20210507
Last updateH, 19 ápr. 2021 6am

rovas logo

2013 március 30, szombat

1919. Nagyszombat: A kisnyégerfalvi vérengzés

Szerző: Gábor Ferenc

 VI/XVII. rész

Egyed Mihályt a falu legmódosabb gazdájának tartották, nem hiába, hiszen nemcsak ésszel élte a világot, végezte a dolgait, de nagyon takarékos ember hírében is állt. Nemcsak ő, de a felesége is ki tudta számolni, hova mennyi pénzt költsön, és mikor mit adjon vagy vegyen. A fiukat már rég megnősítették, vejnek adták, már csak a lányuk lakott velük, ő is csak azért szegény, mert izomsorvadása volt, és jobbnak látták, ha velük lesz egy házban, ha férjhez is adják majd. Hogy nem teljesen egészséges, azon segíthet majd a pénz, a vagyon, hiszen most már csak őérte dolgoztak.

Mihály már az ötvenhatodik évét taposta, de még mindig izmos, erős ember volt, olyan, akit nem egykönnyen tör meg a munka és az élet. Azért is gyarapodott évről évre, sokak irigységére. Irigyek mindig akadtak, a sok tehetetlen vagy éppenséggel lusta embernek sose tetszett, ha voltak olyanok, akik nem itták, nem herdálták el a pénzüket. Azokra meg aztán igazán haragudtak, akik még takarékosan is éltek. Nem látták vagy nem akarták észrevenni, hogy a pénzt, a vagyont csak úgy lehet gyarapítani, ha az ember látástól vakulásig dolgozik, kínlódik, mint az állat.

Most aztán, hogy megkerült a nagy baj románok meg magyarok között, mind többen kimutatták a foguk fehérét; irigységük mellett a rossz akaratukat, gyűlöletüket is. A románok hirtelen olyan haragra gerjedtek a magyarok iránt, mintha azok tehettek volna az ő szegénységükről, földhöz ragadtságukért. Látta Mihály, mi a baj, mi a különbség román és magyar között, már rég észrevette mindennek az okát. A magyarok mindenhol a legjobb, jól termő földeket munkálták. Igaz, a tárkányiak földjei agyagos, kemény földek, de hát nekik mindig megvolt az erejük meg az akaratuk, hogy a rosszból is a legjobbat vegyék ki. A románok mind fent laktak a dombokban, a hegyoldalakon, gabonát csak venni tudtak, nem vetni. A magyarok már rég vetettek, arattak, amikor a románság még csak legeltetett kecskét, juhot, pár tehenet. De hát a magyarok is tudtak a vetések között legeltetni, jószágot tartani. A dombjaikat ők beültették gyümölcsfákkal, úgyhogy keveset kellett vegyenek, de annál többet adhattak el a piacokon.

Az Egyed család is így gazdagodott, terjeszkedett a földjeivel, vagyonosodott. Most, hogy zavarosak voltak az idők, vették észre, hány román családnak a szemében voltak szálkák. Nemhogy csak csúnyán néztek, ami nem volt újdonság, de még ki is mondták, hogy mi a szándékuk, ha megjönnek a testvérek. Mindegyre a testvéreiket várták a Regátból, mert azok majd igazságot tesznek! Erről beszélgettek aztán sokat a feleségével. A rablás, a gonoszság, a mások kifosztása lenne az igazság? De hát eddig a karhatalom semmiféle garázdaságot nem engedett meg se románnak, se magyarnak. Szigorúan megbüntettek minden gazságot, tolvajlást. A baj most onnan eredt, hogy a magyar csendőrök, fináncok, járásbírók mind elmentek, és ez volt a nagy baj, mert azóta, mint amikor megduzzad és kiönt a Kerezs, a sok gaz, a sok szemét került felül.

A munkakerülőknek, kocsmázóknak volt a legnagyobb szájuk. Ők kiabálták a leghangosabban, hogy ki a magyarokkal, el kell űzni őket, itt Románia lesz, Romániában nincs mit keressenek a magyarok! Elsőre megmosolyogták őket, leintették a sok habókost, de amint telt az idő, úgy lett mind veszedelmesebb a helyzet. Mind több rendes embernek tartott román kezdett melléjük állni. Mondták, a papok és a tanítók tüzelik egyre a hiszékeny embereket. Azt meg Mihály és a felesége is tudta, hogy a román embernek a vallás és a pap, az szent dolog. Amit a pap kienged a száján, az Istentől ered. A román pap ott lakott a faluban, nem úgy, mint a magyarok református papja, aki Belényesből járt ki vasárnaponként istentiszteletet tartani. A románokat még biztatta, bátorította is a pap: bármilyen áron is, itt Romániát kell csinálni, a magyaroknak semmi keresnivalójuk itt, menjenek Magyarországra, itt Románia lesz! Hiába kérték tőle a falubeli magyarok, hogy legalább ő legyen az, aki békességre intse a híveit, nem használt semmit, szemernyit se engedett, mit sem törődve a nagyhéttel, a közelgő nagypéntekkel, húsvéttal.

Belényesi hetivásár

Belényesi hetivásár (forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)

A magyarok ott álltak egyedül, magukra hagyva, mint pásztorukat vesztett nyáj a nagy veszedelemben. Nem volt, ki biztassa, nyugtatgassa, védje, óvja őket. Mindenha minden a románok kezére játszott volna. A székelyek meg a tárkányiak anélkül hagyták ott a rajvonalat, hogy igazán harcolni tudtak volna. Más magyar katonák meg sehol sem, mintha a föld nyelte volna el a magyarokat.
Nagyszombat reggelén Mihály már bánta, hogy nem hallgatott a lánya szavára, aki nagypéntek óta többször is azt mondta, meneküljenek hazulról, hagyjanak mindent, csak az életüket mentsék. Mert Julcsa, ha izomsorvadásban is szenvedett, azért nagyon eszes, okos lány volt. Lehet, épp betegsége miatt jobban belelátott a világba, mint mások. Tudta, érezte ő szegény a betegségét, a hátrányát más egészséges fiatalokkal szemben, de soha egy zokszó el nem hagyta a száját. Dolgozott, végezte a munkáját, már amihez képes volt, közben nézte, figyelte az embereket, az őt körbevevő világot. Nagyon becsülte, szerette az anyját és apját is, és abba is belenyugodott, hogy lehet, nem is megy férjhez, mert hát kinek is kellene egy izomsorvadásos lány, akármilyen gazdag is. Sokat próbálták az anyjáék gyógyíttatni, egyik orvostól a másikhoz jártak, költötték a pénzt az orvosságra, de mindhiába. Végül meg kellett győződjenek, hogy valójában semmi gyógyszer nem használ. Neki maradt a belenyugvás, a szüleinek pedig a kimondott vagy kimondatlan törekvés, hogy ha egészséget nem is tudnak a lányuknak szerezni, de legalább pénzt, gazdagságot annyit, hogy soha ne szoruljon a más sajnálkozására, irgalmára. Ennek tudatában gazdálkodtak, forgatták javaikat és olyan szerencsével, hogy ha nem is mondták ki - minek dicsekedtek volna vele - de tudták, hogy ők a leggazdagabb emberek a faluban.

Hiába bíztak a jó sorsban, mert a szomszéd falu felől nagyszombat reggelén már puskaropogás hallatszott. Julcsának igaza lett! Észbe kapni már túl késő volt, a nyégerfalvi utca hirtelen megtelt román katonákkal és rengeteg környékbeli román emberrel. Már látszott, hogy a magyarokra valami nagyon rossz sors vár. A zsalugáter mögül lestek ki az utcára. Kapuk csapódtak, románok káromkodtak, és tompa puffanásokkal estek az ütések a magyarokon. Sírás, jajgatás, hörgő, állatias, kegyetlen szitkok vegyültek, keveredtek egymással. Pár perc és náluk is döngött, engedett a kapu a nyomásnak, és már tódultak is befele a román katonák. Mihálynak még arra sem volt ideje, hogy szóljon a betóduló fegyveresekhez, mert azok káromkodva, ütlegek között már cibálták is ki feleségestől, lányostól az udvarra és onnan az utcára. Pedig láthatták, hogy Julcsa szegény nem egészséges, de nem törődtek azok semmivel – ordibálva, gyűlölettől habzó szájjal lökdösték őket a templom irányába. Vízen, latyakon, sáron keresztül csak arra ügyeltek, hogy szuronyaik között minél hamarabb a templom előtti istrázsára tereljék őket. Voltak ott már más magyarok is, körbevéve román katonáktól, összetörve, összeverve, sáros, vizes ruhában, síró asszonyokkal, gyerekekkel.

VII/XVII. rész

Bunta István csak pár hónapja szabadult a frontról. Örömmel jött haza, mint mindenki, aki a háta mögött tudta a rajvonalat, a mindennapi halálveszedelmet. A talján fronton szolgált, amikor jött a hír, hogy végre-valahára vége a háborúnak, és kis idő múlva mindenki mehet haza, nem lesz több öldöklés. Mit bánta ő, ki nyerte meg, vagy ki veszített! Érdekelte is őt az osztrák császár meg a többi úr, amikor otthon a három gyermeke várta!

A kislány, Julcsa volt a legkisebb, alig négyéves, Gáspár, a kisebbik fia hatéves, a nagyobbik pedig nyolc. Még ő sem volt öreg, a felesége, Eszter meg éppenséggel fiatal, csak huszonnyolc éves, így nem is volt csoda, hogy kétévenként lett egy-egy gyerekük. A szegénységtől nem kellett féljenek, épp ellenkezőleg, volt annyi földjük, hogy még több gyereknek is kenyeret és munkát tudtak volna adni.

Köröstárkányi lakóház

Köröstárkányi lakóház (forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)

Az ő és felesége nagyszülei is Tárkányból származtak, úgyhogy tudták ők minden csínját-bínját a földmunkának és piacolásnak. Szó se róla, nehéz volt a feleségének, amíg ő odavolt a háborúban, de a rokonok, szomszédok mindig segítettek, ha bajban volt. Szűkösebben élt a család, mint annak előtte, de azért nem szenvedtek semmiben hiányt. Sose hiányzott az ennivaló se az asztalról, és a ruházkodásban sem szenvedtek hiányt.

Azért nagy sóhaj szakadt fel az Eszter melléből is, amikor jött a hír, hogy vége a háborúnak, és az ura nemsokára hazajön. Ha fiatal is volt, és meglehet, épp azért is, megelégelte már a folytonos magányos gürcölést, aggódást, idegeskedést. Nagyon sokszor rátört a félelem, hogy apa nélkül marad a három gyerek, ha még sokáig tart a háború. Álmatlan éjszakáin sajgó szívvel hallgatta a három csöppség nyugodt lélegzését. Vajon mi lesz velük, vajon hazajön-e az apjuk? Hogy tudja felnevelni őket, ha magára marad? Volt, hogy felkelt és a lehúzott petróleumlámpa világánál megigazította rajtuk a takarót, nézte egészséges, pirospozsgás arcukat. Mondták a falubeliek, hogy a két fiú inkább reá hasonlít, a kislány pedig világra az apja. Úgy hasonlított rá, mintha a száján köpte volna ki. Ilyenkor mindig megfogadta, hogy történjen bármi is, ha nem jön haza az ura, ha elesik a fronton, ő akkor is, egyedül is felneveli őket. Ilyen gyönyörű három gyerek mellé sose engedne idegent, bármi történik is az urával, ő nagyon erős lesz...

Milyen örömük volt, amikor szerencsésen hazajött! Hogy tudtak csimpaszkodni bele a gyerekek, különösképpen a kislány! Napokig alig lehetett levakarni az apjáról, esténként, amikor hazajött a mezőről, az ölébe ült, és még éjjel is az apja mellett maradt volna, ha engedik. A két fiúcska is büszkén nézte a hazajött, biztonságot adó édesapát. Hirtelen úgy megváltozott minden a családban, mintha újrakezdték volna az életet, mintha mind újjászülettek volna. Ősz volt, de mégis tavaszi öröm zsongása töltötte meg a szíveket. A két fiú egymással versengve próbált segíteni az apjuknak, bizonygatva, hogy ők milyen nagyok, erősek lettek, amíg ő odavolt.

Eszterrel meg igazán madarat lehetett volna fogatni, amióta az ura hazajött. Vége lett minden sötét gondolatnak, félelemnek. Mutatta ő ezelőtt az emberek, a falu előtt, hogy kevés segítséggel egyedül is elboldogul, és munkái mellett nevelni is tudja a gyerekeit. Nem láthatta, nem vehette észre senki, hányszor csordult ki a könny a szeméből, hol bánatában, keserűségében, hol meg a fáradtságtól, kimerültségtől. Büszkén, kitartóan viselte a rá mért sorsot, így volt nevelve, így tanították, így látta a szüleitől. Nem akart gyengének látszani, nem akarta, hogy valakik sajnálatra méltónak, elesettnek lássák. Ha a rokonok segítettek neki szántani, vetni, ő visszasegítette kapáláskor, marokszedéskor, vagy amikor éppenséggel szükségük volt asszonykézre. Adósa soha nem maradt senkinek, még akaratlanul sem, mindig vigyázva, hogy inkább ő segítsen többet, ha sok fáradságba került is. Hogy István hazakerült, olyan megkönnyebbülés vett rajta erőt, hogy úgy érezte, mintha éveket fiatalodott volna. Pár nap együttlét után mindent elfelejtett, ami rossz, ami fájdalmas volt a háborús évek alatt. Messze volt már a sok sírás, a könnyek, a szomorú, félelemmel, aggodalommal átvirrasztott éjszaka. A hirtelen jött belső megnyugvás ujjongó örömmel párosult, újra üde mosolyt, jókedvet fakasztva az arcra. Pedig telet hozó ősz volt, nem pedig viruló tavasz. Boldogok voltak, mint más családok is, akik visszakapták az apát, a férjet, a gyereket, testvért, hiszen egyre többen jöttek meg a frontokról, egyre több család lett újra teljes.

István, amikor hazajött, és újra kiment az utcára, újra találkozott a falubeliekkel, őszinte örömmel szorított kezet mindenkivel, őszintén érdeklődött a család, a gazdaság felől. Érdeklődött, kik jöttek meg a frontról és kik maradtak még oda. Mindenkivel jóban volt, hiszen sosem törődött a más dolgával, sose ütötte az orrát a más ügyébe, és most mégis, akarta vagy sem, észre kellett vegye, hogy sok román falubeli kézfogása, beszéde mintha nem lenne őszinte, mintha takargatnának, titkolnának valamit. Hallotta ő már a fronton is, hogy a csehek meg a románok átálltak az ellenséghez, és még olyan hírek is jöttek, hogy a román katonák mind hazaviszik a fegyvereiket, mert Erdélyt akarják lerohanni. Nem sokat törődött az efféle hírekkel, neki már otthon járt az esze a családjánál, a kis fészekalja gyerekeinél, a fiatal feleségénél. Néha azért, ha a hazatérő vonaton fegyveres román katonákat látott, nagyon rájuk csodálkozott. Nem volt nekik még elég a háború, nem volt elég az öldöklés? Többre tartják a háborúskodást, mint a családjukat? Nem volt elég a puskapor meg a vér szagából? Az orosz frontról jövő magyarokat is hallotta nagy szájjal, hangos szóval kijelenteni, hogy nemsokára veres uralom lesz, mindent elosztanak, ami az uraké volt. A földet, a gyárakat, mindent, ami a gazdagok meg az urak kezében volt. Az urak nemsokára az elvtársak lesznek – így mondják az oroszok, bizonygatták, saját magukat is győzködve. István megmosolyogta őket, de nem akart vitatkozni velük. Ő már régtől tudja, a föld azé volt és lesz, aki megdolgozza. Látott ő már olyan embert, akire a családja sok földet hagyott, de hogy dolgozni nem volt kedve, inkább eladogatta, felélte, ami az övé volt, a más kezére került. Azé lett, akinek volt akarata megdolgozni, gondját viselni. Úgyhogy – gondolta magában –, adhatnak földet bárkinek, de végül mindig azé lesz, aki dolgozik, gazdálkodik, nem a kocsma székét koptatja.

Azért azt nem hitte volna, hogy a háború még a békében is nagy felfordulást, zűrzavart tud okozni az emberek fejében. Minél több ideje volt itthon, és teltek a napok, mind jobban megbizonyosodott, hogy úgy megromlott a világ, hogy sok mindent visszacsinálni már nem lehet. Másra számított, amikor megszabadult a frontról; azt hitte, az emberek belátják, hogy a békesség mindennél jobb, hogy a fronton meg itthon is átélt sok nélkülözés, félelem, aggodalom után az emberek sokkal jobbak lesznek, mint azelőtt. Sokkal jobban szeretik, tisztelik majd egymást, mint azelőtt, hiszen ha mást nem, de a háború megmutatta, hogy egyik ember a másik segítségére, támogatására van utalva kint a rajvonalban, vagy itthon a mindennapi munkában. Hogy a románok most azt hiszik, hogy ha nekik adják Erdélyt, akkor minden bajuk elmúlik? Csak fanyarul mosolygott, mikor a faluban vagy Belényesben hallotta a románok fenyegetéseit. Látta, hogy a baj mind nagyobb, hiszen egyik fegyveres gárda a másikra fenekedett. Hol a magyar gárdisták, hol meg a románok kerekedtek felül, attól függően, ki volt túlerőben. Semmi jót nem mutatott, hogy november elején, az egyik nagyvásáron román parasztok több belényesi zsidó boltját kirabolták. Hiába lépett fel a magyar karhatalom, mert még a falukban is fegyveres bandák szervezkedtek, fenyegetőztek, hogy most már eljött a románok ideje, most már vége a magyar világnak.

Ha két ember összetalálkozott, már nem is arról beszéltek, hogy volt a fronton, ki merre járt, hogyan szabadult meg a nagy veszedelemből, hanem egyre csak a jövőről beszélgettek, vajon mit hoz, vajon merre fog eldőlni az emberek sorsa. Igaz, István meg a többi falubeli magyar is próbálta úgy végezni a dolgait, mintha semmi se történne körülöttük. Látta ő az ugrásra kész, gyűlölettől eltorzult arcú embereket, akik csak a regáti testvéreket várják, hogy leszámoljanak a magyarokkal.

Nem hitt a fenyegetésekben, bármelyik ország frontján járt, nem azt tapasztalta, hogy a katonaság rablók, fosztogatók pártjára állt volna. Sőt ahova a katonaság betette a lábát, ott megszűnt minden rendetlenség, fegyelmezetlenség a civilek részéről. Most sem lesz ez másként, nyugtatgatta a feleségét; ha magyarok jönnek be, ha a románok, lecsillapodik itt majd minden.

Azért húsvét nagyhetében ő is elbizonytalanodott, kiváltképp látva, hogy a tárkányiak letették a fegyvert, a székelyek meg elvonulnak. Megingott az önbizalma és hite a jóban, amikor a román szomszéd figyelmeztette: István, menjetek, meneküljetek innen, mert nem lesz jó vége, ha a román katonaság bejön a faluba. Három gyereked van, menj, vigyed őket, ahová csak tudod, mert ha itt maradtok, lehet, nem lesz, ki megvédjen benneteket. Hallgass meg, István – mondta –, tudom, mit beszélek, te ismersz, hogy én senkinek soha semmi rosszat nem akartam. Most sem akarok neked sem; addig menjetek, amíg nem késő! Hiába hozakodott elő István a harctéren tapasztaltakkal, a szomszéd csak leintette, biztatta, pakoljanak és menjenek, nehogy későn kapjanak észbe.
Nagypéntek reggelén, amikor a fegyverek már a falu határában dörögtek, Finyi Péter jött, hogy hívja Istvánt meg a családját, hogy menjenek, meneküljenek, ne maradjanak a faluban, mert csúnya dologra készülnek a románok. Próbálta Pétert megnyugtatni, ne menjen ő se, inkább maradjon, hiszen a katonák civileket ok nélkül nem bánthatnak, ha fegyvertelenek. Ő még ilyet sehol sem látott egy országban sem, bárhová is vetette a háború. Péter sem volt félős ember, legénykoruktól ismerték egymást, de most arca falfehér volt, hangja rekedtes az idegességtől: legalább a családot küldd el hazulról, mert te magadban elmenekülhetsz, ha rátok törnek, de a gyerekekkel meg a feleségeddel mit csinálsz? – kérdezte aggódva Péter.

Addig beszélt, amíg István végül csak engedett, befogta az ökröket, pár pokrócot, ruhát pakoltak fel a feleségének és a gyerekeknek, és elindította őket Sonkolyosra, a rokonokhoz. Tudta, az úton bántódásuk nem eshet, már csak azért sem, mert még nem lehetett tudni, kinek a kezére kerül a völgy. Még kétes volt minden. Kapnak-e a magyarok erősítést, vagy a románok nyomulnak előre?

VIII/XVII. rész

Fájdalmas volt újra búcsúzni, de mást nem lehetett tenni, mint siettetni a menekülőket és biztatni őket, hogy ő is utánuk megy, ha nagy lesz a baj. Ment Eszter, pakolt a szekérre, amit csak lehetett, megszokta ő már, hogy gondoskodjon magáról és a kicsikről. Járt ő eleget az ökrök előtt, de azért most nagyon bántotta, hogy újra el kell váljon az urától. Azt szerette volna leginkább, ha mind együtt mennek el a faluból, az Istenre bízva sorsukat, életüket, ám azt is belátta, hogy ha a ház magára marad, akkor nagyon könnyen kirabolják.

Látott ő sok mindent az utóbbi időben; embereket, akikről sose hitte volna, hogy annyira meg tudnak változni, ha a fejükbe ültetik a pópák, az urak az irigységet és a kapzsiságot. Falubelieket, akik olyan sóvárogva, szemükben gyűlölettel tudtak nézni a magyar házakra, mintha már holnap az övék lennének. Jönnek a testvérek, mondták, pedig eddig igazán nem számított, magyar vagy román, a bajban és jóban is egymás mellett voltak, és most mégis mintha mindent elfelejtettek volna. Mintha maga az ördög rontotta volna meg őket, vagy egyenesen beléjük bújt volna. Sehogy sem fért a fejébe, hogy honnan jött elő annyi rosszindulat, sőt gyűlölet onnan, ahol eladdig a jó szomszéd, a jó barát, a jó falubeli lakott. Igaz, voltak kivételek is, hiszen a szomszéd román ember, mint mindig, tele volt jóindulattal, őszinteséggel irányukba, de nemcsak irányukba, hanem a többi ember iránt is, legyen az román vagy magyar. Számtalanszor mondta a napokban is, hogy menjenek, meneküljenek, mert minden nagyon rosszra fog fordulni, az emberek nagyon gonoszak, kegyetlenek lettek. Mindig rászólt Istvánra, amikor az a katonaság fegyelmére, oltalmára hivatkozott. Nem tudod te, mit beszélsz, István, mondogatta. Nem látod saját szemeddel, mi készül ellenetek? Te is hallod, hogy fenyegetőznek, te látod, mennyire gyűlölnek benneteket. Addig mondogatta, addig ismételgette, hogy csak lett a szavainak foganatja.

Hogy magára maradt, Istvánt megszállta az aggodalom, nem is maga miatt, hanem az övéi, a falu magyarjainak a sorsa iránt. A román szomszéd még estefelé is átjött hozzá, beszámolva, hogy a székelyek elmentek, a tárkányiak meg letették a fegyvert. Holnap csak a Jóisten a megmondhatója, mi lesz ebben a faluban. Menjen, még nem késő! István egyre csak a fejét rázta; nem megy, nem hagyhatja, hogy csak úgy kirabolják a házát, igaz, már nem olyan magabiztosan, de még bízik a katonaságban. Végül is abban egyeztek meg a szomszéddal, hogy ha úgy látja, veszélyben van az élete, azonnal ugorjon át hozzájuk, mert náluk elbújhat, román házba csak nem fognak betörni.

Valahogy nagy nehezen eltelt az éjszaka, eljött a reggel és a román katonaság is, de nem csak ők. Töméntelen civil lepte el a falut, fejszével, puskával a kézben. István a zsalugáter résén keresztül leste a vérszomjas, ígéreteit beteljesíteni akaró falubeli és idegen emberáradatot. Látta, hogy a katonák nemhogy elkergetnék őket, hanem együtt tanakodnak, tanácskoznak. Többet nem akart látni, kiszaladt a kertbe és átlépve a kerítést, bement a román szomszéd csűrjébe, ám ott sem állt meg, hanem felmászott a padlásra. Alig ért fel, már hallotta, hogy a túlsó szomszédban, Gáspáréknál nagy a zsivaj, ordibálás. Román káromkodások közül Gáspár papó jajgatása hallatszik. Ne bántsatok, hagyjatok, kiabálta románul szegény öreg, közben minden ütésre szívszaggatóan jajgatott. Istvánnak megállt a szívverése egy pillanatra. Kik bánhatnak ilyen könyörtelenül szegény öreggel? Már betöltötte a hetvenhat évet, becsületben őszült meg szegény öregember, és mégis, most valakik bántják.

Félelmét a felháborodás, az igazságtalanság gyűlölete váltotta fel. Gáspár papó mindenkinek segített, akinek csak tudott, sose nézte, szegény vagy gazdag, román vagy magyar, most valakik mégis képesek bántani. Még a református templom karzatának építésére is ő adta a pénzt. Szempillantás alatt lent volt a csűr földjén, kiszaladt újra a kertbe, és beugrott a Gáspárék portájára. Nem tudja, hogyan ért az udvarra, ahol a román katonák között az öreg Gáspár papó a földön volt elnyúlva, keservesen jajgatva. Azok még mindig úgy ütötték, mintha a kedvüket lelték volna benne. Közéjük ugrott, és félrelökte őket. Nem látjátok, apátok lehetne, miért bántjátok szegény öreget, nem tett ez senkinek semmi rosszat?! Hagyjátok békén szegényt! – förmedt románul a meglepetten bámuló fegyveresekre. Csak egy pillanatig lepődtek azok meg, mert az egyikőjük úgy vágta fejbe a puskatussal, hogy azonnal elterült az öreg mellé a latyakos földön. Hogy meddig ütötték, azt nem tudta, nem érezte, csak azt, amikor felcibálták, és véresen, összeverve, összetörve az öreg Gáspár papó mellett, szuronyok között terelték őket a templom elé. Szótlanul meneteltek a káromkodó, átkozódó katonák között, csak Gáspár papó jajgatott egyre csendesen, alig húzva öreg lábait maga után. István átfogta a vállát, segített neki, amennyiben sajgó, vérző sebei engedték.

- Nem kellett volna beleavatkozzál, magadat kellett volna mentsed - dadogta szegény öreg fájdalmasan, két jajgatás között. István nem szólt, nem tudott, nem akart, nem volt mit mondjon. Ha rájuk is ütöttek, hogy gyorsabban menjenek, már nem érzett semmit, mint aki nem is ezen a világon van. Olyan zsibbadt volt mindene, mintha nem is ő maga lenne, hanem valami idegen, súlyos terhet cipelnének rogyadozó lábai. Homlokáról a bedagadt szemébe folyt a vér, ha valamennyire látni akart, minduntalan ki kellett törölje a kezével. Még így is azt látta, mit soha életében a háború egyik frontján sem. A templom előtt az istrázsán összevert, véres ruhájú falubeli magyarok, emberek, asszonyok, még gyerekek is. Közibük lökték őket is. És hozták, egyre csak hozták az összevert, véres ruhájú magyarokat, terelték őket, mint állatokat a vágóhídra.

IX/XVII. rész

Bunta Peti nem ment el az anyjával, apjával, pedig hívták, ne maradjon, hiszen szombat reggelre már kiderült, hogy a magyarok már vissza nem jönnek, a románok meg egyre csak gyülekeztek, jöttek a katonák után, de annyian, hogy már tele volt az utca, de még a falu környéke is. Voltak, akik csak álltak, mások meg izgatottan jöttek-mentek, nézelődtek, mint akiknek nagyon sietős dolguk lenne, és csak egy jelre várnak, hogy elkezdjék, amiért eljöttek otthonaikból. Arcukról lerítt a rosszindulat, szemük gyűlölettől szikrázott.

Peti akaratos gyerek volt, pedig még alig nőtt legénysorba, de azért annyira benne volt már a tenni akarás, a bizonyítás vágya, hogy sokszor haragította már meg anyját, apját makacsságával, vakmerőségig is elmenő kitartásával. Növésre nem volt magas, még mindig gyereknek látszott, csak az esze és viselkedése vitte mindegyre a felnőttek, jobban mondva az öregebb legények közzé. Leste, figyelte minden mozdulatukat, mintha nagyon fontos lett volna számára, hogy őt is legényszámba vegyék. Az apja nem győzte visszafogni, fékezni a nagy igyekezetben, mert ő már mindent akart, amit a felnőttek. Nem volt elég neki, ami a családnak volt, mert ő azt is akarta, hogy neki is legyen valami, ami csak az övé, senki másé. Mintha már külön családot akart volna.

Már jó ideje csikóra fájt a foga; mert neki kell, mert ő felneveli, mert neki lova kell legyen, tud ő már annyi füvet kaszálni, hogy eltartsa a télen. Hiába mondogatták neki, hogy ökör kell a családnak, nem csikó, vegyen magának egy tinót, ha annyira akar valamit. Ökrökkel lehet a földet jól megdolgozni, nem pedig lovakkal. Felesleges volt minden beszéd, nem bírtak vele, addig rimánkodott, rakta élire a pénzt, amit néha apjától, nagyapjától kapott, hogy egyik nap azzal állt elő, hogy jövő csütörtökön ő aztán megy az apjával, hogy vegyenek egy csikót Belényesben a piacon. Amit ő elhatározott, abból aztán nem engedett, és úgy is lett, másik héten megvették a csikót, olyat, amilyenre pénze volt. Soványat, vékonyat, görbe lábút, de az nem számított, az övé volt. Olyan büszkén fogta a kötőfékét az egyéves csikónak, amikor bevezette a faluba, mintha toporzékoló huszárlovat tartana féken.

Mit sem törődött vele, hogy a falubeli öregek viccelődve megszólják, vagy a csúfondárosabb legények még meg is kérdezték, hogy mennyiért vette azt a szamarat. Nem bánta, mondjon, ki mit akar, neki már volt az, ami más legényeknek nem. Gondját is viselte, etette, abrakolta, takarította, vakargatta, és úgy viselkedett vele, mintha nem is állat, hanem a barátja vagy legénytársa lenne. Annyira magához szokatta, hogy egy év múlva már úgy követte Petit mindenhova, hogy néha el kellett szökjön tőle, ha nem akarta, hogy vele menjen. Meghízott, kidomborodott, olyan kerek fara lett, hogy öröm volt rácsapni, a lábai megegyenesedtek, megizmosodtak, fényes szőrén csillogott a napfény – öröm volt ránézni. Büszke is volt rá Peti nagyon, nem tudta még, mit kezd vele, de nem adta volna el semennyi kincsért sem.

Most, a nagy bajban is csak azért maradt otthon, mert attól félt, ha elmegy az egyre rimánkodó anyjával, apjával, hogy nem lenne hova vigye a csikóját, meg ki tudja, meglehet, el is lopnák tőle idegen helyen, idegen emberek. Eldöntötte, hogy ő nem megy sehova, menjenek csak az övéi, majd utánuk szökik ő is, ha valami baj lesz. Máskülönben neki annyi román barátja van, hogy biztosan nem fogják bántani, bármi is történik. Mit lehetett tenni, nem lehetett a végtelenségig könyörögni Petinek, szombat reggel csak ő maradt a házban, a többiek mind elmentek.

Látta ő, mert buta gyerek nem volt, hogy nem úgy viselkednek az emberek, mint azelőtt, de gondolta, csak megpróbálja, hátha vele nem kötözködik senki. Nincs is miért, nyugtatgatta magát. Úgy volt ezzel is, mint sok más mindennel. Amit akart, meghallott, amit akart, nem. Valakiktől azt hallotta, hogy ha megjönnek a katonák, nem óbégatnak többet a civilek, a nagy szájhősök, azok a rend oldalán állnak majd. Eddig mindenki azt csinált, amit akart, mert se csendőr, se zsandár, de ha bejön a katonaság, más lesz minden, mondogatták többen is. Ő inkább ezeknek adott igazat. Mondjon, ki mit akar, van ő olyan fiatal és ügyes, hogy el tudjon futni, ha mégis úgy esik. A katonák nincs miért bántsák, hiszen sose volt fegyver a kezében, mint a tárkányiaknak. Igaz, irigyelte a tárkányi legényeket nagyon, amikor azok a székelyek mellé álltak. Ment volna, fegyvert fogott volna ő is, de látva, hogy a nyégerfalviak jobbnak tartják otthon maradni, hát inkább maradt ő is. Kiváltképp, hogy az anyja, apja is nagyon figyelték, fenyegették, nehogy eszébe jusson átmenni a Kerezsen, és beleavatkozzon olyasmibe, ami nem rá tartozik. Maradt hát, és most se ment sehova, pedig hát most Nagyszombat reggel semmi jót nem látott ki az utcán gyülekezőkből.

Nem ment ki a házból, bezárta a kaput, felmászott a padlásra és onnan lesett le a hirtelen keletkezett nagy utcai zajra. Hirtelen megbánta, hogy nem hagyta itt a falut. Látta, hogy viszik, ráncigálják ki az utcára Csurik Jánost, hogy ütik-verik, ahol csak érik. Ennyi elég volt, hogy rádöbbenjen nagy hibájára. Lassan leengedte a cserepet, hogy észre ne vegyék, és ugrott is le a padlásról. Lélekszakadva futott keresztül az udvaron, be a pajtába, hogy eleressze a csikót. Reszkető kézzel oldotta le a láncot a kötőfékről. Már megvolt, amikor meghallotta, hogy nagy robajjal bedöntik a kapujukat. Késő, nem volt hová menekülni. Katonák és idegenek tódultak be a kapun, hangosan biztatva, bátorítva egymást. Voltak, akik a házba ugrottak be, keresgéltek, de páran egyenesen a pajta felé vették az irányt. Meglátták a csikója mellett szinte kővé meredt Petit. Kiráncigálták az udvarra, a csikót még hívni, vezetni sem kellett, jött az magától is. Durva kezek ragadták meg Petit, habzó szájú szitkok árasztották el, de bántani nem bántották. Mi több, hogy látták, a csikó, mit sem törődve a kiabálással, ordibálással, úgy ment Peti után, mintha annak sorsával akarna osztozni, mintha valahogy engedett volna az indulatuk. Az állat viselkedése valamennyire lecsillapította a betolakodókat. Ketten megpróbálták elkapni a kötőfékét, ám amint rátették volna a kezüket, elugrott, elkapta a fejét, úgyhogy jobbnak látták békén hagyni. Az egyik katona szólt is; hagyják csak, majd megszelídül, ha új gazdája lesz. Így indultak el kifelé az utcára, a templom irányába, elöl Peti szuronyos katonák között, utánuk pedig a csikó vigyázva, hogy le ne maradjon a gazdájától. Még a templom előtt is a gazdája mellé állt, mintha támasza akarna lenni. Horkantott, fújt, idegesen kapálta első lábával a földet a sok ember láttára, a vér szagára, de a gazdáját akkor sem hagyta. Pár katona újfent megpróbálta elkapni a kötőfékét, de hiába próbálkoztak, semmire sem mentek vele, hiába fogták közre, hiába kerítették be, alig vitték pár métert, mindig kitört, és pár ugrással megint Peti mellett termett. Majd megáll ő, hagyjátok csak, mondta dühösen az egyik öregebb katona, úgyis a miénk lesz nemsokára.

X/XVII. rész

Éppen akkor jelent meg egy román tiszt lovon, dölyfösen nézve az egybegyűjtött magyarokra. Ezek mind? – kérdezte, lovaglóostorával a rettegő, összevert emberek felé mutatva. Ezek – jelentette az egyik altiszt. Ki kell végezni őket, mindet, mondta a tiszt, megvetően villantva szemét a nyégerfalvi magyarok felé.

Az idegen románok közül akkor váratlanul, hirtelen, egy román ember tört magának utat a tiszt elé, és kérlelve szólt hozzá. Ne bántsák ezeket az embereket, nem csináltak ezek senkinek semmi rosszat, miért ölnének meg ennyi embert? Engedjék el őket, jó emberek ezek mind, ismerem őket, sokat dolgoztam náluk. Az ott – mutatott Kispeti Jánosra – tartott kenyérrel bennünket egész télen. Engedjék el, fogta meg a tiszt lovának kantárszárát, látva, hogy az menni akar, szóra sem méltatva kérését. Az mérgesen felemelte lovaglóostorát, és nagyot csapott az ember fejére. Az mégsem engedte el a kantárt. A tiszt lova toporzékolva körbejárt a kantárt szorongató ember körül. A tiszt szinte magán kívül újra az emberre ütött, aki a második ostorcsapásra elengedte a kantárt, és a földre esett. Onnan kérlelte kinyújtott kézzel a tisztet: legalább az asszonyokat és a gyerekeket engedje el, az Isten nem veri meg érte, nagyhét van. A tiszt visszafogta a lovát egy pillanatra, lenézett az emberre, és csak úgy foghegyről odavetette: csak a férfiak maradjanak, a többit engedjétek el.

- Mindjárt visszajövök, addig válogassátok ki őket! - kiáltotta a katonái felé.

Már ott sem volt, az utca másik vége felé ügetett lovával. A katonák hallgattak, látszott, hogy parancshoz szokott emberek, ám azért annyira nem siettek a parancs teljesítésével. Mintha a kétségbeesetten síró, jajgató asszonyoknak és a rokolyájukba kapaszkodó gyerekeknek sem akaródzott volna otthagyni az embereiket. Zokogtak, kezüket tördelték, és vártak, hátha történik valami csoda, és csak megszabadulnak az emberek is a most már biztosnak látszó halálból. A katonák nem igyekeztek, nekik nem volt sietős, tudták, ha visszajön a tisztjük, az majd eldönti, mi lesz, ki mehet, ki marad. Még viccelődtek is a magyarok sorsán, az asszonyokat kérdezve: ők is meg akarnak halni, hogy nem mennek el?

Peti soha életében nem ijedt még meg, nem volt miért, sose adódott rá alkalom, hogy a félelem erőt vett volna rajta. Néhanapján megtörtént, hogy elgondolkodott valamin, fejtörést okozott egy hirtelen jött baj, rossz eset, de sose olyan, hogy megijedt volna. Mindenre volt megoldás, sose történt olyasmi, amit ésszel vagy erővel ne lehetett volna helyrerakni. Most más volt a helyzet, most nagyobb volt a baj annál, hogy csak úgy, mint máskor, meg lehetne oldani. Hallotta az irtózatos román átkokat, szitkokat. Látta az összevert embereket, a síró asszonyokat, a riadt gyerekeket. A rájuk meredő szuronyos puskáktól, az azokat szorongató katonáktól, a dühödten ordibáló, káromkodó környékbeli románoktól látta, semmi jót nem lehet várni. Vajon a tiszt mit dönt majd, a férfiak vagy a gyerekek közé kerül majd? Vajon elküldi vagy agyonlöveti? Tudta, akiről eldöntik, hogy agyonlövik, annak könyörület nem lesz. Látta a nimajesti román ember őszinte, emberséges kérését, könyörgését, ami egyáltalán nem hatotta meg a tisztet, de még a katonákat, meg most már tudta, a rabolni jövő környékbelieket sem.

Látni lehetett rajtuk, hogy ezek gyilkolni, rabolni jöttek a faluba, és biztos volt benne, hogy addig nem is tágítanak, amíg gyűlöletüket, rablási vágyukat ki nem élik. Nézte, figyelte a körülötte zajló eseményeket, történéseket, közben sebesen forgott az agya. Innen akárhogyan is, de szabadulni, menekülni kell, de addig, amíg lehet, amíg nem késő. Lehajtotta fejét, és a szeme sarkából mérte fel a helyzetét. Tudta, az utcán, a házak felé semmi esélye, mert mindenütt katonák, fegyveres, fejszés civilek, így csak egy irányba menekülhet, a sikátoron keresztül a füzes felé. Lassan megpróbált abba az irányba húzódni, a baj csak az volt, hogy nem lehetett észrevétlenül csinálni. Amúgy lehetett volna, mert az ő növésével nem lett volna nehéz, de a csikó, tapodtat sem engedve, egyre csak a nyomában volt. Mérges volt rá, mert tudta, bármit csinál, úgysem tud szabadulni tőle. És ez volt a szerencséje; a sikátor irányában álló egyik barna bőrű katona intett neki, hogy menjen már közelebb a csikóval. Hogyne ment volna, hisz épp abba az irányba szeretett volna kerülni. Rátette a csikó nyakára a kezét, és odavezette a katonához. Az puskáját leengedve, jólesően elkezdte simogatni, lapogatni a farát. Akaratlanul a többi katona is a csikóra figyelt. Még más idegenek is közelebb jöttek, hogy szemügyre vegyék a csikót, mintha csak a belényesi vásárban lennének. Peti ezt a pillanatot használta ki; észrevette a rést a katonák és az emberek között. Hirtelen elhatározással, kikerülve mindenkit, nekilódult a sikátornak és rohant, ahogy csak a lábai bírták. Lett nagy ordibálás, szitkozódás, mert ahogy a csikó meglátta, hogy a gazdája elszalad, ő is utána vetette magát, félrelökve mindenkit, aki csak az útjába került. Na, de a lövöldözés is elkezdődött, az észbekapó katonák nem sajnálták a lőszert. A bajuk csak az volt, hogy a csikó is zavarta őket, mert az embert igen, de az állatot nem akarták eltalálni. Hogy nem érte golyó és továbbszaladt, többen is utána vetették magukat, de arra, hogy utolérjék, nem volt semmi esélyük. Tudta Peti, hogy az életéért rohan. Amikor belevetette magát a bokrok közé, még lőttek párat utána, de már csak méregből, dühből, csak úgy vaktában. Lőtték volna akkor már a csikót is, de a gazdája nyomában az is eltűnt.

 XI/XVII. rész

Balaskó papó már reggel óta leste, figyelte, mi történik az istrázsán, a templom előtt. Az övéi mind elmenekültek már akkor, amikor az első lövéseket hallották Tárkány felől. A megáradt, hólével tele Kerezs zúgása sem tudta elnyomni a szomszéd falu felől jövő lövések pukkanását. Igaz, nem is nyomhatta el annyira, hiszen a falu Tárkány felőli végében laktak, a malommal majdnem szemben, szinte a malomárok partján. Szinte csak a folyó választotta el őket a másik falutól.

Ő itthon maradt, már öreg ahhoz, mondta, hogy elmenjen hazulról, inkább bevárja a történéseket, vele is az lesz, ami mással. Az ő élete nem ér már annyit, mint a fiataloké. Valakinek csak maradni kell, nem lehet üresen hagyni a házat. Azért annyira öreg még nem volt, hogy ne féltse az életét. Nem volt félős ember sohasem, de az óvatosságot tette mindig minden elé. Ha nem is értette már a világot annyira, mint a fiatalok, de azt észrevette ő is, hogy a nagy felfordulás csak nagy bajjal végződhet. Egész életét a faluban élte le. Ismert mindenkit, magyart, románt, öreget, fiatalt, jó és rossz embert egyaránt. Tapasztalt már jót is, rosszat is, úgy magyartól, mint romántól. Mondogatta is mindig, hogy a rossz és a jó nem lehet se román, se magyar. Nem azért rossz valaki, mert románnak vagy magyarnak született. Azért rossz, mert olyan a szíve. Hogy most a román falubeliek a rossz mellé társultak, azon sem csodálkozott. Látta ő, hogy merre halad a világ. A magyarok, nem csak a nyégerfalviak, a tárkányiak még inkább, már úgy meggazdagodtak, hogy gátat szabni gyarapodásuknak már nem igen lehetett. Igaz, dolgoztak inuk szakadtából, látástól vakulásig, nem kímélve sem magukat, sem családjukat. Aki nem bírta, beleroppant, belebetegedett, de a többiek vitték, húzták tovább az igát. A sok pénz még többet hozott, az embereknek minél több volt, annál többet akartak. Ha nem jött volna a háború, a medence szinte minden földje már a magyarok kezére került volna, kiváltképpen a tárkányiakéra, akikre mindenki irigykedett. De mint az lenni szokott, a szomszéd nyégerfalviak sem hagyták magukat, éltek a jó példával. Ők is egyre csak gyarapodtak, gazdagodtak. A környékbeli románok meg olyan földhözragadtak voltak, hogy sokszor még ennivalóra sem futotta nekik. Csak legeltetésből nagyon nehezen lehetett megélni. Ez itt a nagy baj, dörmögte sokszor Balaskó papó. Az irigységnél rosszabb dolog nincs a világon. A szegény nem csak irigyel, de vágyik is a máséra, kiváltképp, ha a gazdag nem az ő népe. Most aztán, ha jönnek a román király katonái, a falubeli románok és a környékbeliek azt gondolják majd, szabad a préda, azt csinálhatnak a magyarokkal, amit akarnak. A pópák meg a belényesi tanítók, ügyvédek még biztatják is őket. Csak egyre dörmögött magának az öreg, mást nem tehetett. Érezte a bajt, de abban bízott, mint más falubeli magyar ember is, hogy ha Tárkányt le is rohanják, a nyégerfalvi magyarokat nincs miért bántsák. A tárkányiak azok mindig kitartóbbak, büszkébbek voltak mindenkinél. Tehették, mert magyar volt az egész falu, nem keveredtek másokkal, saját magukat mindenkinél többre becsülték. Tehették, mert a tárkányi szegény ember a románok gazdagabbjával vetekedett. Ők még harcoltak is, hiába jöttek a hírek, hogy Magyarország elbukta a háborút és a franciák mindenben a románokat támogatják, a tárkányiak mégsem akartak meghajolni. Újra beálltak katonának a székelyek közé, annál is inkább, mert látták, hogy a románok már nem csak fenyegetőznek, hanem fegyverkeznek is. Megpróbáltak helytállni, de hiába, ha a székelyeknek menni kellett, akkor nekik meg muszáj volt letenni a fegyvert. Sebesen jöttek-mentek a hírek a napokban, de egyik rosszabb volt, mint a másik. Hogy hallotta a Tárkány felől jövő lövéseket, az öreg Balaskó papó már tudta, hogy nagy baj szakadt a szomszéd falura. Akkora már az övéi is úgy látták, menni kell, menekülni minél hamarabb, és amilyen gyorsan csak lehet.

Folytatás a XII/XVII. résztől→


Megnyitva 12773 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások