Print this page
2012 január 18, szerda

Anonymus titkos közlései

Szerző: Földes Péter

KULCSOK / A világirodalom és a zenei kultúra nem egy ismeretlen szerzőt tart számon; e „névtelen"-eket többnyire latin szóval „Anonymus"ként szokták megjelölni.

A mi Anonymusunk, a magyar honfoglalás történetéről latin nyelven író névtelen középkori krónikásunk személye még a művét nem vagy alig ismerők tudatában is elevenen él megkapó, közkedvelt városligeti szoboralakjának jóvoltából. „Névtelen jegyző"-nek is hívjuk, mivel munkája élén „a néhai jó emlékű, dicsőséges Bélának, Magyarország királyának" nótáriusaként mutatkozik be. A harmadik név, amelyen szintén emlegetjük P. mester, mert műve így kezdődik : P dictus magister azaz Mesternek mondott P.

Az még hagyján, hogy nevéből csupán a díszes iniciálé formájában megfestett kezdőbetűt ismerjük, de minthogy négy Béla nevű királyunk volt, egy néhai Béla király jegyzője éppígy működhetett 1063, vagyis I. Béla halála után, mint az 1141-et, II. Béla és az 1196-ot, III. Béla holtát követő esztendőkben, vagy akár IV. Bélának 1270-ben történt elhunyta után valamelyik évben.

E titokzatosságával a Gesta Hungarum - ez a címmegjelölés áll a kéziraton - immár kétszázötven esztendő óta megfejtetlen rejtvény elé állította a kutatókat és az érdeklődő közönséget. Az addig ismeretlen művet a XVIII. század közepén a bécsi udvari könyvtárban fedezték föl, és 1746-os első kiadása óta magyar és nem magyar tudósok serege fáradozott a gesztaíró korának, nevének, munkája céljának, történeti hitelének, igazi mondanivalójának feltárásán. Mára I. Béla és II. Béla jegyzőjének föltételezhetősége a mind erősebb tudományos érvekkel fölfegyverkezett kutatás rostáján végképp kihullani látszik, az Anonymust IV. Béla jegyzőjének vallók, vagyis azok, akik a gesztát Kun László korában írottnak tartják, a tudományos körökben eléggé általános ellenkezésre találnak. Hosszabb ideje szilárdan tartja magát az a vélekedés, hogy Anonymus III. Bélának volt a nótáriusa, és annak utóda, Imre király idején alkothatta művét. Ez a nézet Györffy Györgynek a hasonló álláspontot képviselő elődeiét kiteljesítő, széles körű és aprólékos kutatómunkája révén végérvényesnek tekinti magát, és a műről ennek alapján kialakított értékítéletét is megdönthetetlennek; csak apró részletekben vár újabb fölismeréseket.

Lehet-e kétségbe vonni olyan kormeghatározó érveket, mint például azt, hogy a geszta még egy tatárjárás (mongol invázió) előtti Magyarországot ábrázol, vagy hogy Anonymusnak az Erdélyre használt latin terra Ultrasilvana kifejezését Kun László korára már a terra Transilvana váltotta fel? Györffy impozáns adatismeretével, szellemes megoldásaival olyan tökélyre vitte az Imre király kori Anonymus bemutatását, hogy még azt is tudni véli, melyik két korabeli főúr hajdani ősét teszi meg a szerző a Salánnak küldött követség tagjául, és hogyan ismerte meg ezeket az urakat III. Béla kancelláriáján, miként értesült családi hagyományaikról.

Anonymusról erdőnyi hasznos és haszontalan tanulmányt, könyvet írtak tudósok és nem tudósok. Fölmerül a kérdés, ha a rejtély ennyire megoldott, van-e értelme ezt az erdőt még szaporítani?

„Hogy ki volt ez a világosan fogalmazó és merész fantáziájú szerző, aki nevének csupán kezdőbetűjét adta meg, az elmondottak után nem is tekinthető elsőrendű kérdésnek - írja Györffy György Anonymus, rejtély, avagy történeti forrás? című, 1988-ban megjelent, a kérdésről alkotott nézeteit összefoglaló munkájában. - Mert vajon többet mond nekünk, ha Péter vagy Pál vagy Pósa mesternek nevezzük?” S a más tudományos területről kiruccanók és féldilettánsok meg-megújuló próbálkozásaira utalva, így bosszankodik: „De mi is az az indíték, amely egy tudományos kérdést újból és újból megoldandó rejtéllyé avat?... A rejtély köztudott kell legyen az iskolai anyagból vagy a sajtóból, lehetőleg ápolja a nemzeti tudatot pozitív irányban, és szükséges, hogy megtalálása, megfejtése a felfedezőnek sikerélményt, széles körben elismerést vagy éppenséggel hasznot jelentsen!”

E kifakadásra csak azt mondhatom - és bizonyára nemcsak a magam nevében -, hogy Anonymus műve roppant szuggesztív hatású. Egy tudatosan és kiválóan komponáló író monumentális alkotásának kerülünk befolyása alá, még ha nem is vagyunk egészen tisztában vele, hogy ez a hatalmas építmény, zsúfolt retorika a megfogalmazottakon túl mire szolgál. A mű szakértő kutatóitól éppen erre szeretnénk feleletet kapni. De az a végítélet, a mű megteremtésének módjáról és céljáról alkotott az a felfogás, amelyet az impozáns bizonyítási apparátus válaszképpen felvonultat, roppant hiányérzetet keltően szegényes. A III. Béla kori időzítés és tájékozódás alapján a korrekt történészi eszközökkel egy, a regősénekeket és az ősgesztát is megvető, a korában divatba jött, hitelességre nem törekvő, csupán az érdeklődést fölkelteni akaró „regényes gesztá”-t művelő, kicsinyes Anonymust mutat be. Ez a korántsem igényes íróember csupán saját korának viszonyait vetíti vissza a honfoglalás idejébe, amelyről alig van fogalma, a legjobb esetben is családi legendákra hagyatkozik; a meseszövés szükséglete szerint hoz létre alakokat, és kitalált történeti környezetben, elképzelt események, epizódok során szerepelteti őket. Ezt nevezné a „magyarok cselekedetei”-nek? S ugyan miért mindez? Mert a királyi udvarhoz és kancelláriához közel álló, ősi jogon birtokló főurak, főpapok féltik birtokaikat, befolyásukat a királynék kíséretében Nyugatról jött udvaroncoktól, és Anonymus e pozícióit mindenáron megtartani akaró rétegnek kíván a szószólója lenni. Ez az igazán nem nagystílű „lobbyzás”, mint vélt és bizonygatott célkitűzés, kiáltó ellentmondásban áll a mű mélyen meggyőződött és méltóságteljes hangulatával. Kénytelen arra gondolni az ember, ez mégsem lehet az igazi Anonymus.

Hogy nem valami laikus, ösztönös „többet vártunk volna” érzésről van szó, arra hadd mondjak egyetlenegy példát. Anonymus szinte modern elbeszélői eszközeit jelzi a késleltetés technikájának kitűnő alkalmazása a Salánnal, Mén-Maróttal való leszámolás előadásával kapcsolatban és a gyulacsalád öt nemzedékének fokozatos ismertetésében. Nem kicsinyes célokért való nagy drámai erő feszíti Anonymust. Aki a gesztára olvasmányként, ha úgy tetszik: irodalmi műként tekint, világosan érzékeli ezt. A történész azonban e részleteknél írás közbeni kitalálásra, későbbi beszúrásra gyanakszik. A gyulacsalád névsorának kapcsán egyenesen arra, hogy egy hasonló nevű másik család tagjainak neveit használja kiegészítésül, mert hát mi más okból nem közölte már az első említéskor az egész családfát? S itt korántsem csak az irodalmi és a történészi megítélés különbözőségéről van szó. A III. Béla, illetve Imre király korába való behelyezés lehetséges vonatkozásai valóban csak egy minden tekintetben kicsinyes Anonymust föltételező következtetést tesznek lehetővé.

Másfél évtizeddel ezelőtt Árpád után című regényem utószavában Anonymus művéről azt a megjegyzést tettem: „nem vagyunk - ma már alig is lehetünk - eléggé birtokában a kellő megértéshez szükséges kulcsoknak.” A tudomány mai álláspontja, amelyre Györffy idézett munkája tette föl a koronát, minden eddigi felfogás közül kétségtelenül a legmegalapozottabb. De csak akkor igaz, ha 1. Anonymus valóban III. Bélának volt a jegyzője; 2. csakugyan „regényes gesztá”-t írt; 3. műve valóban szó szerint értendő. Még pontosabban fogalmazva: amennyiben a geszta, mint a krónikás híradások általában, csakis egy az egyben értendő közléseket tartalmaz, és valóban csupán az érdeklődést fenntartani akaró „regényes geszta” műfajába tartozik, akkor egyedül III. Béla kori lehet, és csakugyan olyan, amilyennek Györffy leírja.

Időközben azonban mégis előkerültek a hiányolt „kulcsok”, és egészen más zárat nyitnak, mint az elismert történészek véglegesnek hitt föltevése. Ezért kell tehát mégis újból írni Anonymus munkájáról. Korábban két történeti esszékötetben igyekeztem felhívni a figyelmet arra, hogy az ősi regősénekek, amelyekre legelső krónikai művünk, gesztáink őse, az úgynevezett „ősgeszta” támaszkodott, pogány kori mágikus korlátoknak voltak alávetve, miáltal bizonyos tekintetben deformálódtak adataik. Ez tükröződik Anonymus művének kételyeket kiváltó több részleténél. Mert szerzőnk (persze mit sem tudva e torzulásokról), éppen az ősgesztát igyekezett munkájában átmenteni. Rejtegető módon, mivel az egyház tiltotta annak tanulmányozását. Egyéni következtetéseinek, koncepciójának megfelelően és más forrásokból is merítve, itt-ott változtatott alapanyagának állításain, elsősorban mégis e fő forrását közvetítette. Ha pedig valóban igaz - s még majd meglátjuk, igaz-e -, hogy a maga korában (amelynek nyomai szintén ott vannak a művön), egy régi gesztát szólaltatott meg - szó szerint is idézve belőle és stílusát hozzá alkalmazva -, akkor az ő Gesta Hungaruma szempontjából sem a tatárjárás előttinek ábrázolt Magyarország, sem bármely régies kifejezés nem lehet kormeghatározó! Így e jegyei ellenére Anonymus IV. (Kun) László korában is működhetett. A mű „kétkorisága” - a régi gesztáé és a maga idejéé - egyaránt magyarázza a még III. Béla korához képest is archaikus nyelvi jelenségeket és a korábbi rímelő, meg a XII. század végétől jellemző ritmikus próza párhuzamos jelenlétét nála. Ez tehát az egyik kulcs a titokzatos zárhoz.

Egy másik, igen fontos kulcsot illesztett be abba az ófrancia irodalom budapesti professzora, dr. Süpek Ottó. Évek óta hangoztatott fölfedezését 1990-ben fejtette ki legkiérleltebb formájában az Etudes Finno-Ougriennes XXII. számában. Ő ugyanis egy sor francia gesztával hasonlította össze Anonymus művét, és kimutatna, hogy a magyar geszta pontos párhuzama a nyugatiaknak. Anonymus szigorúan tartotta magát a chanson de Beste műfajának fő esztétikai követelményeihez. Ami egyebek közt a keresztény számmisztika alkalmazását jelenti, még az alkotás konstrukciójában is, továbbá lényeges mondanivalók szimbolikus kifejezését. Francia hatásokat kutatóink már korábban is megállapítottak Anonymus szövegében.

A középkori ember világképében - mutatott rá egyik előadásában Süpek Ottó -, mint az Szent Ágoston tanításában kifejeződik: mindennek többszörös jelentése van. Egy nyilvánvalón kívül még mágikusak, misztikusak. Ez hatja át - figyelmeztet az irodalomtörténész - a középkor irodalmát. Süpek felismerése azt jelenti problémánk szempontjából, hogy az anonymusi mű nem a figyelem ébrentartását célzó regényes írásmű, hanem a középkori filozófia alapján álló többrétegű alkotás.

Előveszem a Gesta Hungarumot, és rányitok egy mondatára, amelynek igazi jelentését éveken át nem tudtam felfogni. Arról van szó a műnek ezen a helyén, hogy „Árpád vezér”, előkelőinek és vitézeinek az élén, bevonult Attila király egykori városába; itt aztán nagy vigasságban voltak. „Közben majdnem mindennap Magyarország vitézei valamennyien a vezér színe előtt vértezett harci ménjükön ülve pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak; másfelől az ifjak pedig pogány szokás szerint íjas-nyilas játékot játszottak.” A honfoglalás korában vértezett lovakon lovagi tornát vívó magyar vitézekről beszélni nyilvánvaló anakronizmus. Az íjas-nyilas játékok viszont - de még felnőtt harcosok részéről is - teljesen megfelelnek Árpád idejének. Amit nem tudtam felfogni, az volt: miért éppen az ifjak játékánál hangsúlyozza szerzőnk (különben éppen itt helyesen), hogy „pogány szokás szerint” ? Ez úgy hat, mintha előzőleg az anakronizmust tudatosan követné el. Holott a magyar pogány kornál sokkal később élt Anonymusról azt gondolta az ember, hogy Halicsról, Lodomériáról, vértezett lovakról és a többi, azért írt, mert azt hitte, Árpád idején is léteztek ezek. Most azonban annak tudatában, hogy a gesztának szimbolikus eszközei vannak, a mondat egyszerre felfoghatóvá válik. Szó sincs anakronizmusról! Pontosabban: az anakronizmus itt csak látszólagos, mert Anonymus egyenesen arra céloz, hogy műve többrétegű. Maga Anonymus céloz tehát erre! (Ezért is választottam ezt az idézetet e könyv mottójául.) Jelzi, hogy egyrészt a magyar nép pogány „ifjúkoráról” beszél, másrészt a saját kora „felnőtt” (mert keresztény) idejéről. Az utóbbiról sem úgy, mint az Imre király korabeli Anonymusról vélik, hogy tudatlanságból vagy szándékosan a maga kora viszonyait vetíti vissza a távoli múltba. Azt súgja meg itt, hogy szól arról, amit tud vagy tudni vél a pogány kori magyarokról, egyben - nyilván szimbolikusan -, a maga korát is megjeleníti. És arra is céloz mindez valamiképp játék, de elvont, misztikus játék - vagyis művészet. Az említett mondat ugyanis a mű 46. fejezetében olvasható, s korántsem véletlenül itt, mert misztikus szám a 46, amely a Süpek Ottótól tanult aritmozófikus számítás szerint az 1-re, az Istent, az Örökkévaló Szellemet, a Mindenek kezdetét jelképező s további áttétellel a kezdetet, kiindulást szimbolizáló számra vezethető vissza : 46 = 4 + 6 =10 =1 + 0 = 1. Anonymus tehát művének „alapállás”-át közli itt velünk. Hogy aztán a honfoglaláshoz kapcsolódva saját koráról vagy saját korához beszél-e, az itt még nem derül ki.

Anonymus gesztája tehát a nyugati „chanson de Beste” (történeti ének) műfajába tartozik. Olyan történeti elbeszélés ez, amelynek során mélyebb mondanivalóinak szimbolikus kifejezése érdekében a költői szabadság jogával élve a gesztaíró el is térhet a történeti valóságtól. Tapasztaljuk majd, Anonymus művének a magyar pogány korról szóló első rétegén kívül nemcsak saját korát érintő emelkedett hangú, szimbolikus második, hanem még egy harmadik rétege is van, amely utóbbi a gesztával és szerzőnk személyével kapcsolatos dolgokat közöl velünk titokban. Lépésről lépésre fogunk haladni, hogy megtudjuk, mikor működött igazában Anonymus, mit s hogyan vett át az ősgesztából (vagyis mennyiben és milyen formában hiteles), mit és miképp mond a saját korával kapcsolatban, és ki volt ő valójában, milyen érdeket képviselt. Mikor működött? 

FEJ FEJ MELLETT

Ideiglenesen félretettük tehát azokat a kormeghatározó adatokat, amelyek szerintünk a régi gesztából, annak elbeszéléseivel együtt kerültek Anonymus szövegébe. E kérdéssel később foglalkozom. Az oly hosszú időn át folyt kutatás azonban számos más érvet is felhasznált, hogy a mű keletkezésének korára fényt derítsen. Ezek közül itt a III. és IV. Béla (illetve Imre és IV. László király) korszakára vonatkozókat fogom egymással szembesítve sorra venni, végül kiegészítve őket néhány olyan következtetéssel, amit magam vetek föl először.

Gondos vizsgálatnak vetették alá a mű 48 oldalnyi kéziratának írásmódját és hártyalapjait, ennek során azt állapították meg a szakemberek, hogy a kézirat a XIII. század második feléből való. A szövegben található sok íráshiba nem vall a szerző kezére, bár az a gondolat is fölmerül, hogy a javításokat maga Anonymus végezhette el. A kézirat tehát kétségtelenül Kun László korára utal. Csakhogy a mű születésének az idejét ez nem határozza meg föltétlenül, mivel a Gesta Hungarum egyetlen ismert példánya a III. Bélát követő Imre király idejében készült gesztának a másolata is lehet. Pláne, hogy a szöveget nem maga a szerző tette át díszes formájú írásba.

A kézirat élén álló „P” iniciáléról az utóbbi időben többen is fölvetették, hogy a Magyarországon csak 1220 óta működő domonkos rendnek a szimbólumait ábrázolja. A kacskaringós vonalakból nehéz megítélni, hogy jelentésük értelmezésénél nincs-e szerepe itt-ott némi belemagyarázásnak is. Azt azonban aligha lehet kétségbe vonni, amit Süpek Ottó állít, hogy a P betű felső öblében, „fejében” egy vékony piros keretbe foglalt D van jelen, azon belül pedig egy V betűt formázó, könyvszerűen szétnyíló díszítés látható, vagyis az iniciáléba a POV betűk vannak belerejtve, ezek pedig a „Predica Orói Vade” (Menj, prédikálj a világnak), a domonkos rend jelszavának a kezdőbetűi. Imre király korában még nem voltak hazánkban dominikánusok. Ám ha a kézirat csakugyan másolat, e jelszó szimbolikus jelenléte legföljebb a miniátor (kódexfestő) domonkos rendi mivoltára utal.

A kormeghatározásnak mindenkor egyik vitatott kérdése volt a mű 50. fejezetének az a kitétele, hogy a honfoglalók „a murai karantánok határait ugyancsak sűrű betörésekkel rohanták meg... tartományaikat birtokukba vették, és az Úr segedelmével azokat maradékuk mindmáig hatalommal és szépszerével a kezében tartja”. Györffy szerint Anonymus e helyének nincsen történeti földrajzi jelentősége, mivel szerzőnk ezt az adatot Regino évkönyvéből félreértést elkövetve vette át. Ez tehát mint kormeghatározó lehetőség elesik. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű, mert Anonymus mindenképpen egy általa karantán végeknek hitt területre gondolt, mégpedig olyanra, amely az ő idejéig szilárdan magyar kézen maradt. Minthogy a mű e fejezetében a Dunántúl elfoglalásáról van szó, az idézett hely előtt pedig a honfoglalók a Rábáig és Rábcáig nyomulnak, nyilván az innen délre fekvő, a Rába és a Mura között lévő Őrség és Hetés vidékének elfoglalására céloz, mely országrész a honfoglalás idején csakugyan a kartintán földdel érintkezett. Ez azonban Imre király meg Kun László idején egyaránt Magyarország része volt, így nem dönti el a vitát.

Anonymus 44. fejezete szerint Glad (Pais Dezső fordításában: Galád) vezér kun, bolgár és blak segítséggel rendelkezik. A szerzőnket III. Béla jegyzőjének tartó kutatók föltételezik, hogy az 1186-ban magát Bizánctól függetlenítő kun, bolgár és vlach népelemekre támaszkodó „aszenida” Bolgárország megjelenése adott ötletet a Glad-történet kitalálására. Ezt perdöntő bizonyítéknak tartják. Azonban helynevek tanúskodnak arról, hogy Glad valóban élt, és temesközi nagyúr volt. A Temesközbe is betelepültek a kabarok, akiket Anonymus következetesen „kunok”-nak nevez, a blakok pedig nem azonosak a román vlachokkal (amiről még részletesen szólunk), s Glad maga bolgár földi sereggel jött ide. A kun, bolgár és blak felsorolás miatt így semmi okunk kitalálásra gyanakodni, még kevésbé összevetni azt az aszenida Bolgárország évszázadokkal későbbi ténylegesen kun és vlach népelemeivel. Egyik érvelés sem rendelkezik azonban a kérdésben végső bizonyítékkal.

A gesztának Kun László kori keletkezése mellett kardoskodók egyik fő érve viszont az, hogy a korábbi krónikai művekkel ellentétben szerzőnk nem a meótiszi, vagyis a Don deltájánál lévő őshazáról beszél. Nála a Szkítiából kiköltöző magyarok az Etel (Volga) folyó keleti partjától többnapi járóföldre levő területről indulnak el, és az Etelt átúsztatva, még hosszú időn át nem találnak „emberi lakóhelyhez vezető utat”. Ez pedig nem kevesebbet bizonyít, mint azt, hogy Anonymus ismerte már Julianus és domonkos rendtársainak a keleten maradt magyarok megtalálására indított, IV. Béla által is szorgalmazott expedíciójának eredményét; tud még arról a pusztaságról is, amelyen Julianus barát oly nagy nehézségek közepette vergődött át. Györffy György azonban úgy véli, hogy ebben az elbeszélésben csupán az a kereskedelmi út tükröződik, amely a szuzdali új orosz székváros létrejöttével teremtődött meg a volgai bulgárok és a magyarok között. Mivel ilyen összeköttetés valóban létezett, ezt a föltételezést sem lehet teljesen kizárni.

S itt van az Attila örökségekénti honfoglalásnak Anonymusnál ismételten hangsúlyozott teóriája. Az ősgesztára szintén (de Anonymusnál kevésbé) támaszkodó krónikában - abból az időből, amikor még nem csatolhatták hozzá a később megszülető hun történetet -, erről a Fehértó-monda szövegébe illesztve csak annyi áll: „Árpád pedig ezenközben a hét vezérrel bejött Pannóniába, de nem vendég módra, hanem hogy örök jogon birtokukba vegyék a földet mint igaz örökségüket.” (A krónika Erdélyben választott „kapitányok”-ról beszél, az ősgesztából való eredetet itt az ettől eltérő „a hét vezérrel bejött” fogalmazás mutatja.) A krónikákból tehát kiveszett az, hogy Attila örökségéről van szó, nyilván azért, mert a hajdani zsákmányszerző kalandozások erőszaktételei miatt a magyarokat Nyugaton gyakran azonosították a hunokkal, s így egy idő után kényelmetlenné vált a hun király emlegetése. Attila neve IV. Bélának a tatárok közeledése idején a pápához írt egyik levelében bukkan fel ismét. Arra hivatkozik a király, hogy Attilának is Magyarországon volt a székhelye. De nem a régi gesztában szereplő Attila-hagyomány alapján írja ezt, hanem a Magyarországon ez időben ismertté vált Nibelung-ének hatására, amely az Ecilburg kifejezésben és Óbudának Attila király városaként való emlegetésében Anonymusnál is tükröződik. III. Béla idején nem volt különösebb aktualitása annak, hogy az Árpád-ház ősének tüntessék fel Attilát. Viszont Kun László korában a király környezetében egyenesen Attila-kultusz uralkodott (nemhiába konstruálta meg Kézai Simon, az ifjú király udvari papja a hun történetet). A saját báróitól és az egyház meg a pápa által is szorongatott király arról ábrándozott (majd kézzelfoghatóan fáradozni is kezdett megvalósítása érdekében), hogy keleti népek élén, kunjain kívül még tatárokkal is szövetkezve, és persze hozzá hű magyar seregekkel, „új Attilaként” lépjen Európa színe elé. Kézai művével ellentétben Anonymusnál nem szerepelnek hunok, mivel nyilvánvalóan forrásában, az ősgesztában sem szerepeltek, ott is csak Álmosnak és Árpádnak Attilától való származásáról volt szó, s szerzőnk ezt átvéve állította vissza az Attila örökségekénti honfoglalás gondolatát eredeti formájában. E hagyomány fölélesztése tehát a művet Kun László korinak mutatja. Nem tudok róla, hogy az Anonymust III. Béla jegyzőjének tekintők foglalkoztak volna külön ezzel a kérdéssel, de várható ellenvetésüket sejtem.

Csak az lehet, hogy a Nibelungéneket már igen korán, úgyszólván keletkezése után azonnal - 1200 körül - ismerhették meg Magyarországon, és az Imre király idei Anonymus ennek hatására figyelt fel Attilára, s helyezte őt be a gesztájába. Ezt sem lehet teljesen kizártnak minősíteni. A fej fej mellett haladó érvekből jól látható, hogy jeles történészeink nem minden ok nélkül vélik annyira bizonyosnak gesztaírónk III. Béla idei jegyzőségét. De kitűnik az is, hogy a Kun László korabeliséget Marczali Henrik nyomán hangoztatók sem beszélnek éppen a levegőbe.

Marczali arra hívta fel a figyelmet, hogy a honfoglalás kori kunok emlegetése Anonymus részéről csakis olyan időben történhetett, amikor a korabeli kunok már nem számítottak ellenségnek, vagyis azután, hogy IV. Béla a tatárjárást követően betelepítette őket az ország védelmére. S aligha kétséges, annak a IV. Lászlónak a korában, kinek anyja kun hercegnő volt, s akit ezért és a kunokkal való barátkozása miatt neveztek Kun Lászlónak. Györffy csak arra utal, hogy az oklevelekben a kunok latin neve 1200-ig „cuni”, azután „cumani”. Vagyis az Anonymus által használt utóbbi kifejezés már nem lehetetlen az 1204-ben meghalt Imre király idejében. (Hadd tegyem hozzá: ez is annyira „épp hogy nem lehetetlen”, mint a Nibelung-éneknek 1200-ra datált megismerése.) Továbbá szögezi le Györffy, s ez föltétlen helytálló -, Anonymus „kunjai” eredetileg kabarok, amit az is mutat, hogy a geszta nem azokon a területeken jelzi jelenlétüket, ahová a IV. Béla idején beköltözött kunokat telepítették, hanem ott kapnak birtokokat, ahol a magyarokkal együtt jött kabarság helyezkedett el a honfoglaláskor. De szerintem Anonymus honfoglalás kori kunjaival szimbolikusan a saját idejében Magyarországon meghonosodni kezdő új kunokra is céloz. Mintegy, hogy ezek „őseinek” egy tekintélyes csoportja élen járt a magyar föld megszerzésében, s e kun ősök utódai a magyarsággal teljesen összeforrva hatalmas földeknek jutottak birtokába és magas méltóságokra emelkedtek. Ami egyaránt intelem a magyaroknak, hogy fogadják bizalommal a betelepült kunokat, meg biztatás a kunoknak: ha a régi „kunok” hősi példáját követik, az ország őket is meg fogja becsülni, leszármazottaik legjobbjai magas polcokra emelkedhetnek. Annak lehetünk itt tanúi, amivel majd lépten-nyomon találkozunk, hogy Anonymus szimbolikája távoli analógiákkal dolgozik, nem pedig közvetlen célzatossággal. De - visszatérve az időpontvitához - érveink ebben a kérdésben sem tudják egymást véglegesen megcáfolni.

Említettem már, Györffy György a királynékkal bejött idegen udvaroncok birtokszerzésével, az ország legfőbb tisztségeibe való benyomulásukkal magyarázza azt, hogy Anonymus a honszerző nemzetségek leszármazottainak követeli az ország kormányzásának jogát. Ilyen feszültség a két réteg között Imre király korában valóban létezhetett. De Kun László idején ennél sokkal többről van szó: fegyveres harc dúl a bárók csoportjai között, amelynek egyik fő kiváltója a német Héder nemzetségből származó, egyre hatalmasabb Kőszegiek és „familiáris”-aik terjeszkedése. Ez a küzdelem oly kegyetlen, hogy 1274-ben a Tác melletti Fövényen maga a családfő, Kőszegi Henrik is ott marad a csatatéren. 1276-ban pedig Csák Péter nádor Veszprémnek a Kőszegiektől való visszavételekor még az oltár mögé menekült papoknak sem kegyelmez, és a harc hevében a város nagy hírű főiskoláját, sok ezer márkára becsült kódexeivel együtt, elpusztítja. A bárók e harcai az egész ország békéjét fölforgatták. Anonymus Árpád utódának, a kunokra támaszkodó, szorongatott királynak a szószólója. A királlyal és az új kunokkal való magyar főúri szövetségnek a szükségességét ideologizálja. Ezt jelzi művében a Vérszerződés meg a „kun” vezérek fogadalma, amelyekben az ősök hűséget esküdtek Álmosnak és utódainak. Egyben szimbolikus figyelmeztetés ez, hogy a magyar főurak mindenkor tartsanak ki az Árpád-házi király mellett, hiszen ezért jogosultak éppen ők az ország fő tisztségeinek a betöltésére. Szerintem a geszta keletkezésének pillanatát éppen ennek az országos méretű küzdelemnek az idején lehet utolérni, nem pedig az Imre kori apró súrlódások korszakában.

Györffy egy konkrét kérdésben való állásfoglalást is fölfedezni vél Anonymusnál az Imre király korára legjellemzőbb problémával kapcsolatban. III. Béla fiát már gyermekként megkoronáztatta, „ifjabb királlyá” tette. Imre ugyanígy járt el trónra lépése után saját kisfia, a később nem egészen egy évig uralkodó III. László javára. Endre herceg (a későbbi II. Endre), Imre öccse, kemény harcot vívott bátyja ellen, hogy magának szerezhesse meg a trónt. Félő volt, hogy ha Imre király meghal, László trónra jutását Endre megakadályozza. Anonymusnál pedig azt olvassuk - állítja Györffy -, hogy Árpád fejedelem még életében megteszi fiát, Zoltát utódának, és később Zolta részéről is hasonló történik az ő fiával, Taksonnyal. Györffy ebben az Imre király korabeli körülmények párhuzamát látja, a gesztaíró kiállását Imre uralkodói joga és a kiskorú László királlyá tétele meheti.

Ennek az érvelésnek az a gyöngéje, hogy a párhuzam nem egészen pontos. Taksonyt ugyanis Anonymus szerint Zolta fejedelem nem halála utáni királynak jelöli ki - márpedig ez vonatkoznék Lászlóra -, hanem még életében átruházza Taksonyra teljes hatalmát, maga pedig csak három év múlva hal meg. Ám önmagában az, hogy az anonymusi hely, amire Györffy hivatkozik, mégsem igazolja a műnek Imre király korában való létrejöttét, nem dönti el a kérdést a másik irányban sem. Eddig azt tapasztalhattuk, hogy a felsorolt kormeghatározásra alkalmas körülmények egyaránt voltak magyarázhatók akár III. Béla, akár IV. Béla jegyzőjének idejére. Ezután azonban olyan érvekről szólok, amelyek egyre inkább a geszta Kun László koriságát igazolják. De nem szeretném, ha az az adattömeg; amelyet kénytelen vagyok itt felvonultatni, az olvasót túlságosan kifárasztaná, ezért lélegzetvételnyi szünet kedvéért a pengeváltást új fejezetben folytatom.

Forrás: Valós történelem

 

Megnyitva 5092 alkalommal