvkiadó, Budapest, 1977., 53.-54. oldal)

Rómában, ahol a Disciplina Etruscát a Kr.e. II. században a senatus törvénybe iktatta (ld. Az antik Róma napjai, Tankönyvkiadó, Budapest, 1986., 20. oldal), jól ismer-ték a saeculum számítást is, mely nem más volt, mint egy félig szakrális játék az idővel, melynek kezdete és vége is van. Sors és idő egybefonódik e felfogásban, tehát aki a sorsot akarja befolyásolni annak az időt kell „átalakítania”: aki időt nyer életet nyer.

Valahogy ekként gondolkodhatott az antik műveltségű, ám már keresztény római Gergely, amikor a népvándorlás viharában Itália és a római egyház egy kis lélegzet-vételnyi időhöz jutott. A másik római elv, amit figyelembe vehetett, alighanem az „oszd meg és uralkodj” szabálya volt.

Elválasztani az Attila alatt egymással békében élő germán és hun elemeket, illetve a magyarokkal szemben létrehozni egy „francia-német” koalíciót, melynek uralko-dói a korona elfogadásával Róma spirituális hűbéreseivé válnak. Nagy Károly alakja e sosem volt koalíció pecsétje lett volna, ám ehelyett csak viszályt hintett el németek és franciák között a valószínűleg fiktív hagyaték felett.

Másfelől, ha az Attila-fiú Irnik „bolgár”-jait háromszáz év és egy 870-ben (tulajdonképp 570-ben) nyélbeütött térítés választja el a honfoglaló magyaroktól, úgy az elszigetelt és a „bolgárokkal” nem egyesült magyarok az erős, Nagy Károly-i hagyatékú Nyugattal találják szembe magukat, s Róma az örök város maradhat.

Gergelyt tehát – ha az „időugrást” véghezvitte – alighanem egyaránt vezette egy-háza megoltalmazásának nemes szándéka, és római patríciusi törekvése az imperium romanum helyreállítására.

Dümmerth jóval Illig 1992-es felfedezése és teóriája előtt, tehát mit sem tudva egy Nagy Károly hamisítás lehetőségéről, igen tárgyilagosan ekként fogalmaz:

„Az Árpáddal egy időben élő európai dinasztiák ugyanis nem voltak oly régiek, hogy mitikus hagyományokkal rendelkezhettek volna.” (ld. Dümmerth i.m. 83. oldal)

Égetően szüksége lehetett Rómának egy olyan képre, mely helyettesíteni volt hivatott Európa akkori fejedelmeinek nem létező mitikus, legendás múltját. A legendagyártás egyébként igen kitartó jelensége volt az európai történetírásnak. Amint a XIV.-XV. szá-zad vonatkozásában igen találóan jegyzi meg Huizinga: „A királyok jellemzését néhány őstípusra vezetik vissza, többé-kevésbé mindegyik valamely irodalmi motívumnak felel meg.” (ld. Huizinga: A középkor alkonya, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1979., 14. oldal)

De mennyire igaz ez a nem létező királyra, Károlyra, akinek mintájául alighanem a történeti Attiláról szóló mendemondák szolgáltak.

Attila, Gergely 540 körüli születése előtt kb. 80-90 évvel halt meg, s ez éppen az az időszak, amelynek távoláról egy nyíltértelmű gyermeknek apja vagy nagyapja beszélni szokott. S ezeknek a történeteknek a nyomai bizony hatvan év után is kitörölhetetlenek. A történetek a legyőzhetetlen Attiláról szóltak, aki csak Leó pápa csodás közbe-avatkozása miatt nem dúlta fel az örök várost. Aztán egy újabb történet Attila Orestes nevű tanácsosának fiáról, akit végül is sikerül a császári trónra juttatni. Majd Teodorich, aki vagy hun volt, vagy nem, ám – mint a Detréről szóló német fámákból tudjuk – szintén Attila udvarához közel állhatott.

A gyermek Gergely fejében a legnagyobb borzadást kiváltó gondolat alighanem az Itáliát időről-időre visszatérve fenyegető hun veszedelemé volt (függetlenül attól, hogy az Örök Várost nem Attila és hunjai, hanem Kr.u. 410-ben a nyugati gót Alarich illetve Kr.u. 455-ben a vandál Geiserich dúlta fel és rabolta ki). S hogy mindez kamasz-korában patríciusi önérzetét is sérthette, azt szinte biztosra vehetjük.

Milyen jó is volna, ha lenne egy nagy király ott fenn északon, aki ugyanolyan rendít-hetetlen és a népek erejét egyesítő hős, mint Attila volt egykor, csakhogy immár keresz-tény bajnok, amolyan athleta Christi, aki Róma vazallusaként megoltalmazná a várost a „hun hordáktól”.

Pszichológiailag tökéletesen érthető egy ilyen hős elgondolása, ám ahelyett, hogy az álom valósággá válna, mit látni az Alpok felett? Egymással torzsalkodó germán törzs-főnököket, akik mikor tehették Attila fejedelmi udvarába küldték fiaikat a lovagi szoká-sokat megtanulni. Kiábrándító kép. S ha a hős nem akar eljönni magától, hát meg kell teremteni. De addig is keresztény hitre kell téríteni a pogány germánokat.

Amint Gergely Jenő már hivatkozott munkájában a nagy pápáról írja: „…az ő szemében az egyház és a pápaság számára a jövő a germán nyugati világ katolikussá tétele…” (ld. Gergely i.m. 50. oldal)

De nem felejthetjük el, hogy gondolkodását nem csupán egyházfői, hanem patrióta szempontok is befolyásolták. Védelmiek éppúgy, mint az Imperium Romanum sajátos feltámasztásával kapcsolatosak. Amint Gergely Jenő írja: „Leó pápa elméletileg, I. Gergely pápa pedig gyakorlati - gazdasági és egyházszervezési - politikájával elő-készítették az utat, amely a középkorban a pápák világi uralmának és univerzális politi-kai hatalmának kibontakozásához vezetett.” (ld. Gergely i.m. 50. oldal)

De egyelőre még a védelmen van a sor. Nagy veszedelem ugyanis, ami Rómát fenyegeti, hiszen a hun királyság sajátos többnemzetiségű államstruktúrájával és szak-rális királyságával a legkomolyabb versenyt támasztja Rómának, mely szintén nemzetek feletti, univerzális hatalmat kíván magának, szintén szakrális és hierarchizált fejedelem-ségi formában, és szintén világi hatalmat is megtestesítve.

Ezek a formális egyezések a legtávolabbról sem jelentik azt, hogy egyenlőség-jelet lehetne tenni a hun király és a pápa hatalmának természete között. Ám ha el is fogadjuk a pápa hatalmának kivételes, apostoli jellegét, van mégis egy fontos momen-tum, ami a pogány germánok szemében vonzóbbá tehette a hun király hatalmát, mint a pápáét. Az nevezetesen, hogy a hun szakrális király hatalmának elfogadása mellett a betagozódott népek szokásaikat és vallásukat háborítatlanul megőrizhették. A hun birodalom tehát nem csupán katonailag, hanem ideológiailag is a legnagyobb riválisa volt a pápaságnak, és a pápák aspirációinak. S ha mindehhez azt is tekintetbe vesszük, hogy – amint korábban írtuk – Theotimus, Theodoretos és Orosius értesítései szerint a hunok keresztény hitre térése már 400 körül, tehát már Gergely születése előtt kb. másfél évszázaddal nagy lendületet vett, beláthatjuk, hogy a Róma tekintélyét helyre-állítani igyekvő Gergely számára egy keresztény hun királyság lehetősége talán még nagyobb politikai veszélyt jelentett, mint egy elszigetelt, egyelőre „pogány” magyar fejedelemség realitása.

Gergely tehát mint római patrícius és mint a római egyház feje, alighanem engesztelhetetlen ellenérzéssel viseltetett a hun birodalommal szemben, amelyben talán egy új Rómát is felismerni vélhetett.

A saeculum

Ennyit tehát Gergelynek – a hun birodalommal kapcsolatos – okkal feltételezhető attitűdjéről.

Most azonban lássuk, nem számíthatott-e véteknek, bűnnek egy olyan tett, csalás, amely Krisztus születésének idejét érinti.

A legnagyobb meglepetésünkre Saeculum cím alatt a következő lakonikus meg-határozást találjuk a Pallas-ban: „Évszázad; másrészt a világi társadalom, ellentétben az egyházzal és a papsággal.” Hogy mit értettek az etruszkok saeculum alatt, azt a korábbiak során láttuk: szakrális jellegű és sajátosan meghatározott évszázadot. De miként határozza meg a saeculumot az a latin-magyar szótár, mely csak az antik latint veszi alapul, tehát nincs tekintettel a középkori kifejezésekre és értelmezésekre. Itt a saeculum emberöltő, emberélet, kor(szak), idő, korszellem, század, hosszú időszak, nemzedék értelemmel van csupán megadva, tehát itt szó sincs a világi társadalom és az egyház kettéválasztásáról, megkülönböztetéséről. Ez a distinkció tehát alighanem középkori eredetű és az értelmét sem túl nehéz belátni.

Az etruszk saeculum az italikus (tehát latin, szabin) Rómában szakrális fogalomból előbb profánná változott, majd a középkorban valamikor kifejezetten a világiasság értelme társult hozzá, elhatárolandó az egyházi, papi dolgoktól. Csakhogy ez ugyancsak arra enged következtetni, hogy magában az időszámításban is érvényesül egy kettősség, nevezetesen a világi idő és az egyházi idő kettőssége.

Ennek a megkülönböztetésnek azonban csak akkor van értelme és létjogosultsága, ha a kétféle idő nem esik egybe, az egyik „többet”, a másik „kevesebbet” mutat. Illig találóan hívta fel a figyelmet arra, hogy Róma az első szent évet 1300-ban hirdette meg, holott az indokoltabb lett volna 1000-ben. Ám most már láthatjuk azt is, hogy létezik kétféle időszámítás, egy világi és egy egyházi, egy szekuláris és egy szakrális. Ha tehát az egyház számon tartja Krisztus születésének valós évét, úgy felmentve érezheti magát a bűn vádja alól. Különösen pedig akkor, ha Jézusnak azon szavait, hogy „Veletek vagyok minden nap az idők végezetéig.”, akként értelmezi, hogy Jézus maga tette a világ számára közömbössé inkarnációjának történeti idejét.

A saeculum számítást tehát Gergely nemcsak hogy ismerhette, de a saeculum fogalmának minden bizonnyal ő adott új értelmet, s e tettét a keresztény hitvallás szerint nem kellett bűnnek tekintenie.

A praktikus szempontokon túl valószínűleg szintén etruszk emlékként merül föl a költött évek 300-as száma, hisz náluk ugyan a legszentebb szám a 12 volt, de különös tiszteletnek örvendtek ezek osztószámai is. (ld. Kenediné Szántó Lívia i.m. 56. oldal)

Jellegzetes momentum talán az is, hogy Gergely az első pápa, aki felölti magára az egyértelműen az etruszk gyökerekre visszautaló pontifex maximusi címet (ld. Gergely Jenő i.m. 35. oldal)

A már hivatkozott Szentek Lexikona a Gergellyel kapcsolatos legendák közt említi, hogy a szent pápa olykor megmondta a jövőt. Akár igaz ez, akár nem, már önmagában az is igen árulkodó, hogy Gergelyről ilyen legendák keringhettek. S valóban, talán a régi római királyok korában érezte magát, amint – szinte egy Sibylla könyv szerzőjeként – megírta, megíratta a jövőt 600-tól 900-ig.

Feltűnő az is, hogy az általunk Gergely társának feltételezett X. századi Bölcs Leó is jóstehetséggel megáldott hírében állt. Amint a Pallas említi: „Leónak tulajdonítják még a Konstantinápoly sorsára vonatkozó jóslatszerű mondásokat is.” (ld. Pallas Leó címszó)

 A színlegesség

Ha elsődleges témánk az „időhamisítás”, úgy fel kell figyelnünk az egyéb szín-leges mozzanatokra is Gergely pályája kapcsán.

A pápaság anyagi forrásait megteremtő földbirtokadományokat ugyanis nem a pápának és nem is az akkor még nem létező jogi személynek, az egyháznak juttattak, hanem Szent Péternek, akinek birtokát, a Patrimonium Sancti Petrit a pápa igazgatta. Olyan színleges eljárás ez, mint az ősi és vélhetően etruszk gyökerű in iure cessio-s átruházás (ez utóbbi egy fiktív tulajdoni per által való elidegenítés). Az etruszk eredetű igazi gladiátori játékok is csupán színleges küzdelmek voltak, s csak az italikus plebs győzel-me után, a Kr. e. II. század körül váltak véres viadalokká.

Más helyütt kimutattuk, hogy az etruszk kultúrának – mely a rómaiban is tovább élt – milyen sarkalatos jegye volt a színlegesség és a szimbólumok tisztelete. Már a város megalapítása során Remusnak meg kell halnia, mert a barázdával kijelölt szimbolikus városfalon átugrani merészelt.

Az etruszk gyökerű római hagyományok tovább élnek a római egyházban is. Vélhetően a római szertartásrendet megállapító Gergely előírásai közé tartozik az a szabály, mely azt rögzíti, hogy a mise átváltoztatási részét a papnak olvasnia kell, mert ha elvétene akár egyetlen szót is, szakrális cselekménye nem vezetne eredményre, s a szer-tartásnak azt a részét meg kellene ismételnie. E szabály a régi pogány római szertartás formakötöttségének továbbélése.

Amint idősebb Plinius írja a pogány istentiszteletekről: „azt is láthatjuk, hogy a legfőbb magisztrátusok meghatározott imaformákkal fordulnak az istenekhez, annak érdekében, hogy egyetlen előírt szót se mulasszanak vagy hibázzanak el, valaki mindig írott szövegből mondja előttük az imát…” (ld. Plinius Naturális História XXVIII. 3. 10., in. Az antik Róma napjai hivatkozott kiadás 100. oldal)

Még a pogányság közelében

Gergely korában tehát még igen erősen jelen voltak a pogány hagyományok Rómában, sőt olyannyira, hogy tovább is éltek immár a római keresztény egyház keretein belül. És e továbbélésben – továbbéltetésben jelentős szerepe volt a szertartás-rendet szabályozó és a pogány pontifex maximusi címet is magára öltő régi római patríciusnak, Nagy Szent Gergely pápának. Hiszen 400 körül, amikor a térítők a hunok bimbózó hitbuzgalmát magasztalják, Rómában még meglehetősen bizonytalan volt a kereszténység helyzete.

Amint Geréb József hatalmas munkájában Theodosiusról említi: „A népies hagyomány azt beszélte, hogy a senatusra bízta annak eldöntését, vajon Itáliában és a szomszéd provinciákban a keresztény vallás legyen-e uralkodó, s hogy a szavazatok többsége a pogányságot elvetette. Halála után (395. januárius 17.-én) a pogányok mindazonáltal apotheosisban részesítették, amint ezt nemcsak Claudianus, a pogány rhetor-költő, hanem egykorú föliratok is bizonyítják.” (ld. Geréb J.: A rómaiak története, Franklin-Társulat-Révai Testvérek, Budapest, 1899., 617. oldal)

Vagy amint Kenediné Szántó Lívia rámutat: „Hogy a Disciplina Etrusca még a korai kereszténység időszakában is mennyire eleven volt, annak bizonyítéka, hogy i.sz. 408-ban, mikor a nyugati gótok Rómát ostromolták római feljegyzések szerint etruszk villámjósok ajánlották fel segítségüket.” (ld. Kenediné Szántó Lívia i.m. 56. oldal)

A 24. órában

Gergely tehát lerakta ugyan a keresztény középkor alapjait, ám családi és nemzeti hagyományai, illetve egész műveltsége a pogány antik korhoz kötik őt. Egy hanyatló nagy kultúra utolsó tanúja ő, akit éppúgy taszít korának dekadens léhasága, mint kb. hatvan esztendővel korábban rokonát, a szintén az Anicius nemzetségből származó rendalapító Szent Benedeket. Gergely csak azt kívánja átvinni Róma hagyományaiból az általa teremtett, de nélküle is valamiképp beköszöntő új korszakba, amit arra érdemesnek gondol. Ezek közül a legfontosabbak: az Imperium Romanum eszméje (tanúsítja ezt az egyik, ha nem a „legimperialistább” római császárral összefüggő Gergely-legenda, mely arról szól, hogy „Gergely a Szent Péter templomban Traianus császár miatt sír, akinek szelídsége ellenére a tisztítótűzben kellett szenvednie. Egy hang jelentette Gergelynek, hogy a császár kiszabadult.”, továbbá az ezzel kapcsolatos ábrázolási forma, amelyben a birodalom határait véres háborúkban kiterjesztő uralkodó a következőképpen szerepel együtt a szent pápval: „a megszabadított római császár, Traianus, akit Gergely felemel” /ld. Szentek lexikona, hivatkozott kiadás, 116. és 117. old/.) a pontifikátus valamint a régi szertartások formalizmusának szakrálitása. Ehhez a hagyatékhoz többé-kevésbé már hozzátartozik maga a kereszténység is. Mindezt vállára véve úgy próbálja átvinni az új kor túlsó partjára, mint a legenda szerint Szent Kristóf a gyermek Jézust.

Gergelynek azonban, aki Rómát éppúgy át akarta menteni, mint a keresztény-séget, látnia kellett azt is, hogy hazáját népek tengere veszi körül, s hogy talán már maga az idő is túllépett eszméin.

A gót származású II. Bonifác személyében 530-tól 532-ig – tehát Atalarich uralkodása idején – már a római egyház is egy homo novus vezetése alá került. Ráadásul ennek pápasága alatt vezették be az új, Krisztus szerinti időszámítást. (ld. Gergely Jenő i.m. 48. oldal), melynek alkalmazása azonban később vált általánosan elterjedtté. Mintha mindez egy új kor nyitánya volna, s Rómának, a birodalomnak végleg bealkonyulna.

Nagy Szent Gergely több mint valószínű „hun-fóbiájáról” már tettünk említést. Ezt pedig csak növelhette, hogy a VI. századra a római elem nem csupán katonai tekintet-ben látszott alulmaradni a hunokkal, illetve hun-utódokkal szemben, hanem szellemi-spirituális téren is. Hiszen II. Bonifáccal nem csupán egy „gót” került a pápai székbe, de egy egészen új szellemiség is: a pápaság eladdig áttekinthetetlen viszonyait őtőle kezdte felváltani a rendszeresség, a kiszámítható működés. (Hogy II. Bonifácra valami miatt neheztelhetett az őt követő kor katolikus egyháza, jól mutatja, hogy ő a legelső pápa, akit halála után nem avattak szentté, noha ez őelőtte századokon át szinte hivatal-ból járt a Péter-utódoknak; ld. Gergely J. i.m. 424-425. oldal.)

De kinek a munkájára támaszkodott II. Bonifác? Ki volt az, aki a Krisztus szerinti időszámítást kialakította, s akinek munkája megalapozta egy új rend – sőt a rend – meg-teremtését az egyházban? E személy nem más volt, mint Dionysios Exiguus, egy görögös-latinos név alatt meghúzódó homo novus. Amint a Pallas írja: „D. Exiguus (a kicsi) mely melléknevet nem kis alakjától nyerte, hanem alázatos szerénységből viselte. Scitha származású (…) szerzetes volt, ki Gelasius pápa halála után (496) Rómába ment s ott élt – egy ideig dialektikát is tanítva – egész haláláig, 536-ig.” (ld. Pallas: Dénes címszavát; a Dionysios címszó a Dénesre utal vissza)

Ez a szkíta szerzetes az Al-Duna vidékéről származik, s állítólag itt is számította ki Krisztus születésének évét. De mit keresett az Al-Dunánál egy szkíta 500. körül, tehát a hun birodalom állítólagos bukása után kb. 30-40 évvel, illetve a bolgárok ugyanitt történő megjelenése előtt több mint száz évvel? A szkíta (ha tetszik hun) Dionysios Exiguus al-dunai felbukkanása inkább arra enged következtetni, hogy a „hun-maradé-kok” nem vert seregként széledtek szerte, hanem oly jelentős számban maradtak az Attila által egykor birtokolt területeken, hogy közülük tudós egyházi emberek is kikerül-tek, kikerülhettek. Statisztikailag ugyanis kizárható, hogy Attila hun-szkíta népéből mindössze egyetlen ifjú maradt volna hátra, s az – szkíta identitását megtartva – az egyik legjelentősebb egyháztörténeti személyiséggé vált.

De lássuk tovább a Pallast idézve, mit köszönhet az Egyház ennek a derék szkíta szerzetesnek: „A latin és görög nyelvben egyaránt jártas szerzetes több görög egyházi munkát fordított latinra. De főleg két dologgal örökítette meg nevét:

1. Ő volt a mai évszámításnak, mely szerint az éveket Krisztus Urunk születésétől számítjuk kezdeményezője.

2. Ő volt az egyházi jogforrások első rendszeres összegyűjtője a latin egyházban. István salonai (damát) püspök számára lefordította az 50 apostoli kánont, valamint a IV. században tartott 7 görög zsinat határozatait, ezekhez csatolta az afrikai zsinatok határozatait. Ezen első gyűjteményét még egyszer átdolgozta, s ezen javított átdolgozásban közli a 419. tartott afrikai zsinat összes határozatait. Később Julian római pap buzdítására összegyűjtötte Siriciustól II. Atanázig (384-498) a római pápák decretumait. E két munkája később összefűzve, mint az egyházi jog első rendszeres gyűjteménye, nagy tekintélynek örvendett a latin egyházban.” (ld. Pallas ugyanott.)

Látható tehát, hogy az egyházi jog megalapítója egy homo novus, történetesen egy szkíta tudós volt. E körülmény is ugyancsak fájó lehetett annak a római Gergelynek, aki a jogot kifejezetten római művészetnek tekinthette.

Hunok, gótok, szkíták mindenütt: a világi hatalomban, Róma püspöki székében, s a tudományban. Itt határozott cselekvés szükségeltetik.

Még csak kb. 60 évre tekintett vissza az új időszámítás, (melynek napi alkal-mazása ekkor nem volt még szokásban) amikor Róma egykori prefektusa, Gergely került Péter apostol trónjára.

Az avaroknak nevezett és Attila népétől nemigen különböző csapatok azonban már kb. húsz éve látogatják Európát, s félő, hogy a „bolgárokkal”, illetve az Ibérián lévő „nyugati gót” maradványokkal egyesülve Itáliát veszik célba. A keleti gótként emlegetett Theodorich Ravennájában Amalasuntha és Athalarich halálával alig több, mint ötven éve üresedett meg Itália királyi trónja.

Bizánc kilátásai sem jobbak. Az Al-Duna közelségében maradt, magukat szintén Attilától eredeztető bolgárok az „avarokkal” egyesülve nem sok jót ígérnek a kelet-római császárságnak.

Ha valaki, úgy egy római igazán tudja mi a jogcím. Ezt kell tehát diszkreditálni, s egyúttal a jól bevált oszd meg és uralkodj politikáját folytatni.

Érdekes egybeesés, hogy a „bolgárok” éppen akkortájt – tehát 870 körül – veszik fel a keresztséget, s kapják meg – Európában elsőként – a „nemzeti” nyelvű szertartás jogát, amikor a magyarok első támadásaikat intézik a „frank birodalom” ellen. Ez a nemzeti nyelv pedig a szláv. Irnik utódainak „bolgár” birodalmában bizonyára számos szláv is van, de az „ogur-bolgár” birodalom egyházának nyelve mégsem az ogur, hanem a szláv lesz.

Ezzel a manőverrel

1. szembeállíthatók a „pogány” magyarok a keresztény bolgárokkal, másrészt

2. ellentét vihető a bolgár birodalom ogur és szláv elemei közé.

De térjünk csak vissza 570-590 tájára, az épp ekkor felemelkedő „avar” birodalom korába. Germániában anarchia, pontosabban már fel vannak léptetve a történelemkönyvek lapjaira az Illig által nem létezőeknek minősített frankok, kiknek tökéletesen jelentéktelen I. Chilperich királya ekkortájt uralkodik (561-584). Nagyjából ez, illetve a közvetlenül ezt követő kor a legsötétebb középkor.

Ibériában a „gótok” első nagy dinasztiája már kihalt. És e helyen szükséges megtennünk egy fontos megjegyzést. Ha valóban 300 évvel „állították át” a naptárat, úgy nem lehetett elegendő mindössze 300 év történetét megírni, de a 300 évet megelőző és követő valóságosan lefolyt évszázadok eseményeit is át kellett írni, hogy a költött és valóságos események szálai hibátlanul illeszkedjenek.

Ha tehát azt látjuk, hogy a VI. század közepe táján Ibériában a nyugati gótok rejtélyes módon eljelentéktelenednek, élhetünk a gyanúperrel, hogy ez csupán a költött kort bevezetni hivatott dramaturgiai fordulat.

Amint Geréb a 300-as évek végének állapotáról írja: „Hunok, gótok és alánok harcoltak oldala mellett gallusok és germánok ellen.” (ld. Geréb i.m. 613. oldal)

Mármint Theodosius császár oldalán együtt harcoltak a gótok és a hunok. A germán fejedelmek később is megbékéltek a hun uralommal. Mindenesetre a gótokat és hunokat a IV. század vége egymás szövetségében találja. Később a gótok körében eleven és szinte már idilli Attila emléke.

Ehhez képest a catalaunumi csatában, 451-ben egymással szemben állnak a nyugati gótok és a hunok, miközben a keleti gótok Attila uralma alatt maradnak.

Ám ne higgyük, hogy ettől a nyugati és keleti gótok ellenségek, hiszen a keleti gót Nagy Theodorik a nyugati gótok segítségére siet azok válságos helyzetében. Zavaros korszak ez – maradjunk ennyiben. Egy azonban valószínű, ha Attila utódai megjelennek a VI. század vége felé Nyugaton, úgy őket elsősorban a bolgároktól és a gótoktól kell elszigetelni.

Gergely számára szövetségesként Bizáncon kívül egyedül a gallok és a germánok maradnak, melyek közül a germánok kifejezetten bizonytalan fegyvertársak. Mindesetre csodák-csodája a „frank birodalom” éppen a gall és a germán területeken fog megszületni, míg a „gótok” lakta Ibériára utóbb rászabadulnak a mórok.

Sürgető szükség van tehát a VI. század végén egy Róma-szövetséges gall-germán koalícióra az esetleges „avar-gót” találkozás megakadályozása céljából, mint ahogyan hasonlóképpen szükség van egy „avar-bolgár” egyesülés lehetetlenítésére is.

Jöhet tehát Nagy Károly, a hitbuzgalom föllendítője, a keresztény „nemzeti” hős, mely mint frank uralkodó egységbe fogja a gallokat és a germánokat, illetve jöhet végre az időugrás.

A kivitelezés

Ha valóban volt időugrás, nem feltételezhetjük azt, hogy annak ne lettek volna diplomáciai előzményei. Arról van nevezetesen szó, hogy a germánok megtérítését célul tűző Gergely az első puhatolózó lépéseit már valószínűleg pápává választása előtt megtehette. A terv alighanem már kolostornak berendezett házában megszülethetett, a kivitelezés azonban időt igényelt, illetve egy szinte szakrális időpontot, a 600. esztendőt. Több mint egy évszázad távolából (kb. 580-at írhatunk, s Attila 453-ban halt meg) már nem lehetett oly nehéz meggyőzni az írni-olvasni nem tudó, ám komoly politikai aspirációkat dédelgető germán és gall fejedelmeket, hogy királyi népből valók, Nagy Károlyéból. Emezek valakire még emlékezhettek, más kérdés, hogy azt Attilának hívták és hun volt. De aki az emberi természet gyöngéit ismeri – márpedig Gergely bizonnyal ismerte – az tudhatja, hogy az ember a legképtelenebb mesét is elhiszi, ha az reá nézve hízelgő és terveit általa igazolni látja.

Meg lett tehát teremtve az ősi múlt, ám méltónak is kell rá lenni, meg kell keresztelkedni és a pápa hűbéreseként a koronát el kell fogadni. (Mint láttuk, Madarász Henriknek mindez „háromszázhúsz” év múlva sem kellett).

Ha az első variáció nem válik be, marad a „bábkormányzat” felállítása, egy „Együgyű”-nek, illetve egy „Gyermek”-nek a hatalomba segítése.

A hihetetlenül nagy családi vagyonnal rendelkező, patrícius Gergelynek, aki több éves bizánci tartózkodása alatt nem csak az állami élet minden csínját-bínját, de a diplomácia mesterfogásait is elsajátíthatta, nem jelenthetett megoldatlan nehézséget két korlátozot-tan beszámítható embert "királlyá" emelni két belső zavarokkal küszködő és a nomád életmódot alig elhagyott országban.

Természetesen mindezek csak feltételezések, amelyek a IV. század végének, illetve a X. század elejének gondolati összekapcsolásán nyugszanak. Ám a lényeg pontosan az – és ebben van Illignek hihetetlenül igaza -, hogy Európa e két időszaka rendkívül hasonlatos civilizációs képet mutat, melyet csupán a háromszáz év elgondolá-sa és a meggyőző bizonyítékok nélküli Nagy Károlyi–jelenség választ el egymástól.

Mármost, ha a gót II. Bonifác által bevezetett, de a szélesebb körben nem ismert naptáron igazítunk 300 évet, úgy elegendő hely keletkezik egy kitalált történelem meg-alkotására mely, mint ideológiai kapocs, tartósan Rómához fűzheti Galliát és Germániát. Britannia kevésbé érdekes, ám biztos, ami biztos, oda is egy negyven főből álló missziót küldött Gergely. (ld. Szentek Lexikona 116. oldal)

Hogy Hispánia milyen sorsra jutott zömmel ariánus „gót”-jaival, már ismerjük: a mórok martaléka lett.

Illig „kitalált középkor” elméletével, noha e sorok lejegyzésének idejéig (2002. december) nem foglalkozott még a „szaktudomány”, ám a téma végre elérte a szélesebb sajtónyilvánosságot. Párdányi Miklós történész egy népszerű lap hasábjain – elismerve, hogy Illig művét nem olvasta – elmondta mindazt, amit a teória ellen általában fel szoktak hozni. Mint megjegyzi:

„ … egy ekkora svindlihez annyi dokumentumot kellett volna egymással keresztbe-kasul egyeztetni, olyan átfogó és tökéletesen szervezett, egész Európát behálózó hibátlan akcióra lett volna szükség, ami gyakorlatilag nem kivitelezhető. Tény, hogy a középkor korai szakasza a hamisítók virágkorának számít, ám ilyen összefüggő rendszert nem hozhattak létre az egymással gyakran homlokegyenest ellentétes érdekű európai hatalmasságok írnokai.” (ld. Nők Lapja, 2002. december 31., 16. oldal)

Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy Rómán és Bizáncon kívül Gergely korában nemcsak hogy európai hatalmasságok – illetve azok írnokai – nem voltak, de a mai fogalmaink szerinti Európa sem, úgy könnyen beláthatjuk, hogy a fentebbi ellenvetések a legcsekélyebb mértékben sem cáfolják Illig elméletét. Hisz Európa csak éppen most van születőben a római birodalom romjai fölött.

Gergely idején még nincsenek európai uralkodóházak, nincsenek királyi kancellá-riák. Ezzel szemben ez az időszak az, amikor Benedek rendjének kolostoraiban „iskolá-kat, könyvtárakat, könyvmásoló műhelyeket rendeznek be.” (ld. Gergely Jenő i.m. 56. oldal) S amint Gergely Jenő mindehhez hozzáfűzi: „A szerzetességnek ezt a formáját honosította meg az egyházban Gergely.” (ld. ugyanott)

A könyvek és iratok másolására, átírására, gyártására tehát rendelkezésre állott a szükséges kapacitás, sőt a szerzetes testvérek részére kifejezetten előírt engedelmességi fogadalom mellett.

Másfelől ha az „időugrás” Gergelyhez köthető, úgy nem is kellett túl sok iratot hamisítani, hiszen az elsőként készült valótlan tatalmú okiratok alapján állíttattak ki a későbbi, szintén valótlanságokat rögzítő iratok. S ez utóbbiak akár már teljesen jóhiszeműen is készülhettek. Inkább a múlt elrejtése lehetett a nagyobb feladat. Ám jól tudjuk a sötét középkor „századai” folyamán nem csupán a boszorkányok alatt csaptak magasra a lángok, de máglyára kerültek mindazon könyvek és iratok is, amelyeket az előbb kataló-gusnak, utóbb indexnek nevezett listákra rávezettek.

Hogy mi veszett el, s ami elveszett, mit bizonyíthatna, ma már senki sem tudja. Maradt csupán egy emlék szigorú barátokról, akik könyörtelenül és ellentmondást nem tűrően hajtanak végre egy parancsot, melynek valós okáról ma sem lehet biztos fogal-munk.

S ha azt is figyelembe vesszük, hogy Gergely idején még nem létezett a könyv-nyomtatás, s maga a kézzel előállított könyv szinte luxusnak számított, s így a könyvek, iratok mennyisége egyáltalán nem fogható mai tömegükhöz és elterjedtségükhöz, beláthatjuk, hogy nem csupán az iratok gyártása, de a régiek elpusztítása sem lehetett emberfeletti feladat. S alighanem az időben sem kellett régebbre mennie a pusztítandó iratok listájának, mint kb. 150 évre.

Ami pedig az egymással ellentétes érdekű hatalmak számát illeti, ez a gyakorlatban nem volt több kettőnél: Róma és Bizánc.

A hagyományos kronológia szerint 600-ban ugyan még nem kell számolnunk az iszlámmal, hisz Mohamed Mekkából Medinába majd csupán 622-ben fog menekülni, ám minthogy Illig elmélete közvetve érinti az iszlám időszámítást, érdekelt, s egyáltalán nem ellenérdekelt tényezőként kell számolnunk a mohamedanizmussal.

A pápák listája és egy vallomás

Láttuk tehát, hogy Gergelynek oka is, alkalma is lehetett a hamisításra, melyet azonban nem kellett, hogy bűnnek tekintsen. Most pedig tekintsük át, hogy mi módon találunk árulkodó jeleket a pápák szigorú és folyamatosnak tűnő névsorán.

Elöljáróban Gergely Jenő már hivatkozott munkáját idézve állapítsuk meg, hogy „A hivatalos egyház hosszú időn keresztül egyenesen megtiltotta a katolikus teológusok és történészek számára az egyház történetének tudományos eszközökkel és módsze-rekkel való következetes feltárását.” (ld. Gergely J. i.m. 434. oldal)

S noha mindennek indoka az egyház isteni eredetének az emberi okoskodásokkal való összeférhetetlenné nyilvánítása volt, maga a tiltás sok gyanút ébreszthet, s talán sok talányra önmagában is magyarázatot ad.

Mindazonáltal XIII. Leó pápa 1883. augusztus 18.-án De Luca, Pitra és Hergenröther bíborosokhoz intézett levelében az egyháztörténetet a pápaság történe-tének művelésére szólította fel.

Nos feloldottnak érezve magunkat is a vizsgálódások korábbi tilalma alól, lássunk néhány tényt a pápák katalógusával kapcsolatosan, s itt is csupán Gergely Jenő kiváló munká-jának idézése mellett.

Amint írja: „Az első, Rómában s a latin Nyugaton is hivatalosnak tekintett jegyzék az ú.n. Liberius-féle katalógus volt, amely Szent Pétertől Liberius pápa haláláig (366-ig) sorolta fel a pápákat. (…) A Liberius-katalógus szolgált fő forrásul az 530-tól íródó Liber Pontificalis (Pápai Könyv) szerzőinek. A Liber Pontificalis II. Bonifác pápa (530-532) idején keletkezett.” (ld. Gergely i.m. 436. oldal) Tehát a Krisztus szerinti időszámítást bevezető, gót származású pápa idején. „Tulajdonképpen ez az első pápatörténet, amely Szent Pétertől III. Félixig (526-530) tárgyalja az egyes pápák biografikus történetét.” (ld. ugyanott)

Látható tehát, hogy II. Bonifác önmagát nem foglaltatta bele katalógusába, hanem az őt megelőző pápa halálával befejezi a listát.

„II. Bonifáctól azután – ismeretlen római klerikusok – tovább írták a Liber Pontificalis életrajzait, egészen V. Istvánig (885-891).” (ld. ugyanott)

Mármost ez utóbbi lista, mely ismeretlen kezektől származik, 530-tól vezeti tovább a listát 891-ig, és pont az ezen ismeretlen kezek által készített katalógus foglalja magában a 600-tól 900-ig terjedő idő jelentős részét.

A gót pápa, II. Bonifác úgy tűnik rendet kívánt teremteni, és megalkotta a Liber Pontificalist, ám az Itáliai gót uralom megszűnésével a lista vezetésében is szünet állott be. Nehezen feltételezhető azonban az, hogy a mindenre kiterjedő figyelmű, nagy egyházszervező, Gergely ne vezette volna tovább a listát saját pápaságáig. Tételezzük tehát fel, hogy volt ilyen lista. Ennek azonban 590-es pápává választásáig kellene elvezetnie. Ehhez képest rendelkezünk egy 891-ig terjedő, tehát épp 301 évvel későbbi időpontban végződő listával, melyet ismeretlen kezek írtak.

Ha azonban Gergely úgy tekintett magára, mint akinek pápaságát a saját pápasága követi, ezt a folytonosságot költői nyelven akként fejezhette ki, hogy egy esztendővel túlterjeszkedett a saját maga által alkotott 300 esztendőn.

Igen érdekes továbbá, hogy – amint Gergely Jenő írja – „A pápaság történetének „sötét századaiban”, a X. és XI. században a sorozat megszakad…” (ld. ugyanott)

Ha azonban a 300 évet és az ismeretlen kezek által lejegyzett 891-ig tartó lista zömét költöttnek tekintjük, úgy a dologban nincsen semmi különös. A furcsa éppen az, hogy a pápaság épp akkor burkolózik sötétbe, amikor Európa története kivilágosodik és épp akkor volt a pápaság fényben, tehát követhető lista birtokában, amikor Európa felett a sötét középkor honolt. A valóság inkább az lehet, hogy 366-ig, a nyugat-római birodalom viszonylag konszolidált korszakának végéig megszületett az első pápa-jegyzék. Majd Itália gót uralma alatt 530-ban ismét lefektették a listát. Ezután Nagy Szent Gergely 600 körül pótolta a pápasága kezdetéig tartó idő pápáinak neveit, és magát is feltüntetve – ám halálozási évének bejegyzését nótáriusaira hagyva – tovább folytatta a listát a trónra lépését követő 301. évig. Ezután, 891-től a 366-tól 530-ig terjedő 164 éves időszaknál nem sokkal hosszabb szünet állott be, ám ezalatt sem maradt abba a pápák neveinek rögzítése, csupán esetleg külön jegyezték a szükséges adatokat.

Noha Gergely önmagát a VII. században hagyta (halálának 604-es feltüntetésé-vel), ám alighanem megemlékezni rendelt arról is, hogy valójában ő is „járt” a X. szá-zadban, s hogy az új időszámítás szerint halálának éve 904.

Mert lássuk csak az „időugrás” 900-as fordulóját követő pápák neveit és évszámait:

- IV. Benedek 900-903

- V. Leó 903-903

- Christophorus 903-904.

Költői és titkos önleleplezés, illetve vallomás ez a névsor. Hiszen mit is jelenthet-nek ezek a nevek?

Benedek: akinek rendjét felhasználta a mű végrehajtásához.

Leó: aki megállította a Rómába tartó Attilát, éppúgy, ahogy most ő keresztezi a honfoglaló magyarok útját.

Christophorus, vagy Kristóf: aki a gyermek Krisztust éppúgy vitte át a folyó túlpartjára egykor, mint most ő Rómát és a kereszténységet egy új korba.

Mindez, noha mélyen megindító, nem nélkülözi sem a játékosságot, sem pedig a hihe-tetlen önérzetet. De tegyük is mindjárt hozzá: méltán. Aligha volt a világtörténelemben még egy ember – Jézus Krisztuson kívül – aki magát a történelmet, s különösen egy, az övéhez képest egészen új kultúrkört meghatározóbban befolyásolt volna, mint ő.

De vallomásában még ennél is tovább ment Gergely, ugyanis az új időszámítás szerinti saját pápaságát 891-ben Formosus név alatt tünteti fel, mely a forma igéből származik. Ennek jelentése pedig alakít, idomít, formál, létrehoz, alkot.

Nos, valóban nagy művet hozott létre Szent Gergely, s hihetetlen fölénnyel és szelle-mességgel. Elannyira, hogyha a nevét viselő XIII. Gergely 1580 táján, tehát a mai naptár szerint kb. ezer évvel Szent Gergely művének létrehozása után, nem árulkodóan refor-málja a naptárt, s Illignek ez további majd 500 év után nem szúr szemet, úgy aligha tudtuk volna meg valaha is ennek a ravasz és szent római patríciusnak egykori csíny-tevését.

Ám, hogy a Vatikáni levéltárak sokáig zárva voltak, s hogy a naptárral elvileg nem foglal-kozó Nagy Szent Gergely utáni „1000.” év tájékán, és épp szintén egy Gergely refor-málja meg a Julianus naptárat, arra enged következtetni, hogy a Római Katolikus Anya-szentegyház századok óta tud a Gergely-i csínytevésről. Ám mindezt a mai Vatikánon már aligha lehet számon kérni, hisz ez valószínűleg számára is terhes örökség, amellyel azonban nem tud, mert nem is igazán lehet mit kezdenni.

S míg el nem felejtjük: sem Formosus, sem Christophorus név alatt, sem koráb-ban, sem pedig utóbb pápa nem uralkodott. Ez a kettős egybeesés azonban már aligha lehet véletlen. Olyan mintha fenntartott nevekről lenne szó.

Kivitelezés Bizáncban és árulkodó jelek

Most azonban lássuk az események bizánci vonulatát. Azt tehát, hogy ki volt Gergely bizánci cinkosa, s hogyan tudott több mint ezer esztendeig elrejtőzni. Említettük, hogy a 900-as esztendőt is magában foglaló 886-tól 912-ig terjedő időszakban Bölcs Leó volt a császár. (Lám, még egy Leó.) Az ő apja – akivel egyúttal az úgynevezett macedon dinasztia elkezdődött – I. Baszileosz (867-886) volt. Leó apja tehát egy új dinasztia megalapítója, s ebben máris érzünk valami törést. A valóságos törés azonban nem nála következhet be, hisz az ő, Baszileosz uralkodása nem foglalja magába a 900-as évet. I. Baszileosz furcsa személyét tehát most tegyük zárójelbe, s majd később térjünk vissza rá. Lássuk azonban „fiát”, Bölcs Leót (886-912).

Amint a Pallas írja:

„I. Basileos császár fia (…) Sokat kellett harcolnia a bolgárok-, arabok- meg oroszokkal, kik ellen úgy védekezett, hogy egyik ellenségét a másik ellen izgatta. (…) Belkormányát sok erőszakos tett emléke homályosítja el. Az ő megbízásából készült alkalmasint a Taktika, mely fontos kútfő a görög-keleti birodalom ellenségeit megismer-teti.” (ld. Pallas Leó címszó)

A Keletrómai birodalom cím alatt az „erőszakos belkormányú” Leóról ezt írja továbbá a Pallas: „Basilios fia és utóda a hazai történelmünkben is ismeretes VI. v. Bölcs Leó (…) kitűnt tudományszeretete által, melynek emlékét a Codex Justinianus átdolgozása őrzi, míg a Taktika című hadtudományi munka is a császár saját tollából eredt…”.

Most lássuk ki uralkodott Bizáncban – Gergely papírforma szerinti kortársaként – a 600. esztendőben. Mint említettük, e személy neve Maurikiosz (582-602). Lássuk őróla mit lehet megtudni. „Maurikiosz (Mauritius), keletrómai császár Kappadóciában 539-ben született, (…) 582-ben elvette II. Tiberius császár leányát, s ő lett Kelet-Róma császára. (…) Még mint Bazileos császár íródeákja, ő állította egybe az Ourbikios neve alatt is ismeretes taktikát és stratégiát (…), Salamon (Századok, 1876., 7.) azt hiszi, hogy Bölcs Leó és Konstantinos Proph. az ő taktikáját bővítették ki …” ( Pallas Maurikios címszó)

Ennyi hihetetlen egybeesés két mondatban!

1. Maurikios még abban az évben császár lesz, melyben II. Tiberius leányát elvette.

2. Maurikios „íródeák”, tehát ismeri az okirat – így nyilván a hamis okirat – szerkesztésének minden csínját-binját.

3. Maurikios a VI. században volt egy Basileos nevű császárnak az íródeákja, holott Basileos néven Bizáncban az első császár csupán háromszáz év múlva, a IX. században fog uralkodni. S ez pedig merő véletlenségből az az I. Basileos, aki történetesen a Maurikiosnál 300 évvel később regnáló Bölcs Leó apja.

4. Maurikios nevéhez ugyanúgy egy katonai taktikai könyv kapcsolódik, mint Bölcs Leóéhoz, aki azt állítólag saját maga írta. Azonban az utóbb Maurikios-hoz kötődő taktikát más, nevezetesen Ourbikios neve alá akarták rejteni.

Józan megfontolással aligha lehet más ítéletünk fentiek alapján, minthogy a 600-ban uralkodó Maurikios és a 900-ban regnáló Bölcs Leó azonos személyek.

De lássuk, milyen körülmények között jutott hatalomra 582-ben ez az okirat-szerkesztéshez kiválóan értő Maurikios, II. Tiberius császár veje.

Amint a Pallas írja: „Tiberius (565-582) bölcsen kormányzott. Az avaroktól ugyan pénzen vette meg a békét, de Khoszrav perzsa király és annak utóda IV. Hormisdas ellen hősiesen harcolt és már úgy látszott, hogy a háborút egy csapással, a perzsa főváros elfoglalásával befejezi, midőn a táborban hirtelen elhalt. Halálos ágyán szigorú és takarékos vejét, Maurikiost (582-602) nevezte ki utódjának, ki II. Khoszravot, az elűzött perzsa királyt visszaültette trónjára.” (ld. Pallas: Keletrómai birodalom címszó)

Mozgalmas éve volt Maurikiosnak az 582. esztendő. Nősült, elvesztette apósát, s mindjárt a császári székben is találta magát. Szerencséjére az éppen győzelem előtt álló császárnak a hirtelen halál előtt azért arra még épp volt elég ideje és módja, hogy újdonsült vejét, az okiratgyártásban járatos Maurikiost utódjának megtegye.

Most lássuk hol volt, merre járt ebben az időben, tehát 582-ben Róma város hivatali idejét kitöltött prefektusa, Gergely. Amint a Szentek Lexikona írja:

„579-ben apokrizárius a konstantinápolyi császári udvarban. 585-86-ban visz-szatért Rómába…” (ld. Szentek Lexikona idézett kiadás 116. oldal)

582-ben Gergely tehát Bizáncban tartózkodott, s a dátumokból azt is jól látjuk, hogy a császári udvart Maurikios uralkodásának kb. 3-4. évében hagyta el, visszatérvén Rómába.

És említsünk meg még egy érdekes egybeesést.

1. A mór stílus bizonyítható európai jelenléte éppen a Maurikios uralkodását követő kb. három évszázad elmúltával mutatkozik.

2. Maurikios (Mauritius) – neve alapján – valaminő mór vonatkozással rendelkezik.

3. Maurikios feltűnően elnézően bánik a perzsa birodalommal, mely egykor majd az iszlám egyik fellegvára lesz, s ha a 300 évet átugorjuk, már az is.

Ez a legkiválóbb alkalom tehát arra, hogy néhány pillantást vessünk az iszlám idő-számítás problémájára, illetve ezen időszámításnak a nyugatival való szinkronja kérdésére.

Az iszlám történetének furcsaságai


Az iszlám történetének furcsaságai

Az iszlám időszámításról

Tudvalévő, hogy a hedzsra, Mohamednek Mekkából Medinába való menekülése Kr. u. 622-ben volt. Ha tehát Gergely 300 évet „betoldott” a nyugati történelembe, úgy az iszlám országok, különösen pedig az arabok históriájában egy 300 éves fehér foltnak kellene lenni.

Illig rámutat, hogy az arab történelem 622-től kb. 900-ig – 1000-ig meglehetősen héza-gos. Szerinte a X. század előtt nem is volt arab történelem. Ám akkor miért írnak az iszlám országaiban XIV. századot, s miért nem csak XI.-XII.-et. Ha az iszlám valóban csak a X. században jött létre, tehát mondjuk „922”-ben, akkor miért költenének maguk-nak visszafelé 300 évet?

Ez különösen azért tűnik abszurdnak, mert az ő időszámításuk kezdő eseménye ez esetben azt követően következett be, hogy az órát Rómában és Bizáncban átállították.

Utólag csatlakozni egy ilyen akcióhoz azonban meglehetősen valószerűtlennek tűnik.

Nem marad más hátra, mintsem azt feltételezni, hogy a hedzsra, a menekülés nem 922-ben, de nem is 622-ben volt, hanem 322 táján.

A hedzsrától napjainkig számított tizennégy évszázad – a „fölösleges” századok törlése mellett – ugyanis csak így jön ki.

A probléma azonban az, hogy az arabokra vonatkozóan nem rendelkezünk évszá-mokkal és hozzájuk tartozó eseményekkel 622 előttről. Valaminek azonban mégiscsak kellett történnie tizennégy évszázada – tehát a „reális” számítás szerint 322. táján, tágabban mondva a Kr. u. IV. évszázadban.

Ha az adatokat nem találjuk meg az araboknál, keressük ott, ahol azok valójában lehetnek.

A kutatásnál a római történelemből célszerű kiindulni, mert a térségben ezt tekinthetjük viszonyítási pontnak leginkább. Azért is fordulhatunk a római történelem e szakaszához, tehát a IV. századhoz bizalommal, mert az adatok itt még minden bizonnyal nem meghamisítottak.

Nos, mit csinál Róma a IV. században? Többek között százados háborúját vívja a perzsa birodalommal. Lássuk tehát a perzsa birodalom történetének Kr. u. IV. századát. S csodák csodája mit látunk ott?

Amint az Egyetemes történelmi kronológia írja: „A IV. században az állam-vallásból kivált népi szekta tagjainak (vezetőjük Mazdak, akiket ezután mazdakitáknak neveztek) mozgalma…” (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 290. oldal)

Lám, első közelítésre is rögtön beleütköztünk egy vallási mozgalomba. Mármost az a kérdés, hogy – függetlenül attól, hogy a mozgalmat minek nevezi a hamisításoknak erősen kitett, és az adatokat sokszor szolgai módon átvevő történetírás – lehet-e ez a bontakozó vallási megújhodás azonos a Mohamed nevével fémjelzett iszlámmal.

Ennek a kérdésnek a megválaszolására a legjobb módszer, ha a most talált mozgalom, valamint Perzsia e korszakának folyamatait egybevetjük az iszlám világ kialakulásának menetével.

Párhuzamos történelmek

Az egybevetést az áttekinthetőség kedvéért csupán címszavakban végezzük el. Adatainkat az Egyetemes történelmi kronológia című – már hivatkozott – kiadvány közléseiből merítettük (Iránra vonatkozóan ld.: 290-291. oldal, az iszlám történetére vonatkozóan ld.: 191. laptól), illetve Germanus Gyula Az arab irodalom története, című munkájára hagyatkoztunk az eseménysor felvázolása során (ld. Germanus: Az arab irodalom története, Gondolat Kiadó, Budapest, 1978., különösen 150-151. oldalakat). Kérdőjellel jelezzük azon adatokat, melyekhez vagy nem rendel dátumot a történetírás, vagy az általunk feltételezett dátumhoz csupán időben közeleső időpontot rendel.

1. a., Irán: a 300-as években az államvallásból kiváló népi szekta (mazda- kiták, vezetőjük Mazdak). A szekta céljai a katonai és papi arisztokrácia ellen irányulnak.

b., „Arab világ”: 600-as évek (622) Mohamed Mekkából Medinába menekül (hedzsra). Céljai vallásiak, morálisak egyúttal társadalmiak is. (Halála után nem sokkal kezdődik az Omajjád kor.)

2. a., Irán: a bontakozó mozgalom terjedése.

b., „Arab világ”: első győzelmek, Arábia egységesülése.

3. a., Irán: I. Kavad (488-531) kezdetben enged a mozgalom követeléseinek, s az új szektát kihasználja az arisztokrácia ellen.

b., „Arab világ”: abbászida kor kezdete? (ez ma kb. 750-re van datálva).

4. a., Irán: I. Kavad leveri a mozgalmat! (530. körül?)

b., „Arab világ”: Mu ’taszim lever egy forradalmat 830 körül.

5. a., Irán: 562-ben ötéves béke Bizánc és a Perzsa birodalom között.

b., „Arab világ”: 863-ban az arabok vereséget szenvednek el Bizánctól, amit

vélhetően békekötés követ.

6. a., Irán: 531-579. I. Khoszrau Anosarvan

b., „Arab világ”: 872. Khoraszán uralma Perzsiában!

7. a., Irán: 588-ban Bahram perzsa vezér győz Bizáncon.

b., „Arab világ”: 890 körül az arabok Bizáncot fenyegetik.

8. a., Irán: 600 körül II. Khoszrau Parvez (590-628) átengedi Bizáncnak

Örményország nagy részét (vélhetően, hogy erejét keletre tudja összpontosítani).

b., „Arab világ”: 900 körül török hódítók a perzsiai területen, tehát szintén védekezés keleten, illetve Rúgadi „századok hallgatása” után fel-éleszti a perzsa költészetet. (Ha nincs az a 300 év, akkor volta-képp folyamatos a perzsa költészet.)

9. a., Irán: 610 körül perzsák és avarok fenyegetik Bizáncot.

b., „Arab világ”: 910 körül az arabok Thesszalonikiben, illetve a bolgárok is támadják Bizáncot.

10. a., Irán: 642. Perzsia az arab birodalom része lesz.

b., „Arab világ:” 943-ban az arabokra csapást mér Bizánc, illetve keleten a török terjeszkedik.

945. Nyugat-Perzsiát egy daylami törzsfő, Sudsa Burwajh veszi birtokba, és családja a kalifától a „birodalom oszlopa” címet kapja.

Mind Irán, mind pedig az arab világ történetének esetében látható egy körülbelül három, három és fél évszázados időszak, melyet mindkét esetben az jellemez, hogy a folyamat kezdetén egy új vallási mozgalom indul, majd a folyamat vége felé megrendül, illetve eltűnik az az állami struktúra, melynek története keretet adott a vallási mozgalomnak.

A végpontok közötti események és időpontok, illetve időszakok szintén túl nagy hasonlóságot mutatnak ahhoz, hogy mindezt puszta véletlen egybeesésnek fogad-hassuk el. Arról lehet inkább szó, hogy a történetírók egy egy-alkalommal lefutott, kb. háromszáz esztendőt átfogó folyamatot előbb mint a perzsák, utóbb mint az arabok történetét beszélték el.

Nem hihetjük puszta csodás véletlennek azt, hogy a tetterőtől duzzadó és még a X. században is fiatal, 300 éves arab – pontosabban iszlám birodalom a vallás megalapításától számítva pontosan annyi idő múlva veszít hódító lendületéből, mint amennyi idő elválasztja a perzsa birodalom bukását a mazdakida mozgalom kezdeteitől.

Hihetetlen munka lehetett a történelem e megkettőzése, s nem csoda ha a fáradt históriaköltőket olykor cserbenhagyta fantáziájuk, s a történetek azonos helyzetű szakaszára már szinte azonos hangzású neveket írtak mint: Khoszrau, Khoraszán. Ugyancsak hihetetlen a perzsa költészet több évszázados némasága, mely után a perzsa líra ugyanúgy virágzik, mintha mi sem történt volna.

És még egy igen fontos dolog: az ú.n. arab építészet teljes fegyverzetében ugyanúgy látszólag a semmiből toppan elő, mint Európában az egyházi építészet. Ez utóbbinál látni fogjuk, hogy Benedek rendjének szervezésében és szigorú irányítása alatt keletkezett, ám erről majd később. Ám kevéssé hihetjük, hogy a nomadizáló arabok pusztán a semmiből teremtették meg bámulatra méltó építészetüket, s mindössze alig egy-másfél évszázaddal a hedzsra (622) után.

Inkább azt kell feltételeznünk, hogy az iszlám a perzsa építészet kész formáit reprodukálta, s alighanem a perzsa építészek közreműködésével.

 Perzsia egy új vallás felé

A folyamat, mely az iszlám világ létrejöttéhez elvezetett, inkább akként alakul-hatott, hogy amidőn Perzsiában Kr. u. 226-ban, majd félezer év után véget ért a méltatlanul elhanyagolt párthus birodalom korszaka, az új perzsa birodalom súlyos identitási válsággal küzdhetett.

A párthusok hatalma Perzsiában idegen uralomnak számított, ám furcsamód a párthus uralkodók szinte jobban kötődtek a régi méd-perzsa valláshoz, mint maguk a perzsák.

A párthus uralommal való szembenállás szinte szükségszerűen vonhatta maga után a kultusszal való szembenállást is, függetlenül attól, hogy a vallás eredetileg nem párthus, hanem méd, illetve méd-perzsa volt. Ezen azonban a majd ötszáz év párthus uralom után meglepődni nem lehet. Ezalatt az elit és a kultusz többé-kevésbé eggyé forrt.

Maga a méd-perzsa vallás a legnagyobb hatást gyakorolta előbb a judaizmusra (babiloni fogság) majd utóbb a kereszténységre (különösen még az asszír birodalom korában Galileába telepített médek útján. Ld Pallas: Galilea címszó).

A párthus birodalom megszűnte után egy sajátos visszahatás érezhető, neve-zetesen a keresztény tanok kezdenek elterjedni a perzsa birodalomban.

A Kr. u. III. – IV. század a vallási szinkretizmus korszaka, melyben Mózes, Jézus és Zarathusztra neve hol összekapcsolódik, hol pedig szétválik. Egy ilyen forrongó és önmagát újra meghatározni vágyó szellemi közegben lép fel Mazdak a maga társadalmi igazságosságot is hirdető tanaival. Hogy méd volt-e vagy perzsa – nem tudhatjuk, különösen mert e két nép e korra már meglehetősen összevegyült. Azonban – mivel az ősi, zarathusztrai vallás is méd eredetű volt – feltételezhetjük, hogy ez az újító a folyamatosság jelzéseként inkább médnek vallotta magát.

Az iszlám és Mazdak kapcsolatát egyébként Germanus sem zárja ki, amint megemlíti: „Talán a perzsa Mazdak kommunisztikus tanainak híre is eljutott a Kába közelébe.” (ld. Germanus i.m. 43. oldal)

S tegyük hozzá: lehet, hogy épp arabok vitték Mazdak hírét Mekkába, hisz számos arab élt a perzsa birodalomban, mégpedig mint határőr. Amint Germanus írja:

„Az arab puszta nomádjai a szűkös esztendőkben állandóan betörtek az északi termékeny területekre (…), elsősorban Bizánc és a szpasszani perzsa birodalom volt rabló kalandozásaik színhelye. A középkor nagy államainak rendes hadserege nem tudott megbirkózni a gyorslábú tevéken nyargaló, hirtelen feltűnő (…) pusztai beduinokkal. A pusztai gerillaharcosok ellen csak úgy tudtak védekezni, hogy arab törzseket telepítettek le határaikon, amelyek saját harcmodorukkal szálltak szembe a támadókkal. A bizánciak Szíriában a ghasszáni, a perzsák Hirában, az Eufrátesz mellett és Tigris folyam közén a lakhmid arabokat telepítették le.” (ld. Germanus i.m. 39. oldal)

Az arabok egy része tehát még közvetlenül Perzsiában megismerkedhetett Mazdak tanaival, melyeknek híre a sík vidéken „gyorslábú tevék” segítségével hamar eljuthatott Arábia pusztáira.

Amint Germanus írja: „Mazdak azt hirdette Perzsiában, hogy minden baj az irigység, düh, a kapzsiság szelleméből ered, ami elpusztítja az isten által rendelt egyen-súlyt. Az önmegtartóztatást, az emberi szolidaritást hirdette. Megtiltotta a fényűzést, szocialisztikus tanaiért az uralkodó zoroaszteri papok haragját vonta magára…” (ld. Germanus i.m. 440. oldal)

Szinte keresztényi tanok tehát ezek, amelyeknek azonban szociális tartalmuk okán kellett üldöztetést elszenvedniök. Ám éppúgy emlékeztet Mohamed tanaira is, mely a mekkai kereskedők és a Kába-kő kufárainak haragját váltották ki.

Mindenesetre Mazdak „hitvallását” minden bizonnyal ismerték a korabeli arabok is, akiknek ekkor – tehát a Kr. u. IV. században – vallását a Kába-kő tisztelete, a hozzá való zarándoklat, és sajátos politeizmus jelentette. Ez a pogány kor arabságának vallásossága, amely mellett a törzsek közötti vetélkedést megörökítő költészet képezte a profán kultúrát.

 Arab pogány költészet?

Ám utóbb a pogány kor költészetének jelentős részéről bebizonyosodott, hogy hamisítvány.

Amint Germanus írja: „Orientalisták is felvetették a hitelesség kérdését, és selej-tező bírálattal illeték a pogány kori költészetet, de valamennyi egyöntetű hamisításnak való nyilvánítása túlzásnak bizonyult.” (ld. Germanus i.m. 34. oldal)

Nem is annyira hamisításról lehet szó, mint inkább fordításról, átültetésről, arabizálásról. Mégpedig perzsából.

Ne feledjük az arab történetírás is azzal kezdődik, hogy – amint Germanus írja -: „..Ibn Muqaffa A perzsa királyok könyvét (khudáji-náme) pehleviből arabra fordítja…” (ld. Germanus i.m 148. oldal) A legjelentősebb mohamedán költők is többnyire perzsa származásúak voltak. Hihetetlen módon fonódott tehát össze a perzsa és az arab kultúra. Talán feltételezhetjük azt is, hogy a korai, pogány arab költemények, melyek tökéletességükkel és hangulatfestésükkel oly megejtőek, perzsából lettek fordítva, s kissé talán át is alakítva.

Freud Mózes című könyvében rendkívül hihetően adja elő, hogy Mózes mint egyiptomi főpap Ehnaton halála után az Amon-papság restaurációjától tartva a zsidókhoz fordulhatott (őket „választotta”), hogy valaki az egyiptomi magasztos Aton vallást az utókor számára megmentse.

Freud nyomán szintén elgondolható, hogy a méd Mazdak, a zoroaszteri papságtól tartva elhagyta szülőföldjét, a határvidéken élő arabokhoz és a társadalom legalján tengődő perzsákhoz ment, s megkezdte térítésüket egy magasztos Isten nevében. Ezek Mazdakot, a nagy vallásalapítót talán úgy hívták, hogy a Nagy Méd, vagyis Maha-med. Tehát hasonló szóösszetétel szerint, mint a Mahabharata, mely Nagy Bharata-t jelent. (ld. Pallas Mahabharata cím) Ez a név változhatott utóbb Mohammeddé, melynek mai magyarázata: Nagyon Dicsért. (ld. Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás, Gondolat, Budapest, 1987. 373. oldal)

De lássunk egy úgynevezett pogánykori arab verset Sanfara-tól, az Az arabok dícsérete címűt:

„Fel hát, anyám fiai, fel hát, s kantározzatok!

Más nép közé vágyom én, itt hagylak már benneteket.

A szükség parancsol, míg fenn ragyog a holdvilág,

s riadóra meghúzzák a hevedert s nyergeket.

Van a földön zúg, ahol bántalom nem ér kegyest,

aki gyűlölettől fél, ott tanán meghúzódhatik.”

(ld. in: Germanus i.m. 37. oldal, Jékely Zoltán fordítása)

Ezt a pogánykori arab verset akár a zoroaszteri papság elől menekülő Mazdak is írhatta volna. Hiszen miféle „kegyes”-ről és kegyességről írna egy pogány arab? És miféle más nép közé vágyik a lírikus? Ha e verset nem mint pogány arab költeményt, hanem mint a mazdakita líra egy darabját szemléljük, már sokkal érhetőbbé válnak sorai.

Vagy vegyük ezt:

“Három hű társam marad,

kárpótlásul több se kell:

bátor szívem, villogó kardom, nagy erős íjam,

hangja pengő-pattogó, fája csupa drágakő,

mestermű ez, kész remek,

s rajta széles vállszíjam.”

(ld. ugyanott)

Itt tehát a pogány költő fegyvere a művészien kidolgozott íj. Ám amint Germanus írja:

“…a beduin arabok felszerelése, harcászati tudása jelentéktelen volt…”(ld. Germanus i.m. 51. oldal) Vagy máshol, amikor az abbászida idők hadseregéről ír: “Az arabok csak lándzsát hordhattak…” (ld. Germanus 91. oldal) És nyilván azért, mert a nyilazás külön, jól begyakorlott technikát, sajátos kultúrát kívánt. Ezzel szemben a türkök, magyarok, párthusok, tehát az ázsiai, közép-ázsiai népek nagy jártassággal rendelkeztek az íjak készítésében és katonai alkalmazásában is. Feletébb gyanús tehát, ha egy pogány arab költő oly lelkesedéssel beszél az arabok által hagyományosan nem alkalmazott íjról, mint az idézett vers szerzője.

A pogánykori arab költészet hitelesnek tekintett része is valószínűleg perzsa előképekre tekint, s talán éppen a mazdakita mintákra.

 Bizonytalanságok és egy valószínű eseménysor

Mohamed életét és származását már azért is nehéz megítélnünk, mert amint Glasenapp említi: „Mohamed próféta életét számtalan híve írta meg (…) A számukra legértékesebb, mert legelfogulatlanabb, Ibn Iszhák (Iszhaq) (+ 768) műve. Ez csak Ibn Hiszám (+ 834) feldolgozásában és a Tabarí (+ 923.) krónikájában található kivona-tokban maradt fenn.” (ld. Glasenapp i.m. 371. oldal)

Tehát Mohamed számunkra ismert legkorábbi életrajzai a próféta kora után két-háromszáz évvel keletkeztek. Hasonló a helyzet a Koránnal is, melyet – ugyan nem ennyire későn, de – csupán a próféta halála utáni időkben jegyeztek le.

Figyelemmel mindezekre, valamint a késői perzsa és a korai arab történelem feltűnő hasonlóságára, igen valószínű, hogy itt csupán egyetlen folyamattal állunk szem-ben, ám két név alatt. Mazdaknak, a „maha méd”-nek tanításai alighanem termékeny talajba hullottak a perzsa határt őrző arabok körében, s talán a legszegényebb perzsák között is. Amikor ezek forradalmi szervezkedésüket megkezdték kb. 150-200 évvel Mazdak- (Mohamed) halála után, - kb. 490-530-ban I. Kavad engedett nekik, hogy az arisztokráciát gyengítse, majd a mozgalmat leverte. Hogy a felkelés vallási megerő-sítését tompítsa – kifogva a szelet az ellenfél vitorlájából – államvallássá tehette Mazdak vallását (az iszlámot?).

Ez a „vallás váltás” a hivatalos történetírásban későbbre téve, mint arab hódítás jelenik meg. És itt eljutottunk a dzsihad problémájához. E fogalmat hol egyszerűen szent törekvésnek, hol pedig szent háborúnak magyarázzák. Az mindenesetre vitán felül áll, hogy az iszlám öt parancsában ez eredetileg nem szerepel.

Mikor és miért válhatott tehát a dzsihád a mohamedanizmus részévé? Alighanem akkor, amikor szükségessé vált az arab nép fegyverbe szólítása. Ez pedig 600 körül lehetett, illetve kicsit előbb.

Maurikios kelet-római császár – aki a mór és arab ügyeknek szakértője lehetett – valószínűleg szívesen vette, hogy a már iszlám hitű perzsa birodalom irdatlan arab tömegével nem őfelé, hanem Hispánia irányába kezd terjeszkedni. Ugyanígy jól jöhetett Gergely pápának is az, hogy a hispániai „nyugati gótok” ereje saját földjükön kötődik le, s nem marad erejük és figyelmük arra, hogy az „avarokkal” (magyarokkal) az egykori hun birodalom emlékét felidézve összekössék katonai teljesítő képességüket.

Bizánc és az arab birodalom különös kapcsolatát sejteti az is, hogy az emberi-, illetve állatábrázolás tilalmát az iszlám éppen akkortájt vezeti be, amikor Bizáncban épp dúlt a képrombolás.

Az iszlám tehát a legnagyobb valószínűség szerint iráni, méd-perzsa eredetű vallás, mely azonban kezdetben leginkább a „tabula rasa” arabok körében terjedhetett el. Később – mindenféle fegyveres hódítás nélkül – ugyanúgy vette birtokba szellemileg a perzsa birodalmat, mint aztán uralomra jutott az Észak-Perzsiát meghódító törökök körében.

Hogy az iszlám Mezopotámia környékéről terjedhetett el, valószínűsíti egyrészt az „ansar” kifejezés is, mely a Mohamednek segítő emberek jelölésére szolgál az iszlámban, ám amely a mezopotámiai Enuma elis eposzban a segítő égi lényekre vonatkozik. S amint a Pallas említi, az iszlám Megváltó fogalma, a Mahdi is Perzsiából veszi eredetét. Az iszlám arab eredetével azonban más vonatkozásban is problémák mutatkoznak.

A hivatalos történetírás szerint az arabok 635 és 650 között elfoglalták Perzsiát. Ennek részleteiről – tekintettel a korai arab történelem késői és hézagos írásba foglalására – semmi bővebbet nem tudunk. A hódítás állítólag oly valószínűtlen lendülettel folyt, hogy még a VII. században az arabok kezére került a Perzsiától jóval észak-keletre fekvő mai üzbegisztáni terület is. E vidék az Aral-tó és a Kínába is átnyúló Pamír-hegység nyugati nyúlványa közt terül el. Üzbegisztánt Arábiától a Perzsa-öbölön, valamint Mezopotámia termékeny síkságán túl a következő vidékek választják el: a Zagrosz-hegység, az Iráni-felföld, Afganisztán roppant hegyes vidékei, hogy csak a legjelentősebb tájakat említsük.

Ehhez képest azt kell feltételeznünk, hogy a sivatagi beduin arabok a legnagyobb biztonságban és rátermettséggel voltak képesek harcolni és hódítani a hegyes vidékeken is, hogy végül Üzbegisztán területét is elérjék.

Ezt a feltételezésünket azonban sajnálatosan nem támasztja alá Ibn Khaldún, az arabok talán legnagyobb történetírója. Bevezetés a történelembe című hatalmas mun-kájának 24. fejezete ugyanis a következőket írja: „A beduin (arabok) csak a sík vidéket tudják uralni. Ez amiatt van, mert vad természetüknél fogva rabló és garázdálkodó nép-ség. Elrabolnak mindent, amire csak rá tudják tenni a kezüket, közben kerülik a harcot és a veszedelmet, és sietve visszavonulnak legelőikre a sivatagba. Nem kezdenek támadást, és nem harcolnak csak akkor, ha magukat kell megvédeniük. Minden erő-dítményt vagy nehezen megközelíthető helyet otthagynak a könnyebb kedvéért, s nem támadják meg. Azok a törzsek, amelyeket nehezen megközelíthető hegyek védenek, biztonságban vannak pusztításuktól és garázdálkodásuktól. Ők ugyanis nem másznak meg miattuk dombokat, nem vállalnak nehézségeket, s nem teszik ki magukat vesze-delemnek.” (Ld.: Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, Budapest, 1995., 161-162. oldal., fordította Simon Róbert.)

Mindezeket Khaldún a XIV. században írta le, azonban jellemzése alighanem még jobban ráillhet a VII. századi beduin arabokra, akiket még nem hevíthettek állító-lagos „nagy hódításaik” emlékei sem. Ilyen – a hegyes vidékek nehézségeitől irtózó – arab népesség kelt tehát át állítólag a Zagroszon, Irán hatalmas hegyein, csakhogy Üzbegisztán sivatagos vidékét elérje. Ez több mint nehezen hihető.

Hogyan jutott akkor azonban el az iszlám Iránba, majd a mai Üzbegisztán területére? Hiszen eljutott, mert ma is az iszlám e vidék uralkodó vallása. A leg-valószínűbben úgy „került” ide, hogy nem az arabok földjén, hanem az egykori perzsa birodalom területén született.

Érdekes adalék ehhez, hogy állítólag Szamarkandban, Üzbegisztán egyik legősibb városában van Mohamed próféta unokatestvérének a sírja.

Amint a Bakcsi György vezette szerzői csoport által írt Szovjetunió című munka írja:

„A legenda szerint itt van Kusszamnak, Abbasz fiának , Mohamed próféta unoka-testvérének a sírja. Halálának körülményeit a legendák különbözőképpen mondják el. A legelterjedtebb változat szerint Kusszamot imádkozás közben ölték meg: levágták a fejét. Ő azonban folytatta az imádkozást, majd a hóna alá csapta a fejét, és lesétált abba a mély kútba, ahol most a sírja van.” (ld. Szovjetunió, Panoráma, Budapest, 1979., 725. oldal – Szerzői munkaközösség vezetője: Bakcsi György)

De ki, és miért végezte volna ki egy győzedelmes vallás alapítójának vérrokonát? Ha Kusszam Mohamednek unokaöccse volt, úgy kivégzése érthetetlen. Ha azonban annak a méd-perzsa Mazdaknak volna a rokona, akit magát is kivégeztek, úgy Kusszam halála is érhetőbb már.

De van még egy igen érdekes mozzanat Kusszam sírjával kapcsolatban. Amint a Bakcsi által szerkesztett munka írja: „A tudósok feltételezik, hogy ezen a helyen már az iszlám előtt olyasvalakinek a sírja volt, akit a helyi lakosság tisztelt, s hogy a sír kultuszát később „helyettesítették be” a mohamedán szenttel.” (ld. Szovjetunió hivatkozott kiadás, 725. oldal)

Kusszam alakja mögött tehát éppúgy felsejlik egy iszlám előtti személy, mint Mohamedé mögött Mazdak.

Ez is arra enged következtetni, hogy nem a hegyektől iszonyodó arabok vitték a mohamedán hitet Közép-Ázsiába, hanem a méd-perzsa gyökerű mazdakizmus vált utóbb arab nyelvű vallássá. Igencsak érdekes továbbá, hogy a szunnát elvető és csak Mohamed tanítását követő, tehát voltaképp fundamentalista síita irányzat éppen Irán-ban és nem Arábiában vált honossá. (ld. Hunyadi László: A világ vallásföldrajza, Végeken Kiadó, Budapest, 1995., 250. oldal)

Az iszlámnak e vonulata szerint a Mohamedtől való vér szerinti leszármazás (de legalábbis a prófétával való vérrokonság) adja meg a vallási vezetés legitimitását. Számukra az Omajjád-dinasztia uralma törvénytelen volt, s Alit, Mohamed unokaöccsét és vejét ismerték el hiteles vezetőnek.

Később az iráni abbaszidák is Mohamed vérrokonára, Abbasz nevű nagybátyjára, a tőle való leszármazásra hivatkoztak uralmuk igazolásaként. Látható tehát, hogy Mohamed rokonai, Ali, Abbasz, Kusszam mind az egykori perzsa birodalom területén, vagy attól északra tűnnek fel, nem pedig Arábiában. Az arabizálódott mohamedanizmus mit tehetett ezek után mást, mint kétségbe vonta azt, hogy a síitáknak bármi közük is lenne az időközben arabbá előlépett Mohamedhez (Maha-médhez?), s annak ugyancsak arabbá nyilvánított rokonságához. Amint Ibh Khaldún megjegyzi: „Hogyan is tartozhatna al-Abbas bármelyik unokája a síitákhoz?” (ld. Ibn Khaldún i.m. 139. oldal)

Igen árulkodó továbbá az is, hogy a Mohamedtől való vérszerinti leszármazásra hivatkozó másik dinasztia, a fatimidáké sem Arábiában, hanem a mai Tunézia területén, a hajdan volt Karthagó közelében tűnik fel, meglehetősen homályos körülmények között, s ráadásul csak Kr.u. 909-910. körül. (ld. Pallas Fatimidák címszavát)

A Mohamed-Mazdak párhuzam, a Kusszam féle sír szamarkandi helye, valamint a „mögötte” megbúvó előkép, az abbaszidák keleti uralma, a hagyományhű síiták iráni jelenléte, a hegyes terepektől irtózó beduinok üzbegisztáni hódításának valószínűtlen-sége tehát mind-mind arra mutat, hogy a mohamedán tanok bölcsője inkább az egykori perzsa birodalom környékén keresendő, mint Arábia sivatagaiban. És itt még nem is szóltunk a szintén üzbegisztáni Buharáról, melyet Vámbéry egyenesen az iszlám Rómájának nevez, szemben Mekkával és Medinával, melyek szerinte Buharához képest csak másodlagos kultuszhelyek. (ld. Szovjetunió c. hivatkozott kiadás, 729. oldal)

Mekka és Medina szerepe azért felbecsülhetetlen, mert az iszlám általuk töltekezett egyrészt judaista hagyományokkal, másrészt sok késő hellenisztikus-antik gondolattal, illetve azért, mert az iszlámról alkotott nyugati képet nagyban a mekkai-medinai arab mohamedanizmus alakította ki. E kép azonban inkább elfedi mintsem felfedi az iszlám lényegét és eredetét.

A méd-perzsa Mazdak fellépésétől (Kb. Kr. u. 322.) az arab terjeszkedés megtorpanásáig (kb. Kr. u. 920-950-ig tartó) – a hagyományos történetírás szerint kb. hatszáz, valójában háromszáz éves folyamatnak tehát a következő állomásai lehettek.

1. Mazdak fellépése és elsősorban arab követőinek korai működése.

2. A mazdaki tanok fokozatos arabizálódása. A perzsa kultúra arabok általi átvétele.

3. Forradalmi megmozdulások mazdakita szellemi vezetéssel.

4. A forradalom leverése és a nyelvileg is arabizálódott Mazdak-i vallás uralomra jutása Perzsiában (abbaszida kor).

5. Az arab és perzsa kultúra szimbiózisa. A művelődésnek – a Korán arab nyelve által és okán – elsősorban arab nyelvűvé válása, megőrizve azonban – elsősorban a költészet terén – a perzsa nyelvet is. Egy utolsó perzsa-arab hódító lendület a Nyugat felé.

6. Perzsia két tűz közé kerülése: délnyugat felől a felbátorodott arabok terjeszkedése, északkeleti irányból a török hódítók érkezése.

Amikor Gergely és Maurikios uralkodnak, az arabizálódott perzsa birodalom épp utolsó, nyugat felé irányuló nekifeszülésére készül. Ennek levezetésére tökéletesen megfe-lelőnek tűnik, hogy – talán egyfajta alku keretében – a terjeszkedési törekvéseket az egykori római birodalom számára már amúgyis elveszett Hispánia irányába tereljék. Itt ráadásul a „nyugati gót” királyság maradványainak léte amúgyis azzal fenyeget, hogy e maradékok megerősödve – esetleg az avarokkal-magyarokkal szövetkezve – utóbb Itáliát és Bizáncot veszélyeztetnék.

Ez az eljárás tökéletes összhangban volna Maurikios – Bölcs Leó taktikájával, hisz – amint a Pallast idézve mondtuk – Bölcs Leó védelmi metódusának alapját az képezte, hogy ellenfeleit egymás ellen kijátszotta.

Az arabizálódott Perzsiára tehát átmenetileg szükség volt. Így mindjárt érthetővé válik az is, hogy Maurikios miért ültette vissza trónjára a már elűzött perzsa királyt.

Ám a hispániai invázió után sem Bizáncnak sem pedig Rómának nem fűződött többé érdeke Perzsia további fennmaradásához, s az egykor volt nagy birodalmat sorsára engedték: bekövetkezett az arab-török osztozkodás Perzsia hagyatékán.

És engedtessék meg még egy közbevetés. Már jóval e fejezet lezárása után ötletszerűen belelapozva Fodor István Kazárok és Kabarok című tanulmányába, a következő - mellékesnek tűnő - közlés bukkant elő: „640 körül az arabok elfoglalták és kifosztották Örményországot…” (ld. in: Magyarrá lett keleti népek, Szerkesztette: Szombathy Viktor és László Gyula, Panoráma, Budapest, 1988. 71. oldal)

Ha gyanúnk igaz, hogy a történetírás az arabok történetének első három évszázadaként a perzsák történetének utolsó három évszázadát adja elő, úgy 340 körül a perzsáknak is meg kellett támadniuk – mégpedig győztesen – Örményországot. S amint a Pallas Örményország címszavánál írja is: „…Khoszrovnak uralma alatt azonban a perzsák ismét betörtek az országba s Diránt (345-355) legyőzték.” (ld. Pallas, hivatkozott cím)

Világos tehát, hogy a történelem legnagyobb csodájaként a perzsa és az arab birodalom háromszáz éves időeltolódással tökéletesen párhuzamos módon győz, illetve veszít mind a nyugati, mind pedig a keleti végein.

 A Korán nyelve

Az irodalomtörténetből jól ismerjük azt a jelenséget, hogy egy nyelvben az a nyelvjárás lesz az „irodalmi nyelv”, amelyen egy kiemelkedő irodalmi alkotás meg-születik. Így volt ez Dante Komédiájával is. Az azonban teljességgel ismeretlen, s egyúttal életszerütlen jelenség, hogy egy jelentős irodalmi alkotás oly „nyelvjárásban” íródjék, amelyet soha senki nem beszélt. A Koránnal pedig – bármily furcsa – ez a helyzet.

Amint Simon Róbert írja a Korán világa című munkájában: „…a Korán lényegében a költői koiné nyelvén készült (…) A nyelvészeti kutatások valószínűsítették, hogy a költői koiné is már egy hosszabb folyamat során kialakult mesterséges nyelvnek tekinthető, amelyet ebben a formában egyetlen törzs sem beszélt, ám mindegyik megértett.” (ld. Simon Róbert A Korán világa, Helikon Kiadó, Budapest, 1987., 493. oldal)

Hogy a pogánykori arab költészet számos – majd a legtöbb – darabja hamisít-vány, illetve perzsából való fordítás, azt Germanust idézve már említettük. A Korán nem létező nyelvjárása is ugyancsak arra mutat, hogy a mű nem az élő arab nyelv közegében született. Egyáltalán nem lehet tehát kizárni azt, hogy az arab nyelvű Korán csupán fordítása, átültetése egy eredetileg más nyelvű, esetleg éppen méd-perzsa alkotásnak.

E gyanút erősíti mindaz, amit Goldziher Ignác említ. Amint írja: „Gyakoriak a perzsa idegen szavak a korában is. Perzsa elnevezésű ruhákba és ékes szövetekbe öltözteti Mohammed képzelete a földi kínlódásért a paradicsomban gyönyört és elégtételt élvező igazhitűeket. Még az édeni bort is perzsa elnevezésű serlegekből (melyek neve a török révén hozzánk is eljutott: ibrik) szörpölteti velük. Hogy Mohammed tana a végső dolgokról (eszkhatológia) telis-teli van perzsa elemekkel, az kezdettől sem kerülhette ki az iszlám kutatóinak figyelmét.” (ld. Nagy Képes Világtörténet 4. Kötet, Franklin Társulat – Révai Testvérek, Budapest, 1900., 605. oldal, Az iszlám című rész, írta: Goldziher Ignác)

Goldziher kiváló tanulmányában még hosszasan sorolja az iszlám azon elemeit, melyek eredetüket a perzsa kultúrkörből veszik. Ami az iszlámot az arabsághoz köti voltaképp két tényező:

1. a Korán nyelve,

2. Mohamed genealógiája.

A Korán nyelvével és fogalmaival kapcsolatosan láthattuk azonban, a szent könyv meglehetősen szervetlenül bontakozik ki a pogány arab kultúrából. A mű nyelve egy sosem beszélt nyelvi forma, tele olyan perzsa kifejezésekkel, melyeknek arab meg-felelőjük is akadt volna, a tanítás fogalomkészlete pedig inkább a perzsa, mint az arab kultúrában gyökerezik.

A szövegben az arabokra, illetve a beduinokra való utalások pedig elárulják ugyan, hogy kik voltak az üzenet elsődleges „címzettjei”, ám hallgatnak arról, hogy maga az üzenet közvetítője személyében arab volt-e.

Amint Goldziher írja: „Midőn Mohammed mekkai polgártársai előtt a maga hirdetéseivel megjelent, nem kutatták igazságát. Elég volt nekik az ellenszegülésre ez az egy bizonyíték: „Mi apáinkat ezen az úton találtuk és mi az ő nyomdokain járunk.” Hiába vetette a próféta ellenükbe „Vajon nem helyesebbet hirdetek-e én annál, amit apáitok követtek?” Nekik csak egy válaszuk volt: „Mi nem követünk mást, mint amit őseink.” (…) S mint mindjárt látni fogjuk, Mohammed kénytelen is volt számos engedményt tenni az arab világnézet e sarkalatos tételének.” (ld. Nagy Képes Világtörténet 4. Kötet, 592. oldal)

Rögtön ezután ismerteti Goldziher Mohamed „törzstábláját” Abd-manáf-tól. Csakhogy ez az arab genealógia is egyike lehetett azon engedményeknek, melyeket az iszlám tett az arab felfogásnak. Mohamed magasztos tanítását ugyanis nyilván könnyebben fogadták be a pogány arabok, ha a nagy prófétában legalább fajtabélijüket láthatták.

A hamis genealógiák gyártása egyetlen korban sem volt ismeretlen. Mózes zsidóságát maga Freud vonja kétségbe – s ezt nyelvészeti kutatások alapján a modern vallástörténet is többé-kevésbé már elfogadja-, Romulus latinságához is erős kétségek férnek, ám Jézussal sem áll nagyon másként a helyzet.

Amint Vermes Géza írja: „Máténál és Lukácsnál lényegesen különbözik ugyan Jézus családfája, de mindkettőnek ugyanaz a teológiai célja: hitelesíteni, hogy Jézus Dávid királytól származik.” (ld. Vermes Géza: Jézus változó arcai, Osiris Kiadó, Budapest, 2001., 226. oldal)

Jézusról is csupán annyi tudható tehát bizonyosan, hogy anyját Máriának hívták, s hogy Őt, a Megváltót mind családja, mind pedig működése Galileához köti.

Jézus nemzetségtáblájával a négy kanonizált evangélium közül kettő foglalkozik. Ezek ellenmondásai kellő kétségeket ébresztenek a Megváltó genealógiáját illetően.

Minthogy azonban mind a Koránból, mind pedig Mohamed családfájából egy „hivatalos” változat létezik, az iszlám megalapítója tekintetében az utókor forráskritikai lehetőségei viszonylag szűkösek. Arra azonban feltétlenül figyelmeztetnünk kell, hogy az egyféle genealógia nem szükségképp azonos értelmű a hiteles genealógia fogalmával.

Az omajjádok uralmát utóbb felváltó abbászidák hatalomra kerülését mindenestre egy igen érdekes eseménysor előzte meg. Mint már említettük az abbászidák mint a proféta vérrokonai, és – ennélfogva - mint legitim utódai léptek fel az arabok által választott és elfogadott omajjádokkal szemben, s uralmukat csodálatosképpen Perzsiában és a perzsa kultúra hagyományainak megfelelően szervezték meg.

Felettébb furcsa, hogy a profétának arab földön egyetlen utóda sem maradt, aki az abbászidák jogcímével a magáét szembehelyezve magának követelte volna a kalifa méltóságát.

Amint Goldziher az abbászidák hatalmát megszervezőkről írja:

„E czímen már most az ő dái-jaik is bejárták az iszlám keleti tartományait, különösen a perzsa emberektől lakott Khoraszánt, ahol leginkább találkoztak az omajjádok gyűlölői és ahol sikerült is nekik titokban sok ezer embert toborozni a Hásimiták, azaz Abbászidok ügye számára. „A próféta házának jogait helyreállítani a bitorlók ellenében”, ez volt jelszavuk. A prófétának egy jövendölését terjesztették, mely szerint „majdan fekete zászlókkal előbukkannak a hívek Khoraszánból, élükön a Mahdi.” E propaganda fővezére egy Abu Muszlim nevű ember volt, kinek származását mély homály födi, de kiről biztosan csak annyit tudhatunk, hogy nem volt arab. Tevékenysé-gében nagy része volt az arabok elleni gyűlöletnek és azon iráni eszméknek, melyeket a mahdi-reménységek palástoltak.” (ld. Nagy Képes Világtörténet 677. oldal)

Amit mindebből megtudhatunk:

1. A próféta legitim utóda egy döntően perzsa lakosságú városból, Khoraszánból fog eredni,

2. Mozgalma kifejezetten arabellenes,

3. Ez az arabellenes Mahdi a próféta vérrokonának tartja magát,

4. Az abbászida Mahdi (a mahdi fogalom, mint már említettük szintén perzsa eredetű) nos a Mahdi hatalmának legfőbb propagátora az az Abu Muszlim, akiről csak az tudható, hogy nem volt arab.

Ha nem tekintenénk a Korán mesterségesen kialakított nyelvezetét, a pogány kori arab irodalom tömeges hamisításait, a Korán nyelvi és fogalomkészletének jelentős mérték-ben perzsa eredetű voltát, valamint a késői perzsa és korai arab történelem meglepő szinkronitását, már az abbászida uralom megszerveződésének körülményei, nyílt arabellenessége és a Mohameddel való vérrokonságra való hivatkozása is elegendő arra, hogy kétségeink ébredjenek Mohamed arab származása felől.

Mindez azonban igencsak arra mutat, hogy a próféta nem az arab, hanem abból a kulturális közegből eredt, melyből a Kr. u. IV. század méd-perzsa vallásalapítója, Mazdak.

„Kik?”, „Miért?”, „Hogyan?” II.

„Kik?”, „Miért?”, „Hogyan?” II. 

A művelet palástolása

Az „időugrással” kapcsolatban azonban felmerül két nem csekély probléma.

1. Itália és Bizánc szélesebb néptömegeinek hogyan nem tűnt fel a „naptárcsere”?

2. Hogyan lehetett mind Bizáncban, mind pedig Rómában titokban tartani, hogy egy-egy személy (Gergely és Bölcs Leó) több név alatt uralkodik.

Az első kérdésre már Illig megadta a választ kitűnő munkájában. Az „időugrás” noha 600-ból 900-ba történt, azonban az anno Domini időszámítás okiratokon való fel-tüntetése csupán jó száz évvel később kezdődött. Az „időugrás” tehát nem a Krisztustól vezetett időszámításnak már széles körben való elterjedése korában következett be, hanem akkor, amikor az általánosan használt időszámítás még Diokletianushoz, illetve a kelet-római császárok uralkodásához kötődött.

Ami a második kérdést illeti: Rómában az egyház szigorúan titokban tudta tartani a belső ügyeire vonatkozó adatokat, tényeket. A fiktív pápalistával nem is volt több teendő, mint gondosan el kellett zárni egy időre. Három nemzedék letűnik, s a negyedik már szinte mindent elhisz, amit neki a múltról mondanak.

Hasonló a helyzet a bizánci udvarban is, ahol már Constantinus korában – amint Hahn István írja – „A császári udvartartás a társadalomtól elzárt, egészségtelen, fülledt és feszült légkörben élt.” (ld. Az ókori Róma története idézett kiadás 390. oldal) És képzelhetjük hová fejlődött a császári család társadalomtól való elzárkózása majd háromszáz év alatt, tehát kb. 600-ig.

A Szovjetunióban is jellegzetes bizantinus gyökerű jelenség volt az, hogy a nép esetleg csak napok, hetek múlva szerezhetett tudomást arról, hogy az első-titkár halott.

Az uralkodó élete vagy halála Bizáncban egészen másképp volt közügy, mint Rómában, vagy mint később a Nyugaton. S minthogy az uralkodó elsősorban csak legszemé-lyesebb környezetével érintkezett, szélesebb körben aligha tűnhetett fel, hogy Maurikios és Bölcs Leó esetleg azonos személyek.

De akkor ki lehetett I. Basileos, Bölcs Leó apja, s az úgynevezett makedón dinasztia megalapítója. Alighanem kitalált személy, akinek azonban életútját, kelet felé hősiesen harcoló képét II. Tiberiusról, Maurikios apósáról mintázták. Csakhogy amíg II. Tiberius a perzsákkal viaskodik a történetírás tanúsága szerint, addig Basileos az arabokkal való harcokban tünteti ki magát.

De mit is jelent a szó, Basileos. Csupán annyit, hogy király, fejedelem, uralkodó. Amikor tehát Bölcs Leó a bizánci trónt elfoglalja, nem mondhatja azt, hogy ő végül is Maurikios. Azt sem mondhatja, hogy Maurikios fia, hiszen feltűnő volna egy 600. és egy 900. körüli uralkodó ilyen összekapcsolódása. Ez leleplezné az egész történet-hamisítást. Azonban nem létező királyi ősre sem hivatkozhat Leó, hiszen ha az uralko-dókat nem is látja a nép, nevüket azonban ismeri. Nem létező apával előhozakodni tehát nem lehetett. Maradt tehát egy kétértelmű szó a basileos, a király, amelynek tulajdon-névi értelme is van. Amikor Maurikios Basileos fiaként Leó néven ismét trónra lépett, a legkisebb kockázattal csupán annyit mondhatott: apám Basileos volt, apám király volt! E hivatkozás mellett alighanem létezett egy Maurikiosra való utalás is, ám ennek nyomait sürgősen el kellett tüntetni.

Ismét csodás véletlen, hogy a 800-as évek vége tájt – több, mint háromszáz év után – véget ér az úgynevezett képrombolás, melynek bizonnyal nemcsak számos kép, de sok irat is áldozatul eshetett. S – amint a Pallas írta – Bölcs Leó „belkormányzatát” sok erő-szak árnyékolta be. Az ilyen kavarodások szintén tökéletesen alkalmasak nem kívánatos tanúk és iratok eltüntetésére. Ám Leó háromszáz évvel korábbi tükörképe – ott Maurikios utóda – Phokász császár is erőszakos kormányzatával tette nevezetessé magát, s e gyakorlata – igencsak anakronisztikusan ható módon – egyenesen a keresztényüldözésig is elment.

Ha a valószínűleg nem létező Phokász tetteire magyarázatot keresünk, úgy azt inkább Leónál találjuk meg, három évszázad múlva. Ha leleplező feljegyzéseket kellett összegyűjteni és megsemmisíteni, úgy e keresés fő célpontja az a keresztény egyház, mely Bizáncban is az írásbeliség elsődleges letéteményese.

A Gergely és Maurikios által végzett történelemhamisításban talán az a legcsodálatosabb, hogy olyan kultúremberek hajtották végre, akik szinte semmit nem hagytak elveszni a történelemből, hanem annak menetét – kissé átköltve, időben elhúzva és kódoltan – végül is megörökítették.

Ugyanígy kódolt formában közli a bizánci történetírás azt is, hogy Maurikios megölte apósát, II. Tiberius császárt, mégpedig úgy, hogy I. Basileost, a makedon dinasztia megalapítóját úgy állítja be, mint aki gyilkosság útján jutott a hatalomhoz. A valós Maurikios tettét tehát a költött Basileos nyakába varrja a história. És az sem lehetett véletlen, hogy a Bíborbanszületett Konstantin fölött oly sokáig gyámkodtak, s hogy a tényleges hatalmat meglehetősen későn vette a kezébe. Az átmenet évtizedeinek ugyanis zavartalanoknak kellett lenniük.

Minthogy e kis tanulmány – amely végső formájában már alighanem inkább önálló füzet alakjában lát talán majd napvilágot – messze meghaladta tervezett kereteit, a következőkben érintendő témákat már valóban csupán a lehető legrövidebben és csupán a problémák természetét vázoló formában tárgyalja.

Áthúzódó jelenségek

A Kr. u. VI. és X. századot nem csupán életrajzok, történelmi folyamatok „ismétlődései” kapcsolják egybe, nem csupán a Taktika című munka két személyhez (Maurikioshoz és Bölcs Leóhoz) való köthetősége, és nem is kizárólag a perzsa költészetben mutatkozó megmagyarázhatatlan több száz éves űr. Bizonyos társadalmi és kulturális jelenségek folyamatos stagnálásai is arra mutatnak, hogy az a három évszázad csupán papíron létezik. Elsőként vegyük talán a gregoriánt, melynek dallamait a hagyomány szerint Nagy Szent Gergely jegyeztette le, még a szertartásrend kialakításával, rögzítésével egy időben. E zene azonban mit sem változik egészen a X. századig, ahonnan kezdve hirtelen több-szólamúvá válik és utóbb némi hangszeres kíséretet is kap.

Vagy pillantsunk a római jogra, melynek történetében a Justinianus-féle kodifikáció és a Bölcs Leó korából származó magyarázatok megjelenése között nem történik semmi érdemleges, két – a Justinianus-féle anyagból készült – kivonat meg-születésén túl. Ugyanez vonatkozik a képrombolásra is, amely állítólag 118 évig tartott. Vajon mennyi kép készülhetett, ha elpusztításukhoz ennyi időre volt szükség? Lehet, hogy Bizáncban még az utcákat is ikonokkal, zománcképekkel, mozaikokkal és freskókkal borították? Ám ettől függetlenül a bizánci művészetben a tényleges űr mégis 300 év, de erről később.

Gergely még a VI. században fellép a simónia ellen, de a jelenség századokon át kiirthatatlan.

A Róma és Bizánc közötti egyházszakadás a VI. század közepén igen élesen vetődik fel, ám az ténylegesen csupán a XI. században következik be, nevezetesen akkor, amikor az európai feudális rend megszilárdulásával bizonyossá válik, hogy Rómának és Bizáncnak nem kell már egy a hun birodalomhoz hasonló méretű és erejű internacionális hatalom kialakulásától tartania. Európa immár meg van osztva és részben Róma, részben Bizánc lelki-politikai fennhatósága alá van rendelve.

És mi a helyzet a pápai hivatal befolyásával. Gergely előtt a pápai tiszt elfoglalásához bizánci jóváhagyásra volt szükség. Gergely-Christophorus után 904-től, tehát III. Sergius pápától kezdve, - amint Gergely Jenő említi a „pápai bürokrácia minden vala-mirevaló állását (…) a Szentszék régi ellensége, a nemesség kaparintotta meg.” (ld. Gergely J. i.m. 76. oldal.)

Gergely-Christophorus előtt és után tehát viszonylag gyenge a pápaság. (ld. Gergely Jenő i.m. 49. illetve 76. oldalak)

Az egyházi hatalom tényleges letéteményese Szent Benedek rendje. Ez szervezi az építkezéseket, az újkor díszleteit, ez gondoskodik a könyvek, iratok másolásáról.

Gergely zsenialitása tehát abban is áll, hogy az egyház sorsát nem bízta kizárólag a politikai törekvéseknek kitett pápaság intézményére. Benedek rendje, mint árnyékhata-lom még sokáig ott áll az egyre tehetetlenebb és gyengébb pápák mögött, ügyelve arra, hogy Róma és az Egyház szent intézményei ne legyenek végleg az enyészetéi.

 „Építkezési stop Bizáncban”

Ez az igen kifejező címe az Illig mű egyik fejezetének. (Ld.: Illig i.m. 326. oldal.) De nyugodtan hozzátehetjük: Rómában is a bizáncihoz hasonló építkezési stopot tapasztalhatunk.

Illig kijelentése – nevezetesen, hogy három évszázadon keresztül szünetelt az építészet – annyira megdöbbentő, hogy az ember először el sem hiszi, s úgy gondolja, ha valamin, hát ezen – az építészet terén – biztos meg fog dőlni az elmélet. Ám a lexikon sem mond mást, mint ami éppen megerősíti Illig teóriáját.

Amint a Művészeti lexikon bizánci művészet címszava alatt írja: „bizánci művészet az ókeresztény művészet szerves folytatása (…). Központja (…) Bizantion, ahová Nagy Konstantin császár 330-ban áthelyezte a római birodalom székhelyét. (…) A bizánci művészet kezdetét ettől az időtől számítjuk, teljes kifejlődését azonban csak a 6. században, Justinianus császár uralkodása alatt érte el, mely egyben első virágkora volt (kora-bizánci művészet).

Második virágkora a képrombolás (725-843) után a makedón (867-1056) és Komnenos (1057-1204) dinasztiák idejére esik (…).” (ld. Művészeti lexikon hivatkozott kiadás és címszó)

Ezután a lexikon hosszasan ír az V. és VI. századi emlékekről, ám furcsa mód nemcsak a bizánciakról, hanem a ravennaiakról is. Majd anélkül, hogy egyetlen VII. és VIII. századi művet említene, így folytatja: „A képrombolás után ismét nagy ütemben építkező korszak legpompásabb épülete volt az I. Basileos császár által emelt ötkupolás Neo, vagyis új templom a császári palota területén. Nem maradt ránk, de hatását számos későbbi építmény őrzi.” (ld. ugyanott)

Tehát az állítólagos képrombolás 118 esztendős időszakán túl és innen sem találunk említésre méltó emlékeket a VI. század vége és a X. század eleje között. Sőt nemcsak hogy 300 esztendeig tartott a „118” évet átfogó képrombolási periódus, de a pausa a festészeten túl alighanem az építészetre is kiterjedt. Már önmagában ez a körülmény hihetetlenebb, mint az, hogy befolyásos személyiségek történelmet hamisítottak. És csodálatosképpen mi az az épület, ami a X. század egy fontos emlékeként mindjárt a szemünkbe villan a lexikon lapjairól? Bíborbanszületett Konstantin konstantinápolyi palotája, mégpedig az összetéveszthetetlen mór, sávos ornamentikával.

Amikor a VI. századtól búcsút vettünk, egy Maurikios nevű személy ült a bizánci császári trónon. Majd háromszáz év szünet után a X. századi bizánci építészet egyik első alkotása egy mór stílusú palota. De hát miért is építene más stílusban Maurikios – (Bölcs Leó) utóda?

De mi a helyzet Itáliában a VI. századi Ravenna után? Amint a Művészeti Lexikon írja:

„Ravenna és kisugárzása mellett a longobárdok építőtevékenységének csak egyetlen jelentős emlékét említhetjük a cividalei Tempiettót (762-776.) (…) E korabeli építke-zésekről különösen a centrumokban (Pavia, Cividale, Brescia) számos írott adat szól, ma is álló templomok alapításáról, építéséről. Ezek az épületek azonban nem maradtak ránk, illetve a ma állókon nem lehet kimutatni e korból származó lényeges részeket.” (ld. Művészeti lexikon, Olaszország művészete címszó)

Ezután néhány erősen átépített épület vonatkozásában kormeghatározási találgatásokba bocsátkozik a lexikon, majd így folytatja:

„A fejlődés a 9. század után már folyamatosnak látszik…” (ld. ugyanott) Itáliában tehát a VI. századi ravennai csoda és a 9. század utáni – magyarán X. századi – építészet között a cividalei Tempiettón kívül nincs semmi kézzelfogható építészeti emlék, csupán olyan írásos dokumentumok, amelyek – Illig nyomán – sehogy se hozhatók összhangba a leletanyaggal, a tárgyi emlékek valóságával.

S ha meggondoljuk, hogy annak az egyetlen cividalei Tempiettónak is csupán „oklevelek” és írásos emlékek alapján ismerjük a korát, beláthatjuk, hogy egy alaposabb vizsgálat ezt az épületet is – az aacheni palotakápolnához hasonlóan – alighanem igen könnyen más korba röpítené.

Gyakorlatilag tehát építészeti űr tátong mind Bizáncban, mind pedig Itáliában a VI. és a X. század között. Majd nemcsak hogy minden folytatódik e területeken, de északon, Németországban, Franciaországban, Angliában és másutt is hirtelen hatalmas székes-egyházak emelkednek ki a semmiből. Mégpedig olyan építészeti tudásról tanúságot téve, melyről aligha hihetjük, hogy a német, francia, angol, stb. kultúrák autochton jelensége volna.

Megszületik az új Európa lenyűgöző díszlete, a románkori egyházi építészet. S hogy miért kell e templomoknak a gyakran gyér lélekszámú településeken is százak, ezrek befogadására alkalmasnak lenniük, tornyaikkal az egeket ostromolniuk? Annak az Istennek a nagyságát kell minden kétkedésen felül bizonyítaniuk, melynek tiszteletére emeltettek. Ellentmondást nem tűrő és feltétlen tiszteletet parancsoló épületek ezek, melyek puszta látványukkal kérdőjelezik meg az egykori törzsi istenek hatalmát.

S hogy kik építették e gigantikus műveket? Amint a Pallas írja:

„A középkorban ugyanis, amikor különösen kezdetben papok és szerzetesek, nevezetesen Benedek rendiek, foglalkoztak az építés mesterségével, minden építés megkezdésekor és minden munka befejezésekor ájtatosságot végeztek az építő-mesterek, akik külön zárt és némi előjogokkal fölruháztatott kasztba sorakoztak. Ezt az ájtatosságot az emelendő épület közelében elhelyezett házban végezték, melyben egyszersmind szerszámaikat is tartogatták, s itt oktatták ki egymást az építés fortélyaira. Ezek az építőmesterek nem állottak a hatóságok hatalma alatt, a körükben felmerült egyenetlenségeket saját főnökeik intézték el és ezrét szabadkőműves volt a nevük, azaz olyan, aki fel van szabadítva a hatóság beavatkozása alól.” (ld. Pallas Szabadkőműves-szövetség címszó)

Megint csak Gergely kedves közösségébe, Benedek rendjébe ütközünk. A legtávolabbról sem állítható, hogy a XVIII. századi eredetű mai szabadkőművességnek ténylegesen a Benedek-rendi építők voltak az elődei, s hogy a két szervezet között akárcsak időlegesen is kapcsolat és együttműködés lett volna. Ám az bizonyos, hogy a „világi” szabadkőművesség szervezettség, s az ügyek diszkrét intézése dolgában – amint neve is mutatja – mintaképnek tekintette az egykori templomépítőket.

Az építőtestületek vezetői utóbb, kb. a XIII. századtól már inkább a laikusokból kerültek ki. Addigra azonban a keresztény Európa díszlete felépült, mely immár több száz éves múltjával és a hozzá társult ideológiai tartalmakkal irányt szabott a kontinens további folyamatainak.

Nem létező építkezési stop után következhetett tehát az építkezési bumm, mely mögött jól látható a bencés rend munkálkodása és felsejlenek a bencés pápa, a ravasz római patrícius, Gergely nemes vonásai.

És a XI.-XII. században Európa szerte megkezdik működésüket a királyi kancelláriák, melyekben készséges közreműködéssel írnak múltról és jelenről az írásbeliség letéteményesei, az egyház szolgái.

Talán még száz éve sem halt meg Gergely, amikor a gépezet már oly olajozottan működik, mintha századok állnának mögötte.

Hogy létezett az úgynevezett Constantin hamisítvány és a pszeudo Izidor-féle iratok? (Ld.: Gergely Jenő i.m. 64., ill. 75. Oldal.) Ezek leleplezésére még századokat kell várni, egészen a reneszánsz koráig.

 A keresztény és a kínai időszámítás szinkronitásával kapcsolatos kérdések

Kínában egészen a XX. századig nem alkalmazták széles körben a keresztény időszámítást, mint ahogy semminemű ú.n. lineáris időszámítást sem. Minden uralkodóval új éra kezdődött, így ott az idő képzeletbeli „tengelyét” az uralkodók egymásutánjának láncolata képezi. Ez a „tengely” különösen azért képzeletbeli, mert leginkább a nyugati ember képzeletében létezik. A kínai létfelfogás, s így az idő- és történelem-felfogás nem mérhető, csupán – különbségei által – hasonlítható a nyugatihoz. Ezt az elképzelést – Spengler kifejezésével – egyfajta jelenidejűség hatja át, s helyes meg-értése nehezen kísérelhető meg a kínai – különösen a konfuciánus – bölcselet tanulmányozása nélkül.

Ami azonban az időszámítás szinkronitásának technikai részét illeti, a legjelentősebb mozzanat az, hogy Marco Polo Kr. u. XIII. századi utazásáig a Nyugatnak semmi-nemű azonosítható érintkezése nem volt a kínai birodalommal.

Illig ugyan említ Kínában talált bizánci pénzeket, azonban mind ezek, mind pedig más emlékek akkor bírnak csupán relevanciával, ha mindkét – tehát kínai és európai – oldalról egyaránt meghatározott személyekhez köthetők.

Feltéve, hogy a nyugati történelembe a 600. utáni időszakra valóban betoldottak három-száz évnek megfelelő „mesét”, úgy az európai és a kínai történelem szinkronitása a következőképp gondolandó el.

A mai nap éppeni pillanatától egészen a Kr. u. 900-as esztendőig visszamenőleg „valós időben” zajlik mind az európai, mind a kínai történelem. Így tehát pl. Marco Polo XIII. századi utazása itt is, ott is „ugyanarra az időre” tehető. A kínai történelmet a 900-as esztendőtől visszamenően is „valós történelemnek” foghatjuk fel, azonban a 900. előtti kínai eseményekkel Nyugaton a 600. előtti események vannak tényleges egyidejűségben. Magyarán pl. a 874-es santungi parasztfelkelés nem a valószínűleg sosem volt I. (Német) Lajos (843-876) karoling király uralkodásával volt egy időben, hanem Nagy Szent Gergely VI. századi működésével. (Gergelyen kívül más példát azért nem hozunk fel, mert – noha az „idő” ekkor már „valós” a Nyugaton, de – a szereplők zöme még és már alighanem fiktív, de legalább is nevében vagy működésében meghamisított.)

Illig említ egy 751. körüli ütközetet Talasnál, melyben egyebek mellett kínaiak és arabok is összecsapnak. Ez a 751-es dátum azonban – minthogy 900 előtti – valójában 451 körüli eseményre utalhat. Ám már Germanust idézve láttuk, hogy a perzsa birodalom határőrizeti feladatokra igénybe vett arab fegyvereseket, akiket vélhetően adott esetben a szükséghez képest csoportosított át. Talas egyébként Közép-Ázsiában, hagyományosan Szkítiának nevezett területen található: az Aral tótól keletre, a Szir-Darja folyótól északra, a türk népességű Kazahsztán és Kirgízia határvidékén. Külön kérdés tehát, hogy a kínaiak Talasnál egyszerűen Mohamed / Mahamed (esetleg Mazdak) követőivel ütköztek-e meg, avagy Mohamednek kifejezetten arab híveivel.

Ez a 751-re vonatkozó esemény tehát sem meg nem erősíti, sem pedig meg nem cáfolja Illig elméletét. Az igazi megerősítés az lenne, ha a kínai forrásokból olyan adat kerülne elő, amely a 900. előtti korszak valamely kínai személyiségét egy nála háromszáz évvel korábbi európaival egykorúnak tüntetné fel.

S az Illig-féle teória cáfolata is leginkább az lehetne, ha valamely 900. előtti európai személyiség kínai források alapján volna azonos korú egy olyan kínai nevezetességgel, aki a hagyományos európai kronológia szerint is kortársa volt az előbbinek. Ám minthogy az európai és a kínai történelem 900. előtti időkben való találkozásairól, kapcsolatairól nincsen tudomásunk, a keresztény és a kínai história szinkronitásának-aszinkronitásának kérdése jelenleg érdemben nem vizsgálható.

A „bolgár kérdés”

A „bolgár kérdés”

Bolgária hézagos történelme

Amikor a naptár-átállítás okairól írtunk kiemelt jelentőséget tulajdonítottunk Bolgária szerepének, a magyar és bolgár egyesülés lehetőségének, valamint az ebből – Rómára és Bizáncra nézve – adódható következményeknek.

Érvelésünk során többek között az ú.n. óbolgár királylista adataira is támaszkodtunk, melyek alighanem egy meg nem hamisított történelmi valóság lenyomatai. A magyar és a bolgár történeti hagyományok valószínűleg azért őrizték meg hívebben az igazságot, mint a nyugati történetírás, mert e két országnak éppenséggel nem állott érdekében az „időugrás” véghezvitele, sőt a művelet elsősorban velük szemben lett végrehajtva.

Hogy e gyanúnkat ellenőrizzük, lássuk Bolgária sajátosan szakadozott történetét. Mint említettük Bolgária legkorábbi uralkodói a hun Attilára vezették vissza nemzet-ségüket, s az is köztudomású, hogy e nagy kultúrájú, ám szerencsétlen sorsú ország 1393-ban a moszlim törökök hódításának esett áldozatul.

Az Attila és a török hódítás kora közötti bolgár történelem három, egymással folytonos-ságot alig mutató szakaszra oszlik, melyek a következők:

1. Attilától - Asparuchig (Iszperichig): 453-680.

2. Krumtól - Vladiszlávig: 802-1018.

3. Bolgária ismételt függetlenné válásától a török hódításig: 1187-1393.

Az első és a második szakasz között 122, a második és harmadik periódus között 169 esztendő telik el. Már önmagában érdekes az, hogy azon évek száma, melyek alatt a bolgárok eltűnnek a történetírás látómezejéből, összesen 291, tehát közel háromszáz. Ez azonban inkább csak árulkodó jel, mintsem maga a megoldás kulcsa.

A történetírás szerint a bolgárokat a VIII. században a bizánci császárok katonai segéd-csapatoknak használják. (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 124. oldal) A „hivatalos” történelmi kép tehát beéri annyival, ahogy a bolgárok 122 esztendőn keresztül csak úgy elkatonáskodtak.

A második és a harmadik periódus közötti, tehát a 1018-tól 1187-ig tartó időszakról azt tartja a história, hogy ezalatt a bolgárok bizánci fennhatóság alatt éltek. Mármost, hogy a fennhatóság miként keletkezett, erről vajmi kevés adat áll rendelkezésre.

A korábbiak során a 680 körül élt bolgár Asparuch személyét a magyar Szent Istvánnal azonosítottuk, tekintettel a bolgár, illetve magyar Dsulók - Gyulák hasonlatos-ságára. Az óbolgár királylajstrom 680-as záró adatát tehát egy 980-as, 1000-es adattal lehet helyettesíteni.

Ehhez képest kb. két évtized múlva, 1018-ban Vladiszlav lesz a bolgár történelem második periódusának utolsó uralkodója. Őutána kezdődik a bizánci fennhatóság 169 esztendeig tartó korszaka, mely 1187-ig tart.

A bolgár történelem adataiban az is igen feltűnő, hogy – noha tartalmaznak közel háromszáz esztendő űrt – mégis a magyar honfoglalástól a Szent István-i királyság megalapításáig terjedő időszakra (896-1000) rendelkezünk bolgár adatokkal. Ám a bolgár történelemnek a 802-1018-as periódusa sehogy sem hozható összhangba a magyar történeti hagyományokkal, melyek (krónikák, geszták) jobbára mit sem tudnak a szomszédos Bolgária legjelentősebb uralkodóiról (pl. Siemeon cárról, 893-927).

Még Anonymus viszonylag „eurokonform” Gesta hungaroruma sem emlékezik meg a bolgár történelem legjelesebb lapjairól, noha tárgyalja a magyar és a bolgár érint-kezések, küzdelmek kérdését. (ld. Anonymus: Gesta hungarorum, Bibliotheca Historica, Történelmi és Művelődéstörténeti sorozat, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977.)

Anonymus Gestája zavaros történeteket ad elő az erdélyi „blak” Gyaluról, és a tulajdonképpen magyar Gyuláról, ám semmit sem tud a bolgár „Dsuló”-król, Gyulákról. Megemlékezik a magyaroknak Bulgáriába való behatolásáról, Bizáncig való előretörésé-ről, ám arról, hogy miként kerül Magyarország déli határa oda, ahova végül is került, nem sokat beszél – még a határkijelölésről szóló fejezetben sem. És általában véve is: a magyar krónikai hagyomány mintha tudomást sem venne a bolgároknak az Attilával való kapcsolatáról. Pedig hát, amint a Pallas írja: „A bolgárok Ural-altáji nép, mely a hun birodalom felbomlása után kezd föltűnni, s úgy látszik több olyan törzsből alakult, melyek előbb a hunok alá tartoztak. Ezért nevezik őket az egykorú írók néha egyszerűen hunoknak, majd pedig megkülönböztetik a szorosabb értelemben vett hun törzsektől (…) a bolgárok eredetileg finn-ugor nép, mely előbb a Don és Dnjepr folyók mentén lakott. A számra kevés finn-ugor bolgárok csakhamar összeolvadtak a már előbb Moesiában lakott szlávokkal és fölvették azoknak nyelvét is, s csak eredeti nevük maradt meg. A IX. században a bolgárok már tiszta szlávok voltak.” (ld. Pallas, Bolgárország címszó)

 Bolgárok és szlávok

Látunk tehát egy olyan onogur-bolgár birodalmat, melynek uralkodói – Kovrat, Bezmer – a VII. század végén még a hun Attila leszármazottainak tartják magukat, ám mely kb. 120 év múlva, a IX. században már „tiszta” szláv. Valóságos metamorfózis ez, ám egyáltalán nem egyedülálló. A nyugati gótok ibériai maradványai ugyanígy „romani-zálódnak” s nyelvük ugyanígy lesz az enyészeté, hogy helyette feltűnjön az új-latin spanyol és portugál nyelv.

Ám visszatérve a bolgárokra – amint Bács Gyula írja:

„A VII. század második felében, amikor a szlávok szinte teljesen betöltötték a Bizánc uralma alatt álló, avarok pusztította balkáni területeket, egy harcias nomád lovas nép telepedett meg a Balkán hegység és a Duna közötti területen. E nép – az Ural-altáji onogurok, bolgár törökök – őshazája Közép-Ázsia (…).

Az onogur bolgárok szomszédságában élő és velük sok rokon vonást mutató félnomád magyar törzseket az onogur bolgárokkal azonosították a népvándorlás mozgalmas századaiban. Így – bár később nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar külön nép – az onogurból képzett ungar, hungar elnevezés továbbra is megmaradt. (…)

A csodaszarvas legendájában szereplő Belár király, - akinek leányait Hunor és Magyar, valamint vitézeik feleségül elrabolják – neve szintén bolgár kapcsolatra mutat, ugyanis egyes pusztai népek a bolgár népet belárnak nevezték.” (ld. Bács Gyula: Bolgária, Panoráma, Budapest, 1981., 37. oldal)

Ezekszerint a magyarokhoz a megtévesztésig hasonlatos bolgárok a VII. században, tehát a 600-as években tűnnek fel a Balkánon. A „hivatalos” történetírás azt tartja, hogy a bolgárokat megelőzően szlávok éltek a későbbi Bolgária területén.

Az alighanem képzeletbeli szlávokról azonban nem más számol be, mint – már régi kedves ismerősünk – Maurikiosz bizánci császár.

Amint Bács írja: „Maurikiosz lelkületüket álnokságtól mentesnek inkább őszintének és nyíltnak mondja, s igen magasztalja vendégszeretetüket.” (ld. Bács i.m. 35. oldal)

Mintha csak a legendás magyar vendégszeretetről írna Maurikiosz, midőn a szlávokat dícséri. De miféle szlávokról írhat 600 körül Maurikiosz, amikor az Egyetemes történelmi kronológia szerint (ld. hivatkozott kiadás 118. oldal) a szlávoknak a balkánra való „nagyméretű letelepítésé”-re csak a VII. század közepétől, tehát a független bolgár állam „elismerése” után kerül sor? Ráadásul a középtermetű, sötét hajú bolgárok sehogy sem emlékeztetnek azokra a szlávokra, akikről Prokopiosz bizánci történetíró a VI. század-ban azt írja, hogy magas termetűek, inkább szőke, mint sötét hajúak. (ld. Bács i.m. 35. oldal) És kikről ír Prokopiosz 550 táján, amikor a szóra érdemes szláv tömeg csak kb. 650 után jelenik meg a Balkánon?

Végül is, kik voltak előbb a Balkánon: a bolgárok vagy a szlávok? Az Egyetemi történelmi kronológia a már hivatkozott 118. oldalán szó szerint ezt írja: „668-685: II. Konstantin (…) Elismeri a független bolgár államot a Balkánon. A szlávok nagyméretű letelepítése (Szlavónia a Balkán északi részén)”. De ugyanezen az oldalon ezt is írja:”540: bolgár-török végig pusztítják a Balkánt…”

Igen valószínű, hogy Attila 453-as halálát követően a később bolgárnak nevezett hun néprész nem távozott a Kárpát-medencéből és a Bizánc feletti térségből sehová, hogy majd kb. 230 év után, 680-ban visszatérjenek a Balkánra, hiszen az 540-es „balkáni pusztítás” furcsa módón törné meg ezt a „távolléti” időszakot. Az 500. körül az Al-Duna vidékéről elszármazó „szkíta” (hun?, bolgár?) Dionysios Exiguus is hitelesíti a Bizánctól északra fekvő területeken az Attila halálától is folyamatos hun, hun-utód jelenlétet. Csupán a 680./980. utáni szlávosítás az, ami eredményesnek mutatkozik a hun-bolgár jelenlét Bizáncra nehezedő szorításának fellazítására.

Egy azonban bizonyos: az onogur bolgárok nyelvükben utóbb elszlávosodtak, s e körülményből leginkább Bizánc profitált, mely ennek következtében mentesült attól, hogy északi szomszédságában egy „hungár” – bolgár birodalom létesüljön.

A szláv nyelv elterjedésében jelentős szerepe volt a bizánci kereszténység felvételének és a szláv egyházi nyelv bevezetésének. Amint Bács írja:

„A kereszténységnek keleti formában való felvétele több okból is jelentőssé vált Bolgária későbbi jövőjében.

A bizánci ortodoxia miatt Bolgária nem került be a Róma által képviselt nyugati kultúrkörbe, s bizánci mintára, bizánci hatás alatt fejlődött.” „Az a körülmény pedig, hogy az új hitet szláv papok szláv nyelven hirdetik (…) egyben (a kultúra hordozója akkor az egyház lévén) a bolgár-török Bolgária szláv nyelvűvé válását is elősegíti.” (Ld.: Bács i.m. 40. oldal.)

S még 870-ben a konstantinápolyi zsinat kimondta, hogy Bolgária egyháza a konstantinápolyi patriarchátus alá tartozik. (Ld.: Gergely Jenő i.m. 75. oldal.)

Tökéletesen világos tehát, hogy a „térítési” munka Róma és Bizánc egyetérté-sében hatalmi-politikai célokat is szolgált. Azt a célt szolgálta nevezetesen, hogy – amint arra korábban rámutattunk – szembekerüljenek egymással:

1. A „pogány”, majd római keresztény magyarok a bizánci rítusú bolgárokkal, illetve

2. Az onogur bolgárok a velük együtt élő szlávokkal.

Bácsnak az az igen helyes megjegyzése, hogy a szláv nyelvű egyháznak jelentős szerepe volt a bolgárok szláv nyelvűvé „alakításában” már önmagában ellentmond azoknak a felvetéseknek, hogy a bolgárok már a IX. században egyöntetűen szláv nyelvet beszéltek volna.

A bolgárok között azonban számosan tértek az iszlám hitre is, akik közül sokan utóbb Magyarországon telepedtek le. Őket hívták izmaelitáknak vagy böszörményeknek. Nem lehet kizárni annak a lehetőségét sem, hogy azokból a bolgárokból tértek sokan a moszlim hitre, akik elutasították a bizánci kereszténység örve alatt meghúzódó szlávosító törekvéseket. Ezeknek azonban utóbb alighanem muzulmán hitük miatt kellett távozniok az egyre szlávosodó Bulgáriából. Menekülésük iránya természetszerűen mutathatott az etnikailag rokon, vallásilag pedig már akkor is példásan türelmes magya-rok országa felé.

 Egy valószínűbb eseménysor

Az is igen feltűnő és meglehetősen megmagyarázhatatlan, hogy noha a 600-as évek derekán az óbolgár királylistában szereplő Kovrat Dsuló Bizáncban megkeresz-telkedett, országa vajon miért csupán kb. 200 esztendő múlva, 870-ben válik keresztény monarchiává, holott Európában mindenütt – és a világ számos helyén – az uralkodó új vallásának felvételével egyidejűleg vagy legalábbis röviddel utána az egész ország osztozik az új vallásban, az uralkodó hitét veszi fel. Mi tehát ez a kétszáz éves szakadás a bolgár történelemben? Elhihetjük-e, hogy valóban volt ilyen szakadás?

Ez az anomália azonban könnyen kiküszöbölhető, ha a folyamatot a következő-képp fogjuk fel.

1. 453-tól Attila fia Irnik vezeti a hun nép egy - később bolgároknak nevezett – részét.

2. Ez a nép a VI. század folyamán sem mozdul el az Al-Duna vidékét is magában foglaló területeiről.

3. 570 tájától kezdődően „avarok” – „magyarok” jelennek meg a Kárpát-medence vidékén.

4. Ettől az időtől kezdve Bizánc megkezdi ártalmatlannak tűnő térítő munkáját a bolgár területeken, azonban elsősorban a szláv elemek közül választva ki a papi tisztségek viselőit.

5. 590-600 körül a szláv nyelvű egyház primátust követel magának a bolgár államon belül, illetve bátorítja a szláv önállósodási törekvéseket. (Esetleg szláv ellenuralkodót állíttat.)

6. 596-tól 650-ig az avar-magyar terjeszkedés elsősorban nyugatra irányul. Ezalatt Bulgáriában megerősödik a bizánci orientációjú szláv nyelvű egyház, mely a szláv elemeken túl onogur-bolgárokat is szellemi vezetése alatt egyesít.

7. Kovrát Dsulo szembe találja magát a bolgár nép immár bizánci keresztény részével, s a VII. (X.) század közepén – mint önálló hatalmi tényező (Gyula) – a magyar fejedelmek oltalma alá helyezi mind saját személyét, mind a bolgár nép hozzá húzó részét.

8. A Dsulo – Gyula Bizáncban megkeresztelkedik abban a hiszemben, hogy e gesztus-sal elérheti a bizánci egyház támogatását, s így a bolgár nép megosztottsága meg-szűntethető.

9. A bizánci diplomácia – minthogy nem áll érdekében – sem közvetlenül, sem az egyház útján nem segíti elő a Dsuló – Gyula bolgár egyház által való elfogadását.

10. Minthogy a bizánci keresztelkedés manővere nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így a magyar fejedelemnek (királynak?) sem áll érdekében, hogy a Gyula személyében egy önálló hatalmi tényezőt tűrjön meg maga mellett.

11. A magyar vezetés – noha Bizánc határáig hatolva megkísérelte a magyar–onogur bolgár egyesítést (kb. 650-700-ig, tehát 950-től 1000-ig) – valószínűleg számos megtévesztésnek is engedve utóbb elfogadta a status quot, s déli hatá-rát a szerb területek mellett – attól északra – állapította meg.

12. Gyula a bolgárok hozzá húzó részének segítségével utoljára még (703/1003) megpróbálta korábbi helyzetét visszaállítani (Ld.: Magyar történelmi kronológia, 22. oldal.), ám az ekkor már Bizánccal kiegyezett magyar vezetés elfojtja ezt a kísérletet.

13. Asparuch – István a Kárpád-medence és Erdély ura, s még 1018-ban Bulgáriát Bizánc bekebelezi.

Aszparuchnak (Isperichnek) a bizánci forrásokban szereplő Duna melletti birodalma tehát a legnagyobb valószínűség szerint nem más, mint a magyar Szent István három-száz évvel későbbre datált királysága. A bizánci források Aszparuchot Kovrát Dsulo legifjabb fiának jelölik ugyan, ám ez a közlés lehet annak a ténynek is az elferdítése, hogy Szent István a Gyula unokája (ez utóbbit a magyar források közlik.)

 Történelem az ellenség tollából

A bolgár történelem korai szakaszával kapcsolatosan az talán a legproblema-tikusabb, hogy – amint arra (az Illig féle tézist egyébként elvető) Dr. Niederhauser Emil szíves tájékoztatásában rámutatott –

1. a reá vonatkozó források – az óbolgár királylista lakonikus rövidségű alapadatain túl – kizárólag bizánciak,

2. Bizánc azonban Bolgáriával szemben ellenséges hatalom volt.

Amikor tehát ma bárki is Bolgária történetét óhajtja megismerni, szinte kizárólag az egykori ellenség közléseire van utalva.

Egy azonban bizonyos: ha elfogadjuk az óbolgár királylistára valószínűleg utólag fel-vezetett megjegyzést, mely azt mondja, hogy Avitochol (Attila) és Isperich között 515 év telt el, úgy (453: Attila halála + 515) a 968-as évet kapjuk Isperich uralkodásának kezdő évenként. Ez a dátum ugyan harminc évvel megelőzi István hatalomra kerülésének álta-lunk ismert évét, ám még mindig közelebb áll Istvánhoz, mint ahhoz a 668-as eszten-dőhöz, melyre a lista Isperichet helyezi. Sőt a megkapott 968-as esztendő szinte egybe-esik István 969-es születési dátumával!

Az óbolgár királylista bizánci hagyományozója Isperichet csak úgy tudta 668-ra tenni – megtartva az általa dogmaként kezelt 515 évet – hogy Avitocholt (Attilát) három-száz évvel korábbra, 153-ra helyezte (Ez ráadásul a diokletianusi éra szerint – tehát 300-tól számolva – helyes adat is.)

Nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy itt nem az általunk vázolt eseménysor pon-tossága a lényeges, hanem az a tény, hogy a korai bolgár történelem tele van ano-máliákkal, nehezen indokolható „szakadásokkal”, illetve az, hogy az ismert képet egy Bulgáriával ellenséges hatalom történetírása hagyományozta reánk.

 216 év betoldás?

Ha a bolgár Dsulók azonosak a magyar történelemből ismert Gyulákkal, úgy Bolgária történetének első periódusa Attilától kb. Szent István koráig tart, tehát 453-tól kb. 1000-ig.

Mit örökíthetett meg azonban a 802-től 1018-ig, tehát a Krumtól Vladiszlavig tartó periódus.

Itt abból célszerű kiindulni, hogy Bolgária 1187-ben végre lerázza magáról a bizánci fennhatóságot, mely 1018 körül telepedett rá.

1187-ben Bolgária tehát végre szabad, azonban történelme 668-cal, Bezmer Dsulónak Isperich által való háttérbe szoríttatásával megszakadt. 668. és 1187. között elvben 519 év telt el. Ez az 519 év magában foglalja a bizánci uralom 169 évét. Ha ezt levonjuk az 519 esztendőből, még mindig marad 350 év. Ebből – álláspontunk szerint – 300 év az „időugrásból” adódik, míg a maradék 50 év talán a Maurikiosz utódok nagyvonalúsá-gából ered, s esetleg sietségből is. A végre szabaddá vált Bolgáriának ugyanis gyorsan kellett történelmet kreálni; azelőtt még, hogy azt maga megírhatta volna.

1187 tájékán tehát ki kellett tölteni a bolgár történelem 668 „óta” tátongó űrjét, mégpedig úgy, hogy az ne egy onogur-bolgár, hanem már egy szláv nép és ország történelme legyen.

A nyilván zavarban lévő historikus a 668-tól 802-ig „számozott” időszakot nemes egyszerűséggel tulajdonképpen üresen hagyta. Ez az a korszak, melyben a nagymúltú és Attila-i örökségű Bolgária több mint egy évszázadon át Bizánc segédcsapatának megtisztelő feladatát látja el. (megjegyezzük, hogy az Isperich-féle államalakulatot egyes források 668-ra mások 680 tájára helyezik).

A magyar honfoglalás (visszafoglalás?) IX. századra feltüntetett időszakára vonatkozóan mindenképpen használható történettel kellett előállni. Csakhogy a magyar honfoglalás a legnagyobb valószínűség szerint nem 870 táján kezdődött, hanem 570 körül, azaz az „avar” letelepedéssel volt azonos. Szent Istvánt (Aszparuch-Iszperich) ennek megfelelően szintén nem 1000-ben, hanem kb. 700-ban koronázták magyar királlyá. Ebből következően Bolgária bizánci fennhatóság alá kerülése nem 1018-ban, hanem 718-ban lehetett.

Költeni kellett hát újra, csakhogy a nagymesterek – Gergely – Maurikiosz/Bölcs Leó – halálával e műfaj klasszikusai is sírba szálltak.

Az igazat, - hogy miként lett elszlávosítva csellel és erővel az onogur bolgárság – nem volt célszerű leírni. Az óbolgár királylista korszakát – a régi módszer szerint – újra elmesélni szintén nem lehetett, hiszen a hun Attila neve kerülendő volt.

Ám ki lehet indulni a listán rögzített idő valóságos tartamából, tehát az Attilától (453) a Bezmer Dsuló uralkodásának végéig (668) terjedő 215 esztendős periódus hosszából.

Az új időszámítás szerint Bolgária 1018-ban került Bizánc fennhatósága alá, s Krum - a bolgárok több mint száz éves bizánci zsoldossága után – 802-ben tűnik fel. 802 és 1018 között 216 esztendő telik el. Itt tehát – figyelemmel a források átírásának esetleges hibáira, illetve a későbbi kiigazításokra is – azt kell feltételeznünk, hogy a bolgár történelem Krumtól Vladiszlávig (802-1018) terjedő periódusának 216 éves hosz-szát az Attilától Bezmerig terjedő 215 éves korszak hosszáról mintázták.

Tehát Bolgária bizánci fennhatóság alá kerülésének 1018-as évszámból a kró-nikás alighanem visszaszámolta az Attila halálától Bezmer letűnéséig terjedő időt, s így megkapta a 802-es (803-as) évszámot. Csakhogy mi történjék a 802. és a 1018 közötti időben? A történetet mindenesetre valami módon össze kell kötni a 680 körülre datált Aszparuchhal (Isperichhel).

Ez utóbbi hős – mielőtt népe bizánci zsoldba süllyedt volna – magához csatolja az alsó-moesiai szlávok hét törzsből álló szövetségét. (ld. Egyetemes történelmi kronológia 123. oldal)

E közlésből két dolog is tanulságos:

1. Aszporuch már úgy áll előttünk, mint a bolgárok elszlávosításának atyja.

2. A hét törzs felidézi a honfoglaló magyarok hét törzsét.

Lehet, hogy Bolgária történelmének 802-től 1018-ig terjedő szakasza számára a magyar történelem fog mintát adni? Majd meglátjuk. Az mindenesetre valószínű, hogy a magyar történelem néhány eseményére – a költött elemek mellett és között - rá fogunk ismerni.

Minthogy Bolgária 1187-ben szabadul fel a bizánci uralom alól, valószínű, hogy történelmének a 802-től 1018-ig terjedő időszakát 1187 táján - tehát a szabadulás körül – vetették papiruszra vagy pergamenre. Ha pedig a mintát többé-kevésbé a magyar történelem adja, úgy a mintául szolgáló magyar események a közelmúltban végződ-hettek, tehát a XÍI. század közepe táján, s kezdetük pedig a X. század közepéből sarjadhat. Most lássuk a folyamatok néhány gyanús mozzanatát.

1. a., Bolgária: hét törzs szövetsége.

b., Magyarország: hét törzs szövetsége.

2. a., Bolgária: 802-814, Krum bizánci területeket hódít meg.

b., Magyarország: Taksony Bizánc felé kalandozik és hódoltat.

3. a., Bolgária: 853-889, Borisz cár felveszi a kereszténységet, feudalizálódás.

b., Magyarország: 1000-1038, Szent István felveszi a keresztséget, feudalizálódás.

4. a., Bolgária: 893-927, Simeon cár, Bolgária virágkora.

b., Magyarország: 1077-1095, Szent László, területgyarapodások, kora-feudális virágkor.

5. a., Bolgária: 1016-1018, Vladiszlav, árnyékuralkodó, utána bizánci uralom.

b., Magyarország: Manuel bizánci császár győzelme a magyarok fölött.

A magyar történelmi események tehát csak szórványosan köszönnek vissza Bolgária valószínűleg költött történelmében, ám az események vázainak hasonlósága talán így is jól látható.

Ha a kereszténységet ismét felvevő Borisz cárnak volt is valaminő történelmi megfelelője bolgárföldön, az alighanem egy Bizánc által támogatott szláv előkelő lehetett, akinek szerepe valószínűleg az volt, hogy a birodalomban az onogur Dsuló-val szemben egy szláv hatalmi centrumot hozzon létre.

Amint Bács Gyula írja:

„A nevében már szláv Borisz cár (852-889) uralkodása alatt veszik fel a bolgárok a kereszténységet. Minthogy az új hitet szláv papok hirdetik, a szláv egyházi nyelv beve-zetésének hatásaképpen a bolgár és szláv elem egybeolvadása ekkor ölt nagyobb mértéket.” (ld. Bács i.m. 40. oldal)

A bolgárok tehát állítólag kétszer veszik fel a kereszténységet, mégpedig kétszáz év eltéréssel. Másfelől jól látszik, hogy az utóbbi alkalommal a dolognak van valaminő vitathatatlan politikai-etnikai vonatkozása.

Bolgária korai történelméről tehát nem sok biztos mondható. Néhány dolog azonban mégis.

1. Bolgária – a maga Attiláig (453) visszanyúló hagyományaival – talán a legősibb európai állam, mely régebbi a Gergely által 600 körül megalapított pápai államnál is.

2. Bolgária onogur-türk jellegét egy Bizáncból vezényelt és térítésnek nevezett szlávosító folyamat majdnem teljesen eltörölte.

3. Bolgária korai történetét csak a vele ellenséges és az őt több mint másfél évszázadig megszállva tartó Bizánc történetírásából ismerjük (leszámítva az óbolgár királylista rövid közlését).

4. Bolgária korai történelme százados megszakításokkal van tele, amelyeknek valós okait eddig megnyugtatóan nem tárta fel a történettudomány.

5. Ha Illig felvetését az „időugrásról” elfogadjuk, a Bolgária korai történelmében mutat-kozó nyugtalanító elemek azonmód kiküszöbölődnek.

 A korai bolgár építészet

Mindazonáltal alig hihető, hogy a szűken számolva is 680-ban alapított Bolgáriá-ban ne vert volna gyökeret a kereszténység valamely formája még a bizánci keresztény-ség 870. (865?)-re datált felvétele előtt. Másfelől felettébb furcsa, hogy a VII., VIII. és IX. századból Bulgáriában sem maradtak fenn építészeti emlékek.

Azok az alkotások azonban, amelyek megmaradtak, s amelyeket zömmel a X. század utánra datálnak, nagy hasonlóságot mutatnak a „keleti-gót” ravennai építészettel. Itt ki-emelt figyelmet érdemelnek a templom- és harangtornyok nyolcszög alaprajzú kiképzé-sei, melyek ugyancsak felidézik a ravennai San Vitale jellegzetes – szintén nyolcszög szerint elrendezett – tömegkialakítását. (Pl.: vracai templomtorony, pleveni harangto-rony).

A XI. századra datált aszerográdi erődtemplom, a bacskovói Szűz Mária Menny-bevitele templom és a temetőkápolna, illetve Veliko Tarnovoi Szent Péter és Pál temp-lom (XIII. század ?) pedig egész vizuális összképükkel a ravennai koraromán építészet hagyományait követik.

Mindezt Bizánc közvetítő hatásának szokás tulajdonítani, ám ennek ugyancsak ellentmond, hogy:

1. A nyolcszögforma alkalmazása – a bizánci építészethez képest is – oly következe-tesen van jelen a bolgár építészetben, hogy ez felveti e forma autochton erede-tének, jellegének lehetőségét.

2. A nyolcszögforma – mint majd látni fogjuk – feltűnik Észak-Spanyolországban és a valaha hozzá tartozó Dél-Franciaországban is, ám e jelenségeket aligha tekinthetjük itt is bizánci hatásnak.

3. Bulgáriában is, Észak-Spanyolországban is jellegzetes motívum Jézusnak trónoló Pantokratorként (Mindenség Uraként) való ábrázolása (ld.: freskókat, ikonokat, illet-ve pl. a nessebari Pantokrátor-templomot) szemben a római szellemű megfeszített Krisztus ikonográfiai típussal. A nyugati mediterráneum ehhez hasonló látás- és ábrázolás-módját szintén nem magyarázhatjuk közvetlen bizánci hatásokkal.

4. A bolgár építészet derűs, ravennai formákat idéző arányai éppen akkor kezdenek eltűnni, átalakulni nehézkes struktúrákká, amikor Bizánc hatásai fokozottabban érvényesülnek.

Méltán írja Szentkirályi Zoltán Az építészet világtörténelmében éppen az aszenog-rádi templommal kapcsolatban:

„Az Aszen-templomban éppen az a szép, hogy átmentette a „nagy építészetbe a népi építés keresetlen természetességét. Az iskolás szabályt kerülő, spontán „fogalmazás”, a nyersebb „hangzás” teszi őszintévé. A 13.-14. század fordulópontjától a bolgár építészet kezdte elveszíteni ezt a népi gyökerekből táplálkozó, s azon keresztül a múlthoz kapcso-lódó eredetiséget.” (ld. Szentkirályi Zoltán i.m. II. kötet 51. oldal)

Figyelmet érdemel továbbá az 500 körül épült nessebari Sztarata Mitropolija templom romja is, mely mind arányaival, mint az apszis fél-kupolájával (concha) a kortárs raven-nai keleti-gót építészet rokona.

Mármost mind a ravennai Theodorichról, mind pedig az ibériai nyugati gótokról jól tudjuk, hogy ariánus keresztények voltak. Tudjuk azt is, hogy mind a gótok, mind pedig a bolgárok történelme az Attilai hun birodalomhoz kapcsolódik.

Alighanem sokkal közelebb járunk tehát az igazsághoz akkor, ha a sajátos nyolcszögű építészeti formát, illetve Jézusnak Pantokrátorként való értelmezését sem a bolgárok, sem az észak-ibérek vonatkozásában nem valaminő nehezen igazolható bizánci hatás-ból igyekszünk magyarázni, hanem e jelenségek eredetét az ariánus kereszténység műveltségében jelöljük meg.

Hogy a nyugati- és keleti „gót”-ok ariánus vallásúak voltak, közismert tény. Egyedül arra vonatkozóan nincs közvetlen adatunk, hogy a bolgárok a bizánci kereszténység felvétele előtt ariánusok lettek volna.

Mindazonáltal az a már jelzett körülmény, hogy a hunok térítése már 400 körül zajlott, szinte kizárttá teszi, hogy a – hun utód – onogur-bolgárok ne találkoztak volna „870”- előtt a kereszténységgel.

Az a tény pedig, hogy a hunokkal legalább szövetségesi, vagy még szorosabb kapcsolatban álló gótok ariánusokká váltak, felvázol egy olyan folyamatot, melyben a hun vagy hunokhoz közeli elemek a római, illetve bizánci térítések után a – hagyományaiknak vélhetően inkább megfelelő – ariánus hitet vették fel.

Tekintettel tehát arra, hogy a bolgárok hun utódnép, igen valószínű, hogy vallásukban hasonló utat futottak be, mint az egykor a hun birodalom részét képező gótok.

Ha ez elfogadjuk, úgy a fentebb vázolt építészeti és ikonográfiai talányokra megnyugtató válaszokat találunk.

És még egy apró adalék a korai bolgár történelem és építészet anomáliáihoz.

Amint Szentkirályi a bizánci eredetű ú.n. kilencosztású templomok Bolgáriában való állítólagos korai elterjedéséről írja:

„Alig néhány évtizeddel e típus első bizánci emléke, a konstantinápolyi Nea Ekklesia elkészülte után, Simeon cár (893-927) alatt már épültek Preszlávban, az akkori fővárosban kilencosztású templomok, de ezek mintha nem is lettek volna, szinte nyomtalanul „kihullottak a bolgárok emlékezetéből.” (ld. Szentkirályi Zoltán i.m. II. kötet, 52. oldal)

Egy nép emlékezetéből azonban nem szoktak csak úgy „kihullani” fontos, s főleg építészeti vonatkozású momentumok.

Minthogy a bizánci építészet hatásait – mégpedig az eredetiség rovására mutatkozó hatásait – Bulgáriában csak a 13.-14. században tudja kimutatni az építészettörténet (ld. Szentkirályi korábban hivatkozott észrevételeit; i.m. II. kötet, 51. oldal), feltéte-lezhető, hogy az állítólagos Simeon idejében még semminemű bizánci hatás nem érvényesült a bolgár építészetben, vagy ha létezett, esetleg egy-két bizánci típusú épület, templom a bolgárok földjén, úgy azokat a Bizáncnak elkötelezett, és Bizánc által támogatott, szláv nyelvűvé tett pravoszláv egyház építtette. Ennek a szláv egyháznak azonban kezdetben nem sok köze lehetett az onogur-bolgársághoz. A bolgárok emlékezete tehát nem őrzött meg:

a., egy, vagy sohasem volt építészetet,

b., vagy egy olyan kulturális jelenséget, mely nem volt a sajátja.

Összegzésképpen tehát azt mondhatjuk, hogy Bolgáriának az egykori ellenség, Bizánc tollából megismerhető története alól is több helyen kikandikálni látszik egy valós folyamat, mely a bolgárokat Attila hunjaival és „szövetséges” „gót”-jaival hozza kapcso-latba. Látszik az is, hogy a bolgároknak a hunok-gótok történetéről való leválasztása a bizánci vezérletű szlávosítással és a bizánci történetírók közreműködésével történt.

Amint Bács Gyula említi: „Állítólag a bolgár-törökök is rovásírást használtak, ily írásos emlékek azonban nem maradtak fenn…” (ld. Bács i.m. 38-39. oldal)

Más források szerint a bolgár rovásírás a magyar rovásírással szinte azonos volt. Bács a bolgár rovásfeliratok eltűnését – nyilván bizánci utalások alapján – azzal magya-rázza, hogy a bolgár kánok bizánci írástudókat alkalmaztak inkább.

Ez azonban legfeljebb a rovásírással való felhagyást magyarázhatná meg, ám azt, hogy miért nem maradt fenn semmi a régi írásokból – már nem!

Másfelől a saját kultúrával való ilyetén felhagyás a bizánci kereszténység felvétele előtt meglehetősen valószínűtlen. Sokkal elképzelhetőbb, hogy a bolgár-török írásjelekkel megörökített hagyomány emlékeit – az onogur-bolgár nyelvvel együtt – a szlávosítás során a semmivel tették egyenlővé.

És a korai bolgár jelenségekkel kapcsolatos összegző gondolatainkhoz nyugodtan hozzáfűzhetjük azt is, hogy Bolgária történelmének hivatalos változata olyannyira szakadozott, töredezett folyamatot ír le, amelyről – ismerve Rómának, és különösen Bizáncnak a bolgárokkal szembeni ellenérdekeltségét is – nem hihető, hogy az megfelel az események valós menetének.

E „szakadások” inkább a költött és foltozott történetírás mementói.

Egy birodalom és kultúra utóélete

Egy birodalom és kultúra utóélete

Hová lettek a gótok és az alánok?

Korábban azt mondottuk, hogy az „időugrás” műveletére és a Nagy Károly- mítosz megteremtésére annak megelőzése érdekében lehetett szükség, hogy a magyarok és a hun birodalom utódainak tekinthető bolgárok és gótok közreműködésével egy új hatalom jöjjön létre.

Az előzőekben láthattuk azt, miként került sor a bolgárságnak onogur gyökereitől való megfosztására, elszlávosítására.

De milyen sorsra jutottak a gótok?

Itáliában Amalasuntha 535-ös halála után következik ugyan még néhány keleti- gót uralkodó, ám a tényleges hatalmat egyre inkább Justinianus hadvezére, Beliszár szerzi meg, s két meglehetősen viharos évtized után, 553-ban Itália Justinianus kelet-római császárságának válik provinciájává.

A helytartó (exarcha) székhelye Ravenna lesz, s a templomok mozaikjainak részleges leverésével, s a császári pár megörökítésével a múlt, a gót uralom emlékének eltörlése nyomban meg is kezdődik.

Ami az ibériai nyugati gótokat illeti: 418-ban I. Theodorich (nem azonos az itáliai Nagy Theodorichhal) megalapítja az első nyugati-gót királyságot, majd állítólag 451-ben a catalaunumi csatában meghal. Őt a trónon Thorismund követi, aki azonban nem soká-ig élvezhette a hatalmat, ugyanis 453-ban – Attilával egy időben – meghalt.

Ezek a nyugati gótok érthetetlen módon hű szövetségesei annak a Rómának, melytől Hispániát mintegy „kölcsönvették” és csodálatosképpen második királyuk épp abban az évben hal meg, mint Attila. Itt, a nyugati gótok esetében – fokozottan szkeptikusan kell tehát kezelni a históriák közléseit.

A hivatalos történetírás szerint mindenesetre Thorismundot 531-ig – I. Theodoroch dinasztiájának kihalásáig – még öt király követi, névszerint: II. Theodorich (453-466), ennek bátyja, Eurich (466-468), ennek fia, II. Alarich (484-507), majd emennek fia, Amalarich (?-531).

Itt mindjárt feltűnik azonban, hogy Eurich uralkodásának 468-as vége, valamint fia, II. Alarich uralkodásának 484-es kezdete között tizenhat esztendő űr tátong. Másfelől Eurich 468-as halála, időben szinte egybeesik Attila Dengizik nevű fiának balkáni hadjáratával és halálával (468. v. 469.). 468. táján tehát valami igencsak érdekes dolog történhetett, ami talán kapcsolatban áll Attila utódaival, s ami a nyugati-gót királylistában is több mint másfél évtizedes szakadást idéz elő. Itt még csak találgatni sem merünk az esemény természetét illetően. (Eurich neve mindenesetre Irnik/Ernák nevét is felidézi.)

I. Theodorich dinasztiájának 531-es kihalása után – de tulajdonképpen már 507-től – a nyugati gótok állítólag végleg kiszorulnak a mai dél-francia területekről, s Ibériába teszik át székhelyüket. Az újabb nyugati gót királyok országukat egészen a 711-es arab támadásig megtartják. Ezután következnek a rekonquista keserves századai, melyeknek kezdetén – mintegy varázsütésre – előtűnik a spanyol nemzet.

Az ariánus nyugati gótok állítólag Rekkared nevű királyuk idején térnek át a katolikus hitre (587). Rekkared – aki 586-tól 601-ig (a Pallas szerint 604-ig) uralkodott – csodála-tosképp Nagy Szent Gergely és Maurikiosz kortársa. Az ő idejétől kezdődően – és ép-pen a katolicizmussal összefüggésben – gyorsul fel a nyugati gótok romanizációja és latin nyelvűvé válása – állítólag.

A gótság - mint olyan - tehát megszűnik és átadja helyét a spanyolságnak. Amint Doromby Endre írja:

„Általános felfogássá vált, hogy csak az spanyol, aki katolikus, spanyolnak lenni annyit jelent, mint a lélek minden rezdülésével, a test minden szenvedélyével katolikusnak lenni.” (ld. Doromby Endre: Spanyolország, Panoráma, Budapest, 1982., 33. oldal)

A nemzeti identitást kiszorítja tehát a vallási, illetve a területhez kötődő (spanyol=hispániai). A gót identitás eltűnésének kezdete tehát éppen az Illig-féle bűvös három évszázaddal előzte meg az onogur-bolgár identitás megtörését (emez 587-ből, amaz 870-ből ered).

De vessünk egy pillantást a nyugati-gótok előtti Hispániára. Amint a Pallas írja:

„Az V. sz. első tizedében svévek, alánok és vandálok Galliából a Pireneusokon át Spanyolországba törtek, s ott letelepedtek. Uralmuknak csakhamar a nyugati gótok vetettek véget, kik 413-ban Ataulf királyuk alatt Dél-Galliában a tolosai királyságot alapí-tották, s Vallia alatt 416. már Spanyolországban is megjelenve az alánokat kiirtották, a svéveket Asturia hegyei közé, a vandálokat pedig Spanyolország déli részére szorí-tották, mely a Vandálok nevéről a Vandaluzia (Andalúzia) nevet kapta. (…) A nyugati gótok spanyolországi királysága nem tudott gyökeret verni. Reccared alatt (586-604) a gótok az ariánus vallást a katolikussal cserélték fel, s ennek következményeképpen összeolvadtak ugyan a bennszülött rómaiakkal, kiknek nyelvét is elfogadták, de az állam erejét megbénították a belső zavarok.” (ld. Pallas Spanyol-ország címszó)

De kik is voltaképp azok az alánok, akiket a gótok állítólag kiirtottak? Emlékszünk, Theodosius római császár a VI. század végén még gótok, alánok, és hunok segítségével harcol a gallok és germánok ellen.

Ekkor a gótok és az alánok még azonos oldalon állnak, s fegyvertársai nemcsak Rómának, de a hunoknak is. Nos az alánoknál a következőket írja a Pallas:

„Alán, a népvándorlás korában feltűnt nép, melyeknek hazája a Kaukázus észak-nyugati szélétől a Donig és Meotisz-tóig (a mai Azovi tengerig), valamint a Kaspi tóig terjedt. Az alánok a hunokkal és vandálokkal említtetnek. Pseudo-Lucian szerint ők nyelvre, ruházkodásra és fegyverzetükre nézve a szittyákkal, más írók szerint a szarmatákkal voltak rokonságban. Az arab író Ibn-Foszlán ász-ok neve alatt említi őket, ami az orosz jászy-nak megfelel. A khínai íróknál: „a-lan-a-sze” vagy az „asz-u” név alatt fordulnak elő, amely névtől ered a Kaukázusban elő „oszet”-ek neve. Müller Fr. szerint az Alán névvel rokon erán = aryana: a különhböző nyelvekben az l betű r-rel cseréltetik fel. Ugyancsak őszerinte „Ázsia” neve (Asia) az „Ász” szótól ered.” (ld. Pallas Athén címszó)

Mármost ezt a harcedzett, kemény alán népet irtották volna ki a gótok, akik amúgy korábban még szövetségben is állottak velük. De mit tudhatunk azokról a szittyákról, illetve szarmatákról, akikkel az alánokat rokonítják. Amint a Pallas említi:

„Szittyák vagy szkíthák, Schithia lakói. Herodotos szerint több kiváló törzsre szakadtak. (…) Nemzetiségüket illetően két vélemény merült fel, hol indogermánoknak tartják őket, hol mongoloknak (…)” (ld. Pallas Szittyák címszót) A Pallas ugyanitt megemlíti, hogy a szittyák-szkíthák neve helyett kb. a Kr. u. II.-III. századtól a források szarmatákról szólnak.

A szarmatákról többek között ekként emlékezik meg a Pallas. „Szarmata (szauromata) a szittyákkal egynyelvű, bár azoktól dialektusilag különböző ókori nép, mely a monda szerint szittya ifjak és az amazonok egybekeléséből származott, vagyis úgy látszik, hogy az az eredetileg a törökséghez tartozó szittya törzs, melyből a szarmata alakult, erősen vegyült csud elemekkel. (…) a harmadik szarmata törzs az alán…” (ld. Pallas Szarmata címszót)

Megjegyzendő továbbá az is, hogy

1. a szkítákkal kapcsolatba hozott mongolok birodalmának történelmi előzményei a következő alakulatok voltak:

a, hiungnu (ázsiai hun) törzsszövetség,

b, zsuanzsuan kaganátus

c, türk kaganátus (török nyelvűek)

d, ujgur kaganátus (török nyelvűek)

e, a hiungnukkal (ázsiai hunokkal) rokon kitaj kaganátus;

2. az ázsiai hunok (hiungnu-k) éppúgy Mao-tun-t (Kr.e. 207-174) tisztelték ősi fejedelmükként, mint Attila nyugati hunjai. (ld. Lőrincz László: Mongólia története, Gondolat, Budapest, 1977., különösen 15-34. oldal, illetve Dümmerth i.m. és annak Pritsak féle melléklete)

Az adatoknak eme meglehetősen szoros láncolatából tehát jól látható, hogy a török nyelvet beszélő szkítákkal és szarmatákkal rokon alánok a legnagyobb valószínűség szerint rokonai annak a hun népnek is, mely minden bizonnyal szintén török nyelvet beszélt. Az alánok mindenesetre a hunokkal együtt érkeztek a nyugati területekre, közöttük szövetségesi kapcsolat volt, és kulturálisan mind az alánok, mind pedig a hunok a szkíta hagyományok folytatói voltak.

Az alánok ibériai jelenléte tehát a Gergely-i Róma számára igen csak fenyegető lehetett, különösen egy alán – avar (magyar) egyesülés lehetősége szempontjából.

El kellett tehát tűnniük az alánoknak – ha máshogy nem, hát névleg. A gótokról ugyanis – az alánokhoz fűződő korábban vázolt kapcsolatuk alapján – nehezen hihető, hogy e népet kiirtották volna.

De hát mi lett akkor az alánok sorsa? Valóban még a nevük is eltűnt? S ha a mai Spanyolország térképére pillantunk, rögtön szemünkbe ötlik egy autonom tartomány, mely nemcsak hogy a legfejlettebb, de több mint ezer éven át hűen ragaszkodott külön-állásához. Ez pedig Katalónia, Spanyolország beolvaszthatatlan kulturális entitása.

S e szó: Katalónia, talán nem az egykori gótok, s az – általuk állítólag kiirtott – alánok neveit hordja ma is magában? S lám, amint Bede Béla és Lempert Márta Katalónia című munkájukban említik: „A nyugati gótok 415-ben foglalták el Barcelonát, ahol Ataulf király vezetésével letelepedtek és a várost királyi székhellyé tették. Hatalmas birodalmuk a mai Franciaország déli területeire és a mai Spanyolország jelentős részére terjedt ki. Egyes források szerint birodalmuk, Gothalania nevéből ered a Katalónia név is.” (ld. Bede Béla – Lempert Márta: Katalónia, Panoráma, Budapest, 1991., 14. oldal)

A gót szó után mi mást jelentene az „alania”, mintsem az alánok földjét? S ha a gótok valóban kiirtották a harcias alánokat, megszerzett birtokuk nevében miért tartották volna fönn a lemészároltak emlékét?

Azt kell tehát gondolnunk, hogy az alánoknak a gótok általi kiirtása inkább csak politikai ábrándképe, és históriai költése volt Rómának, mintsem a történelem valósága.

S ugyanígy – Katalónia nevének Gót-alánia-ként való értelmezése nyomán – alaposan kételkedhetünk a ma is bizonytalan fekvésű Catalaunum környékén állítólag lezajlott csatában, s a hunoknak ott elszenvedett – meglehetősen valószerűtlen – vereségében. Valamiféle csata talán csakugyan lehetett 451-ben, ám annak „színhelyét” minden bizonnyal a gót-alan (cat-alan) szóösszetételekből költhették a histórikusok.

Ám, ha létezett is Catalaunum, úgy nevét minden bizonnyal a gót-alán, tehát katalán néptől nyerte, melynek neve más alakváltozatban is fennmaradt. Amint a Pallas írja:

„A katalaunok, galliai nép az ókorban, mely a mai Champagneban a Marne folyó mentén lakott. Fővárosuk Durocatalaunum volt Chalons-sur-Marn. Ennek környékén volt a Katalauni mező (Campus Calataunicus v. Maureacus), ahol a hagyomány szerint 451.-ben véres csata volt Aetius csapatai és Attila hun király serege közt.” (ld. Pallas Katalaunok címszó)

A catalaunumi csata – minden valószínűség szerint hamis – mítosza mindazonáltal rámutat arra, hogy a hunokkal szövetséges gótok és alánok (katalánok, katalaunok) tényleges befolyási övezete nemcsak dél- de egészen közép-Franciaországig terjedt.

A catalaunumi csatával kapcsolatban – a helyszín nevén túl – a következő furcsa mozzanatokkal is szembesülnünk kell:

1. Attila az állítólagos hatalmas vereség után mindjárt a következő esztendőben, 452-ben feltartóztathatatlanul vonul Itáliába,

2. Catalaunumban a „történetírás” Attilával azt az Aëtiust állítja szembe, aki

a, Attilának ifjúkori jóbarátja, s

b, aki 436-ban is – tehát már Attila uralkodása idején – a hunok segítségével semmisíti meg a burgund államot. (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 97. oldal)

Mindenesetre Katalóniában (Gót-alániában) alighanem az egykor hatalmas hun birodalom ma is virágzó egyik örökösét láthatjuk.

Róma katolizáló politikája mindent elkövetett, hogy a gót és alán identitást fel-váltsa a vallási és területi önazonossággal, ám ez - mint látjuk – csupán részleges ered-ményre vezetett.

A minden bizonnyal hunörökségű nyugati-gót birodalom eltörlése érdekében úgy tűnik három – önmagában is igen hatékony – módszer alkalmazására került sor:

1. katolizálás és a „spanyolság” fogalmának bevezetése,

2. etnikai uszítás, s – mint majd látni fogjuk - a megosztás politikájával a hun-utód elemek területi szétszórása,

3. az így megtört és megosztott hatalom, védekezésre kényszerítése a mórokkal szemben.

A gót-alán Barcelona is utóbb az arabok hódításának esik áldozatul, ám a katalán grófok igen hamar megszervezik ellenállásukat, s rövidesen jelentős sikereket érnek el, s már a X.-XI. században úgy tűnik, hogy a rekonquista nyomán Spanyolország egyesítésére katalán (gót-alán) vezetés alatt kerül sor. Kiemelkedő jelentőségű a jogtörténet szempontjából az 1064-es ú.n. Usatges, Katalónia feudális törvénykönyve is. (ld. Egyetem történelmi kronológia, 162. oldal)

Ugyancsak árulkodóak az etnocentrikus Európában a IV. Rajmund Berengár gót-alán gróf által 1137-ben alapított katalán-aragon monarchia belső viszonyai.

Amint Bede és Lempert a már hivatkozott munkájukban IV. Rajmund Berengárról írják:

„…Aragónia királyaként és Katalónia grófjaként a történelem egyik legszerencsésebb monarchiáját lapította meg. (…) A monarchia mindkét fél saját törvényeit és szokásait meghagyta.” (ld. Bede-Lempert i.m. 16. oldal)

IV. Rajmund Berengár tehát országát a hun Attiláéhoz, a keleti gótnak nevezett, ám a hun birodalomban szocializálódott Nagy Theodorich-éhoz, illetve a magyar királyokéhoz hasonló türelmességgel, a különálló részek egységének szem előtt tartása mellett szervezte meg. Ugyancsak különbözni fog eme alapvetően steppei állam-felfogástól a Nyugat etnocentrikus állameszméje, melynek érvényre juttatása során – különösen az angolok és franciák – saját vonásaikat, nyelvüket, szokásaikat és vallásukat kényszerítették rá a hatalmuk alá vont népekre.

Gótok és alánok nem tüntek el tehát végleg, csupán nevet és többé-kevésbé identitást cseréltek. Ám karakterük sok tekintetben ma is összetéveszthetetlen.

Egy irodalmi rejtély: a trubadúr költészet, a Grál mondák és a magyar tündérmese-világ

És ezen a helyen szükséges talán néhány gondolat erejéig érintenünk a keresztény középkor egy titokzatos eredetű világi jelenségét, a trubadúr költészetet.

Amint Szerb Antal írja:

„...kérdés, honnan ered az udvari szerelem és költészet konvenciója, amelyet az első trubadúr úgy látszik már mint készet kap és használ. Az általánosan elfogadott elmélet szerint a népi május- és táncdalok megfinomodásából keletkezett a trubadúr-dal. De vannak akik nem érik be azzal, hogy az udvari élet magától megteremtette az udvari szerelmet és az udvari költőt. Ezek a francia kultúrán kívül keresik az ihlető erőket. Némelyek az antik költészetből próbálják levezetni; Ovidius hatása kétségtelen. (…) Mások a keresztény misztika költészetét tekintik fő ihletőnek, bár kétségtelen, hogy nem a Mária-dalok szolgáltak a trubadúroknak mintául, hanem megfordítva történt.

Mindezeknél érdekesebb az az elmélet, amelyet legújabban Denis de Rougemont is fejteget: hogy a dél-francia költészet az albigens eretnekségből fejlődött ki. Eszerint a költők, minthogy vallási eszméiket nyíltan nem hirdethették, a szerelmi allegória formájába öltöztették. Az érvelés nem meggyőző – de az igaz, hogy ha két ilyen fontos szellemi mozgalom él egymás mellett egy időben és egy helyen (a trubadúrok legfőbb pártfogói egyúttal az eretnekek legfőbb pártfogói is) – fel lehet tételezni, hogy valami közük volt egymáshoz, ha kapcsolatukat ma már nem is tudjuk megállapítani, minthogy a dokumentumokat az eretneküldözés elpusztította." (Ld.: Szerb i.m. I. 228-229.)

A provancal nyelvű trubadúr költészetről tehát egyelőre a következő mondható:

1. Nem magyarázható megnyugtatóan sem az antik irodalom hatásaként, sem pedig a keresztény középkor Mária-kultuszából,

2. Valami módon azonban összefügghet az albigens eretnekséggel.

Most pedig lássuk miként foglalhatók össze a trubadúrok nőideáljának vonásai. Amint Szerb írja:

„A Hölgy, aki felé a költő sóhajtása száll, magasabb rendű lény. Ellenállhatatlan szépsége kényszeríti a dalnokot, hogy szerelmes legyen belé; maga a Hölgy nem szerelmes, sokkal légiesebb annál; visszautasítja vagy elfogadja a lovag szerelmét, mint egy virágot.” (ld. Szerb i.m. I. 224.)

A lovagi szerelem képzetrendszerében tehát a nő mindig, mint valami elvont és szublimált tünemény jelenik meg. Ha van is testi valósága, mégsem az képezi realitását, hanem a gondolatok, és a lelki vágy, mely a lovagot úrnőjéhez fűzi.

Amint Szerb említi:

„Megható legenda hőse lett Jaufré Rudel, akit oly szép költeményre ihletett az amor de lonh, a „távoli szerelem”: a legenda szerint egész életen át szerelmes volt egy tengeren túli grófnőbe, akit sosem látott; mire sikerült elérnie a távoli partra, már halálo-san beteg volt, kórházi ágyához odajött a grófnő és a trubadúr a hölgy karjai közt lehelte ki lelkét.” (ld. Szerb i.m. I. 226-227. oldal.)

E történetnek három lényegi mozzanata – a víz, a nő és a halál – azonban emlékezetünkbe idézi nemcsak Artus halálát, de a Trisztán-mondát is. Ezek olyan vándormotívumok, melyekből önmagukban nem lehet messzemenő következtetésre jutni, azonban megvilágítanak egy olyan kultúrkapcsolat-rendszert, amelyben meg-lehetős könnyedséggel áramlanak az emberi képzeletet megkapó, s talán a kollektív tudattalan tartalmait felettébb kifejezően tükröző elgondolások.

A trubadúr figurájáról a Pallas nyomán mindenesetre szögezzük le, hogy az „ a provancal irodalomban az olyan költő, aki ellentétben a fizetésért éneklő dalosokkal, a jongleur-ökkel, a költészetet csupán kedvtelésből művelte.” (ld. Pallas Troubaodur címszó)

És itt a provancal nyelven keresztül megint csak eljutottunk a katalánokhoz. Mert amint a Pallas írja: „A katalán nyelv a porvancal nyelv egy dialektusa, amely a tulajdon-képpeni provancal nyelvtől abban különbözik, hogy nincs ü-je.” (ld. Pallas Katalán nyelv és irodalom címszó)

Azonban a „provancal elnevezésnek nem lehet történelmileg magyarázatát adni.” (ld. Pallas Provancal nyelv és irodalom)

Ami biztosan tudható, hogy a trubadúr-költészet azon a ma dél-francia területen született, mely egykor a nyugati gót királysághoz tartozott, illetve amelyre később Katalónia politikai befolyása is kiterjedt, illetve azon a provancal nyelven szólalt meg, amelyen tulajdonképpen a katalánok (gót-alánok) is beszéltek.

Nem meglepő tehát, ha a trubadúr-költészet előképeit az irodalomtörténet nem leli fel, ha azokat az antik és a keresztény minták ösvényein keresi, s egyúttal figyelmen kívül hagyja, hogy az észak-spanyol és dél-francia területek egy összefüggő, sajátos kultu-rális entitásnak, a katalán (gót-alán) műveltségnek adtak egykor helyet.

Ha azonban ez utóbbi körülményt tekintetbe vesszük, s egyúttal nem felejtkezünk el arról sem, hogy e műveltség a hun birodalomhoz kötődik, úgy új – egyúttal talán termékenyebb – lehetőségeink nyílnak a trubadúr-költészet jelenségének értelmezé-séhez.

A lovagi nőideálnak van valami kétségtelenül természetfölötti vonatkozása, ez a jelleg azonban nem emeli a nő képét tisztán a transzcendencia világába. Keresztény, s Máriával kapcsolatos előképeket gyanítani a lovagi költészettel összefüggésében tehát valóban kissé túlzásnak tűnik. Az antik nőkép azonban – különösen a klasszikus kor le nem tagadott érzékiségével – túl profán, túl személyes és túl konkrét ahhoz, hogy abból a középkor nő-misztériuma kibontakozhasson.

A trubadúr-költészet „távoli Hölgyének” eszméje leginkább a pogány mondák egyszerre érzéki és egyszerre elérhetetlen tündéreinek alakját idézik elénk. A tündérekét, akik a földi világon – Jaufré Rudel példájánál maradva – akár egy nagy tengeren túl, mint örök-lények élnek, ám akik – ha nekik tetszik – szerelmükkel ajándékozhatják meg a földi halandót.

A tündért jelentő német fee, a francia fée, az olasz fata azonban a latin fatából, illetve fatusból veszik eredetüket. Ezek a lények a fatummal, a végzettel állnak kapcsolatban, tulajdonképpen sors és őrző szellemek.(ld. Pallas Tündérek cím) Ám merőben eltérnek ezektől a magyar mese és mondavilág tündérei, akikkel – amint Ipolyi Arnold írja – „egy sajátos hitképzetet találunk összekötve, melynél fogva regéink és mondáink a tündéreknek egy különös, csodás, ős, boldoglétet, egy boldog aranykort, tündérországot, tündérvilágot tulajdonítanak, hol őket ezen ős aranykori boldoglét veszi körül.” (ld. Ipolyi Arnold i.m. 57. oldal)

A régi gót és alán hitregék és mondák anyaga a nyelvcsere és a középkor pogány emlékeket pusztító századai után sajnos nem áll már rendelkezésünkre, ám a szintén a hun kultúrához közeli magyar monda és mesevilág alkalmas arra, hogy azt a trubadúr-költészet gondolkodásmódjával és tematikájával egybevessük.

A lovagnak hölgyéért küzdenie, sokszor nehéz próbákat kiállva vándorolnia kell, hogy aztán – ha megfelelt – elnyerje jutalmát: a hölgy tetszését, valamilyen nyűgtől, átoktól való megváltását vagy akár – mint a Trisztánban, illetve Joufré Rudel mondá-jában – a boldog, megnyugtató halált.

A magyar mitológiában – amint Ipolyi írja:

„…ezen tündérországba, (…) a néphit szerint csak ritkán juthat el halandó, tün-dérek kegyeltjének, választottjának kell lenni, ki csábjaik által oda édesgettetik (…) midőn a csallóközi dunai szigetek még tündérek lakai voltak, más ember azokhoz nem férhetett, hacsak nem valami csodálatos, bűbájos mesterségek által, vagy ha valakit különösen megkedveltek, elvitték magukkal vízi tündérpalotáikba és szolgálatukba vet-ték; ki hozzájuk jutott nehéz próbák alá vettetett, s ha szilárd hűséget mutatott irántuk elhalmozták kegyükkel, de ritka állotta ki sokáig; a hűtlent visszavetik bűvmóddal, a sanyarú életre; nyomorult pásztori állapotra ébredt fel az olyan, és soha nem tudta meg miképp került ki onnét. (…) gyakran előfordul a megváltás díja.” (ld. Ipolyi i.m. 64. oldal)

A katalánok (gót-alánok) provencei trubadúr-költészetében, az udvari lovagi-szerelem poézisében tehát alighanem annak a lovagi hun világnak a képzetrendszere él tovább, melyet emitt, a Kárpát-medencében a magyar tündérmesék emléke őrzött meg.

S ha Szerbbel együtt Denis de Rougemont nyomán elfogadtuk, hogy a trubadúr költészetnek lehet valaminő köze az albigens eretnekséghez, úgy illő, hogy Európának ezen a felén is felleljünk valami olyan vallási mozgalmat, mely az albigensekkel áll kapcsolatban. Amint a Pallas írja: „Albigensek (helyesebben: Albigaiak) elnevezés gyűjtőnévül szolgált, több egymáshoz hasonló, de különböző országokban más-más neveket viselt középkori, messze elterjedt eretnek felekezeteknek; így Felső-Olasz-országban, Déli-Magyarországban (…) Déli-Franciaországban Turlipinok-, Publikánok- és Bolgároknak hivattak. (…) Már „bolgár” elnevezésök magában véve is sejteti, hogy az akkor Bolgárországban elterjedt (…) Bogumilok (…) eretnekségével rokonságban és összefüggésben voltak…” (ld. Pallas Albigensek címszó)

Látható, hogy az albigens, vagy más néven kathar, illetve bogumil eretnekség is éppen ott ütötte fel a fejét, ahol más szempontok szerint is a hun birodalom utódnépeit és utódkultúráit sejtjük.

A trubadúr-költészet és az albigens mozgalom kapcsolata tehát nem abban áll, hogy tiltott vallási eszmék jelennek meg szerelmi allegóriákban, hanem inkább abban, hogy mind a lovagi-költészet mind pedig az eretnekség egy bizonyos fajtája egy jól meghatározható kultúra – a hun műveltség – gondolkodásmódjához és utóéletéhez köthető.

Mármost, ha a magyar mitológia tündérekkel kapcsolatos mondáit alaposabban szemügyre vesszük, kitűnik, hogy a bennük szereplő mozzanatoknak analóg jelenségeit megtaláljuk az európai lovagi költészetben is.

Amint Babits a lovagkor irodalmáról írja: „A primitív pompájú udvari életnek, játékos lovagi édességeknek (…) kora ez. Egynémely költemény, mint a híres Chrétien de Troyes néhány alkotása szinte tankönyve ennek a lovagi szerelemnek. (…) Ez időből valók az angol Artus románcok is, Artur királyról s lovagjainak kerekasztaláról (…) És Parcivalról, aki a Szent Grál hegyét fölkereste…” (ld. Babits Mihály: Az európai irodalom története, Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt., Budapest, 165. oldal)

S ha a trubadúr-költészet a hun örökségű művelődésben gyökerezik, aligha lehet véletlen egybeesés a próbát ki nem álló Parcivalnak az udvarból való elűzetése, vala-mint a tündérek országából a hűtlenek kipenderítése között mutatkozó feltűnő motivikai hasonlatosság.

Amint Szerb, Wolfram von Eschenbach költeményével kapcsolatban találóan írja: „… a leírt lovagi eleganciával különös kontrasztot alkot Wolfram parasztos, tenyeres-talpas stílusa, pl. amikor Parcival bánatosan távozik a Grál-várból egy apród dühösen utánakiált: „ir sit ein gans”, ami magyarul kb. annyit jelent: Az úr liba!” (ld. Szerb I. 241. oldal)

Megbukott a próbán Parcival, kotródjék a tündérvárból, mehet vissza akár pásztornak.

Ám maga a titokzatos Grál – melynek értelmezésére még majd külön kitérünk – szintén magán viseli – különösen Wolfram felfogásában – a magyar tündérmesék elemeit. Amint Szerb írja, Wolframot a „Grál-várban a fényűzés bűvöli el (…) magának a Grálnak legfőbb erénye az, hogy csodatevő erejénél fogva minden Gál-lovag azt eheti, ihatja, amit akar.” (ld. Szerb i.m. 241. oldal)

Amint Dömötör Tekla írja: „A Grál a tudósok véleménye szerint a kelta regékben eredetileg egy ételt-italt adó, soha ki nem fogyó varázsedény volt, afféle mesebeli „terülj asztalkám”. A költők e mondát misztikus mozzanatokkal gazdagították, s a Grál később a keresztény hit jelképe lett. Hiába indulnak el felkutatására a legjobb, legerényesebb lovagok, csak az juthat el a Grál-kastélyba, akit titokzatos utakon maga a Grál vezérel oda.” (ld. in: Germán, kelta regék és mondák 10. oldal)

A Grál rokonsága a magyar mesék „terülj asztal”-ával tehát igen szembetűnő, különösen pedig egy olyan – mind a Parcival legendában, mind a magyar tündérmesék-ben előforduló - mozzanattal összefüggésben, mely a bolyongó hős (Grál, avagy tündé-rek általi) kiválasztottságáról és vezéreltségéről szól.

Ám mi módon kerülhettek ezek a – minden bizonnyal hun, alán, magyar jellegű – motívumok a kelta mondakincsbe.

Itt a választ maga a kelta mitológia adja meg. Amint az írek honfoglalásáról szóló mon-dában olvashatjuk: „Az ír települők a mai Spanyolország felől érkeztek…” (ld. Germán, kelta regék és mondák 141. oldal) Tegyük hozzá: a gót-alán, katalán kultúrkör felöl. S így már tökéletesen érthetők az állítólag tisztán kelta eredetű Grál-mondának a spanyolországi és dél-francia vonatkozásai. Amint a Grál-mítoszról a Pallas írja: „A monda a XII. század elején a mórok és a keresztények közt Spanyolországban és Dél-Franciaország-ban folyt harcok (…) alatt fejlődött…” (ld. Pallas Grál címszó) E területekre tehát nem behatolt a kelta mitológia, hanem ehelyütt tovább élt az a krisztianizált, de eredetileg pogány gót-alán mesevilág, melyet a misztika iránt igen fogékony és költői lelkű írek északra is eljuttattak.

De mikor történt ez a vándorlás? Ezzel kapcsolatban biztosat nem tudhatunk. Ami némi támpontot adhat az ír-kelta mítoszok ősiségét illetően, az az állítólagos írásba-foglalásuk, majd lemásolásuk időszaka. Amint Dömötör Tekla írja: „Az óír irodalom virágzása a VIII.-IX. századra esett, majd a viking támadások idején hanyatlásnak indult; a XI. századtól azonban a régi kéziratokat újra lemásolták és az ősrégi történelmi és költői művek több ezer középkori kéziratban szálltak az utókorra.” (ld. Germán, kelta regék és mondák, 8. oldal)

És megint csak az iratmásolás – egyúttal az átköltés lehetőségét magában hordó - „sokszorosítás” jelenségével állunk szemben. Lehetséges tehát, sőt szinte biztos, hogy írek-kelták a VI. század előtt is éltek Britanniában és a majdani Írországban, ám hogy mítoszviláguk már akkor is olyan volt, mint amilyennek azt a XI. századból származó „iratmásolatok” mutatják, már egyáltalán nem tekinthető bizonyosságnak. Sőt éppen az látható, hogy

1. létezik egy ír hagyomán