Rá kell jönnünk, hogy jelen életünk tele van hazugságokkal és igazságtalanságokkal, ami az emberek közti viszonyokat rombolja és a környezetünkkel való kapcsolatot mérgezi. Az ember egy bizonyos kort elérve elkezdi a fontos dolgokat keresni az életben és rá kell, hogy jöjjön a múlt igazságainak megismerése nélkül nincs esély a teremtett világ eredendő működési rendjébe visszatalálni.
Történelmünk nagy hamisításai tudatosan, hatalmi törekvések okán lettek elvégezve, s ahhoz, hogy feltárulhasson a valóság, szükség van eltávolodva a témától, egyfajta sajátos látásmóddal szemlélni a múlt eseményeit. Egy-egy kérdést nem lehet belülről megoldani, a megoldás általában kívülről jön. Ezért furcsa az a helyzet, hogy a régész és történész szakma résztvevői, a képzésük során kapott beidegződések miatt nem képesek rálátni bizonyos összefüggésekre (csak nagyon kevés kivétellel), így olyan műkedvelőknek kell felismerni dolgokat, akiket az adott szakterület mereven elutasít, de legalábbis nem vesz komolyan. Úgy gondolom Tóth Gyula informatikusként, eddigi kutatómunkája során olyan felismerésekre tett szert a történelemtudományban, ami fenekestől kellene, hogy felforgassa a szakmán belül eddig kialakult irányvonalat. Ez azonban a társadalom érdektelensége miatt, még nem érte el azt az ingerküszöböt, ami kikényszerítené az áttörést.
A kimondott igazság viszont teszi a dolgát. A változás elkerülhetetlen, a folyamatok már beindultak. Magamon lepődtem meg leginkább. Engem, aki nem voltam egy humán beállítottságú ember, örvényként ragadott el a Gyula írásainak tartalma, olyannyira, hogy még ha szerény mértékben is, de hozzá is tudtam járulni kutatómunkája részleteihez. Legutóbbi telefonbeszélgetésünk során kért meg, hogy foglaljam írásba legújabb észrevételeimet, mellyel alá kívánom támasztani Gyula felvetéseit és fel szeretném hívni a figyelmet a Római Birodalom késői időszaka körül kialakult bizonytalanságokra.
Hónapoknak kellett eltelnie a Nagy ciklus II., III. és IV. írások megjelenését követően, hogy egyáltalán megbarátkozzon az ember az új felismerések következményeivel. Nevezetesen, hogy a Római Birodalom már a II. század közepén Marcus Aurelius uralkodása alatt megdőlt, az úgynevezett markomann és kvád támadások súlya alatt, melyek párhuzamba állíthatók Attila hadjáratával és könnyen felismerhetjük, hogy valójában erről az elsöprő hun támadásról lehetett szó, amit többször is felhelyeztek az időszalagra. Nézzük mit ír a Wikipedia Pannonia tartomány kapcsán erről az időszakról:
| „A 2. század második felétől az északi határon megtelepedett germán törzsek és a kelet felől fenyegető szarmaták egyre nagyobb fenyegetést jelentettek a pannoniai területre és a Római Birodalomra nézve. A birodalom keleti határán is nőtt a parthus fenyegetés, és 161-ben háború robbant ki: a Parthus Birodalom elfoglalta Armeniát és Syriát – kereskedelmi jelentőségük miatt. Marcus Aureliusnak 166-ra sikerült legyőznie a parthusokat, ám ehhez több tartományból, így például Pannoniából is ki kellett vonnia több cohorsot. A pillanatnyilag védtelenné váló pannoniai területeket 166-ban elözönlötték a germán törzsek. A germánok betörésének az is oka volt, hogy az északi germán törzsterületeken a vandálok, gótok, burgundok („szabad germánok”) mozgolódásai délebbre hajtották a többi germán törzset, így a markomannok, kvádok, hermundurok, naristák bebocsátást kértek a provinciákba, ám ezt megtagadták tőlük. A megtagadás után e germán törzsek átkeltek a Dunán és erőszakos földfoglalásokba kezdtek, illetve elfoglalták Brigetio légiótáborát, felgyújtották Aquincumot és feldúlták a Duna-vidék településeit. Elözönlötték a két Pannoniát, az Alpok vidékét és 171-ben már Aquileiát fenyegették.” |
Annak súlyát vajon átértékeltük-e, hogy a II. században kor világbirodalmának központjába bejut egy hadsereg? Ennek nagyon komoly hadászati jelentősége van, melyhez nagyon ütőképes hadseregre, fegyverekre és szervezett ellátó rendszerre van szükség. Nem fogja fel a tudomány, hogy már ez a „markomann” támadás nem egy rablóportya, hiszen ahogy írják már Aquileiát fenyegette. Ebben az eseménysorban felismerhető Attila elsöprő erejű hadjárata, különösen, hogy Aquileia is meg van említve és az is, hogy összehangolt támadás történt a pártusokkal együtt.
A történelmi események ismétlésének érdekes példája, hogy a VI. században is érkezik egy nomád népcsoport a magyar Alföld irányából és elfoglalja észak Itáliát. Ők a longobárdok, akik nyomán lett ez a tartomány Lombardia névre keresztelve. Ezen a területen található többek közt Umbria is, de ezekről már korábban született itt írás (Umbriától – Ungriáig, Bárdosok utódai). Különös megerősítése annak, hogy ez is Attila hadjáratának történelmi lenyomata lehetett, hogy több észak-itáliai város (Bologna, Pádua, Alessandra, Genova, Milano, Reggio Emilia és Mantura) címerében megtalálhatjuk a Szent-György keresztet, melynek eredete a Sárkányölő című fejezet után már nem szabadna, hogy kételyeket hagyjon.
Kísértetiesen dominál az észak itáliai városok zászlóiban a piros-fehér szín és szintén jellemző forma, még ha más színekkel is, a Szent György kereszt. Bologna város történetében egy XIV. századi krónika képe egy helyi összecsapást ábrázol, mely a szimbolikája alapján, akár lehetne Aladár és Csaba ütközete is.
A történelemtudomány Római Birodalomról alkotott képe sokkal inkább kedvező, mint hátrányos. Különösen azért, mert a birodalom a görög kultúra örököse, ezen felül fennállása során magas szintű művészeti és a kulturális élet folyt, melyeknek emlékei a mai napig az egyetemes emberi kultúra legjelentősebb lenyomatainak számítanak.
Ezzel szemben tisztázni kell, hogy a rómaiak kulturális életének hátterét azok a hódítások adták, melyek más területek leigázásában, értékeinek kifosztásában nyilvánult meg. Fontos tudni, hogy a birodalom területén nem volt egységes vallás, a különböző provinciákból származó eltérő irányzatok és istenségek uralták a hitéletet. Azzal magyarázzák, hogy a Római Birodalom befogadó volt engedte a különböző vallások gyakorlását és meghódoltatott tartományokban nagyfokú szabadságot engedett az őslakosoknak, mintegy kölcsönös előnyökre alapozva. Ezzel szemben le kell szögezni, hogy egyetlen vallás volt: a pénz. A Római Birodalom volt az a hatalmi berendezkedés, ahol a katonai és a pénzhatalom összefonódott, s monetáris diktatúra formájában fejtette ki uralmát a világ több részén. A rabszolgaság bevett intézmény volt, így kegyetlenül rabszolgává tették a legyőzötteket, ha érdekeik úgy kívánták. Amennyiben valamilyen szellemi irányzat veszélyeztette a hatalom működését, arra tűzzel-vassal lecsaptak, így kerülhetett sor a keresztényüldözésekre is.
Ezért fontos felfigyelnünk a birodalom történetének bizonyos fejezeteire. Ebben lehet segítségünkre Tóth István: „A rómaiak Magyarországon” című könyve, melyben a szerző a feltárt régészeti leletek alapján értékeli a birodalom Pannónia tartományának történetét. A legjelentősebb régészeti emlékeket a sírleletek szolgáltatják. Ezzel kapcsolatosan néhány érdekes idézet következik a könyvből:
| „A kutatóknak feltűnt, hogy a 2. század közepéről származó savariai sírkövek között milyen nagy azoknak a száma, melyeken a felsorolt személyek egy részének neve után ki van hagyva az életkorukat rögzítő szám helye.(Az ókorban is szokás volt a családi sírköveket előre elkészíttetni, s amikor valaki meghalt, már csak a neve után hagyott helyre, az „élt …évet” formulába kellett a számot felvésni.) Tekintve, hogy nem elszigetelt esetről, hanem példák egész soráról volt szó, érdemesnek látszott a jelenséget megvizsgálni, s ennek során igazolni lehetett, hogy a hiányzó számok a 2 .század közepén lezajlott súlyos háború következtében maradtak el mindörökre a sírkövekről: a háború s a nyomában járó borzalmas pestis megtizedelte a polgári lakosságot is, úgyhogy ezekből a családokból senki sem élte túl ezeket az éveket, senki sem írhatta fel tehát a kész sírkövekre a hiányzó számokat.” |
Nézzük mit ír a temetkezési szokásokról:
| „A római nép hagyományos, sok száz éves temetkezési rítusa a halotthamvasztás volt… Ezzel a temetkezési szokással találkozunk az 1. és 2. századi Pannóniában is, ugyanúgy, mint a birodalom más területein. A 160-as, 170-es évektől kezdődően azonban a temetkezés lényeges változáson megy át. Először csak szórványosan tűnnek fel az új rítus szerint, hamvasztás nélkül földbe helyezett holttestek csontvázmaradványai, majd néhány évtized alatt általánossá válik a halotthamvasztás felhagyása, a test eltemetése. …a holttest sértetlenségére való törekvésben, azaz a csontvázas temetési szertartás hátterében, kimondva vagy kimondatlanul, ott lapul a halott fizikai megújulásának hite, a halál visszavonhatatlanságának elutasítása” |
Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ez utóbbi leírás teljesen ráillik a kereszténység halott-kultuszára, amikor a fizikai test halálát követően a lélek tovább él és a felső világba jut, de újra születése által ismét testet ölt. A földbe temetési rítusnak a lényege az, hogy a test megőrzésére a feltámadás eljövetelébe vetett hit miatt van szükség. A szkíta népeknél földbe (gyakran halomsírba) temetkezés évezredek óta bevett szokás volt. Az első század elején András és Fülöp apostolok szkítiai térítéseik során nem ütközhettek túl nagy ellenállásba, mert a szkíta ősvallás nagyban egyezett a Jézus által hirdetett tanokkal, melyeket többek közt Zaratusztra és Buddha tanításai is tápláltak, s a szkíták mozgásterébe e vallási irányzatok igencsak beleestek. Nézzük mit ír még a temetkezésekről Tóth István könyve:
| „Meg kell azonban emlékeznünk egy sajátos temetkezési rítusról is, amely – bár nem egyedül Pannóniából ismeretes – a pannóniai temetkezési szokások legegyénibb válfaját képviseli. Kelet-Pannóniában, a Duna könyöktől Sopianéig terjedő területen kerültek elő azok a rendkívül gazdagon díszített és gazdag mellékletekkel kísért halottaskocsik, amelyek a temetkezési mód jellemzői. …Ahol a kocsival együtt a lovakat is eltemették (pl. Káloz – Fejér m.) ott a lószerszámdíszek is különösen szép kidolgozásúak voltak.” |
No lám még egy szkíta elem a II. században megváltozott temetkezési szokásokban, a lovas temetkezés. Ezt talán nem kell túlzottan bizonygatni, hogy mely nép sajátja.
Találunk még további érdekességeket a rómaiak pannóniai emlékei között. A síköveken gyakran előfordul, hogy az elhunytat szokatlan viseletben ábrázolják.
| „A jellegzetes vidékenként eltérő formákat mutató népviselet tanulmányozói ebben a korszakban is megfigyelhették azt a mai néprajzi ismereteink által is megerősített jelenséget, hogy a változó társadalmi viszonyok, átalakuló szokások között élő falusi közösségekben a helyzetüknél foglalkozásuknál fogva nagyobb fokú alkalmazkodásra késztetett férfiak adják fel hamarabb a hagyományos külsőségeket, míg az otthon élő, elzártabb asszonyok még nemzedékek múltával is őrzik tradícióikat. rendszeresen megfigyelhető ugyanis a síremlékeken, hogy népviseletben – kúpos tetejű, széles karimájú kalapban vagy félgömb alakú, turbánszerű fejfedőben, és a vállakon arasznyi dísztűkkel (fibula) összekapcsolt, ingszerű felsőruhában – ábrázolt asszonyok oldalán tógába-tunikába, tehát a római férfi mindennapos ruházatába öltözött férfiak mellképét látjuk.” |
Egy pannoniai kelta-római sírkő és egy másik sírkő Visegrádról
A régész szakma is elismeri, hogy a római korból származó, római szokás szerint készült sírköveken az őslakosok viselete is feltűnik, amit a birodalom hódításait követően a helyi szokások iránt mutatott elfogadásnak tudnak be. Fel kell, hogy tűnjön, a keltának mondott viseletben mindenféle képzelőerő nélkül felismerhetünk egy alföldi pásztorhagyományhoz köthető ruházatot. Ebből az következik, hogy ennek a dolognak van egy másik olvasata is. Nevezetesen az, hogy ha a folyamat fordított és a Római Birodalomtól hódítják vissza a területeket, a helyben élő őslakosság is megtarthatta a saját kultúrája mellett a rómaiaktól felvett szokásokat.
Az, hogy a hunok befogadók voltak a meghódított területeken élő népek kultúrája, nyelve és hagyományai iránt, több utalás is maradt írásos emlékeink között. Arról már hallottunk, hogy Attila a rómaiak szokása szerint koronáztatta királlyá magát, de ugyancsak erről tanúskodik Argentína város ostrománál leírt történet a Képes Krónikából. Argentína várát a rómaiak sohasem tudták bevenni, mert erős falai és elszánt védői voltak, de Attila megvívta a várat és a bevehetetlennek hitt váron több utat is nyitott, ezért a helyiek nyelvén neveztette el Útvárnak, azaz Strassburgnak. Véleményem szerint sokkal inkább volt befogadó a szövetségi elven működő Hun Birodalom, mint a leigázó és kifosztó Római Birodalom.
A történelemtudomány jelenlegi irányzata minden erővel azon van, hogy a Kárpát-medencében a folyamatosság bármilyen látszatát is tagadja, mely szerint a népek gyakorta jöttek- mentek, és hódították el egymástól a területet, irtották ki egymást, így nem is beszélhetünk egységes kultúra fennmaradásáról. Csakhogy Pannoniában megtalált római kori sírköveken találkozhatunk olyan hagyományhoz tartozó szimbólumokkal is, melyek egyértelműen a szkíta műveltségez köthetők. Ennek a dolognak kettős éle van. Egyszer, ha valóban a rómaiak engedték a helyiek hitvilágát működni, akkor már itt élt Attila népe. Ha csak a birodalom bukása után, a keleti népek beözönlése nyomán készült ilyen síremlék, akkor nem a rómaiak, hanem a hunok voltak befogadóak a római hagyományokkal szemben. Legyen példa az alábbi sírkő, melyen félreérthetetlen szkíta díszítések vannak. Az állatküzdelmi jelenetek a szárnyas oroszlántestű és madárfejű griffek csalhatatlan jelei a szkíta művészetnek.
← Sírkő Savaria városából
Griffes ivókürt az Issik kurgánból ie. VI. század (szkíta kiállítás 2012.)
Az összehasonlíthatóság kedvéért mellékeltem ezt a szkíta kiállításon készült képet egy griffes ivókürtről.
Tóth István könyvében található még egy utalás, ami Pannoniában lezajlott a birodalom ellen végrehajtott elsöprő erejű támadásra utal:
| "A camponai (Nagytétény) római tábor területéről került a Nemzeti Múzeum éremtárába egy, erősen csonkán is több mint 10000 darabból álló, hatalmas lelet. A túlnyomórészt vadonatúj, verdefényes példányokból álló aprópénztömeg aligha lehetett más, mint az erőd katonáinak zsoldját tartalmazó, közvetlenül a pénzverdéből érkezett hivatalos pénzszállítmány, amelynek szétosztását valamilyen előre nem látott esemény akadályozta meg. (A kincslelet egységes volta nagyban megkönnyítette annak keltezését: nem vitás, hogy 332 végén, Nagy Konstantin császárnak az alföldi gótok és szarmaták elleni háborúi során rejtették el.) Ilyen előre nem látott esemény aligha lehetett más, mint egy, az erődöt ért nagy erejű barbár támadás, amely akkora pusztítást okozott, hogy mindazok, akik a pénzszállítmány elrejtéséről tudtak – tehát az itt állomásozó csapattest tisztikara, a számvevőtisztek, a szállítmányt kísérő fegyveres kíséret tagjai, a pénzesládákat elrejtő katonák - , egyaránt elpusztultak, s a hatalmas összeget kitevő pénztömeg rejtekhelye titokban maradt. Ilyen pusztulásról az írott források nem tesznek említést, sőt győztes csatákról számolnak be, a konkrét lelet viszont nem hagy kétséget afelől, hogy a kincs elrejtésének idején - tehát 332-334 között – a kelet-pannóniai limesen elért győzelmeket súlyos véráldozatokat követelő barbár támadások kísérték." |
Ezek a nagyobb érmeleletek nem minősülnek egyedinek, találtak 8000 darab feletti érmét a veszprém megyei Zsófia-pusztán és kerültek elő a Pannóniától nyugatra fekvő Noricumból és Észak-Itáliából is jelentős érmeleletek a II. század derekáról. A történészek a nagy mennyiségben földbe rejtett pénzmennyiséget elsősorban a háborús helyzetnek tudják be, amikor a menekülők rejtik el az ellenség elől a vagyont a későbbi megtalálás reményében. Ugyancsak előkerült érmekincsek nagy sorozata jellemzi a 260 éveket is az úgynevezett roxolán betörés idején is. Valamit viszont nagyon fontos tisztázni, az érméket nem a rajta lévő évszám, hanem a császárporté és a felirat alapján datálják. A jelenlegi tudásunk szerint ismert uralkodók és az általuk kibocsájtott pénzérmék időrendisége korántsem meggyőző. Hogy mennyire nincs így nézzük meg mit ír a szakma a római pénzérmék meghatározásáról:
| "A római császárok sorában több azonos nevű, illetve olyan uralkodó is volt, akiknek ma használatos neve eltér az érméiken feltüntetettől, érméik beazonosítása ezért nehézségekbe ütközhet. A legtöbb esetben vagy a körirat sajátosságai, vagy a portré alapján lehet teljes bizonyossággal egy uralkodóhoz kötni egy-egy veretet. A leggyakoribb ilyen uralkodók: Caligula, Antoniusok, Gordianusok, Valerianusok, Maximianusok, Constantinusok, Constantiusok és Valentinianusok." |
A kérdéses 160-170-es évek császára Marcus Aurelius volt, s az érméken történő beazonosítása nem teljesen egyértelmű dolog, erre világít rá példaként néhány idézet:
| "Antoninus Pius, Marcus Aurelius, Caracalla és Elegabalus mindannyian Antoninus Piusnak, illetve az utolsó három Marcus Aurelius Antoninusnak nevezte magát. Noha portréik alapján csaknem teljes bizonyossággal elkülöníthetőek, a hasonló köriratok megnehezíthetik érméik azonosítását." |
| "Marcus Aurelius teljes neve Marcus Aurelius Antoninus volt. Érméin kétféle portréval szerepel: egy fiatal bajusztalan, illetve egy idősebb, erősen szakállas képpel, ez utóbbi típus a gyakoribb." |
| "Caracalla szintén olyan nevű császár, aki e néven soha nem szerepel a pénzein. Amikor caesarrá kinevezték, a Marcus Aurelius Antoninus nevet kapta, érméin is ez szerepel. Marcus Aureliushoz hasonlóan ő is kétféle portréval szerepel, egy fiatal szakáltalan, és egy idősebb, erősen szakállas portréval." |
| "Elegabalus neve szintén nem fordul elő soha (egy rendkívül ritka aureus-veret hátlapjától eltekintve) az érméin. Teljes neve Marcus Aurelius Antoninus volt. Az érméi elkülönítését itt is a portré teszi lehetővé, leggyakrabban szakálltalan, csupasz arccal ábrázolták." |
Ezekkel a kiragadott példákkal arra szerettem volna utalni, hogy a császárok beazonosítása és elhelyezése a történelmi korban korántsem ellentmondás-mentes. Ezt a módszert nem lehet teljes bizonyossággal kezelni, mint ahogy ezt jelenleg a történész szakma teszi.
Az érméknél maradva, aki már jártas ezen a blogon, a hozzászólásokból tudhatja, hogy többször felhívtam a figyelmet a Konstantin érméken található kétangyalos érmehátlap és a magyar hagyományban szereplő két angyal szimbólum közötti párhuzamra. Két angyal hozza a Szent Koronát és a középcímerünkben is szerepel a két szárnyas felsővilágbeli entitás.
Azt mertem feltételezni, annak a gondolatnak a mentén, hogy Nagy Konstantin, aki Attila (Constantinus Clorus – Kunsztántinus Királusz) idősebb fia Aladár, azaz Keled a nyugati tájak királya származásához kötődő szimbólumot veretett a pénzérméire. Mondhatjuk erre, hogy az teljesen általános, hogy két alak szerepel a címerben, ami a pajzsot tartja, így ez nem mondható egyedüli sajátságnak. A Konstantin érméken a hivatalos leírás szerint az oltár előtt két pajzsot tartó Viktoria áll. A dolog ott kezd sántítani, ha megnézzük ki az a Viktoria a római mitológiában. Annak a görög győzelmi istennek, a szárnyas Nikének a római megfelelője, aki szintén a győzelem istennője a rómaiak hite szerint. Ahhoz, hogy valóban elhiggyük, hogy ez római szimbólum be kellene bizonyítani, hogy Viktória istennőből kettő is létezik!
Az érme azonosítások leírásánál olvashattuk, hogy a császárporték alapján teljes bizonyossággal elkülöníthetők az egyes uralkodók. Nézzük meg, hogy a szobrászművészeti alkotások alapján hogyan menne ez. A két császár, akiről feljegyezték, hogy megküzdöttek a keletről jövő nomád népekkel és gyanú vetül rájuk, hogy valójában egyazon szereplői voltak a történelemnek, Marcus Aurelius és Diocletianus. Az olvasó fantáziájára bízom, hogy mennyire látja különbözőnek a két portrét. Most vessük össze az érmék művészi kidolgozását ennek a két műalkotásnak a szintjével, nos ennyire szabad komolyan venni az érmék császárportré szerinti azonosítását.
Még gyanús kategóriába tartozik egy vallási irányzat, ami a megtalált régészeti emlékek alapján elsősorban Pannóniában volt elterjedt, de megtalálható volt a Duna és a Rajna mentén, ez a Jupiter Dolichenus tisztelete. Ezt a vallást elsősorban a birodalom szíriai provinciájából származó bevándorlók hozták be és éltették egészen az utolsó szíriai származású római császár Alexander Severus 235-ös haláláig, majd a katonacsászárok idején ez a vallás teljesen eltűnt. Feltételezik, hogy a katonacsászárok bosszúhadjárata folytán lett kiirtva Jupiter Dolichenus vallása, mivel a feltárt leletek nagyon kis kivétellel összetört és elszenesedett állapotban kerültek elő, és az említett 235-ös évszámot követő történelmi időszakban már nyomát sem találjuk. Ne feledkezzünk meg ebben az időben ismét rátörtek keletről a birodalomra a barbár népek, ezúttal a roxolánok. Ebben a pusztító támadásban ismét Attila hadjárata bújik meg és kísért ismét az a küzdelem, melyben az eretnek vallások elpusztítása fontos szerepet játszott.
Forrás és a részletes folytatás az eredeti honlapon követhető ITT →